Pesti Napló, 1883. június (34. évfolyam, 149-178. szám)
1883-06-01 / 149. szám
149. szám. Budapest péntek június 1 A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadóhivatalhoz intézendők. •PESTI EAPLÓ REGGELI KIADÁS. Szerkesztési Iroda: Barátok tere, Athenaeum-épüet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Hindó-hivttlit] : Barátok tere, Athenaeum-épüe t. 64. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az úti putal küilönküldéseért felülfizetés évattgyedeskép í-irlat. Hirdetések szintugy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM Június l-sejével új előfizetést nyitottunk a Pesti Naplóra, melyet a t. olvasóközönség különös figyelmébe ajánlunk. Júniusban Kossuth Lajos nagy hazánkfiától czikksorozatot fogunk közölhetni, melynek czíme : »Visszaemlékezések.« A tiszaeszlári per tárgyalása júniusban lesz. Intézkedtünk, hogy a per tárgyalásáról külön gyorsíróink által szerkesztett kimerítő tudósítást táviratilag megkaphassuk, úgy, hogy a szenzácziós perről a legteljesb és leggyorsabb tudósításokat fogjuk közölhetni. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel s ünnepnap után reggel rendkívüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli s esti lap s hétfői reggeli külön kiadásunk.) Fél évre......................................12 frt Évnegyedre.................................6 » Egy hónapra.................................2 » Ma az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a felülfizetés havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) intézendők. Pesti Napló szerkesztősége és kiadóhivatala, Budapest, május 31. Zágrábból tudjuk meg, hogy Budapesten járt egy horvát küldöttség az országos földadó bizottságánál és a pénzügyminiszternél, kérve azt, hogy szállíttassák le a Horvát- Szlavónországra nézve kinyomozott tiszta jövedelem, és amint jelentik, mind a két helyen azt az ígéretet kapták, hogy a jogos panaszok minden esetre orvoslatot fognak találni. A küldöttség megnyugodva tért haza s Zágrábban is meg vannak nyugodva. Semmi kifogásunk az ellen, hogy a horvátok eljárnak az illetékes fórumoknál földadójuk dolgában; ilyen processziót meg fogunk élni sokat, azon idő alatt, míg a kataszteri alap végleg meg lesz állapítva, mert hol az egyik, hol a másik vidék véli magát túlterhelve a kinyomozott új adóalap folytán. De nem tehetünk róla, ha a horvátok adós pénzügyi dolgokat mozgatnak, akkor a rossz reminiszcencziák mindig felélednek emlékünkben és el nem nyomhatjuk a gyanakodást. És épen a földadó dolgában történt Horvát Szlavónországban az ötvenes években olyan mesterkedés, melyre jó lesz most utalni, mikor ismét le akarják szállíttatni a kataszteri tiszta jövedelmet. Aránytalanul magas-e csakugyan az új jövedelmi tarifa a társországokban, azt nem ítélhetjük meg pozitíve, mert nem ismerjük azon tételeket, melyeket az országos földadóbizottság utazó küldöttsége épen most állapít meg a központi felügyelőkkel együtt az országos bizottság plénumához való előterjesztés végett. De különben is részletesen ítélni ily kérdésben csak az képes, aki nagyon behatólag foglalkozhatott az illető országrész és a határos kataszteri kerületek földadó-jövedelmi viszonyaival. Nekünk a mellett csak azon becslési adatok állanak rendelkezésre, amelyeket az 1880 tavaszán tartott országos értekezlet állapított meg, és ezeken azóta okvetetlenül lényeges változások történtek. Mindamellett közlünk azon adatokból néhányat némi illusztráczió kedvéért. Horvát-Szlavonországban, a határőrvidék nélkül, az 1875-iki kataszteri törvény 34. §-ában elrendelt kiigazítás után, tehát még a régi tarifa szerint, a szántóföld egy holdjának tiszta jövedelme volt átlag 4 frt 32 kr, az új becslés alapján a tiszta jövedelem 5 frt 21 krra emelkedett. A szorosabb értelemben vett Magyarországon azonban a szántóföld egy holdjának tiszta jövedelme 4 frt 50 krról 5 frt 98 krra emeltetett. — Vegyük a szőlőt. Horvát-Szlavonországban a régi, most is érvényes tarifa szerint történt kiigazítás után, egy hold szőlő tiszta jövedelme 9 frt 65 krra ment, az új becslés szerint 12 frt 13 krra emeltetett. Csakhogy Magyarországon ez a jövedelem 11 frt 11 krról 14 frt 3 krra emeltetett. Vagy nézzük a legelőket. A kiigazítás után a társországokban a holdankinti átlagos tiszta jövedelem tett 1 frt 52 krt, az új becslés után 1 frt 96 krt, Magyarországon pedig 1 frt 39 krról fölemeltetett 1 frt 88 krajczárra. Ha pedig valamennyi művelési ágnak tiszta jövedelmi átlagát veszszük, akkor azt látjuk, hogy míg Horvát-Szlavonországban az emelés 2 frt 77 krról 3 frt 42 krra hágott, a szoros értelemben vett Magyarországon ez az emelés 3 frt 10 krról 4 forint 20 krra történt. Már most kétségen kívül áll és ezt mi akárhányszor kijelentettük, hogy a tiszta jövedelmi új becslések általában túl magasak, és bizonyosnak vehető, hogy azok arányosan le fognak szállíttatni Horvát-Szlavónországban és úgy, mint a magyar korona országainak többi részében. Arról azonban, hogy nagyobb mértékben szállíttassanak le az új tarifák a társországokban, a zágrábi s eszéki kataszteri kerületekben, mint például a pécsi vagy szombathelyi kerületekben, csak akkor lehetne szó, ha ki volna mutatható, hogy az új becslés túl magas a Dráván túl a magyarországi kerületekhez képest. Az előbb idézett összehasonlító számok egyáltalában nem árulnak el aránytalan emelést, az pedig tény, hogy az eddigi tiszta jövedelmi alap a társországokban fölötte alacsony Magyarország egyéb részeihez képest. És itt kell említenünk az ötvenes évekből fönnmaradt egyik ide tartozó reminisczenciánkat. Mikor az ötvenes évek kezdetén hazánkban a földadó alapja kinyomoztatott, nagyon elégedetlenek voltak Bécsben amiatt, hogy Magyarországon nem tudtak — Erdély és Horvátország nélkül — 83 milliónál nagyobb jövedelmet kisütni, holott 100 millióra számítottak. Elrendelték tehát a reklamácziót oly irányban, hogy a földkóstolók bőven fölemelhessék az adóalapot, és ekkor történt, hogy míg Magyarországon tetemesen fölemelték a reklamáczió alkalmával a tiszta jövedelmi tételeket, addig még le is szállították az akkor nagy kegyben állott Horvát-Szlavónországban. Magyarországon fölemelték ekkor az adóalapot 829 millióról 97,3 millióra. Nem hiszszük, hogy hasonló mesterkedésre számíthatnának most is a horvátok. A horvát küldöttség egyébként — legalább a zágrábi közlés szerint — nem arra alapítja panaszát, mintha Horvátország más kataszteri kerületekhez képest túl lenne terhelve az új munkálatban, hanem arra, hogy nem bírja már a mostani földadót sem, minek jele a sok hátralék és az a tény, hogy magyarországi birtokosok a csekély bér miatt eladják ottani fekvőségeiket. Nem akarjuk most vitatni, nem szerepel-e ez utóbbi jelenségben az a kedvetlenség is, melyet a magyarországi ottani birtokosokban a horvátországi gyűlölködések kellenek , de ez az eladogatás az illető birtokosok részéről alighanem magyarországi jószágaikat illetőleg is fog állani. Különben a kataszteri tiszta jövedelem kinyomozása nem néhány utóbbi év kedvezőtlen terméseire, amelyeket ismét kedvezők válthatnak fel, hanem hosszabb idejű átlagra van alapítva. Csak az adóhátralékokat ne emlegessék a horvátok! Mintha bizony a hátralékok csak a földadónál állanának fenn. Vagy a földadó alapjának leszállítására az is argumentum, hogy a ház-, a kereseti, vagy a részvénytársulati adót hanyagul kezelik és rosszul hajtják be? Hisz ezen adónemeknél nem valami régi, a tényleges viszonyoknak már meg nem felelő alapon, hanem a legutóbbi években elért valódi jövedelem szerint vettetik ki az adó. De az adókezelésnek pénzügyi közegekre tervezett ruházása eléggé bizonyítja, hogy a rossz kezelés, a sok hátralék nem egyedül a földadóra vonatkozik, hanem hogy a társországokban az adóügyi adminisztráció olyan rossz, mint a közigazgatásnak egyéb ágazata. Az adóhátralékok tehát nem hozhatók fel a horvát földadó túl magas voltának bizonyítása, mellett és mi egyáltalában nem látunk, legalább az itt járt, küldöttségről közölt hírek szerint, okot arra, hogy nagyobb arányban szállíttassák le a társországokban, mint hazánk egyéb részeiben a földadó új tiszta jövedelmi alapja s hogy miért adassák a horvátoknak megint e téren is külön kedvezményt csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. — Junius 1. — Isten veled. Irta : BENICZKYNÉ BAJZA LENKE. Két év előtt a télnek egy részét Rómában töltöttem s csak a husvét előtti nagyhetet akartam még megvárni, mely nagy fénynyel ünnepeltetik Rómában s rendesen igen sok idegent vonz oda. Egy napon a Piución sétálva, Fernando Guerenóval találkoztam, ki régi ismerősöm volt s előtte való este érkezett. — Hol töltötte ön a telet ? kérdem tőle. _— Majd itt, majd amott. Szeptemberben a Nílus partján voltam, októberben az olasz tavaknál, novemberben Nizzába mentem s most néhány hétig itt maradok, — egy asszony után utazom. Már ismét ! — mondom nevetve. — Hányadik szerelme ez önnek? — Az első, most tudom csak, hogy mi a szerelem, eddig képzelődtem a hányszor szeretni véltem. — És Leticzia ? !— Megbűvölte szememet, de nem szerettem, valamint Leona, Sára és Imogént sem; mind gyönyörűek voltak, de nem bírták szívemet megnyerni. — Mondja inkább lelánczolni, mert az lehetetlen, feléltem mosolyogva. Amily szép ember ön, Fernando, olyan ledér , s ha összejönnék azon hölgygyel, kit ön most szerelmével ostromol, megmondanám neki, hogy a mely perczben megtudja ön, hogy ő viszont szereti, szive azonnal kihűl iránta. — Ezt nem fogná tenni — viszont a spanyol barátom elhalványodva — s hirtelen ajkára tévé kezét, szemével a hely felé intett, honnan férfi és nő közeledtek karöltve s a Borghese-palota előtt megállván, habozva tekintenek körül. Ez ő !ssuga Fernando és spanyolos bájjal megemelve kalapját, hozzájuk sietett, rövid szóváltás Mai számunkhoz fél iv melléklet van után velük együtt tűnt el a kapu alatt, mint gyanitám, a gyönyörű képtárt megnézendő, mely a palotában van. Fernando Guereno régi jó barátom volt és több telet egy és ugyanazon városban töltve, ismertem nagy részben élettörténetét. E legutóbbi szerelme érdekelt. Óhajtam látni azt, kiről állitá, hogy rajta kívül mást még soha sem szeretett. A Borghese-palota képtára után minden idegen a Palazzo Brachi képeit tekinti meg. Ott vannak Tizian hires festményei. Jól számítottam, midőn a Piazza Navarréra bajtaték s a képtárba lépve, rövid idő múlva Fernandót, uj szerelme tárgyát s annak férjét láttam ott. Fernando mosolyogva pillantott felém. Tekintete diadalmasan függött társnéján, mintha mondaná : látott-e már ennél szebbet, bájosabbat, imádandóbbat — nincs-e igazam ? A hölgy valóban szép volt s midőn a képtár legremekebb festménye előtt állt, Tizian hires »házasságtörő nője« előtt, vetélkedett annak szépségével. Ugyanazon göndör arany haj, bársony fekete szemek, atlaszfényű bőr és duzzadt piros ajk, meg voltam lepetve a hölgy nagy szépsége által . . . Közelükbe mentem. Spanyolul beszéltek. Fernando arczán láttam, hogy megittasult a szerelemtől ; a nő kaczér volt, minden felindulás nélkül. Talán most először történt, hogy a »szép Fernando«, mint mindenütt nevezték, magához méltó társnéra akadt; a többieket letörte, elvetette magától, ez visszaadja neki azt, amit amazok ellen vétkezett . .. II. A gyönyörű délutánt hűvös alkony követé. A kandalló mellett ültem, midőn komornám Fernando Guereno marquist jelenté, ki belépett. — Üljön le — mondám neki — és beszélje el a nap történetét. Mindkettőnknek kedvencz témája a szerelem, édességével és keservével együtt, tudja, hogy érdekkel hallgatom. — A mai nap gazdag volt a boldogságban — mondá az ifjú, mialatt leült és szemeit álmodozva függeszté a kandalló lángjaira. Rhéa megvallá, hogy szeret, s a mai éjt lábainál fogom tölteni. — Megengedi, hogy tanácsot adjak ? — Akár ezret, örömmel fogadom. — úgy sem hallgat rá, gondolja magában — mondom nevetve. De mindegy. Emlékszik még rá, hogy mit jósolt egy czigányasszony önnek három év előtt Kairóban. Hogy szerelemmel szívében tőr által fog meghalni. Vigyázzon magára, nekem jó emberismeretem, biztos szemem van az arcz-olvasásban. Rhéa szerelemre van teremtve, de kaczér, szívtelen, könnyelmű, férje az ön hazájából való, sötét vérű spanyol, felesége erényét tőrével őrzi a kisértés ellen. Ismeri ön a mithologiabeli Siloya Rhéa történetét ? — Nem! — mondá mosolygva Fernandos tekintete mámoros volt. — Nem ismerek rajta kivül senkit.. . — Az ön Rheája arczán hordja névrokonának jellemét és történetét: még egyszer figyelmeztetem, vigyázzon! III. Midőn feljött a hold s a Szt.Péter-templom kupolája tündöklött az ezüstös fényben, két, köpönyegbe burkolt sötét alak haladt egymás után az obeliszk előtt, a Piazza del Monte Cavallo felé. — Éjfélre járt az idő, szokatlan csendes est volt, a két férfi lépése végig hangzott a kövezeten. Az első nem hallotta azt szive hangos dobogása miatt s nem tudta, hogy valaki követi őt. Szive, lelke el volt telve szerelmével : az olasz ég, az olasz levegő megbűvöli az embert. Fernando spanyol volt és szerelmes, repeső érzelmekkel, vágygyal teli kebellel sietett előre. Az őt követő férfi szintén spanyol volt. Nem a szerelem hevite lázban égő vérét, hanem a féltékenység és a boszú. Nem első eset, hogy holdvilágos éjen, balzsamos levegőben, virágok között a gyűlölet és szerelem kergessék egymást végig a Piazza Monte Cavallón, mint ma, egy nő erényének megőrzése végett, ki hajlamban, szívben, szerelemben rég megszűnt férjéé lenni, s csak az erőszak és félelem kötötte már ahhoz. Mindketten hirtelen megálltak. A tér villáinak egyikében világosság gyűlt fel az ablakban. A Szt.Péter templom tornyának érces, ünnepélyes hangú harangja tizenkettőt kongott... »Éjfél után«, suga a Borghese palota kertjében a rózsák és rhododendronok között Rhéa Fernandónak s előmutatandó jelül, bársonylevelű violát ejtett a földre. Fernando felemelte azt, és megittasult az Ígért boldogságtól .. . Most már közel volt ahhoz. Az éjfél órájának kongására mindketten keresztet vetettek. Fernando leemelte kalapját, göndör fürteivel hizelegve játszott az éjjeli szellő, szeme hálásan függött a magasban; a tágas tér és végnélküli égboltozat láttára, s a szivében lángoló mennyei szerelem érzetéről Hálát adott, hogy él, hogy ez éjszakát megérte, hogy annak boldogságát teljes mértékben élvezi, s teste reszketett ,a tagjain átviharzott kéjben... — Ámen! mondá a másik hátul, midőn Fernando visszahelyező levett kalapját fejére. Meg volt győződve, hogy elül haladó társa imádkozott. Ámen ! ismétlő még egyszer, aztán elővette tőrét. A pár perczig felgyűlt világosság hirtelen eltűnt az ablakból, sötét lett, halkan megnyílt az, s ugyanazon perczben az eget fényes villám hassta keresztül. Mindketten megismerték az ablakból kitekintő aranyfürtös főt, azután erős kötélből fonott létra hullott a kövezetre s Fernando izmos kézzel, hajlékony karokkal ragadva meg azt, fölrepült a hágcsón, mielőtt az őt követő férfi ott teremhetett volna. Az ablak villámgyorsasággal csapódott be utána. IV. A hajnal észrevétlenül váltja fel Olaszországban az éjszakát. A csillagokat betakarja az égen szétáradó rózsafény, a hold és nap még egy tekintetet váltanak, a távozó az érkezővel, az uralkodó meleg fényt áraszt a letűnő nagyság hosszú útjára, s mint a tenger habjaiból kiemelkedő ragyogó kép, tűnik fel Róma; templomai, kupolái, obeliszkjai és harmatban fürdő kertjeivel minden reggel újra születik, újra él, újra csodáltatik. Az isteni Róma e semmihez nem hasonlítható gyöngye Olaszországnak! Midőn a hajnal első sugarai megvilágíták a láthatárt, a Szt-Péter templom lépcsőzetén egy alak feküdt kiterítve, s halvány arcza a felkelő nap derűjében ragyogott. Keblén mély, halálos seb tátongva, szemei félig nyitva, megtört fényükben is álmodozni látszanak; ajka mosolygott az utolsó csóktól, melytől meghalt, mely talán hosszú útjára adatott. A piaczon kószáló nép, a templomba siető lazzaronik és barátok találták meg őt; körülvették, bámulták szépségét, mosolygó ajkát, szánakoztak rajta, hogy ifjúsága erejében halt meg; vizsgálták halálos sebét keblén, a vérnyomokat, melyek a Piazza Monte Cavalloig vezettek vissza, aztán eltűntek a Navonna szökőkutja mellett; locsogó, kavargó víz mosta el a nyomokat; a római nép megszokta a holdvilágos éjek szerelmi áldozatait hajnalban a kövezeten találni. Meleg, csillagos, virágillatos éj volt — mondák szánakozva, a Sirokkó közeledik, aztán gyöngéden felemelték s magukkal vitték. Az olasz szív — borítsa rongy vagy selyem — mindig fogékony a titokszerűség, a szerelem boldogsága vagy boldogtalansága iránt s hogy a halálban is mosolygó ajk, álmodozó szemek még mindig a szerelem édességét hirdeték, azon nem kételkedett senki a körülállók közül. Szánták és irigyelték. Lehet-e szebb halál, mint annak c sokjával halni meg, kit szeretünk ? mondák egymásnak. Ki ölte meg, miért kellett meghalnia, volt-e ideje még utolsó percze előtt azt sóhajtani kedvesének : Isten veled!... Soha sem tudta meg senki. Többé nem találkoztam a szép Fernandóval. A kairói czigányasszony jóslata beteljesült. Szivében Heresemmel, gyilkos tőr által halt meg, éltének utolsó perczéig szeretett. Budapest, 1ájus 31. A fiumei kérdésben Magyarország és Horvátország álláspontjának kiegyeztethetlen ellentéte a regnikoláris küldöttség ma délután tartott ülésében formailag is kétségtelenné vált. A horvátok szigorúan ragaszkodnak Fiuméhez s Horvátország jogát Filmére elvitázhatlannak nyilvánítják. Sőt annyira mennek, hogy Fiume kormányzójának kinevezésére nézve is azt kívánják, hogy az a horvát bán felterjesztése alapján történjék meg. E famózus javaslatra a legmegfelelőbb ellenindítvány az volna, mely a regnikoláris bizottság magyar tagjai körében felmerült, hogy a horvát bán, minthogy Horvátország maga is szeparátum korpusza a magyar szent koronának, Fiume kormányzójának felterjesztésére neveztessék ki. A horvátok fentartják azon álláspontjukat, hogy a horvát kiegyezési törvényben azon szakasz, mely Fiume közjogi állására és Magyarországhoz tartozandóságára vonatkozik, inkorrekt módon jutott a törvény szövegébe. Ezzel szemben megjegyeztetett magyar részről, hogy Magyarország jogait Fiuméhez e szakaszon kívül sokkal régibb törvények már kétségtelenül biztosították. Tény azonban az, hogy a horvátok nem engednek és így azon közös megállapodás, melyet a törvény a fiumei kérdés végleges eldöntésére megkíván, a regnikoláris bizottságban nem jöhetett létre. A regnikoláris bizottság mai két ülése kétségtelenné tette azt, hogy megegyezés nem jön létre s így nem marad más hátra, mint hogy a bizottság legközelebbi, szombaton tartandó ülésében a zárnyilatkozatok jegyzőkönyvbe vétessenek és e kérdésben a tárgyalásoknak eredménytelen megszakítása konstatáltassék. A ma este tartott ülésről a következő tudósítást veszszük: A fiumei kérdésben kiküldött országos küldöttség ma délután 5 órakor tartott ülésében folytatta a horvát küldöttség javaslatának tárgyalását és azt be is fejezte. A tárgyalás közel két óra hosszat tartott, azonban a javaslatnak egyetlen pontjára nézve sem jött létre a kiegyezés, daczára a fiumeiek azon kijelentésének, hogy az igazságszolgáltatásra vonatkozólag tett kikötésről lemondanak, tehát teljesen csatlakoznak a magyar küldöttség álláspontjához, s legfölebb azon óhajtásuknak kívánnak kifejezést adni, hogy főleg a tengeri jogi kérdések elintézése végett az igazságszolgáltatás menete gyorsittassék s e czélból Fiuméban, ha lehetséges, másodbiróság állittassék. A kiegyezés nem jövén létre, abban történt megállapodás, hogy úgy a horvát küldöttség, mint a fiumei, zárnyilatkozatukat a közelebbi ülésre be fogják nyújtani, mely szombaton délben fog tartatni s a küldöttség zárülése lesz. E nyilatkozatok a küldöttség zárülésének jegyzőkönyvébe fel fognak vétetni. A Pancsova mellett épülő töltések felöl Fekete Zsigmond országgyűlési képviselő, ki gróf Bánffy Bélával nem rég lent járt ama vidéken, egy emlékiratban igen elitélőleg nyilatkozik, mint az a lapunkban megjelent adatokból is kitűnik. Gróf Bánffy Béla fölkért bennünket annak kijelentésére, hogy Fekete Zsigmond ezen nyilatkozata kizárólag az illető képviselő magán nézete, s hogy ő a maga részéről egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy az épülő töltések felől tájékozást vagy meggyőződést szerezhessen magának. Az esküdtszék eset — május 31. Az esküdtszék Budapesten a Luppa-féle esetben tegnap téves verdiktet hozott. Hét szóval öt ellen tagadta a rágalom tárgyi tényálladékának fenforgását és mégis ugyanily szótöbbséggel rágalomban vétkesnek nyilvánította a vádlottat. Ily tévedés előfordulhat és akárhány esetben előfordult ott is, hol az esküdtek régóta és rendesen gyakorolják tisztségüket, nem pedig, mint nálunk, ritka esetekben hivatnak fel kivételes bíráskodásra. Gondoskodik is minden eljárás ily tévedések korrektívumáról. A mi eljárásunk értelmében is új esküdtszékhez utaltatott az eset, és így nem történt semmi baj. S nálunk az eset csak azért tűnt fel, mert 15 év alatt talán először fordult elő, annyira körültekintők és óvatosak, annyi józan judicziumot tanúsítanak esküdteink, akik pedig útbaigazítást alig kapnak, ha csupa novicziusok is, akik elé abszurd eljárási szabály folytán egy csomó — részben jogi — kérdés létetik, melyek közül kettőkettő közvetve ugyanazt tartalmazza, de a korrelatív kérdések egymástól elszakítva tétetnek fel, úgy hogy némi vigyázatlanság mellett az esküdt eltévesztheti könnyen, melyik pontra szavaz épen, melyik előző szavazatának konzekvenciáját kell kimondania. Hiszen nemrég láttuk, hogy oly gyakorlott testületben, mint a parlament, megesett az egész kormánypárton, a minisztereken és miniszterelnökön, hogy kétszer elmás után akaratuk ellen tévesen szavaztak, mit a házszabályok ellenére egyszerűen korrigáltak ismételt szavazással. Egy kis gunykaczajjal a dolog el volt intézve, pedig országos, nyilvános tárgyalásnál és diskussziónál esett meg a quiproquo. Esküdteink ellenben nincsenek feljogosítva a meghiteltetés szerint szigorúan megtartandó eljárási szabályokon túltenni magukat és kiigazítani a bár rögtön, kihirdetése előtt észlelt tévedést. A tévedés pedig nemcsak akaratlanul, de puszta véletlenségből is megeshetik a szavazási urna hiányos szerkezete folytán, amely mellett kevéssé gyakorolt kéz könnyen elhibázhatja az »igen« és »nem« gyűjtőjét. Mégis bizonyára nem fognak késni az esküdtszékünk ellenségei, hogy ezen esetből is kapitálist csináljanak az intézmény ellen. Fel fognak támadni az arisztokratikus vagy bürokratikus táblabírói aggályok, a reakczionárius politikusok »menetelteljei,« melyek óva intik a nemzetet, hogy noha 48. óta a törvényalkotásban részeltette az egész nemzetet, amire azelőtt nem volt példánk, mégis zárja ki azt a törvényalkalmazásból, amelyben ősi törvénykezésünk értelmében mindig része volt 1872-ig. Hiszen a minapában láttuk, hogy egy tudós bírák által patronizált szaklapban (Magyar Igazságügy,té. április)ugyancsak egy jeles táblabiró mily szellemű felfogást árult el és terjesztett ezen intézményről. Azt mondta, hogy az esküdtszék behozatala még Oroszországban is csak azt bizonyítja, hogy a jury még a czári abszolutizmusnak is kész eszköze lehet, elfelejtvén azon csekélységet, hogy az orosz 1864. november 20. (deczember 3)-ki bírósági szervezeti törvény, amely az esküdtszéket behozta, kivette annak hatásköréből a politikai bűnpereket és fentartotta azokat a szenátus ítélő tanácsának, amint fentartatott különben a közigazgatási száműzés, a rendőri önkény joga vagyis jogtalansága is. Hasonlóképen Németországban Bismarck, mikor nem volt képes meggátolni 1877-ben az esküdtszék végleges beiktatását a birodalmi igazságügyi szervezetbe és nem volt képes annak helyébe csempészni a fából vaskarika vegyes népbiróságot (Schöffengericht) sem, legalább a politikai, államelleni bűntetteket vetette ki, melyek a legfőbb rendes birodalmi törvényszék (Reichsgericht) hatáskörébe utaltattak. Ezt is úgy tüntette fel az esküdtszék egyik tudós ellenzője nálunk(Csemegi, az ő tervezetének általános indokolásában), mint jelét annak, hogy nem volt elég »bizalmuk” az esküdtszékben és így a »legfontosabb« eseteket elvonták tőle. Persze azoknak, kik esetleg a kormány kezében akarják tartani az egyéni szabadság feletti rendelkezést, azoknak nem volt »elég« bizalmuk, habár azok, kikre nézve »legfontosabb« ily eset, t. i. a vádlottak, ép ez esetben kívánnák leginkább a jory oltalmát és biztosítékát alaptalan üldözés ellen. Az egész kontinens esküdtszéki történetét az említett szaklapi értekezésben úgy tünteti fel a szerző, Halmágyi Sándor úr, mint forradalmi túlzást, aberrácziót. A liberalizmus és helyes igazságügyi szervezet alapintézményét nem is látja az esküdtszékben, és részben Bordeaux avult polgári eljárási műve után (!) azt állítja, hogy tulajdonkép csak a »közvetlenség, szóbeliség és nyilvánosság« dogmáit propagálta az 1789-ki valódi franczia liberalizmus. Ez annál komikusabb tévedés, mert, mint tudjuk, a francziában s általában a román nyelveken s népeknél e német alkotású szó és fogalom : »közvetlenség« (mely csak a valódi szóbeliségnek egy attribútuma), nem is létezik, a nyilvánosság és szóbeliség (plaidoyer) független parliamentek előtt pedig Francziaország ancien régiméje alatt is évszázadokon át létezett és XIV. Lajos ordonnanceai által, melyeket Halmágyi ur az elnyomás és abszolutizmus eszközeinek gondol, fentartatott, úgy hogy a napóleoni code d’instruction criminelle, Halmágyi és Csemegi szemében valószínűleg a »valódi« liberalizmus feszűződése, átvette azon ordonnanceok intézkedéseinek nagy részét, átvette a bűnvádi eljárás dualizmusát, a titkos írásbeli vizsgálatot és a nyilvános szóbeli főtárgyalást, csak egyet nem mert többé elvenni a forradalom óta demokratizált franczia néptől: az esküdtszéket. Az »inviolable háromság« tehát, mely itt a francziáknak imputáltatik, csak a magyar táblabiró képzeletében létezik. Azt mondja , és sokan vele, kik Csemegi ravasz ötletében hisznek, hogy a magyar esküdtszék csak arisztokratikus lehetne és elvesztené a közvetlenség garancziáját, mert tolmácsra szorulna. Már más alkalommal kimutattuk, hogy az, mit ezen urak ily alkalommal számító túlzással egyedül ismernek el demokrácziának, s ami tulajdonkép a nők polgári politikai jogegyenlőségét is feltételezné, eltekintve egyes amerikai köztársaságoktól, sehol sem létezik.