Pesti Napló, 1884. december (35. évfolyam, 331-359. szám)

1884-12-01 / 331. szám

331. szám. Budapest, 1884. Hétfő, deczember 1. 35. évi folyam. Szerkesztési iroda: Perencziek­ tere, Athenaeum-épü­l­et. A Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenbeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét ölető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. — Egyes szám 4 kr. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti idő­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás portai különküldéséért felk­ifizetés híresként SS kr., évnegyedenként 1 forint. ’ Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­ [Pesti Napló] kiadó-h­ivataloiba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ­ IV Decz. 1-jével lapunkra uj előfizetést nyitunk s je­lentjük a t. közönségnek, hogy deczember hó foly­tán kezdjük meg közlését Ebers György, a nagyhírű regényíró JERAPI­Sa­szima uj regényének. Előfizetési á­ra,l­: (Reggeli és esti kiadás s hétfő reggeli rendkívüli szám.) Deczember hóra..................................SS frt Decz.—febr. évnegyedre...................6 „ ISSF“ Az előfizetési árak magukban foglalják a lap díjtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön küldéséért havon­­kint 35 kv. évnegyedenkint 1 frt fizetendő. SÍ®­“ Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló ki­adóhivatalába (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) külden­dők. — Vidéki megrendelésekre a postai utalványokat ajánljuk. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivat­­a. Budapest, nov. 30. A Fény-kormány megállta Helyét em­berül abban a több napi hatalmas parlamenti küzdelemben, mely a tonkingi harczokra, il­letve a Kleina elleni hadműveletekre kért hi­telek megszavazásához a franczia képviselő­házban fűződött. Megkapta nemcsak a kívánt milliókat, de megkapta a kívánt erkölcsi elég­tételt is azon támadásokkal szemben, melyek ellene a sajtóban s a szószékről intéztettek. Ezt az elégtételt megérdemelte. Igaz, hogy politikája kétszinű. Tényleg háborút visel Khina ellen, jogilag azonban ez a háború megüzenve nincs, s így a küzdő felek diplo­­mácziailag még békében élnek. Ez minden­esetre szokatlan állapot. Csakhogy előnyeit nem Khina, hanem egyes egyedül Franczia­­ország élvezi, mert meg van mentve attól a sokféle kellemetlen bonyodalomtól, melybe formális hadüzenet esetén okvetetlenül keve­rednék a semleges hatalmakkal, melyek ke­reskedelmi és forgalmi érdekei a rendes hábo­rúval járó nagyarányú ostromzár folytán sok­féle kárt szenvednének. A mai sajátszerű álla­pot sok kétszínűségre kényszeríti ugyan a franczia kormányt, de ez mégis előnyösebb reá, mint a hivatalosan megüzent háború. Egyébiránt noha sokszor felhozták a Ferry-kormány titkolódzását, kétszínű játé­kát s efféle vádakat, a nagy vita súlypontja egész másban rejlett. A Ferry-kormány által a világ minden tájékán nagy erélylyel foly­tatott úgynevezett gyarmatpolitika helyes vagy helytelen volta körül forgott a vita. És e tekintetben is kitűnt, hogy nem csupán a képviselőház többsége, hanem az egész ország a kormány részén van. Egy idő óta az összes tengeri államokat valósággal elfogta a gyar­matszerzés láza. Még a higgadt németek is lelkesülve kisérik Bismarck ide vágó törek­véseit, s a nemzetközi politikában a gyarmat­ügy ma legalább is oly szerepet játszik, mint akár a keleti kérdés. A francziáknál is népszerű ez eszme annál inkább, mert Francziaországnak már századok óta van­nak kolóniái. De még soha oly nagyará­nyú s sokoldalú e téren a franczia politi­ka nem volt, mint most. A tonkingi kér­dés csak egyik mozzanata Francziaország ezen törekvéseinek. Tunisz, a Kongó, Mada­gaskár, az ausztráliai szigetek bele vannak vonva a francziák kombináczióiba, melyeket a közvélemény óriási nagy része föltétlen helyesléssel kísér, mert a legnagyobb keres­kedelmi előnyöket reméli tőlük. A Ferry-kor­mány ellenségei e tekintetben vajmi kevéssé támaszkodhatnak a népre. Az ellenzék rész­ben azt el is ismerte, midőn főleg a jobbol­dali szónokok hangsúlyozták, hogy helyeslik ugyan a gyarmatpolitikát, de nem akarják a Ferry-kormányt támogatni. A szélső ellenzék szintén nem sokkal szerencsésebb alapon áll. Legfőbb szónoka, Clémenceau, azért ellenzi a gyarmatpolitikát, mert a kormány e törekvéseit nagyon he­lyesli — Bismarck. Ez kétségkívül igaz. De Bismarck jóakaratát nem szükséges oly infer­­nális indokokra visszavezetni, mint Clémen­ceau tette. Berlinben kétségkívül szívesen látják, ha Francziaország a­helyett, hogy csu­pán a kétségbeesés sugallta revanche-eszmé­­vel bajlódik, más irányban is engageálja ma­gát s a tengerentúli hódításokkal igyekszik némi kárpótlást szerezni azokért a vesztesé­gekért, melyeket a Rajnánál szenvedett. De e mellett az érdekközösség is együttműködést sugall a német és a franczia kabineteknek a gyarmatügyek terén. És végre is, ha a Bis­marck által támogatott gyarmatpolitika, mint Ferry ellenségei állítják, csakugyan képte­lenné teszi Francziaországot egy kontinentá­lis háborúra, úgy Németország is képtelen lesz ily háború viselésére, mert a német poli­tika éppen most leginkább gyarmatszerzésre irányul. E szempontból vajmi nehéz tehát megtámadni a Ferry-kormányt, s csak na­gyon érthető, hogy a nagy küzdelemben ő maradt a győztes az egész vonalon. A tegnap­­előtti szavazásnak más irányban is kedvező hatása lehet. Minél szilárdabban áll a fran­czia kormány, s minél inkább meggyőződnek Pekingben, hogy Francziaország a végletekig el van szánva követeléseit fentartani, annál valószínűbb, hogy Khina abbahagyja a reá nézve reménytelen küzdelmet s hajlandóbb lesz a békét megkötni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Deczember 1. — A holt ember arcza. (Angolból.) (II.) — Egy arcz, mondá vadul, egy férfi arcza, egy rémes fehér arcz, a mely elém jő, egy borzalmas arcz, végvonaglásra mutató vonásokkal, — kísértetie­sen, halaványan, a halál, az erőszakos halál közeledé­sének jeleivel. Minden vonása el van torzulva. A sze­mei kidüllednek, az ajkai morognak, ámbár mi han­got sem hallok. Miért jó hozzám, ki ez a holt ember, a­kinek arcza megrontja életemet ? Frank, testvérem, ha ez betegség, gyógyíts ki belőle; ha nem, engedj meghalnom. Szavai, taglejtései hideg borzongást támasztot­tak bennem. Hosszul volt, sokkal rosszabbul, mint gondoltam. __ — Claud, igy szólok hozzá, képtelenségeket be­széltél. Rajta leszek, hogy kigyógyitsalak. Most ülj le, szedd össze magadat s mondd el, miként támad e rémlátásod. — Hogy miként támad ? A szoba szögleteiben képződik, alakot ölt, reám merednek a szemei a falon keresztül, utánam néz az ajtóból is. S mindig félel­mes, haldokló fehér arcú, fenyegetve, olykor gúnyo­lódva. Hogy miként támad ? Már elmondtam volt a szegény fiúnak, hogy miként, de nem volt szükséges ismételnem a sza­vaimat. — Mondd el, kérdeztem tovább, mikor látod, éjjel, a sötétben-e ? Habozott s megzavarodottnak látszott. — Nem, éjjel soha. Csak teljes napvilágnál. S éppen ez fokozza a rémes, kísérteties voltát. Éjjel azt hihetném, hogy álom. Frank, higgj nekem, nem va­gyok őrült, hetekkel ezelőtt keletkezett s végre egé­szen erőt vett rajtam. Szabadíts meg tőle, vagy vé­gem van. — Meg foglak szabadítani, öregem, ne félj. Mondd csak, képes vagy-e most is látni azt a képet ? — Most nem, hála Istennek. — Láttad-e ma ? — Nem, ma szabadon hagyott. — Jól van, szabadon fog hagyni holnap s a következő napokon is. Eltávozik örökre, mielőtt el­hagysz engem. Most jár Marihoz és a gyermekekhez. Még nem is kérdeztem, hogy van mrs. Despard. Különös fény csillámlott az arczán. — Azt hiszem, mondá, mindennap szebb lesz. Aztán meg­fogta a kezemet. — Oh Frank, kiáltott fel, szabadíts meg ettől a rémképtől, s a világ legboldogabb embere leszek. — Meglesz, válaszolom, talán több önbizalom­mal, mint a­mennyit éreztem. Ámbár nem mutattam előtte, nagyon aggasztott az állapota. Siettem a legszorosabb gyógykezelést al­kalmazni, szigorú törvényeket szabtam eléje, bőségesen kellett táplálkoznia s a dohányzástól kérlelhetlenül eltiltottam. Örömmel vettem észre néhány nap múlva, hogy helyes volt az eset diagnózisa. Claud visszanyerte a színét, egy hét leteltével egészen helyreállottnak lát­szott az egészsége. Teltek a napok. Most már nem gátolta semmi a Claud távozását, de az esküvő ki volt tűzve a hó 19-ére, ámbár újra elhalasztották az időpontját. Nem tanácsoltam neki, hogy késleltesse a boldog napot. Annyira jól volt, hogy azt hittem, legczélszerűbb lesz ragaszkodnia a megállapodásukhoz. Egy hónapi pi­henés a szeretett nő társaságában, biztosra vettem, teljessé fogja tenni a kigyógyulást s örökre száműzi a megzavart idegektől szült rémlátományt. Levelezésük egyhangú szabályosságából s ter­jedelmes voltából kitetszett, hogy az idő és távollét daczára mi sem változott Claud és Despard Judit között. Mindennap hosszú levelet kapott és írt. Mind­­azáltal csak 16-án tudtam meg, miként szándékozik az egybekelésüket intézni. — Frank, mondá, te csodálatos dolgot művel­­tél velem. Azt hiszem, megmentetted az élete­met, vagy legalább is az eszemet. Kész vagy-e még valamit tenni érettem ? — Szólj, mi a kívánságod ? — Hallgass meg. Szégyellem az érzést, de félek visszatérni a városba. Másfelől nem is akarok tovább időzni ott, mint a­meddig szükséges. Csütör­tökön reggel ott kell lennem, hogy egybekeljünk. Frank, kigyógyulnak tartasz-e engem ? tette hirtelen hozzá. — Szavamra, igen. Ha ügyelsz magadra, nem fog többé semmi megzavarni. — Úgy hát miért félek mégis annyira London­tól ? De mindegy, a szerda éjjeli vonattal elmegyek, így csak néhány óráig kell ott lennem. Megteszed-e érettem, hogy elmenj szerdán reggel, keresd fel Judi­­tot s mondd el neki, miért van, hogy csak akkor fogom látni, midőn a templomba megyünk ? — Kétségkívül, ha akarod. De éppen úgy meg is írhatnád. — Megírom, van azonban néhány apróbb dolog, a­mit el kell végezned helyettem. Az engedély meg­van, de beszélned kell a pappal s a tanukkal; külö­nösnek tarthatnák, ha minden szó nélkül egybekelek s tovább állok. Jobbnak látván, hogy kedve teljék, megigér­­tem, a mit kívánt. Londonba érkezvén, azonnal felke­restem mrs. Despardot. Nem volt ellenemre, hogy négy szem­közt beszélhetünk. Lelkére akartam kötni, hogy gondja legyen, nehogy ismét visszaessek Claud abba az ideges állapotba, a­melytől kezelésem szeren­csésen megszabadította. Nem volt oly jó a kinézése, mint a­midőn utoljára láttam. Nyugtalannak látszott, mintha ben­ső izgatottságot igyekezett volna elfojtani. Nem tett észrevételt jegyesének azon különös szándéka el­len, hogy csak a szertartás idejére érkezzék meg. Szor­­gosabb volt az egészségi állapotáról való tudakozó­dása, s midőn elmondom, hogy többé semmitől nem tartok, meleg tekintete bizonyságot tett arról, meny­nyire szereti Claudot. Aztán egyenesen felém nézett. Szemei félig le voltak csukva, de észrevettem bennük az aggályos te­kintetet. — Egy arczot látott, mondá. Elhagyta-e ? — Hát beszélt kegyednek a rémlátásairól ? — Nem, de egyszer-kétszer, midőn mellettem ült, felugrott és ezt rebegte: — Oh, ez az arcz, ez a kísérteties, borzasztó arcz! Nem bírom ki tovább! — S vadul kirohant a szobából. Minő arczot látott, mr. Morton ? Hogy megnyugtassam, egy kis tudományos ér­tekezést tartottam előtte, a­mely megfejti, miként támadnak az ily­elmebeli jelenségek. Figyelmesen hallgatott reám, s megnyugtatottnak látszott. Aztán búcsút vettem tőle másnapig. Az egybekelés a lehető legegyszerűbbnek volt tervezve. Láttam, hogy mrs. Despard nem gondol arra, hogy valamelyik barátja elkísérje; mellőzve hát az etiquette minden szabályát s minden bi­zalmatlanságot, felajánlottam, hogy ámbár a vőlegény testvére vagyok, el fogok mégis reggel érette jönni s elkísérem a templomba. A mit készséggel el is fo­gadott. Ez este nem távoztam a testvérem jegyesétől oly kedvező benyomással, mint első találkozásunk­kor. Nem tudom okát adni, ha csak az nem volt, hogy nem felejtettem el a feleségem szemrehányásait, s hogy a­midőn először pillantam meg Despard Juditot, el­bűvölt a szépsége, és semmi egyébre nem gondoltam. Claud lakása felé menve, a­melyet ezen éjjel én foglaltam el, csaknem sajnáltam, hogy annyira sietett. Bizonyára jó lett volna többet tudnunk a jegyeséről. De most már későn volt a sajnálkozás. A kitűzött órában megjelentem mrs. Despardnál s készen találtam őt az elindulásra. Egyszerű volt a ru­hája. Nem tudom leírni, de láttam, hogy rendkívüli halaványsága daczára rendkívül szép volt. A kocsiban nagyon keveset beszélt, egy-két szóval válaszolt a kér­déseimre. Nem háborgattam, úgy gondolva, hogy ily pillanatban minden nőnek többé-kevésbbé izgatottnak kell lennie. Midőn a­­ templom ajtajához értünk, karomra tette a kezét. Éreztem, hogy reszketett. — Vájjon itt lesz-e Claud? kérdezte. Vájjon nem tartóztatta-e fel semmi ? — Semmi sem. De megnézhetem, ha vár-e reánk ? Claud csakugyan ott várt bennünket a temp­lomban. Üdvözöltük egymást, aztán az oltárhoz mentünk. Igen jó színben volt Claud, talán fáradtnak lát­szott egy kissé, de a hosszú éjjeli utazás után nem is volt ez meglepő. Boldogság ült arczán, a­mint oda lépett az oltárhoz, oldala mellett a nőnek, a­ki néhány percz múlva felesége lesz. Mielőtt azonban elvégezte volna a pap a meg­nyitó ima olvasását, nagy változáson ment keresz­tül. Onnan, a­hol állottam, csak oldalvást pillantha­­tom meg, de így is kivehettem, hogy valami izgatott­ság gyötri, oly izgatottság, a­mely nagyon különbözik a vőlegények szokásos idegességétől. Halott-halovány­­ság fogta el az arczát, verejték a homlokát, nagy reszketés a kezeit. Nyilvánvaló volt, hogy valami aggo­dalom gyötri s egy pillanatig a szertartás felfüggesz­tésére gondoltam. De az egész rövid volt, s bárki okozta is Claud izgatottságát, talán jobb lesz, ha ki­állja néhány pillanatig, mintha meg lesz zavarva az egész. Mindazáltal reá irányoztam teljes figyelmemet. A netaláni akadályok kijelentésére került a sor. Midőn a lelkész megtette a szokásos kérdést, Claud, nagy meglepetésemre, mereven körültekintett, mintha attól tartott volna, hogy az utolsó pillanat­ban meggátolják a házasságát. Arczkifejezése ekkor már valóságos rémületet árult el. A vőlegény és menyasszony oly halkan mon­dották ki az igent, hogy alig vehettem ki a szavukat. A pap összekapcsolta a Claud és Judit kezét, aztán így szólt: Én, Claud, elveszlek téged, Judit, hitves­társul. Nem hallván a szavainak visszhangját egy kis szünetet tartott. —­­Mondja utánam, — jegyzé meg s ismét el­kezdte : Én, Claud......... De elnyomta a hangját egy másik, mely az egész templomot bejárta. Éles felkiáltással , mintha kimondhatlan düh lepte volna meg, eltaszította Claud­a jegyesének karját, s heves taglejtéseket tett a fal felé, a­melynek neki meredtek a szemei. — Itt, itt, F­orditá. Ez a fehér, átkozott hal­dokló arcz. A kié ? Miért jő közém és a kedvesem közé ? Nem ügyeltem a pap rémült tekintetére, sem a menyasszony felsikoltására. Csak szerencsétlen test­vérem foglalta el gondolataimat. Éppen abban a pil­lanatban, a mely életének legboldogabbja volt, újra elfogta a borzalmas rémlátás. Átfogtam a karommal s igyekeztem őt megnyugtatni. — Képzelődés az egész, mondám, egy pillanat múlva el fog tűnni. — Eltűnik? Hát miért jött ? Mit vétettem én ennek a haldokló embernek? Nézd csak, Frank, nézd! Valami azt súgja nekem, hogy ha ide nézel, te is látni fogod. Itt, itt, nézd csak ! A szemei folyvást egy pontra valónak füg­gesztve. Görcsösen fogódzott bele a karomba. Szé­gyenszemre bevallottam, hogy engedtem a kívánságá­nak s a kijelölt hely felé tekintettem. — Nincs ott semmi, mondom. — Nézd csak, kiáltott ismét fel,­feléd és fe­lém jön! Meglehet, a reménység volt, hogy meggyőzhe­tem Claudot gyötrő látományának képzeleti voltáról, meglehet, a szavai s taglejtései által előidézett bűvö­let folytán, én is oda meresztettem egy ideig a sze­meimet. Egeknek ura! A semmiből fokonkint kiformá­lódni láttam a szemközt levő fehér fal előtt egy fe­hér, kísérteties, borzasztó arczot. Hosszú, fekete haja volt, a szemei sírdülődtek, az ajkai mozogtak, az egész a halállal tusakodó emberre vallott, egészen úgy, a­mint Claud leírta. S reám nézve még borzalmasabb volt ez az arca, mint Claudra nézve. Rémület fogott el, egész testemet remegni érez­tem, egy pillanat múlva éppen oly vad őrjöngés fogott volna el, mint Claudot. Suttogása magamhoz té­rített. — Látod ? kérdezte újra. A borzalom kicsi­karta belőlem az igazságot. . — Látom, vagy képzelem látni, válaszoltam. Vad kaczajjal távozott mellőlem, kirohant a templomból s eltűnt. A mint elhagyott, Istennek hála, az arcz is elenyészett a fal mellől vagy képzeletemből. Társaimhoz fordultam. Despard Judit eszmé­letlenül feküdt az oltár lépcsőjén s a pap remegő ke­zekkel gombolta ki a ruháját. Vizet kértem. A sek­restyés elhozta. Megáztatám a szegény asszony ha­lántékait ; néhány pillanat múlva felnyíltak a szemei s összeborzadt. Karjaimba fogtam, kivittem a temp­lomból s a kocsiba helyeztem. — Az égre kérem, kisérje haza, mondom a pap­nak. Nekem a testvérem után kell néznem. Mihelyt megtalálom, mrs. Despardhoz fogok sietni. A kocsis tudja a lakását. Elhajtottak. Kocsiba vetettem én is magamat s felkerestem a Claud lakását. Reméltem, hogy egyenes­­en oda ment. Budapest, nov. 30. Kinevezések a kúriánál s ítélőtáblánál. A vasárnapi hivatalos lap a következő kir. kéziratokat közli: Igazságügyi magyar miniszterem előterjesztésére Szabó Miklós budapesti itélő­táblai elnököt kúriám má­sodelnökévé nevezem ki. Kelt Budapesten, 1884. nov. hó 27. F­e­r­e­n­c­z J­ó­z­s­e­f, s. k., dr. P­a­u­­­e­r Tivadar, s. k. Igazságügyi magyar miniszterem előterjesztésére Mihajlovics Miklós kúriai alelnököt a budapesti Ítélőtábla elnökévé nevezem ki. Kelt Budapesten, 1884. évi nov. 27. F­e­r­e­n­c­z J­ó­z­s­e­f, s. k., dr. P­a­u­­­e­r Tiva­dar, s. k. A nyitrai főispánság betöltése. A nyitrai főispáni székre a súlyosan betegen fekvő Berchtold László gr. helyére Gyürky Ábrahám gr. nógrádi főispánt, a P. Lloyd jelentése szerint, legközelebb fogják kinevezni. Gyürky gróf mindkét megye ügyeit vezetni fogja, épp úgy, mint ezelőtt két évvel Majthényi László honti fő­ispán tette. Bismarck és a szoczialisták. A Norddeutsche Alig. Ztg. visszatér azon nyilatkozatra, melyet Bis­marck a szoczialista választók számának növekedé­séről legutóbbi beszédeiben tett. A lap azt állítja, hogy a nyilatkozat semmit sem bizonyít a szoczia­­lista­ törvény ellen. Ez a törvény csak egy az őrült­séggel határos szekta izgatásai ellen irányul. A szo­czialisták választói közé tartoznak azonban nagy számban olyanok is, kik nem hívei annak a szektá­nak, hanem általában a jelenlegi helyzet javítását és a kormány szoc­iális reformját sürgetik. Ezzel a szo­­cziáldemokratáknak a parlamentben is számolniuk kell. A kormánynak a berlini és hamburgi kis ostrom­­állapotról szóló emlékirata elismeri a szocziálde­­mokráczia jelenlegi mérsékletét, megjegyzi azon­ban, hogy ez csak a szoczialista­­ törvény által reájuk kényszerített álarc­. A mindent felforgatni akaró elv maradt továbbra is az uralkodó, a­mit különben bizonyítanak az Ausztriában, Angolország­ban, Francziaországban, Oroszországban, Frankfurt­ban, Stuttgartban és Elberfeldben elkövetett bűn­tények. Romániában nagy mozgalom indult meg, mint említettük, azon irányban, hogy idegenek Románia területén kizárassanak az ingatlanok tulajdonjogi szerzéséből, s a kormány mindent elkövet, hogy a berlini szerződés értelmében átvizsgált új alkotmány hetedik czikkének ezen értelmet tulajdonítsa és an­nak ily értelmű alkalmazását vigye keresztül. A ro­mán főállamügyész ezen magyarázat alapján vette fel a pert Hge b. örökösei ellen, kiket a román kor­mány atyjuk hagyatékából kizárni akar, illetőleg a hagyatékot tőlük már el is konfiskálta. E per a vá­lasztások után fog tárgyaltatni a bukaresti felebbezé­­si törvényszék előtt, s tudvalevő, hogy a főállamügyész tiszteletére előkelő román politikusok lakomát ren­deztek, midőn e pert az első bíróságnál tárgyalta. Mint a Timesnak jelentik, Romániában azt tervezik, hogy az idegenek konfiskált javai a királyi udvartar­tás költségeinek fedezésére fordíttassanak. Berlinből jelentik nov. hó 29-ki kelettel. A kon­ferenczia bizottsága több órai ülésben befejezte a programm első pontja felett a szabadkereskedelmet illető tanácskozásokat. Elhatározták, hogy beviteli vámokat nem szabad kivetni, és a bevitt áruk után csak annyi díjat szabad szedni, amennyi a költségek fedezésére szükséges. Párisból jelentik nov. 27-ről. Nagy meglepetés történt a kamara mai ülésében. Achard radikális képviselő indítványozta, hogy az örökös szenátori tisztség azonnal szüntettessék meg, és indítványát 295 szóval 238 ellenében elfogadták. A baloldal erre viharos tetszésben tört ki. Az indítványt a bizottság­hoz kellett utasítani, az ülést pedig felfüggesztették. Ha a kamara holnap a kormány és a bizottság aka­rata ellenére fentartja­ határozatát, a szenátusválasz­tásról szóló törvény és a kongresszus egész munkája meghiúsultnak tekinthető. Róm­a, nov. 24. (A királyi pár fogadtatása. Az uj igazságügyminiszter s a szenátus uj elnöke.) A király bevonulása tegnapi visszatérte alkal­mával valóban diadalmenet volt. A Piazza de Ter­­minin százezernél több ember várta a királyt s a Via Nazionalén legalább ötvenezeren kisérték a Quiriná­­lig kábító erviva-kiáltások s kalap- és zsebkendőlobog­­tatások közt. Az udvari kocsit 28 egyesület vette kö­rül zászlaival s tartotta fenn a rendet. A diszőrségen kívül egyenruha nem volt látható. A szó legszorosb értelmében népünnep volt, mely bizonyitá azt, hogy Umberto­ király népének szeretetében s tiszteletében találja legerősb s legbiztosabb védelmét s másra szük­sége nincs. Jogos büszkeséggel s mély megilletődéssel fo­gadta az üdvözlésére elősietett ezrek önkénytes hódo­latát. Azok az ezrek nem akartak mást, mint hogy láthassák a királyt s rokonszenvüket iránta kimutas­sák. A király először kalaplevétellel köszönt, midőn azonban látta, hogy a pályaháztól a Quirinálig terjedő ut ezrekkel van tele, levette kalapját, s azt lábaihoz téve, födetlen fővel hajtatott a Quirinálig s az ujjongó tömeget fejhajtásokkal s kézintésekkel üdvözlé. A­­jobbján ülő királyné nem birt megindulásán ural­kodni. Arczáról minden vér eltűnt, de e szokatlan ha­­loványság még szebbnek tünteté föl. A királyi pár alig szállt ki, a Quirinál előtti tért egészen megtöltő tömeg ismét erviva-kiáltásokban s tápsokban tört ki, nyilván azért, hogy a király még egyszer mutatkozzék az erkélyen. Daczára a tizenhét órai út fáradalmai­nak, a király, a királyné és a trónörökös kiléptek az erkélyre. A legalább húszezer főre rugó tömeg ujjon­­gását leírni hasztalan fáradság volna. Csinos látvány volt az ezer meg ezer zsebkendő, melyek mint valami fehér galambok röpködtek a fekete tömeg fölött s a 84 trikolor közt. Az üdvrivalgás még akkor sem ért véget, mikor már a királyi család eltávozott az erkélyről, s ismé­telten még viharosabban megújult, úgy hogy a király még egyszer kilépett, hogy a tüntetést megköszönje. A király elégedett lehet azzal a fogadtatással, mely­­lyel népe a nápolyi szomorú utazás után kitüntette. Magához is hivatta a polgármestert s általa a népnek köszönetét fejezte ki. A király megérkezése után néhány órával Depretishez hajtatott, a­kit meghűlés már több hét óta ágyához szögezett. A miniszternél a király másfél óráig időzött. Tényleg két fontos ügy elintézéséről volt szó: a szenátus elnökének és az igazságügymi­niszternek kinevezéséről, mely állomások Tecchio és Berraccius lemondása folytán megürültek. Depretis mindkét esetben szerencsésen járt el. A Cadornával való hosszú tárgyalások után arra a szerencsés gondo­latra jött, hogy a szenátus elnökségét Durando tá­bornoknak, a legfelsőbb katonai törvényszék elnökének ajánlja föl. Durando tábornok Cavourral és Lanzával egyi­ke volt a régi Opinione alapítóinak s legkitűnőbb munkatársainak, hadügyminiszter Cavourral s kül­ügyminiszter Ratazzival 1862-ben. 1862. szept. 10-iki jegyzéke, melyben az aspromontei szomorú eset után Olaszországnak jogát Rómára a legnagyobb határo­zottsággal hangsúlyozta, tárczájába került ugyan, de ezzel biztosította a maga számára az olasz nemzet tiszteletét és háláját. Noha a szenátusnak tagja volt, ezóta a politikától távol tartotta magát, több ízben visszautasítva a fel­ajánlott külügyminiszteri tárczát. A szenátus elnö­kévé való kinevezését Olaszországban az összes pár­tok tetszéssel fogják fogadni. Hasonló kedvező fogad­tatással fog találkozni Pessina tanárnak és szenátor­nak igazságügyminiszterré való kinevezése. Pessina hírneves és tudós jogász, szabadelvű politikus, becsü­­letes és elhatározott jellem. A két kinevezéshez, me­lyek ellen még az ellenzék sem találhat kifogásokat, szerencsét lehet kívánni Depretis miniszterelnöknek. A Kongo-konferenczia. A Kongo-ügyben egybehívott konferenczia csü­törtök délután tartott ülésében vette tárgyalás alá a kiküldött bizottság által előterjesztett javaslatokat. A bizottság feladata első­sorban az volt, hogy a Kon­­go-medenc­e földrajzi fogalmát meghatározza. Erre vonatkozólag a következő határozat hozatott: A Kongo-medenc­e a szomszédos folyamok és pedig a Niari, Ogové, Sári és Nil területeinek hegy­­gerinczei által határoltatik északra, keletre a Tan­ganyika tó és délre a Zambesi hegygerinczei és a Logé-medencze által. Ennélfogva magában foglalja a Kongó és mellékfolyói által érintett területeket, bele­értve a Tanganyika-tavat és keleti vízrészeit. A második kérdés a Kongó-torkolat földrajzi fogalmának meghatározására vonatkozott. Erre nézve épp úgy, mint az első kérdésre, egyhangúlag a követ­kező határozat hozatott. A szabadkereskedelem elve azon egész partvi­dékre kiterjesztetik az Atlanti óc­eán mentén Sette- Kamatól egész a Logé-torkolatig. E területnek északi határa a Sette-Kamanál beömlő folyó mentével együtt fut és annak forrásától kezdve keleti irányban a Kongó földrajzi medenc­éjével való összeköttetésig az Ogové-medenc­e megkerülésével terjed. A déli ha­tár a Logo folyását követi e folyó forrásáig és innen keletnek fordul, míg a Kongo földrajzi medenc­é­­jét éri. A harmadik kérdésre nézve a bizottság azon óhaját nyilvánította, hogy a szabad kereskedelem elve a Kongo-medenc­e keleti részén az Indiai óc­eánig kiterjesztessék, fentartva az azon területeken létező szuverenitási jogokat. Amerika meghatalmazottja azt indítványozza e pontnál, hogy a nyilatkozvány tervezetében a Kongo m medenczéjéb­e és torkolatában a szabad kereskede­lem elve alá rendeltessenek azon vidékek is, melyek e medencze és a két oczeán között feküsznek és a medencze s az óczeán között összekötő utakat ké­peznek. Azon esetre, ha ezen módosítvány elfogadtat­nék, Kassán ezen vidékekre nézve a következő hatá­rokat kéri megállapíttatni. Az Atlanti óczeántól kezdve a határ egyenkezű­­leg megy a déli szélesség 1 foka és 25 perczével egész az érintkezési pontig a greenwichi keleti hosszúság 13 fokával s 20 perczével; ezen ponttól egyenes vonal hu­­zatik északi irányban egész az északi szélesség 5 fo­káig ; ezen ponttól keletre oly pontig halad, mely az Indiai óczeántól kezdve egy földrajzi foknyira van. Innen a parttól délnyugati irányban egy földrajzi fok távolságban a Zambesi jobb partjáig halad a határvonal; ettől öt mértföldnyi távolságban felfelé fut és északra a Koango, vagy Koa balpartja mentén a déli szélesség 7 foka és 50 percre egyenközlényéig terjed egész a Logo folyamig és ezen folyó balpart­jával egy irányban egész az Atlanti óc­eánig vonul. A konferenczia nagyjában egyetértett a fentebb említett két határozattal; egyes módosítások, melyek elfogadtattak, inkább csak a szerkesztésre vonatkoz­tak. A harmadik pontra vonatkozólag egyelőre nem volt határozat hozható, mert az egyik képviselőnek nem volt meghatalmazása kormánya részéről. A franczia meghatalmazott azt az indítványt terjesztette elő, hogy a konferencziában résztvevő hatalmak ajánlják fel szolgálataikat azoknak a kor­mányoknak, melyek a Kongó-medenc­étől keletre bír­nak szuverenitási joggal, hogy a legkedvezőbb enged­ményeket biztosítsák bármely nemzet által történő szállításoknak.

Next