Pesti Napló, 1885. november (36. évfolyam, 300-329. szám)

1885-11-01 / 300. szám

van olvadva azon »szoros és bizalomteljes viszony «-ba, melyben a két északi nagyhatalomhoz állunk ? 2. Létetett-e monarchiánk kormánya vagy a nagyhatalmak valamelyike részéről oly hivatalos nyi­latkozat vagy propozíczió, hogy Kelet-Ruméliának Bulgáriával tényleg végrehajtott egyesülése egy vagy más alakban elismertessék és ezzel kapcsolatban a megzavart hatalmi egyensúly helyreállítása szempont­jából Szerbiának területi kompenzáczió adassák és miként jön az ily irányú politika a nagyhatalmak ré­széről fogadva ? 3. Biztosítva van-e a nagyhatalmak egyetértése a status quo ante helyreállítása iránt, vagy egyik­másik nagyhatalom bizonyos rezervátákkal fogadta el ezt az alapot? És mik ezen rezerváták? Kiterjed-e az egyetértés arra is, hogy miként hajtassák végre a sta­tus quo ante helyreállítása, ha az ottani népek ön­ként nem alkalmazkodnak ? 4. A konferenczia alapjául elfogadott status quo ante alatt a berlini szerződésnek teljesen megfe­lelő állapot helyreállítása értetik-e ? 5. Való-e, hogy monarchiánk kormánya Szerbiá­nak kijelentette, hogy ha a konferenczia befejezéséig okkupáczionális lépéseket tesz, a szerb érdekeket és igényeket támogatni nem fogja? Vagy hivatalos ha­tást gyakorolt-e Szerbiára az okkupáczionális lépések­től való tartózkodás értelmében ? Kálnoky gr. külügyminiszter a következő vála­szokat adta a hozzá intézett kérdésekre: Szilágyi bizottsági tag hivatkozva ő Felsége beszédére, különbséget talál abban, hogy viszonyaink Német- és Oroszországhoz hogyan voltak jellemezve a múlt évben és ez alkalommal. A miniszter felolvassa mindkét szöveget, és ilyen különbséget nem konsta­tálhat. Egyébiránt a leghatározottabban megjegyez­heti, hogy Németország és a monarchia viszonyában Oroszországhoz a múlt év óta semmi változás sem történt. Nem is volna indokolható, hogy honnan és miért eredt volna ily változás Németországhoz való viszonyunkban, minthogy azóta semmi sem tör­tént, mint a találkozás Kremsierben és a balkáni események. Változásra e részben egyik sem adhatta a leg­csekélyebb okot sem. Egyáltalán aggályosnak látja a miniszter, ha 12 hónapról 12 hónapra mindig újra felvettetik a kérdés ezen viszony iránt. Előbbi nyilat­kozatai a múlt években elég határozottak és szabato­sak voltak arra, hogy látni lehetett, miszerint e viszony nem máról holnapra áll fenn,hanem oly alapokon nyug­szik, melyek ily inczidensek által meg nem ingathatók, sőt minél komolyabb idők jönnek, annál kevésbbé van helye a szövetség szilárdságában való kételynek, mi­után mindnyájan tudjuk, hogy mily teljességgel szá­míthat Németország és a monarchia egymásnak meg­bízhatóságára. Ezekben meg van adva a válasz Szilágyi kér­désére, valamint azon kérdések egy részére is, melye­ket az előadó formulázott e tárgyban. A­mi az Oroszországra vonatkozó spec­iális kérdéseket illeti, köztünk és Oroszország közt más, mint a nemzetközi általános szerződések, nem létez­nek. A fennálló jó viszonyok ugyanazok, mint a­ho­gyan őket a miniszter már a múlt évben részletesen jellemezte. A miniszter idézi az illető nyilatkozatot és hozzá­teszi, hogy a viszony ma is egészen ugyanaz, mint akkor. Végre ismétli a miniszter Bausznern in­­terpellácziójára, hogy Németországhoz való viszo­nyunkban semmi változás sem történt. Kálnoky gróf ezután Szilágyinak második kérdésére válaszol és megjegyzi, hogy Bulgária és Kelet-Rumélia tényleg végrehajtott egyesüléséről nem lehet szó. Bolgár csapatok állnak Ruméliában, önkényte­­sek bizonyos száma vonult oda, de szerves kapcsolat eddig nem létesült. Elismerése a befejezett ténynek, amennyiben ilyenről szó lehet, semmiféle oldalról sem történt, sőt kilátásba sem vétetett. Minélfogva ily értelemben hivatalos nyilatkozatot egy hatalom sem tett. Miután ehhez képest az egész helyzet még el­döntetlen, hiányzik az előfeltétel arra, hogy más álla­mok területi kompenzác­iót követeljenek. Hivatalos lépés ez irányban, minthogy hiányzik rá az alap, eddig nem létetett. Szilágyi harmadik kérdésére általában meg­jegyzi a miniszter, hogy szemben azon körülménynyel, hogy a konferenc­ia összeülése küszöbén van, nincs azon helyzetben, hogy a kérdésekre válaszoljon, me­lyek magára a konferenczián ottan teendő indítvá­nyokra, az általunk, vagy más hatalmak által ott el­foglalandó állásra vagy az eszközökre vonatkoznak, melyeket a konferenczia czéljainak biztosítására bizo­nyos körülmények közt alkalmazni szándékozik. Reméli, hogy az albizottság egyetért vele abban, ha az ilyen kérdésekre való választ a jelen pillanat­ban az állam érdekében nem tartja lehetőnek. (He­lyeslés.) Az előadó kérdéseinek másodika nagyrészt ugyan e térre tartozik. A­mi azonban a konferenczia működésének korlátozását a kelet-ruméliai kérdésre illeti, az csakugyan benfoglaltatik a portának azon köriratában melylyel a konferencziát javaslatba hozza.­­ (A miniszter felolvassa az illető sürgönyt.) A meghi­­­­vást mi és a többi hatalmak ezen értelemben fogad­­j­­uk el. Szilágyi negyedik kérdését illetőleg megjegyzi a miniszter, hogy a status quo ante jelenti az előbbi állapotnak helyreállítását a berlini szerződés értelmé­ben és egész lényegében és azt ily értelemben fogjuk fel.­­ Ami az ötödik kérdést illeti, nincs tudomása arról, hogy valahol állították volna, mintha mi oly értelemben intéztünk volna Szerbiához valamely fel­hívást, hogy nem fogjuk érdekeit védeni, ha a konfe­renczia befejezte előtt lépéseket tenne az okkupá­­czióra. Ezt csakugyan nem is tettük, mert Szerbia füg­getlenségét mindig elismertük és tiszteltük és a szerb királynak, mint szuverénnek azon jogát, hogy békét és háborút csinálhat országára nézve. Szerbiához a barát és jóakaró szomszéd viszonyában állunk, a­ki a körülmé­nyekhez képest jó tanácscsal is szolgál. Szolgáltunk ilyenekkel a legjobb tudomás és szándék szerint, de nem igényelhettünk döntő befolyást elhatározásainak szabadságára. Szilágyinak ama költezvetett kérdésére, hogy mily irányúak voltak tanácsaink, megjegyzi Kálnoky gróf, hogy ugyanolyan irányúak, a­minek voltak egy másik hasonló helyzetben lévő szintén független állammal, Görögországgal szemben, a­hol ama nagy katonai készülődések alkalmából szin­tén komoly figyelmeztetések történtek , de ezek csak mérsékletre és óvatosságra való intések vol­tak, valamint utalás ama veszélyekre, melyeknek az ország harcziai eljárás által magát kitenné. Itt a miniszter Apponyi grófnak második és negyedik kérdésére tér át, melyek szintén Szerbiára vonatkoz­nak, megjegyzi, hogy mindig aggályos dolog idegen ér­dekeknek minden körülmény közti megóvásáról be­szélni, kivált midőn egy nagyhatalomnak egy kisebb államhoz való viszonyáról van szó. Ha a miniszter ily kérdésre azt akarná vála­szolni, hogy mi Szerbia érdekeit minden körülmény között meg szándékozunk óvni, ez annyit tenne, mint menlevelet adni mindenféle vállalatra és magunkat függőségbe hozni a kisebb állam politikájától, mely­nek aztán minden tekintetben engednünk kellene: ez fordított viszony volna, melybe mi nagyhatalmi állásunk mellett és nemcsak saját érdekeink, hanem más nagyhatalmakhoz való viszonyaink fontosságánál fogva semmiképen sem mehetnénk bele. Ifjú állam, mint Szerbia, mely még teljes fejlő­désben van, természetesen nem nyújthatja mindenkor elegendő biztosítékait annak, hogy politikája nem az impulzust, hanem az érett megfontolást követi, minek folytán az ilyen viszony nagyhatalomra nézve igen aggályossá válhatnék. A­mi már most gróf Apponyi­­nak a negyedik pontban érintett azon kérdését illeti, hogy minő állást foglalunk el Szerbia mozgósításához, erre nagyon egyszerűen válaszolok. Valamelyik napon azon távirati hírt vettük, hogy a szerb minisztertanács egyetlen ülésben és a lakosság akklamác­iója mellett az egész hadsereg mozgósítását határozta el és azonnal­­ el is ren­delte azt. Az elhatározott rendszabály azonnal foganatba is vétetett, de annyit kötelesek voltunk megmondani Szerbiának, hogyha saját eltökéléséből kezd akc­iót, ezt természetesen a son propre risque et peril teszi. Nem volt szabad bizonytalanságban hagynunk az iránt, hogy a szomszéd országba­­való fegyveres be­lépés békeszegést és a szerződések megsértését invol­válja. Viljon a porta hivatalosan kij­elentette-e Bel­­grádban, hogy a szerbek bevonulását Bulgáriába az ő saját területe megsértésének tekinti-e, arról a mi­niszter nem bír tudomással, de az iránt kétség nem foroghat fenn, hogy "Aulgéria az Ottomán birodalom­­hoz tartozónak tekintendő. A miniszter ezután áttér Apponyi gr. kérdésére és hivatkozik mindenekelőtt azon nyilatkozatokra, melyeket az előbbi években tett és melyek szerint egyetértésben Német- és Oroszországgal a törvényes rendnek és a szerződések által megállapított status quo fen­tartására törekszik. Ezen szempontból fejte­gette a delegácziók helyeslése mellett a skierneviczei találkozás becsét és jelentőségét, felolvassa akkori nyilatkozatait, melyekből kiderül, hogy csak követke­zetesen cselekszünk, hogy ha a visszatérést a szerződésekre az egyetlen helyes út­nak nyilvánítjuk. A filippopoliszi eseményekkel szemben az első pillanattól fogva ez volt a 3 szomszédos nagyhatalom álláspontja, és a minek a viszonyok, ez volt az egyet­len alap, melyen az egyetértés a többi hatalmakkal is biztosan elérhető volt. A meglepetésnél fogva, me­lyet az események eleintén keltettek, természetes volt, hogy bizonyos idő kellett, míg az egész mozgalom jelentősége és úgyszólván mélysége és ereje iránt táj­ékozást le­hetett nyerni. A pucsnak könnyű sikere, mely főkép minden ellenállás hiányának volt tulajdonítható, azon csalé­­kony látszatot idézte elő, mintha a ténynek állandó­sága volna. Az azóta lefolyt idő azonban nem volt elveszett idő, mint a­hogy gyakran gondolták. Azóta fel lehetett ismerni, hogy az egész mozgalom valósággal csak néhány ember műve volt. Talán egy arra irányuló kísérlet, hogy a dolog elejétől fogva meggátoltaltassék , a népesség határo­zott és komoly ellenállásával találkozott volna. Most nem ok nélkül föl lehet tételezni, hogy ily ellenállás előfordulni nem fog. Remélni lehet, hogy a hatal­maknak sikerülni fog erkölcsi befo­lyásuk útján elérni czéljukat,­­ az előbbi helyzet visszaállítását. A két ország egyesülését a mi érdekeink szem­pontjából magában véve különbözőképen lehet meg­ítélni. Szóló azt hiszi, hogy az nem ellenkeznék érde­keinkkel, ha izolálni, az­az ama következményektől el­választani lehetne, melyeket a többi Balkán-államok­ban természetesen maga után kell vonnia. Minthogy azonban a más államok károsításától való aggodalom azt hozza magával, hogy a szerző­désnek egyetlen néptörzs javára való bármely megváltoztatása ellen tilta­kozzunk és minthogy ily változtatás a berlini szer­ződés fiatal munkáját, a Balkán félszigeten uralkodó rendet koc­káztatná, a miniszter azt hiszi, hogy az az út a leghelyesebb, a­melyre léptek. A többi államok aggályainak és igényeinek bi­zonyos fokig tényleg alaposaknak kellene látszaniok, ha ott valóban oly nagy független ál­lam keletkeznék, mely által a szomszéd államok nemcsak kisebbítve, hanem szorongatva is éreznék magukat. De az igények kielégítése nem történhetnék török terület foglalása nélkül. Ezen eshetőség, mely a keleti kérdés egész zűrzavarát forrongásba hozná, mégis elég komoly arra, hogy a törvényes állapotra való visszatérést annak tüntesse fel ami legjobban felel meg érdekeinknek. A miniszter nem hiszi, hogy bárkinek itt az lenne né­zete, hogy a háború azon országokban reánk nézve előnyös vagy kívánatos volna. Faik kérdi, hogy a status quo ante alatt mit ért a miniszter Kelet-Ruméliára vonatkozólag, csak a berlini szerződés határozatait-e, vagy az organikus statútum szabványait? Kálnoky gr. külügyminiszter válaszolja, hogy már előbb megmondotta, hogy a status quo ante alatt az előbbi állapotot érti egész lényegében; a Statut organique, mely nem képezi a berlini szer­ződés alkatrészét, Kelet-Ruméliának csak belszerve­­zetét tartalmazza, s arról nem mondhatja, hogy nem férne rá javítás, de mindaz, a­mi az elvi kérdést, Ke­let-Rumélia állását illeti, az előbbi állapotba vissza­helyezendő. Azonkívül magától érthető, hogy a Statut organique bármely módosításához is Törökország be­leegyezése kívántatik. Kálnoky gr. külügyminiszter arra emlékeztet, hogy az első kifejlődés amaz idejében lehetetlenség volt oly határozottan szólni, mint jelenleg, midőn az események nemcsak tisztábban áttekinthetők, hanem a hatalmasságok közt érintkezés is jött létre. Ilyen kérdések nem oldhatók meg egyes kabinetek által, hanem csak együttesen, hacsak valamely hatalmas­ság nincsen a tényleges beavatkozásra elhatározva. A miniszter azonban meg van arról győződve, hogy nálunk egyik részről sem kívántatik Ausztria-Ma­­gyarországnak vagy más valamely hatalmasságnak ily beavatkozása, és ha jól emlékszem, Szilágyi kép­viselő is azt kívánja, hogy bármely hatalom beavat­kozása Kelet-Ruméliában ki legyen zárva. Fálk Miksa azt kérdi, hogy azon kérdésre, várjon a konferenczia határozatainak érvényesítésére nézve van-e a hatalmasságok között egyetértés, a miniszter elfelejtett-e, vagy nem akar-e felelni ? Kálnoky gr. külügyminiszter kijelenti, hogy erre nem felel. A külügyér által adott válaszra megjegyzi Apponyi gróf, hogy általában nem akar a külügy­miniszter válaszának részleteire kiterjeszkedni, mert kérdéseinek tételében nem annyira a részletes felvilá­gosításokat kereste, mint inkább megjelölni kívánta azon pontokat, melyre külpolitikánk megbírálásában a legnagyobb súlyt kell fektetnie, és fentartja magá­nak, hogy a nyilvános ülésben nézeteit azok kapcsá­ban elmondhassa. Csupán arra a kérdésre vonatkozólag, azonos-e a magyar miniszterelnök által tett nyilatkozat a kül­ügyminisztérium mai álláspontjával, fenn kell tartania, hogy lényeges különbség van a kettő közt, ha nincs is ellentét, mert a miniszterelnök szerint a keletrumé­­liai forradalom által teremtett helyzetet »lehetőleg« a berlini szerződéssel és az általa teremtett hatalmi egyensúlylyal összhangzásba hozni volt a czél. A sta­tus quo csupán ki nem zártnak tekintetett, ma a sta­tus quo egész határozottsággal czélul van kitűzve. Hogy itt lényeges különbség van a két álláspont közt, az világos, azt a köztudat is így fogta fel. A kér­dés tehát jogosult volt és azt a nézetet tartalmazza, hogy monarchiánknak a Balkán-félszigeten felmerülő kérdések megoldásánál vezérszerepet kell vinnie, nem pedig más hatalmak után mennie, tartalmazta továbbá azt a kételyt, vájjon az most így történt-e. Tisza miniszterelnök kéri előtte szólót, hogyha az ő beszédéből idéz, legyen szíves az általa mondot­takat összefüggésben idézni. Szilágyi Dezső a képvi­selőházban azt mondván, hogy igen rossz példa volna, ha azok, kik a szerződést megsértették, jutalmat kap­nának, azok pedig, kik híven megtartják, üres kézzel maradnának, erre mondta szóló azt, hogy ilyes vala­miről beszélni még egyáltalán nagyon korai, mert Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülése egyelőre elis­merve nincs, és így kompenzác­ióról szólni, midőn a s­tatus quo még fennáll, elhamarkodott volna. Továbbá, hogy ő a status quo helyreállításáról szólva, hozzátette, hogy lehetőség szerint ez abban találja magyarázatát, hogy ezen nyilatkozatot ő úgyszólván közvetlenül az események után tette, a­mikor egyáltalán lehetetlen volt az egész helyzet fe­lett tiszta átnézetet nyerni, így tehát az ő nyilat­kozata és a külügyminiszter szavai közt semmi ellens­­ét sincs. Csernátony Lajos nem intéz kérdést a minisz­terhez, mert ezen kérdések többnyire vagy jelenték­telenek, vagy a­melyik jelentékeny, arra a miniszter rendesen nem felelhet. Mikor Beaconsfield miniszter volt, Gladstone folyton ostromolta őt kérdésekkel és panaszkodott, hogy Beaconsfield ezekre oly keveset felel, de midőn Gladstone maga miniszterré lett, ha­sonló kérdésekre még kevesebbet felelt, mindazonál­tal miután a delegáczió úgy is csak egyszer évenként ülésez, tagjainak nemcsak jogában áll, de kötelessé­get is teljesítenek, midőn a külügyekről véleményt mondanak. Szóló az egységes Bulgáriát monarchiánkra nézve nem tartja veszélyesnek, sőt az talán még elő­nyössé is válhatik reá nézve, de mihelyt szerződések megtartásáról van szó, nem lehet, hogyha a statusquo helyreállítása indítványoztatik, ehhez bármely hatal­masság hozzá ne járuljon, főleg ha ezen indítványt Oroszország teszi, melyre nézve az a berlini szerződés, melynek visszaállítása indítványoztatik, annyira sérel­mes volt. Ő jó viszonyt kíván Oroszországgal már azon szempontból is, hogy akkor ezen hatalmasság a vele rokon nemzetiségek közt kevesebb agitácziót fog folytatni. Megelégedéssel látta tehát úgy a skierniewi­­czei mint a kremsieri találkozást. Hogy ezen találko­zások óta a különféle trónbeszédekben a német-osz­­trák-magyar viszony nincs többé külön megemlítve, az őt meg nem lepte, mert a­kik ezen összejöveteleket létre­hozták, ezt nem azért tették, hogy azokat utólag jelentékteleneknek tüntessék fel, hanem hogy elő­nyeiket hangsúlyozzák és így nem lehet tőlük vár­ni, hogy azt mondják, mégis csak a német viszony az igazán intim, az Oroszországgal való viszony pedig semmiféle fontosságú. Ő nem tesz oly kérdéseket, melyekre a miniszter nem fel, de másfelől ez alkalom­mal a delegáczió részéről sem kedvező, sem kedvezőt­len véleményt a miniszter politikája felett kimondha­­tónak nem vél. Szilágyi Dezső az albizottsági tárgyalást arra valónak tartja, hogy a politikai megítélés alapját ké­pező tények tisztába hozassanak. Diskussziónak in­kább a nyilvános ülésben, s nem itt van helye. A mi­niszter úr a kérdések legnagyobb részét olyannak tekinti, mint a­melyekre ma, a konferenczia együtt ülvén, nem felelhet. Ezzel szemben hiába­való volna, és nem is teszszük — a további sürgetés. Tényleg oda vagyunk utalva, hogy politikájának bírálatát a hírlapi tudósítások alapján tegyük meg. Három megjegyzést azonban azokra, amik itt mondottak, már most kell tenni. Az egyik Cserná­tony bizottsági tagnak az a megjegyzése, hogy mihelyt a kelet-ruméliai eseményekkel szemben valamely nagy­hatalom a status quo ante helyreállítását hozta javas­latba, azt feltétlen el kellett fogadni. Ha a szerződés teljes felbontására minden hatalomnak szabad kezet engedni nem akarunk, ez téves. Ama szerződés módo­sulhat, és­pedig politikai szükség és czélszerűség szem­pontjából ugyanazon módon a­mint létre­jött. A másik megjegyzésem monarchiánknak az orosz császári nagyhatalommal való viszonyát illeti. Lesz alkalmunk erről bővebben nyilatkozni. A­mit már itt ki kell emelnem, abban áll, hogy monarchiánk és Oroszország közt a viszony kellőleg nincs jelle­mezve azzal, a­mit a miniszter úr a múlt évi delegá­­czionális tárgyalásokban bőven mondott, ma rövi­debben ismételt s mely röviden abban foglalható össze, hogy teljes bizalommal és egyetértéssel a szerződési állapotok fentartásában megegyeztünk. A tények azt bizonyítják, hogy viszonyunk jel­lemvonása más, melyet ama megegyezés fátyola nem képes elfedni és ez a folytonos k­valitás és küzdelem a balkán-félszigeten a hatalmi befolyásért, küzdelem egymás ellen, és hogy ebben a küzdelemben a megfe­lelő politikát folytassuk, akkor a szerződések fen­tartásában való platonikus egyetértésen kívül egyéb vezérelvre van szükségünk. Senki sem tekinti c­él­­nak, hogy Oroszországgal szemben csalódjunk vagy ellenségeskedésben legyünk, de tudjuk és érezzük azt, hogy a szerződések iránti hűség köl­csönös konstatálása felhagyja a küzdelemnek egész terét a Balkán-félszigeten érdekeinek megóvására és ennek legvilágosabb illusztráczióját képezik azok, a­mik a kelet-ruméliai forradalmat megelőzőleg mint előkészítés és a­mik azután máig Oroszország részé­ről történtek. Egy harmadik megjegyzésem Szerbiára vonatkozik. A miniszter úr igen takarékos volt ez államhoz való viszonyunkat illető felvilágosítással. Én magam részéről már most óhajtom kiemelni, hogy Szerbia magatartása a múltban monarchiánk iránt oly korrekt és barátságos volt és politikáját ér­dekkörünkkel annyira azonosította, hogy mon­archiánk határozott támogatását irányában politi­kai kötelességnek tartom. Különösen feladatunk tá­mogatni Szerbiát azon teljesen kompenzáczionális igényeire nézve, melyeket az esetre emelt, ha a ke­let-ruméliai tényleges állapot az unió bármely alak­jában elismerést nyerne. Egyebekre ezúttal nyilat­kozni nem kíván. Kálnoky gróf kijelenti, hogy Szilágyi nyilatko­zataiból megértette, hogy ő Szerbiával szemben való állásunkat illetőleg további felvilágosításokat kíván és kételyeket táplál, vájjon a szerb királyság maga­tartása monarchiánkkal szemben a cs. és kir. kor­mány részéről kellőleg méltányoltatik-e ? Erre a miniszter azt válaszolja, hogy senki job­ban, mint ő, nem ismeri el Szerbia szomszédi barátsá­gos viszonyait és arra súlyt fektet. Hisz épen a cs. és kir. kormányt illeti az érdem, hogy gondos ápolás folytán a viszonyok így alakultak. A kölcsönös viszony, hála a mi őszinte jóakaratunknak a szomszéd állam iránt és hála a király és kormánya bölcsességének, az utolsó években úgy alakult, hogy annak következete­sebb és önzetlenebb ápolása mellett remélhető, hogy a szerb nép szélesebb rétegei, melyek intenczióinkat sok tekintetben félreismerték, azokat a maguk részéről is helyeselni fogják. A kelet-ruméliai események első kitörésük al­kalmával Szerbiában rendkívüli mozgalmat idéztek elő. A közvélemény, mint ez másutt is történt, nem várta be az események kifejlődését, hogy helyesen ítélhessen, hanem a priori az unió bevégzett tényét vélte azokban láthatni s annak következményeit legott eszkomptirozta, ez magyarázza meg a hadseregnek oly nagy lelkesedéssel elrendelt s végrehajtott mozgósítá­sát. Ama barátságos magatartás, melyet ezen aggá­lyos helyzetben tanúsítottunk, Szerbia részéről a leg­őszintébb méltánylással találkozott és tudjuk, hogy Belgrádban hálásan érzik, hogy monarchiánk az, mely a velünk barátságos Szerbiára és an­nak érdekeire tekintettel van. A király kor­rekte és okosan oly alapra helyezkedett, mely az európai szerződési joggal megegyezik és az ország ér­deke szempontjából is helyesnek látszik. Ő Felsége is kijelentette, hogy szilárdul a ber­lini szerződés alapján áll és a­míg ezen szerződés sér­tetlenül fentartatik, teljesen meg van elégedve. Csak a bulgáriai események veszélyeztették ezen szerződést és ezzel egyúttal Szerbia érdekeit. Szerbiát jelenlegi állásának elfoglalására és arra, hogy igényeit ezen eshetőségre bejelentse, azon hit kényszerítette, hogy Bulgária Kelet-Ruméliával egyesíttetik és azon meg­győződés, hogy a mozgalom ezzel nem tekinthető be­fejezettnek. De még ma is azt jelenti ki a szerb kor­mány, hogy kívánatosabb Szerbiára nézve a status quo ante helyreállítása a maga teljes érvényében, mint valami területi nagyobbodás és ha a hatalmak keresz­tülviszik a berlini szerződés restituczióját, Szerbia, mely e czélból mozgósított, teljesen ki volna elégítve. Horváth Gyula: Mielőtt a kérdéshez szólna, kijelenti, hogy őt nem feszélyezi egyáltalában az, ami sok embert feszélyezni látszik. Mert azt érti, hogy a külügyminiszter és egyáltalában azok, kik az aktív politika folytatásáért felelősek, nyilatkozataikban tar­tózkodók, de hogy a delegátusok és szóló vele szere­pet cseréljen és tartózkodó legyen, ezt nem tartja helyes direkc­iónak, még­pedig annál kevésbbé, mert a parliamentekben és a delegáczióban is nem a kül­ügyminiszternek hivatása feleselni és kitanítani a diplomác­iára a parliamenteket, hanem a parliamen­­tek kötelessége véleményükről az illetékes köröknek tájékozást adni és csak a kellő tájékozás megadása mellett lehet helyes külügyi politikát folytatni. Éppen ezért szóló nyilatkozatában nem annyira tartózkodó s ennélfogva őszintén kimondja, hogy a Németország és monarchiánk közötti szövetség min­den aktív kérdésre vonatkozólag szólóra sokkal meg­nyugtatóbb hatású volt a múltban, mint a jelen há­rom nagyszövetségesnek egyetértése. Azonban ama nyilatkozatok, melyek a külügy­minisztertől jöttek, hogy a német monarchiával való szövetségünk egyáltalában semmi változást nem szen­vedett, némi megnyugtatására szolgáltak. A szerződéses állapotoknak föntartását min­den körülmények között czélszerűnek és jónak nem tartja. Nagy befolyással van az, hogy váljon mily szövetségben, mily körülmények között és minő befolyások alatt tartatik fönn valamely szerző­dés és el tud magának képzelni helyzetet, hogy egy felbontott szerződés jobb, mint egy megtartott szö­vetség. Azt tagadni nem lehet és attól nem lehet el­zárkózni, a­mit Európának minden lakója érez, hogy a Balkán-félszigeten a keleti kérdés megoldására nézve Oroszország és monarchiánk között bizonyos konkurrenczia uralkodott a múltban és szóló meggyő-­ ződése szerint mindaddig, míg a végleges megoldás bekövetkezik, fog uralkodni a jövőben is. Ennélfogva, habár a jó viszonyt Oroszországgal bizonyos tekintetben üdvösnek tartja is, nem tartja fe­leslegesnek mindig figyelmeztetni az illetékes intéző köröket, hogy ezen konkurrenczia monarchiánk érde­kében és saját érdekünkben szemmel tartandó és azon megoldását a keleti kérdésnek, mely pusztán és min­dig a nagyhatalmak konc­ertjére hivatkozik, keresztül­­vihetőnek nem tartja. A Balkán-félszigeten lakó népeknek és fajok­nak aspiráczióival és törekvéseivel is számot kell vetni és azért nagy súlyt fektet szóla a szerb állam és más, a monarchiához rokonszenves fajok érdekei­nek bevonására, mert a kérdéseknek valódi megol­dása helyesen csak azon fajok és népek aspirác­ióinak komoly számbavétele mellett lehetséges. Kálnoky gr. külügyminiszter a vita folyamán ismételten szólott a szerződésekhez való szigorú ra­gaszkodásról és azok megváltoztatásának lehetőségé­ről. Nem foroghat fenn kétség az iránt, hogy a szer­ződéseket törvényes uton meg is lehet változtatni, mihelyt az összes illetékes tényezők beleegyezésüket kijelentik. A jelen spec­iális esetben azonban azért kell majd a szerződések fentartására helyezni a fő­­súlyt, minthogy azon mód, a­mint a szerződések meg­zavartattak, rendkívül rosszalandó, és ha utánoztat­­nék, a Balkán-félszigeten szükségképen anarchiára vezetne. Ha lehetséges volna, hogy a szerződések ily módon egyszerűen felbontassanak, ez prémium volna mindazok számára, kiknek szerződési kötelezettségük titj­okban van. A következés rögtön meg is mutatta, hogy az első benyomás alatt mások is azt tartották, hogy erőszakos rendszabályokhoz nyúlni joguk van. Ezért bír éppen most kettős jelentőséggel a szerződé­sekhez való ragaszkodás. Szóba hozatott Oroszország­nak a monarchia iránti viszonya, úgyszintén az érde­kek bizonyos különbözősége, mely e hatalom és köz­tünk fennállanak. Ezek olyan tényezők, melyekkel számolni kell. Ezek nem rejlenek a jóakaratnak egyik vagy másik részről való hiányban, hanem a dolgok termé­szetéből keletkezett viszonyokban, melyeknek békés legyőzése mindig nagy feladata lesz minden osztrák­magyar miniszternek. Minthogy tehát már Oroszor­szág földrajzi helyzeténél fogva is oly sok és fontos vonatkozásunk van ez állammal, arra kell iparkod­nunk és azt kell óhajtanunk mindkét fél érdekében, hogy azzal mindig a lehető legjobb lábon álljunk. Csak kívánatos lehet reánk nézve, vele együtt más nehézségeket megoldani, melyek a békét veszélyez­tethetik. Minden osztrák-magyar miniszter kénytelen lesz azon lenni, hogy Oroszországgal, mely egyike legfontosabb és leghatalmasabb szomszédainknak, egyetértésre és jó viszonyra jusson és minden osztrák­magyar miniszter eme fontos politikai tényezővel szá­molt is. Ha sikerül Oroszországhoz való viszonyaink­nak, melyek éppen most nagyon kielégítők és bizal­­lomteljesek, mindenesetre biztosított és erős alapokon nyugvó jelleget adni, ez a monarchia részére és két­ségtelenül Oroszország részére is mindenkor csak igen örvendetes eseménynek lesz nevezhető. Gáli József: Miután a kereskedelmi ügyek nem tartoznak a monarchia mindkét államának közös ügyei közé, természetesen kérdésem csak a külügy­miniszter úr azon közvetítő működési körére vonatko­zik, mely őt a monarchia két állama közti vám- és kereskedelmi szerződés értelmében a külállamokkal szemben megilleti. Csak azért vetem fel, hogy a kér­déses ügy tárgyalásának jelen állásáról az általáno­san óhajtott tájékozást lehessen szerezni. Kálnoky gr. külügyminiszter: Hivatalos lépések nem történtek ez irányban a német kormánynál és pedig azért nem, mert most sikerre nem lehetett szá­mítani ; a német vámemelések csak ez évben vitettek keresztül a parlamentben,miután erre éveken át hiába törekedtek. Nem volt tehát feltehető, hogy a német kormány egy oly hosszas fáradozás és sok nehézség után elért eredményt, mely egyúttal a kincstárnak te­temes bevételeket biztosít, egyhamar elejtsen. Mind­amellett bizalmas eszmecsere történt e kérdés fölött, a­mikor is kitűnt, hogy egyelőre általában oly nagy nehézségeket kell leküzdeni, hogy a tárgyalásokba való bocsátkozástól nem lehetne sikert várni. Nem marad tehát egyéb hátra, mint bevárni a német vámemelések gyakorlati eredményeit, kétség­kívül elérkezik az idő, midőn e kérdést kedvezőbb viszonyok közt megpendíteni lehet, mert mindkét részről konstatáltatok, hogy elvileg még mindig fenn­ Nordenskiöld fölfedezése. — Két közlemény. — (II.) Egy részük lehet, hogy az atmoszférával jut összeköttetésbe és igy kiesik a vizsgálat köréből, a szilárdabb alkatrészek azonban poralakban a leve­gőben úsznak és csak leesésük alkalmával vehetők észre, különös körülmények között, pl. színes hóban, esőben, leginkább azonban a Passzat-porban. Sokat vitatkoztak afelett és ez még mindig nincs eldöntve, honnan erednek azok a portömegek, melyek Afrika egyenlítői részeinek nyugati partjain gyakran elsöté­títik a levegőt és melyek miatt Ehrenberg szerint az ottani tengert sötét tengernek nevezték. Miután azon­ban Gibb vizsgálatai szerint a Passzat-por anorgani­kus részeiben 9.4 századrész vaséleget és 4.2 század­rész mangánéleget tartalmaz, kétségtelennek tűnik fel, hogy sok meteor­por van benne. Nordenskiöld szerint azonban ez nem az explodált izzó meteoroktól ered, hanem nézete szerint, a földet a Szaturnusz gyűrűjéhez hasonló porgyűrű övezi, melyből kisebb­­nagyobb tömegek leesnek a földre. Az új theoriára nézve különös fontossággal bír­nak azok a megfigyelések, melyek magasabban fekvő szélességi fokok hórétegeiben talált poralkatrészekre vonatkoznak. A Spitzbergáktól északra fekvő jégmezőkre frissen esett hóban, négyszögméterenkint körülbelül 1 milligramm ily port találtak, melyben vasalkatré­szeken kívül, kén, kobalt és nickel,fa meteorkövek ren­des alkatrészei is voltak kimutathatók. Ha feltételez­zük, hogy ilyen por a földtekének minden négyszög­méternyi helyére oly mennyiségben esik le, ez éven­­ként legalább is egy félmillió tonnát tenne ki, de való­színűleg sokkal többet is. Hogy a leeső por hatalmas rétegeket alkothat, az nem lehet kétséges, a­mióta Richthofen megdönthetetlenül bebizonyította, hogy a közép-ázsiai emelkedések, melyek helyenként 1000 méternyi magasságot érnek el, csak a Gobi sivatag leeső porából keletkeztek. Eddig Nordenskiöld elmélete ellen vajmi keve­set lehetne felhozni. Kétségtelen, hogy a föld anyagát a világűrből leeső anyagok sokkal nagyobb mérték­ben növelik, mint azt hitték. De vájjon sikerült-e az a kísérlet, mely bizonyítani akarja, hogy a föld főbb alkatrészei, ilyen a világűrből leesett anyagokból ke­letkeztek, az már más kérdés. Nordenskiöld elmélete szerint a föld magva érc­es vasból áll, mely régebben izzó cseppfolyós állapotban lehetett, de már kihűlt; lehetséges, hogy az anyag meteor-alkatrészekből ke­letkezett, hisz még mindig esnek le meteor-tömegek. De nem állhat ez a theoria a gránitra és rokonaira. A grönlandi jéghegyeken talált kryokoniton kívül, mely azonban valószínűleg földi származású, nem is­merünk oly meteorkövet, mely oly gazdag volna ka­vicsban és oly szegény vasban és agyagföldben, mint a gránit. Nordenskiöld e pontra nézve azzal az elmélet­tel segít magán, hogy régebbi korszakokban, midőn a naprendszer még más világűrökön vonult keresz­tül, egy ideig kizárólagosan csak kavicsokban gazdag, vasban pedig szegény meteoritek estek le, és az erő­sen sav tartalmú ásványvizekkel, melyek ekkor már a földön keletkezőben voltak, a gránitot alkották. Ez a rész mindenesetre a leggyengébb pontja az új theoriának. Még inkább megmagyarázhatók az ú. n. pluto­­nikus kőzetek. Egy meteorkő , mely 1821-ben Juvi­­nasnál, Francziaországban, esett le, épp oly alkatré­szeket tartalmazott, mint bizonyos izlandi lávák. S hasonló példák gyakoriak. Ha ily meteoritek nagy mennyiségben hulltak, mint az a mai meteorkövekkel kevés kivétellel törté­nik, gyorsan szét kellett esniök s igy hasonnemü tö­meget képezniük, mely vagy ismét krisztallizált kőzetté merevült, vagy egyes helyeken vegyi után megizzott s izzó góczokat képezett. Ezektől származnak a plutói összehúzódások s a tulaj­donképeni vulkanikus kitöré­sek. Erre nézve bizonyítékul felhozhatók a grönlandi partvidék viszonyai, hol az ovisaki hires álanyvastö­­■­megeket találták. Itt teljesen függőleges bazaltszerű­­ kőzetek terülnek el nagy kiterjedésben, oly teljesen egyformán s függőlegesen, hogy lávafolyamból való keletkezésről szó sem lehet. A roppant nagy áranyvas tömbök, melyeknek meteorjellegét sokan kétségbe vonták, de Norden­skiöld győzelmesen védelmezte, semmiképen sem do­hathattak ki a sokkal könnyebb lávában, vagy lávával együtt a föld belsejéből. Azok előtt, igy fejezi be művét a svéd termé­szettudós, a kik már gyermekkorukban megismerked­tek a platonisták eszmekörével s a kiknek még élénk emlékezetükben vannak a geológiai tanterem szokott fali táblái, melyek a föld átmetszetét köralakban s közepén sötétvörös maggal tüntetik elő s e központ­ból vörös erek vezetnek a golyóalakú, a kerületen rajzolt hegyekhez, melyek az elmélet szabályai szerint csinosan vannak alakítva s elevácziós erupczió-kráte­­rekkel vannak ellátva, ezek pedig szines rétegű, rop­pant mennyiségű lávát bocsátanak ki magukból, — azok előtt ez az új elmélet nagyon is merésznek fog látszani. Az előítélettől ment, önállóan gondolkozó ter­mészettudós azonban, a ki tudja, mily gyerekesen naiv ez a fali térkép, a ki előtt ismeretes a találó össze­­hangzás a vulkanikus kőzetek s a nagymennyiségű meteorit közt, a ki figyelemmel kisérte azt a szaka­datlan harczot, mely a bazalt kőzetek plutoi vagy neptuni eredetének védői közt foly s a kétféle bizo­nyítékok közt bizonytalanul állt, a ki tudja, mily ne­héz a legtöbb esetben kimutatni a központot, melyből a plutoi kőzetek előtörtek, — az nem fogja idegenül fogadni az itt kifejezett nézeteket. Akármiképp legyen is, Nordenskiöldnek nagy érdeme az, hogy először utalt arra, mily jelentősége van a legtágabb értelemben vett meteoroknak, nem­csak a tűzgolyóknak, hanem a csillaghullásnak s a közönségesen egyáltalában figyelembe nem vett por­nak földünkre nézve s hogy mikép gyarapítják azok folytonosan földünket uj anyagokkal. Ezzel az elő­­haladottabb természettudósok azon szomorú elméle­tét, mely szerint bizonyos meghatározott évezredek múlva a víznek mindinkább fogynia kell, míg a föld végre kiszárad s kiég, mint a hold, — megdöntötte, mert a meteorok kétségkívül vizanyagot is s igy uj vizet is hoznak a földre s a ki jövőre a föld keletkezé­sével foglalkozik, annak az ő kutatásait komolyan számba kell vennie. Vájjon igazsággá válik-e azon mondás, melylyel a szerző, a sokszor kinevetett Chla­­dnit követve, művét befejezi: Sic, derisa diu, tandem bona causa triumphat? (Bár sokszor kigúnyolva, igyen győz végre a jó ügy.) Ki tudja ?

Next