Pesti Napló, 1886. május (37. évfolyam, 120-150. szám)

1886-05-01 / 120. szám

120. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás­ hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények­ a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 37. évi folyam. Budapest, 1886. Szombat, május 1. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai kü­lönk­ü­dése kívántatik, postabélyegre havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ­BV* Május 1-sejével új előfizetést nyitunk la­punkra, mire különösen azok figyelmét kérjük fel, kiknek megrendelése lejár. Előfizetési árak : (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli számot ad ki.) Évnegyedre • •• ••• ••• 4 frt 50 kr. Egy hónapra ............... 1 „ 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk.­­ kiadóhivatala. Pauler Tivadar ravatalánál. Juris praecepta sunt haec­ honeste vi­­vere, alterum non laedere, suum cuique tri­­buere. Magyarország igazságügyminisztere, Pauler Tivadar, soha az igazság ezen szabá­lya ellen nem vétett, becsületes volt mindig, senkit nem bántott, mindenkinek megadta, a­mi őt megillette. A jog bölcseségét tanította és követte, s az igazság hű szolgálatában halt meg. Szép élet, csöndes halál: belefáradt a haza kormányzásába, meghalt siratva, érde­mei közé temetkezik; halotti párnája a lelki­ismeret, szemfödője a tisztelet, sírköve a dicsőség. Koporsójánál mindenki gyászol, az ez­rek közt, kik ravatalához gyűlnek, nincs el­lensége. Tanítványainak száma légió és barátai­nak száma ugyanannyi. Ezreket oktatott s azok őt mind szerették. Magyarország jogász­nemzedékének atyja volt, s mindnyájan, ki­ket tanított, meghatva búcsúznak tőle. Hálás érzelmekkel említik jóságát, tudományát s áldják nevét. Pietatem liberi parenti debent. Hetven évet élt, ki nem ismerte a nyu­galmat; negyvennyolc­ évet töltött közhiva­talban ! Gyermekkora is munka volt, ifjúsága is az volt, férfikora is az volt, vénsége is az volt. Pihenni akart ezentúl, pihenni fog már örökre. Példás élet után kedves lehet a sír. A király szolgáját, az ország miniszte­rét, az akadémia elnökét, a nemzet tanítóját veszti Paulerben, családja a szerető atyát. A tudósok közt a tudományt, a birák közt az igazságot, a törvényhozók közt a hazafisá­­got kereste s képviselte. Mindent, a­mit tett, kötelességből tette. Kevesebb nagyra­­vágyással nem volt miniszter senki, három­szor nevezte ki azzá a király s ő nem kereste a fényes méltóságot egyszer sem. Tizenkét esztendeig volt miniszter, és soha cselszövény­­ben részt nem vett. Kormánypárti volt teljes életében, de az ellenzéket akkor sem sértő, ha megtámadtatott. Könnyen megbocsátott azok­nak is, kik bántották, s inkább kitért nekik, mint szembeszállt velük. Tisztátlan indoko­kat nem feltételezett semmikor, s mindig tárgyi okok által vezettette magát. Legfőbb hibája volt jószívűsége, mely nem tudott ke­mény lenni s ellenszegülni. Erősebb ész, mint akarat, a közpályán mások akaratának hó­dolt, mint jogtanár azonban páratlan vala s több dicsőséget gyűjtött a kathedrán, mint a bársonyos széken. Parlamenti beszédei azonban a szónok­lat remekei. Ritkán kelt fel, hogy szóljon s többnyire kényszerítve, leginkább igazság­ügyi kérdések körül, mert a politikába avat­kozni nem szeretett: ha szólott, csendes figye­lemmel hallgatta az egész ház és meggyőző szavai lelkesedést keltettek. Deák Ferencz gyönyörködött Pauler beszédein, helyeselte mondásait s élvezte a klasszikus formát, melynek szabatossága tökéletes vola, így csak a római miveltség tanított gondolkozni s azon tudomány, melyről mondatik: juris prudentia est divinarum atque humanarum rerum notitia, justi atque injusti scientia. S Paulert e tudomány nevelte bölcsnek és eré­nyesnek. Bent az ő lelkében volt a szép harmónia, melyet megzavarni nem lehetett egy köny­­nyen, mert az a külvilágtól elzárkózott. De­rült kedélye az erény forrásaiból fakadt, de érzelmei mindig az ész korlátai közt marad­tak. A szenvedélyt nem ismerte, mert egy percze sem volt, melyben magát nem ellen­őrizte. A jogbölcsészet megtestesüléseként járt Pauler közöttünk. Penitus ex intima philo­­sophia hauriendam juris disciplinam puto, ta­nulta Cicerótól. Hogy meghalt, bátran mond­hatjuk sóhajtva: ilyen ember több nincs. Fejet hajtva állunk ravatalánál. Koszo­rút áldozunk a drága halottnak e felirattal: »Lex omnium rex mor­tabum.* * * * Pauler Tivadar igazságügyminiszter haláláról és életének utolsó perc­eiről lapunk tegnap esti szá­mában már közöltünk részletes tudósítást. Az aláb­biak számot adnak az általános részvétről, mely az elhunyt jeles férfiút sírjába követi. A király ő Felségét délután három órakor ér­tesítették a halálesetről. Legfelsőbb részvétének a király Pápay udvari tanácsos útján adott kifejezést, ki még a délután folyamán meglátogatta a boldogul­nak családját. Az esti lapunkban említetteken kívül kondoláltak még Orczy Béla báró, a felség személye körüli miniszter, Szapáry Gyula gróf pénzügyminisz­ter, stb. A magyar tudományos akadémia, melynek az elhunyt másodelnöke, tiszteleti és igazgatósági tagja volt, éppen úgy, mint korábban elhunyt alelnökét, Csen­­gery Antalt, az akadémia oszlopos csarnokából akarta Pauler brit tetemeit eltemettetni, azonban erről le kellett mondani, mert a család, az elhunytnak végső kívánságához híven, kerülni akarja a nagy pompát. Az akadémia részvétének külön gyászjelentéssel és díszes koszorúval fog kifejezést adni, a temetésen pe­dig több tagú küldöttséggel fogja magát képviseltet­ni s egy tagját gyászbeszéd tartására kéri fel. A kö­zelebbi részletek megállapítása végett az akadémia ma, május 1-én, délután 5 órakor az I. emeleti kis te­remben Trefort elnöklete alatt összes ülést tart, a­melyen szóba fogják hozni azt is, hogy az elhunyt má­sodelnök arczképe a képes terem számára elké­szíttessék. A ravatalt tegnap este állították fel az elhunyt­nak Lipót­ utcza 43. sz. a. másodemeleti lakásán, még­pedig ugyanabban a szobában, a­hol múlt év őszén a miniszter boldogult neje volt felravatalozva. Tígy ezt, mint a fogadószobát és a bejárót egészen fekete posz­tóval vonták be. A díszes emelvényes ravatal fölé ezüst rojtos mennyezet borul, köröskörül déli virágok pompáznak közbefoglalva az elhunytnak családi czí­­mereit. Fejénél nagy masszív ezüst feszületet és lábá­nál imazsámolyt állítottak fel. A szobát a ravatal köré helyezett kandeláberekben égő gyertyák világít­ják meg. Az érczkoporsót a beszentelés után vasár­nap délután 41­, órakor hat ló által vont ezüst oszlo­pos, kristályüveg fedelű díszkocsiban viszik ki a kere­­pesi-uti temetőbe. Az összes nyilvános épületekről gyászlobogók hirdetik Pauler elhunytát, melyről a család a követ­kező gyászjelentést bocsátotta ki: Dr. Pauler Gyula magy. kir. országos levéltárnok és neje Lenhossék Georgina, Pauler Gizella Károlyi Sándorné és férje Károlyi Sándor elkeseredett szívvel jelentik a maguk, valamint gyermekeik: Pauler Juliska, Ákos, Katicza, illetve Károlyi Mária Simó Béláné és Károlyi Margit nevében, forrón szeretett atyjuknak, apjuknak, illetve öregatyjuknak, dr. Pauler Tivadar és és kir. valósá­­gos belső titkos tanácsos, magy. kir. igazságügy­­miniszter­ urnak, a Lipótrend nagy keresztes­ének, Budapest főváros I. kerülete országos képviselőjének, a magyar tudományos akadémia másodelnökének ez évi ápril hó 30-án délután 123/4 órakor, hosszas szen­vedés s az utolsó kenetnek felvétele után, életének 71-ik évében történt csendes kimúlását. Hűlt tetemei 1. évi május hó 2-án délután 43/2 órakor fognak a kerepesi-ut melletti köztemetőben örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szent mise áldozatot pedig ez évi május hó 3-án délelőtt 10 órakor fogják az egye­temi templomban megtartani. Budapest, 1886. évi április hó 30-án. Isten nyugosztalja! , * * # Pauler életéből most, elhunyta alkalmával, ér­dekesnek tartjuk közölni az alábbi részleteket, me­lyek élénk fényt vetnek nemes jellemvonásaira, egy­szerű szokásaira és puritán családi életére. Pauler és családja mindenkor egyszerű, mondhatni nyárspolgá­rias életet folytatott. Évek hosszú során át lakott a papnövelde-utczai Jármay-féle házban, hol szerény lakást tartott, és Lipót­ utczai lakásán sem fedezhető fel a fényűzés nyoma. Nagyurak nem igen fordultak meg nála, és kevesebbre rúg azoknak száma, kik benső barátságával dicsekedhettek. Bogisich Lajos, a budapesti törvényszék elnö­ke, dr. Poór főorvos, Venczel Gusztáv egyetemi tanár, dr. Milassin Vilmos, Berczelly Jenő táblai tanácsel­nök és még néhányan a közélet ismertebb alakjai kö­zül ezek voltak a kebelbarátjai, kiket szívesen látott egy-kétszer hetenkint magánál lukullusinak éppen­séggel nem mondható vacsorájánál. A különben szó­fukar és szinte komor külsejű, de azért áldott jó lelkű férfiú óraszámra beszélgetett el velük politikáról, jogi kérdésekről, színházakról stb. Különös kedvelője volt a kulissza­titkoknak, nemcsak a színháziaknak, melyeket mind apróra ismert, lévén a nemzeti szín­háznak és a budai várszínháznak állandó páholybér­lője, hanem azoknak is, melyek a politikai élet szín­padának háttere mögé vannak elrejtőzve. Legintimebb volt Bogisich-csal, ki mindig friss hírekkel látta el és újdonság nélkül csak vajmi ritkán látogatott el hozzá. A nemzeti kaszinó apró-cseprő eseményeiről részletesen kellett mindig referálnia Bogisichnak, ki a kaszinó tagja s ő volt az egyedüli, kit bármikor soron kívül fogadott a miniszter. Mint egyetemi tanár hajthatatlan szigora miatt nem volt népszerű az egyetemi fiatalság körében. A hallgatóknak minden ügyes-bajos dolgáról értesittette magát és igy történt, hogy valahányszor kifogásokkal álltak elébe, mindig tudta, hogy hánya­dán van. Akkortájt, mikor ő tanároskodott, a csá­szárfürdői bálok voltak a legelőkelőbb mulatságok. A jogászok természetesen nagy szerepet vittek a mulatság­ban és bálrendezési buzgalmukban gyakran megfeled­keztek arról, hogy tulajdonkép hol is van az egyetem. Csupa malicziából meg szokta volt tenni Pauler, hogy a bált követő napon katalógust olvasott fel. Tenger­nyi abszenczia. Másnap aztán jött magát mentege­tőzni egyik is, másik is. Ez beteg volt, annak a nagy­anyja halt meg és igy tovább. Pauler mindegyiket nagy léleknyugalommal hall­gatta végig és aztán igy szólt: Ne erőltesse meg ma­gát, jól tudom, hogy a császárfürdői bálon volt és ennek meg ennek a kisasszonynak udvarolt, a kit éjfél után három órakor haza is kisért ... A szigorú tanár egészen megváltozott, mikor kúriai bíró lett. Minden­kor enyhítette az alsóbb fokú ítéleteket. Igazságsze­­retete egyébiránt valóban párját ritkító volt. Soha kinevezéseknél nem jártak el pártatlanabbal mint ő. Nem tekintette az egyént, hanem csak a képességét, munkásságát és szolgálati éveit. Semmi néven nevezendő rokonának nem adott hivatalt még a neje kérésére sem, a­kinek pedig nagy befolyása volt rája. Nemesszivűségéről tanúskodik egyebeken kívül a következő alig négy héttel ezelőtt történt eset: Szentgyörgyi államtitkár tudvalevőleg nem­régiben elbocsátotta az igazságügyminiszteri bij­­nokok felét. Köztük volt egy családos ember, ki fogta magát és egyenesen felment Paulerhez. Elpanaszolta a baját, hogy családos ember, és most nincs betevő falatja. Végül hozzátette, ha nem helyezik vissza hi­vatalába, kétségbeesésében öngyilkossá válik. A mi­niszter másnap visszahelyezte hivatalába. Takarékosságáról­ híres volt az elhunyt minisz­ter. Csak így eshetett meg, hogy tíz-tizenkétezer­érz évi jövedelme mellett közel százezer forintnyi vagyont hagyott hátra. Példás kötelességérzete mellett legékesebben szól az a körülmény, hogy még betegágyában is, mind­addig, míg eszméletnél volt, foglalkozott a miniszté­rium ügyeivel, és e hó 26-án még okmányokat is írt alá. Családját, különösen Gizella leányát, a rajon­gásig szerette. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Pauler Tivadar. Eötvös József mint miniszter halt meg; utódja Pauler Tivadar lett s őt is piros bársony székből tet­ték a fekete ravatalra. Pauler az ötödik miniszter (előtte voltak Eötvös, Wenckheim, Szende, Ráday), kiket »hű és sikeres szolgálataik alól« a királyénál sokkal nagyobb hatalom mentett föl, Lipót- és Szent István-kereszt helyett adva nekik egyszerűbb keresz­tet, az »emberek egyenlőségének« kereszt­jét, künn a temetőben. S ezért nem fogadták el tehát a Pauler lemondását ezelőtt három hónappal, a­mi­kor azt beadta. Más miniszterek beadják lemondásu­kat, mivel az ellenzék hevesen és kíméletlenül megtá­madja őket. De arra még nem volt eset, hogy minisz­ter azért adta volna be lemondását, mivel őt az ellen­zék nem támadta meg. Csak magával Pauler Tivadarral történt ez meg eddig. Ő lemondott, mivel a legközelebbi budgetvita alatt minden ellenzéki szó­nok letöröltette nevét, mikor Pauler Tivadar tározó­ját védelmezni a képviselőház termébe belépett. És az igazságügyi tárczát, mely ellen oly sokan készültek, senki sem támadta meg. Elnémultak az igazságügyi panaszok és a sürgetések a szóbeliségért. Mert a Pauler Tivadar arczán már ott ült az örökös nagy hallgatás, melyet megháborgatni szentségtelen­­ség. Zajos éljenzés kisérte ki őt akkor az ülésterem­ből , de az oly furcsán, oly különösen hangzott. Meg­éljenezni egy halottat! * _ * S tegnap meghalt. Az orvosi tudomány ez egy­szer nem csalódott. Áprilisre jövendölte Pauler Tiva­dar halálát, s ime április utolsó napjával elvitte ma­gával. Mint a thulei király, hű volt a sírig. Nejét, ki­vel az élet alkonyán is, folyvást mézes beteket élt, nem sokára követte a sírba. Nincs mód, hogy Pauler galambepéja ne lett volna ! mert haragudni senki se látta. Arczán a szigorúság csak fegyelem volt, de nem a lélek vonása. Mert ha nem lettek volna írott törvé­nyek, bevett szokások, akták és végzések, melyek tet­teinek néha szigorúságot parancsoltak, ő maga soha­sem tudott volna még szigorú sem lenni. Akkor lehe­tett őt erről az oldaláról legjobban megismerni, ami­kor elmosolyodott. Az a komoly, merev arca egyszerre gyermeteg lett ilyenkor. Aki meg tudta nevettetni, annak nem tudott ellentállani. Érezte ezt maga is, s azért iparkodott erőnek erejével komoly és szigorú maradni mindenütt és mindenkivel szemben. Mert mint tanárnak fen kellett tartania tekintélyét. S ezért volt, hogy a magánéletben, családján kívül úgy­szól­ván mindenkit távol tartott magától. Hogy valakihez benső, testvéries barátság fűzte volna, arról nem tud senki. Neki csak tisztelői és jó ismerősei voltak, barátai nem. E vonás másoknál rideg kedélyre mutat, Pau­­lernél nem ebből támadt. Mint tudóst, elfoglalták könyvei, mint tanárt, elfoglalták tanítványai, mint bí­rói ítéletei, mint miniszteri aktái és jelentései. A ke­délyélet, mely nélkül barátság nem fűződhetik, nála örökös szekvesztrum alatt állt, mint valami javítha­tatlan tékozló, kire nem lehet vagyont és szabadságot bízni. Egy nyílt, jóságos természet volt, mely azon­ban félt teljesen őszinte lenni. S e félelem minden té­ren tartózkodóvá tette s gyakran még a ravaszság látszatába is belekeverte. És tényleg, ebből kifolyó­lag volt is benne némi ravaszság. De hogy ez is mi­lyen ártatlan volt, az mutatja, hogy bármikor, ha valaki tréfás modorban meg tudta találni nála az igazi rugót, elmosolyodott és úgy elpirult,mint egy szűz leány. S ahol az igazat meg nem mondhatta, nem szólt. Eddig tudta vinni a politikai pályán a hazugságot. Miniszter volt tovább egy évtizednél, anélkül, hogy csak egy napig is politikus tudott volna lenni. Soha sem volt érzéke a po­litikához és ezt mindig olyan csodálatos mesterségnek tekintette, melyet csak bámult, de sohasem értett. S innen volt ama vak engedelmesség, melylyel ama po­litikának vezéreit követte, amelyhez tartozott. Hor­vátország történetét, közjogát, viszonyait senki sem ismerte nála jobban. Akadémiai értekezéseket szá­zat tudott volna írni azokról, de mikor a hor­­vátok letépték a magyar czimereket, s a mi­niszterek őt kérdezték meg,, hogy mit kellene tenni, néma volt, mint a bal. És ha a parlamentben fényes beszédeket tartott, mindig meg volt neki mond­va, hogy miről beszéljen. Magától, magáért, szónoki dicsőségért, egyénileg politikai ezésért, soha beszédet ki nem gondolt volna. És ha beszélt, úgy amint he­lyéről felállva, az elnök felé fordult, úgy maradt míg le nem ült. Ha az elnök beszédje közt elhagyta volna helyét, alighanem megakadt volna beszédében. P­irc­ek Mint tanár számos generácziót nevelt fel. Az ő modora senkivel sem változott meg soha. Mint tanár, úgy bánt tanítványaival, mint képviselőtársaival ké­sőbb; mint miniszter úgy bánt képviselőtársaival, mint tanítványaival előbb. De meg is tehette, mert húsz év óta nem volt olyan új tagja a képvi­selőháznak, aki Pauler Tivadarnak tanítványa ne lett volna. S bármennyire respektálták is őt ta­nítványai az egyetemen, mégis sokkal jobban respektálta ő volt tanítványait, a­mikor ő miniszter lett, s volt tanítványai képviselőkké lettek. A parla­menti életet mindig csak a komoly oldaláról nézte. Tréfás részletei ő előtte mindig idegenek voltak. Még akkor sem nevette el magát, mikor olyan emberek leczkéztették, a­kiket egykor ő leczkéztetett, kidobott pénznek tartván még a rájuk költött iskolapénzt is. Rendszeresebb agy­velőt képzelni nem lehet, mint az övé. De a­miben legfőbb ereje volt, abban volt hátrá­nya. Mert agyveleje teljesen a reczepczióra lévén is­kolázva, képtelenné vált a konczepczióra. Senkihez eszénél, tudományánál fogva több várakozást nem fűztek mint Pauler Tivadarhoz, mikor miniszter lett. És senkiből úgy ki nem ábrándultak, mint ő belőle. Mert tőle várták az organikus reformokat, s ő volt, a­ki ezekből legkevesebbet adott. S ha Tisza Kálmán politikai pályáján van egy pont, melyhez egykor a hangos komikum kaczagása fog fűződni, ez a pont az, a mikor ő Pauler Tivadart mint »veszedelmes embert« nem vette be kabinetjébe 1875-ben. — S ugyan mi hozhatta Paulert ilyen hirbe Tisza Kál­mán előtt ? Alighanem az az egyetlen egy eset, mely­ben Pauler önálló politikai véleményt mert koc­­­káztatni, először és utoljára. Akkor volt ez, mikor a Lónyay bukása után, a Deákpártban a dezoluczió megkezdődött. A keleti vasúti prioritások kérdésében a Szlávy-kabinet minisztertanácsot tartott, s konsta­tálta, hogy nem lesz többsége a képviselőházban, mert a Lónyay-párt az ellenzékkel fog szavazni. Tanács­koztak, hogy mittevők legyenek, s Pauler is beleszó­lott. Azt javasolta, hogy legjobb lenne kibékülni Lónyayval, és bevenni őt a kabinetbe. A miniszterek meghökkenve néztek először Paulerre, azután egy­másra, s a tanácskozás abba maradt. Ez volt az első és az utolsó eset, mikor Pauler Tivadar beleszólott a politikába. * * * Pauler Tivadar harmadfél évig volt kultuszmi­niszter, de a nemzetiségi kérdésekkel, melyek akkori­ban nagyon erősen beleszövődtek a közoktatásba, nem tudott boldogulni. S Lónyay volt, a ki áthelyezte őt az igazságügyi székbe. Tisza 1875-ben kihagyta Pau­lert a kabinetből, s három esztendeig tartó vizsgálati fogságba helyezte. Türelmesebb és szelidebb er­kölcsű foglyot még Babylon sem látott. Ragaszko­dása Tisza Kálmán iránt annyira ment, hogy még Szapáry Gyulának akkori nyugtalankodásai iránt is teljesen érzéketlen maradt. És mikor a kiegyezési tárgyalások alatt zúgtak a viharok a Tisza kabinet feje fölött, Pauler volt az egyetlen mosolygó arca, melyen sem patkány-, sem vakondok- vonások nem ül­tek. S igy lett ő újra igazságügyminiszter 1878-ban. S maradt haláláig. S ez idő alatt tűnt ki, hogy sze­retett miniszter lenni. Nem a hiúságért, mert nála egyszerűbb, szerényebb ember nem volt, s nem lesz. Nem a hatalomért, mert soha önálló akcziót ki nem fejtett. Nem is a fizetésért; mert hisz minden állásá­ban kevesebbet költött, mint amennyi jövedelme volt. Nem is az ambíczióért, mert­ nagy tervei sohasem há­borgatták. De hát akkor miért szeretett mégis mi­niszter lenni ? — Az utókor van hivatva e rejtélyt megfejteni.* * * Már sok év előtt tisztában volt azzal mindenki, úgy a jogász­, mint a laikus világban, hogy Pauler Ti­vadar minisztersége alatt regeneráló, refomatórius igazságügyi politika nem lesz. És mégis alig volt még valaha miniszter, a­ki iránt ellenfelei is annyi kímé­lettel, s annyi gyöngédséggel viseltettek volna, mint Pauler Tivadar iránt. Mert ő soha senkit meg nem bántott. Ő soha senkinek nem ártott. A tanári pályán nagy érdemeket szerzett, s mint jogtudós, a büntető­jog terén, első volt, s az is maradt. Csaknem egy fél­századot töltött el a közpályán és soha sem »s­z­e­re­pel­t.« Mellőzések, csapások őt is érték, soha sem panaszkodott. Prototípusza volt a jó embernek, az egyszerű polgárnak. Nagy dolgokat, ha nem is alkotott, de sokat, igen sokat végzett. A jóság fé­nye gyakran megközelíti a lángész ragyogását. S ko­porsója körül bizonyára az egész ország lehajtott fő­vel és levett kalappal fog állani. Mert történeti ala­kot gyászol benne. Mint miniszter, soha sem érezte magát többnek polgártársainál, s ő maga mint ember sokkal több volt, mint a­mennyit a miniszterség köz­felfogás szerint kifejezni szokott. Haldoklása bosszú volt. Mindenki tudta, csak ő maga nem akarta észre­venni. S még haldoklása alatt is a munkában, s a köte­lesség teljesítésében lelte örömét. Béke volt egész éle­te , s béke lesz álma is a sírban. Á. K. Egy csepp méreg. (Blumenthal Oszkár négyfelvonásos vígjátéka. Először adták a nemzeti színházban ápril 30-án.) Azon csiribiri német herczegségek között, me­lyeket a »Grossdeutschthum« magába olvasztott, volt egy, vagy legalább is lehetett egy, — igy veszi fel Blumenthal — amelynek herczege sehogy sem akart belemenni a mindent megemésztő nagy Németország gyomrába. Kötött tehát egy titkos védő- és daczos szövetséget Ausztriával, (mert Ausztriáról a vígjáté­­kokben még föltételezik, hogy véd és daczol) melynek siffrirozott szövege egy szomorú estén, a vékonybélű német kisherczegség vagy fejedelemség utolsó estéjén érkezett meg a fejedelem dolgozó szobájába, melyben keserű arczokkal néztek a jövőbe az öreg herczeg s minisztere, Wahlberg gróf. Csak ketten tudják a tit­kot, melynek velük kell sírba szállani s ime mi törté­nik? Valaki elárulta a titkos szerződés rettenetes tit­kát, s másnap reggel dübörgő lópatkók csattogtak s dobok peregtek a kis herczegség fővárosának utczáin, s a kelő nap fénye a »Pickelhaube« csúcsain törött meg, egyszóval — bevonult a porosz hadsereg. A tit­kos szerződés elárultatván — megszállták a kis­­herczegséget a nagy-németországi csapatok. De hát ki árulta el a titkot? — A hercze­­gén kívül csak Vahlberg bírta annak kulcsát —­ tehát ő, így él gróf Vahlberg a »Staatsverrath« rette­netes gyanúja alatt éveken át, visszavonulva a köz­ügyektől, holott rettenesen keresik minden árulási gyanúsítások dacára, s Fabricius, a titkos tanácsos, már nem egyszer ajánlott fel neki magas államhiva­­talokat. Kétségkívül, hogy rehabilitálják, mert hiszen az árulás következtében trónját vesztett Károly Emil herczeg, az időközben elhunyt uralkodó herczeg fia, trónfosztottan, sötét gyűlölettel él Berlinben, hol ez a dolog történik, s gyűlöletének specziális tárgya Wahl­berg gróf, ki véleménye szerint elárulta a státusz-tit­kot s igy megfosztotta őt trónjától. — E gyanúja és gyűlölete oly erős, hogy azt ki is mondja, még pedig válogatás­­ nélkül mindenféle emberek előtt, így hát nem is lehet valami nagy titok. Mert például a berlini udvar körébe keveredvén valami Daska nevű jött-ment orosz gróf, a ki abból él, hogy mindenféle udvarok botrányait összeszedi, az­tán kinyomatja . Emil herczeg ezen igen kétes minőségű úr előtt keserűen kifakadt Wahlberg gróf, mint áruló s trónjának megdöntője ellen. Ezeket a keserű kifakadásokat Daska­ur feljegyezte a többi hasonló pikantériáju dolgok mellé a noteszébe, s visz­­szavonulván himpor-gyüjtő darázs útjáról muszka ha­zájába, ott megírja sorba s világgá bocsátja kiszima­tolt rejtelmeit a különféle udvaroknak, így megírja többi között a »berlini társaság«-ot, melyben termé­szetesen egyik legpikánsabb darabja, a habár indiai mezbe rejtett, de világosan felismerhető históriája a Wahlberg gróf árulásának. Így állanak a dolgok, mikor Blumenthal jónak látja felkutatni a függönyt s elkezdetni a komédiát. Budapest, május 1. Az osztrák és a magyar vámhivatalok, a­mint értesülünk, az illető minisztériumok részéről közren­­deletileg figyelmeztettek arra, hogy a Romániával jelenleg még fennálló kereskedelmi szerződés I. évi május 31-ével le fog járni. Kállay Béni közös pénzügyminiszter mostani idézését — a doboj-siminbami vasút megnyitása al­kalmából — Boszniában arra használta fel, hogy a lakosságtól közvetlenül tájékozást szerezzen a köz­­igazgatás működéséről. Benyomásait a miniszter ab­ban foglalta össze, hogy a rövid hét év alatt az or­szág már igen jelentékeny kulturális haladásokat tett. A többek közt van kataszter, most a földművelés emelése főleg a tuzlai kerületben kívánatos. A föld kitűnő, marha van elég. Csak példát kell adni a jó gazdálkodásra. Gyarmatosítás lehetetlen, mert nincs uratlan föld s a birtokosok akár orthodoxok, akár törökök, ragaszkodnak a röghöz s nem hajlandók azt eladni. A kormány tehát mintagazdaságokat fog be­rendezni, hogy jó példát adjon a parasztoknak. Az agrárkérdést nem lehet sablonszerűen meg­oldani. Befektetésekre a birtokosoknak a kormány kölcsönöket ad. A vakusjószágok jövedelme 167.000 forint, mely a mohamedán iskolákat és egyházakat illeti. Még az idén 600 kilométernyi ut­at fog traszí­­roztatni, továbbá vasutak is fognak épülni. A kor­mány főleg a mostar-szerajevói vonalat tartja szem előtt, csakhogy az építésre még nincs pénz. A közbiz­tonsági állapotok javultak. Igen örvendetes mozzanat az adók pontos befolyása. A tuzlai kerületben 1885- ben egyetlen egy végrehajtás sem vált szükségessé. A kormány semmiféle felekezeti propagandát nem tá­mogat s a miniszter nézete szerint nem képzelhető, hogy a lakosságban olyan mozgalom támadna, mely a fennálló rendet meg akarná dönteni. A német-franczia ellentét a görög kérdésben. Már volt alkalmunk utalni reá, hogy az ultimátum átnyújtása Athénben első­sorban Francziaország el­len kijátszott tromf, melylyel a többi kabinetek a Frey­cinet -kormányt a siker dicsőségétől meg akarták fosztani. Különösen Berlinben veszik rendkívül rossz néven Freycinet előtérbe lépését. A német-franczia viszonyok különben is már régóta barátságtalanok. A német sajtó formális hírlapi hadjáratot folytat a franczia chauvinizmus, de általában Francziaország s mostani kormánya ellen. Ezen tollháboru legújabb tünete a félhivatalos Nordd. Alig. Ztg. egy czikke, mely élénken rosszalja a franczia kémtörvényjavasla­tot s azt állítja, hogy a javaslat határozatlan szövege­zése megengedi a chauvinista franczia bíráknak, hogy minden Párisban tartózkodó német tisztet elitéljenek s hogy a német tisztek Párisban most is a legszigorúbb felügyelet alatt tartatnak. De nemcsak ily közvetett utón nyilatkozik a Francziaország iránti ellenszenv. A német hivatalos világ minden tartózkodás nélkül ad kifejezést a feletti megütközésének, hogy Freydinet Athénben közbelépett. Az ellenszenv most már kiterjed Delyannisra is, ki a franczia mediácziót készségesen elfogadta s a béke biztosítása czéljából Berlinben múlhatatlanul szüksé­gesnek nyilvánítják a görög kormány leköszönését. Hogy a franczia akczió a német fővárosban minő hatást keltett, bizonyítja az is, hogy az agg Vilmos császár csütörtökön hosszas kihallgatáson fogadta Bismarck herczeget s mint általában hiszik, a görög kérdésben konferált vele. Mig tehát maga a görög le­fegyverzés ügye megoldása felé közeledik, maga az inczidens egészen más kérdéseket kezd felszínre hozni s még inkább élesbiti a sohasem szünetelő, de legalább leplezett német-franczia ellentéteket. A Köln. Ztt. legújabb számában szintén éles támadást intéz Frey­dinet és eljárása ellen s a többek közt ezt írja: A helyzet veszélye most abban áll, hogy Francziaország, miután föllépése fiaskót csinált, haragosan vissza fog vonulni a hatalmak közös eljárásától. Hírek Bulgáriából. Mint a Budapesten újonan meginduló Revue d’Orient szófiai levelezője távirja, Sándor fejedelem, ki Karaweloff miniszterelnökkel szerdán indult el Kelet-Ruméliába, ott hat hetet akar tölteni, hogy személyes jelenlétével ellensúlyozza a pánszláv izgatásokat. A nép mindenütt lelkesen fo­gadja a fejedelmet. A bolgár-török határszabályozó bizottság bolgár tagjai már szintén elutaztak Filip­­popoliszba. A tavaszi virágkiállítás kitüntetései. Az orsz. magy. kertészeti egyesület által rende­zett tavaszi virágkiállítás juryje a kitüntetéseket és dijakat következőkép ítélte oda: I. osztály. Nyíló virágok és más disz-­ növények. Sz­ein­er József budapesti mű- és kereskedelmi kertész pálmákért a fővárosi dijat, 20 aranyat és arany oklevelet; melegházi növényekből összeállított csoportért az elnöki dijat, 20 aranyat és egy csoport jáczintért Aigner Ferencz dijat, 5 ara­nyat. Ocker Károly budapesti műkertész 50 db különféle fajú Caladiumért aranyoklevelet és az állami díjból 12 aranyat. Seyderheim Ernő Azaleákért

Next