Pesti Napló, 1883. május (34. évfolyam, 119-148. szám)

1883-05-05 / 123. szám

123. szám. Budapest, 1883. szombat, május 5. 34 évi folyam. Szerkesztési Iroda, Barátok­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bár mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak a­ Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-Épu­­­­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. As­satt kiadás pestet különküldéseért felülseti, évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »IPesti ISTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Ath­enaeum-épület, küldendők. Budapest, május 4. Elolvadt a hó. Ez a tavaszi vezérczikkek állandó refrainje valami nyolcz esztendő óta. És e pár szónak már ismeri jelentőségét Eu­rópa. A­mint a tavaszi meleg napsugár felol­vasztja a hegyek fehér takaróját, a­mint a langy fuvallat friss zöldet varázsol a mezőre, az a nagy boszorkánykonyha, melyet Kelet­nek neveznek, egyszerre forrni, zúgni, susto­­rogni kezd; mozgásba jutnak a nagy népten­ger hullámai s széttörni fenyegetik ingadozó, mesterséges gátjaikat. Mióta a berlini kon­gresszus megalkotta senkit ki nem elégítő művét, a Keleten minden tavaszszal sötét fel­hők, vihart jelző tünetek jelentkeztek s elég dolgot adnak a diplomácziának. Minden ta­vaszszal fölhangzik a zivatar moraja, mely komoly gondot ébreszthet a szomszédokban és nyugtalan érzéseket kelt a békeszerető nemzetek közt mindenütt. Van a Keleten egy forradalmi rendzavaró khaosz, mely külső biz­tatásra vagy néha anélkül is ilyenkor tavasz­szal kezd munkához s törhetetlen buzgalom­mal fáradozik Európa nyugalmának megza­varásán, a keleti kérdés erőszakos napirendre hozatalán. Papiros szerződések nem képesek ez elemeket megfélemlíteni.Még a gyorspuska golyója, a kartácsok tüze is csak pillanatokra mérsékli vakmerőségét, a­mint azt a herczego­­vinai lázadáskor láttuk. A lázadás ereje megtöretett, de azért a rendbontó, békezavaró elemek hatalma változatlanul a régi maradt a Keleten. Újra itt a tavasz, újra mozognak a har­­czias elemek, forrongásban van a Balkán minden vidéke, népek és uralkodók közt fel­tűnő mozgalom látszik, sürgés-forgás mutat­kozik mindenütt. A pánszlávizmus apostolai újra előtérbe kezdenek lépni s még a külsőleg nyugodt Szerbia politikai életében is újra fel­tűnt a Risztics alakja, csak a háttérben ugyan, mintha figyelmeztetni akarná a szláv világot, hogy él. Nikita fejedelem zarándokútra készül főpatrónusához, a czárhoz, míg az orosz ura­lom másik oszlopa a Balkán-félszigeten, Sán­dor bolgár fejedelem, ki a czár kegyelméből kapta s mint helytartója, szorosan utasításai­hoz mérten kezeli kormány botját, most a gö­rög király vendége, hogy őt is megnyerje a szlávok szövetségének. A görög nép nyelve és történelme szerint nem a szlávsághoz tar­tozik, múltja és jelen összeköttetései sokszo­rosan a francziákhoz és angolokhoz utalják. De a vallás erős kapcsa a szláv világhoz fűzi. Királynéja az orosz czári család tagja; az európai Törökország feldarabolására irányuló aspirácziói szintén a többi hasonló törekvésű népekhez kapcsolják. Ellensége Törökország­nak, de azért a délszlávságnak sem igazi ba­rátja, mert a Balkán-félszigeten az ethnográ­­fiai viszonyok, melyek oly zűrzavarosak és százszorosan összekevervék, folyton összeüt­közésbe hozzák a szlávokkal. A zsákmány felosztása körül görögök és szlávok közt már eddig is sok érdekellentét képződött, me­lyek folytán Görögország viszonyai a délszláv államokhoz nem ölth­ettek olyan benső ala­kot, mint Pétervárott óhajtják s mint bizo­nyos czélok érdekében kívánatos lenne. Sok­szorosan megkísértették már az ellentéteket áthidalni, de főleg bolgárok és görögök közt nehéz lesz Törökország végleges feldarabolása esetén olyan kiegyezést létesíteni, mely kielé­gítené mindkét fél épen nem szerény igényeit. Görögország azon vidékek egy részére aspirál, melyet a bolgárok a jövendő Nagy-Bulgária kiegészítő részének tekintenek. Az innen eredő féltékenységet eloszlatni most Sándor fejede­lem személyesen jár királyi barátjánál Athén­ben. Biztosítani akarja magának Görögország barátságát, talán szövetségét azon időre, mi­dőn a szláv világ ismét megkezdi keresztes háborúját Törökország és a berlini szerződés alkotásai ellen. És míg Athén bolgár vendégét ünnepli, Bukarestnek is vannak vendégei, kik ott ugyanazon czélok érdekében dolgoznak, me­lyek Sándor fejedelmet Görögországba vitték. A Balkánvilág két keresztény királysága rö­vid tétele óta nem valami benső szomszéd­baráti viszonyban él,Románia másfelé néz, mint Szerbia, s Bukarest lett egyik főhadiszállása a Kelet forradalmi elemeinek, mióta ezeket Bel­­grádból némileg kiszorították. A román ki­rályság fővárosa egy idő óta sajátszerű szerepet kezd játszani, mely úgy látszik majmolása akar lenni Turin szerepének az ötvenes évek­ben. Ott gyülekeznek össze a Kelet békétlen­­kedő elemei, a szlávság vándorü­gynökei, a trónvesztett emberek, szóval mindazok, kik fantasztikus terveket kovácsolnak a szomszé­dok nyugalma és biztonsága ellen. Ismét a szabadság az, mely e rut ürelmeket fedezni kénytelen. A román kormány az alkotmányos életre, a törvény adta jogokra, a sajtó függet­len voltára, intézményei felvilágosult szelle­mére hivatkozik, valahányszor szóba jönnek a fondorlatok, melyek román földről s külö­nösen a fővárosból kiindulnak a szomszéd államok belnyugalma ellen. A sajtószabadság az oka, ha a román sajtó évek óta büntetlenül bántalmazhatja Magyarországot, korlátlanul folytathatja izgatásait a magyarság s hirdet­heti az irtó háborút a monarchia ellen. És a személyes szabadság sérthetetlensége okozza, hogy azok a vakmerő tervek, melyeket Bukarestben kovácsolnak Szerbia ellen, már gyökereikben el nem fojthatók. Most a szerb királyi uralkodóház ellenségeinek is biz­tos középpontja Bukarest. Ottan gyülekez­nek össze, szervezkednek, tanácskoznak, hálót vetnek ki Szerbia békés lakosságára s előké­szítik a polgárháborút. Mióta Milán király Risztics uralma alól fölszabadította magát, a pánszláv világ egén újra fényesen ragyog a Karagyorgyevicsok csillaga. Az elűzött feje­delmi család a legjobb tromf Milán király ellen; ezt tartogatja most kezében Orosz­ország. Hol előveszi, hol félreteszi, de nem feledkezik meg róla s alkalmatos időben, ha máskép meg nem puhíthatja Szerbia törvé­nyes királyát, bizonyára azt játsza ki ellene. Egyelőre Karagyorgyevicsék Bukarestben ütötték föl főhadiszállásukat s Oroszország titkos és nyilvános ügynökei támogatása mel­lett sokoldalú tevékenységet fejtenek ki, mely talán nem is szorítkozik Szerbiára, hanem kiterjed hazánkra is. A Karagyorgyevicsok, kiknek a magyar föld adott volt egykor biz­tos menedéket, ma a pánszláv eszme szolgála­tában állanak. Ennek czéljai pedig nem egye­dül Szerbiára irányulnak. A tavasz újra forrongásba hozta a Kelet harczias elemet. A pánszlávizmus pihent erő­vel jelentkezik a világesemények színpadán, mintha ezúttal csakugyan ki akarná erősza­kolni a háborút. Sikerül-e czélja, az kétséges. De annyi bizonyos, hogy a harczias tünetek Európa keletén sokkal számosabbak és ve­szélyesebbek, mint a nyugaton. És a diplomá­­cziai világ mégis mindig csak Francziaország harczvágyát emlegeti, melyet fékezni, elfojtani a hármas szövetség feladata. Minő hivatása lesz e szövetségnek, ha Oroszország és szövet­ségesei fogják a köznyugalmat megzavarni, a­mi sokkal valószínűbb? Itt van az igazi ve­szély s mégis ezzel foglalkoznak legkevésbbé azok, kik ki nem fogynak az új hármas szö­vetség áldásainak magasztalásában. Franczia­­országot szabad a békebontás súlyos vádjával illetni, ámbár semmivel sem ad okot e gya­núsításra. De Oroszországot s a vezetése alá került szlávságot a diplomata urak már nem merik e váddal illetni, noha az egész Keleten újult erővel és fokozott buzgalommal folynak az üzelmek, melyek észrevehető, egyenes czél­ja a nemzetközi nyugalom fölbontása s az európai szentesitéssel alakult állapotok meg­döntése. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Május 5. — Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva, DAMOUR JAKAB. Zola, Emil novellái,] a. I. Messze Numeában, a­mint a tenger üres látha­tárán legeltető szemeit Damour Jakab, látni vélte olykor rajta egész történetét, az ostrom nyomorait, a kommün dühét, majd az eseményeket, melyek ily messzire vetették, meggyötörve, mintegy megölve. Nem volt tiszta látomány, nem tetszetős és megin­dító emlékek, hanem komor felvetődése az elhomá­lyosult értelemnek, mely önmagától jött rá a többi­nek elmosódásából kidomborodó némely eseményekre. Huszonhat éves volt Jakab, midőn feleségül vette Felicziát, egy tizennyolcz éves, jól megtermett szép leányt, unokahugát a Villette-beli gyümölcs­­árusnénak, a kitől szobát tartott bérben. Ő maga érezvése volt s olykor tizenkét frankig is felvitte na­ponkint. Feliczia előbb varróné volt, de csakhamar fiuk születvén, egészen lefoglalta a kicsikének táplá­lása s a háztartás gondozása. Jenőcskéből izmos gyermek lett, kilen­cz év múlva egy leány követte, Lujza, hoszszú ideig oly beteges, hogy sokat kellett költeniök orvosokra s gyógyszerekre. De azért nem voltak szerencsétlenek. Damour csinált ugyan néha magának egy-egy görbe hétfőt, de azért nem veszte el a fejét; aludni ment, ha sokat ivott, s másnap visszatért a munkához, nagy mihasz­nának nevezve önmagát. Tizenkétéves korától kezdve Jenőt is a csavarfogóhoz állították. A kis legényke alig tudott olvasni és írni s máris megkereste a ke­nyerét. Feliczia takaros asszony volt, ügyesen v­eszé­­lyesen vezette a háztartást, kissé szűkmarkúlag is, mint az apa mondani szokta, mert többször adott ne­kik főzeléket, mint bust, hogy félretehessen néhány fillért szerencsétlenség esetére.­­ Ez volt legboldogabb korszakuk. Ménilmon­­tantban, az Envierges-utczában három szobás laká­suk volt, az apa és anya szobája, a Jenő é­s az ebédlő, melyben a csavarfogókat helyezték el, nem számítva a konyhát és Lujza szobácskáját. Egy kis épület hátsó udvari részében laktak, de azért volt levegőjük, mert ablakaik egy ház lebontási műhelyre nyíltak, a­hova reggeltől estig rakták le targonczákról a törme­léket s az ócska gerendákat. Már tíz éve laktak Damourék az Envierges­­utczában, midőn kitört a háború. Feliczia, ámbár a negyvenes évekhez közeledett, fiatal maradt, egy kissé elhízva, de oly vállakkal s csípővel, melyek a városnegyed szép asszonyává tették. Jakab ellenben elsoványodott, a lefolyt nyolcz év már elvénültnek mutatta oldala mellett. Lujza, megszabadulva a ve­szélyből, de még mindig gyönge testalkatú leánykás soványságával atyjára ütött, a tizenkilencz éves Jenő anyjának magas termetét s széles házát örökölte. Na­gyon összetartóan éltek, eltekintve a néhány hétfőtől, midőn az apa és fia megkéstek a korcsmában. Feli­czia zsörtölődött, dühös volt az elvesztegetett pénz miatt. Egyszer-kétszer össze is verekedtek, de a do­lognak nem volt semmiféle következménye; a bor volt a hibás s a házban nem volt rendezettebb család. Példányként idézték őket. Midőn a poroszok megin­dultak Páris felé s kezdetét vette a rémséges munka­szünet, több mint ezer frankjuk volt a takarékpénztár­ban, nem csekélység oly munkásoknál, a­kik két gyer­meket neveltek fel. Az ostrom első hónapjai nem voltak hát szerfe­lett súlyosak Damourékra nézve. Az ebédlőben, hol a csavarfogók pihentek, fehér kenyeret ettek meg és bust. Sőt meghatva a nyomora által egy szomszédnak, egy Berry nevű hórihorgas szobafestőnek, a ki majd megrebedt az éhségtől, jót is tehetett vele Damour, meghívta olykor ebédre s csakhamar magánál látta minden reggel és minden este. Bohókás ember volt s nevettető mondásaival lefegyverezte Felicziát, a kit nyugtalanságba ejtett volt , felháborított e nagy száj, melyben a legjobb falatok tűntek el. Esténkint kártyáztak, szidva a Doroazokat.­­ Berry, tele hazafiassággal, aknák, földalatti utak ásá­sáról beszélt, a­melyeken át Chatillonig s Montre­­toutig jutva, légbe lehetne röpíteni az ellenség ottani ütegeit. Aztán rávetette magát a kormányra, a gyá­vákra, kik vissza akarják hozni V. Henriket, felnyitva Páris kapuit Bismarck előtt. Az árulók e kormá­nyának köztársasága vállvonitásra indi­á. Ah, a köztársaság! S két könyökével az asztalra támasz­kodva, kurtaszáru pipával a szájában, kifejté Damour előtt az ő kormányrendszerét: mindenki testvér, min­denki szabad, mindenki vagyonos, az igazság és egyenlőség uralma mindenütt, fenn és alant.­­ Mint 1793-ban, tette hozzá nyomatékosan, a­nélkül, hogy tudta volna, mit mond. Damour megtarta komolyságát. Ő is köztársa­sági volt, mert gyermekkora óta mindig azt hallotta, hogy a köztársaság lesz egykoron a munkás diadala, az általános boldogság. De nem voltak megállapodott eszméi az iránt, milyen lesz a dolgok sora. Figye­lemmel hallgatta Berryt, úgy találta, hogy jól okos­kodik , hogy, a­mint mondá, bizonyára be fog követ­kezni a köztársaság. Lángra gyűlt, szilárdul hitte, hogy ha egész Páris, a férfiak, az asszonyok, a gyer­mekek Versaillesnak nyomulnak a Marseillaiset éne­kelve, letiporták volna a poroszokat, kezet nyújtanak a vidéknek s megalapítják a nép kormányát, azt, a­mely járadékkal fogna ellátni minden polgárt. — Vigyázz, ismételgeté bizalmatlanul Feliczia, rossz vége lesz a dolognak a te Berruddel. Ám laktasd jól, ha mulatságodat találod benne, de hagyd, hogy egyedül vezesse be a fejét. A köztársaságot akarta Feliczia is. 1848-ban egy torlaszon halt meg az apja. Csak­hogy ezen emlék nemhogy elbolondította volna, észre térnté. A nép helyében, igy szólt, tudná,miként kényszerítené a kor­mányt, hogy igazságos legyen: nagyon jól viselné magát, okosságot s szilárdságot mutatna. Berry beszédei felháborították s megfélemliték, mert nem látszottak előtte becsületeseknek. Észre­vette, hogy Damour megváltozik, oly modort vesz föl s oly szavakat ejt, a melyek épen nem tetszettek neki. De még inkább nyugtalanntá a lángoló s komor­­ tekintet, a melylyel fia, Jenő hallgatta Berryt. Es­ténkint, midőn Lujza elaludt az asztalnál, Jenő keresztbe fonta karját, lassan kint kiivott egy kis üveg pálinkát, szó nélkül, szemeit a festőre szögezve, ki mindig hozott magával Párisból holmi rendkívüli árulási históriát: a bonapartisták­­ról, kik a Montmartreról jelt adnak a németeknek vagy a lisztes zsákokról s lőporos hordókról, melye­ket a Szajnába vetettek, hogy minél előbb kiszolgál­tassák a várost. — Mendemonda az egész, mondá Feliczia a fiának, midőn Berry rászánta magát a távozásra. Ne vedd a fejedbe, jól tudod, hogy hazudik. — Tudom, a­mit tudok, válaszolta Jenő ijesztő taglejtéssel. Deczember elejéig felemésztették Damourék minden megtakarított pénzöket. Mindennap a poro­szokat künn a vidéken ért vereségről beszéltek s a győzelmes kitörésről, mely fel fogja végre szabadítani Párist; a család nem volt hát kezdetben megdöbben­ve s szakadatlanul abban reménykedett, hogy a munka ismét megindul. Feliczia csodákat követett el, napról-napra az ostrom ama fekete kenyeréből él­tek, a melyet csak a kis Lujza nem tudott meg­emészteni. E napokban teljesen elkábult a Damour s a Jenő feje, mint Feliczia mondá. Tétlenek reggeltől estig, kijőve szokásaikból, megmeredt karokkal a csavarfogó odahagyása óta, vad, vérengző képzeletek­kel teljes kényelmetlenségben s zavarodottságban él­tek. Az apa s fia beállottak ugyan egy zászlóaljba, de ez, mint több más, ki sem lépett az erődítésekből s laktanyáján kártyajátékkal űzték a napot a férfiak. Damour, üres gyomorral, elszorult szívvel, annak tu­datában, hogy otthon nyomorognak övéi, meghall­gatva egyiknek s a másiknak híveit, itt jött rá a meg­győződésre, hogy a kormány feltette magában a nép kiirtását, hogy a köztársaság urává legyen. Berrynek igaza volt; mindenki tudta, hogy V. Henrik Saint- Germainben tartózkodik, egy házban, a­mely fölött fehér zászló leng. De vége lesz mindennek. Egy szép reggelen golyót röpítenek majd e ficzkók agyába, a­­­kik kiéheztetik s bombázni engedik a népet, egysze­rűen csak azért, hogy helyet csináljanak a nemesek­nek s a papoknak. Midőn Jenővel haza tért, mindketten lázban a kívülről hozott őrültségtől, nem beszéltek egyébről, csak gyilkolásról a halvány és néma Feliczia előtt, ki a rossz táplálék miatt a betegségbe visszaesett kis Lujzát gondozta. Az ostrom véget ért, megkötötték a fegyver­­szünetet s a poroszok végig vonultak a Champs- Elyséeseken. Az Envierges-utczában fehér kenyeret ettek, a melyet Saint-Denisből hozott Feliczia. De az ebéd komor volt. Jenő, ki látni akarta a poroszokat, egyes részleteket beszélt el, midőn Damour, egy vil­lát forgatva, dühösen felkiáltott, hogy le kellett volna minden tábornokot fejezni. Feliczia méregbe jött s kikapta a villát kezeiből. A következő napokon még mindig szünetelvén a munka, elhatározta, hogy visszatér saját számlá­jára a csavarfogóhoz. Volt néhány kész darabja: gyer­tyatartók , a­melyeket ki akart csinosítni azon re­ményben, hogy eladhatja. Jenő, ki sehol sem találta helyét, egy óra múlva odahagyta a munkát. A­mi Berryt illeti, eltűnt a fegyverszünet óta, kétségkívül másutt dusabb asztalra talált. Egy reggel azonban meglehetősen becsipve hazatért s elbeszélte a mont­­martrei ágyuk dolgát. Torlaszok emelkednek min­denütt, végre itt a nép diadalmának ideje; ő eljött felkeresni Damourt, mondván, hogy szükség van minden jó polgárra. Damour, nem törődve Feli­­cziának színéből kikelt arczával, odahagyta a csavar­fogót. Ütött a kommün órája. Elteltek a márcziusi, áprilisi és májusi napok. Damour, midőn ki volt fáradva s neje könyörgött, hogy maradjon otthon, ezt válaszolá: — És a harmincz soum ? Ki fog nekünk ke­nyeret adni ? Az asszony lehajta fejét. Csakugyan nem volt, miből éljenek az apának s a fiúnak harmincz-har­­mincz sárján, a nemzetőrség e bérén kívül, melyhez olykor bor és besózott bus-adagok járultak. (Folyt. köv.) Budapest, május 4. A mérsékelt ellenzék ma d. u. 3/a6 órakor E­r­n­u­s­z­t Kelemen elnöklete alatt tartott érte­kezletében tárgyalás alá vette az Olaszország­­g­a­l a szegényjég biztosítása é­s a közönséges bűntettesek átszállítása iránt, úgy a Svájczczal kötött állategészségügyi egyezmény beczikkelyezésé­­ről szóló törv. javaslatokat, melyeket a párt elfoga­dott.­­ A­­törvénykezési szünidődről szóló törv.­javaslatot Horánszky Nándor mint előadó beható beszédben ismertette. A tárgyalásban részt vettek Grecsák Károly, S­p­o­n­e­r A., Fenyvessy Ferencz. A kincstári birtokon levő telepítvények után járó váltságösszegek törlesztésére vonatkozó törvény­­javaslat tárgyalásánál A­p­p­o­n­y­i Albert gróf szó­lalt fel, kinek indítványára a párt egyhangúlag elha­tározta, hogy a javaslatot el n­e­m fogadja. Az 1882. évi 39. t.-cz. 4-ik szakaszának kivéte­les alkalmazásáról é­s a Ludovica akadémia törvé­nyének módosításáról szóló törvényjavaslatokat E­r­­nuszt K. és Nagy István ismertették, kiket a párt meg is bízott a házban való felszólalással. Vé­gül S­á­r­o­s megyének a betegápolási költségek ál­lami fedezése iránti kérvényét L­e­s­s­k­ó István ajánlotta a pártnak. Az országgyűlési függetlenségi párt mai napon tartott értekezletén felszólítás történt kumulált tár­gyalási eljárás felett, mely szerint fontos törvényja­vaslatok szakadatlan egymásutánban tűzetnek ki, úgy hogy azok eltanulmányozására idő sem engedte­tik. Ez irányban fog a házban is felszólalás történni. Tárgyaltatott azután a törvénykezési szünetelésről szóló törvényjavaslat. G­y­ő­r­y Elek, Lázár Ádám, O­r­a­y Lajos, Vidliczkay József s többen szólottak hozzá. Általánosságban elfogad­tatott. A Gladstone-kormány által előterjesztett eskü­­bili az alsóházban három szavazattöbbséggel elvette­tett. A vallási érdekek védelmére megindított agitá­­czió tehát győzelmet aratott Gladstone radikalizmusa felett. Gladstone óvatosan nyúlt ez ügyhöz s bár fé­nyes beszédet tartott a bili mellett, tartózkodott azt kabinetkérdésül kijelenteni. Berlinből jelentik f. hó 2-ról: Bismarck hgnek a birodalmi gyűlés elnökéhez intézett levele, melyben a birodalmi alkotmány 17. és 63. czikkei alapján óvást emel Richternek ama javaslata ellen, hogy a birodalmi gyűlés a katonai kormányzathoz egyenes felszólítást intézzen, formailag teljesen alapos és in­dokolt, mint azt maga Richter is elismerte a biro­dalmi gyűlés tegnapi ülésén. Bismarck bg. jelenleg olyan állást foglal el, hogy a birodalmi alkotmány több helyen világosan kimondott határozatai szerint kizárólag ő a birodalom egyetlen felelős hivatalnoka a birodalmi gyűléssel szemben, kivel a birodalmi gyűlés közvetlenül érintkezhetik. Igaz ugyan, hogy évek óta más szokás dívik, a­mennyiben a biro­dalmi gyűlés határozatait több ízben egyenesen az egyes hatóságokhoz intézte s különösen sokszor a posta­igazgatósághoz, s egyes esetekben a katonai kormányzathoz is. Ez azonban nem bizonyít semmit, s a jogos állapoton nem is változtathat semmit. Fel­tűnő azonban, hogy Bismarck hg. szükségesnek tar­totta azt, hogy egyenesen a birodalmi gyűlés elnöké­hez intézzen levelet, s igy, hogy Richter kifejezésével éljünk, egy »másod­osztályú üzenetet hozott alkalma­zásba.« Hisz elégséges lett volna, ha a birodalmi gyű­lésben egyszerűen megjegyezte volna, hogy az ily­nemű indítványok nem jogosak, és Richter bizonyára minden vonakodás nélkül kijavította volna javasla­tát. Hisz ez nem is került volna neki nagy fáradsá­gába, amennyiben határozati javaslatában csak azt kellett volna kiigazítania, hogy a felszólítás ne a ka­tonai igazgatósághoz, hanem a birodalmi kanc­ellár­­hoz intéztessék. Hogy a gyakorlat, mely az ér­vényben lévő joggal nincs teljes összhangzásban, ily mély gyökeret verhetett, kizárólag annak tu­lajdonítható, hogy a birodalmi kanc­ellár a bi­rodalmi gyűlés ülésein egyátalában igen ritkán látható s igy a birodalmi képviselők megszok­ták azt, hogy szavaikat azon osztályok főnökei­hez intézik, a­kikkel személyes összeköttetésben álla­nak. Kétségtelennek látszik, hogy Bismarck herczeg­­nek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy Richter képviselő határozati javaslatát helyre­igazítsa, mert hisz ezt a helyreigazítást más által is megtehette volna. Ő ünnepélyes módon és formában akarta konstatálni azt, hogy ő nemcsak a polgári kor­mány főnöke a birodalomban, hanem egyszersmind a hadügynek is ő az egyedüli és felelős minisztere. Ka­­meckenek és Storschnak, azelőtt pedig Roon-nek sze­mélyes befolyása következtében a katonai és a ten­gerészeti igazgatóságok főnökei oly önállóságnak ör­vendtek, a­milyennel a birodalom egyes hivatalainak főnökei azelőtt sohasem dicsekedhettek. Mikor Ka­­mecke és Storsch megbuktak, változás állott be ezen a téren is. Schellendorf és Caprivi, kik még nagyon is ujonczok hivatalaikban, nem igényelhetik azt, hogy az ő befolyásuknak is oly nyomaték tulaj­donít­tassék, aminő őket az alkotmány szószerinti szövege szerint meg sem illeti hivatalaikban. Miután Bismarck hg., a birodalmi kanczellár, tábornoki egyenruhát visel és lovassági tábornoki ranggal van felruházva, semmi sem gátolja őt abban, hogy teljes biztonsággal úgy viselje magát, mint fő­nök azzal a tábornokkal szemben, a­ki hadügyminisz­ter, és azzal a tábornokkal szemben, a­ki a tengeré­szeti ügyek vezetésével van megbízva. A birodalmi kanc­ellár hatásköre és joghatósága most már teljes, nem marad számára semmi kívánni való. Hogy a dolgok hogyan alakulnak a gyakorlat terén, arra csak a gyakorlat taníthatott meg bennünket. A biro­dalmi gyűlésre nézve politikai szempontból csak kívá­natos, ha az eddig oly homályos felelősségi viszonyok határozottabban körülh­atnak. Cavour kiadatlan leveleiből. Azon pillanatban, midőn köztudomásra jutott, hogy Olaszország Német­országgal s az osztrák-magyar monarchiával szövet­kezett s ezzel a középeurópai békeközösségben részt vesz, talán nem lesz érdektelen Olaszországnak Fran­­cziaországgal, nevezetesen III. Napóleonnal való ösz­­szeköttetéseit, Cavour levelei által illusztrálni. Riali olasz képviselő nemrég adta ki Cavour levelezéseit. A Deutsche Revue most szemelvényeket közöl a máso­dik kötet azon leveleiből, melyek a krími háború és a párisi kongresszus alatt írattak. E levelek közül a legérdekesebb az, melyet Cavour gróf a Napoleon császár által 1855-ben hozzá intézett felhívás folytán Walewski grófhoz, akkori franczia külügyminiszterhez intézett s bizalmasan ér­tésére adja, hogy a császár Olaszország jólétéért és érdekeiért mily irányú működést fejthetne ki. Cavour abból a nézetből indul ki, hogy Ausztria, melynek az utóbbi eseményekben nagy része volt, ne gyako­roljon túlsúlyt az olasz tartományokban s a császár mindenesetre oda működhetnek, hogy Piemonttal szemben az igazság szempontjai ne tévesztessenek szem elől s hogy Ausztria olasz alattvalóit szelidebb bánásmódban részesítse. A mit — úgymond — a császár az osztrák kabinettől barátságos után kiesz­közölt, azt a nápolyi királynál is elérheti. Most, midőn a diplomácziai közlekedést nem tartja vissza a háborútól való félelem, kívánni lehet e fejedelemtől, hogy a királyságban képtelen és ha­talmaskodó kormányzási módja által ne tegye magát gyűlöletessé. Ha Francziaország kényszeríti, hogy börtöneit megnyissa, melyekben oly régóta szenved­nek ártatlan emberek s ha elvonja ez ország igazga­tását az elvetemült rendőrügynökök kezei alól, ez esetben neki igen nagy szolgálatot fog tenni. Csalód­nánk ugyan, ha azt hinnők, hogy a nápolyi királyság Bourbon uralom alatt valaha jó kormányzatban fog részesülni, de a császár enyhítheti legalább a fájdal­makat s kényszerítheti Ferdinánd királyt arra, hogy az igazság és humanitás törvényeit tiszteletben tartsa. Az olaszországi osztrák tartományok s a nápo­lyi királyság helyzete megfelel a bécsi szerződés kí­vánalmainak, melyet a nyugati hatalmak, legalább Angolország, bolygatni nem akar, s mindenesetre kí­vánatos, hogy Francziaország beavatkozása a nápolyi ügyekre szű­kebb korlátok közt maradjon. Másrészről ismét Olaszország egy másik részének, a pápai állam­nak s különösen az apenninek, az Adriai-tenger és a Pó közti tartományoknak viszonyai megérdemlik a bővebb megfigyelést. Névleg e tartományok a pápa uralma alatt állanak, a valóságban azonban Ausz­triához tartoznak s e körülmény nem felel meg a bécsi szerződés szellemének. Az osztrák fenhatóság a legácziókban és Ro­­magnában állandó maradt s e tartományok nemso­kára egészen az osztrákok uralma alatt fognak ál­lani, ha ugyan Európa közbe nem lép. Sokkal őszin­tébb vagyok, semhogy azt tanácsolnám a császárnak, hogy kényszerítse Ausztriát arra, hogy csapatait visszavonja, mert ha a pápai állam politikai és ad­minisztratív helyzete úgy marad, a­mint az jelenleg van, ha a papi kormányzat továbbra is érvényben marad s az osztrákok eltávolíttatnak, bizonyos, hogy e körülmény a legiszonyúbb anarchikus állapotokat fogja maga után vonni. Azonban sem mi, sem Fran­cziaország nem akarhatjuk azt, hogy valamely ország anarchikus üzelmeknek tétessék ki. Cavour azután azon végeredményre jut, hogy ámbár Olaszország egyensúlya, mint az a bécsi szerződésben meg van állapítva, az osztrák csapatoknak a legácziókból és a Romagnából való kivonulása által helyreállittatott, azonban szükséges, hogy e tartományok élére világi fejedelem állíttassák. A nagy szolgálatokat, melyeket a császár Ausz­triával szemben Olaszországnak nyújthatna, Cavour 4 pontban összegezi s azután levelét igy fejezi be : Midőn kérésemet, hogy ez iratom a császár szemei elé is kerüljön, megújítanám, bátor vagyok excziád­­nak figyelmét sietve s orosz részről jövő hírek beha­tása alatt irt munkámra felhivni. Azon esetben, ha ő Felségének kitűnő szelleme nézeteimet magáévá te­szi, mély és változhatatlan hálámra számíthatna a megtisztelő bizalomért s ez engem arról a kegyes ér­deklődésről fog meggyőzni, melylyel ő Felsége sze­gény Olaszországunk iránt viseltetik. Az országház tervei. — május 4. (I.) Nehéz feladat, a legnehezebb parlia­­mentházat építeni, mely szép is legyen, jó is le­gyen, monumentális külsővel praktikus belsőt egyesítsen, kifejezze a nagyszerűt a konc­epczió nagyságával, a nemes ízlést díszítéseinek ki­fogástalan választékával, ne tartalmazzon fe­leslegest, ne nélkülözzön szükségest, ügyeljen arra, hogy könnyen hozzáférhető, világos, jó akusztikával bíró, czélszerű beosztású s min­den oldalról látható, mint a szobor, bárhon­nan tekintve, összhangzatos épület legyen.

Next