Pesti Napló, 1884. szeptember (35. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-11 / 251. szám
251. szám. 35. évi folyam. Budapest, 1884. Csütörtök, szeptember 11. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések st .3 pesti Naplós kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes számo kr. Budapest, szept. 10. Tisza miniszterelnök szabad tetszésétől függött, hogy a választások előtt vagy után beszéljen-e, vagy egyáltalában ne beszéljen. Azon eljárásához tehát, hogy a választások után szólt, aligha férhetne megjegyzés, ha azt a miniszterelnök láthatólag hamis érvekkel nem indokolná. Mert a dolog egészen másként áll, mint azt a miniszterelnök előtünteti. Az ellenzék helyesen cselekedett, midőn a választások előtt elmondta a nemzetnek programmját s annak alapján kérte a bizalmat. A. miniszterelnök az ilyesmit fölöslegesnek tarthatta, de ezen a címen nincs semmi joga ahhoz, hogy az ellenzéknek szemrehányásokat tegyen. Bec furcsa is lett volna, ha Tisza miniszterelnök a választások előtt oda lép a nemzet elé s rossz taktikával ugyan, de dicsérendő őszinteséggel elmondja a következőket: » A miért te, édes magyarom, véredet, éltedet, mindenedet feláldoztad; a mit rajongó örömmel, édes lelkesültséggel úgy üdvözöltél, mint egy jobb új korszak hajnalát; a mi Európaszerte nevedet dicsővé, elismertté tette, a mi történelmed legfényesebb ékességét képezi: az 1848. dicső vívmányait én meg fogom csonkítani. Arra kérem bizalmadat, azért adj nekem többséget, hogy ezt megtehessem. Kiforgatom a népképviseletet, amint ezt 48 ban megalkották, lényegéből az által, hogy meghosszabbítom a képviselői mandátumok tartamát, hogy így a nemzetnek minél kevesebb része legyen a törvényhozás megalkotásában. S megszüntetem minden alkotmányos szabadság alapját, a sajtószabadságot, mert egyrészt követelik tőlem, hogy a nemzetközi reakcióhoz csatlakozzam, másrészt pedig ebben rejlik egyedüli módja annak, hogy magamat a megbuktatás ellen megvédjem. S egyáltalában nem szeretem, hogy engem, ki feltétlenül uralgok a parlamenti többség felett, a szabad sajtó molesztáljon. Különben szabadelvű vagyok, s a szabadelvűség nevében rontom meg a népképviseletet és szüntetem meg a sajtószabadságot. Az ellenzék, mely védelmezi a te szabadságodat, azaz ellenzék, édes magyarom, az a reakczionárius. — Igen furcsa, de őszinte beszéd lett volna az ilyen. A nagyváradi beszéd semmivel sem furcsább, csak nem oly őszinte. De hát Tiszt ezt a beszédet nem mondhatta el a választások előtt. És pedig nemcsak azért nem, mert az ellenkezett volna taktikájával, mely azt követeli, hogy politikáját mindig hamis cégek alatt árulja. De még azért sem, mert az isdhli találkozó a választások után történt s a miniszterelnök bizonyára csak Ischlben jutott az eltökélésre, hogy hozzászegődjék a nemzetközi reakczióhoz. A mint ma délben az első nagyváradi sürgönyöket megkaptuk s azokban azt olvastuk, hogy Tisza Kálmán dicsérni kezdi a szabadelvüséget, mindjárt gyanítottuk, hogy ennek nem jó folytatása lesz, így csak azt szoktuk dicsérni, amiről le akarunk mondani. Tisza miniszterelnök pedig nagyváradi beszédében nemcsak lemondott a liberális elhaladásról, hanem azt a maga részéről szépen el is temette. Meghiszszük, nehezére eshetett s nekünk lehetetlen részvétünket elfojtani az agg államférfim iránt, ki az évek növekedtével, egymásután lemond arról, amit eddig a közéletben igaznak és jónak tartott. A protestantizmus, a szabad vizsgálódás vallásának hive nem kis lelki harczot vívhatott, míg arra szánta el magát, hogy ő, és éppen ő, verje bilincsekbe a szabad sajtót. Amit egykor, márczius idusán megtapsolt s megkoszorúzott az egész nemzet: a szabad sajtó elkobzása — az is a Tisza Kálmán gyászos emlékéhez lesz fűzve! A hatalom megtartásáért hozta meg a súlyos nagy áldozatot, mely lelkének a legnehezebben eshetett. Szinte félve nyúl a munkához. Hódolatát nyilvánítja a szabadság iránt, melyet megfojtani készül. S ezután érvekkel áll elő, de olyanokkal, melyek alaptalansága szembeszökő. A miniszterelnök beszédében háromféle izgatást különböztet meg, melyek megfékezésére tartja szükségesnek a sajtószabadság megszorítását. Ez az antiszemita, a nemzetiségi és az anarchista izgatás. Ami az elsőt illeti, a miniszterelnök akkor hozza a fecskendőket, midőn a tűzvész elmúlt. Módjában lett volna az antiszemitizmust megfékezni, ha akarta volna — annak idejében. Mikor a tiszaeszlári pert tárgyalták, vagy mikor a zavargások voltak. Akkor a miniszterelnök nem tett semmit. Ellenben ma, midőn az antiszemita izgatások már szülőfélben vannak, Tisza miniszterelnök ismét fellobbantja azokat — a zsidókat állítván oda bűnbaknak, mint akiknek kedvéért a nemzetet megfosztja egyik legsarkalatosb alkotmányos jogától. Az antiszemitizmussal ma nem indokolhatni a sajtó elleni hadjáratot. De még kevésbbé a másik két izgatással. Magyarországon nincsenek anarchisták, s nem is képzelhető nálunk esküdtszék, mely az anarchistákat, ha volnának, el nem ítélné. Ami pedig a nemzetiségi, államellenes izgatásokat illeti, az esküdtszéki kerületeket csak úgy kell felosztani, a mint az állam érdekei megkövetelik s minden államellenes törekvés, a mennyire ez a sajtóban nyilvánul, elnyeri méltó büntetését. Nem, nem az említett szempontok indokolják a miniszterelnök által kilátásba helyezett reakcziót. Hatalmi elbizakodottság egyrészt, s az iseidben tett ígéretek másrészt: ezek a valódi indokok. S ki tudja, hogy a reakció egyedül a sajtóra szorítkozik-e? Aligha. A miniszterelnök nagyváradi beszéde után a közélet egyéb tévéin is nem sok jót várhatunk. De nem kell azért megijedni. Igaz ugyan, hogy oly beszéddel, minőt ma Tisza Kálmán Nagyváradon tartott, nem mert volna előállani egy konzervatív kormány sem. A Deák-párti kormányokról nem is szólunk, mert azok valóban szabadelvűek voltak, nem hivatalos írók hiresztelték őket liberálisoknak, hanem saját meggyőződésük és tetteik. Szomorú, nagyon szomorú, hogy a nagy hatalom, melyet a nemzet a választásoknál a Tisza-kormánynak adott, ezáltal a szabadság és előhaladás ellen használtak fel. S bár kevés reményünk lehet ahhoz, hogy a szolgálatkész többség a reakcióba is ne kövesse vezérét, azt alaposan remélhetjük, hogy a miniszterelnök nagyváradi programmja— a pártéletben nagyérdekű változtatásokat hoz létre. Reméljük, nem mindennapi látvány lesz az, hogy kik védik meg a Tisza-parttal szemben az 1848. legdicsőbb vívmányát: a sajtószabadságot! Budapest, szept. 10. A brüsszeli tüntetések. A brüsszeli zavargásokról, melyekről keddi lapunk táviratai részletesen megemlékeztek, közöljük még a Köln. Zig következő levélbeli és szept. 7-én kelt tudósítását: Kemény zivatar nehezedett a belga alkotmányos állam békés életére. 1830. óta nem fordultak elő Belgiumban utczai harczok s a békés polgár azon reményt táplálhatta, hogy végre is a nemzetnek a választásokban kifejezett akarata lesz az utolsó szó a pártok czivakodásaiban. Az előkészületeket a mai manifesztáczióhoz több hét óta a vidéken hatalmi és pénzbeli eszközök alkalmazásával folytatták. Délután fél kettőkor a résztvevők induló készn álltak; a menet éle a déli vasúttól indult el. Egy csapat lovas rendőr tört neki utat a sűrü néptömegen át, mely várakozásteljesen összecsoportosult az alsó város bulevardjain. Legeslegesül haladt az összes klerikális egyletek központi bizottságának elnöke, Nothomb államminiszter, kétszámos képviselő kísért, köztük a független de Mirode, de Smedt és de Borchgrave. Alig indult meg a menet, midőn a nézők az utcra mindkét oldalán megkezdték a már reggel — mikor a klerikális egyletek a különböző indóházakból a gyülekezés főhelyére vonultak — betanult fütyölést, mely egész délután nem szűnt meg többé s túlharsogta a klerikális menetben elhelyezett zenekarok játékát. Csaknem az összes házak ablakaiból a kék szinü liberális zászló lengett s kék kendőket lobogtattak. A parasztok, kiket azzal csalogattak, hogy a fővárosban a lakosság lelkesedése fogja őket üdvözölni, furcsa képet vágtak e fogadtatáshoz. Egész a tőzsdeépület közepéig még elég jól ment minden. A klerikálisok itt-ott éljenezték pártvezéreiket a feliratos tábláikat fölemelték az ablakokig. A nemzeti zászlónak, melyet a klerikális vörös színű zászló helyett magukkal vittek, kellett volna bebizonyítania, hogy a tüntetők »az alkotmány és a királyság védőinek« tekintik magukat. A legtöbb felírás ily szellemű is volt. A tőzsdén állította meg először és csakhamar át is törte a liberálisok folyton sűrűbbé váló tömege a menetet. Egy csapat csendőr átlovagolt a mellékutczákon s ismét a bulevardra került, hogy utat nyisson. Ezt a menetben résztvevők félreértették; azt hitték, hogy a rendőrség ellenük fordult, miért is a közeli mellékutczákba rohantak, cserben hagyva a zászlókat, melyeket a tömeg rögtön széttépett. Mielőtt a csendőrök utat nyithattak volna, némi távolságban fütykösöket láttak és szörnyű zűrzavart. A harcz megkezdődött s csakhamar folytatódott, le egész a déli vasútig. A liberálisok vakmerőn előre törtek s két órán át folyt a csetepaté azon ablak alatt, honnan a menetet néztem. A küzdelem csakhamar iszonyú utczai harczczá fajult. Valahányszor a liberálisok előre nyomultak, az egyes csoportok vezetői védekezni kezdtek s a támadókat a zászlórudakkal és hangszerekkel ütötték-verték, míg ezek a tárgyakat el nem vették tőlük, mire összetörték s a darabokat szerteszét szórták. Nagy ügygyel-bajjal sikerült a rendőrségnek fel- s alálovagolással a széles utczán keskeny utat nyitni, melyen a tüntetők nagynehezen áthaladhattak. A lovas- és gyalogcsendőrök időnkint elfogatásokat eszközöltek, de a tömeg sokakat kiszabadított, főleg olyanokat, kik a kék virágjelvényt viselték. A polgárőrség egy tiszte kivont karddal kényszerített egy csendőrt, hogy egy liberális rendzavarót ismét elbocsásson. Minden pillanatban vártuk a katonaság beavatkozását. Este azt hallottam, hogy a belügyminiszter telefon útján ismételve kérdést intézett a polgármesterhez, nem kell-e katonaságot kirendelni, de ez, mint nagyon veszélyes eszköz, visszautasíttatott. Végül mégis sikerült a rendet némileg helyreállítani. De a menet már szét volt ugrasztva, s nem nyerhette többé vissza előbbi kinézését. Az utczákon, melyeket a királyi palotához vivő útjában érintett, ismételve fordult elő verekedés; ablaktáblákat zúztak be, lámpákat törtek össze. Végre sikerült a menet vezetőinek a királyi palotáig elvergődni, miután a Rue Royalban álló sűrű tömeg gunyka szaja közt elhaladtak. A párthívek azután csak későn jöttek utánuk, úgy négy óra felé annyian voltak, hogy a liberálisokat visszaszoríthatták. A polgárőrségnek sikerült sorfalat alkotni, melyen a klerikálisok áthaladhattak. De ez utóbbiak már gyors meneküléssel igyekeztek mielőbb elérni az indóházakat, melyeket a katonaság megszállott, s melyekben pár órán át szintén szörnyű zűrzavar uralkodott. A legkevesebb egylet ért oda teljes számban, mert számos tagjuk már előbb elmenekült. Az este eddig csendesebben folyt le, mint a délutáni események után várni lehetett. Időről-időre csendőrség és polgárőrség járja be az utczákat. A párisi Temps a tüntetésről a következőket írja : A Brüsszelben történtek arról győződtethetnek meg, hogy az utczákon való tüntetés nem a szabadság netovábbja. Ez valóságos csata volt, hol sok vér folyt, körülbelül 80 sebesültről tudósítanak, nem számítva a botütésekkel megsérülteket; négyszáz elfogottról beszélnek. Bevalljuk, hogy e tények nem keltik fel bennünk a sajnálatot, hogy minálunk az utczai tüntetésekkel járó ily szabadság hiányzik, mely valóságban nem egyéb, mint a békés polgárok elleni támadás, kik az utczán joggal és biztonsággal nem folytathatják útjukat. A belga események nagyon tanulságosak. Körülbelül nyolc napja, hogy egy néhány ember nagyon csodálkozott ama nyugalom fölött, mely a liberálisok manifesztumát kísérte és ennek következtében előnyös következtetéseket vontak a pártok ily módoni küzdelmeiből.Látjuk most, hogy e következtetések mennyit értek. Az aug. 31-iki tüntetés nyugodtan folyt le,a szeptember 7-ei ellentüntetés vérbe került; ez különben a dolog természetében feküdt és nehéz volt más eredményt várni. A nyolcz nap alatt, mely e két tüntetést egymástól elválasztó, a szenvedélyek és a gyűlölet harcza megindult, melynek következménye csak valóságos harcz lehetett. Nem kell ahhoz prófétaszem, mindig így lesz, míg a pártoknak meg lesz engedve az utczán tüntetéseket rendezni, akár a kormány mellett, akár hatalma ellen. A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy egy politikai szenvedély vagy vallási kérdés befolyása alatt az utczára összegyülekezett néptömeg mindig nyugodt marad, és habár nem kutatjuk, most kire esik vissza a felelősség a brüsszeli sajnálatraméltó események miatt, tény, hogy a liberálisok felelőssége mellett, kik az ellenpártiakat zavarták, amikor ezek békében nézték az ő tüntetésüket, latba esik egyszersmind a klerikálisok felelőssége is, mert ez a párt a kormány mellett van és ennek következtében kötelessége is jobban ügyelni a belbékére és kerülni mindazt, minek forradalmi jellege lehetne. Tisza Kálmán miniszterelnök beszéde Nagyváradon, szept. 10-én. Tisztelt polgártársaim ! Midőn szívem régi vágyát követve, eljöttem, hogy annak mélyéből megköszönjem önöknek, hogy most már másodszor megtiszteltek azzal a bizalommal, hogy képviselőjüknek megválasztottak, engedjék meg, hogy mindenekelőtt indokoljam azt, hogy miért jelentem meg csak most, és miért nem már a választást megelőzőleg. (Halljuk!) Tisztelt polgártársaim! Én abban a meggyőződésben vagyok, hogy oly ember fölött, ki annyi éven át működik a közpályán, s több, mint 9 évet oly exponált helyzetben töltött, mint én. Ítélni az iránt, hogy megérdemli-e a bizalmat, vagy nem, talán még sokkal elfogulatlanabbul lehetne akkor, ha ez nem jön el közvetlenül az ítélet kimondása előtt maga mellett prózátori beszédet tartani. (Helyeslés.) De nem jöttem azért sem, mert nem volt kétségem az iránt, hogy azok, kik — tudtomra ugyan nem itten, de másutt — a miatt, hogy nem jöttem el a választás előtt, megtámadtak, ha jövök magam, azt mondták volna kétségkívül, hogy a kormány és párt mellett korteskedni s kortesbeszédet tartani jöttem. Én tehát lemondtam erről, pedig talán nem ámítom magamat, ha azt hiszem, hogy nem tudtam volna ugyan másokkal, kik ugyancsak bejárták az országot, az ígéretek tételében versenyezni, de igenis ki tudtam volna mutatni sok felhozott vád teljes alaptalanságát és sok hangzatos ígéretnek üres voltát. (Éljenzés.) De lemondtam erről, bízva személyemet illetőleg ezen város polgáraira, a pártot illetőleg az ország összes választóira, hogy mindezek daczára hozzanak tetszésük szerint ítéletet. Ezeknek előrebocsátása után talán megengedik, hogy általánosságban szóljak egy pár szót arról, hogy miként fogom én fel a legközelebbi jövőben kötelességünket és azután egy pár, szerintem nagyon fontos kérdés iránt is nyilatkozom. (Halljuk!) Ami az elsőt illeti, én abban a meggyőződésben vagyok, hogy minél inkább lehet minden emberi számítás szerint teljesen bíznunk abban, hogy a béke megzavartatni nem fog, annyival inkább kötelességünk egész tisztelettel és egész igyekezettel és teljes komolysággal felhasználni az illetőt arra, hogy saját intézményeinket a nemzet szellemi és anyagi jólétévé fejleszszük és gyarapítsuk, és nem csekély hazafias bűnt fognának elkövetni azok, — ha lennének olyanok, — akik gátul vetnék fel magukat abban, hogy ezen munkásságot sikerrel folytatni lehessen. (Igaz !) Mindenekelőtt nem szabad e munkánál szem elől téveszteni, hogy az ország államháztartásában az egyensúly, — mely iránt bármit mondjanak, igen hathatós előlépés történt, teljesen is helyreállíttassék. De az e felé való törekvésnek is van szerintem határa. Az egyik határ az, ahol amiatt, hogy az gyorsabban elérhető legyen, túlságos terhekkel kellene az ország lakóit sújtani. (Helyeslés.) a másik határ mutatkozik a különben oly szükséges, takarékoskodásban. A takarékoskodásban el kell menni annyira, hogy lemondjunk sok olyanról is, ami jó, helyes és czélszerű volna; de nem szabad elmennünk annyira, hogy megtagadtassék az is, ami az ország anyagi és szellemi fejlesztésére mélhatlanul szükséges, (Úgy van!) mert túlterhelés és túlságos takarékossággal meglehet, sőt valószínű, előbb helyre lehetne állítani a teljes egyensúlyt; de az nem lehetne állandó, mert egy államháztartásban az egyensúly állandóan csak úgy állhat helyre, ha a nemzet anyagi gyarapodása lehetővé teszi a szükséges nagyobb tehernek könnyebb elviselését. (Élénk helyeslés.) Nincs az állami életnek oly tere, melyen munkásságra és fejlődésre szüksége volna: van a közigazgatási, van az igazságszolgáltatási, van a közművelődési, van a forgalmi téren és az államéletnek minden egyéb terén. De mind a kérdésekről egy beszéd keretében még csak futólag is nyilatkozni nem lehet; én tehát csak azon meggyőződésemnek akarok kifejezést adni, hogy mindezen működésünkben a mérsékelt, a józan szabadelvű irányzat kell,hogy vezessen bennünket,most kivált, midőn a legtávolabb államokat is úgy a művelődés fejlődése, mint a közlekedés könnyebbsége közelebb hozta egymáshoz. Sokszor egész világrészeken át vonulnak bizonyos áramlatok, olykor ez áramlat gyors haladásra, máskor megállásra, sőt részben visszamenésre indít; aligha tévedek, hogy napjainkban is ily áramlatok léteznek, de én azt hiszem, hogy nekünk nem szabad soha megfeledkeznünk arról, hogy mi azt, hogy Magyarország népének majdnem kasztszerűleg elválasztott osztályaiból nemzet alakulhatott,a szabadelvű haladásnak köszönjük; azt pedig, hogy annyi vész és vihar között meg tudtunk állani s ma alkotmányos szabadságot élvezünk, éppen ezen összeolvadásnak kell köszönnünk. (Élénk helyeslés.) Ha tehát az szükséges, hogy oly időkben, midőn olynemű áramlatok vannak, minek a jelenben, a haladás óvatos és megfontolt legyen, nehogy a minden újítás által némi részben érintett érdekeket a visszamenni akarók táborába tereljük, de a haladásról, a szabadelvű irányzatról szerintem lemondani magyar embernek nem szabad (Élénk helyeslés és tetszés), amint meggyőződésem szerint kötelességünk, t választók, mindent megtenni, amint jeleztem, intézményeinknek minden iránybani fejlesztésére, az anyagi és szellemi jólét emelésére, éppen úgy szükséges ezen időt felhasználni arra is, hogy magában az országban belügyeink terén mutatkozó bajokat és veszélyeket elenyésztessük és fekuszáljuk. Nem szükséges mondanom, hogy még ma is megvan a régi időkőtl fogva Magyarországon bizonyos izgatás az e hazában élő különböző fajok jó egyetértésének megzavarására. Ezen izgatás néha szóval, néha sajtó útján egyenesen megtámadja a magyar állam alapjait, vagy magát a magyar államnak létét tagadja meg. Máskor nem ily vakmerő, hanem csakis kerülő utakon a fajgyűlölség élesztése által kívánja czélját elérni. Ezen izgatáshoz, mint mindnyájan tudjuk, újabb időben másik izgatás járult: az e hazában létező hitfelekezetek s különösen ezeknek egyike, megnevezem: izraelita polgártársaink elleni izgatás. A harmadik, melyet külföldről importáltak, izgatás a társadalom különböző osztályai közti egyetértés megzavarására; sőt arra, hogy köztük ellenségeskedés törjön ki, megbontva magának az államnak alapját, a társadalmat. (Úgy van!) Meggyőződésem szerint a magyar állam elég erős arra, hogy mind e három izgatást, ott, hol annak eredménye tettlegességekben jelentkezik, legyőzze; de egyfelől nem tagadom, ellenkezik jogérzetemmel, hogy azok, kik maguktól ilyesre nem gondoltak, de félre lettek vezetve — úgy, mint kis mértékben eddig is kellett, hogy történjék — részint életükkel, részint szabadságukkal lakóijanak; míg azok, kik okozói voltak ezen fellépésnek, büntetlenül folytatják működésüket. (Élénk felkiáltások: Igaz! Úgy van!) De ezenkívül nem szabad szemet hunyni az előtt sem, hogy ha az ily izgatás büntetlenül folyik, ha e mérget csepegtetni büntetlenül lehet, utoljára is a kevésbbé művelt és ily kérdésekkel kevésbbé foglalkozó osztályoknak érzülete is megmételyeztetik, amiből azután komoly veszedelem származik a magyar államra nézve. (Élénk felkiáltások: Igaz! ügy van!) Ha, tisztelt választópolgártársaim, a történelmet nézem, én azt találom, hogy igen sok szabad államban a szabadság és olykor maga az állam is azért lett veszélyeztetve, sőt a szabadság sokszor meg is semmisítve, mert azok, kik szabad alkotmány alatt vezették az ország ügyeit, még akkor sem akartak keményebb rendszabályokhoz nyúlni, midőn már látták, hogy visszaélve a szabadság adta eszközökkel, némelyek magának a szabadságnak vagy az államnak megdöntésére működnek. De mást is láttam, mert a képnek másik oldalát is meg akarom világítni. Láttam azt, hogy máskor pedig, midőn azok, kik ezen szabad állam ügyeit vezették, csak nehezen bírtak megbarátkozni a szabadság intézményeivel, az ily mozgalmakat maguk használták fel arra, hogy magát a szabadságot nyűgözzék le. Én azt hiszem, tisztelt választópolgártársaim, hogy az előbb jelzett hibába esnünk nem szabad, az utóbb jelzettbe pedig nem csak nekünk nem szabad esnünk, de engednünk sem szabad, hogy azt másvalaki valaha Magyarországon megkísérelhesse. (Élénk helyeslés ) Én azt hiszem — hisz van reá példa a világon — ily esetekben, ha csakugyan vannak bizonyos veszedelmes izgatások, melyeknek veszélytelenné tételére, megfékezésére a szabad államokban létező rendes eszközök nem elégségesek, csak egy mód van azokkal elbánni anélkül, hogy maga a szabadság veszélyeztessék, és ez az: nem bántani, érintetlenül hagyni még kinövéseiben is a szabad véleménynyilvánítást és szabad mozgást minden egyébben és csak kizárólag azokra szorosan körvonalazva adni és adni meghatározott rövid időre hatalmat a kormánynak arra, hogy ezen bajokkal elbánhasson. (Hosszas helyeslés.) Így, uraim, elháríthatók a veszélyek anélkül, hogy maga a nemzeti szabadság veszélyeztetve legyen, míg ha e veszélyek el nem háríttatnának, még az előbb mondottakon kívül hozzá jöhetne azon veszély is, hogy végre sikerülne a rendet, mely nélkül alkotmányos államok élni nem bírnak, megzavarni, s ezáltal még a szabadság barátait is esetleg, ha csak ideiglenesen is — számtalan példa mutat erre — a szabadság ellenségeinek táborába hajtani. (Élénk helyeslés és tetszés.) Én annyira meg vagyok róla győződve, hogy ilyen, ismétlem, megállapított czélokra jól körvonalazva, időhöz kötötten adott meghatalmazásra szükség van, hogy most előre nyilvánítom, hogy ily meghatalmazást bármely kormánynak hajlandó leszek megadni, ha más ül helyembe, melyről meg vagyok győződve, hogy úgy egyéb hatalmát, mint ezt, kizárólag a magyar állam érdekében fogja használni. (Zajos éljenzés.) De, uraim, nem szeretnék félreértetni, vagyis inkább félremagyaráztatni, midőn annyira hangsúlyozom a magyar állam érdekeit; nem szeretném, hogy valaki azt higgje az általam mondottakból, hogy én Magyarországnak nem magyar ajkú lakóit általánosságban nagy többségükben rossz hazafiaknak tartom, sem azt, hogy Magyarországon az itt lakó fajoknak erőszakos törvényhozási magyarosítását, saját nemzetiségükből való kivetkőztetését óhajtom. Az egyiket nem hihetem, mert tapasztaltuk mindnyájan, hogy nincs oly nem magyar nemzetiségű lakosság e hazában, melynek legtekintélyesebb része, míg híven ragaszkodik saját nemzetiségéhez, addig hive ne lenne a magyar államnak, (Igaz! ügy van!) de éppen azért meg kell ezen helyzetet tartani s nem kell megengedni, hogy egyes rosszakaratuak a még oly hazafias népet megmételyezzék. A másik ellen pedig részemről határozottan tiltakozom. Nem egyeznék meg a szabad Magyarországnak múltjával, erőszakot tenni akarni az e hazában lakó nem magyar nemzetiségű polgárok felett. (Úgy van!) Én azt óhajtom, s azt hiszem, legalább meggyőződésem szerint ez óhajtandó, hogy e hazának minden fia szabadságának korlátozása nélkül ragaszkodhassék fajához és fejleszthesse nemzetisége kebelében a műveltséget. Nem kívánok egyebet semmit, de azt —úgy hiszem — méltán lehet kívánni a haza minden fiától — amint a legnagyobb rész szívesen teszi is, — hogy lássa be, hogy ha korlátozás nélkül fejlesztheti éppen úgy, mint minden egyéb polgára a hazának, a szabadságot, ezt a magyar államnak köszöni, és hogy semmi által a saját nemzetiségének szabad fejlődését is úgy előre nem mozdíthatja, mintha a magyar állam fentartására teljes erejével közreműködik (Hosszantartó zajos éljenzés.) Tisztelt polgártársaim ! Egy szerintem legalább igen fontos kérdés fog nemsokára napirendre kerülni a törvényhozás előtt, és ez a főrendiház reformja, annak mint felsőháznak szervezése. (Halljuk!) Egyike ez azon kérdéseknek, melyeknek helyes megoldása mindenütt szerfelett nehéz, mert nehéz ott, hol a történelem nem adja az anyagot a törvényhozó kezére, hogy elérje azt, hogy egy ilyen felsőháznak meg legyen kellő tekintélye és függetlensége arra, hogy híven teljesíthesse feladatát, mely szerintem főleg áll néha a mérsékletből, máskor pedig abból, hogy közbevetett szava által alkalmat adhat a netalán elhamarkodva hozott határozatok újabb megfontolására, sőt olykor nagyfontosságú kérdéseknél éppen arra, hogy szemben azon határozatokkal magának a nemzet zömének lehessen alkalma nyilatkozni. De, mondom, ezt nehéz megtalálni, nehéz kiválólag úgy, hogy ezután túl ne menjen azon és utoljára egy a demokrata alapon szervezett szabad államban egyedül a képviselőházat illető döntő befolyást ne ragadhassa kezébe ; mondom, ez mindenütt nehéz, de nálunk még e szempontban talán azt fogják mondani, hogy ez nálam nem-e egy neme a fixa ideának, de bevallom, ha annak neveztetnék is, itt ismét a magyar állam és a magyar államiság szempontja szerintem a döntő. Én azt hiszem, t. polgártársaim, hogy mindezen szempontoknak megfelelőleg a főrendiházat rendezni csak úgy lehet, ha figyelembe veszszük a történelmi fejlődést, vagyis azon családokat, melyeknek ezen fejlődés a főrendiházban a jogosultságot megadja. De viszont azt, hogy valaki csak azért, mert ily családból született, a főrendiház tagja legyen, ismét tarthatatlannak találom a mai viszonyok között.Élénk helyeslés). Úgyszintén tarthatlannak találnám és itt már főleg a magyar állam szempontjából, azt is, hogy egyedül egy bizonyos meghatározott vagyon adja meg a jogosultságot. Azt hiszem, összeköttetésbe kell hozni a kettőt. A születés, ha együtt van egy a törvényben meghatározott vagyonnal, igenis adja meg a jogot a felsőházi tagsághoz. Továbbá segíteni kell azon, a mi mai viszonyaink közt meg nem állhat, mert a hitfelekezetek közti jogegyenlőséggel ellenkezik, hogy t. i. némely hitfelekezetnek eddig a főrendiházban helye és ülése nincs. Ezt ki kell egyenlíteni, nem az által, hogy elvegyük jogát, de az által, szerintem ez a magyar törvényhozás tradíciója, hogy adjunk jogot annak, ki eddig azzal nem bírt. (Éljenzés.) Továbbá nem lehet, hogy az új felsőháznak hivatalos tagjai legyenek a főispánok. Én, ki Magyarország jelenlegi főispáni karával tizedfél éve állok hivatali viszonyban, bátran el merem mondani, hogy egyéniségeiket illetőleg nincs és nem lehet senki méltóbb tagja a főrendiháznak, mint a főispánok, de tagadatlan, hogy e hivatalnak megváltozott természete követeli, hogy e hivatal ne adjon jogot a felsőházban való ülésre (Helyeslés) s ezért azt tartom, hogy ezen módosítás is szükséges. És végül szükséges gondoskodni arról, hogy az újonan szervezendő felsőházban az állami élet bármely terén kitűnő érdemeket szerzett egyének ő Felsége a koronás király kinevezése folytán, mint élethossziglan való tagok résztvehessenek. (Élénk helyeslés.) Főbb vonásaiban, t. polgártársaim, igy képzelem magamnak az uj felsőházat. Csak a legutóbb említett tagokra nézve van még egy megjegyzésem. Azt hallottam ugyanis mondani, hogy az élethossziglan kinevezettek nem bírhatnak az egyik kellékkel, a függetlenség kellékével. Ezzel szemben én, tisztelt polgártársaim, nem akarok a tapasztalatokra hivatkozni — pedig tehetném — hogy éppen Magyarországon igen sok példa van arra, hogy éppen az, aki kormányi kinevezéstől függve ért el valamit, még tüntet azzal, hogy a kormány ellen legyen csak azért, hogy a függetlenséget bizonyíthassa. (Élénk felkiáltások: Igen! Úgy van !) De annyit mégis meg kívánok jegyezni, hogy a függetlenség, igaz, főleg egyéni tulajdon, de ha a helyzetet veszem, nem hiszem, hogy több függetlenség ne legyen a helyzetnél fogva abban, ki egy érdemdús pálya végén a törvényhozó testületbe jutott és többé semmit sem várhat, mint igen sok, talán születése és vagyona alapján ott levő fiatal ember, ki még maga előtt a politikai életpályát nyitva látja. (Úgy van! Élénk helyeslés.) Ha már a törvényhozásról beszéltem, lehetetlen meg nem emlékeznem azon kérdésről is, melyet újabb időben a választás alatt annyian emlegettek: t. i. az országgyűlési folyam meghosszabbításáról. (Halljuk!) Méltóztatnak talán tudni, hogy én, nem mint ellenzéki ember, de mint a kormány tagja és később, mint a kormány elnöke is elleneztem, mondhatom oly időben, midőn pártkülönbség nélkül kívánta azt számos képviselő, s megakadályoztam, hogy e hosszabbítás megtörténjék. Tettem ezt azért, mert abban a reményben voltam, hogy követve mindenki híven az