Pesti Napló, 1884. november (35. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-01 / 302. szám

302. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Fereneziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 35. évi folyam. Budapest, 1884. Szombat, november 1. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás a PESTI NAPLÓ-TM 09“ Not- 1-jével új előfizetést nyitunk lapunkra.­­Előfizetési á­ra,Ic: (Reggeli és esti kiadás s hétfő reggeli rendkívüli szám.) Évnegyedre.....................................6 frt Két hóra 4 » Egy hóra 2 » 09“ Az előfizetési árak magukban foglalják a lap dijtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön kül­déséért havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 frt fize­tendő. 09“ Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Vidéki megrendelésekre a postai utalvá­nyokat ajánljuk. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest, ott, 31. A taktika délibábos képeit varázsolja elénk azon nagyérdekű politikai levél, melyet b. Sennyey állásáról tegnap közlöttünk. Bizo­nyos, hogy ez a szempont igen csábító hatású; az érdekességet semmiesetre sem lehet tőle megtagadni. Az is bizonyos, hogy a rossz példa rendesen megzavarja a jó erkölcsöket, s látván azt, hogy a mai kormányrendszer min­den sikerét egyedül a taktikának köszönheti, igen közel fekszik a föltevés, hogy ő ellené­ben is hasonló kísérlet­tétessék. Nem is tekintve azonban­ azt, hogy van­nak bizonyos dolgok, melyeket meg lehet ugyan tenni, de melyekről nem igen lehet be­szélni, mi azt véljük, hogy mindenkor és min­denütt a parliamenti életben a nagy parlia­­mentáris követelmények tartandók szem előtt, s a­mi rendkívüli viszonyok között, olykor kivételképen igazolt lehet, azt nem szabad mindenkor alkalmazni a mindennapi parlia­menti életben. Az egyik legfőbb követelmény pedig a parliamentáris életben, hogy az elvek és pár­tok küzdelme nyilvánosan, a választások s a parliamenti élet harczaiban menjen végbe s ezzel homlokegyenest ellenkezik a politikai élet kulisszái mögötti settenkedés. Abszolút hatalommal kormányzott or­szágokban szokott csak az megtörténni, hogy az udvari kegyenczek változásával változnak a kormány­férfiak is; az ország alig tudja, hogy miért és mikép ? De a­hol igazi alkotmá­nyosság van, ott az ilyesmi, teljes napfénynél, a nemzet tudtával és akarata szerint történik; az elvek, a különböző néppontok küzdelme nyilvánosan foly; ma ez győz, holnap amaz bukik: a nemzet ura a saját sorsának és az ő szavazata dönt elvek és nézpontok, pártok és pártférfiak sorsa felett. A­hol nem így megy végbe a dolog, a­hol a pártférfiak a maguk között« kiegyezked­nek, és­pedig úgy, hogy mindkét fél azt állítja, hogy fentartja a maga eltérő meggyőződését és mégis szövetkezik: ott a parliamentarizmus alapjai ásatnak alá. A­hol az ilyesmiből áll a rendes parlia­menti élet — ott a nép, a választásoknál, mily erkölcsi rugókra, mily elvekre legyen tekintettel? Valóban, alig marad fenn más, mint a bankó és a hordó, mert az egész vá­lasztási küzdelemben csak­is ez látszik reális dolognak. A többi, a parliamenti »kiegyezke­dések« után, valóban igen efemer értékűnek tűnik fel. Először is tehát a parliamentáris, az al­kotmányos élet iránti tekintetből nem helye­selhetjük a Tisza miniszterelnök s h. Sennyey közötti szövetkezést, de nem helyeselhetjük azt másodsorban azon okoknál fogva sem, melyeket a levélíró a szövetkezés mellett han­goztat, mert azt véljük, hogy ezek nagy csaló­dással fognak járni. Az állás, melyet b. Sennyey elfoglal, nem oly természetű, hogy abból az állami élet menetére nagyobb befolyás lenne gyako­rolható, de erre nem is akarunk kiválóbb súlyt fektetni. Végre is az egyéniségtől függ némi tekintetben az állással járó befolyás is. Tekintve a két férfiú egyéniségét, azt kérdezzük, hogy az akaraterős és vaserélyű Tisza Kálmán mellett mily befolyást gyako­rolhat a gyöngéd idegzetű, lágyabb kedélyű b. Sennyey? Az a férfiú, kinek nagy jelleme bizonyára kizárja mindenféle taktikai szempont gondolatát is, s kire éppen a közéletben eddig elfoglalt külön állásának emléke minden lép­­ten-nyomon, minden akczióban gátlólag fog hatni ? B. Sennyey csupa kétkedés, csupa té­­pelődés. Tisza, Kálmán csupa akarat, csupa tett. Várjon e szövetkezésből kié lesz a haszon, kié a siker ? Valóban, akármint tekintjük is a dolgo­kat, mi e szövetkezéstől általános alkotmányos szempontból semmi üdvöset nem várhatunk s még kevésbbé ellenzéki szempontból. A szinx oly megoldást nyert, melynél különbet kép­zeltünk volna. Az ellenzéknek pedig azt tanácsoljuk, hogy folytassa ernyedetlen erővel a nyilt parliamenti küzdelmet s csakis ennek esé­lyeiben bízzék. A PESTI NAPLÓ TÁBLÁJA. — November 1. — Az aradi temetőben. Arad város lassú, de biztos növekedését az a kö­rülmény is tanúsítja, hogy régi temetője nincs többé a szélén. Ott áll a Holt-Maros partján, a városliget, a vásártér s délen az újabb évtizedekben emelkedett utczák közé beékelve. Magas kőkerítése csak a vásár­tér nyugati oldalán rejtegeti előlünk szomorú belse­jét, többi részén jobbára csak egyszerű árkok von­nak határt az elevenek és a holtak közt. Nincs távol a világtól s el van hagyatva mégis. Begyöpösödött sirhalmait alig-alig látogatja egy-egy rajongó­ számba menő ember, a­ki valami névhez akarná kapcsolni kegyelete érzetét. Csak egy halottak napján keresik fel többen, hogy ide is juttassanak egy­két koszorút. A gyom és gaz közül annál jobban kirí az a néhány. Nyolcz évtizednek halottai pihennek abban a kertben. Mikor az elsőt odatemették , az iszapos vizű Maros susogott altató dalt neki, mikor az utolsónál hangzott föl a Requiescat in pace,­­ a gyászoló közönség finnyáskodva igyekezett tovább annyi száz ember nyugvóhelyéről. A Holt-Marosnak megfertőz­­tetett vize siettette távozásra. Északról, nyugatról a nyári út porjellege, délről, keletről a szintén meghalt víz nyomasztó párázata ölelkezik össze, hogy verse­nyezve riaszsza vissza azt a kevés látogatót. A mi temetőink a kegyeletnek is temetői, s ha nyílik is ott virága ennek a kegyeletnek, csak évelő növény az, melyet egy-két esztendő alatt tökéletesen tönkre tesz az élet dere, fagya. Halottaink halottak; nem társaink, — nem szüleink, testvéreink, nem ba­rátaink, — semmink sem többé. Húsz év múlva bete­lik a száz év, akkor talán utczaburkolatra, vagy ház­alaphoz használják föl azokat az emlékköveket, ami­ket valamelyik másik temetőbe elfelejt átvitetni a megboldogultnak családja. És hány van itt, a­ki tűz és lélek volt, mielőtt por és hamu lett; olyan is, kinek temetkezésénél egy nemzet állt gyászban. Négy kapun át juthatunk a sok sirhoz. Egy sor ott vonul meg a kőkerítés mellett, kis kápolna vagy kőboltozat alá rejtvén a maga kincsét. A többi a szabad, nyilt ég alá kívánkozott s a kronoló­giára legkevesebbet sem adva, pihent le a legrégibb lakos a legfiatalabbhoz, 1804-től 1875-ig, minden életkorból és minden osztályból. A magas vörös kereszt, háta mögött az 1832-ben épült kápolna s kettőjük közt balra, rézsút Krisztus kínszenvedésének útja a Kálváriával, már messziről figyelmeztet a hely komolyságára. A keresztről a fes­ték, az épületekről a vakolat lekivánkozik ugyan, de talán csak azért, hogy összhangzatba jöjjön az egész kert szomorú elhagyatottságával. Puszta vidék ez : alig áll ki belőle egy pár oázis. Paraj nő az édes­anya sírján, kinek lánya talán hódítani szándékozik a jövő farsangon. S virág diszlik az egyesztendős fiúcska hamvai fölött, pedig harminczöt éves már a szegény szülő bánata. De hát igaz: »a közembernek neve vész magá­val«. A végrendelet foganatosítása után nem min­denki kedves e siralom völgyében. Azonban talán nem­csak köznapi emberek vannak itt. Negyedfél évtized előtt Arad egy tragédiának utolsó felvonását látta. Azt a helyet odakünn a határban, a vár és Uj-Arad közt, ahol kivégezték a tizenhármat, kőobeliszk teszi szembetűnővé. S azóta Arad a magyar Golgota. »Legyen — imádkozék Kossuth — a bűnszabad­ság mártírjai halálával megszentelt földjének minden porszeme termékeny bűnszeretetben, miszerint a polgárerények törekvése által igazoltassák a magyar szabadság diadalában, a mint a hit kitűzése által igazolva lett a keresztény vallás diadalában, hogy a kereszt a feltámadás jelvénye.« Mily hálás lehet Arad azok iránt, kik történelmi emlékűvé tették nevét . Nagyon hálás. A főbejárattól jobbra, a kőfal mellé néhány igen-igen egyszerű sírbolt van építve. Közös nyugovó az, külön szobácskákra van felosztva, mindegyiken egy­­egy rozsdás vasaj­tó. Némelyiknek meg sincs nevezve a lakója. A kilenczediknél, mikor először mentem itt­­ végig, meglepetve áll­­tam meg. Az a gróf V­é­c­s­e­y Károly sírja. S ezt nekem nem mondta senki, csak úgy vé­letlenül akadtam reá. Sok derék, lelkes hazafi él Aradon, de alig ismeri valaki azt a helyet, hol az egyetlen egy nyugszik az Arad földét vérével áztató tizenhárom közül. Pedig Vécsey még különösebben is számot tarthatna e város kegyeletére; a ki a vár ostromának történetét ismeri, jól tudja, miért. A sirt elzáró vasajtó közepén egy nagy kereszt van s az »1850.« évszám. A párkányzat fölött igen egyszerű homokkő-kereszt alatt ez a felirat áll »GRÓF VÉCSEY KÁROLY honvédtábornok,­­ Október 6. 1849.« A falba vert két szegről száraz koszorúk lóg­nak. A sír előtt jobbról-balról egy-egy csenevész bokor. Az Aradon élő család kegyeletének van nyo­ma. De hol a városé, hol a nemzeté ? Ide, e helyre kevés ember vezette még el az idegent, ki az októberi napok áldozatainak sírja után tudakozódott. El kell pedig vezetni őt ide és ahhoz a másik halomhoz is, mely alatt a temetőnek egy, a többinél is elhagyatottabb részén a tizennegyedik alusz­­sza álmait. L e n k e y. A szép obeliszken az egy év­ben talán egyszer meggyujtott lámpa ezekre a megfakult betűkre veti bágyadt fényét: » LENKEY N. JÁNOS honvédtábornok. Született 1807. Szeptember 7-én, Egerben. Meghalt az aradi vár börtönében 1850. Február 7-én. Béke hamvaira !« Béke! És több figyelem... Az ember szíve szinte elszorul, mikor látja, mi sorsuk van még a tör­téneti neveknek is. Várhatnak-e kegyeletet azok a hősök, kik névtelenül estek el a népszabadság védelmében ? Meggyőződhetünk róla. Lenkey sírjától kelet felé néhány lépésre jól­rosszul összetákolt, alig 3 méter magas fakereszt emelkedik egy 71­­2 méter hosszú s 3 méter széles f­elmosódott sírdombon, melyet a természet ingyen ke­gyelméből adott gyepszőnyeg takar. A keresztre sze­gezett bádog­táblácskáról rég lekopott már a fölirat, s vezető nélkül, a maga emberségéből, sohasem fogja megtudni a kegyeletes idegen, kik porladoznak ott alant ? — A föliratból ezelőtt négy esztendővel még ki lehetett betűzni annyit, hogy »Itt fede sírhant számos harczokon Arad védelmében megharczolva-----­áldozák lelküket és hazájukért Ma már eltűnt ez a pár sor is, épp úgy, mint a kegyelet, a mely föliratta. Pedig e sírban is tizenhárom vértanú pihen. 1849. február 8-án abban az utczaharczban estek el, mely Aradot mintegy visszaadta önmagának, nevét pedig odaemelte a Szigetváré mellé. Ez a harcz tette közdicsőités tárgyává Aradot. S azok nyugosznak itt és igy »dúló csaták után«, kik áldozatai lettek ennek a harcznak: Rabovszky főhadnagy, Mi­­k­o­­­a­y hadnagy és még tizenegy névtelen félisten. Az aradiak kegyelete állított ugyan emlé­ket ő nekik, az Aradi által faragott szobor azon­ban a sétakertbe került — s emide azután még csak egy kavics sem jutott. A harminc­öt év előtt spártai hősiességéért magasztalt város azonban bizo­nyosan jelét fogja adni, hogy az érette elesettekről a spártaiak kegyeletével tud megemlékezni. Ilyen hely nem maradhat jeltelen. S nem is marad. A többi­ekr már talán csak az egyesek, csalá­dok kegyeletére tarthat számot. Az is, melynek vaske­resztjére ez van fölirva: »BIALIS FERENCZ, Csik-Széki képviselő. Meghalt 1849. Év. Béke hamvaira.« Idáig kisérte a kormányt a derék székely s a legválságosabb napokban is kitartva érte utól a halál. Amott egy homokkőből faragott s urnával ékitett oszlop int felénk. Olyan rossz ortográfiával, de oly meghatóan adja tudtunkra, ki álmodik ott alant: »Matzl Rosina Farkassányi Mihály neje porai itt nyugszanak, ki hogy a Szerencsétlen férj és öt gyermek Attyának Szabadu­lását az egek Urától kikönyö­röghesse, el hagyá e földet a menyekbe repült az Aradi várból élte 30-ik évében Januarius 11-én 1850-be.« Hát a többi: az a sok, a kinek keresztje rég ki­dőlt már, vagy ha még áll, kopott betűk rejtegetik rajta a földnek titkát s nem hirdetik világgá oly büsz­kén, mint az a szép gránit-sarkofág, melyen kilencz ágú korona alatt ezt olvashatni: »Rudolf Graf Thun k. k. Oberl. im X. Uhla­­nen-Reg. Ritter des Russ. St. Annen-Or­­den’s III. Klasse, mit der Schleife. Geb. XVI. April MDC0CXXV. Gest. XXVIII. Aug. MDOCCXLIX.« Jobboldalt a távolból anyja küldi hozzá bú­csúját; baloldalt pedig ez a vers van bevésve: »Leb’ wohl, Bruder, Kampfgenosse, Und vergiss den herben Schmerz, Dass die friedlichen Geschosse Darum nur verschont dein Herz, Um nach uns’rer Waffen Siegen Einer Seuche zu erliegen.« .........A fűtől már alig látszó ösvényen, a nem oly nagyon régi, csak elfeledett sirok közt kifelé ügye­­kezem. Bejártam a temetőt; olyan, mint sok száz más sirkert, de van egy-két dombja, a­mihez nagy köze van a történelemnek. S ezek az elhanyagolt, puszta sirok nagyon jó emlékeztetők arra, hogy szé­gyen végkép megtagadni a gyöngédebb érzelmeket. Ily áldozatot a reális kor sem követelhet tőlünk. E földet, mint Kossuth mondta, a honszabadság mártír­jainak halála szentelte meg. A mártírok sírjainak fölhantolása, ápolása nemcsak emberies kegyeletnek, hanem a bűnszeretetnek is tanúsága lesz és Arad lakosai meg fogják érteni a molttól megtisztogatott s koszorúkkal felékesitett minden egyes kereszts ól feléj­ők ragyogó föliratot: »Ezen jelben győzesz.« Dr. Márki Sándor. Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budapest, okt. 31. A konzulsági szolgálatnál több újítást szándé­kozik életbe léptetni a külügyminisztérium, a­melyek­től remélhetni, hogy a belkereskedelemnek lényeges előnyöket és könnyebbítéseket fognak nyújtani. Mint a P. Lt. értesül, ezek az újítások főleg a következő pontokra vonatkoznak : Időszaki jelentések s azoknak nyilvánosságra hozása ; a kereskedelmi és iparkam­rák ülési jegyzőkönyveinek közlése a konzulsági hiva­talokkal ; csőd­bejelentések közlése; konzulsági érte­sítések külföldi c­égek hitelviszonyairól; új territo­riális beosztása a konzulsági hivataloknak. A­mi az időszaki jelentéseket illeti, elrendelte a külügyminisz­térium, hogy az eddigi évi jelentéseken kívül havon­­kénti kereskedelmi jelentéseket is küldjenek be a kon­zulok. E jelentések, különösen a Balkán-félsziget vi­szonyaira vonatkozók, meg is jelennek egy idő óta a magyar kereskedelmi minisztérium által kiadott Köz­ponti Értesítőben. A kereskedelmi kamarák jegyzőkönyveinek megküldése lehetővé teendi, hogy a konzulsági hiva­talok megismerkedjenek az illető szakkörök óhajaival és sérelmeivel s azokat figyelembe vegyék. A csődbe­jelentések tekintetében elrendelte a minisztérium, hogy a konzulok hivatali működésük köréből minden oly bu­kást s fizetés­beszüntetést, melyek osztrák és magyar kereskedelmi köröket vagy hitelezőket érdekelnek, hozzanak nemcsak a minisztériumnak, hanem az érde­kelt kereskedőknek s iparosoknak is tudomására. Az egyes külföldi c­égek hitelviszonyairól való értesíté­sekre természetesen nem kötelezhetők szorosan, de utasítják, hogy a­midőn csak lehetséges, késedelem nélkül szolgáljanak ily közleményekkel. Eddig a kon­zulsági hivatali kerületek igen gyakran csak egy-egy városra s vidékére szorítkozhattak s az osztrák és ma­gyar kereskedők távolabbi helyeken nem részesülhet­tek a konzulsági védelemben. Az uj területi beosztás nagyobb mérvben fog erre módot nyújtani s a keres­kedelmi értesítési szolgálat területét is kiterjeszti. A svájczi választások. Az október 28-án meg­történt svájczi nemzeti tanácsi választások, mint Bernből jelentik, a következő eredményt tüntetik föl: 145 közül 141 választás ismeretes. Ezek közül 85 tartozik a szabadelvű és a demokrata párthoz, 37 az ultramontán és konzervatív párthoz, 19 a czentrum­­hoz és pártonkívüliekhez. A czentrumot mérsékelt szabadelvűek képezik, a­kik azonban gyakran szavaz­nak a konzervatívekkel, ezek pedig szintén sokszor csatlakoznak a klerikálisokhoz. A szabadelvűek és a demokraták együttesen említtetnek, s éppen ezért még nem lehet tudni, hány tagot fog számlálni a radiká­lis, s hányat a demokrata párt. A választások ered­ménye kedvező, annál inkább, mert sokan attól tar­tottak, hogy a szabadelvű elemek meghasonlanak egymással. A klerikálisok és konzervatívok az utóbbi időkben több kérdésre nézve megnyerték a nép ro­­konszenvét s az összavazás segítségével a radikális többséget több ízben leszavazták. A svájczi radikális párt nem exczentrikus, anarchikus vagy szocziáldemo­­kratikus czélok után törekvő elemekből áll s állás­pontjuk hasonlít a német­ szabadelvű pártéhoz. Churchill és Chamberlain. Esti lapunkban em­lítettük, hogy az angol alsóházi konzervatívok egyik főembere, lord Churchill, a múlt ülések egyikén kijelentette, hogy nemsokára alkalmat fog adni Cham­berlainnek, a kereskedelmi miniszternek nyilatkozásra az astoni zavargások ügyében. A konzervatívok ugyanis nyíltan azzal vádolták Chamberlaint, hogy ő idézte elő a zavargásokat és a radikálisokat egyenesen utasította arra, hogy a konzervatív népgyűlést szét­kergessék. A ma este érkezett lapok parl­amenti tu­dósításaiból látjuk, hogy Churchill lord az alsóház legutóbbi ülésén a következő indítványt terjesztet­te elő: A ház sajnálattal hozza ő felségének tudomá­sára, hogy miniszterei közül az egyik, ki a kereske­delmi hatóság elnöke, legutóbbi beszédei és eljárása által arra buzdította a népet, hogy a politikai véle­ménynyilvánítás szabadságát durván megsértse, és a zavargások és rendetlenségek okozóit egyenesen vé­delme alá vette. Ezen indítványt a ház a trupi beszédre felterjesz­tendő válaszfellratt pontonk útt­árgyalása alkalmá­val fogja napirendre tűzni, s előrelátható, hogy az in­dítvány igen érdekes és heves vitát fog előidézni Churchill és Chamberlain s a két párt szenvedélye­sebb tagjai között. Elfogatások Szt-Pétervárott. Bizonyos Lopatin nevű egyénnek, a­ki 1868. óta működik forradalmán minőségben s Lawratowot 1869-ben Archangelskből a külföldre menekülni segítette, Szt-Pétervárott nem rég történt elfogatása ötven másnak letartóztatását vonta maga után. Papirjai közt, mint egy szt.-péter­­vári magántávirat jelenti, megtalálták egyebek közt a jelenlegi moszkvai főügyész, Murawjew meggyilkolá­sát elrendelő parancsot is. Murawjew előbb Szt-Pé­tervárott működött politikai perekben s éles vádbe­szédeivel vonta magára a nihilisták haragját. A tit­kos bizottság ítéletét egy tanulónak kellett volna végrehajtania. A földmivelési budget. — okt. 31. Állami háztartásunk valamennyi tár­­czája közt legtöbb örömünk telik a közokta­tási s a földmivelési költségvetésben. Az elő­irányzat nagyobb kiadást ajánl mindkettőnél a jövő évre, mint a­mennyi 1884-re meg van szavazva. Vajha még többet fordíthatna az állam azon szellemi s anyagi befektetésekre, melyeket a két szakminiszter ajánl. De azt hiszszük, hogy nemcsak a pénzügyi nehézsé­gekben van az akadály, mert itt-ott egy-két százezer forinttal több kiadás, a­mivel pedig a népoktatás vagy egyes földművelési ágak emelése körül nagyot bírnánk lendíteni, nem volna egész állami háztartásunkban megérez­hető. Az említett két budgetben sokszor nem is volna a több kiadás jól értékesíthető. A nép­oktatás terén például nagy hiány van tan­erőkben , ezeknek pótlására nem pénz, hanem idő kell. A kultúrmérnöki igen hasznos műve­letekre, melyeket a gazdaközönség nagyobb arányokban keresztülvitetni kívánna, nincs meg az elegendő szakképzett erő, s a föld­mivelési miniszter igyekszik is rézmestereket nagyobb számmal kiképeztetni. Ehhez pedig ismét inkább idő, mint pénz kívántatik. Végig­menve a földművelés-, ipar- és ke­reskedelemügyi minisztérium költségvetésén, a­melyet a képviselőház pénzügyi bizottsága ma, egy tétel függőben hagyásával, elintézett, látjuk, hogy e minisztériumban az idővel és pénzzel egyaránt jól számítanak. Messze te­kintő programmot következetesen igyeksze­nek ott keresztülvinni. Fényes példa erre a lótenyésztéssel már­is elért kitűnő eredmény; biztató a kilátás a marhatenyésztés körül évek óta folytatott politika sikere iránt. Bátorító ezen minisztériumnak gondoskodása a gazda­ság legkülönbözőbb ágainak vagy egészen új felkarolása vagy pedig továbbfejlesztése körül. A lótenyészet állami gondozásának kö­szönhető például az az eredmény, hogy míg 1868-ban alig egy millió írtra ment összes ló­kivitelünk értéke, addig az utóbbi években volt oly 12 havi időszak, a­melyben 7—8 mil­lió forintra ment a külföldre kivitt 25—28 ezer lónak értéke. Ma már nemcsak a béke idején szükséges 5—6 ezer ló vétetik legnagyobb részt Magyarországon a közös hadsereg és honvédség számára, hanem a teljes mozgósí­tásra szükséges 70—80 ezer alkalmas ló is könnyen előteremthető az országban. Ez pe­dig nemcsak gazdasági, hanem harczképességi tekintetben is nagy haladás. És a­mint az ország egész lóállományá­nak javítása a föld megmivelésére is roppant haszon, úgy az állattenyésztés másik nagy ágában , a marhatenyészetben elért haladás szintén javára szolgál a föld belterjesebb meg­növelésének. Csak a vonó­marhának javítá­sát említjük most, a­mi kétségen kívül a jobb szántásnak egyik előmozdítója. S a földmive­lési minisztérium, midőn az alkalmas nyugati fajták terjedését előmozdítja, igen helye­sen egyúttal kiváló gondot fordít a magyar fajta szaporítására s javítására. Ezzel kitűnő igavonó, jó hízó és a mi éghajlati viszonyaink­nak leginkább megfelelő anyagot terjeszt. Az e téren elért javítások már most is szembeszö­kők. A szaporított és javított állomány tette lehetővé, hogy az egyre terjedő hizlalással domináló szerepre jutottunk a monarchia leg­nagyobb húspiaczain. Akárhová tekintünk, akár a tejgazdaság előmozdítására, akár a juh- vagy sertéstenyé­szet emelésére, újabb kultúrágak, mint a komló, rizs, selyem művelésére, a konyhakertészet megalapítására, mondhatjuk, hogy nyomait, sőt éppen kezdeményét látjuk a földmivelési minisztériumnak. Minden irányban felvilágo­­sítólag, buzdítólag hat vándortanítókkal, iro­dalom útján és anyagilag is pénzsegélylyel. A gazdasági iskolák elméleti s gyakorlati ok­tatása mindinkább terjed. A kísérleti állomá­sok szaporítása, a vegyi elemzések könnyű hozzáférhetése, kitűnő vetőmagvak olcsó szol­gáltatása, mind arra vezetnek, hogy a gazdák gondosabbak legyenek a művelésben, a tudo­mány haladása iránt érdeklődjenek és lehető­leg hasznosítsák a kipróbált javításokat. A földmivelési minisztérium tevékeny­sége különösen azon tendencziát mutatja — nem szólva itt most arról, mit az ipar terén létesít — hogy a mezőgazdaság minél több­féle ágra terjedjen ki, hogy a növényi s állati termelés minél több téren oszoljék el. Ez leg­biztosabb módja annak, hogy lehető keveset szenvedjen gazdaságunk úgy a belföldnek, mint a külföldnek valamely ágban bekövet­kezett túlprodukc­iója által; de biztosít az ellen is, hogy kedvezőtlen időjárás vagy egyéb elemi csapás egyszerre az ország igen nagy részét ne sújthassa. Mindezen törekvései a földmivelési mi­nisztériumnak elismerésre méltók, és nem két­kedünk benne, hogy meghozzák üdvös ered­ményeiket. Csakhogy az átmenet ezen refor­mokra nagyon nehéz a gazdának mostani sú­lyos anyagi helyzetében. A közös levéltárak. — okt. 31. Ipolyi Arnold néhány évvel ezelőtt, Fálk Miksa pedig tavaly olyan kérdést pendített, meg a delegáczióban, melyet a közjogi és po­litikai mozzanatokon kívül már a magyar történetírás érdekében kívánatos lesz ezúttal újra szóba hozni s eldöntésre juttatni. A bécsi közös állami levéltárak ügyét értjük. Nem .­kevesebb, mint négy nagy és egymástól egé­szen külön kezelt, de a monarchia két felének­­közös tulajdonát képező levéltár van jelenleg az osztrák fővárosban. Az első a kabineti levéltár, melynek gazdag kincsei a magyar kutatók előtt ma is hét lakattal vannak elzárva. 1867 óta összesen két magyar tudós részesült abban a szerencsében, hogy ott (nem kutatásokat te­gyen, azt az osztrák elzárkózás­ és titkolózási mánia még ma sem tűri) átnézhessen néhány okiratcsomót, melyet megmutatni az aggodal­mas hivatalfőnök éppen jónak látott. Ez a levéltár tehát eddig teljesen haszna­vehetetlen a magyar történetírásra s az is fog maradni, mig a mostani rendszer gyökeresen át nem alakittatik. A második a nagy udvari és állami levéltár, melyben századok kincsei vannak felhalmozva s melyben a magyar tör­ténetírás nevezetes forrásai is találhatók. E levéltár szervezete megfelel a modern tudo­mányos igényeknek, sőt annyiban a közjogi viszonyoknak, a­mennyiben egy jeles fiatal magyar tudóst is fölvettek a tisztviselők közé. A

Next