Pesti Napló, 1883. június (34. évfolyam, 149-178. szám)

1883-06-01 / 149. szám

149. szám. Budapest péntek június 1 A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó­hivatalhoz intézendők. •PESTI EA­PLÓ REGGELI KIADÁS. Szerkesztési Iroda: Barátok­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Hindó-hivttlit] : Barátok­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e t. 64. évi folyam. Előfizetési fel­tételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az úti putal küilönküldéseért felülfizetés évattgyedeskép­­ í-irlat. Hirdetések szintugy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-h­ivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM Június l-sejével új előfizetést nyitottunk a Pesti Naplóra, melyet a t. olvasóközönség különös figyel­mébe ajánlunk. Júniusban Kossuth Lajos nagy hazánkfiától czikk­­sorozatot fogunk közölhetni, melynek czíme : »Vissza­emlékezések.« A tisza­eszlári per tárgyalása júniusban lesz. Intézkedtünk, hogy a per tárgyalásáról külön gyors­íróink által szerkesztett kimerítő tudósítást távirati­lag megkaphassuk, úgy, hogy a szenzácziós perről a legteljesb és leggyorsabb tudósításokat fogjuk kö­zölhetni. A Pesti Napló megjelen naponkint két­szer, hétfőn reggel s ünnepnap után reggel rendkí­vüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli s esti lap s hétfői reggeli külön kiadásunk.) Fél évre......................................12 frt Évnegyedre.................................6 » Egy hónapra.................................2 » Ma az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, a felülfizetés havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló ki­adóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épü­let) in­­tézendők.­­ Pesti Napló szerkesztősége és kiadóhivatala, Budapest, május 31. Zágrábból tudjuk meg, hogy Budapesten járt egy horvát küldöttség az országos föld­adó bizottságánál és a pénzügyminiszternél, kérve azt, hogy szállíttassák le a Horvát- Szlavónországra nézve kinyomozott tiszta jö­vedelem, és a­mint jelentik, mind a két helyen azt az ígéretet kapták, hogy a jogos pana­szok minden esetre orvoslatot fognak találni. A küldöttség megnyugodva tért haza s Zágrábban is meg vannak nyugodva. Semmi kifogásunk az ellen, hogy a hor­­vátok eljárnak az illetékes fórumoknál föld­adójuk dolgában; ilyen proc­essziót meg fo­gunk élni sokat, azon idő alatt, míg a katasz­teri alap végleg meg lesz állapítva, mert hol az egyik, hol a másik vidék véli magát túl­terhelve a kinyomozott új adóalap folytán. De nem tehetünk róla, ha a horvátok adó­­s pénzügyi dolgokat mozgatnak, akkor a rossz reminiszc­encziák mindig felélednek emlé­künkben és el nem nyomhatjuk a gyanako­­dást. És épen a földadó dolgában történt Horvát Szlavónországban az ötvenes években olyan mesterkedés, melyre jó lesz most utalni, mikor ismét le akarják szállíttatni a kataszteri tiszta jövedelmet. Aránytalanul magas-e csakugyan az új jövedelmi tarifa a társországokban, azt nem ítélhetjük meg pozitíve, mert nem ismerjük azon tételeket, melyeket az országos földadó­bizottság utazó küldöttsége épen most állapít meg a központi felügyelőkkel együtt az or­szágos bizottság plénumához való előterjesz­tés végett. De különben is részletesen ítélni ily kérdésben csak az képes, a­ki nagyon behatólag foglalkozhatott az illető országrész és a határos kataszteri kerületek földadó-jöve­delmi viszonyaival. Nekünk a mellett csak azon becslési adatok állanak rendelkezésre, a­melyeket az 1880 tavaszán tartott országos értekezlet állapított meg, és ezeken azóta okvetetlenül lényeges változások történtek. Mindamellett közlünk azon adatokból néhá­nyat némi illusztráczió kedvéért. Horvát-Szlavonországban, a határőrvi­dék nélkül, az 1875-iki kataszteri törvény 34. §-ában elrendelt kiigazítás után, tehát még a régi tarifa szerint, a szántóföld egy holdjának tiszta jövedelme volt átlag 4 frt 32 kr, az új becslés alapján a tiszta jövedelem 5 frt 21 krra emelkedett. A szorosabb értelemben vett Magyarországon azonban a szántóföld egy holdjának tiszta jövedelme 4 frt 50 krról 5 frt 98 krra emeltetett. — Vegyük a szőlőt. Horvát-Szlavonországban a régi, most is ér­vényes tarifa szerint történt kiigazítás után, egy hold szőlő tiszta jövedelme 9 frt 65 krra ment, az új becslés szerint 12 frt 13 krra emeltetett. Csakhogy Magyarországon ez a jövedelem 11 frt 11 krról 14 frt 3 krra emel­tetett. Vagy nézzük a legelőket. A kiigazítás után a társországokban a holdankinti átlagos tiszta jövedelem tett 1 frt 52 krt, az új becs­lés után 1 frt 9­6 krt, Magyarországon pedig 1 frt 39 krról fölemeltetett 1 frt 88 krajczárra. Ha pedig valamennyi művelési ágnak tisz­ta jövedelmi átlagát veszszük, akkor azt lát­juk, hogy míg Horvát-Szlavonországban az emelés 2 frt 77 krról 3 frt 42 krra hágott, a szoros értelemben vett Magyarországon ez az emelés 3 frt 10 krról 4 forint 20 krra történt. Már most kétségen kívül áll és ezt mi akárhányszor kijelentettük, hogy a tiszta jöve­delmi új becslések általában túl magasak, és bizonyosnak vehető, hogy azok arányosan le fognak szállíttatni Horvát-Szlavónországban és úgy, mint a magyar korona országainak többi részében. Arról azonban, hogy nagyobb mértékben szállíttassanak le az új tarifák a társországokban, a zágrábi s eszéki kataszteri kerületekben, mint például a pécsi vagy szombathelyi kerületekben, csak akkor le­hetne szó, ha ki volna mutatható, hogy az új becslés túl magas a Dráván túl a magyaror­szági kerületekhez képest. Az előbb idézett összehasonlító számok egyáltalában nem árul­nak el aránytalan emelést, az pedig tény, hogy az eddigi tiszta jövedelmi alap a társor­szágokban fölötte alacsony Magyarország egyéb részeihez képest. És itt kell említenünk az ötvenes évek­ből fönnmaradt egyik ide tartozó reminisczen­­c­iánkat. Mikor az ötvenes évek kezdetén hazánkban a földadó alapja kinyomoztatott, nagyon elégedetlenek voltak Bécsben a­miatt, hogy Magyarországon nem tudtak — Erdély és Horvátország nélkül — 83 milliónál na­gyobb jövedelmet kisütni, holott 100 millióra számítottak. Elrendelték tehát a reklamácziót oly irányban, hogy a földkóstolók bőven fölemelhessék az adóalapot, és ekkor történt, hogy míg Magyarországon tetemesen fölemel­ték a reklamáczió alkalmával a tiszta jöve­delmi tételeket, addig még le is szállították az akkor nagy kegyben állott Horvát-Szlavón­országban. Magyarországon fölemelték ekkor az adóalapot 82­9 millióról 97,3 millióra. Nem hiszszük, hogy hasonló mesterkedésre számít­hatnának most is a horvátok. A horvát küldöttség egyébként — leg­alább a zágrábi közlés szerint — nem arra alapítja panaszát, mintha Horvátország más kataszteri kerületekhez képest túl lenne ter­helve az új munkálatban, hanem arra, hogy nem bírja már a mostani földadót sem, minek jele a sok hátralék és az a tény, hogy ma­gyarországi birtokosok a csekély bér miatt eladják ottani fekvőségeiket. Nem akarjuk most vitatni, nem szerepel-e ez utóbbi jelen­ségben az a kedvetlenség is, melyet a ma­gyarországi ottani birtokosokban a horvátor­szági gyűlölködések kellenek , de ez az elado­­gatás az illető birtokosok részéről alighanem magyarországi jószágaikat illetőleg is fog állani. Különben a kataszteri tiszta jövedelem kinyo­mozása nem néhány utóbbi év kedvezőtlen ter­méseire, a­melyeket ismét kedvezők válthatnak fel, hanem hosszabb idejű átlagra van ala­­pítva. Csak az adóhátralékokat ne emlegessék a horvátok! Mintha bizony a hátralékok csak a földadónál állanának fenn. Vagy a földadó alapjának leszállítására az is argumentum, hogy a ház-, a kereseti, vagy a részvénytár­­sulati adót hanyagul kezelik és rosszul hajt­ják be? Hisz ezen adónemeknél nem valami régi, a tényleges viszonyoknak már meg nem felelő alapon, hanem a legutóbbi években elért valódi jövedelem szerint vettetik ki az adó. De az adókezelésnek pénzügyi köze­gekre tervezett ruházása eléggé bizonyítja, hogy a rossz kezelés, a sok hátralék nem egye­dül a földadóra vonatkozik, hanem hogy a társországokban az adóügyi adminisztrác­ió olyan rossz, mint a közigazgatásnak egyéb ágazata. Az adóhátralékok tehát nem hoz­hatók fel a horvát földadó túl magas voltának bizonyítása, mellett és mi egyáltalában nem látunk, legalább az itt járt, küldöttségről kö­zölt hírek szerint, okot arra, hogy nagyobb arányban szállíttassák le a társországokban, mint hazánk egyéb részeiben a földadó új tiszta jövedelmi alapja s hogy miért adassák a horvátoknak megint e téren is külön ked­vezmény­t csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. — Junius 1. — Isten veled. Irta : BENICZKYNÉ BAJZA LENKE. Két év előtt a télnek egy részét Rómában töl­töttem s csak a husvét előtti nagyhetet akartam még megvárni, mely nagy fénynyel ünnepeltetik Rómában s rendesen igen sok idegent vonz oda. Egy napon a Piución sétálva, Fernando Gue­­renóval találkoztam, ki régi ismerősöm volt s előtte való este érkezett. — Hol töltötte ön a telet ? kérdem tőle. _— Majd itt, majd amott. Szeptemberben a Nílus partján voltam, októberben az olasz tavaknál, no­vemberben Nizzába mentem s most néhány hétig itt maradok, — egy asszony után utazom. Már ismét ! — mondom nevetve. — Hánya­dik szerelme ez önnek? — Az első, most tudom csak, hogy mi a szere­lem, eddig képzelődtem a hányszor szeretni véltem. — És Leticzia ? !— Megbűvölte szememet, de nem szerettem, valamint Leona, Sára és Imogént sem; mind gyö­nyörűek voltak, de nem bírták szívemet megnyerni. — Mondja inkább lelánczolni, mert az lehetet­len, feléltem mosolyogva. A­mily szép ember ön, Fer­nando, olyan ledér , s ha összejönnék azon hölgygyel, kit ön most szerelmével ostromol, megmondanám neki, hogy a mely perczben megtudja ön, hogy ő vi­szont szereti, szive azonnal kihűl iránta. — Ezt nem fogná tenni — viszont a spanyol barátom elhalványodva — s hirtelen ajkára tévé kezét, szemével a hely felé intett, honnan férfi és nő közeledtek karöltve s a Borghese-palota előtt meg­­állván, habozva tekintenek körül. Ez ő !­s­suga Fernando és spanyolos bájjal megemelve kalapját, hozzájuk sietett, rövid szóváltás Mai számunkhoz fél iv melléklet van után velük együtt tűnt el a kapu alatt, mint gyani­­tám, a gyönyörű képtárt megnézendő, mely a palotá­ban van. Fernando Guereno régi jó barátom volt és több telet egy és ugyanazon városban töltve, ismer­tem nagy részben élettörténetét. E legutóbbi szerel­me érdekelt. Óhajtam látni azt, kiről állitá, hogy rajta kívül mást még soha sem szeretett. A Borghese-palota képtára után minden ide­gen a Palazzo Brachi képeit tekinti meg. Ott vannak Tizian hires festményei. Jól számítottam, midőn a Piazza Navarréra bajtaték s a képtárba lépve, rövid idő múlva Fernandót, uj szerelme tárgyát s annak férj­ét láttam ott. Fernando mosolyogva pillantott felém. Te­kintete diadalmasan függött társnéján, mintha mon­daná : látott-e már ennél szebbet, bájosabbat, imá­­dandóbbat — nincs-e igazam ? A hölgy valóban szép volt s midőn a képtár legremekebb festménye előtt állt, Tizian hires »há­zasságtörő nője« előtt, vetélkedett annak szépségé­vel. Ugyanazon göndör arany haj, bársony fekete sze­mek, atlaszfényű bőr és duzzadt piros ajk, meg vol­tam lepetve a hölgy nagy szépsége által . . . Közelükbe mentem. Spanyolul beszéltek. Fer­nando arczán láttam, hogy megittasult a szere­lemtől ; a nő kaczér volt, minden felindulás nél­kül. Talán most először történt, hogy a »szép Fer­nando«, mint mindenütt nevezték, magához méltó társnéra akadt; a többieket letörte, elvetette magá­tól, ez visszaadja neki azt, a­mit amazok ellen vét­kezett . .. II. A gyönyörű délutánt hűvös alkony követé. A kandalló mellett ültem, midőn komornám Fernando Guereno marquist jelenté, ki belépett. — Üljön le — mondám neki — és beszélje el a nap történetét. Mindkettőnknek kedvencz t­émája a szerelem, édességével és keservével együtt, tudja, hogy érdekkel hallgatom. — A mai nap gazdag volt a boldogságban — mondá az ifjú, mialatt leült és szemeit álmodozva függeszté a kandalló lángjaira. Rhéa megvallá, hogy szeret, s a mai éjt lábainál fogom tölteni. — Megengedi, hogy tanácsot adjak ? — Akár ezret, örömmel fogadom. — úgy sem hallgat rá, gondolja magában — mondom nevetve. De mindegy. Emlékszik még rá, hogy mit jósolt egy czigányasszony önnek három év előtt Kairóban. Hogy szerelemmel szívében tőr által fog meghalni. Vigyázzon magára, nekem jó ember­ismeretem, biztos szemem van az arcz-olvasásban. Rhéa szerelemre van teremtve, de kaczér, szívtelen, könnyelmű, férje az ön hazájából való, sötét vérű spa­nyol, felesége erényét tőrével őrzi a kisértés ellen. Ismeri ön a mithologiabeli Siloya Rhéa történetét ? — Nem! — mondá mosolygva Fernando­s te­kintete mámoros volt. — Nem ismerek rajta kivül senkit.. . — Az ön Rheája arczán hordja névrokonának jellemét és történetét: még egyszer figyelmeztetem, vigyázzon! III. Midőn feljött a hold s a Szt.­Péter-templom ku­polája tündöklött az ezüstös fényben, két, köpönyegbe burkolt sötét alak haladt egymás után az obeliszk előtt, a Piazza del Monte Cavallo felé. — Éjfélre járt az idő, szokatlan csendes est volt, a két férfi lé­pése végig hangzott a kövezeten. Az első nem hal­lotta azt szive hangos dobogása miatt s nem tudta, hogy valaki követi őt. Szive, lelke el volt telve sze­relmével : az olasz ég, az olasz levegő megbűvöli az embert. Fernando spanyol volt és szerelmes, repeső érzelmekkel, vágygyal teli kebellel sietett előre. Az őt követő férfi szintén spanyol volt. Nem a szerelem hevite lázban égő vérét, hanem a féltékenység és a boszú. Nem első eset, hogy holdvilágos éjen, bal­zsamos levegőben, virágok között a gyűlölet és sze­relem kergessék egymást végig a Piazza Monte Ca­­vallón, mint ma, egy nő erényének megőrzése végett, ki hajlamban, szívben, szerelemben rég megszűnt fér­jéé lenni, s csak az erőszak és félelem kötötte már ahhoz. Mindketten hirtelen megálltak. A tér villáinak egyikében világosság gyűlt fel az ablakban. A Szt.­­Péter templom tornyának érc­es, ünnepélyes hangú harangja tizenkettőt kongott... »Éjfél után«, suga a Borghese palota kertjé­ben a rózsák és rhododendronok között Rhéa Fer­­nandónak s előmutatandó jelül, bársonylevelű violát ejtett a földre. Fernando felemelte azt, és megittasult az Ígért boldogságtól .. . Most már közel volt ahhoz. Az éjfél órájának kongására mindketten keresztet vetettek. Fernando leemelte kalapját, göndör fürteivel hize­­legve játszott az éjjeli szellő, szeme hálásan függött a magasban; a tágas­ tér és végnélküli égboltozat lát­tára, s a szivében lángoló mennyei szerelem érzetéről Hálát adott, hogy él, hogy ez éjszakát megérte, hogy annak boldogságát teljes mértékben élvezi, s teste reszketett ,a tagjain átviharzott kéjben... — Ámen! mondá a másik hátul, midőn Fer­nando visszahelyező levett kalapját fejére. Meg volt győződve, hogy elül haladó társa imádkozott. Ámen ! ismétlő még egyszer, aztán elővette tőrét. A pár perczig felgyűlt világosság hirtelen el­tűnt az ablakból, sötét lett, halkan megnyílt az, s ugyanazon perczben az eget fényes villám hassta ke­resztül. Mindketten megismerték az ablakból kitekintő aranyfürtös főt, azután erős kötélből fonott létra hul­lott a kövezetre s Fernando izmos kézzel, hajlékony karokkal ragadva meg azt, fölrepült a hágcsón, mi­előtt az őt követő férfi ott teremhetett volna. Az ablak villámgyorsasággal csapódott be utána. IV. A hajnal észrevétlenül váltja fel Olaszország­ban az éjszakát. A csillagokat betakarja az égen szétáradó rózsafény, a hold és nap még egy tekinte­tet váltanak, a távozó az érkezővel, az uralkodó me­leg fényt áraszt a letűnő nagyság hosszú útjára, s mint a tenger habjaiból kiemelkedő ragyogó kép, tűnik fel Róma; templomai, kupolái, obeliszkjai és harmatban fürdő kertjeivel minden reggel újra születik, újra él, újra csodáltatik. Az isteni Róma­ e semmihez nem hasonlítható gyöngye Olaszországnak! Midőn a hajnal első sugarai megvilágíták a láthatárt, a Szt-Péter templom lépcsőzetén egy alak feküdt kiterítve, s halvány arcza a felkelő nap derűjé­ben ragyogott. Keblén mély, halálos seb tátongva, szemei félig nyitva, megtört fényükben is álmodozni látszanak; ajka mosolygott az utolsó csóktól, mely­től meghalt, mely talán hosszú útjára adatott. A piaczon kószáló nép, a templomba siető laz­­zaronik és barátok találták meg őt; körülvették, bá­multák szépségét, mosolygó ajkát, szánakoztak rajta, hogy ifjúsága erejében halt meg; vizsgálták halálos sebét keblén, a vérnyomokat, melyek a Piazza Monte Cavalloig vezettek vissza, aztán eltűntek a Navonna szökőkutja mellett; locsogó, kavargó víz mosta el a nyomokat; a római nép megszokta a holdvilágos éjek szerelmi áldozatait hajnalban a kövezeten találni. Meleg, csillagos, virágillatos éj volt — mondák szánakozva, a Sirokkó közeledik, aztán gyöngéden fel­emelték s magukkal vitték. Az olasz szív — borítsa rongy vagy selyem — mindig fogékony a titokszerű­ség, a szerelem boldogsága vagy boldogtalansága iránt s hogy a halálban is mosolygó ajk, álmodozó szemek még mindig a szerelem édességét hirdeték, azon nem kételkedett senki a körülállók közül. Szánták és irigyelték. Lehet-e szebb halál, mint annak c sokjával halni meg, kit szeretünk ? mondák egymásnak. Ki ölte meg, miért kellett meghalnia, volt-e ideje még utolsó percze előtt azt sóhajtani kedvesé­nek : Isten veled!... Soha sem tudta meg senki. Többé nem találkoztam a szép Fernandóval. A kairói czigányasszony jóslata beteljesült. Szivében Heresemmel, gyilkos tőr által halt meg, éltének utolsó perczéig szeretett. Budapest, 1­­ájus 31. A fiumei kérdésben Magyarország és Horvát­ország álláspontjának kiegyeztethetlen ellentéte a regnikoláris küldöttség ma délután tartott ülésében formailag is kétségtelenné vált. A horvátok szigorúan ragaszkodnak Fiuméhez s Horvátország jogát Fil­mére elvitázhatlannak nyilvánítják. Sőt annyira men­nek, hogy Fiume kormányzójának kinevezésére nézve is azt kívánják, hogy az a horvát bán felterjesztése alapján történjék meg. E famózus javaslatra a leg­megfelelőbb ellenindítvány az volna, mely a regniko­­láris bizottság magyar tagjai körében felmerült, hogy a horvát bán, minthogy Horvátország maga is szepa­­rátum korpusza a magyar szent koronának, Fiume kor­mányzójának felterjesztésére neveztessék ki. A horvátok fentartják azon álláspontjukat, hogy a horvát kiegyezési törvényben azon szakasz, mely Fiume közjogi állására és Magyarországhoz tar­­tozandóságára vonatkozik, inkorrekt módon jutott a törvény szövegébe. Ezzel szemben megjegyeztetett magyar részről, hogy Magyarország jogait Fiuméhez e szakaszon kívül sokkal régibb törvények már két­ségtelenül biztosították. Tény azonban az, hogy a horvátok nem engednek és így azon közös megálla­podás, melyet a törvény a fiumei kérdés végleges el­döntésére megkíván, a regnikoláris bizottságban nem jöhetett létre. A regnikoláris bizottság mai két ülése kétség­telenné tette azt, hogy megegyezés nem jön létre s így nem marad más hátra, mint hogy a bizottság legközelebbi, szombaton tartandó ülésében a zárnyi­latkozatok jegyzőkönyvbe vétessenek és e kérdésben a tárgyalásoknak eredménytelen megszakítása konsta­­táltassék. A ma est­e tartott ülésről a következő tu­dósítást veszszük: A fiumei kérdésben kiküldött országos küldött­ség ma délután 5 órakor tartott ülésében folytatta a horvát küldöttség javaslatának tárgyalását és azt be is fejezte. A tárgyalás közel két óra hosszat tartott, azonban a javaslatnak egyetlen pontjára nézve sem jött létre a kiegyezés, daczára a fiumeiek azon kije­lentésének, hogy az igazságszolgáltatásra vonatkozólag tett kikötésről lemondanak, tehát teljesen csatlakoz­nak a magyar küldöttség álláspontjához, s legfölebb azon óhajtásuknak kívánnak kifejezést adni, hogy főleg a tengeri jogi kérdések elintézése végett az igazságszolgáltatás menete gyorsittassék s e czélból Fiuméban, ha lehetséges, másodbiróság állittassék. A kiegyezés nem jövén létre, abban történt megállapodás, hogy úgy a horvát küldöttség, mint a fiumei, zárnyilatkozatukat a közelebbi ülésre be fog­ják nyújtani, mely szombaton délben fog tartatni s a küldöttség zárülése lesz. E nyilatkozatok a küldött­ség zárülésének jegyzőkönyvébe fel fognak vétetni. A Pancsova mellett épülő töltések felöl Fekete Zsigmond országgyűlési képviselő, ki gróf Bánffy Bélával nem rég lent járt ama vidéken, egy emlék­iratban igen elitélőleg nyilatkozik, mint az a lapunk­ban megjelent adatokból is kitűnik. Gróf Bánffy Béla fölkért bennünket annak kijelentésére, hogy Fekete Zsigmond ezen nyilatkozata kizárólag az illető kép­viselő magán nézete, s hogy ő a maga részéről egy­általán nem volt abban a helyzetben, hogy az épülő töltések felől tájékozást vagy meggyőződést szerez­hessen magának. Az esküdtszék­ eset­ — május 31. Az esküdtszék Budapesten a Luppa-féle eset­ben tegnap téves verdiktet hozott. Hét szóval öt ellen tagadta a rágalom tárgyi tényálladékának fenforgá­­sát és mégis ugyanily szótöbbséggel rágalomban vét­kesnek nyilvánította a vádlottat. Ily tévedés előfor­dulhat és akárhány esetben előfordult ott is, hol az esküdtek régóta és rendesen gyakorolják tisztségüket, nem pedig, mint nálunk, ritka esetekben hivatnak fel kivételes bíráskodásra. Gondoskodik is minden eljá­rás ily tévedések korrektívumáról. A mi eljárásunk értelmében is új esküdtszékhez utaltatott az eset, és így nem történt semmi baj. S nálunk az eset csak azért tűnt fel, mert 15 év alatt talán először fordult elő, annyira körültekintők és óvatosak, annyi józan judicziumot tanúsítanak esküdteink, a­kik pedig út­baigazítást­ alig kapnak, ha csupa novicziusok is, a­kik elé abszurd eljárási szabály folytán egy csomó — részben jogi — kérdés létetik, melyek közül kettő­kettő közvetve ugyanazt tartalmazza, de a korrelatív kérdések egymástól elszakítva tétetnek fel, úgy hogy némi vigyázatlanság mellett az esküdt eltévesztheti könnyen, melyik pontra szavaz épen, melyik előző szavazatának konzekvenc­iáját kell kimondania. Hiszen nemrég láttuk, hogy oly gyakorlott tes­tületben, mint a parl­ament, megesett az egész kor­mánypárton, a minisztereken és miniszterelnökön, hogy kétszer e­lmás után akaratuk ellen tévesen szavaztak, mit a házszabályok ellenére egyszerűen korrigáltak ismételt szavazással. Egy kis gunykaczaj­­jal a dolog el volt intézve, pedig országos, nyilvános tárgyalásnál és diskussziónál esett meg a quiproquo. Esküdteink ellenben nincsenek feljogosítva a meghi­­teltetés szerint szigorúan megtartandó eljárási sza­bályokon túltenni magukat és kiigazítani a bár rög­tön, kihirdetése előtt észlelt tévedést. A tévedés pe­dig nemcsak akaratlanul, de puszta véletlenségből is megeshetik a szavazási urna hiányos szerkezete foly­tán, a­mely mellett kevéssé gyakorolt kéz könnyen elhibázhatja az »igen« és »nem« gyűjtőjét. Mégis bizonyára nem fognak késni az esküdt­székünk ellenségei, hogy ezen esetből is kapitálist csi­náljanak az intézmény ellen. Fel fognak támadni az arisztokratikus vagy bürokratikus táblabírói aggá­lyok, a reakczionárius politikusok »mene­telteljei,« melyek óva intik a nemzetet, hogy noha 48. óta a törvényalkotásban részeltette az egész nem­zetet, a­mire azelőtt nem volt példánk, mégis zárja ki azt a törvényalkal­mazásból, a­melyben ősi törvénykezésünk értelmében mindig része volt 1872-ig. Hiszen a minapában láttuk, hogy egy tudós bírák által patronizált szaklapban (Magyar Igazság­ügy,t­é. április)ugyancsak egy jeles táblabiró mily szel­lemű felfogást árult el és terjesztett ezen intézményről. Azt mondta, hogy az esküdtszék behozatala még Oroszországban is csak azt bizonyítja, hogy a jury még a czári abszolutizmusnak is kész eszköze le­het, elfelejtvén azon csekélységet, hogy az orosz 1864. november 20. (deczember 3)-ki bírósági szervezeti tör­vény, a­mely az esküdtszéket behozta, kivette annak hatásköréből a politikai bűnpereket és fentartotta azokat a szenátus ítélő tanácsának, a­mint fentartatott különben a közigazgatási száműzés, a rendőri önkény joga vagyis jogtalansága is. Hasonlóképen Németországban Bismarck, mikor nem volt képes meggátolni 1877-ben az esküdt­szék végleges beiktatását a birodalmi igazságügyi szervezetbe és nem volt képes annak helyébe csem­pészni a fából vaskarika vegyes népbiróságot (Schöf­fengericht) sem, legalább a politikai, államelleni bűntetteket vetette ki, melyek a legfőbb rendes biro­dalmi törvényszék (Reichsgericht) hatáskörébe utal­tattak. Ezt is úgy tüntette fel az esküdtszék egyik tudós ellenzője nálunk(Csemegi, az ő tervezetének általános indokolásában), mint jelét annak, hogy nem volt elég »bizalmuk” az esküdtszékben és így a »legfontosabb« eseteket elvonták tőle. Persze azok­nak, kik esetleg a kormány kezében akarják tartani az egyéni szabadság feletti rendelkezést, azoknak nem volt »elég« bizalmuk, habár azok, kikre nézve »legfontosabb« ily eset, t. i. a vádlottak, ép ez esetben kívánnák leginkább a jory oltalmát és biztosítékát alaptalan üldözés ellen. Az egész kontinens esküdtszéki történetét az említett szaklapi értekezésben úgy tünteti fel a szerző, Hal­m­á­g­y­i Sándor úr, mint forradalmi túlzást, aberrácziót. A liberalizmus és helyes igazságügyi szervezet alapintézményét nem is látja az esküdtszék­­ben, és részben Bordeaux avult polgári eljá­rási műve után (!) azt állítja, hogy tulajdonkép csak a »közvetlenség, szóbeliség és nyilvánosság« dogmáit propagálta az 1789-ki valódi franczia liberalizmus. Ez annál komikusabb tévedés, mert, mint tudjuk, a francziában s általában a román nyelveken s népek­nél e német alkotású szó és fogalom : »közvetlenség« (mely csak a valódi szóbeliségnek egy attribútuma), nem is létezik, a nyilvánosság és szóbeliség (plaidoyer) független parliamentek előtt pedig Francziaország ancien régiméje alatt is évszázadokon át létezett és XIV. Lajos ordonnanceai által, melyeket Hal­­mágyi ur az elnyomás és abszolutizmus eszkö­zeinek gondol, fentartatott, úgy hogy a napóleoni code d’instruction criminelle, H­a­l­m­á­g­y­i és Cse­megi szemében valószínűleg a »valódi« liberalizmus feszű­ződése, átvette azon ordonnanceok intézkedései­nek nagy részét, átvette a bűnvádi eljárás dualizmu­sát, a titkos írásbeli vizsgálatot és a nyilvános szóbeli főtárgyalást, csak egyet nem mert többé elvenni a forradalom óta demokratizált franczia néptől: az esküdtszéket. Az »inviolable háromság« tehát, mely itt a francziáknak imputáltatik, csak a magyar táblabiró képzeletében létezik. Azt mondja , és sokan vele, kik Csemegi ravasz ötletében hisznek, hogy a magyar esküdtszék csak arisztokratikus lehetne és elvesztené a közvet­lenség garancziáját, mert tolmácsra szorulna. Már más alkalommal kimutattuk, hogy az, mit ezen urak ily alkalommal számító túlzással egyedül ismernek el demokrácziának, s a­mi tulajdonkép a nők polgári politikai jogegyenlőségét is feltételezné, eltekintve egyes amerikai köztársaságoktól, sehol sem létezik.

Next