Pesti Napló, 1885. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)

1885-08-01 / 209. szám

209. szám. Budapest* 1885. Szombat, augusztus 1, 36. évi folyam, Saerk^Extéist iroda s lTereueziek-ters, Atieimu ta-é p ft i e t. A lap ***­lemi részét illető minden küllemény a «erkesztőségin» intézendő. iSermantellen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak ek Kéziratok nem adatnak vísmss. I£.iad­í'fei¥«4ski) Ferencsiek­ tere, Athenben m­é p a 1» t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiad&i tSrfc­í, panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intésemlöi. Egyes szám 4 kr. PESTI NAPLÓ Reggeli kiadás» ■ nnnT i www«mi'nirata«B4 Előfizetési feltételeik­­ Postán takve, vagy Budapesten házhon hordva reggeli ál esti ki­adás együtt­­ 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 ct. — 6 hónapra 12 frt. ks esti kiadás postai különkardéspést felölfü­stés havonként 86 kr., ivaegypeanként 1 foartaa Hirdetések fzintúgy mint előfizetések ® 1 3 P esti ISTapló« kiadó-hivatalát® Budapest, Ferencziek-tere, Atheliaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI N­APLÓ-fflfjT* Aug. l-jével uj előfizetést nyitunk lapunkra. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, s nagy esti kiadásával, mely az ugyanaz­napi bécsi lapok kivonatát is tartalmazza, tetemesen megelőzi az esti ki­adással nem bíró budapesti lapokat. A Pesti Napló számos mellékletet ad, s van külön nagy melléklete, a Vasárnap, mely szépirodalmi, is­meretterjesztő, sport- és divat-közleményeivel a leg­nagyobb" mérvben magára vonta az olvasóközönség ér­deklődését. A Pesti Napló előfizetői azon rendkívüli kedvez­ményt élvezik, hogy a Magyar Bazár nagy képes di­vatlapot (nagy szabás­­s munkalapokkal és színes párisi divatképekkel), mely a műveit háztartásokban már-már nélkülözhetlen s melynek hasznavehetősége tetemesen felér dijával, mert a hölgyeknek sok kiadást megtakarít, féláron rendelhetik meg. Előfizetési árak: a PESTI NAPLÓ-ra Reggeli és esti kiadás­: Évnegyedre ....................................... 6 frt. Egy hóra ... ... ... ... ... ... ... *­ ,, Pesti Napló és Magyar Bazárra: Félévre ................. 14 frt 50 kr Évnegyedre .......... 7 „ 25 „ g*6T Az előfizetés vidékről legczélszerűbben posta­­utalván ívnyal történik, mely Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (Perencziek-tere, Athenaeum-épület) kül­dendő. SS?“ Az esti lap külön postai megküldéséért év­­negyedenkint 1 frt fizetendő. Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest, július 31. Zágrábi levelezőnktől jul. 31-től a következő sorokat vettük: A Starcsevics-párt köreiben nagy dicsek­véssel és diadalérzettel hirdetik, hogy végre megtalálták azon archimedesi pontot, melyből Khuen-Héderváry bánt kivethetik állásából. Szarcsevics Antal, az öreg próféta, hir szerint maga állott az agitáczió élére s pártjának tagjait az országgyűlés elnökségéhez intézendő felszólítás aláírására buzdítja, mely felszólí­tásban az elnökséget a házszabályok értelmé­ben az országgyűlés rögtöni egybehívására akarják kényszeríteni, hogy a bánt felelősség­re vonják és vád alá helyezzék azon­­önké­nyes és törvényt sértői eljárása miatt, mely­­lyel az úgynevezett Paulini-aktákat az orszá­gos levéltárból elvitette. E pártnak nincs egyéb czélja, mint hogy magáról beszéltessen és minden áron botrányt csináljon. A Szarcsevics-párt köréből szárma­zó jelentések úgy tüntetik fel az itteni hely­zetet, mintha Zágráb és vele együtt egész Horvátország lázas izgatottságban volna az okmányok elvitele miatt. Mi is Zágrábban élünk, de annyit mond­hatunk, hogy ha van egyáltalában izgatott­ság, ez legfölebb egyes ellenzéki fezörök fejé­ben létezhetik, kik folyton botrányból élnek s a nélkül nem lehetnek. Az egész kérdést azért fújták fel fontos államügygyé s azért ferdítették el annak egyes részleteit, hogy az itteni községi választásokat kormányellenes irányban befolyásolhassák. E czélra jó volt nekik minden eszköz, s hogy tényleg ez volt a czél, az ma már kétségtelen. Igaz ugyan, hogy a Sloboda a múlt héten azt jelentette, hogy az ellenzék húsz tagja az országgyűlés egybehívását akarja kieszkö­zölni , de abból még, hogy ezen urak erre törekszenek, éppen nem következik, hogy az összehívás meg is fog történni. Nem fektetünk arra súlyt, hogy még a húsz képviselő által maguknak vindikált jogosultság sem áll min­den kétségen kívül arra nézve, hogy ők az országgyűlés egybehívását kívánhassák, mert nem ugyanegy ülésszak elnapolt üléseinek újabbi folytatásáról, hanem egy új ülésszak­nak megnyitásáról van szó, a­mi egymástól nagyon különböző két dolog, főleg miután a házszabályok világosan azt mondják, hogy az új ülésszak megnyitásának időpontját az el­nök a kormánynyal egyetértőleg állapítja meg s csak az elnapolt ülések ismétt felvéte­lét kérheti 20 képviselő. Nem akarunk e kér­dés taglalásába e szempontból belebocsát­kozni, s inkább arra akarunk utalni, minő gyakorlati eredménye volna annak, ha az összehívás most tényleg megtörténnék. Feltéve, hogy húsz képviselőnek joga volna az új ülésszak megnyitását kieszközölni , az ülésszak az általuk kívánt időpontban tényleg megnyittatnék, az országgyűlés, mint­hogy sem a reform­javaslat, sem az attól függő budget, sem egyéb kormány-előter­jesztés nincs készen, egyedül a kérdéses levél­tári ügygyel foglalkozhatnék. Minthogy mindenki tudja, hogy a bán nemcsak hogy túl nem lépte jogkörét, de korrekt eljárása által a legteljesebb elisme­résre tarthat számot, a többség kénytelen volna az ellenzék vádjait visszautasítani és a bánnak bizalmat és elismerést szavazni. Az ellenzék tehát a legteljesebben blamálná ma­gát az ország költségén. A vita ugyanis két­ségtelenül legalább is tizennégy napig tartana, s minthogy egy-egy ülés kerek 1000 írtba kerül, az ellenzéki urak mulatságát 14.000 forinttal lenne kénytelen az ország meg­fizetni, nem is számítva az úti költségeket, melyek egymaguk 4000 írtra rúgnak. Ezen összeget a Starcsevics- és Strossmayer-párti népboldogító hazafiak egyenesen a nép zsebé­ből vennék ki, a­melynek pedig ezen összegre más fontosabb czélok érdekében sokkal na­gyobb szüksége van. Határozottan merjük állítani, a­nélkül, hogy dementitól kellene tartanunk, hogy csu­pán ezen tekintet az, mely mérvadó körökben nem engedte azon tervet megvalósíttatni, hogy alkalmat kell adni az ellenzéknek arra, hogy együgyű, de ép oly rosszakaratú fenye­getéseit megvalósítsa. Pedig nagyon kedvező volna az alkalom a cselszövő rágalmazókat az ország előtt leálc­ázni. De ennek daczára a kormánykörök lemondanak ezen eklatáns elégtételnyerésről, mert a hazafiságot nem szájukban hordják, hanem tényleg gyakorol­ják. Csupán egy eset volna, melyben a kor­mány is az országgyűlés egybehívását kívánná, ha t. i.­oka volna attól tartani, hogy az iga­zi közvélemény eljárását félreérthetné, vagy azt hinné, hogy a kormánynak csakugyan van oka a Starcsevics-párt vádjaitól félnie. A közvélemény azonban nagyon jól tudja, hogy a Starcsevics-párt a legújabb botrányt csak azért akarja előidézni, mert ez­által hiszi elhalványulni kezdő nimbusát is­mét helyreállíthatni, s főleg jól tudja, hogy az egész heczet a zágrábi polgármesteri és ta­nácsi választások befolyásolása miatt szer­veztetek. A PESTI NAPLÓ TÁ­­CZÁJA. -- Augusztus 1. — A mahdi fogságában. Luigi Bononi olasz lelkész, ki leírhatatlan szenvedések után a mahdi fogságából megszökött, a Daily News kairói levelezőjének elbeszélte élményeit. Közöljük belőle a következő rendkívül érdekes rész­leteket : Azelőtt a veronai egyházmegyében voltam lel­kész s aztán 1873 ban beléptem a közép-ázsiai szol­gálatba és 1874-ben Khartumba mentem. Először Kordofánban voltam misszionárius, 1876-ban El- Obeidben szuperior, 1877—1878-ban Gebel-Nubá­­ban szuperior, 1879—1881-ben Khartumban főviká­rius, végre pedig a nubiai misszió vezérszuperiorja. 1882. májusban Gebel Belimben, a misszió központ­ján laktam, mikor szept. 17-én a felkelők megtámad­tak s a misszió tagjaival és 150 katonával együtt fogságba vetettek. Jelen voltam El-Obeid ostrománál, mely 1883. jan. 17-én kapitulált. Mikor a mahdi Khartumba vonult, már csak én s velem még tizen­két európai volt életben a misszió elfogott tagjai közül. Sokan éhhalált szenvedtek közülünk. Bononi elbeszéli , hogy hogyan sikerült egy Oswalder nevű osztráknak és két olasz egyéniségnek Obeidben misszionárius állomást létesíteni, s 30 egyént a kereszténységre téríteni. Mikor azonban a baggara-ar­abok a mahdiról, vagyis Mohamet Ah­­­metról azt hallották, hogy kitűzte a lázadás zászlóját, hogy lerázza a törökök igáját, a bagarra-arabok elő­készületeket tettek, hogy a mahdi csapataival egye­sülhessenek. Megtámadták telepünket, de mi erősen ellentálltunk nekik. A hegyi núbiaiak, kik velünk voltak, segédkezet nyújtottak, mert őket az arabok, kik az egész vidéket elözönlötték, lakhelyeikből el­kergették. Egyesek a hegyek közé rejtőztek előlük, s a többség felvette az arab igát. A kisebb rész hozzánk menekült, áttért a keresztény hitre. Az arabok beke­rítettek, elfogtak bennünket és bezárva tartottak ápril 2-tól 1882. szeptember végéig. Ez időben Yousef pasa hadserege, mely El- Obeidbe akart vonulni, szétszóródott. A katonák egy napon a kutakat betömve találták, s oly nagy szom­júsággal küzdöttek, hogy nem lehetett őket visszatar­tani, szanaszét futottak. Az arabok feltartóztatták és lemészárolták őket. E váratlan nagy siker után a mahdi szabályszerű ostrom alá vette El-Obeidot. Meir Omar emirnek azt a parancsot küldte, hogy támadja meg a missziót s mészárolja le tagjait az utolsó szálig. Egyelőre azonban az emir csapatai nem voltak elégségesek, ezért tehát megelégedett azzal,­­ hogy a várost körülzárolta és segítségre várt. A se­gély napról napra jobban közeledett. Láttuk, hogy elvesztünk, s ezért elhatároztuk, hogy marháinkkal és ingó javainkkal együtt elhagyjuk az állomást s lehető gyorsasággal Fashodába megyünk, mert valószínűt­lennek látszott, hogy az erősen körülzárolt El-Obeidbe bejuthassunk. De ember tervez, Istven végez! Egy Khalel nevű efendi tiszt, kit bizalommal vettünk körül, elárulta szándékunkat. Ezért aztán Meir Omar telje­sen körülzárolt bennünket s felszólított, hogy adjuk meg magunkat. A katonák, kiknek bennünket védel­mezni kellett volna, átpártoltak a mahdihoz, kinek csapataiban tovább harczoltak. Helyzetünk remény­telen és kétségbeejtő volt. Elhatároztuk, hogy megadjuk magunkat az alatt a feltétel alatt, hogy életünket kíméljék meg és sza­bad legyen Egyiptomba vonulnunk. E feltételeket az emir elfogadta, és minket letartóztatott. Marháinkat, juhainkat, szántóföldeinket, könyveinket, ruháinkat elvették tőlünk. Békába verték tagjainkat s a mahdi­hoz kisértek, ki El-Obeidben állomásozott. Elias pasa mindent elkövetett érdekünkben a tekintélyesebb ben­­szülöttekkel együtt. Elias pasa közeli rokona Zebebr pasának, a hírhedt rabszolgakereskedőnek, kit nem­rég Gibraltárba internáltak. Midőn ezen emberek a várost elhagyták, Mohamet Said pasa összébb vonta védelmi vonalát. El-Obeidot, mint a többi várost Szu­dánban, óriási sánczok védik, és meg is védelmezik. A sánczokat újra megerősítették. Eddig a csapatok a lázadók roham támadásai előtt élénk ellentállást ta­núsítottak, s az utóbbiak minden ütközet után óriási veszteséggel vonultak vissza. Mint említettem, hetünket a mahdihoz vittek. Ez kijelentette előttünk, hogy át kell térnünk az iz­­lamra. »De mi nem változtathatjuk meg vallásunkat — mondtuk neki — mert ezt az Isten tiltja, s ha kül­sőleg át is térnénk az izlámra, arról bennőnk mit sem tudna.« E felelet felbőszítette a mahdit. Ránk kiáltott: »Vigyázzatok, hitetlen kutyák! Holnap péntek lesz. Adok gondolkozási időt. Ha holnapig nem tér­tek át az izlámra, makacsságotokért keményen meg fogtok lakolni. Végeztünk.« Napközben több dervis keresett fel bennünket, akik rá akartak bírni, hogy engedelmeskedjünk a mah­­dinak. Mi azonban nem tágítottunk. A dervisek düh­be jöttek. Másnap kivezettek bennünket. Az arabok barezvonalba voltak felállítva, hátuk megött lovasság táborozott. Ezer és ezer kard csillogott a nap fényé­ben. Azt hittük, az utolsó nap virradt fel reánk. De nem féltünk tőle. Örültünk, hogy hitünk szent ügyéért halhatunk meg. Mikor az arabok harczvonala előtt elvonultunk, megvillogtatták kardjaikat, s fenyegettek bennün­ket. Csakhamar elértük azt a helyet, amelyen a mahdi­­ állt. Óriási tevén lovagolt. Mikor közelébe értünk, ránk kiáltott: »Nos, keresztények, át akartok-e térni az­­­szlámra, vagy levágják a fejeteket.« Mi így válaszoltunk: »Mohamet sejk, neked nagy a hatalmad; ezer meg ezer harczos felett ren­delkezel, a kiknek megparancsolhatod, hogy azt te­gyék velünk, a mi neked tetszik. De nincs hatalmad arra, hogy bennünket az izlámra való áttérésre kény­szerítsék Inkább meghalunk, sem hogy vallásunkat elhagyjuk.« Mély csand követte szavainkat. A dervisek mel­lénk állotta­i, hosszú kardokkal kezükben és várták uruk parancsát, hogy bennünket megöljenek. A mahdi reánk nézett és egy szót sem szólt. Egyszerre felkiál­tott: »Óh nazarénusok, Allah vezérelje sziveteket és vezessen benneteket a helyes ösvényre.« Azután han­gosan kiáltá: »Ti, mindannyian, a kik itt jelen vagy­tok, sejkok és dervisek és mindannyian, a kik fegy­vert viseltek, dugjátok fegyvereiteket hüvelyeikbe. Parancsolom, vezessétek e nazarénusokat sátramba, biztonságba, így akarom.« Erre bevezettek bennünket egy szalmakunyhó­ba. Megparancsolta, hogy üljünk le, és együnk vele. Ezután élénken beszélgetett velünk különbö­ző dolgokról. »Megvédelek benneteket, egy hajszálotok sem fog meggörbülni. Egy Stambouli György nevű szíriainak foglak átadni benneteket ; ez az ember áttért az izlámra és megadja majd a szükséges útba­igazításokat.« Átadtak bennünket és a szíriai elvezetett sáto­rába. Itt maradtunk két hónapig. Helyzetünk még rosszabbá vált; ruhánkat le­ette a piszok és éheztünk. A mahdi többé nem törő­dött velünk; hárman közülünk iszonyú kunok között haltak meg ; az eső csapkodta a haldoklókat, szegé­nyek, a ti szenvedéstek véget ért.Nemes ügy szolgála­tában haltatok meg, mint szent mártírok. Egész titok­ban részesítettem őket a vallás utolsó vigaszaiban. Ellenségeink abban reménykedtek, hogy a rossz bánásmód következtében rábírnak bennünket arra, hogy áttérünk az izlamra ; agyonütötték volna mind­nyájunkat, ha egyszer rajtaérnek keresztény isten­tiszteleten. Haldokló társaim borzasztó szenvedései azt a bolond elhatározást érlelték meg bennem, hogy el­menjek a mahdihoz, történjék akármi. Elmentem és kértem, váltsa be azt az ígéretét, hogy bántódás nél­kül elmehetünk Egyiptomba. »Kérelmedet nem tel­jesíthetem,« válaszolá a mahdi. »Isten nem engedi meg, de fogd, itt van 10 Mária-Terézia-tallér, vásá­rolj, a­mire szükséged van, itt van ruha is, ezt ma­gadra veheted. Nincs megtiltva az sem, hogy néha­­néha elmehetsz a piac­ra, megparancsoltam, hogy senki se bántson, de ha sétálni akarsz, mindig arab ruhába öltözzél.« Mindinkább közeledett az idő, hogy Obeidnek meg kellett magát adni, hacsak az emberek éhen nem akartak halni. Szenvedéseik iszonyúak voltak. Az élelmi­szerek rendkívül megdrágultak, egy tojás egy tallérba került. Az emberek, mindmegannyi kísértet, vánszorog­tak, valóságos csontvázak, zörgő csontokkal, aszott bőrrel; ha valaki meghalt, nem igen találkozott senki, aki eltemette volna; az élők oly gyengék voltak, hogy nem tudták megásni a sírt; a holttestek ott rothad­tak a napon. Minden nap újabb veszedelmet hozott. Az éhségtől űzve az emberek hiénákká lettek; kiásták az elhullott kutyákat, szamarakat, tevéket és meg­ették. A nyomor tetőpontját érte el, de a vitéz vén török, még mindig nem akart tudni a megadásról. A katonákban már nem volt annyi erő, hogy a fegyve­reket elbírják. Ebes farkasokként vánszorogtak, enni­valót keresve. Januárius 18-án a felkelők átmásztak a sán­­czokon; mikor a dervisek beléptek a kormányzósági épület nagy csarnokába, ott találtuk Achmet Said pasát, daczosan keresztbefont karokkal, egy fa­ ka­­rosszékben ülve. Oda rohantak hozzá, hogy agyonüs­sék ; ekkor többen azt mondták, hogy ne bántsák, hanem vigyék a mahdihoz. »Vissza kutyák,« kiáltott a pasa. »Nyomorult lázadók, ne nyúljatok hozzám, magam megyek el Mahomet Achmethez!« Megrettenve hátráltak az arabok; a pasa te­kintete ijesztő volt. Midőn a mahdi meglátta a pasát, azonnal meg­parancsolta, hogy kötözzék meg kezeit és lábait. Da legfőbb ideje is volt, mert a török már kezében szorí­totta a revolvert és a következő pillanatban lelőtte volna a lázadók rettegett vezérét. »Vigyétek el a török kutyát,« orditá a mahdi, és adjátok el rabszolgaként a bazárban, a legtöbbet ígérőnek.« Parancsát azonnal teljesítették. Egy emir, ki véletlenül arra ment, a­nélkül, hogy tudta volna, kit vásárol meg, 680 piaszterért megvette a pasát. Midőn ezt Mahomet Achmet megtudta, megpa­rancsolta, hogy vezessék ismét elébe Achmet pasát. Néhány dervistől kísérve lépett be. Büszkén, szilárd léptekkel jött, egy arczizma sem rándult meg, midőn a dervisek kardot rántottak. »Meg akartok gyilkolni, ugy­e ?« kiáltá Ach­met pasa, dörgő hangon. »Átkozott, gyáva kutyák, nem félek tőletek. Am szálljon gyalázat apátok sír­jaira. Megátkozom őket és azokat is, a kik titeket szültek. Megátkozom apáitokat, anyáitokat, harmad­íziglen. Megátkozlak mindnyájatokat, de legjobban hamis prófétátokat, Mahomet Achmetet!« A következő pillanatban átdöfött mellel ro­­l­gyott össze. Hősi halállal múlt ki. A lőporraktárral a levegőbe akarta magát röpíteni, de tisztei tanácsára elállott ettől a szándékától. Dühökben a borzasztó átkok felett, a dervisek lemészárolták Aly bey sherifet és a többi tiszteket. A mahdi, mikor ezt meghallotta, sírni kezdett, hamut szórt fejére és gyászolt. Az ostromzár folyama alatt Giovanni Losi ne­vű pap El-Obeidban meghalt, két más pap fogságba esett és kényszerítették őket az izlámra áttérni. Egy­idejűleg öt apácza is fogságba került és hozzánk kül­­dötték őket, remélték, hogy ezek is követni fogják a a férfiak példáját. De a nővérek határozottan vona­kodtak vallásukat megváltoztatni. A szegény asszo­nyok, egyedül bőr és csontból álló teremtmények, im­már rettenetes sorsban voltak. Egy napon levél jutott kezeimhez; Hicks pasa irta s Khartumból ápril 21-ről volt keltezve. Megerősíti e levélben, hogy nagy számú hadsereggel Obeid ellen készül nyomulni s figyelmeztet engem, hogy óvjam meg bátorságomat, mert ő okvetlen meg fog szabadítani bennünket. Mialatt Obeidben voltam, láttam, hogy három férfiút kergettek ki a városból, de a dolgot nem ér­tettem egészen. Nemsokára megtudtam, hogy Hicks pasa három hamis vezetője volt. Kiűzetésük csak szm­leges volt, parancsot kaptak Hicks pasát tévútra vezetni. Abdulla el Taisi kalifa érkezett meg nemso­kára Obeidbe. Az első, a­mit tett, az volt, hogy ben­nünket maga elé vitetett. Megparancsolta nekünk, hogy térjünk át az izlamra. Ugyanazt feleltük neki, a­mit Mahomet Achmetnek, midőn ugyanezt kívánta tőlünk. Visszaküldött házunkba, de egyúttal paran­csot intézett hozzánk, hogy szolgáltassuk ki neki a nővéreket. Válaszunk volt: »Saját mozlim törvénye­tek szerint tiltva van, hogy a nők idegenek házait meglátogassák.« Ápril 1-én az apáczákat erőszakkal vezették el tőlünk és sorsuk ezután borzasztó volt. Rabszolga­­nőkül osztották őket szét az emirek között. Én és még két férfitársam hasonló sorsban részesültünk. Engem Bert El Walhoz küldtek, Giuseppe Oswal­­dert Abdalla Wad en Noor emir házába és Giuseppe Reynolot Mahmud sheriff házába. E naptól fogva nem láttam többé a nővéreket, de értesültem arról, hogy borzasztó bánásmódban részesültek. Szakadatla­nul kínozták őket, hogy térjenek át az izlámra, de ők állhatatosak maradtak s nem akarták soha megta­gadni a megváltót. Később e szegény nőknek gyalog és majdnem meztelenül kellett Rabatba menniük. Itt volt a mahdi, a­ki elé őket vezették. Gyenge testal­katuk nem állotta ki tovább a szenvedést. Kétségbeesve , hogy megmeneküljenek a na­gyobb megaláztatásoktól és szidalmaktól, beleegyez­­­­tek az izlámra való áttérésbe. Feleségül adták őket­­ három görögnek, kik mohamedánokká lettek. Ez úgy- Budapest, júl. 31. A magyar közművelődési egyesületek kongresz­­szusa. A felvidéki magyar közművelődési egyesület a következő felhívást intézte a magyar iskola­egyesü­lethez : Napi sajtónk utóbbi időben élénken tárgyalta az eszmét, hogy a magyar nemzeti közművelődés ter­jesztése és ápolása érdekében hazaszerte alakult egye­sületek egyöntetű és egymást kiegészítő munkálkodás elveinek megállapíthatása czéljából egy országos kongresszusban jöjjenek küldöttjeik útján össze; az általunk képviselt felvidéki magyar közműve­lődési egyesület igazgató választmányának mai na­pon tartott ülésében ezen eszme megpendítet­vén, az élénk helyeslésre talált és elhatároztatott, hogy a kezdeményezést ezen tiszteletteljes felhívá­sunkkal egyesületünk megteszi. Élénken érezzük a szükségét az ily összejöve­telnek, a lelket emelő nemzeti mozgalom, mely or­szágszerte oly kiváló egyesületek alkotásában nyil­vánul, kell, hogy egyöntetű és egymást kiegészítő el­vek által vezéreltessék; ily összejövetel fényes tanú­ságául szolgál nemzeti erőnknek és alkalma lesz az eddigieknél is nyilvánosabban igazolni a mozgalom országos jellegét és azt, hogy nemcsak a haza jele­seinek kicsinye és nagyja, hanem minden számba­­vehető társadalmi osztály nagy többsége soraink­ban küzd. Ápoljuk a reményt is, hogy a létesülendő or­szágos összejövetel által a mozgalom még kiterje­­dettebbé válik, és elérjük azt, hogy nem lesz a hazá­nak oly­an fia, ki módjához képest áldozatát nemzeti művelődésünk oltárára le nem tenné. Igazgató választmányunk határozatához képest tiszteletteljesen megkeressük tehát a fővárosban mű­ködő országos iskolaegyesületet, vegye kezébe az eszme további fejlesztését, állapítsa meg a munka ter­vezetét, tanácskozási szabályokat és a Budapesten tartandó kongresszus idejét úgy, hogy az még a ki­állítás tartama alatt megtartathassák, és szíveskedjék az országban működő hasonczélú egyesületeket a ter­vezet közlése mellett arra meghívni. Ezen felhívásunkat egyúttal az előttünk ismert rokon czélú közművelődési egyesületeknek, a Szent­ István, Szent­ László társulatoknak, a budapesti csángó magyar és a tót közművelődési egyleteknek oly tiszteletteljes felhívással küldjük meg, miszerint az országos iskola egyesület elnökségével résztvevési szándékukat tudatni szíveskedjenek. Végül azon egyesületeket, melyek létezéséről hivatalos tudomásunk nincs, s így ezen felhívásunk részükre meg nem küldhető, a hazai lapok útján kér­jük fel, hogy meghivatásuk érdekében szintén a ne­vezett egyesület elnökségéhez forduljanak. Hazafius üdvözlettel és kiváló tiszteletünk nyilvánításával Nyitrán, 1885. évi julius hó 20-án, az elnökség : Hg Odescalchi Gyula, elnök. Rudnay Béla, titkár. A csehek bankköveteléseiről a Pester Lloyd a következőkép nyilatkozik: A cseheknek a bankkér­désben való követeléseit, úgy a­mint azok a prágai kereskedelmi és iparkamara tegnapi szavazatával ki­fejezésre jutottak, a bécsi bankkörökben — mint on­nan jelentik — olyanoknak tekintik, a­melyekről nem is lehet beszélni. Eddig különben is semmi jel sem mutat arra, amiből arra lehetne következtetni, hogy az osztrák kormány ezen szélsőségekbe bele­menne, s hallgatagon magát azokkal azonosítsa. Sokkal való­színűbb, hogy az osztrák kormány is az illetékes fak­torokkal együtt azt a nézetet osztja, hogy a bank je­lenlegi szervezete lehetőleg változatlan maradjon. Ez természetesen nem akadályozza meg azt, hogy a bankjegyállomány felemelésének kérdése meg ne ol­dassák, és hogy egyes más ügyek, a­melyekre vonat­kozólag a magyar kormány és bank vezetősége közt lényeges differencziák nem merültek föl, mint pl. a jelzálogkölcsönök jogi illetőségének szabályozása. Egészben véve azonban, mint már mondtuk, semmi ok sincs arra, hogy az osztrák kormányról fel lehes­sen tenni, miszerint kedvez azon eszméknek, amelyek­nek természetszerűleg az lenne a következményük, hogy a monarchia két állama közt a bankközösség megszűnnék. A színházi kérdés Budapesten. — jul. 31. Keserves nótája volt mindig a magyar színtár­sulatoknak, melyet ős Buda várában játszottak. A bukásoknak hosszú sora beszéli, hogy színpártoló kö­zönség Budán kevés van, a budai polgár estéit inkább tölti a kurta korcsmákban, s főleg csak a hivatalno­kok családjai járnak színházba, s hivatalnok ugyan Budán van sok, de fizetésük kevés. A pesti közönség szereti a színjátékot, de három elsőrendű magyar színház van a Duna balpartján, Budára átjár csak olyankor, ha különös oka van rá. Ez volt oka a­zert a várszínházat a nemzeti színházzal hozták kapcso­latba, hogy a társulat, mely itt működött, ugyanazon darabokat Budán is előadta, s ez így jó volt, de mi­után az opera elvált a drámától s a nemzeti színház­ban minden nap van drámai előadás, ezen kettős sze­replést folytatni nem lehetett, mivel a nemzeti műin­tézetnek magának szüksége van színészeire és darab­jaira. E viszony tehát megszűnt s a várszínház átada­tott a városnak, hogy mint egyik városi színház pró­báljon szerencsét. De a szerencse nem kedvezett neki. Peleky Miklós vállalkozott, hogy színigazgató lesz, több am­­bíczióval, mint körültekintéssel. Társulata számos ki­tűnő tagból állott, de nagyobb terhet vállalt magára, sem mint azt elbírhatta volna. A budai színházi vállalatnak ezen utolsó kísér­lete el volt hibázva kezdettől fogva. Kis színházhoz és kis közönséghez, mely olcsó helyárakat képes csak fizetni, nem lehet nagy színtársulatot szegődtetni 178 taggal és Blahánéval. Tévedés volt azt hinni, hogy Blaháné roppant vonzereje elég nagy lesz ellensú­lyozni a viszonyokat. Blaháné — dicséretére legyen mondva — elkövetett mindent, hogy a társulatot megmentse, fellépett mindenféle szerepben s énekelt betenkint ötször, a nemzet pacsirtája még­sem birt annyi pénzt szerezni a kasszának, a mennyiből 178 ember megélhet és a régie-költség is kifussa. Annál kevésbbé, mert Belekynek nem voltak darabjai; a régi népszínművek el lévén koptatva, nem vonzanak többé, saját darabjait sem a népszínház, sem a nemzeti szín­ház nem engedte át, új darabokat, jókat, egynek ki­vételével az igazgató nem tudott szerezni, élelmes vállalkozó valahogy segít magát, ez a szinigazgatói leleményesség azonban Budán hiányzott, mint valami régi verkli, olyformán hangzottak a szinlapok. Télen csak ment valahogy, tavasz óta sehogy. Kétségbeesett fogásokhoz kellett nyúlni, ilyen volt a gyapju-utczai német színház kibérlése drága áron, spekuláczió a kiállításra. Az igazgatóság, melynek lélekzete elfogyott, három színházban is akart ját­szani, a várban, a krisztinavárosi színkörben és a Gyapju-utczában. Mindenütt üres házak tátongtak feléje. Feleky kétségbeesett, leköszönt, kiment falura, mindent cserben hagyott s megírta levélben társula­tának, hogy augusztus 1-től kezdve nem fizeti. Ez a legújabb szinházbukásnak Budán rövid szomorujátéka. Sed quid nunc ? Mert azzal, hogy Feleky megy Leányfalvára s Blaháné vissza a népszínházhoz, sem a budai szinházkérdés, sem a jóhiszemüleg jövő virág­vasárnapig szerződött s Budapestre felköltözött színé­szek és családjaik sorsa el nem intéztetett. Pár száz keresetétől megfosztott ember áll a budai szinház ka­puja előtt s nem tudja, honnan vegye a betevő falat kenyeret. Ez nem kis dolog s a magyar szinügyhöz a magyar fővárosban nem méltó. Elég komoly az ügy, hogy vele a közvélemény, és ne csak a budai szinügyi városi bizottság behatóan foglalkozzék. E bizottság előre láthatta volna, hogy ez így fog bekövetkezni, színi körökben rég nem volt titkos betegség az igazgatóé: a színházi bizottság hónapokon keresztül látta vagy láthatta a bajokat, mégsem lépett közbe, tartotta magát a szerződéshez, mely ime egy széttépett rongypapíron. Most akuttá vált a kérdés, és a bizottság tanácskozni összeül hol­nap. Rekriminálhat, ha akar, de a rekrimináczió nem használ semmit, itt segítség kell. A bizottság nem ejtheti el sem a színtársulatot, sem a budai szívügyet. A válságban legyen erős, most tanúsítsa életrevaló­ságát, midőn nem páholyban ülni és gyönyörködni kell, hanem okosan határozni és cselekedni. Nem akarunk prejudikálni a bizottság beható tanácskozásának és határozatának, de szabad néze­teinket kifejtem. Szerintünk most a legelső tekin­tet a humanizmusé: a társulatot meg kell védeni jogaiban , a­mennyire lehet, fenn kell tartani és össze kell tartani a jövő évadra, mert a tár­sulat nem rossz, és egyelőre mást nem is lehetne kapni; ha szétfut és széjjel bocsáttatik, a jövő télen Budának éppen nem lenne színjátéka, hacsak vala­mely vidéki vándorszínész társaság nem hivatik fel, miben nincs köszönet. Egyelőre, ideiglenes vezetés alatt, a tagok játszhatnak osztalékra, s ez esetben kevés szubvenc­ióval a város és kormány részéről megélhetnek valahogy addig, míg új rend lesz. Ez a provizórium. De van-e definitívum ? Át­veszik-e a népszínház, vagy a nemzeti színház Budát és a budai társulatot ? S mily feltételeket szabnak, ha rá szánják magukat? Vagy tud-e a bizottság egy jó igazgatót, kit a társulat élére kinevezzen, termé­szetesen a szerződések revíziójával ? Ha ilyen akad, a kérdést megoldja ő. A városra azonban a budai színházkérdés vá­lik most égetővé, a­mi idáig nem volt. Mit tévő le­gyen, hogy a budaiaknak színházat tartson és neki ne kerüljön rengeteg pénzébe. Mint a­hogy a népszínház nem kerül a városnak semmibe, sőt még haszon­bért fizet.

Next