Pesti Napló, 1885. november (36. évfolyam, 300-329. szám)
1885-11-15 / 314. szám
314. szám. 36. évi folyam. Budapest, 1885. Vasárnap, november 15. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferancziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai kürlönküldése kívántatik, postabélyegre havonként 30 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a >3 Pesti Napló« kiadó]Hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. A háború. Ott, hol kilencz évvel ezelőtt a kereszt és félhold vívta történelmi jelentőségű tusáját, most két orthodox nép, két szláv ország üzent egymásnak háborút. Ötszáz esztendeje, mióta a Balkán-félszigeten keresztény nemzetek csupán a törökkel hadakoztak, maguk közt pedig formális hódító háborút nem viseltek. A berlini szerződés, mely a Balkán szláv népeit a félhold uralma alól felszabadította, megalkotta a lehetőséget, hogy a többé-kevésbbé önálló kis államok egymásra törjenek. És ez államok föl is használták ebbeli szabadságukat; még a nyolcadik évet sem élte túl a berlini szerződés, és bolgárok és szerbek közt már megtörtént a hadüzenet. Két hónap óta készült ez eshetőségre a diplomáczia; előre látták, tudták, hogy be fog következni, s most, mikor csakugyan megtörtént, az európai kabinetek közt még nyoma sincs a teendők iránti megegyezésnek. Csak a megdöbbenés általános, mert immár mozgásba jutott a nagy lavina, mely világrészünk életérdekeit fenyegeti. A testvérháború, mint a szláv világban a bolgár-szerb küzdelmet nevezik, a keleti bonyodalmat megfosztja a lokális jellegtől, melyből az a bolgár államcsíny után sem vetkőzött ki teljesen. A szerb-bolgár háború nem olyan visszahatással van Európa nyugalmára, mintha például spanyolok és portugállok verekednének egymással. A Balkánon az összes nagyhatalmak érdekei, hatalmi aspirácziói egymásba folynak s bármi mozgalom zavarja ott a véres küzdelmek és nehéz kompromisszumok árán alkotott nemzetközi jogrendet, egész Európa ideges lesz s teljes joggal félti a saját békéjét, a maga nyugalmát. A mostani háború is a legnagyobb érdekeket érinti. Oroszország ellensége ugyan Sándor bolgár fejedelemnek, de a bolgár nép legfőbb védnökének tekinti magát. Nézheti-e sokáig tétlenül a bolgárok csatavesztéseit, vereségeit, melyek minden emberi számítás szerint be fognak következni? És ha a hivatalost Oroszország még meghozná az áldozatot, hogy eltűrje a szerb hadsereg bevonulását Szófiába, hova legkésőbben két hét alatt eljuthat, minő visszahatása lesz ez eseménynek a nem hivatalos Oroszországra s nem fog-e a szláv világban olyan erupcziókat előidézni, melyek hatása alól a pétervári kormány sem vonhatja ki magát? A szlávok Milán királyt az osztrák-magyar befolyás előharczosának tekintik a Balkán-félszigeten s alig fogják békés szemmel nézni, hogy a bolgárok fővárosát hatalmába kerítse. És ha egyszer hatalmába kerítette, milyen feltételek mellett lesz hajlandó békét kötni? Az eszme, melyért Szerbia a harctérre siet, az egyensúly fentartása, a Balkán-félszigeten, nagyon tágkörű fogalom s nem nyújt kellő tájékozást a szerb igényekre nézve. De nem csupán Szerbiáról van már szó ; a háttérben ott áll Görögország. Serege mozgósítva van, népe a háborút követeli s a kormány a szerb akczió után alig lesz képes a nép óhajainak sokáig ellenállni. Hogy a diplomáczia kényszerithetné tétlenségre a görögöket, az Szerbia esete után alig remélhető. A görög hadüzenet pedig már egyenesen Törökország ellen irányul. A szerb-bolgár küzdelmet a szultán még tétlenül nézheti, noha Bulgária közjogilag török területet képez. De a görögök támadását mindenesetre fegyverrel kellene visszautasítani s ekkor azután megkezdődik az a harcz, mely végül Törökország és Konstantinápoly jövőjének kérdését tűzheti napirendre. Nehéz, válságos korszakot nyit a szerb hadüzenet a Kelet és egész Európa fejlődésében. Az előtérbe még eddig csak két apró államocska tusakodik, de a háttérben világra szóló események lappanganak. Egész országok jövője, nagy államok sorsa, királyi és fejedelmi koronák megtartása vagy elvesztése, egész Európa békéje van kockára téve Nagyon érthető, hogy a veszélyes, bizonytalan helyzetben a magyar delegáczió a külpolitika terén nem akar határozott direktívát szabni a külügyminiszternek s szabad kezet enged neki, de egyszersmind reá ruházza a teljes felelősséget a jövőért. Ezt nem is lehetne kifogásolni, ha az osztrák-magyar külügyek vezetésében erélyes, céltudatos szellem nyilatkoznék. De ilyesmi nem mutatkozik sehol; monarchiánk,mint pár héttel ezelőtt a bolgár államcsínggyal, úgy ma a szerb háborúval szemben szintén minden átgondolt terv, következetesen érvényesülő vezéreszme nélkül áll. Látjuk a veszélyeket, melyeket az új harczias bonyodalom fölidézett, de nem látjuk a külpolitika vezetésében az irányt, mely reményt adhatna reá, hogy Ausztria-Magyarország nem fog a háború viharába belesodortatni. Bécsből vett távirati értesülésünk szerint tegnap kettőtől négy óráig tartó közös miniszteri értekezlet volt a kiegyezési tárgyalások ügyében. Ezen értekezleten részt vettek Zemialkovszky, Dunajewszki, K. Pino, Tisza Kálmán, gr. Szapáry és gr. Széchenyi miniszterek. Az értekezleten, mely az osztrák miniszterelnöki palotában folyt le, a távollevő gr. Taaffe helyetteséül Zemialkovszki miniszter elnökölt. Amennyiben a vám- és kereskedelmi szerződés megújításáról, a fogyasztási adók kérdéséről, valamint a kvótáról van szó, a tárgyalások a mindkét részen levő miniszterek közt annyira haladtak, hogy e tekintetben még csak néhány pontokat vár megállapításra. Ha gr. Taaffe miniszterelnök ma Bécsbe érkezik, a király ő Felsége elnöklete alatt ma délelőtt, különben pedig hétfőn közös miniszteri értekezlet lesz. A Romániával kötendő vám- és kereskedelmi szerződés magyar tervezete a kereskedelmi minisztériumban befejezéséhez közeledik. A különben kész tervezetnek még csak néhány pontjára nézve szükséges, hogy ezen pontokkal összefüggő iparérdekek közvetlenül tanulmányoztassanak. A kereskedelmi miniszter e végből kiküldötte Turóczy Adolf pénzügyi főtanácsost Brassóba, amely városnak és vidéknek iparviszonyait legközvetlenebbül érintendi az új szerződés. A bűnvádi eljárás és a felebbezés. Fauler Tivadar igazságügyminiszter Csemegi Károlyhoz, mint a Magyar Igazságügy közli, a következő levelet intézte : Nagyméltóságu ur ! Folyó 1885. jun. 8-án 1564. sz. a. intézményem kapcsán van szerencsém közölni Nagyméltóságoddal azon főelveket, melyeket javaslati tervezete és a f. é. május 12—14-ki szaktanácskozmányok alapján a bűnvádi eljárás felebbezési rendszerére nézve irányadókul kérek tekinteni. A ténykérdés megítélése és megállapításában elkövetett hibák orvoslása czéljából a felebbezés a kb. táblához nem mellőzhető. A felebbezési bíróság előtti tárgyalás elvét csak úgy fogadhatom el, ha az egyes ténykérdéseket illető szükséges kiegészítésekre, egyes ténybeli megállapítások valódisága ellen, az ezekből vont ténybeli következtetések helyessége ellen felhozottaknak bizonyítására, egy szóval csak a legmellőzhetlenebb bizonyításokra, illetőleg ilyenek részletes reprodukcziójára szorítkozik, — nagy költséggel vagy számos egyén idézésével járó ily főtárgyalások a ki. tábla delegált tanácsa által levén az első bíróság székhelyén megtartandók. Nem kellem Nagyméltóságod egyet fog érteni velem abban, és azért nem is terjeszkedem ki bővebben arra, hogy az életbeléptetendő bírói szervezet és a rendelkezésünkre álló igazságügyi dotáczió egyaránt kivánatosbá, sőt feltétlen szükségessé teszik az eljárás lehető egyszerűsítését, az erre vonatkozó szabályok megfelelő tömörítését. Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletem nyilvánítását. Budapest 1885. okt. 3. Ifj. Jauler Tivadar: A magyar delegáczió külügyi vitája. 1. Ellenzék ritka, igen ritka alkalommal mutathat fel oly sikert, mint a magyar delegáczió tegnapi (szombati) ülésén a mérsékelt ellenzék vezérszónokai, Szilágyi Dezső s gr. Apponyi Albertnek osztályrészéül jutott. Azt mondhatni, ők fejezték ki a monarchia irányadó népeinek politikáját. Fáik előadó a monarchia népeinek, a három császár szövetsége irányában táplált aspiráczióit nem vélte hivebben kifejezhetni, mint hogy Szilágyi Dezsőnek erről szóló beszédét idézte. S amint az előadó befejezte beszédét, Szilágyi Dezső, az új politikai helyzettel szemben ismét nagy arányú beszédben, mely gr. Apponyi felszólalása által méltó kiegészítésre talált, fejtegette a monarchia érdekeinek exigencziáit, s felszólalása bizonyára nagymértékben magára vonja az európai diplomácia figyelmét. Szilágyi se nem helyesli, se nem ócsárolja a külügyminiszter politikáját, mert efelett csak az eredmények szerint mondható ítélet. De nem helyeselheti a külügyi albizottság azon nézetét, hogy a status quo ante helyreállítása képezze a külügyminiszter törekvéseinek czélját. Ezt — úgymond Szilágyi — túlszárnyalták az események. A jövendő teendőit illetőleg ezután Szilágyi részletes programmot fejtett ki, mely a monarchia érdekeinek szintúgy mély átérzésére mutat, amint imponál keleti feladatainknak magas államférfim felfogása által. Nekünk nincs érdekünkben — ez Szilágyi fejtegetéseinek alapeszméje — Bulgária s Rumélia egyesítését most ellenezni azért, mert azt Oroszország ellenzi. Sőt ellenkezőleg. Ha most az egyesülés nem történik meg, — úgy megtörténik az később, éspedig az Oroszország által követelt alakban. Érdekeink tehát azt követelik, hogy most az egyesülést ne ellenezzük, föltéve, hogy Szerbia kellő kártalanítása által az egyensúly a balkáni népek között fentartatik. Általában a monarchiának arra kell törekednie, hogy a keleti népek saját egyéniségüket mindinkább kifejleszszék. Minél nagyobb mértékben történik ez, annál inkább vesztétt a pánszlávizmus, s annál kevésbbé gyakorolhat e népekre befolyást Oroszország. Dr. Apponyi Albert hasonló értelemben szólt. Mi — úgymond — a balkáni államok valódi érdekeit akarjuk előmozdítani, mert azok megegyeznek a mi érdekeinkkel s Európa érdekeivel. A pánszlávizmus elnyomja a nemzeti individualitásokat, mi ellenben azokat kifejleszteni óhajtjuk. Végül gr. Apponyi is azt hangoztatta, hogy a külügyminiszter politikája felett, csak annak eredményei szerint, mondható ítélet. E nagyfontosságú fejtegetésekből, melyek — azt véljük — teljesen kifejezik a monarchia népei s különösen Magyarország óhajait, két dolgot konstatálhatunk. Mindenekelőtt az érdekellentétet, mely a keleti kérdésben monarchiánk és Oroszország között létezik. S másodszor, hogy Törökország életképességében a magyar ellenzék sem bízik s nem a porta hatalmának fentartásában, hanem a keleti népek nemzeti egyénisége fejlesztésében keresi a monarchia érdekeinek megfelelő jövendő garancziáit. A beszédek a delegáczióban részint sejtelmében, részint pedig tudatában tartottak annak, hogy Szerbia a háborút, megüzente, amely esemény a status quo ante fentartására irányuló óhajokat általában tárgytalanná tette. A szerb hadüzenet híre, Szilágyi Dezső beszéde alatt terjedt el a delegáczióban, s a hírt az ülés folyamában, Szögyényi osztályfőnök hivatalosan is megerősítő. Ha valaha elmondható volt valamely gyűlésről, hogy Vulkán felett tanácskozott, úgy a szombati delegáczionális ülésről mondható az. Szerbek és bolgárok már lőttek egymásra, mig a delegáczió a status quo-ról tanácskozott. II. Bécs, nov. 14. (Távirat, folytatás esti lapunkhoz.) A magyar delegáczió mai ülésén a külügyi tárgyalásban, Fáik előadó után, (kinek beszédét esti lapunk közté) felszólal: Szilágyi Dezső: T. országos bizottság ! (Halljuk !) Ha azokat a szavakat, melyeket a t. előadó úr Cavour*) után idézett a.t. külügyminiszter úr vagy megbízottja mondana e bizottságban, akkor én leülnék és a vitát a költségvetés tárgyalásánál tovább nem folytatnám ; de ha t. barátom daczára ezen szavak ismétlésének beszédjében érintette a politikai szempontokat és talán még nagyobb mértékben érintette az albizottság jelentésében , akkor azt hiszem, ha nem vitatjuk is azt, ami változó és a pillanati viszonyokhoz alkalmazkodó a politikai eljárásban, amit a kockázás jelen napjaiban helyesen tenni id«**«. ’ i__,0~£/a o/Ajiumului arról, amint szól az albizottsági jelentés és t. barátom is érintette, a mi monarchiánk érdekében, monarchiánk politikájának czélpontjaiban kell hogy állandó, kell hogy változatlan, de kell egyszersmind, hogy tisztán felismert és határozottan valósított legyen. S ezért, t. orsz. bizottság, midőn a külügyminisztérium költségvetését általánosságban elfogadom, ki kell mondanom,hogy az albiz. jelentés első részéhez, amelynek formai és tartalmi előnyeit különben szívesen elismerem, nem csatlakozhatom. Az albizottsági jelentés bevezetésében abból indul ki, amiből kiindult. barátom, az előadó úr, hogy ma a kérdést felvetni, ha vájjon a kelet-ruméliai eseményekkel szemben külügyi kormányunk követett politikája helyes volt-e, vagy sem ? vagy felette ítéletet mondani nem időszerű. Mégpedig azért nem, mert sem a miniszter úr ily kényes körülmények között közérdekből politikájának részleteit és motívumait fel nem fejtheti, sem pedig azért nem, mert annak a politikának az én meggyőződésem szerint — igénytelen nézetemet mondom ki — csak egy igazolása van. De azután egy elítélése is lesz, mégpedig kérlelhetlen elítélése. Ez pedig az eredményben fog mutatkozni. Én tehát elismerem, hogy azt a kérdést, helyes volt-e a követett politika vagy helytelen, ez alkalommal nem dönthetjük el. Eddig nézetem egyet az albizottságéval, de az albizottság jelentésében két tétel foglaltatik, amelyeknek nem mondom hogy az a czéljuk, hogy e kérdést felvessék, de amelyekből erre a kérdésre nemcsak következtetés vonható, de amelyek könnyen úgy is értelmezhetők, hogy ezen kérdést magukban foglalják. Ez a passzus úgy szól, hogy a miniszter úr eddigi működésében az albizottság okot vélt találni arra, hogy a miniszter jó akaratában, ügyességében és erélyében megbízzék. Ha ez a passzus csak személyes elismerést akar jelenteni a t. miniszter úr személyes tulajdonságai iránt, én ahhoz minden habozás nélkül csatlakozom. Személyes tulajdonai annyiszor méltányoltattak a bizottságban még igénytelen felszólalásomban is, hogy én, megvallom, annak újólagos ismételt felemlítése talán felesleges volt. De ha e passzus politikai bizalmat akar magában involválni, akkor határozottan azt kell mondanom, hogy én semmi tekintetben így nem nyilatkozhatom, mert én politikájának egész megítélését az ő felelőssége szempontjából fenn akarom tartani azon okokból melyeket említettem, későbbi időre. Ha tehát a jelentés e része ellen határozott kifogást nem emelek, ez csak azért történik, mert én is azt hiszem, senki e bizottságban nem vonakodott sohasem a t. miniszter úr iránt személyes elismerését nyilvánítani. Sokkal fontosabb az albizottsági jelentés további része, amelyben Német- és Oroszországhoz való viszonyunk érintése mellett, melyre a t. bizottság engedelmével később rá fogok térni, a kelet-ruméliai *) Cavour szavai, melyeket ő 1858-ban az olasz parlamentben mondott, Fáik idézett s melyekre Szilágyi beszédében hivatkozik, így hangzanak: Cavour előadván a helyzet kényes voltát, így szólt: „Már most ítéljék meg önök, uraim, vájjon képesnek tartanak-e engem ily nehéz feladat megoldására, mert ha nem tartanak annak, kérve kérem önöket, hogy mielőbb ültessenek más valakit’ezen helyre. — De akár én legyek az, akár más, aki az állam ügyeit vezeti, annak, aki ezen helyen ül, adjanak teljesen szabad kezet, mert e nélkül senki a világon sem ezért érni, sem felelősséget vállalni nem képes!z eseményekre vonatkozó politikát is érinti. És itt azt látom, hogy a jelentés nem tartotta meg szorosan azt az álláspontot, melyet a bevezetésben kijelölt. Mert ha ott azt mondja amit t. barátom, az előadó úr igen szabatosan ismételt és kifejtett, hogy a bizottság ez idő szerint nincs ama helyzetben, hogy a külügyi kormány politikája felett alapos ítéletet mondhasson, akkor előttem nem egészen világos, mikép indítványozza az albizottság azt, hogy mondja ki az országos bizottság, miszerint azon politikát, melynek célpontja abban van kimerítve, hogy a szerződésszerű status ,quo ante helyreállltassék, helyesnek tartja. Én, 1. bizottság, azt hiszem, ha külügyi politikánk irányát nézzük a kelet-ruméliai kérdésben, annak lényege, legalább amint eddig felismerhető, ebben van kifejezve. Én következetesen tartózkodni akarok amaz ítélettől, mely ezt ma határozottan kárhoztatja , de tartózkodni akarok attól is, melyből ennek helyeslését lehetne kiolvasni. Amire a t. országos bizottság engedelmét kérem, az az, hogy előadhassam egyéni nézeteimet arra nézve, miért kelt bennem aggályt külügyi politikánk amaz iránya, melynek ezéljait kimeríteni látszik az, ami itt ki van fejezve, t. i. a status quo ante helyreállítása. Meglehet, ha alaposan értesüléssel bírnék, vagy ha az érintkezés szálait ama mértékben tartanám kezeim között, mint külügyi kormányunk kétségtelenül tartja. Ítéletem másként ütne ki. De a dolog természete szerint arra vagyunk utalva, amiket mindenki tud, a tényekre, amik mindenki előtt ismeretesek. Én azt tartom, hogy monarchiánk és különösen Magyarország érdeke is megkívánja, hogy e politikáról kellő nyíltsággal nyilatkozzunk. Mit jelenthet a status quo helyreállítása? Az az európai rend, melyet a berlini szerződés a Balkánfélszigeten teremtett, nem azért brrt becseset, nem azért vonja maga után azon kötelességet, hogy fentartsuk, mert Európa állapította meg, hanem becse attól függ, minő biztosító ereje van érdekünket illetőleg és mennyire képes a nyugalmas fejlődés állapotát megteremteni és fentartani? Ha tehát e kifejezés annyit jelentene, hogy a Balkán félszigeten megállapított európai jogrend csakis a nagyhatalmak beleegyezésével legyen módosítható, ha mondom ez formális elv volna, akkor minden tartózkodás nélkül hozzájárulnék, de ha annyit akar jelenteni, hogy politikánk célpontja a kelet-ruméliai eseményekkel szemben a status quo ante helyreállításában van kimerítve, ez, uraim, leküzdhetlen aggályokat kelt bennem. Mindenekelőtt legyen szabad megmondanom azt, hogy meglehet, csalódom, de azt hiszem,hogy a status quo helyreállítása ma már az események által túlszárnyaltatok. Ez oly stádiuma a kérdés fejlődésének, melyet ma már visszaidézni egy költő kifejezése szerint még egy istem kéz sikerülne a nagyhatalmaknak némi időközre tényleg helyreállítani is, miben, mondom, kétkedem, ez monarchiánk érdekeire se biztosító erővel nem bírna, sem a tartós fenmaradás biztosítását nem bírná, de egy ingatag és oly állapot volna, mely egy problematikus és veszélyes fejlődés magvait hordaná méhében, melynek ingatagságáról mindenki meg van győződve itt és az európai kabinetekben és nem felelne meg monarchiánk érdekeinek. Hisz senki előtt sem titok, hogy az a status quo, mely helyreállíttatnék, ha, tegyük fel, sikerre vezet a nagyhatalmaknak forma szerint előtüntetett igyekezete, igen preker, igen ingatag lenne és lényegében különböznék attól, legalább érdekeink és a nyugalmas állapot szempontjából, ami a status quo megzavarása előtt volt. Hisz ismeretes, hogy a berlini szerződés leggyöngébb pontja volna visszaállítva, az, mely alig lépett életbe, már 24 óra múlva megkezdődött ellene az agitáczió. És ez agitáczió nagy tényezői, hatalmas előmozdítói az orosz császári hatalom hivatalos közegei voltak. Képzelheti azt valaki, hogy ma, miután annak erőszakos megváltoztatása óta annyi idő folyt le, miután Szerbia mozgósított, miután a Balkán-félszigeten minden igény és várakozás felkeltetett, hogy ha csak a forma végett, külszínben visszaállíttatik a status quo, ez maradható nyugodt állapot volna? Megadná-e egyrészt a tartósság ama biztosítékát, melyet minden arrangementben kell keresnünk; másrészt birna-e amaz erővel, mely monarchiánk érdekeit biztosíthatja ? Én ezt nem hiszem. Huszonnégy óra múlva ismét megindulna ellene az agitáczió. E visszaállítás csak egy előstádiuma volna a tartós egyesülés megteremtésének, talán oly időpontban, melyben az egyesülés lehet, hogy más hatalomnak, talán északi szomszédjainknak, érdekében volna, de meglehet, hogy épp akkor monarchiánk érdekeinek megóvásával nem volna keresztülvihető. A másik, amit említenem kell az, és erre a 1. bizottság figyelmét felhívom, hogy a berlini szerződés, midőn Kelet-Ruméliát teremtette, igyekezett biztosítékokat is teremteni ez állapot fentartására. E biztosíték gyengének és elégtelennek bizonyult be. Ezen államcsíny története biztosítja, hogy néhány vakmerő és nyugtalan ember kezdeményezése, támogatva a nép aspirácziói, az ott talált és minden oldalról a kabinetek szeme előtt előkészített állapotok által elegendő volt ezen állapotnak a nagyhatalmak jelen érdeke ellen való felforgatására. Méltóztatnak azt gondolni, hogy e közbejött erőszakos változás után az egy pillanatra helyreállított status quo ante a garancziák szaporítása nélkül jövőre is fentartható ? Márpedig, ha komoly az a politika, mely a status quo ante elérésében jelöli meg a maga czélját, akkor az eddigi tapasztalatok alapján új és hatalmas garancziákat kell keresni az iránt, hogy az, ami visszaállíttatik, tartós és monarchiánk érdekeit biztosító állapot lesz. Ily garancziákra pedig, úgy látszik, az államférfiak még nem is gondoltak, mert hiszen, amik azóta történtek, mutatják, hogy az, mi az ottani állapot fentartásának legfőbb biztosítékaként íratott a berlini szerződésbe, t. i. a 16. czikk, mely a fényes portát jogosítja, hogy belzavarok esetében beavatkozhassék s a törvényes állapotot visszaállíthassa, ez a czikk, annyit bátran állíthatunk a hírlapi tudósítások alapján is, ha nem is formailag, de tényleg ki van törölve a berlini szerződésből. Ki van törölve elsősorban Törökország magatartása által, mert ha Törökország, mint említtetik, csak európai bizottság ellenőrzése mellett bocsáttatik be, ha Törökország maga is vonakodik európai mandátum nélkül Kelet-rumélia határát átlépni, akkor ki láthat ebben a jövőt illetőleg komoly támpontot arra nézve, hogy az, ami ott visszaállíttatik, maradandó is lesz ? Ha azt,hamit a berlini szerződés tartalmaz, tekintjük, ha azon organizácziót tekintjük, melyet az európai bizottság kidolgozott s a nagyhatalmak megállapítottak : egy csodálatos dolog tűnik fel előttünk. Az ugyanis, hogy ott csak egy populáris, egy oly kormány lehetséges, mely a népre támaszkodhatni. Rendes hadsereg ott nincs. A népies miliczia, a csendőrség pedig nem alkalmas arra, hogy a kabinetet a népies áramlatok ellenében is biztosítsa, mert ezek a néppel rokonszenveznek. — Ott más kormány, mint olyan, mely a népies aspirácziókra támaszkodik, nem tarthatja fel magát. Azt mondják, a kelet-ruméliai statútum tág. Megyőződésem az, hogy ott, ahol természetes, népies aspirácziókat oly mesterségesen növesztettek oly hatalmassá, hogy ott biztosan lehet arra számítani, hogy adandó alkalommal, midőn idegen politikai czélok kívánatossá fogják tenni, vagy egyik vagy másik nagyhatalom, elsősorban Oroszország hatalmi czéljaival megegyez — ezen aspirációk megkísérlik a valósulást és sikerre fognak vezetni. Ily tartományban nincs más mód az aspirácziók természetes érvényesülésének visszatartására, mint a katonai deszpotizmus, amely a török kormányzás volt, midőn ott uralkodott és ennek viszszaállítására ma gondolni is képtelenség. Azért én a status quo visszaállításában csak egy veszélyes és jövőre sokkal nagyobb mérvű bonyolódás magvát látom, mely egy új támpontot teremt arra, hogy a nagyhatalmak versengő politikája kész eszközöket találjon idegen czélok kedvéért a balkán-félszigeti népekben. Egyébiránt igénytelen nézetem szerint nem is az a lényeges, nem is az a döntő ránk nézve, hogy vájjon létesül-e Nagy-Bulgária vagy sem. Maga a t. külügyminiszter úr nyilatkozatában azt mondta, hogy Bulgária és Rumélia uniójának a kérdése nem magában véve az, mely kell, hogy monarchiánk határozott ellenzését fölkeltse, hanem az a forradalmi tény, melynél fogva ez uniót Európa jogrendjének megbontásásával vitte keresztül. Tehát nem az a lényeges ma, hogy váljon az unió létrejön-e vagy sem, nem is az a lényeges, bármennyire erkölcsös is, melyet az albizottság is említ, s t. barátom, az előadó úr, igen szépen újra formulázott, t. i. az, hogy a megoldásnak olyannak kell lenni, hogy akik a törvényes jogot önkényesen megszegik, ne részesüljenek nagyobb előnyben, mint azok, kik hasonló jogosultságú kívonataikat eddigelé a szerződések iránti tiszteletnek legálisatn alárendelték.«Nehigen szép, de elvégre is az erkölcsi világrend létesítését a jók megjutalmazását s a gonoszok megbüntetését döntő potit.«»»; szempontoknak sem a t. külügyi kormány, sem a bizottság nem fogja tartani, legkevésbbé pedig tisztelt barátom, az előadó úr, hanem ellenkezőleg mi erre nézve csak egy szuverén szempontot ismerhetünk el, s ez az, hogy hatalmi állásunk a Balkán-félszigeten és monarchiánk érdekköre minő állapotban lesz a változás után és minő állapotban volt a változás előtt, anélkül, hogy abba a nehéz és reám nézve kétszeresen súlyos problémába, tudniillik ottani érdekkörünk kimerítő meghatározásába bocsátkoznám, szabadjon csak egy határozott szempontot felhoznom. (Hallják!) Úgy vagyok meggyőződve, hogy monarchiánknak politikai czélja a Balkán-félszigeten a terjeszkedés nem lehet, nem birodalmunk határainak szélesbítése s nem is akár az ottani népek, akár más állam ellenében intézett agresszív politika érdekében állásfoglalás a mi czélunk, hanem igenis, miután azon békés és nyugalmas szomszédság, melyben az utolsó század alatt Törökországgal voltunk, megszűnt s mert Törökország évről-évre, időről-időre visszább szorul; úgy határaink biztosítása, mint belső állapotaink nyugalma parancsolólag megkívánja, hogy határainkon semmi oly alakulást ne tűrjünk, mely reánk nézve nyugtalanító, vagy biztonságunk érdekében veszélyes lehetne, vagy amely mesterségesen idegen hatalmak czéljai érdekében gátolná a gazdasági és kultúrái érintkezésünk természetes folyamatát ama tartományokkal és ezzel kapcsolatban áll egy más nagy jelentőségű szempont is. Én úgy vagyok meggyőződve, hogy nekünk örvendetes eseménynek kell tekintenünk és monarchiánk érdeke, de a természeti igazság szerint is előmozdítanunk azon törekvést, mely a Balkán-félszigeten lévő nemzeti egyéniségeket egymástól elhatárolja. Örvendetesnek kell tartanunk, hogy az ottani néptörzsek nem forrnak öszsze alaktalan tömegben, egy aggresszív nyugtalanító pánszláv jelszó alatt, hanem határozott nemzeti egyéniségüket el akarják különözni, kifejteni, megszilárdítani. Vannak nemzeti czéljaik, akarnak individualizált nemzeti létet, kultúrát és állami alakulást. Monarchiánknak nem áll érdekében, sőt ellenkezőleg, nem szabad engednie, hogy az ottani egyik nemzetiség a másiknak feláldoztassék. Monarchiánk érdeke egyáltalán megkívánja, hogy azon nemzetiségek ne egymás abszorbeálásával nem természetes határaik között fejlődjenek és különösen nemcsak igazságtalan volna, de érdekeinkkel határozottan ellentétes egyik nemzetiséget a többi feláldozásával preponderáló hatalmú állami létre segíteni. Politikánk tehát az, amit az ottani nemzetek természetes érdeke is megkíván, és egyiknek is méltányos és erejéhez mért kifejlődésével nem jövünk öszszeütközésbe, de igenis elleneznünk kell azt, hogy egyik másiknak útját állja, egyik a másik fejlődhetésének elnyomásával mesterségesen megnövesztessék. És még egy más szempontot is kell érintenem. Azon állásban, melyben vagyok, én kevesebb tartózkodással beszélhetek, mint a miniszter úr. Ismeretes, hogy a Balkán-félszigeten köztünk és Oroszország között a kvalitás és versengés politikája forog fenn, de egy nagy különbség van köztünk abban: a hatalmi állásban , amit mi ott keresünk, Oroszország ellen fenyegetés, aggresszív természetű állásfoglalás nem foglaltatik, mi nem törekszünk oly pozíciókra, melyekből adott esetben Oroszország határait vagy belnyugalmát fenyegethetnék. De az orosz hagyományos politika, legalább igénytelen felfogásom szerint, más természetű, politi kai számunkhoz fél év melléklet van csatolva.