Pesti Napló, 1885. június (36. évfolyam, 149-175. szám)
1885-06-01 / 149. szám
egészsége és testtartósság tekintetében meg is közelítik az angolokat. Fejtegetése további folyamában az előadó az ifjúság nevelésének reformját hangoztatja, mint az állam által teendő első lépést és felveti az eszmét, hogy czélszerű volna Magyarországon is angol vagy franczia rendszerű kollégiumok létesítése. Az élet meghosszabbítását csodás, bűvös szerekkel, medicinával ugyan nem, hanem higiénikus életmóddal lehet elérni. A zajos tetszéssel fogadott felolvasás után Pulszky Ferencz elnök berekesztette az ülést. Pulszky Ferencz megnyitó beszéde az akadémia május 31-ki közülésén. Tisztelt gyülekezet! Nem tudományos érdemeim, ha ilyenek csakugyan volnának, hanem gyászos események lánczolata ültettek ezen elnöki székbe, mely a legnemesebb nagyravágyásnak méltó tárgya. Elnökünket, gróf Lónyay Menyhértet, kinek érdemeit a megválasztott elnök fogja méltányolni, idő előtt rabolta el tőlünk a halál; másodelnökünket súlyos betegség akadályozza, hogy székét ez alkalommal is elfoglalja, ily körülmények közt a legrégibb tiszteleti tagot illeti az elnökség, s ezen körülmény adja nekem az alkalmat, hogy a tisztelt akadémiát e helyről üdvözölhessem; mert csakugyan már negyven év előtt, 1841-ben választattam meg tiszteleti tagnak az akkori korszaknak reményteljes mozgalmai közt, azon időben, midőn Kossuth Lajos felvillanyozta a nemzetet vezérczikkeivel s Petőfi meglepte az országot dalaival; de egyikök sem ajánltatott, sem akkor, sem később, az akadémia tagjául. Vannak, kik ezt szemrehányáskép emlegetik s a franczia akadémiára hivatkoznak, mely a franczia nemzet géniuszát képviseli s magában foglalja mindazon kitűnő férfiakat, kik az ország dicsőségét képezik : elfelejtik azonban, hogy az Académie Francaise kivételt képez egész Európa tudományos világában s csak egy része az Institut-nak, melyhez még a feliratoknak és szépirodalomnak, a tudományoknak, a képzőművészeteknek és az erkölcsi tudományoknak akadémiái mint egyenrangú osztályai tartoznak s azon prózai munkát végezik, mely az ily intézetek fő feladata. Mint ezek, a mi akadémiánk is, nem a lángészt, hanem a szorgalmas munkaerőt keresi abban, a kit választásával megtisztel, hogy czélját, a tudományosság magyar nyelven való művelését, minél biztosabban érhesse el, hatással legyen az egész nemzetre. A lángész nem érezheti magát otthonosnak az akadémiák szűk keretében, mert nem tűri a korlátot, sőt keresztül szokott törni azon, midőn új utakat nyit a nemzet szellemi működésének, ahol közremunkálásról van szó, oda nem illik be. Az utókor szobrot állít neki, de kortársai csak kivételesen ültetik akár a miniszteri, akár az akadémiai karszékbe. A mi akadémiánk is a külföld, s különösen Németország példájára egyik nagy feladatául tekintette mindig a tudományos anyag gyűjtését, a magyar nyelv rokonságának s más nyelvekhez való viszonyának megállapítását, a nyelvemlékeknek, a magyar történelem kutforrásainak és okmányainak gyűjtését és kiadását, szóval, a talaj elkészítését, melyen egykor a magyar tudománynak temploma fel fog épülni; az ily előmunkásoknak pedig a hangyaszorgalom sokkal inkább szükséges, mint a geniális felfogás. De a mellett nem feledkezik meg a jelennek követelményeiről sem; mindig közvetítője volt s marad a külföldi tudománynak ; könyvkiadó vállalata s azon folyóiratok által, melyeket segélyezésével támogat, közvetlen érintkezésbe lép a nagy közönséggel és a mellett oly eredeti tudományos munkákat ad ki, melyeknek megjelenése, körülményeink közt, még most is, más után lehetetlen. Szomorú sorsa volt az írónak és tudósnak azon időben, midőn a magyar akadémia keletkezett , alapítói súlyt fektettek tehát arra, hogy néhány rendes tag minden osztályban szerény évpénzt nyerjen különös kötelezettség nélkül, csak azért, hogy a tudományt függetlenebbül művelhesse, mert akkor a könyvkereskedés nem foglalkozott még a magyar irodalom termékeinek kiadásával; ez az írók magánkoczkázata volt, kik nem a közönségre, mert ez alig olvasott magyarul, hanem az irodalom vagy tudomány vagyonosabb ritka pártolóira voltak utalva. Az egy Auróra elégítette ki a közönségnek szépirodalmi igényeit egy egész évre, s a tudományos gyűjtemény magában foglalta a magyar tudományosságnak csaknem teljes eredményeit. Ily körülmények közt könnyen kimagyarázható az akadémia számos pályázata is, melynek díjai azon czélból alapíttattak, hogy a talentumnak minél több alkalom nyuttassék, hogy a nyilvánosság elébe léphessen, s munkája ne maradjon minden anyagi jutalom nélkül. Az idők erősen változtak az óta; irodalmunk, melyet bölcsőjében az akadémia ápolt, most már maga lábán áll, de nehézkesebb s terjedelmesebb tudományos munkáknak még most sem akad más kiadója, mint az akadémia. Az olvasó közönség szaporodik napról-napra, s az olvasókkal az írók száma is növekszik. Alig lesz az országnak oly városa, melyben nem léteznék kaszinó s oly megye, melynek nem volna külön hírlapja, de legtöbb olvasó megelégszik az újságok felületes áttekintésével, könyveket olvasni, vagy éppen tanulmányozni csak kevésnek van kedves ideje. Ennek következtében hírlapi irodalmunk fejlődött ki aránytalanul, s minthogy a hírlapot máról holnapra meg kell írni múlhatatlanul, s a lap betöltésére sok fordítás szükséges idegen nyelvekből, a pongyolairály harapódzik el, s a nem magyaros szófüzés és sok idegen fordulat, mely a magyar nyelv géniuszával ellenkezik, s a tősgyökeres magyarságot megrontja. Ehhez járul még a rohamos magyarosodás is. Minden nyelv sajátságos nemzeti gondolkodásmódot fejez ki, mely némely részletekben más nemzetek észjárásától különbözik, mi sajátságos szókban és szófüzésekben nyilatkozik. A ki sokat foglalkozik fordításokkal s általában a külföldi irodalommal, élénken érzi ezt, s tudja, hogy különböző nyelvekben a szók értelme ritkán fedi egymást tökéletesen minden jelentéseiben, még ha a főjelentés azonos volna is. Így történik aztán, hogy a nyelvbe, melyet elsajátítottunk, belehozzuk az anyanyelv észjárását és sajátságos fordulatait. Midőn a római császárság idejében a tartományok egymásután, nyelvökre nézve is, rómaiakká lettek, a főváros kényes bizálgatói panaszkodni kezdtek, hogy a tiszta nyelv romlik s az irály hanyatlik. Még Liviusban is kifogásolták a Patavinitást. A Spanyolországban vagy Galliában született irók s a sok felszabadult s meggazdagodott görög eredetű rabszolga elferdítették a római irodalom színezetét, zamatja változott meg. Scipio korának, a köztársaság utolsó idejének, sőt az első császársági kornak irodalma lett ezentúl a későbbieknek mintaképe, melyről maguk is elismerték, hogy azt nem érhetik utól. Ezt nevezték később a klasszikusok aranykorának s még Tacitust is csak az ezüst korba helyezték. Ily purizmus, mely a klassziczitás szabályait meg akarja alapítani, s nem ismeri el a nyelvnek folytonos fejlődését, megakasztja a nyelv változását, s megkövesülésében látja tökélyét, újabb időkben is fordul elő. Francziaországban a franczia akadémia, Olaszországban a Crusca örök időkre meg akarták Emlékbeszéd gróf Lónyay Menyhért akadémiai elnök fölött. TREFORT ÁGOSTON ig. és tiszt tagtól. Habár egy nemzet természete politikai átalakulások által rögtön nem változik, az 1848-iki eseményekkel mégis új korszak kezdődik Magyarország történetében. Rajtuk túl fekszik a középkori feudális ország, a nemesség s papság kizárólagos uralmával,mert a polgárság mint rend, csak jogilag és névleg létezett, de befolyása nem volt) a megyei nemesség s a földesur uralma alatt álló parasztsággal, annak adótfizető kötelezettségével, — magok a kiváltságos osztályok adó- s katonamentesek lévén, — zavaros birtokviszonyokkal, telekkönyvek, tehát hitel nélkül, kizárólag termesztő gazdasággal, ipar s kereskedelem nélkül, mert közlekedési eszközeink nincsenek, gyarló igazságszolgáltatással és szerfölött hiányos adminisztráczióval, cenzurával, bécsi német abszolút kormánynyal, népoktatás nélkül s még folyvást az elavult jezsuita tanrendszer alatt sinlődő közép- és felsőoktatással, de annak daczára szabadságszeretet, buzgalom a haladás iránt, nemes aspirácziók s eszményi felfogásokkal, bár annál kevesebb gyakorlatias érzékkel, íme a negyvennyolcz előtti Magyarország. Ezen eseményeken innen, a modern állam annak minden attribútumával, természetesen hiányaival s hibáival, de előnyeivel is. Az ország saját sorsának ura, bírván a fejlődés minden föltételét — csak hogy azokat részben a társországok s külön népfajok iránt követett ideológ politika devalválta, részben a sok helyt mutatkozó politikai frivolitás, mely a történelem szülte viszonyokhoz nem akar alkalmazkodni, folyvást devalválja. Azok száma, kik a régi állapotokat ismerték, azok közt szerepeltek és az átalakulási processzusban is részt vettek, napról-napra fogy, és soraik ritkulnak, mert az életkor s az azzal járó munkaképesség tartama nálunk rövidebb, mint Európa más nyugati országaiban. Azok közül, kiket az egyre ritkuló sorokból közelebbről elvesztettünk, a legkiválóbbak egyike: akadémiánk korán elhunyt elnöke, gróf Lónyay Menyhért, aki életkorát s ritka képességeit tekintve, az országnak s akadémiánknak még sok és nagy szolgálatot tehetett volna, ha váltakozó szerencse után, idő előtt nem záródik le pályája. De ez így is aránylag korán befejezve, cselekvésben, elért nagy eredményekben és érdekes s tanulságos mozzanatokban oly gazdag, hogy annak minden oldalról kellő méltatására, egy emlékbeszédben rendelkezésre álló idő alig lehet elégséges. Lónyay Menyhért előkelő nemes család ivadéka. Nagy-Lónyán született 1822. január 6-án. Élte utolsó évében, megrongált egészsége helyreállítása végett az adriai tenger partján időzvén, élete rajzának rendszeres leírásához fogott, de abban csak az egyetemi évekig haladt. A későbbi időből azonban, éveken át vezetett és sokszor terjedelmes naplójegyzetei vannak, melyeket életrajza írásához kétségkívül fel akart használni, s melyek — talán csak egy későbbi nemzedék számára — igen érdekes olvasmányul és az idejebeli históriára nézve nagybecsű adatokul fognak szolgálni. Lónyay falun az atyai háznál, nemes kedélyű, mivelt, okos és szerető anyja oldalán növekedett, mig atyja János, Bereg megye kitűnő alispánja, 1833-ban a Helytartótanácshoz tanácsossá neveztetvén, a család Budára költözködött, s Lónyay Menyhért itt a piaristáknál folytatta gimnáziumi tanulmányait, melyekben minden törekvés kizárólag a latin nyelv elsajátítására volt konczentrálva. Habár helylyel-közzel igen humánus s mivel a tanárok is találkoztak, kik a kevés tananyaggal életrevaló ifjakat tudtak nevelni, sok iskolában durvaság uralkodott, a testi büntetés formaszerinti taneszköz volt, s az eredmény is nagyon csekély, ami akkor tűnt ki legjobban, mikor a tanulók az úgynevezett akadémiákba léptek át, oly tantárgyakra, melyek most a gimnáziumokban taníttatnak. Az egyetemi tanulmányokat Lónyay Pesten végezte, s már tizennyolc éves korában elnyerte a bölcsészeti tudori fokot. Minden intézetben s minden rendszer alatt — bármily rossz legyen is az — lehet tanulni s magát mívelni. A pesti egyetemen mindig voltak egyes kitűnő tanárok, s egyes növendékek kitűnő férfiakká váltak, amint ezt Lónyay példája is mutatja; de hogy mi volt akkor a pesti egyetem, mutatja főleg e két tény, hogy a könytár évi dotácziója 1000 váltó forint volt, s hogy az egész orvosi fakultás a hatvani- és ujvilág-utczai épületben volt elhelyezve, hol azontúl még két tanárnak lakása volt s az adminisztráczió is helyet talált. A régi kormányok legfőbb mulasztása, hogy a közoktatással, melyre nézve pedig korlátlanul rendelkeztek, mit sem gondoltak. Az egyetemen töltött éveire Lónyay Menyhért irataiban így emlékezik meg: »Társaimmal egy nemesebb irányt tűztünk ki magunknak. Szorgalommal, igyekezettel tanultunk, nem az iskolai diszcziplina következtében, de saját elhatározásunkból. Buzdításomra előzetesen tanulmányoztuk minden leczke előtt az előadandó tárgyakat. Mondottuk egymásnak, hogy hasznos polgáraivá akarunk lenni a hazának, s erre kell, hogy tanuljunk, ismereteket gyűjtsünk. Átalában ama korszakot a nemes törekvés jellemzi.« Lónyay jogi tanulmányait befejezvén, ismét falura ment, gazdaságban s a megyei életben találván foglalatosságot, s készülvén a közpályára, melyre igen korán lépnie sikerült, mert az 1843-ai országgyűlésre, alig 21 éves korában, már követnek választatott. — Ez időben Lónyay boldogult báró Eötvössel s velem igen sokat társalkodott, s közös törekvéseink, eszmecserék s önképzés által kölcsönösen igyekeztünk hatni egymásra. Az emlitett országgyűlés sok nevezetes kérdéssel foglalkozott, tárgyalásai nyilvánosságuk által mintegy a szabadsajtó hiányát pótolták, de tényleges eredményre nem vezettek. Az eredménytelenséget több okra kell visszavezetni. Hiányzott a kellő vezetés; a mérvadó elemek egyátalán a reformot komolyan nem akarták, végre a haladó vagy szabadelvű párt nagy része mindig túlzó, inpraktikus kivánatokkal lépett fel, s a legjobbat vagy legtöbbet követelvén, az elérhetőt pedig visszautasítván, czélhoz nem juthatott. Az országgyűlés után 1845-ben Lónyay boldog házasságra lépett, mely reá s családjára gondviselésszerű jelleget nyert. Házassága első éveiben hol falun, hol Pesten időzött s főleg közgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Ez időben irta azon értekezéseket, melyek 1847-ben összegyűjtve »Hazánk anyagi érdekeiről« czim alatt jelentek meg, s melyek főleg közlekedési eszközökről, különösen kőutak-, viziutak-, vasutakról szólanak ; mert ez időben gróf Széchenyi István föllépése után is, a közönséget a közlekedési eszközök hasznáról még kapaczitálni kellett. Az 1847-ki országgyűlésre Lónyay ismét követté választatott. Ez országgyűlést is a legkülönbözőbb tárgyak foglalkoztatták. Nevezetes uj jelenség volt, hogy az alsó táblánál gróf Széchenyi István is, mint követ ült, ki akkor az adminisztráczióban a közlekedési ügyek élén állott, mérsékelt reformer, mig vele szemben Kossuth Lajos állott — kit Széchenyivel összehasonlítva — radikál reformernek lehetett mondani. Lett volna-e eredménye ezen országgyűlésnek, ha a franczia februári forradalom nem jön közbe? erre nehéz határozott választ adni, s a kérdés talán odiózus is, mert a végzet megadta a választ. A minisztérium megalakulván s Lónyay képviselőnek választatván — ugyanazon utón járt mint a nagy többség: lement Debreczenbe, s végig tagja maradt a forradalomi országgyűlésnek, mig a magyar ügy teljesen el nem bukott, s a szereplőknek külföldre kellett menekülniük ; helyesen cselekedtek valamennyien, kik menekültek, mert a viharral daczolni akarni, egyszerű donquichotteria lett volna. Parisban komoly tanulmányokkal foglalkozott. Eljárt a Collège de Francéba és nálánál szorgalmatosabb hallgatója nem volt Michel Chevaliernak, akitől azért, mert megtámadta Louis Blanc theoriáit, 1848. ápril havában megvonták a tanári állást, de az év végén a Constituante határozatával ismét visszahelyezték. A száműzetésből visszatérve, Lónyay ismét mezei gazdasággal, de a mellett közgazdasági tanulmányokkal foglalkozott. Ez időbe esnek a M. Földhitelintézet felállítására vezető mozgalmak, a melyekben neki Dessewffy Emil gróf mellett legfőbb része volt. Végre az olasz hadjárat után 1860-ban létrejött az októberi diploma, s a reá következő 1861-ben összehivatott az országgyűlés, melynek sikere nem lehetett, mert nem a megyékkel s az országbírói konferencziával, de az országgyűléssel kellett volna kezdeni az alkotmány helyreállítását, s mert a bécsi oktrojált februárosi alkotmány lehetetlenné tette a kiegyezést. Az országgyűlés feloszlattatott, beállott ismét az abszolutizmus, habár magyar köntösben — de az sem volt tartható. Lónyay e közben több értekezést irt, melyek 1863-ban jelentek meg; különös figyelmet érdemelnek a hitelintézetről s a pénzügyekről irt tanulmányai. Mindkettő történelmi érdekkel bir. Nevezetes értekezése továbbá "Magyarország" szerepe Európa élelmezésében«, Bontoux röpirata nyomán. Mily illúziókban éltünk akkor a gabona-produkciós kivitel tekintetében ! Ma nem a tudomány, de a tények világa meggyőz arról, hogy mezei gazdaságunk fejlesztése mellett ipart kell teremtenünk, mert nyersanyagaink kivitele hoszszú időre megakad. 1864-ben és 1865-ben az országos gazdasági egyesület nagy tevékenységet fejtett ki; a gyakorlati politika mezején tétlenségre kárhoztatott erők formális parlamentté alakították át. Lónyay Menyhért, mint a közgazdasági választmány elnöke, élénk részt vett az egyesület munkálkodásaiban. 1865-ben ismét össze kellett hívni az országgyűlést s a sadovai csata után komolyan hozzá kellett fogni a kiegyezéshez. Itt kezdődik Lónyay életének legtevékenyebb s legnevezetesebb korszaka. A kiegyezés kiinduló pontja, gyakorlatilag véve a dolgot, Deák húsvéti czikke volt. Megelőzték azt számos czikkek, röpiratok, melyekben a kiegyezés szükséges annak módozatai s formái voltak különböző szempontokból megbeszélve; az uralkodó eszme mindenben az volt, hogy állittassék helyre a minisztérium s a monarchia dualisztikus alapon szerveztessék. Elfogadtatott a közös ügyek eszméje, csak abban mutatkoztak némely divergencziák, mik legyenek a közös ügyek, s mily alakban gyakoroljon az országgyűlés alkotmányos befolyást ezen ügyekre. Hogy a külügynek közösnek kell lenni, ez iránt nem voltak eltérő vélemények; a második közös ügyre nézve azonban eltértek a nézetek, a hadügy legyen-e az, vagy a kereskedelmi ügy, szemmel tartva a vámterület közösségét. Ehhez képest különbözők voltak a közös ügyeket intéző alkotmányos testület formájára vonatkozó javaslatok. Voltak, kik a közös ügyeket egyenesen a két parlamentre akarták bízni, melyek esetről-esetre bizottságokat lettek volna kiküldendők ; némelyek a vám-parlament vagy vám-konferenczia egy nemét akarták behozni, mások mind a két parlament részéről évenkint választandó közös bizottságokat. A közös ügyek tárgyalásának mai alakja, vagyis a delegácziók intézménye, a mai formában s hatáskörrel gróf Andrássy Gyula, műve a közös szavazás kivételével, melyhez Deák ragaszkodott. A kiegyezés benső történetét megírni ma még nincs idején. Hiszem, hogy Lónyay is gyűjtött anyagot hozzá. Ismeretes dolog azonban, hogy ő Felsége Deák Ferenczet- s ugyanazon időben gr. Andrássy Gyulát magához hivatta, s velök külön-külön értekezett, s pedig úgy, hogy egyik sem tudott a másik meghívásáról. Mind a kettő nyilatkozata azonban a teendőkre nézve annyira megegyezett, hogy annak következtében a porosz-osztrák háború szerencsétlen kimenetele után magyar államférfiak hivattak Bécsbe, hogy a dolgot nyélbe üssék. Részt vettek ezen értekezésekben, illetőleg alkudozásokban egyrészt Mailáth György és Senynyey báró, másrészt gróf Andrássy Gyula, báró Eötvös József s Lónyay. Itt jöttek létre a megállapodások, melyek javaslatok alakjában az országgyűlés által ez ügyben kiküldött hatvanhetes bizottságba s később az országgyűlés elé kerültek. 1866. augusztus 14-én Lónyay Menyhért Bécsben időzött, ahonnan Gáczba készült menni Kaiserfeldhez, a kivel az értekezést Andrássy és Eötvös nagyon sürgették. Sennyey fölszólította őt, maradna Bécsben, a hová Andrássyt is várják, mert óhajtásuk, hogy vegyen részt a tartandó értekezletekben. Lónyay azt felelte, hogy csak akkor kész erre, ha ő Felsége kívánja, vagy ha Andrássy egyenes felszólítást intéz hozzá. Pesten Andrássyval találkozván, ez elmondta neki, hogy őt azzal hivták föl Bécsbe, vinne magával valakit barátai közül s ő Eötvös mellett Lónyayt jelölte ki erre, több okból, de különösen azért, mert a pénzügyi s általában anyagi érdekeket illető kérdésekben a jövendőbeli teendők iránt ő adhat legbővebb felvilágosítást. Augusztus 21-én volt az első értekezlet a kancellária épületében Bécsben. Részt vettek benne: Beust, Hübner, Mailáth, Sennyey, Andrássy, Lónyay. Mailáth azzal nyitotta meg az értekezletet, hogy ő Felsége őket négy őket bízta meg, hogy a jövendőbeli teendők iránt az országgyűlési többség egy pár tagjával tanácskozzanak, és az eredményt közöljék ő Felségével. Öt óráig folyt a vita a hadügyről és a pénzügyről. A németeknek nem ment a fejekbe, hogyan lehetséges nagy zavarok nélkül a pénzügyek átvétele a magyar kormány által; azt sem érthették meg, miképen legyen három pénzügyminiszter; nehézségeik voltak a közvetett adók, a vámok, az államadósságok, az állam garanciájával ellátott vállalatok és a bank kérdése tárgyában. Mindezekre nézve Lónyay adott felvilágosításokat. Az értekezletek aug. 31-ig folytak. Szept. 2-án Lónyay, Eötvös és Andrássy formulázták a választ a németek által a magyar képviselőház tizenötös bizottsága munkálata ellenében eléjök terjesztett írásbeli pontokra. A magyar urak azzal bocsáttattak el Bécsből, hogy a dolog sokkal fontosabb , hogysem ő Felsége rögtön határozhatna benne. 1866. decz. 31-én ezt írja Lónyay Menyhért naplójába: »Nyilvános életemre nézve ezen évben oly állást értem el, melynél különbet soha sem remélhettem, soha sem kívánhattam. Érzem súlyát, igyekezni fogok annak megfelelni. — Teljes öntudatában vagyok annak, hogy meg nem érdemeltem, s hogy pozicziómat — ami sajnos — nem tehetségeimnek köszönöm , hanem annak, hogy szegények vagyunk szakemberekben.« A szerénység nemes nyilatkozata ez, melynek értékét emeli, hogy nem a nyilvánosságnak volt szánva. 1867. január első napjaiban Andrássy, Eötvös és Lónyay újra Bécsbe hivattak értekezletre. Január 9-én Mailáth egy törvényjavaslatot adott át nekik »a közös ügyekről és azok alkotmányos kezeléséről«, amely a tizenötös bizottság által a magyar törvényhozásnak föntartott több tárgyat a delegácziókhoz akart utalni. E javaslatot a fentnevezettek tárgyalás alapjául sem fogadták el, de kinyilatkoztatták, hogy csak a tizenötös bizottság munkálata szolgálhat a tanácskozások alapjául, amelyre a később Beustnál tartott első értekezleten, melyben Mailáth, Sennyey, Andrássy, Eötvös és Lónyay vettek részt, a német államférfiak is ráállottak. Az értekezletek ezután legnagyobb részben Beusznál tartottak. A pénzügyi kérdésekről ezt írja naplójában Lónyay : »Nekem sikerült a tanácskozás ezen részét vezetni, az aggodalmakat eloszlatni, a jogi fogalmakat megóvni, a magyar országgyűlés hatáskörét fentartani, a közös birodalmi érdekeket kiegyenlíteni , legalább a jelenlevő miniszterek megnyugtatására. Január 23-án Lónyay a hatvanhetes bizottság húsz tagját lakására hívta meg, s itt Andrássy és ő előadták és kifejtették a bécsi eseményeket. Február 10-én Andrássy és Lónyay megint Bécsbe hivattak. Pontozatok adattak át nekik az 1848-iki törvények revíziójára vonatkozólag. A pénzügyi kérdésekben Lónyay az osztrák pénzügyminiszterrel Beckével konferált. Becke kész formulázott dolgozatot olvasott fel neki, mely így kezdődött: »Mindaddig a magyar pénzügyminiszter meg nem kezdheti hatáskörét, míg az országgyűlés meg nem szavazza az adókat.« Erre Lónyay határozottan kijelentette, hogy ily föltétel alatt sem ő, sem más, tárczát nem vállal. E sokáig tárgyalt kiegyezési mű, melynek csak egyes főbb fázisait adhattam itt elő, a koronázással fejeztetett be. Ekkor azután megkezdődtek ismét a részletes tárgyalások Bécsben: a kvótadeputáczió, az államadósság ügye s a vámszövetség tárgyában. Mindezen ügyekben Lónyay nagy munkásságot s ügyességet fejtett ki. Nem szabad elhallgatni, hogy az osztrák miniszterek, Beust gróf és Becke báró, kik rokonszenvvel viseltettek Magyarország iránt s elfogultság nélkül tárgyalták a függő kérdéseket, a dolgok tisztázását nagyban elősegítették, s Magyarország nekik elismeréssel tartozik. Mindent azonban itthon megint az országgyűlés által kellett elfogadtatni. Lónyay munkássága nem szorítkozott a parlamentre, neki a pénzügyi adminisztrácziót s annak egész apparátusát kellett szervezni. A dolog sikerült is, ami annál nagyobb érdeméül tulajdonítandó, mert hiszen neki is csak oly elemekkel kellett dolgoznia, aminek rendelkezésére állottak. A maga naplójában e tárgyról így nyilatkozik: »1868 nagy munkát adó év volt reám nézve, a berendezés esztendeje. Ha meggondolom, mennyi újat kellett a pénzügyi kormányzat terén keresztül vinnem, az igazgatás minden ágát átalakítani, a hivatalos magyar nyelvet alkalmazni képzett egyének nélkül, a pénzügyi szabályokat átformálni, magyarul kiadni és keresztül vinni, e mellett az első és második delegáczió munkáját folyton figyelemmel kísérni, az ellentétes érdekek kiegyenlítésén, az összeütközések anyagának eltávolításán fáradozni: ez bizony nem kis föladat volt. Nem csoda — igy folytatja Lónyay — ha 1868-ban éppen nem volt rá érkezésem, hogy Naplómba följegyzéseket tegyek.« Oly óriási munka után, minőt ezen években kifejtett, Lónyaynak jól esett, hogy egy időre a magyar minisztériumtól elválhatott, s Bécsbe hivatott. Teljességgel nem áll, hogy Andrássy őt csak el akarta volna távolítani. Bizonyítja ezt Andrássy Gyula grófnak Lónyayhoz Bécsbe távoztakor intézett következő levele: »Reményem, nem kételkedel abban, hogy ha én is helyeseltem elhatározásodat a képviselői állásról való lemondást illetőleg, erre semminemű más ok nem bírt, mint az, hogy nem szerettem volna közjogi vitát, melyet képviselői állásod megtartása előidézett volna, fölhívni. Főleg pedig, mert azt hiszem, hogy az ellenkező eljárást azok, kik távozásodat vagy úgy akarták feltüntetni, hogy én tartalak ki a mi körünkből, vagy úgy, hogy te hagytad el állásodat a czélból, hogy Bécsből működhesél ellenem, bizonyosan igyekeztek volna valamely ily értelemben félremagyarázni. Most már, hála Istennek, értelmes ember alig van, ki ezeket higyje, s reményem, mindkettőnknek lesz alkalmunk bebizonyítani, hogy köztünk volt és valószínűleg lesz is nézeteltérés kisebb dolgokban, de hogy elvkérdésekben nem volt, s hiszem, nem is lesz soha.« Beust gróf a közös minisztérium állása megerősítése czéljából óhajtotta, hogy egyik tagja magyar ember legyen, még pedig oly kipróbált nagy elméjű és erélyű egyén, mint a milyennek Lónyayt ismerték, Beust Lónyayban a maga támaszát látván. Később a német-franczia háború bonyodalmas idejében kívánatosnak mutatkozott, hogy Andrássy gróf vegye át a külügyek vezetését, s azzal Lónyay hazatért, és itt a miniszterelnökséget foglalta el. Lónyay ez időben nagy küzdelmeken ment keresztül. A vasúti szerződés, melyet az előbbi minisztérium igen előnyös föltételek alatt, a legnevezeteesebb pénzerőkkel kötött meg, s melyet elejteni éppen nem akart (de a mely Lónyay nézete szerint nem tatkozott időszerűnek); továbbá a választási terv a szerb és horvát ügyek, végre maguk a válások sok sok gondot és álmatlan éseket okz Lónyaynak. Az ismeretes parliamenti jelenetek s némelyreértések, közte és kollégái közt, előidézték minimuma visszavonulását. Ez alkalomból Deák Ferencz a Deákkör évi deczember 5-diki értekezletén ily módon dekozott a lelépő miniszterelnökről: »Azon férfiúnak, a ki nehéz időkben, midőnzánkban az alkotmányosság hatályon kivül tetett, midőn az ország önállósága és szálsága el volt nyomva, a legelsők sorában , azok között, kik a haza alkotmányáért és hadságáért küzdöttek; azon férfiúnak, a kidőn kedvezőbbre fordult a helyzet, nagymányával és szakismeretével buzgón és önfelálli munkálódott a kiegyenlítés létrejötte körül; a ki,dőn legyőzhetetlennek látszó nehézségek állotta siker útjában, nem szűnt meg bizni és csüggedetti munkálkodni; a ki a kiegyezés, különösen pénz, részének megoldásánál kimondhatatlan érdem szerzett magának ; ezen férfiúnak, a ki újabban a horvát kiegyezés létrejövetele és a határőrvidék désének szerencsés megoldása körül felejthető szolgálatokat tett a hazának: ezen férfiúnak érdet elfeledni nem lehet, nem szabad. Nem szabad knősen ezen pillanatban, midőn eddigi állásától visszonul, és kislelkűségnek, menthetetlen szűkkeblűnek tartaná, ha ezen elismerés nyilvános kijelentésen gátolva érezné magát azon alaptalan gyanússok által, melyek személye ellen intéztettek és gyáságnak tartaná határozottan ki nem jelenteni, s ezen gyanúsításoknak soha legkisebb hitelt adott.« Ezen időtől fogva gróf Lónyay a politikai többé előtérben nem állott; de a társadalmi segületi téren s az irodalomban folytonosan nagy tékenységet fejtett ki. Tiszaszabályozás, Földhitelvizet, Akadémia, valamint saját egyházas hitfelekez ügyei, elég tért nyújtottak munkaerejének és tékenységének. Az alatt megírta munkáját a bankükről is. Tanulságos könyv mindenki számára, aki fokozást akar nyerni a bankkérdésben , gyakori része azonban abban kulminál, hogy Magyarország valuta helyreállítása nélkül is önálló magyar bank de még helyesebben, több bankot is állíthat. Oly terv, melyet fölfogásom szerint az ellenben a legjobb hiszemü és szándékú államférfia felit hat és vitathat, de a melyet el fog ejteni, mivel kormányra lép. — Azon viszonynál fogva, melyb mi a monarchia másik államával állunk, az öná magyar bank a valuta helyreállítása előtt végheti zavarokat idézhetne elő, s ami több, a bankrend is által csak fokoztatnék. Két évvel halála előtt betegeskedni kezdett sok és erőltetett munka folytán, de családi szerecsétlenségek is hatottak állapotára. Orvosai enyhe éghajlat alá küldöttek, s tartózkodása Abbáziák látszólag jobbra is fordította egészségét, de az vaóban csak látszat volt, mert november 3-án rögtön váratlanul, tevékenysége közepett ragadta el a hal Lónyay kiváló szellemi tehetségekkel bírt, nmes ambícziója volt magának nagy állást s hatáske szerezni, de ez után hazájának is szolgálni; jogos ambiczió, mely a jelenkor fiatal embereiben úgy lászik kisebb mértékben van meg, mint azokban, kik század első felében születtek. Hajlamainál s szellemi irányánál és sokolda miveltségénél fogva a politikában ahhoz az iskolák tartozott, mely a haladást a fentartással közvetire törekszik, mely a szabad intézményeket szereti, éppen azok érdekében nagy súlyt fektet a rendre és jó adminisztráczióra. Tanulmányai s hajlamai a közgazdasághoz kiválóan a pénzügyhöz vonzották, s ez az országba annyira el volt ismerve, hogy őt quasi praedestina pénzügyminiszternek tartották, mihelyt a kiegyező tárgyalások megindultak, a mire nézve jellemző, hog mikor 1865. június 19-én a földhitelintézet igazgatóebédre gyűltek össze, Csengery Antal poharát Lónyay Menyhértre emelve, egyebek között ezt mondotta: »Egy ízben Dessewffy Emil gróf azt említ hogy végre is nincs, a ki ne lenne nélkülözhetetlen Ezen thémáról beszélgettem egyszer Deák Ferencczel, aki egy darabig szemlét tartván az ország k tűnő egyéniségei fölött, igy nyilatkozott: Mégis tudó egyet, aki nemzetgazdasági és pénzügyi ismeretein fogva ez idő szerint csakugyan pótolhatatlan volna, ez Lónyay Menyhért.« De Lónyaynak érzéke volt más tanulmányok , érdekek iránt is, mit elég alkalmam volt tapasztaln midőn minisztériumának tagja voltam ; tapasztaltattuk ezt mindnyájan, kik vele az akadémiában mi ködtünk. Megnyitó beszédei, valamint elődje felett tartós emlékbeszéde mindenkor érdekes olvasmányok fognak maradni, s az akadémiának, nemcsak anyag ügyei rendezése körül — amiben egykori elnöktársával, Csengeryvel osztozott, hanem szellemi munkálkodása vezetésében tanúsított sokoldalúságával valóban felejthetetlen szolgálatokat tett! Itt hallottuk őt még múlt évi közülésünkön is Ki sejtette volna akkor, hogy azon tehetségekbe gazdag férfia felett már ez évben emlékbeszédet fogunk tartani. Élete nem hosszú, de annál tartalmasabb. Sok nevezetes eseményről és eredményről elmondhatta quorum pars magna fui. Ez szolgálhat vigaszul családjának, az országnak s akadémiánknak is, állapítani a franczia s olasz nyelv törvényeit; ha azonban a nemzet bir életerővel, s mindinkább fejlődik, akkor a nyelv sem marad meg régi formáiban, a szók értelme változik, újak képződnek, s a nemzeti irodalom nyelvérzéke is módosul és keresztültör azon szabályokon, melyek azt bizonyos időpontban meg akarták állandósítani. Az olaszoknál a trecentisták klassziczitására következettt a cinquecentisták klaszsziczitása; most ez is elavult, s a Crusca szabályai nem kötik meg többé az újabb irályt. Érezte ezt a mi akadémiánk is, és ámbár sohasem feledkezett meg arról, hogy nyelvünk tisztaságának első őre, mégsem kovácsolt békét, mely azt kifejlődésében megakaszsza, sőt a maga kebelében is szabad tért nyitott a különböző nézeteknek, s tekintélyét nem használja fel soha bármely tudományos theória istápolására. A szabadság volt mindig éltető szelleme ; érezte, hogy nem lehet egyéb, mint oly közművelődési intézet, mely az összes magyar irodalom képviselőit, amennyire lehet, magába foglalja, el nem zárkózik semmi iránytól, s így alkotja meg a magyar irodalmi köztársaságot, melynek folytonos kifejlődését igyekszik előmozdítani, de korlátokat nem állít fel, midőn a tudományosság haladására és terjesztésére fordítja azon eszközöket, melyeket a közönség hazafisága rendelkezésére bocsátott. Ez tette népszerűvé akadémiánkat, mely mindig azon volt, hogy a tudományt az élettel összekösse, keresi az alkalmat, hogy a közönséggel érintkezzék s nagy gyűléseiben számot ad a nemzetnek munkálkodásáról. Most is megjelenünk a nemzet előtt azon öntudattal, hogy az akadémia ez évben is híven teljesité feladatát. Az erdélyi ev. ref. egyházkerület közgyűlése — Második nap. — Kolozsvárit, május 29. (II.) Báró Kemény Gábor miniszter, mint elnök reggeli 9 órakor, elfoglalván helyét, a tegnap ülés jegyzőkönyvének felolvasására hívja fel a jegyzőt, mi megtörténvén, a jegyzőkönyv észrevétel nélkü helyben hagyatik. Ezután a különböző bizottságok kiküldése következett, úgyszintén a gyűlés tartamán segédjegyzők kinevezése is; segédjegyzőkül kineveztettek: Surányi Gyula, dr. Elekes Viktor, dr. Törös István és Bedőházi János. Az elnöki előterjesztései között, melyek részint kérvények, részint jelentésekből állottak, volt egy, mely kínos benyomást tett az egész gyűlésre, ez pedig dr. Bánffy Albert egyházkerületi egyik főgondnok lemondásának bejelentése volt. Noha a lemondás indokául a buzgó és szeretett főgondnok öregségét, aggkorát hozza fel, de mégis nyílt titokként tudja mindenki, hogy itt valami egyéb lappang . . . Éppen ezért a gyűlés élénk helyesléssel fogadta el azon indítványt, miszerint keressék fel a nemes báró lemondásának visszavételére. Vajha a közgyűlés szeretetének, ragaszkodásának ezen meleg nyilatkozata visszaesdhetné a tisztelt főgondnokot egyházkerületünk vezérférfiai közé! Mert máskép fájdalmas veszteség éri egyházkerületünket, pedig amúgy is vesztettünk eleget Nagy Péter és Zeyk Károly elhalálozásában, kik mindketten üres helyet hagytak maguk után. Szomorú lenne, ha a meghaltak után az élők is kilépnének a sorból . . . A mai ülés fénypontját helyettes püspök Szász Domokos beszámoló jelentése képezte. A szépen kidolgozott és hatásosan előadott jelentés mindvégig