Pesti Napló, 1884. február (35. évfolyam, 32-59. szám)

1884-02-01 / 32. szám

BRFK 32. szám. Szerkesztési iroda: Peren cziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Perencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül­ panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Péntek, február 1. Esti kiadás: 35. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postás, küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. A p esti kiadás postai kr.lt.aküld­éseért felülfizatéa évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti VSTaplót kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám­o kr. Budapest, február 1. A képviselőház mai vitatkozása csak egyszerű visszhangja volt a tegnapi ülésnek. A tegnapi szónokok által szőnyegre dobott eszmék foglalkoztatták a felszólalókat, kik közt ma a kormánypárt két szónokával, sőt magával a miniszterelnök úrral is szerepelt. De sem Kőrösy Sándor, sem Hegedűs Sándor nem voltak szerencsések a polémiában, sőt nemcsak a polémiában, de még a miniszter­­elnök úr által benyújtott határozati javaslat értelmezésében sem, mert míg egy részről Kőrösy Sándor azért helyeselte a kormány határozati javaslatát, mivel abban kimond­va látja a kötelező polgári házas­ságot, addig Hegedűs Sándor a maga he­lyeslését éppen azzal indokolja, hogy nem látja abban kimondva a kötelező polgári házasságot. Ez a kedélyes kontroverzió a kor­mánypárt mai két vezérszónoka közt, alkal­mat nyújtott Szilágyi Dezsőnek, a­ki szemé­lyes kérdésben csak néhány szót szólott ma, hogy Tisza miniszterelnök úrnak egy hatásra számított riposztját az egész ház hangos de­rültsége közt parírozza ki. De a polémiában és az­­álláspont tisztázásában« maga Tisza Kálmán mi­niszterelnök úr sem volt szerencsésebb, mint az előtte szólott kormánypárti vezérszónokok. Azt az ellentétet, mely a kormány múltkori és mostani határozati javaslata között fennáll s melyet Szilágyi Dezső fényesen mutatott ki tegnap minden oldaláról, azt az ellentétet, a miniszterelnök összes bűvészete nem eszka­­matírozhatta el. Pedig mindent elkövetett e czélra. A ke­rülgetésnek és a kikerülésnek minden eszkö­zét felhasználta annak igazolására, hogy a kormány mostani álláspontja közt, mikor ugyanis a törvényjavaslatot leveszi a napi­rendről, s a múltkori álláspont közt, mikor minden megjegyzés nélkül visszaküldette azt (ragaszkodva a képviselőház határozatához) a főrendiháznak, semmi különbség nincs, de minden igyekezet kárba veszett. S az az elégült mosoly, melylyel Szilágyi Dezső a miniszterelnök urnak összes argumentáczióját kísérte, ma előre bejelentette, hogy a párbe­szédben épp oly könnyen fog elbánni a mi­niszterelnök urnák állításaival, mint ellenve­téseivel. A vereség eltitkolása, ez az a czél, melyre most a kormány és a többség vezérszónokai egyesült erővel dolgoznak. De sikertelenül. Mert hiába keveri be a miniszterelnök úr a főrendiház reformját, a ház klaker­­jein kívül más ember nem veszi komolyan. Hiába indokolja a miniszterelnök úr a főren­diház reformjának szükségét azzal, hogy osz­trák indigenák ne szavazhassanak, min­denki tudja, hogy a tisztelt kormány az osztrák indigenák szavazatától csak akkor idegenkedett el, midőn tapasztalta, hogy sokkal többen vannak azok közt, a­kik a ja­vaslat e­lt­e­n, mint azok, a­kik a javaslat mellett készek szavazni. És hiába hangsú­lyozza a miniszterelnök úr, hogy ő neki nem volt szükséges értesülve lenni a korona bizal­máról, mert ő azt úgy is tudta, de szükség volt ezt manifesztálni mások tudomása vé­gett , mindenki tudja, hogy ez nem volt más, mint kapkodás, melylyel a kormány fel­használta a koronát, vagy fel akarta hasz­nálni oly taktikára, mely sem legális nem volt, sem parliamentáris. Mert hiszen másnak is van szeme, más­nak is van esze, nemcsak a miniszterelnök úrnak. És ne higgye a miniszterelnök úr,hogy az ő általa fölállított tételeket mindenki olyan elfogultan vizsgálja, mint teszik azok, a­kik­nek ez esetben a kedvező magyarázat egy­értelmű az életkérdéssel. Igenis az, a­mit a miniszterelnök úr az utolsó főrendiházi vereség óta tett saját hatalmának meg­mentésére, alkalmas lehet arra, hogy annak segélyével a kormány még egy utol­só, kétségbeesett harczot vívjon létéért, de arra, hogy régi nimbu­szát, régi hatalmát és elaszticzitását vissza­nyerje, hogy megerősödjék általa , arra bizony nem alkalmas. És akármilyen vervé­­vel szónokoljon is a miniszterelnök úr s akár­mennyire bizonyítsa is, hogy ő valamit czél­­szerűtlenü­l megoldani képtelen, mégis min­denki látja, hogy a pézsma, a pézsma!­s az adja meg a kormánynak és a többségnek az akc­ió nervózus erejét, nem pedig az egészsé­ges jókedv. A vita különben nem ért véget s még hétfőn is folytattatni fog. Nógrád és Gömör megyék között némely község áthe­lyezési ügye miként áll ? Tisza miniszterelnök jelenti, hogy ez ügyben a tárgyalás folyamatban van. Az 1. §. 1. pontjánál indítványoztatott, hogy vétessék fel Szered új város és Dejte Pozsonyba csa­tolása Nyitrából. Barkassy Géza belügyminiszteri megbízott felvilágosításul megjegyzi, hogy ez átcsatolást Nyitra­­megye ellenzi. T­i­b­á­r Antal és P­u­­­z­k­y Ágost pártolják az áthelyezést. Grünwald Béla a kormány nézetét óhajtaná ismerni. Különben pártolja az átcsatolást. Tisza miniszterelnök szintén hozzájárulván az indítványhoz, — a bizottság azt elfogadta. A szakasz 1., 2. és 3. pontja elfogadtatott. A 4. pontnál olvastatik Kavecsány köz­ség folyamodványa, melyben Sárosmegyénél való meg­­hagyatását kéri. P­é­c­s­y Manó gr. közigazgatási szempontból ajánlja az átcsatolást. Ezután a szakasz, mely szerint a község Abauj­­megyéhez csatoltatik át, elfogadtatott. Az 5. §. változatlanul elfogadtatott. Felolvastatott Szent-Jakab, Veszló, Rakocsa és Depréte községek az iránti kérvénye, hogy Borsod­­megyéből Abauj-Torna megyébe helyeztessenek át. Tisza miniszterelnök előadja, hogy a községek egy ízben már folyamodtak az áthelyezés iránt, de később visszavonták kérelmöket. Különben Borsod­­megye ellenzi is az átcsatolást. Szent-Jakabra nézve nem ellenzi az átcsatolást, de a többi községre nézve újabb tárgyalást kíván tartatni. A bizottság Szent-Jakab átcsatoltatását el­fogadta. T­i­b­á­d Antal indítványozza, hogy D­a­r­u­v­á­r Temesből Krassóba helyeztessék át. Tisza miniszterelnök kijelenti, hogy ebbe csak azon esetben egyezhetnek bele, ha K­u­r­i­c­s község Temes megyébe helyeztetik át. A bizottság az indítványt ez értelemben fo­gadta el. Ezután a javaslat többi szakasza változatlanul elfogadtatván, az ülés esti 7 órakor véget ért. A PESTI NAPLÓ TÁRCÁJA. — Február 1. — Az élet öröme. — Regény. — 40 Irta : Zola, Exaail. Forditotta: Tarna, Pál. VIII. Szelíd hang, mely neki eleinte idegennek tet­szett, nagyon halkan, de nyakasan beszélt neki az alamizsna édességéről, arról a boldogságról, mely abban fekszik, ha az ember magát másokért felál­dozza. El akarta hallgattatni ezt a hangot: ez a gyávaságig vitt önmegtagadás nagyon ostoba, és mind a mellett hallgatta, mert nemsokára lehetetlen len neki tőle szabadulni. Lassan kint a saját maga hang­jára ismert benne, és elkezdett okoskodni: mit gon­dol ő a saját szenvedésével, csak a szeretett kedvesek legyenek boldogok! Halkabban zokogott, hallgatva a sötétben dagadó ár­folyását, fáradtan és betegen, és még le nem győzötten. Egy éjjel, miután az ablakban sokáig sírt, le­feküdt. A­mint kifújta gyertyáját és sötétben volt, tágra nyitott szemekkel, hirtelen elhatározásra jutott: holnap reggel mindenekelőtt nagybátyja által levelet irat Lujzának, melyben az fölkéri, hogy töltsön egy hónapot Bonnevilleben. Neki most úgy tetszett, hogy annál semmi sincs se természetesebb, se sürgősebb. Szégyelte magát, hogy oly kevés bátorsággal bírt, ő bizony képes az életét is odaadni, ha kell. Rögtön édes, mély álomba merült, hetek óta nem nyugodta ki magát ily teljesen. De mikor másnap lement reg­gelizni és nagybátyja és unokafivére közt találta ma­gát, annál a családi asztalnál, a­hol a helyek három pohár tejjel voltak megjelölve, hirtelen elfulladt és érezte, hogy bátorsága elhagyja. — Nem eszel ? kérdé Chanteau. Mi lett ? — Semmi, felelt Paulina. Sőt ellenkezőleg, úgy aludtam, mint a legboldogabb ember. Lázár megpillantása elég volt arra, hogy lelké­ben a harcz kiújuljon. Az némán evett, már előre fáradt volt ettől a naptól, mely kezdődött, és Pauliná­nak nem volt többé ereje, hogy őt a másiknak engedje át. Az a gondolat, hogy az a másik elfogadja tőle, hogy vigasztalásul összecsókolja, neki elviselhetetlen volt. Midőn Lázár kiment a szobából, mind a mellett végre akarta hajtani, a mire eltökélte magát. — Nagyon fáj ma a kezed ? kérdé nagybáty­jától. Chanteau kezeit nézte, melyek már nagyon kövesülni kezdettek, s kínosan kezdte mozgatni ízüle­teiket. — Nem, felelte, sőt úgy tetszik, hogy a jobb ma még hajlékonyabb is. .. Ha a plébános eljön, játszunk egyet. Aztán kis hallgatás után folytatá: — Miért kérdezed ? Paulina kétségkívül azt remélte hallani, hogy nem bir írni. Elpirult, a levélírást gyáván holnapra halasztotta és csak ennyit hebegett: — No hát, istenem! csak úgy kérdeztem! Ettől a naptól fogva egész nyugalmát elvesz­tette. Szobájában hosszas sírások után le birta magát győzni, felfogadta, hogy reggel megdiktálja nagybáty­jának a levelet. De, a­mint a háztartás mindennapi életébe belépett, azok közé, kiket szeretett, ereje el­hagyta. Aprólékos, jelentéktelen dolgok törték meg szívét, ha fivérének kenyeret szelt, ha a fiatal ember czipőit a cselédre bizta, a családi élet köznapias, szo­kásos folyása. Pedig a háznak ezek közt a régi szo­kásai közt oly boldogok lehettek volna! Minek hívna ő ide idegent? minek zavarja ő fel ezeket a kedves dolgokat, melyekkel már annyi esztendő óta élnek ? És arra a gondolatra, hogy lesz idő, a­mikor nem ő szeli a kenyeret, nem ő gondozza a ruházatokat, két­ségbeesés szállotta meg és érezte, hogy életének előre látott boldogsága összeroskad! Ez a gyötrelem, mely a ház körül tett legcsekélyebb gondoskodásába is vegyült, derék háziasszonykép töltött napjait meg­mérgezte. — Mi lelhette ? kérdé néha fenhangon önmagá­tól ; szeretjük egymást, és még­se vagyunk többé bol­dogok. .. Vonzalmunk csak szerencsétlenséget ter­jeszt körülöttünk. Mindig meg akarta érteni a dolgot. Talán az az oka, hogy az ő jelleme nem egyez unokafivére jelle­mével. Pedig hát ő meg akart hajolni, minden szemé­lyes akaratról le akart tenni, de ez alig sikerült neki, mert az ész akarata ellenére diadalmaskodott benne, kísértetbe jött olyasmit cselekedni, a­mit eszélyesnek tartott. Béketűrése gyakran elhagyta, akkor önmagá­val duzzogott. Nevetni akart, jó kedvbe akarta ölni azokat a haszontalanságokat, de nem bírta többé, most ő lett ideges. — Gyönyörű! ismétli Veronika reggeltől estig. Csak hárman vannak, és utoljára még felfalják egy­mást ... A boldogult asszony nem mindig valami kedves asszony volt, de életében legalább nem jutot­tak annyira, hogy csaknem az üstöket vágják egymás fejéhez. Chanteau maga is érezte hatását ennek a las­san terjedő szeretet hiányának, melyet semmiből se lehete kimagyarázni. Ha a fájdalmak megrohanták, még jobban bőgött, mint a cseléd mondta. Aztán be­teges szeszélyei támadtak, goromba lett és folytono­san gyötörte az embereket. A ház valóságos po­kollá lett. Ekkor a leányka, féltékenységének végső felhá­borodásaiban, azt kérdé magától, hogy van-e neki joga a maga boldogságát Lázárra ráerőszakolni ? Ő bizonyára mindenekfölött azt akarná, hogy boldog legyen, még könyeinek rovására is. Hát miért zárja így be, miért kényszeríti arra a magányosságra, mely neki szenvedést látszik okozni ? Lázár őt még kétség­kívül szereti, vissza fog hozzá térni, ha egyszer job­ban meg­bírja, őt ítélni, ha majd összehasonlítja azzal a másikkal. Ő neki mindenesetre meg kell engednie, hogy válaszszon : ez igaz dolog, és az igazság érzete benne uralkodó érzés gyanánt emelte föl fejét. Paulina minden negyedévben Caenbe utazott, hogy a kamatokat i­elvegye. Reggel elutazott, estére hazajött, miután ott ezer apró bevásárlást és futko­­sást elvégezett, melyeket három hónapon át összeírt. Ebben az évben, a júniusi lejáratkor, esti kilencz óráig hiába vártak rá az ebéddel. Chanteau aggódott és Lázárt kiküldte elébe az útra, attól tartván, hogy valami baja eshetett, míg Veronika nyugodtan any­­nyit mondott, hogy kár nyugtalankodni : a kisasz­­szony, látván, hogy elkésett, bizonyosan ott meghal, hogy minden dolgát elvégezhesse. Bonnevilleben na­gyon rosszul aludtak, és másnap már a reggelinél megújultak az ijedelmek. Dél felé, miután atyja to­vább már ki nem tartotta, Lázár rászánta magát, hogy Arromandhesba megy, midőn a cseléd, a ki az után vigyázott, ezzel a kiáltással jött be : — Itt a kisasszony ! Chanteau zsöllyeszékét a terraszra ki kelle gör­díteni. Az apa és a fiú várták, míg Veronika bővebb hirt adott. — Malivoire kocsija. .. A kisasszonyt messzi­ről megismertem gyászfátyoláról. Csakhogy különös­nek tetszett, mert mintha még másikat is láttam volna vele.. . Biz’ alig bírja őket az a vén gebe! A kocsi végre a kapu előtt megállott. Lázár odament és éppen Paulinától akart kérdezősködni, a­ki könnyedén leugrott, midőn meglepetve megál­lóit , utána egy másik fiatal leány, csikós, k­laszin se­lyemruhában, ugrott ki a kocsiból. Mindketten jó­­barátnékképp nevetgéltek. Annyira meg volt lepve, hogy visszament apjához és igy szólt: — Lujzát hozta magával. — Lujzát! ah! ez jó gondolat, kiálta föl Chanteau. És a midőn egymás mellett előtte állottak, az egyik még mély gyászban, a másik világos nyári ru­hájában, elbájoltan ettől a szórakozástól, melyet vá­ratlanul kapott, igy folytatá : — Hogyan? tehát kibékültetek... Tudjátok, én soha sem értettem a dolgot. Ugy­e, valami ostoba­ság volt? Be nem helyesen cselekedted, Lujzácskám, hogy ránk nehezteltél akkor, midőn oly nagy szomo­rúság ért bennünket!.. No de vége van, ugy­e ? A két leány megzavarodva, mozdulatlanul ál­lott. Elpirultak és szemeik elkerülték egymást. Lujza, hogy kellemetlen érzését elrejtse, megölelte Chanteaut. De ő bővebbet akart tudni. — Hát találkoztatok ? Lujza, elérzékenyülten és kényes szemekkel, barátnője felé fordult. —-­ Paulina jött fel atyámhoz. Én éppen haza­jöttem. És ne haragudjanak rá, hogy elmaradt, mert én követtem el mindent, hogy maradjon... Mivel a táviró Arromanchesnál megszakad, azt gondoltuk, hogy mikorra a sürgöny ide érkezhetik, akkor már mi is itt leszünk. .. Megbocsát ezért? Egykori hamiskás hízelgésével Chanteaut újból megölelte. Ez nem kérdezett tőle többet: ha a dolgok kedve szerint folytak, neki minden jó volt. — És Lázár ? kezdé újra, ahhoz nem is szólsz ? A fiatal­ember hátul állott és kelletlenül mo­solygott. Atyja megjegyzésére zavara a tetőpontra hágott és pedig annál inkább, mert Lujza újra el­pirult és egy lépést se tett feléje. Miért van ez a leány itt ? miért hozta unokanővére maga vissza ezt a vetélytársnőt, kit oly durván elűzött ? Mélyen el­­álmélkodott és nem tudta magát tájékozni. — Öleld meg te, Lázár, ha ő nem mer, szólt Paulina szelíden. Gyászruhájában arcza egészen fehér volt, de vonásai nyugodtak, szemei tiszták maradtak. Anyás­kodva, azzal a komolysággal, melylyel a háztartás fontos ügyeit szokta intézni, nézte mind a kettőt, és csak mosolygott, midőn Lázár végre elhatározta ma­gát, hogy a leány odanyujtott arczát ajkaival köny­­nyen megérintse. Veronika, a ki azt látta, karjait ide-oda lóggat­­va, hirtelen bement a konyhába, egész megütődve. Ő sem értette a dolgot. Azok után, a­mik történtek, ugyancsak kevés érzésnek kell benne lenni. A kisasz­­szony lehetetlenné teszi magát, ha jóságos akar lenni. Hát nem elég, hogy azt a sok piszkos porontyot egész a konyhába is behozza, hanem még Lázár urfi szere­tőjét is visszahívja! No, a ház ugyan gyönyörűséges lesz. Miután a szakácsné, tűzhelye körül így dör­­mögve, egyet könnyített a lelkén, visszatért és be­kiáltott : — A reggeli egy óra óta vár... A burgonya máris összeégett. Nagy étvágygyal reggeliztek, de csupán Chan­teau nevetett jóizűen és sokkal jobb kedve volt, hogy­­sem a többi három tartós feszélyezettségét észrevette volna. Nagyon barátságos előzékenységgel viseltettek egymás iránt, és mindamellett lelkük mélyében va­lami nyugtalanító szomorúságot látszottak tartogatni, mint az olyan czivódások után, melyeket meg szok­tunk ugyan bocsátani, de a helyrehozhatatlan sértést azért elfeledni nem bírjuk. A délutáni órákat a ven­dég elhelyezésére fordították. Egykori első emeleti szobáját megint elfoglalta. Ha Chanteauné esténkint apró, gyors lépéseivel lesietett volna az asztalhoz, azt hihette volna az ember, hogy az egész múlt fel­­elevenedett. Veszélyetettségük még csaknem az egész héten tartott. Lázár, a­ki Paulinát nem merte kérdezni, nem bírta magának megmagyarázni ezt a dolgot, melyet ő furcsa ötletnek tartott, mert az önfeláldo­zás lehetősége, a nagylelkűen és mégis oly egyszerűen felajánlott választás, neki esze ágába se jutott. Ő maga, tétlenségében őt kínzó vágyai közepette se gondolt soha arra, hogy Lujzát feleségül vegye. Mi­óta tehát mindhárman együtt voltak, ebből oly fonák helyzet támadt, mely miatt mindnyájan szenvedtek. Zavarodottan elhallgattak, bizonyos mondatokat el­haraptak, attól félve, hogy akaratlanul is bizonyos czélzásokat tehetnének. Paulina ez által az előre nem látott eredmény által meglepetve, kénytelen volt han­gosabban nevetni, hogy az egykori kedves gondatlan­ságot felidézze. De nagyon nagy öröme lett: azt hitte, hogy Lázár hozzá visszafordul. Lujza jelenléte Lázárt lecsendesítette, csaknem kerülte a leányt, a vele egyedül való létei elől kitért, mert felháborodott arra a gondolatra, hogy unokanővére bizalmát újra meg­csalhatná , és hozzá tért vissza, lázas gyöngédség által gyötörtetve, elérzékenyült arc­c­al jelentve ki őt a nők legjobbikának, valóságos szentnek, a­kire ő nem méltó. Paulina, nagyon boldogan, istenileg élvezte diadalát, midőn látta, hogy Lázár a másik iránt oly kevéssé szeretetreméltó. Sőt a hét végén még szemre­hányást is tett neki. (Folyt. köv.) Budapest, február 1. A képviselőház közigazgatási bizottsága tegnap d. u. 5 órakor P­é­c­h­y Manó gróf elnöklete alatt ülést tartott. A kormány részéről Tisza Kálmán minisz­ter­elnök volt jelen. Az ülés megnyitása és az utóbbi ülés jegyző­könyvének hitelesítése után folytattatott az 1879. XX. t.-cz. megszűnéséről és a Szegeden szük­séges átmeneti kiadásokról szóló törvényjavas­lat tárgyalása. Mindenekelőtt felolvastatott Szeged város tör­vényhatóságának a képviselőházhoz intézett s onnan e bizottsághoz áttett kérvénye, melyben kéri, hogy a kölcsönre vonatkozó fennálló intézkedés tovább is meghosszabbíttassék. A bizottság a kérvényt illetékes intézkedés vé­gett a pénzügyi bizottsághoz határozta áttétetni. Az új 13., 14. és 15. §§. elfogadtattak. A 16. §-nál Tisza miniszterelnök azon módo­­sítványt teszi, hogy a »válasz« szó helyett »kifogás« teendő. A bizottság e módosítványhoz hozzájárult. A többi szakasz némi irályi módosításokkal fogadta­tott el. A bizottság a tárgyalt javaslatot a pénzügyi bizottsághoz határozta áttétezni. Következett a »némely megyék határának kiiga­zításáról« szóló törvényj­avaslat tárgyalása. P­u­­­s­z­k­y Ágost kérdést intéz az iránt, hogy ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése február 1-én. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Rakovszky István, Berzeviczy Al­bert, Duka Ferencz. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kál­mán miniszterelnök, Szapáry Gyula­gr., Pauler Tiva­dar, Kemény Gábor b., Trefort Ágoston, Bedeko­­vich Kálmán. Az ülés kezdődik d. e. 10 órakor. Előzetest bejelentések. Elnök az ülést megnyitván, a múlt ülés jegyző­könyvének hitelesítése után jelenti, hogy F­o­r­g­á­c­h Antal gr. képviselő, egészsége helyreállítása végett, négy heti szabadságot kér. A kért szabadságidő megadatik. Bemutatja Bagota, Bakonya, Boda, Gerde, Párdány, Rugósd, Szabad-Szt.-Király, Varjas, Ve­lin és Zók Baranyamegye községei lakosságának Je­szenszky Ferencz képviselő által­­ és Tolna vármegyébe kebelezett völgységi­ járás községeinek D­ő­r­y Dénes képviselő által beadott kérvényeit, melyekben az 1874. XXXV. t.-cz. mó­dosításáról szóló törvényjavaslat 20 §-ának mellőzé­sét kérik. A békéscsabai evang. egyháznak Zsilinszky Mi­hály képviselő által benyújtott kérvényét, melyben oly intézkedést kér, hogy a vallás- és közoktatásügyi mi­nisztérium az autonóm prot. egyház belügyeinek bí­rálatába ne bocsátkozzék és a prot. egyház tagjainak egyházi megadóztatását illetőleg minden ügyek egye­dül az illetékes autonom egyházi hatóságokhoz uta­­sittassanak. Mindezen feliratok és kérvények kiadatnak, a kérvényi bizottságnak tárgyalás és jelentéstétel végett. Végül bemutatja, a házszabályok 168. §-a ér­telmében, a szokásos elnöki havi előterjesztését. Az irodában helyeztetik el. A keresztények és zsidók közti házasság. Folytattatott a keresztény és izraelita, valamint a külföldön kötött polgári házasságról szóló törvény­­javaslatra vonatkozó főrendiházi üzenet tárgyalása. Elnök jelenti, hogy Istóczy Győző személyes kér­désben kíván szólani. Istóczy Győző : T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) A tegnapi ülés azon részén, a­mikor Her­man Ottó képviselő úr beszédét tartotta, nem voltam jelen, (Halljuk !) és így beszéde tartalmáról csak a ház naplójából értesültem. A ház naplója szerint Herman Ottó képviselő úr ezeket is mondta: (olvas­sa.) »Istóczy képviselő úr lapja rólam azt állította, hogy én hitvány, haszontalan, csavargó vagyok.« Herman Ottó képviselő úr ezen állításával szemben egész egyszerűen kijelentem, hogy én nekem más la­pom, mint a 12 röpirat, nincs, abban pedig Herman Ottó képviselő úrról sohasem volt mondva az, hogy ő »hitvány, haszontalan csavargó.« úgy látszik, Herman Ottó képviselő urat ezúttal cserben hagyta emlékező tehetsége, mert az ilyenféle czimek, sőt még ezeknél czifrább czimek is, nem a 12 röpiratban, hanem a Kecskeméten megjelenő Test­vériség czimű függetlenségi antiszemita lapnak egy közleményében lettek a képviselő úrra nemrég reá ruházva, a­mely közlemény a nevezett lap kijelentése szerint Herman Ottó képviselő úrnak a zsidó­kérdés­ben követett eljárásával megelégedetlen szegedi vá­lasztói köréből eredt. Csak ezeket akartam konstatálni. Herman Ottó: T. ház! Személyes kérdésben csak annyit kívánok kijelenteni, hogy én Istóczy Győző képviselő úrral egyáltalán semmiféle szóváltásba elegyedni nem fogok. Istóczy Győző: Viszont én is ezt kívánom, most is ön kezdte. (Zaj a szélsőbaloldalon. Felkiáltások a szélsőbaloldalon. Rendre!) Elnök : Ez alkalomból egy kérést vagyok bátor intézni a képviselő urakhoz. (Halljuk!) A­kik ennek a parlamentnek már régibb idő óta tagjai, fogják tudni, hogy ezelőtt rendkívül kivé­teles eset volt az, midőn valamely képviselő a házsza­bályok azon pontja alapján, mely a személyes megtá­­madtatásra való válasz jogát megadja, felszólalt. (Úgy van!) Az újabb időkben mihelyt valamely képviselő úrnak neve csak megérintetik, azonnal feljogosítva tartja magát arra, hogy a házban személyes megtá­­madtatás czímén felszólaljon. Arra kérem a képvi­selő urakat, ne méltóztassanak a parlamenti vita ke­retében nem személyes sértésképpen mondottakat oly nagyon szívekre venni, hisz gyakran a vita hevében mondatnak olyanok, melyek nem személyes sértést foglalnak magukban, de az illetőnek, a­ki ellen mon­dattak, nem tetszenek. (Úgy van!) Méltóztassanak ezt adandó alkalommal talán hasonlóval viszonozni, de személyes megtámadtatás czímén ilyenkor külön fel­szólalni nincs helyén. (Élénk helyeslés.) Körösy Sándor úgy látja, hogy a napirenden levő tárgyban eddig lefolyt vitának sajátságos képe van. Midőn azon kérdésről kellene tanácskozni, hogy­­ a keresztények és izraeliták közt kötendő házasság­ról­ szóló törvényjavaslatra vonatkozó főrendiházi üzenettel szemben a ház minő állást foglaljon el: egyik beszél az antiszemitizmusról, a másik beszél a házasság felbonthatatlanságáról, a harmadik beszél a kath. hitelvekről, a negyedik meglec­kézteti a függet­lenségi pártot antiszemitikus hajlamaiért, az ötödik boszankodik, hogy miért nem hagyja el a miniszter­elnök úr elnöki székét. S ez azt hiszem — így szól, — a miniszterelnök úr által benyújtott indítványnak, némely ellenzéki képviselőtársaim előtt, a legnagyobb hiányát képezi. Úgy látom, te­hát, hogy sok ellenzéki képviselőtársam nem azon boszankodik, hogy miért nem fogadta el a főrendiház azon törvényjavaslatot, mely a szabadelvűségnek minimumát képezte, hanem azon boszankodik, hogy miért nem bukott meg ez al­kalomból a kormány, és miért nem hagyják ott a mi­niszter urak bársony székeiket. (Úgy van! a jobbol­dalon.) Hát lesz ez nagy baj, elismerem, az ellenzékre, de nem baj, sőt haszon a hazára nézve. (Úgy van! Úgy van ! a jobboldalon. Ellenmondás balfelől.) Tegnap Herman Ottó tisztelt képviselőtársam az államférfiú fogalmát elemezvén, azon eredményre jött, hogy a miniszterelnök úr akkor tenné a háznak a legjobb szolgálatot, ha helyét elhagyná. Hát ez t. képviselőtársamnak nézete, de engedje meg, hogy mi is itt élő teremtései vagyunk az istennek. (Nagy de­rültség. Halljuk! Halljuk! jobb felől.) Hentaller Lajos : A csúszó-mászók közül. (De­rültség a szélsőbalon.) Körösy Sándor: És nekünk, gondolkodni képes embereknek, ellenkező nézetünk van. Mi azért tartjuk a miniszterelnök urat állam­­férfiúnak, mert daczára azon sok személyes támadá­soknak, melyek őt e házban és e házon kívül érik, bír annyi lelki bátorsággal, hogy megmarad helyén és meggyőződése szerint tovább szolgálja hazáját. (Helyeslés a jobboldalon.) Én részemről azon minisz­terelnököt nem tartanám államférfiúnak, sőt még al­kotmányos miniszternek sem, a­ki azért, mert egy törvényjavaslatot a főrendiház nem fogadott el, már elhagyná helyét. (Helyeslés a jobboldalon.) Az az igazi államférfin, a­ki meggyőződése szerint hazájára nézve helyes tervvel bír, ha akadályokba ütközik, nem ijed meg, hanem »Si fractus illabatur orbis Impavidum ferient rum­ae,« megmarad helyén és elhárítván az akadályokat, megvalósítja tervét. Áttér ezután a főrendiház jellemzésére, melyet ódon intézménynek nyilvánít, melynek újjászervezé­sére az ezelőtti kormányok vagy nem gondoltak, vagy arról megfeledkeztek. És most, — így folytatja — mi történt ? Ez a kiváltságos tagokból álló főrendi­ház visszautasította, és még az általános tárgyalás alapjául sem fogadta el a keresztények és zsidók közt kötendő házasságról szóló törvényjavaslatot, noha azt a nemzet választott képviselői nagy többséggel két ízben elfogadták. A főrendiház ezen törvényjavaslatot minden indokolás nélkül jónak látta kétszer a kép­viselőházhoz visszaküldeni. Elismerem, hogy a főrendiház, midőn ezen tör­vényjavaslatot még átalánosságban sem fogadta el a tárgyalás alapjául, csak jogával élt, és bármikép ren­dezzük jövőre is felsőházunkat, meg lesz annak min­dig azon joga, hogy a képviselőház által elfogadott, de általa a hazára nézve veszélyesnek hitt törvényja­vaslatot, visszautasítsa. De ha meggondolom a napirenden levő tör­vényjavaslat tárgyát, ha meggondolom azon czélt, melyet ezen törvényjavaslat elérni óhajt, azon hit ke­letkezik bennem, hogy egy a nép választottaiból és a fejedelem által korlátolt számban kinevezett tagokból álló felsőház, ezen törvényjavasla­tot, mint a polgári szabadságnak, mint a szabadelvűségnek csak legkisebb mértékét, okvetlenül elfogadta volna. A főrendiháznak visszautasító üzenete, te­hát, bennem azon meggyőződést kelti, hogy Magyaror­szágon a szabadság és jogegyenlőségért való küzdelem­nek, az arisztokráczia és demokráczia közti harcznak még nincs teljesen vége, és a szabadelvű pártnak, a szabadelvű eszmék pártolóinak ébren kell lennünk és ezen végvonaglásban levő reakc­ionárius áramlatot kellő korlátok közé kell visszautasítanunk.

Next