Pesti Napló, 1883. május (34. évfolyam, 119-148. szám)
1883-05-05 / 123. szám
123. szám. Budapest, 1883. szombat, május 5. 34 évi folyam. Szerkesztési Iroda, Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bár mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak a Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-Épuet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Assatt kiadás pestet különküldéseért felülseti, évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »IPesti ISTapló« kiadó hivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, május 4. Elolvadt a hó. Ez a tavaszi vezérczikkek állandó refrainje valami nyolcz esztendő óta. És e pár szónak már ismeri jelentőségét Európa. Amint a tavaszi meleg napsugár felolvasztja a hegyek fehér takaróját, amint a langy fuvallat friss zöldet varázsol a mezőre, az a nagy boszorkánykonyha, melyet Keletnek neveznek, egyszerre forrni, zúgni, sustorogni kezd; mozgásba jutnak a nagy néptenger hullámai s széttörni fenyegetik ingadozó, mesterséges gátjaikat. Mióta a berlini kongresszus megalkotta senkit ki nem elégítő művét, a Keleten minden tavaszszal sötét felhők, vihart jelző tünetek jelentkeztek s elég dolgot adnak a diplomácziának. Minden tavaszszal fölhangzik a zivatar moraja, mely komoly gondot ébreszthet a szomszédokban és nyugtalan érzéseket kelt a békeszerető nemzetek közt mindenütt. Van a Keleten egy forradalmi rendzavaró khaosz, mely külső biztatásra vagy néha anélkül is ilyenkor tavaszszal kezd munkához s törhetetlen buzgalommal fáradozik Európa nyugalmának megzavarásán, a keleti kérdés erőszakos napirendre hozatalán. Papiros szerződések nem képesek ez elemeket megfélemlíteni.Még a gyorspuska golyója, a kartácsok tüze is csak pillanatokra mérsékli vakmerőségét, amint azt a herczegovinai lázadáskor láttuk. A lázadás ereje megtöretett, de azért a rendbontó, békezavaró elemek hatalma változatlanul a régi maradt a Keleten. Újra itt a tavasz, újra mozognak a harczias elemek, forrongásban van a Balkán minden vidéke, népek és uralkodók közt feltűnő mozgalom látszik, sürgés-forgás mutatkozik mindenütt. A pánszlávizmus apostolai újra előtérbe kezdenek lépni s még a külsőleg nyugodt Szerbia politikai életében is újra feltűnt a Risztics alakja, csak a háttérben ugyan, mintha figyelmeztetni akarná a szláv világot, hogy él. Nikita fejedelem zarándokútra készül főpatrónusához, a czárhoz, míg az orosz uralom másik oszlopa a Balkán-félszigeten, Sándor bolgár fejedelem, ki a czár kegyelméből kapta s mint helytartója, szorosan utasításaihoz mérten kezeli kormány botját, most a görög király vendége, hogy őt is megnyerje a szlávok szövetségének. A görög nép nyelve és történelme szerint nem a szlávsághoz tartozik, múltja és jelen összeköttetései sokszorosan a francziákhoz és angolokhoz utalják. De a vallás erős kapcsa a szláv világhoz fűzi. Királynéja az orosz czári család tagja; az európai Törökország feldarabolására irányuló aspirácziói szintén a többi hasonló törekvésű népekhez kapcsolják. Ellensége Törökországnak, de azért a délszlávságnak sem igazi barátja, mert a Balkán-félszigeten az ethnográfiai viszonyok, melyek oly zűrzavarosak és százszorosan összekevervék, folyton összeütközésbe hozzák a szlávokkal. A zsákmány felosztása körül görögök és szlávok közt már eddig is sok érdekellentét képződött, melyek folytán Görögország viszonyai a délszláv államokhoz nem ölthettek olyan benső alakot, mint Pétervárott óhajtják s mint bizonyos czélok érdekében kívánatos lenne. Sokszorosan megkísértették már az ellentéteket áthidalni, de főleg bolgárok és görögök közt nehéz lesz Törökország végleges feldarabolása esetén olyan kiegyezést létesíteni, mely kielégítené mindkét fél épen nem szerény igényeit. Görögország azon vidékek egy részére aspirál, melyet a bolgárok a jövendő Nagy-Bulgária kiegészítő részének tekintenek. Az innen eredő féltékenységet eloszlatni most Sándor fejedelem személyesen jár királyi barátjánál Athénben. Biztosítani akarja magának Görögország barátságát, talán szövetségét azon időre, midőn a szláv világ ismét megkezdi keresztes háborúját Törökország és a berlini szerződés alkotásai ellen. És míg Athén bolgár vendégét ünnepli, Bukarestnek is vannak vendégei, kik ott ugyanazon czélok érdekében dolgoznak, melyek Sándor fejedelmet Görögországba vitték. A Balkánvilág két keresztény királysága rövid tétele óta nem valami benső szomszédbaráti viszonyban él,Románia másfelé néz, mint Szerbia, s Bukarest lett egyik főhadiszállása a Kelet forradalmi elemeinek, mióta ezeket Belgrádból némileg kiszorították. A román királyság fővárosa egy idő óta sajátszerű szerepet kezd játszani, mely úgy látszik majmolása akar lenni Turin szerepének az ötvenes években. Ott gyülekeznek össze a Kelet békétlenkedő elemei, a szlávság vándorügynökei, a trónvesztett emberek, szóval mindazok, kik fantasztikus terveket kovácsolnak a szomszédok nyugalma és biztonsága ellen. Ismét a szabadság az, mely e rut ürelmeket fedezni kénytelen. A román kormány az alkotmányos életre, a törvény adta jogokra, a sajtó független voltára, intézményei felvilágosult szellemére hivatkozik, valahányszor szóba jönnek a fondorlatok, melyek román földről s különösen a fővárosból kiindulnak a szomszéd államok belnyugalma ellen. A sajtószabadság az oka, ha a román sajtó évek óta büntetlenül bántalmazhatja Magyarországot, korlátlanul folytathatja izgatásait a magyarság s hirdetheti az irtó háborút a monarchia ellen. És a személyes szabadság sérthetetlensége okozza, hogy azok a vakmerő tervek, melyeket Bukarestben kovácsolnak Szerbia ellen, már gyökereikben el nem fojthatók. Most a szerb királyi uralkodóház ellenségeinek is biztos középpontja Bukarest. Ottan gyülekeznek össze, szervezkednek, tanácskoznak, hálót vetnek ki Szerbia békés lakosságára s előkészítik a polgárháborút. Mióta Milán király Risztics uralma alól fölszabadította magát, a pánszláv világ egén újra fényesen ragyog a Karagyorgyevicsok csillaga. Az elűzött fejedelmi család a legjobb tromf Milán király ellen; ezt tartogatja most kezében Oroszország. Hol előveszi, hol félreteszi, de nem feledkezik meg róla s alkalmatos időben, ha máskép meg nem puhíthatja Szerbia törvényes királyát, bizonyára azt játsza ki ellene. Egyelőre Karagyorgyevicsék Bukarestben ütötték föl főhadiszállásukat s Oroszország titkos és nyilvános ügynökei támogatása mellett sokoldalú tevékenységet fejtenek ki, mely talán nem is szorítkozik Szerbiára, hanem kiterjed hazánkra is. A Karagyorgyevicsok, kiknek a magyar föld adott volt egykor biztos menedéket, ma a pánszláv eszme szolgálatában állanak. Ennek czéljai pedig nem egyedül Szerbiára irányulnak. A tavasz újra forrongásba hozta a Kelet harczias elemet. A pánszlávizmus pihent erővel jelentkezik a világesemények színpadán, mintha ezúttal csakugyan ki akarná erőszakolni a háborút. Sikerül-e czélja, az kétséges. De annyi bizonyos, hogy a harczias tünetek Európa keletén sokkal számosabbak és veszélyesebbek, mint a nyugaton. És a diplomácziai világ mégis mindig csak Francziaország harczvágyát emlegeti, melyet fékezni, elfojtani a hármas szövetség feladata. Minő hivatása lesz e szövetségnek, ha Oroszország és szövetségesei fogják a köznyugalmat megzavarni, ami sokkal valószínűbb? Itt van az igazi veszély s mégis ezzel foglalkoznak legkevésbbé azok, kik ki nem fogynak az új hármas szövetség áldásainak magasztalásában. Francziaországot szabad a békebontás súlyos vádjával illetni, ámbár semmivel sem ad okot e gyanúsításra. De Oroszországot s a vezetése alá került szlávságot a diplomata urak már nem merik e váddal illetni, noha az egész Keleten újult erővel és fokozott buzgalommal folynak az üzelmek, melyek észrevehető, egyenes czélja a nemzetközi nyugalom fölbontása s az európai szentesitéssel alakult állapotok megdöntése. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Május 5. — Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva, DAMOUR JAKAB. Zola, Emil novellái,] a. I. Messze Numeában, amint a tenger üres láthatárán legeltető szemeit Damour Jakab, látni vélte olykor rajta egész történetét, az ostrom nyomorait, a kommün dühét, majd az eseményeket, melyek ily messzire vetették, meggyötörve, mintegy megölve. Nem volt tiszta látomány, nem tetszetős és megindító emlékek, hanem komor felvetődése az elhomályosult értelemnek, mely önmagától jött rá a többinek elmosódásából kidomborodó némely eseményekre. Huszonhat éves volt Jakab, midőn feleségül vette Felicziát, egy tizennyolcz éves, jól megtermett szép leányt, unokahugát a Villette-beli gyümölcsárusnénak, a kitől szobát tartott bérben. Ő maga érezvése volt s olykor tizenkét frankig is felvitte naponkint. Feliczia előbb varróné volt, de csakhamar fiuk születvén, egészen lefoglalta a kicsikének táplálása s a háztartás gondozása. Jenőcskéből izmos gyermek lett, kilencz év múlva egy leány követte, Lujza, hoszszú ideig oly beteges, hogy sokat kellett költeniök orvosokra s gyógyszerekre. De azért nem voltak szerencsétlenek. Damour csinált ugyan néha magának egy-egy görbe hétfőt, de azért nem veszte el a fejét; aludni ment, ha sokat ivott, s másnap visszatért a munkához, nagy mihasznának nevezve önmagát. Tizenkétéves korától kezdve Jenőt is a csavarfogóhoz állították. A kis legényke alig tudott olvasni és írni s máris megkereste a kenyerét. Feliczia takaros asszony volt, ügyesen veszélyesen vezette a háztartást, kissé szűkmarkúlag is, mint az apa mondani szokta, mert többször adott nekik főzeléket, mint bust, hogy félretehessen néhány fillért szerencsétlenség esetére. Ez volt legboldogabb korszakuk. Ménilmontantban, az Envierges-utczában három szobás lakásuk volt, az apa és anya szobája, a Jenő és az ebédlő, melyben a csavarfogókat helyezték el, nem számítva a konyhát és Lujza szobácskáját. Egy kis épület hátsó udvari részében laktak, de azért volt levegőjük, mert ablakaik egy ház lebontási műhelyre nyíltak, ahova reggeltől estig rakták le targonczákról a törmeléket s az ócska gerendákat. Már tíz éve laktak Damourék az Enviergesutczában, midőn kitört a háború. Feliczia, ámbár a negyvenes évekhez közeledett, fiatal maradt, egy kissé elhízva, de oly vállakkal s csípővel, melyek a városnegyed szép asszonyává tették. Jakab ellenben elsoványodott, a lefolyt nyolcz év már elvénültnek mutatta oldala mellett. Lujza, megszabadulva a veszélyből, de még mindig gyönge testalkatú leánykás soványságával atyjára ütött, a tizenkilencz éves Jenő anyjának magas termetét s széles házát örökölte. Nagyon összetartóan éltek, eltekintve a néhány hétfőtől, midőn az apa és fia megkéstek a korcsmában. Feliczia zsörtölődött, dühös volt az elvesztegetett pénz miatt. Egyszer-kétszer össze is verekedtek, de a dolognak nem volt semmiféle következménye; a bor volt a hibás s a házban nem volt rendezettebb család. Példányként idézték őket. Midőn a poroszok megindultak Páris felé s kezdetét vette a rémséges munkaszünet, több mint ezer frankjuk volt a takarékpénztárban, nem csekélység oly munkásoknál, akik két gyermeket neveltek fel. Az ostrom első hónapjai nem voltak hát szerfelett súlyosak Damourékra nézve. Az ebédlőben, hol a csavarfogók pihentek, fehér kenyeret ettek meg és bust. Sőt meghatva a nyomora által egy szomszédnak, egy Berry nevű hórihorgas szobafestőnek, a ki majd megrebedt az éhségtől, jót is tehetett vele Damour, meghívta olykor ebédre s csakhamar magánál látta minden reggel és minden este. Bohókás ember volt s nevettető mondásaival lefegyverezte Felicziát, a kit nyugtalanságba ejtett volt , felháborított e nagy száj, melyben a legjobb falatok tűntek el. Esténkint kártyáztak, szidva a Doroazokat. Berry, tele hazafiassággal, aknák, földalatti utak ásásáról beszélt, amelyeken át Chatillonig s Montretoutig jutva, légbe lehetne röpíteni az ellenség ottani ütegeit. Aztán rávetette magát a kormányra, a gyávákra, kik vissza akarják hozni V. Henriket, felnyitva Páris kapuit Bismarck előtt. Az árulók e kormányának köztársasága vállvonitásra indiá. Ah, a köztársaság! S két könyökével az asztalra támaszkodva, kurtaszáru pipával a szájában, kifejté Damour előtt az ő kormányrendszerét: mindenki testvér, mindenki szabad, mindenki vagyonos, az igazság és egyenlőség uralma mindenütt, fenn és alant. Mint 1793-ban, tette hozzá nyomatékosan, anélkül, hogy tudta volna, mit mond. Damour megtarta komolyságát. Ő is köztársasági volt, mert gyermekkora óta mindig azt hallotta, hogy a köztársaság lesz egykoron a munkás diadala, az általános boldogság. De nem voltak megállapodott eszméi az iránt, milyen lesz a dolgok sora. Figyelemmel hallgatta Berryt, úgy találta, hogy jól okoskodik , hogy, amint mondá, bizonyára be fog következni a köztársaság. Lángra gyűlt, szilárdul hitte, hogy ha egész Páris, a férfiak, az asszonyok, a gyermekek Versaillesnak nyomulnak a Marseillaiset énekelve, letiporták volna a poroszokat, kezet nyújtanak a vidéknek s megalapítják a nép kormányát, azt, amely járadékkal fogna ellátni minden polgárt. — Vigyázz, ismételgeté bizalmatlanul Feliczia, rossz vége lesz a dolognak a te Berruddel. Ám laktasd jól, ha mulatságodat találod benne, de hagyd, hogy egyedül vezesse be a fejét. A köztársaságot akarta Feliczia is. 1848-ban egy torlaszon halt meg az apja. Csakhogy ezen emlék nemhogy elbolondította volna, észre térnté. A nép helyében, igy szólt, tudná,miként kényszerítené a kormányt, hogy igazságos legyen: nagyon jól viselné magát, okosságot s szilárdságot mutatna. Berry beszédei felháborították s megfélemliték, mert nem látszottak előtte becsületeseknek. Észrevette, hogy Damour megváltozik, oly modort vesz föl s oly szavakat ejt, a melyek épen nem tetszettek neki. De még inkább nyugtalanntá a lángoló s komor tekintet, a melylyel fia, Jenő hallgatta Berryt. Esténkint, midőn Lujza elaludt az asztalnál, Jenő keresztbe fonta karját, lassan kint kiivott egy kis üveg pálinkát, szó nélkül, szemeit a festőre szögezve, ki mindig hozott magával Párisból holmi rendkívüli árulási históriát: a bonapartistákról, kik a Montmartreról jelt adnak a németeknek vagy a lisztes zsákokról s lőporos hordókról, melyeket a Szajnába vetettek, hogy minél előbb kiszolgáltassák a várost. — Mendemonda az egész, mondá Feliczia a fiának, midőn Berry rászánta magát a távozásra. Ne vedd a fejedbe, jól tudod, hogy hazudik. — Tudom, amit tudok, válaszolta Jenő ijesztő taglejtéssel. Deczember elejéig felemésztették Damourék minden megtakarított pénzöket. Mindennap a poroszokat künn a vidéken ért vereségről beszéltek s a győzelmes kitörésről, mely fel fogja végre szabadítani Párist; a család nem volt hát kezdetben megdöbbenve s szakadatlanul abban reménykedett, hogy a munka ismét megindul. Feliczia csodákat követett el, napról-napra az ostrom ama fekete kenyeréből éltek, a melyet csak a kis Lujza nem tudott megemészteni. E napokban teljesen elkábult a Damour s a Jenő feje, mint Feliczia mondá. Tétlenek reggeltől estig, kijőve szokásaikból, megmeredt karokkal a csavarfogó odahagyása óta, vad, vérengző képzeletekkel teljes kényelmetlenségben s zavarodottságban éltek. Az apa s fia beállottak ugyan egy zászlóaljba, de ez, mint több más, ki sem lépett az erődítésekből s laktanyáján kártyajátékkal űzték a napot a férfiak. Damour, üres gyomorral, elszorult szívvel, annak tudatában, hogy otthon nyomorognak övéi, meghallgatva egyiknek s a másiknak híveit, itt jött rá a meggyőződésre, hogy a kormány feltette magában a nép kiirtását, hogy a köztársaság urává legyen. Berrynek igaza volt; mindenki tudta, hogy V. Henrik Saint- Germainben tartózkodik, egy házban, amely fölött fehér zászló leng. De vége lesz mindennek. Egy szép reggelen golyót röpítenek majd e ficzkók agyába, akik kiéheztetik s bombázni engedik a népet, egyszerűen csak azért, hogy helyet csináljanak a nemeseknek s a papoknak. Midőn Jenővel haza tért, mindketten lázban a kívülről hozott őrültségtől, nem beszéltek egyébről, csak gyilkolásról a halvány és néma Feliczia előtt, ki a rossz táplálék miatt a betegségbe visszaesett kis Lujzát gondozta. Az ostrom véget ért, megkötötték a fegyverszünetet s a poroszok végig vonultak a Champs- Elyséeseken. Az Envierges-utczában fehér kenyeret ettek, a melyet Saint-Denisből hozott Feliczia. De az ebéd komor volt. Jenő, ki látni akarta a poroszokat, egyes részleteket beszélt el, midőn Damour, egy villát forgatva, dühösen felkiáltott, hogy le kellett volna minden tábornokot fejezni. Feliczia méregbe jött s kikapta a villát kezeiből. A következő napokon még mindig szünetelvén a munka, elhatározta, hogy visszatér saját számlájára a csavarfogóhoz. Volt néhány kész darabja: gyertyatartók , amelyeket ki akart csinosítni azon reményben, hogy eladhatja. Jenő, ki sehol sem találta helyét, egy óra múlva odahagyta a munkát. Ami Berryt illeti, eltűnt a fegyverszünet óta, kétségkívül másutt dusabb asztalra talált. Egy reggel azonban meglehetősen becsipve hazatért s elbeszélte a montmartrei ágyuk dolgát. Torlaszok emelkednek mindenütt, végre itt a nép diadalmának ideje; ő eljött felkeresni Damourt, mondván, hogy szükség van minden jó polgárra. Damour, nem törődve Felicziának színéből kikelt arczával, odahagyta a csavarfogót. Ütött a kommün órája. Elteltek a márcziusi, áprilisi és májusi napok. Damour, midőn ki volt fáradva s neje könyörgött, hogy maradjon otthon, ezt válaszolá: — És a harmincz soum ? Ki fog nekünk kenyeret adni ? Az asszony lehajta fejét. Csakugyan nem volt, miből éljenek az apának s a fiúnak harmincz-harmincz sárján, a nemzetőrség e bérén kívül, melyhez olykor bor és besózott bus-adagok járultak. (Folyt. köv.) Budapest, május 4. A mérsékelt ellenzék ma d. u. 3/a6 órakor Ernuszt Kelemen elnöklete alatt tartott értekezletében tárgyalás alá vette az Olaszországgal a szegényjég biztosítása és a közönséges bűntettesek átszállítása iránt, úgy a Svájczczal kötött állategészségügyi egyezmény beczikkelyezéséről szóló törv. javaslatokat, melyeket a párt elfogadott. Atörvénykezési szünidődről szóló törv.javaslatot Horánszky Nándor mint előadó beható beszédben ismertette. A tárgyalásban részt vettek Grecsák Károly, Sponer A., Fenyvessy Ferencz. A kincstári birtokon levő telepítvények után járó váltságösszegek törlesztésére vonatkozó törvényjavaslat tárgyalásánál Apponyi Albert gróf szólalt fel, kinek indítványára a párt egyhangúlag elhatározta, hogy a javaslatot el nem fogadja. Az 1882. évi 39. t.-cz. 4-ik szakaszának kivételes alkalmazásáról és a Ludovica akadémia törvényének módosításáról szóló törvényjavaslatokat Ernuszt K. és Nagy István ismertették, kiket a párt meg is bízott a házban való felszólalással. Végül Sáros megyének a betegápolási költségek állami fedezése iránti kérvényét Lesskó István ajánlotta a pártnak. Az országgyűlési függetlenségi párt mai napon tartott értekezletén felszólítás történt kumulált tárgyalási eljárás felett, mely szerint fontos törvényjavaslatok szakadatlan egymásutánban tűzetnek ki, úgy hogy azok eltanulmányozására idő sem engedtetik. Ez irányban fog a házban is felszólalás történni. Tárgyaltatott azután a törvénykezési szünetelésről szóló törvényjavaslat. Győry Elek, Lázár Ádám, Oray Lajos, Vidliczkay József s többen szólottak hozzá. Általánosságban elfogadtatott. A Gladstone-kormány által előterjesztett eskübili az alsóházban három szavazattöbbséggel elvettetett. A vallási érdekek védelmére megindított agitáczió tehát győzelmet aratott Gladstone radikalizmusa felett. Gladstone óvatosan nyúlt ez ügyhöz s bár fényes beszédet tartott a bili mellett, tartózkodott azt kabinetkérdésül kijelenteni. Berlinből jelentik f. hó 2-ról: Bismarck hgnek a birodalmi gyűlés elnökéhez intézett levele, melyben a birodalmi alkotmány 17. és 63. czikkei alapján óvást emel Richternek ama javaslata ellen, hogy a birodalmi gyűlés a katonai kormányzathoz egyenes felszólítást intézzen, formailag teljesen alapos és indokolt, mint azt maga Richter is elismerte a birodalmi gyűlés tegnapi ülésén. Bismarck bg. jelenleg olyan állást foglal el, hogy a birodalmi alkotmány több helyen világosan kimondott határozatai szerint kizárólag ő a birodalom egyetlen felelős hivatalnoka a birodalmi gyűléssel szemben, kivel a birodalmi gyűlés közvetlenül érintkezhetik. Igaz ugyan, hogy évek óta más szokás dívik, amennyiben a birodalmi gyűlés határozatait több ízben egyenesen az egyes hatóságokhoz intézte s különösen sokszor a postaigazgatósághoz, s egyes esetekben a katonai kormányzathoz is. Ez azonban nem bizonyít semmit, s a jogos állapoton nem is változtathat semmit. Feltűnő azonban, hogy Bismarck hg. szükségesnek tartotta azt, hogy egyenesen a birodalmi gyűlés elnökéhez intézzen levelet, s igy, hogy Richter kifejezésével éljünk, egy »másodosztályú üzenetet hozott alkalmazásba.« Hisz elégséges lett volna, ha a birodalmi gyűlésben egyszerűen megjegyezte volna, hogy az ilynemű indítványok nem jogosak, és Richter bizonyára minden vonakodás nélkül kijavította volna javaslatát. Hisz ez nem is került volna neki nagy fáradságába, amennyiben határozati javaslatában csak azt kellett volna kiigazítania, hogy a felszólítás ne a katonai igazgatósághoz, hanem a birodalmi kancellárhoz intéztessék. Hogy a gyakorlat, mely az érvényben lévő joggal nincs teljes összhangzásban, ily mély gyökeret verhetett, kizárólag annak tulajdonítható, hogy a birodalmi kancellár a birodalmi gyűlés ülésein egyátalában igen ritkán látható s igy a birodalmi képviselők megszokták azt, hogy szavaikat azon osztályok főnökeihez intézik, akikkel személyes összeköttetésben állanak. Kétségtelennek látszik, hogy Bismarck herczegnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy Richter képviselő határozati javaslatát helyreigazítsa, mert hisz ezt a helyreigazítást más által is megtehette volna. Ő ünnepélyes módon és formában akarta konstatálni azt, hogy ő nemcsak a polgári kormány főnöke a birodalomban, hanem egyszersmind a hadügynek is ő az egyedüli és felelős minisztere. Kameckenek és Storschnak, azelőtt pedig Roon-nek személyes befolyása következtében a katonai és a tengerészeti igazgatóságok főnökei oly önállóságnak örvendtek, amilyennel a birodalom egyes hivatalainak főnökei azelőtt sohasem dicsekedhettek. Mikor Kamecke és Storsch megbuktak, változás állott be ezen a téren is. Schellendorf és Caprivi, kik még nagyon is ujonczok hivatalaikban, nem igényelhetik azt, hogy az ő befolyásuknak is oly nyomaték tulajdoníttassék, aminő őket az alkotmány szószerinti szövege szerint meg sem illeti hivatalaikban. Miután Bismarck hg., a birodalmi kanczellár, tábornoki egyenruhát visel és lovassági tábornoki ranggal van felruházva, semmi sem gátolja őt abban, hogy teljes biztonsággal úgy viselje magát, mint főnök azzal a tábornokkal szemben, aki hadügyminiszter, és azzal a tábornokkal szemben, aki a tengerészeti ügyek vezetésével van megbízva. A birodalmi kancellár hatásköre és joghatósága most már teljes, nem marad számára semmi kívánni való. Hogy a dolgok hogyan alakulnak a gyakorlat terén, arra csak a gyakorlat taníthatott meg bennünket. A birodalmi gyűlésre nézve politikai szempontból csak kívánatos, ha az eddig oly homályos felelősségi viszonyok határozottabban körülhatnak. Cavour kiadatlan leveleiből. Azon pillanatban, midőn köztudomásra jutott, hogy Olaszország Németországgal s az osztrák-magyar monarchiával szövetkezett s ezzel a középeurópai békeközösségben részt vesz, talán nem lesz érdektelen Olaszországnak Francziaországgal, nevezetesen III. Napóleonnal való öszszeköttetéseit, Cavour levelei által illusztrálni. Riali olasz képviselő nemrég adta ki Cavour levelezéseit. A Deutsche Revue most szemelvényeket közöl a második kötet azon leveleiből, melyek a krími háború és a párisi kongresszus alatt írattak. E levelek közül a legérdekesebb az, melyet Cavour gróf a Napoleon császár által 1855-ben hozzá intézett felhívás folytán Walewski grófhoz, akkori franczia külügyminiszterhez intézett s bizalmasan értésére adja, hogy a császár Olaszország jólétéért és érdekeiért mily irányú működést fejthetne ki. Cavour abból a nézetből indul ki, hogy Ausztria, melynek az utóbbi eseményekben nagy része volt, ne gyakoroljon túlsúlyt az olasz tartományokban s a császár mindenesetre oda működhetnek, hogy Piemonttal szemben az igazság szempontjai ne tévesztessenek szem elől s hogy Ausztria olasz alattvalóit szelidebb bánásmódban részesítse. A mit — úgymond — a császár az osztrák kabinettől barátságos után kieszközölt, azt a nápolyi királynál is elérheti. Most, midőn a diplomácziai közlekedést nem tartja vissza a háborútól való félelem, kívánni lehet e fejedelemtől, hogy a királyságban képtelen és hatalmaskodó kormányzási módja által ne tegye magát gyűlöletessé. Ha Francziaország kényszeríti, hogy börtöneit megnyissa, melyekben oly régóta szenvednek ártatlan emberek s ha elvonja ez ország igazgatását az elvetemült rendőrügynökök kezei alól, ez esetben neki igen nagy szolgálatot fog tenni. Csalódnánk ugyan, ha azt hinnők, hogy a nápolyi királyság Bourbon uralom alatt valaha jó kormányzatban fog részesülni, de a császár enyhítheti legalább a fájdalmakat s kényszerítheti Ferdinánd királyt arra, hogy az igazság és humanitás törvényeit tiszteletben tartsa. Az olaszországi osztrák tartományok s a nápolyi királyság helyzete megfelel a bécsi szerződés kívánalmainak, melyet a nyugati hatalmak, legalább Angolország, bolygatni nem akar, s mindenesetre kívánatos, hogy Francziaország beavatkozása a nápolyi ügyekre szűkebb korlátok közt maradjon. Másrészről ismét Olaszország egy másik részének, a pápai államnak s különösen az apenninek, az Adriai-tenger és a Pó közti tartományoknak viszonyai megérdemlik a bővebb megfigyelést. Névleg e tartományok a pápa uralma alatt állanak, a valóságban azonban Ausztriához tartoznak s e körülmény nem felel meg a bécsi szerződés szellemének. Az osztrák fenhatóság a legácziókban és Romagnában állandó maradt s e tartományok nemsokára egészen az osztrákok uralma alatt fognak állani, ha ugyan Európa közbe nem lép. Sokkal őszintébb vagyok, semhogy azt tanácsolnám a császárnak, hogy kényszerítse Ausztriát arra, hogy csapatait visszavonja, mert ha a pápai állam politikai és adminisztratív helyzete úgy marad, amint az jelenleg van, ha a papi kormányzat továbbra is érvényben marad s az osztrákok eltávolíttatnak, bizonyos, hogy e körülmény a legiszonyúbb anarchikus állapotokat fogja maga után vonni. Azonban sem mi, sem Francziaország nem akarhatjuk azt, hogy valamely ország anarchikus üzelmeknek tétessék ki. Cavour azután azon végeredményre jut, hogy ámbár Olaszország egyensúlya, mint az a bécsi szerződésben meg van állapítva, az osztrák csapatoknak a legácziókból és a Romagnából való kivonulása által helyreállittatott, azonban szükséges, hogy e tartományok élére világi fejedelem állíttassák. A nagy szolgálatokat, melyeket a császár Ausztriával szemben Olaszországnak nyújthatna, Cavour 4 pontban összegezi s azután levelét igy fejezi be : Midőn kérésemet, hogy ez iratom a császár szemei elé is kerüljön, megújítanám, bátor vagyok excziádnak figyelmét sietve s orosz részről jövő hírek behatása alatt irt munkámra felhivni. Azon esetben, ha ő Felségének kitűnő szelleme nézeteimet magáévá teszi, mély és változhatatlan hálámra számíthatna a megtisztelő bizalomért s ez engem arról a kegyes érdeklődésről fog meggyőzni, melylyel ő Felsége szegény Olaszországunk iránt viseltetik. Az országház tervei. — május 4. (I.) Nehéz feladat, a legnehezebb parliamentházat építeni, mely szép is legyen, jó is legyen, monumentális külsővel praktikus belsőt egyesítsen, kifejezze a nagyszerűt a koncepczió nagyságával, a nemes ízlést díszítéseinek kifogástalan választékával, ne tartalmazzon feleslegest, ne nélkülözzön szükségest, ügyeljen arra, hogy könnyen hozzáférhető, világos, jó akusztikával bíró, czélszerű beosztású s minden oldalról látható, mint a szobor, bárhonnan tekintve, összhangzatos épület legyen.