Pesti Napló, 1885. október (36. évfolyam, 269-299. szám)

1885-10-14 / 282. szám

282. szám. Szerkentési Iroda: Ferenc*i­ek-tere, Athenäen m-é p fi 1 e t. A Up szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eb Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p fi­z­e­t. A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1885. Szerda, október 14. 36. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 85 fsZm évnegyedenként 1 forint falu esetendõ« Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« Madó-Mvatalára Budapest, Ferencziek-ters, Athenaeum-épütet, küldendők. Egyes szám 4 kr. Csata előtt. Pár nap választ el a háborútól s még senki sem tudja, ki az ő­ ellensége? Az egyet­értő három császár s a békés Európa nem bírnak parancsolni egyetlen kis királynak a Balkán-félszigeten. Ki csinálja a szerb politi­kát, ki a görögöt, ki a bolgárt ? A népek ma­guk. A fejedelmek pedig engedelmeskednek. Nem képesek az ár ellen úszni, hát úsznak vele, s élére állnak, mint vezérek a népfelke­lésnek, hogy ne legyen belőle néplázadás. Győzve övék a dicsőség és a haszon, vesztve nem engedi őket veszni a hatalmak politikája. Tudják azt is, hogy midőn nyíltan a szerző­déseket széttépik, titkon felbátoríttatnak azok által, kik eljárásukat ünnepélyesen kárhoztat­ják. Avagy merne-e moczozani a bolgár, ha tudná, hogy Oroszország megbünteti, tá­madna-e Szerbia, ha hátulról Ausztria-Ma­­gyarország fenyegeti s fel nem biztatja, s verekednék-e a görög, ha az angol hajó­had ellene demonstrálna s nem azt kí­vánnák az angolok inkább, hogy Görög­ország nagyot nőjjön? Mindezek semmibe veszik a diplomáczia intéseit, mert meggyő­ződtek, hogy a nagyhatalmak kis ujjal sem bántják őket, ha háborút kezdenek, sőt alat­­tomban örülnek rajta. A török csupán az, mely a háborúban nem nyerhet semmit. Ha veszt, vége van, ha győz, a berlini szerződést állítja vissza. S mégis a töröknek verekedni kell, mert az ő hátából akarnak szijat hasítani szomszé­dai. A török kormány igen jól tudja, hogy arról van szó, hogy összes európai birtokait elszedjék tőle, — talán Konstantinápoly és környéke kivételével, föltéve, hogy Anglia konzervatív kormánya el van szánva rá, ezt hajóhadával ismét megvédelmezni az oroszok ellen, hogy ki ne jöjjenek a Fekete-tenger­ről a Közép-tengerre — a porta tehát tá­borba száll egész erejével s vitéz katonáiban bízik, hogy megmentik a török birodalmat még egyszer. A török sereg a határon áll, csekély számú had, de kitűnő katona és jó vezérek. A főtámadást úgy látszik Kelet- Rumélia ellen készíti, ezt teheti a berlini szerződés alapján, mert főhadát Drinápoly felé irányozta. Ha Bulgáriával kész, könnyeb­ben viselhet hadat a többivel. Görögor­szág és Szerbia ellen csak védelmi har­­czot kíván folytatni. A török azonban úgy véli, hogy először a szerbekkel fog kelleni verekednie. A szer­­bek harczvágyóbbak és harczkészebbek a bolgároknál s nem igen várhatnak tovább, miután mozgósításaikkal elkészültek. A szer­­bek Nisbő­l lefelé vonultak délnek Lesko­vác­­­r­a, a törökök és albánok eléjök men­tek Pristina és Kumanovo városokba a határ közelében. Pár nap múlva a sere­gek találkozhatnak. A szerbek veszekedése a bolgárokkal nem tréfa éppen, s mi azt annál inkább ko­molynak veszszük, mert látjuk, hogy a szerb emigráczió Bulgáriából lázadást tervez Szerbiában. A szerbek féltékeny­sége a bolgárokra régi és indokolt, mert Nis és kerülete bolgárok lakta föld, s a királyság­­ ezt félti az egységes Bulgáriától. Szerbia kör­­­vetelte Berlinben Szófiát és Widdint i s most, ha akarja, e területet egyszerűn el­foglalhatja, mert nincs, a­ki útját állja. Gya­nús csak az, hogy Bulgária Szerbia el­len nem védekezik. Talán beleegyezett némi területátengedésbe, Mac­edoniában és Rumeliában bő kárpótlást remélvén? Vagy tudja, hogy nincs oka félni? Hiszen Sándor és Milán, Garasanin és Karavelov könnyen eligazíthatják a dolgot maguk közt távirati uton is, mielőtt hadat viselnének, me­lyet »testvérháborunak« nevezne a szlávság. S minek verekednének egymással, mikor ott van a közös ellenség, a török, kinek földjén osztozni lehet s mindenkinek jut elég? Európát bolondítani azonban a bolgár­szerb viszály annyival alkalmatosabb, mert A­u­s­z­t­r­i­a-M­agyarország a szerbek pre­­tenzióit bolgár területre támogatja és nem bánja, ellenben Mac­edoniát félti s ma­gának akarná legnagyobb részét. Leginkább valószínűvé teszi azonban a szerb-török háborút a görög-szerb szö­ve­t­s­é­g. Ez ténynek vehető s a görögök har­­czi kedve és hadkészületei épp oly komolyak és elszántak, mint a szerbekéi. Már ha a görögök támadnak, ők csak Törökországot támad­hatják földrajzi fekvésüknél fogva, s Macze­­donia görög lakosait fogják fellázítani. A hadi terv egyszerű: a görögök délről, a szerbek északról betörnek Macze­­dóniába, melyben a török haderő kevés, mert a porta Konstantinápoly védel­mét helyezi első sorba. El lehet­ünk készülve legköze­lebb e kettős betörésre. De ha a szer­­bek a törökkel verekesznek, nem fognak egy­idejűleg a bolgárral is verekedni, erre ők gyöngék. Keletnek ők legfelebb okkupálnak. Szerbia természetes terjeszkedése délnek és nyugatnak keresendő, ott, hol szerbek laknak. De itt Ausztria-Magyarország­­ga­l találkozik és Montenegróval. Alig szenved kétséget, hogy mihelyest a keleti háború megindult, Ausztria- Magyarország okkupálja Novi- Bazárt le Mitroviczáig. Erre engednek következtetni a tetemes csapat­­szállítások Boszniába. Csak Triesztből hajón négyezer ember ment Dal­­mácziába s Herczegovinába. Gyor­san fog megtörténni ez is, mert Ausztria- Magyarországnak attól kell tartania, hogy Montenegro által megelőztetik. Diplomácziánk azt fogja mondani, hogy ezen okkupáczió nem törökellenes akc­ió, sőt a szerződéses jog érdekében történik, hogy ez nem háború, hanem békés biztosítása érde­keinknek, a vége az, hogy ha elfog­laltuk, ki nem adjuk többé sen­kinek. Velünk a török nem verekedhetik, az áll, elég ellensége van neki amúgy is. A háború kimenetelére nézve prognosz­­tikont állítani nem lehet. Ezt még a diplomá­czia sem képes, mely azt állítja, hogy a do­logról nem tudott semmit, hogy a keleti bé­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Erdély. Aki egyszer járt Erdélyben, az nem utoljára volt ott. Van valami varázsa ennek a kis országnak, mely elfeledhetetlenné teszi, mely évek múltával is vissza­vonzza magához az embert. Sokat kerestem ennek okát. Természeti szépségei, történelmi múltja, történelmi emlékei, vagy népének szelleme ? — Hisz ezek nagy Magyarországon is mind megvannak. — Igen, de nem oly mértékben, nem azzal a jellemmel! Igen, mindezek alkotják a varázst, mely bennünket magával ragad. S mindezeken kívül van még egy nagy oka annak, hogy Erdély magyarságával együtt dobog a mi szivünk. — Ezen a földön a bonszerzés munkája még egyre tart, a kenyérkereset gondjához itt ezer év óta folyton épp úgy, mint ma, a nemzeti önvédelem harcza csatlakozik. A havasok alján min­dig félő, hogy a pásztorság furulyájának hangja a harczi,tárogatóéba megyen át. És ez a viszony megmagyarázza azután Erdély egész népének jellemét. Fajilag és nyelvileg elkülöní­tett nemzetiségek állanak egymás mellett, mint egy haza polgárai s mégis mily gyakran, még multjukban is más és más dolgokban keresik dicsőségüket. A finom arczu, ábrándos oláh Róma dicsőségén mereng, a szőke szász különállást keres s a barna tipusu zö­mök magyar, mely más és más a Szamos, Körös és Maros mentén, vagy a Székelyföldön és a Mezőségen, hajlandó lett utóbb maga is bizonyos borongásra, mely olyan jól áll az ő erdőikhez, havasaikhoz és ne­mes hazafiságukhoz. Más nemzet fiai, ha századokig küzdöttek, a modern kultúra vívmányainak áldásait csöndben élve­zik s hősök és vértanuk emlékén, romba dőlt várak regéin a kegyelet dalaival áldoznak. Az erdélyi ma­gyarság harczaiból minden fájó seb emléke ma is sajog, minden rom­a jövőre is figyelmeztet. Az ő multjuk nem csupán régmúlt, csak a tegnap múltja s igy nem volt módjukban még fájdalmaikat és vesztesé­geiket elfelejteni. Ez az oka azután annak is, hogy bizonyos rezignáczió vett erőt az utóbbi időkben ott a kedélyeken. Az udvarházak régi dicső múltú úri lakói visszavonultak csöndes falvaikba s hagyták a világ folyását magára. Az öregek Erdély aranykorán, a fejedelemség idején merengtek s talán még ma sem bíznak a jövőbe, nem hisznek az ifjúságba. Maga a költészet is megadással látszott várni a jövőt, a honfiba, melyet gazdasági válságok is keserítenek, megkötötte annak szárnyait is s hosszú idő óta alig hangzott fel egy-két szabadság­dal a sasok hazájából; pedig van-e föld, melyen a szabadságért annyi vér om­lott volna ? Bizonyos zárkózottság jellemzi ma is az erdé­lyi magyarságot, — de a mely viszont, ha rokon lé­lekre lelt, rögtön átmegy a legodaadóbb őszinteségbe. És ez a zárkózottság okozta, hogy oly tisztán meg­őrizték jellemök és szivük ős erényeit. — A nemzeti­ségekkel szemben a rezignáczió éppen vázoltam kor­szakában igazi urak módjára viselkedtek,­­ nem vet­ték őket figyelembe, sőt sok helytt megvetették. És ez volt egyetlen hibájuk. Ezt használta föl az oláhság arra, hogy a­helyett, hogy ő olvadt volna be a ma­gyarságba, ellenkezőleg, azt olvasztotta be magába. Ma azonban ennek is öntudatára ébredt az erdélyi magyarság, s mert legféltettebb kincsét, nemzetiségét látja veszélyben, mint egyetlen ember állott fel, hogy a közművelődési egyletben fölvegye a nemzetmentő harczot. Annyi különböző ellenséges indulatu nemzetek árjában, végtelen hosszú idők óta úgy állott Erdély, Magyarország egyik kapujában, mint egy soha nem hátráló előőrs, kinek ércemellén megtörik az ostromló hullámverés. Az unió Magyarország testvéri csókja volt Erdély homlokán, melyet ez kilencz százados vér­áldozattal érdemelt ki. Azóta egygyé lett a két ország s egy nemzet vagyunk, melynek jó és balsorsa egy. A barcz tehát, melyet a hős testvérek a nemzeti nyelv­ért vívnak, a mi küzdelmünk is. A Királyhágó tehát, mely Magyarország és Erdély között emelkedik, a két országot nem választ­ja el egymástól; ak­ár az csak, melynek bérczén, ha egymást látogatni járunk, közelebb érjük az eget, az Istent. Biharországon át Nagyváradtól kezdve emel­kedik a talaj. A magyar Alföld tengersikját elhagy­va, szelíd halmok s szakadatlan lánczolata az üde berkeknek fogja be a láthatárt. A Királyhágó elejébe érve, önkénytelen tisztelet fog el, a­mint a vonat me­részen neki­ront a sziklatömegnek, átgördül a sötét alaguton . Csúcsánál egyszerre élénkbe tárul a ren­getegek e gyönyörű országa. Míg azután a gőzgép merész rohanással repül tova, ki volna képes számot adni a benyomásokról, melyeket a pillanatonkint vál­tozó táj tere a lélekre tesz. A hódolat érzete az első, a tiszta, szent természettel szemben, mely úgy áll itt, a mint ezredévek óta maga az őserő megalkotó. A bükk, tölgy, fenyő s fehér derekú nyirerdők sötét­zöld sátora árnyékolja be a völgyeket s a messze el­futó hegylánczok oldalát. Mindez, a­mint az erdei völ­gyek mezőjének színével egybejátszik, végtelen soroza­tát adja a zöld színnek, mely a messzeségben egybe­olvad az erdei folyam felett párázó köddel, a távolba vesző sziklák kékjével, a havasok vakító fehérjével s az ég naptól ragyogó felhőtáborával. A sas, mintha az ország czimerét példázná, méltóságosan úszik el fejünk fölött. Lassan ereszkedik alá s aztán ott ül meg az egyik várromon, mely merész tornyaival, mint va­lami régi diadém emelkedik ki egyik hegy fokán a halmok fölé. Ezredévek óta tesz s alkot itt maga az ember is s mégis ma sem tudta megváltoztatni még e vidék ősi arczulatát. Ott állanak a ketté szakadt óriási szik­lák, a mint azokat a víz roppant ereje szétválasztó. Maga a nagy hatalom, mint csevegő patak most is ott kanyarog a ledöntött szikla tövében, kaczérul öleli körül a mohotkával benőtt köveket s még talán me­sét suttog a múltról, — észrevétlenül ássa ismét alá s zubogva lopódzik be a megásott barlangokon át a titkos mélységekbe. Másutt ismét roppant sziklalap hever magában a völgy közepén, ki tudja, mely hata­lom vethette ide? Sima lapjának trachitfelületén hasztalan igyekszünk kibetűzni titkait. Am odébb egész cseppkőből álló hegy omlott le; sziklái amint alázuhantak eltérítették a folyót is medréből s az most kénytelen tiszteletteljesen kitérni neki. A hegy szive pedig most úgy áll ott feltárt titkokkal, titokza­tos barlangokkal, cseppkő oltárokkal, kristály virágok­kal, jégkoronákkal, m a­mint a hegyi tündérek ál­mai sok századon át megvalósultak. Távolabb magas szikláshegy meredek oldalán szintén barlangok tá­tongnak. Azt is víz alkotta. Ki tudja, mikor járt oda fent e folyó, vagy ide lent az a hegy. A sziklák olda­lán valami vörös agyagföld válik le, — a mint az eső vize lemossa, úgy néz ki, mintha csupa vér volna, — múlt idők annyi hősének megkövült vére, kik e he­gyek szabadságát védelmezék. A gyorsan változó ut mentén a patak mint tün­dér szép vízesés esik alá s nemsokára, mig vonatunk mind fölebb a szédítő magasba kanyarog, lent a mélységben sziklák között mormol a folyó. A barlang titka sem szent a gőzszörnynek, fölhasználja azt is alagutul s mire azon is átértünk, a rengeteg túlsó ol­dalán fausztatók, gránitbányák s szorgalmasan dol­gozó mészégetők, kohók s fürészmalmok között alá ereszkedve Bánffy-Hunyad táján újra mezőséget s szelíd halmokat találunk. Ezt is megkülönbözteti sö­tétzöld színe s a mi fehér nyájaink helyett, fekete bivaly csordái, melyek Erdély és állatai s jól illenek bele e vadregényes ország erdei legelőibe. Ez tehát az ország, melynek minden talpalatnyi földje történelmi emlék. — Ős telepei az ezredévek homályába vesznek el. Lakói, ki tudná honnan valók voltak. Torma Zsófia tordosi régiségei hasonlók azok­hoz, melyeket Schliemann Trójában ásott ki. Ki tud­ná megmondani, mily messzire mutathat e jelenség. Krisztus születése a dák nemzetet találta Erdély föl­dén, e nemzetet azután Róma s a népvándorlás meg­­buktatá. Erdély ezentúl majd egy ezredévig emelkedő és elbukó új birodalmak szintere, míg végre kijött a magyar, s ott állandó hazát alkota magának. Róma erdélyi uralma Kr. u. 105 évvel kezdő­dik, ekkor verte le Traján császár Deczebal dák ki­rályt. A római nép is elenyészett, de a­mit 170 évi uralkodása alatt ott épített, azt másfél ezredév sem tudta eltörölni. Erdély nagy része ma is borítva van római régiségektől. Róma a gótb elől vonult ki, ezt viszont a hunok űzték el 376 körül. Ezek után négy századon keresztül a népvándorlás özöne dúlt ott. A gepidák, longobardok és avarok nevének emléke maradt fenn közülök. Mikor végül a IX-dik század­ban a magyarok foglalták el Erdélyt, a velük rokon kazár és székely s a homályos eredetű oláh nemzetet találják ott, kikhez a XII-dik században még a szá­szok vándorolnak be. Íme mind eme nemzetek történelmi emlékei és hagyományai vonzzák a történészt s a múltak embe­rét Erdély földjéhez. Valóban jól mondja Kőváry László Erdély régiségeiről írott könyvében, hogy »Erdély egy gazdag, de ismeretlen muzeum.« Temér­dek kincse van ott felhalmozva a múltak ismeretének s különösen sok olyan, a mely még ma is jóformán ismeretlen. Az őskort illetőleg a legcsodálatosabb alakú régiségek fordulnak itt elő, a­melyek formáikkal gyakran egészen külön állanak minden más nemzet régiségeitől. Különösen bámulatos gazdagok az őskori aranyeszközök leletei, melyekről Erdély klasszikus földjét az egész tudományos világ ismeri már. Szamosközy István történelmi naplóiban az 1542—1608-ig terjedő időből érdekes jegyzetet talá­lok, mely minden valószínűség szerint egy roppant becsü, fájdalom, azonban most már elveszett ilyen ős régészeti aranykincsre vonatkozik: »Kasza Kelemennél volt — úgymond — két arany ökör, melyben mindkettőben volt úgy, mint ezer­kétszáz arany. Régi antiquitásnak vélik néme­lyek, de én láttam ez ökröket, de nem antiquitás, ha­nem valami oláh — csinálta mü, igen, paraszt mű. Nem vélem egyébnek lenni, hanem hogy Oláhor­szágból valami templomból kóborlották volt. Az egyik ökör, mintha térdre esett volna. — Ez két ökröt Kasza Kelemen, Krausenegh commisáriusnak adta, mikor soliczitálták volna, hogy előadja és meg­mutassa ; úgy vélem, hogy az mi arany volna benne, azt megadták neki érte és úgy költ az németek kezé­re, melybe nem nagy kár vagyon, 1604. junius hónap.« — Később Szamosközy oda jegyzetté oldalt: »Egy batkát sem adtanak érte. Egy pénz nélkül csalá ki Kaszától Krausenegh.« Hát nagy kár volt liz annak az­ elvitelében. Szamosközy uram tévedt a dologban. Éppen durva műve bizonyította a szobrok ősrégiségét. A szakértő bizonyára mindjárt a nagyszentmiklósi őskori arany régiségekre fog gondolni, melyek közt szintén ökör­fők vannak. Ki tudja, nem-e valamely ősnép mithra­­kultuszához, istentiszteletéhez tartoztak ? két akarta megóvni, de nem sikerült, hogy ezen háborúban oly ártatlan, mint­­ Skier­­niewicze. Gr. Khuen-Héderváry bán két napi tartózkodásra Budapestre érkezett s a mai nap folyamában a mi­niszterelnökkel huzamosabb ideig tanácskozott. A főváros országgyűlési képviselői számának szaporítását tárgyalta tegnap a fővárosi egylet. Huszár Kálmán azt javaslá, indítson meg az egylet mozgalmat, hogy Budapest főváros orsz. kép­viselőinek száma 9-ről 14-re emeltessék. Az erre támadt vitában résztvettek Királyi Pál, Bek­sics Gusztáv, Huszár Kálmán, Éles Henrik. Királyi a parlament jelenlegi viszonyait nem tartja alkalmasaknak arra, hogy az ily kérvény most nyújtassék be, különben is nem tartja kellőleg előké­­szítettnek a kérdést. Kamermayer Károly elnök összegezvén a vitát, indítványozza, hogy a terv tüzetesebben kidol­goztassák, miben az összes jelen voltak megnyu­godtak. A franczia választásokról a félhivatalos Köln. míg a következőket írja: A lajstromos szavazás, mely­től Gambetta politikai örökösei birtokuk biztosítását remélték, végzetessé vált reájuk nézve s már az első kísérletnél bebizonyult, hogy Francziaország alapjá­ban véve többé nem republikánus. A francziaországi választások eredménye elitélése a politikai szabad zsákmányolásnak, mely az országban Thiers halála óta mindinkább tért nyert. A francziák megunták az iparlovagok üzelmeit s többre becsülik az illedelmes monarchiát a durva, lármás, a mellett gyáva és tehe­tetlen hirlapíró-köztársaságnál. Csak össze kell ha­sonlítanunk a régi, kokett és szeretetreméltó Párist a mai piszkos s gyülevész Párissal, hogy felfoghassuk, mily utálattal szemlélik a csöndes emberek a főváros viszonyait s állapotát, s hogy megérthessük, hogy a szajnaparti csöndes emberek miért igyekeznek ismét arra, hogy végre tiszteletreméltó emberek által kor­mány­oztassanak, ne pedig többnyire homályos szár­mazású emberek küzködése által, a­kik egy-két vezér­­czikket írtak, hogy politikai képességüket megbizo­­nyitsák s azután politikai befolyást s elég gyakran politikai hivatalokat is szereznek, hogy vagyont gyűjt­senek maguknak, mely czélra máskülönben utat és módot nem találtak. A politikai munka helyére az utczai és lövész­­ünnepélyi tüntetések léptek s a hazafias erény csúcs­pontját Dérouléde Pálnak hívják. Ő a politikai félvi­lág bálványa, az okos emberek előtt azonban szörny­­szülött. A politikai Francziaországnak ez állandó sülyedése a finom és szeretetreméltó közlekedési for­máktól egészen a korcsmai lármáig a francziákat el­­idegeníté először is a politikai élet minden nemétől s azután ellentállásra buzdította őket. Ez ellentállás most gyorsabban győzött, mint vártuk. A konzervati­­vok maguk közt, mihelyt alkotó czélokról van szó, egyenetlenkednek ugyan, de a mai állapotokat egy­hangúan elitélték s ha a köztársaság még továbbra is életben marad, azt első­sorban a zuluk kelevézeinek köszönheti, melyek az ifjú IV. Napóleon életét kiol­tották. Anarchia Izlandban, Londonból írják okt. 6-ról: Noha Izland városaiban még nem folyik utczaharc, s a lakosság nem fegyveres kézzel támadja meg az angolokat, mégis el lehet mondani, hogy az ország valóságos forradalmi állapotban van. Hisz forradal­minak nevezhető az olyan állapot, midőn az ország törvényei lábbal tapodtatnak, még­pedig tudatosan és előre feltett szándékkal, a kormány végrehajtó közegei pedig elvesztették nemcsak hatalmukat, de kedvüket is a törvénynek érvényt szerezni, vagy job­ban mondva a törvény közegei mellett egy más ha­talom működik, mely egyedül parancsol, s melynek parancsai végre is hajtatnak. Ilyen állapotban van most Izland, hol törvényes bírósági ítéleteket végre­hajtani, elfogatásokat eszközölni nem lehet. Ellenben az ír nemzeti liga tekintélye ellenállhatatlan; a liga parancsol s minden izlandi engedelmeskedik. A liga ezreket és ezreket «exlex­-szé nyilvánít, s az illetők ki vannak zárva a társadalomból. A mai lapok egyet­len egy grófságból egy hasábnyi­ ilyen rendele­tet közölnek, melyeket a liga bocsátott ki, s Par­nell éppen tegnap tartott beszédet, melyben kijelenti, hogy a viszonyok javulására gondolni sem lehet mindaddig, míg Izlandnak saját és Angliától függet­len parliamentje nincs. Parnell azt is kijelenté, hogy mihelyt e külön parliament létre jön, Izlandnak Angliával szemben vámvonalat kell felállítania. A franczia pótválasztások. Másodízben is megindult a választási tusa Fran­­cziaországban. Az első csata okt. 4-én csak félered­ményt hozott, az 584 képviselő közül csupán 314 kapta meg a szükséges többséget, 270 pedig minori­tásban maradt s okt. 18-án kerül új választásra. Még van megye, a­hol pótszavazás nem szükséges, legalább néhány jelöltre s mint először, most is az ország min­den részében az urnákhoz szólítják a választókat. A köztársaságiak a súlyos, hihetetlen vereséget a kebe­lükben dúló öngyilkos viszályra és kicsinyes verseny­­zésre vezetik vissza s most, az új csatával szemben, a különböző frakc­iók közt egyesülést igyekeznek létre­hozni. Ezt hangoztatja immár mindenki, Brisson mi­niszterelnöktől kezdve Clémenceauig, a legjámborabb balközépi laptól a szélső pártok véresszájú közlönyéig. A szélsőbbek egyelőre csak az urnák előtti megegye­zésről beszélnek, Brisson azonban tovább megy s a kamarában egyetértést sürget, de hogy éppen ő, a vert sereg vezére, a nagy csapás egyik előidézője van-e hi­vatva az uj házban szilárd többséget teremteni, az alig hihető. Legújabb nyilatkozata, a levél, melyet párisi választóihoz intézett, éppen nem biztatóan hangzik. Lesz-e az új kamrában százötven szónyi köz­­társasági többség, mint reméli, arról az első meglepe­tés után ma mindenesetre korai szólani. Még meglepőbb, hogy a demokrata Brisson a köztársaság fentartásának főbiztosítékát a szenátus köztársasági többségében, a kormányban és a köztár­saság elnökségében keresi. E hármas biztosíték csak úgy bír igazi értékkel, ha a képviselőház szi­lárd és egyöntetű többségére s a nép impozáns majoritására támaszkodik Ez utóbbi alapokat azonban nagyon megingatta az első választási csata. Az a meglepő tény, hogy a hat és fél millió franczia választó közül 3.100.000 monarchista jelöl­tekre szavazott s igy a lakosságnak több mint negy­ven százaléka a köztársaság ellen nyilatkozott, meg­marad a pótválasztások után is. A monarchista ellenzék létjogát ez eredmény a legteljesebben iga­zolja s olyan szentesítéssel látja el, minővel eddig nem birt. Ezt könnyelműség pillanatnyi sikernek tekinteni, mint a franczia miniszterelnök teszi. A franczia nemzet igen nagy rétegében folyton élénk szükségletet képez a monarchikus államforma s e szükséglet jutott kifejezésre az okt. 4-ki népszavazás­ban. A köztársaság tizenöt évi uralma sem volt képes kiirtani ez érzést a lelkekből s habár jelenleg alig van pretendens, ki a köztársaságot komolyan veszé­lyezteti, maga ez érzés állandó veszélyül szolgál a mostani kormányformára. Brisson és a többi pártvezérek kissé könnyen veszik a dolgot, midőn azzal vigasztalják magukat, hogy az okt. 18-iki pótszavazás eredménye majd hely­reüti az első csata kudarczát. A köztársaságiaké a hatalom, az óriási hivatalos apparátus, melylyel a sza­vazókat mindig lehet befolyásolni. Megszerezhetik vele a többséget, de a nép szíve mélyében élő esz­ményt, ha eddig nem tudták, ezután még kevésbbé fogják kiirtani. Az erdélyi közművelődési egyesület, Kolozsvár, okt. 13. Az erdélyrészi magyar közművelődési egyesület választmánya tegnap déltől késő estig ülést tartott. A gyűlésre Erdély minden részéből jöttek fel vezér­férfiak, köztük Bethlen Gábor gr. főispán, G­a­á­l alispán, Horváth, Koós és Komáromy tan­­felügyelők, "Weiss Ignácz ügyvéd, Teleki Gusz­táv gr., Haller Jenő gr., Ugrón Gábor, Kor­­n­i­s­s Viktor gr., B­á­n­f­f­y György stb. A gyűlésen elhatároztatott, hogy munkapro­­gramm dolgozandó ki arra nézve, hol és melyek az erdélyi magyarságot fenyegető veszélyek és hol leg­sürgősebb az intervenczió ? Általában nagyszabású­ig kidolgozandó Erdély rekonstrukc­iójának tervezete, tekintet nélkül az eddig befolyt összegekre. A kidolgozás 7 tagú bizottságra bízatott, mely­nek tagjai: Haller polgármester, Felméry Lajos, Szász Béla és Concha Győző egyetemi tanárok, Ugrón Gábor orsz. képviselő, Nagy Béla kir. tanácsos, Sán­dor József titkár. Ezután a választmányi gyűlés egyöntetű ügyrendet fogadott el az összes fiókokra nézve, a­melyek száma 30. Olvastatott a felvidéki testvéregylet élénk sajnálkozása a közművelődési kon­gresszus meghiúsultán, továbbá a nagyküküllő megyei választmánynak hálairata az erdélyieknek a kongresz­­szusi előértekezleten való elszánt magatartásáért. Ezután indítványoztatott, hogy a pusztuló föld­birtok megmentése czéljából erdélyrészi földhitelin­tézet állíttassák fel. A választmány kimondta, hogy az ügyet erkölcsi támogatásban részesíti s azt az or­szágnak és a tagoknak meleg figyelmébe ajánlja. Este 8 órakor magánértekezlet tartatott, me­lyen megállapodás történt az erdélyrészi földhitel­­intézet felállítása iránt. Erre nézve már konzorczium is van. Ismételve hangsúlyozzuk, hogy az intézet nem a közművelődési egyesület pénzéből fog felállíttatni, mert ez csak kulturális czélra kezeltetik, egy évig minden fillér értékesíttetvén. Szombaton K­o­r­n­i­s­s Viktor gr. megalakítja a szolnok-dobokamegyei választmányt Deésen, miután e megye főispánja, Bánffy Dezső b., maga is alapító tag lett. A trónörökös pár utazása. A trónörökös pár a magyar államvasutak ren­des gyorsvonatának második részével ma délután 2 órakor elutazott Marosvásárhelyre, illetőleg Görgény- Szt-Imrére. Rudolf trónörökös ma délelőtt megláto­­g­atta Frigyes főherczeget s onnan visszatérve a kirá­lyi váriakban több órán át dolgozott s számos levelet és táviratot irt. Később a trónörökös több urat hosszabb kihall­gatáson fogadott s barátságosan elfogadta a Koz­­mata udvar fényképész által ő fenségének felajánlott nagy albumot, mely Budapest fővárosának képeit foglalja magában. Déli 12 órakor ő fensége a Koburg palotába ment s ott is reggelizett. Pár perczczel két óra előtt a trónörököspár Frigyes főherczeg társaságában a központi pálya­udvar udvari várótermébe érkezett, ahol gr. Széche­nyi kereskedelmi miniszter, gr. Szapáry főispán, Ráth főpolgármester, Török főkapitány, gr. Zichy Jenő, gr. Károlyi István és neje, és Tolnay igazgatósági elnök várták ő fenségeiket. Miután a trónörökös-pár a váró­teremben rö­vid ideig cerclet tartott, Tolnay elnök jelentette, hogy a vonat indulásra készen áll. Erre a trónörökös-pár barátságos szavakkal búcsút vett a jelenlevőktől. A trónörökösné gr. Széchenyi kereskedelmi mi­niszterrel szemben megjegyzi, hogy igen örül, hogy alkalma lesz a kiállítást ennek berekesztése előtt még egyszer megtekinthetni, minthogy a zárünnepélyre egész bizonyosan el szándékozik jönni. A trónörökös, karján nejével, erre a perronra lépett s ismételt bú­­csuüdvözlet után a vagyonba ment. A trónörökösné barna utazó öltözetben volt, fején hódprémes magyar kalpaggal. Frigyes főherczeg

Next