Pesti Napló, 1886. június (37. évfolyam, 151-178. szám)

1886-06-01 / 151. szám

151. szám. Előfizetési feltételen: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestén kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 3 hónapra 9 frt. Va­ga csa n­aib­a postai különkü­ldése kívántatik, posta­iyegre havonként 15 kr., évnegyedünként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Naplót kiadó­ h­ivatalá­ba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1886. Kedd, junius 1.­37. évi folyam. Szerkesztési Iroda , Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal­­ Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Egyes szám­o­kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ­A „Pesti Napló“ fürdőbe, nyaralóba utazók­nak utána küldetik; a czimszalag megváltoztatása díj­talan. Előfizetési árak: (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel­­rendkívüli számot ad ki.) Évnegyedre ................. 4 frt 50 kr. Egy hónapra ................. 1­9 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. A tegnapi nyilatkozatok. Méltó válasz volt-e az, melyet tegnap a magyar képviselőház, az Albrecht főherczeg boszniai toasztjára és az osztrák urak házának fekete-sárga tüntetésére adott? Tisza Kálmán miniszterelnökben nem volt meg az akarat, hogy a magyar képviselő­ház teljesen kifejezze a magyar nemzet érzü­letét s hangulatát, é­s a­helyett, hogy elfo­gadta volna az Apponyi által nyújtott jobb kezet, inkább visszavonult az opportunitás bástyái közé, magával vive a képviselőház többségét is. Nem szólunk a függetlenségi párt nyi­latkozatairól, melyek elvileg kárhoztatják a jelenlegi helyzetet, s melyekhez a miniszter­­elnök, mint aki az 1867-ki közjogi alapon áll, nem járulhatott. De hogy azt az álláspontot, melyről gróf Apponyi Albert intézte hozzá interpelláczió­ját,­­ hogy ezt az álláspontot sem merte elfogadni, azt méltán lehet nemcsak sajnál­nunk, hanem röstellnünk is. A miniszterelnök maga volt, a­ki a hely­zetet élessé tette azon nyilatkozata által, mely ellen az osztrák reakczionárius, és ka­tonai körök fölzúdultak. Mindenki tudta, hogy azok a tüntetések, melyek Boszniában, Bécsben, és az egész osz­trák sajtóban lefolytak, a miniszterelnöknek ezen nyilatkozatai ellen irányultak. Eljött az alkalom elvégre tisztába hozni mindazon sérelmeket, melyeket a magyar nemzet évtizedek óta némán tűr; eljött az al­kalom, nyíltan és ünnepélyesen manifesztál­ni, hogy a mai állapotok nem felelnek meg azon törvényes álláspontnak, mely az 1867. XII. t. cz.-ben napnál világosabban ki van fejezve. Nem a nemzeti hiúság kielégitéséről volt tegnap szó, hanem szó volt azon alkotmányos öntudat és jogérzet minimumáról, melyet a magyar nemzet féltékenyen őriz és érvénye­síteni akar. S ezért volt, hogy gróf Apponyi Al­bert fölajánlotta Tisza Kálmánnak e kérdés­ben a békejobbot, s ünnepélyesen kijelentette, hogy az ellenzék a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásban hajlandó részesíteni a kormányt, ha e kérdés­ben helyét férfiasan megállja. Az volt e szavakban mondva, hogy ne féljen Tisza Kálmán a magyar nemzeti érde­keiért koc­kára tenni posszibilitását fölfelé, mert nem lesz párt, nem lesz ember Magyarországon, a­ki e kérdésben kevesebbel megelégednék, mint Ti­­sza Kálmán, é­s hogy nincs olyan ellenfele Tiszának, aki őt ilyen áron óhajtaná megbukva látni. E komoly és hazafias nyilatkozattal meg volt adva az alkalom Tisza Kálmánnak, hogy az egyoldalú párttaktika helyett az egész nemzet aspirác­iójának vezére legyen, de Tisza Kálmán ezt az alkalmat visszauta­sította. És Tisza Kálmán ezáltal ismét kihívta maga ellen azt a gyanút, hogy tőle az az eré­lyesnek látszó nyilatkozat is, melyet a Hentzi­­demonstráczió ügyében tett, csak puszta kor­tesfogás volt. Bizton számított az ellenzék hazafisá­­gára, (és ebben nem is csalódott,) de midőn az ellenzék sietett oda állani a megtámadott Tisza Kálmán háta mögé, Tisza hirtelen be­­gombolódzott, s jobbik arczát a megh­aragí­­tott katonák felé fordítva, oly formán beszélt, mintha azt akarta volna mondani: »lássá­tok, milyen országos zenebona len­ne itt, ha én nem volnék miniszter­­elnök!« Biztosíthatjuk Tisza Kálmánt, hogy azok, akikhez ez az intés adresszálva van, meg fog­ják érteni! — És a minden áron kormányon maradni akarók hálásak lehetnek gr. Apponyi Albert iránt, aki nekik a lehetőséget meg­adta a csöndes visszakullogásra. Erről hát ne többet. Ez el van intézve. S akárhogyan haragudtak is az osztrák reak­­czionáriusok és feketesárga tábornokok Tisza Kálmánra,­­ most egyszerre kibékülnek vele. Mert Tisza jobb mint Apponyi! Tisza nem meri kimondani azt, hogy a hadsereg szellemének nem szabad az alkot­mányos szellemtől eltérőnek lenni. Tisza nem meri kimondani, hogy a magyar korona szent­sége éppen abban áll, hogy sohasem jelenti a király feltétlen uralmát a magyar nemzet felett, hanem mindig csak a magyar nemzettel együtt! Ehhez hasonló komoly, igaz, és állam­­férfiúi nyilatkozat nem történt a magyar kép­viselőházban, a jogfolytonosság ki­mondása óta. S ez a tegnapi napnak rendkívüli ese­ménye ! E mellett másodrendűvé válik Tisza Kálmán habozása és meghátrálása. A magyar nemzet tisztában lehet azzal, hogy azon sérelmek, melyek a közös hadse­reg elszigeteltsége által a nemzet alkotmá­nyos jogait és politikai fejlődését érik, Tisza által nem fognak orvosoltatni. Ámde ehhez a magyar nemzet tizenkét évi tapasztalás után már hozzászokhatott. A csalódás tehát nem valami nagy, sem valami új. De lélekemelő és erősítő volt a látvány, hogy a magyar ellenzék nem ismer ott ké­nyes kérdést, hol a nemzet jogairól és az alkotmányról van szó; s hogy e nagy és drága javak a jövendő fér­fia, gr. Apponyi Albertben bátor és elszánt védőt bírnak. Tisza Kanosszába ment és a »döntő kö­rök« ki fogják adni a vezényszót, hogy ezen­túl pedig csend legyen! És lesz csend a kormánypártban, ahol Tisza hangzatos szavai, mint üres szappan­­buborékok pattantak szét. De az ellenzék nem lankadó erővel foly­tatja tovább is a nagy feladat megoldását, hogy az alkotmány a hadseregben is valóság legyen! Az olasz választások­ Rómából írják május 26-áról: A hivatalos táviró már megvitte a világnak a Depretis-kormány választási diadalát, melyet az officziózus sajtó a hagyományos ditbirambusokkal ünnepel. Ha a 30—40 szótöbbség elé­g a diadalhoz, úgy Depretis kétségkívül szerencsét kívánhat magá­nak, mert övé a többség. De, ha azon indokokat néz­zük, melyekből a kamarát feloszlatta, úgy aligha le­het megelégedve, mert azon czélja, hogy az uj válasz­tásokban homogén és zárt többséget szerezzen, egy­általán nincs elérve. Az uj kamara, noha sok uj elem került beléje, egészben olyan lesz, mint a régi volt. A kormány és az ellenzék egyaránt több kiváló tagját elvesztette s az általános várakozás ellenére a szo­­czialista és köztársasági csoport alig szaporodott. El­lenben megtörtént azon hallatlan botrány, hogy Cipriani, a háromszoros­ gyilkosság miatt halálra ítélt s élethossziglani gályarabságra megkegyelmezett fe­­gyencz, két helyen választatott képviselővé. A szintén hírhedt Sbarbaro mindkét helyen, a­hol fellépett, ke­gyetlenül megbukott. Annál kínosabban hathatott a kormányra Cairoli győzelme Rómában. Minthogy Cairoli kezdettől fogva kijelente, hogy nem a római mandátumot tartja meg, megválasztása tisztán a sze­mélyes tüntetés jelleg­ével bir Depretis irányában, melyet fokozott azon nagyszerű ováczió, melyben a főváros a győzelem után Cairolit részesíté. A czár moszkvai időzése és az orosz lapok. A Novoje Vremja írja: Hol van az a képzetes ellentét a közigazgatás és társadalom között, melyről oly gyak­ran beszélnek a guerilla-harczosok, a­kik szeretnék összeveszíteni az egész Oroszországot ? Ha elolvassuk azt az üdvözlő beszédet, melylyel a délről hazatérő czárt Moszkvában fogadták, kitűnik, hogy a közigaz­gatás emberei, a testületi képviselők, a testülethez nem kötött intézmények tagjai, mind megannyian egyfor­mán gondolkodnak és éreznek. Fognak-e még hang­zani oly hazug beszédek, melyek szűk pártszenvedély­ből viszályt, ellenségeskedést akarnak hinteni ottan, hol az emberek egy szívvel, lélekkel vallják az egye­temes orosz hitet, mely egyszersmind őseinktől sok megpróbáltatáson keresztül vitt történeti hit is ? Ne ámítsuk magunkat: nem egészen hiún fára­doznak a mi »pártjaink,« nem egészen hiven szállt reánk őseink politikai hitvallása. Ha nem is a való­ságban, legalább gondolatban a viszály, illetőleg an­nak magva el van hintve. Ha nem is az orosz ember szívében, nyelvén fogamzanak meg olykor olyan szavak, melyeket eredeti orosz felfogás szerint nem kellene hangoztatni,­­— ez a »rab«, ez a »szabad« ember; ez pártolást, az visszatartást, elnyomást érdemel. Az egyszerűen »zemszkij« orosz ember fogalma veszen­dőben van, és idegenektől eredő, hamisított orosz lo­bogó alatt jelentkező új fogalmakkal váltatik föl. Vajda az élő orosz valódiság, mely oly fényesen nyilatkozott az uralkodó és családja találkozásakor, szétoszlatná eme párt okozta káprázatokat, melyeket egyeseknél a világosság és levegő hiánya folytán tá­madt képzelet betegsége, másoknál az Oroszország­ban való hit hiánya és a múlt nem ismerése szült.. . Mily könnyen lélekzenének fel sokan, hogy ut meg uj rémek felkutatásán fáradoznak ! És mily jó hangulat­ba hozza az embereket ezen élő valódisággal való érintkezés! Honnét szedik elő az egyszerű, s mégis jó és szívbeható szavakat. Olvassátok el ismét és ismét a moszkvai polgármester beszédét, melylyel az ural­kodót üdvözölte: »Szárnyat ölt reményünk, szilárdul hitünk, hogy Jézus keresztje ott fog ragyogni a szent Szófián«... S ezek az egyszerű, mindenki előtt érthető, minden­kit megörvendeztető szavak sem nem felesle­gesek, sem nem tapintatlanok, midőn a valódiság talajára rálépünk, s a czár feleletében Moszkva iránt nyilvánított szeretete fényesen bizonyítja, hogy a czár gondolkodása azonos az orosz nép gondolkodásával... Úgy van, de lehet-e ez másként ? A St.­Peterburgszkija Vjedom. írja: Moszkva mindenkor örömmel és ünnepélyesen fogadja az orosz nép uralkodó vezérét és falainak közepette, de nem gyakran lehet tanúja oly forró lelkesedésnek, mint május 25-én, midőn a felséges család Szebasztopolból és Nikolajevből tért vissza. Egy nagy ügy — a fekete­tengeri hajóhad újjászületésének megkezdése — már fényt vetett az uralkodásra. »Székvárosod szerencsés a te és az egész orosz nép egyik hagyományos kíván­ságának tényleges teljesedését látni« — mondotta a polgármester, s hogy szárnyat ölt reményünk, szilár­dul hitünk, hogy Jézus keresztje ott fog ragyogni a szent Szófián — így gondolkodik, így reménykedik Moszkva. Az állami politika különféle és bonyodalmas kombináczióiban Moszkva hangjának mindenkor meg­volt és kétségtelenül továbbra is fog lenni az orosz Oroszország hangjának jelentősége, mint a­mely város nem formál igényt az uralomra, de sokra be­csüli a szabadságot hangos kijelentésére annak, mint érez és mint gondolkodik a nemzeti czélokról és érde­kekről. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A Buchholz-familia. (Ju­lius Stinde: „Die Familie B­a­c­h h­o­lz.“) Fürdői élet. Itt ülök hát Emmi leányommal Flunderndorf­­ban­­ távol attól a szép Berlintől, hol esténkint az em­ber­ gyönyörrel hallgathatja a kertekben felhangzó zenét s ezer meg ezer kellemes szórakozást talál, a milyennek itten hírét is alig ismerik. — Oh Berlin, be­ vágyódom kies virányaid után! Ön talán csodálkozik, hogy már ilyen rövid idő miatán is ez a költői hangulatú honvágy szállott meg, biz­onyosan azt hiszi, hogy ha ez a jó asszony más­­ho­va, ment volna a leányával, nem is érezné annyira Berlinnek hiányát , de éppen mert szökni akartam Be­rlinből, egy ilyen kevésbbé ismert fürdőt kellett választanom, mint a­milyen Blunderndorf. Máshol mi­ndenütt akadnánk ismerősökre, kik Emminek a Gr­ün-Reifferstein féle intézetben vallott kudarczárói tu­domással bírhatnak s az ilyen esélyek elől ki akar­tunk térni. Vagy talán dobjuk oda pletykamarta­lék­nak ? Aztán egy másik okom is volt, hogy erre szán­­jt­am magam. Megtudtam ugyanis, hogy dr. Wrenzbhen a­­inden évben tölt nehány hetet Blunderndorfban s m­­inthogy a­ fiatalok — egymásra lévén utalva — köny­­r igen megkedvelik egymást az ilyen fürdőkön, minden­­f­éle határozatlan terv meg álom motoszkált pakkolás­­ tözben a fejemben. Hogy dr. Wrenzchennek rendes­­­­áztartásra már okvetlenül szüksége van, abból is lát­­h­ató, hogy születésnapját nemrég szinte hallatlanul p­­izar fényűzéssel ünnepelte meg. Fritz bátya azt m­­ondja, hogy igazán borzasztó volt; olyan valami túl­zo­tt pazarlás, mely ritkítja párját. Bezzeg, ha elvenné az én Emmimet, szépen magunk közt ünnepelnék meg szí­­letésnapját, reggel kalácscsal, délután egy kis vá­lt­ogatott hölgytársaságban s este egy kis söröcskével mebír sonkaszeletes vajaskenyérrel. Majd leszoktatnám én a­­ nazarlásról, a pajtásai meg ugyan nem tennék be töb­­bet hozzá a lábukat, ha engem látnának. Hiszen nem is éppen csúnya hely ez a Flundern­dorf, de tudja az Isten, minden olyan borzasztóan kezdetleges. Teszem, mindjárt az ágyak. Tengeri fa volna bennük, de az ember azt hinné, hogy gümős burgonyákon fekszik s a takaró olyan vastag, hogy szinte megfulladni alatta. Én nem is takarózom soha, azaz, hogy csak egy vékony lepedővel. Különben az összes fürdői vendégek így feküsznek, legalább úgy hallottam, mert ha reggel találkozunk, az első kérdés mindig az, hogy hogyan aludtak, van-e féreg az ágyuk­ban s kell-e miattuk sokat szenvedniük ? Fürdőn az em­ber egészen őszinte, csupa természetesség s ez a kö­rülmény, meg a sósforrás egészségessé teszi őket. Mintegy negyvenen vagyunk itt s minthogy az élet olcsó, feltűnni nem lehet, Blei­bröderék termé­szetesen nem jönnek ide. Sokan a halászoknál vesz­nek lakást, kik legjobb szobájukat adják bérbe. Mások szállodában vettek szobát, hol közösen étkeznek. A parton kis fürdőkabinok állanak, odább pedig a ho­mokos talajon egy a tenger felé néző nyitott fasátor, melybe kedvezőtlen idő esetére is elmehetünk egy kis friss levegőre. Verőfényes időben ott botorkálnak mind a homokban, nők, férfiak és gyermekek egyaránt. Ele­inte én nem akartam velük tartani, de most már de­rekasan mozgok én is közöttük. Azt hiszem, jobb is, ha néhány öregebb asszony is ott van a homok­­túrásnál. Kívülünk csak még egy berlini család van itt, az is — látnivaló — hogy egészségi szempontból. A férfi valóságos árnyék, s az asszony meg a kis leányka sem jönnek valami gyakran ki a szabad levegőre. Olyan az ember, mint a ruha: meglátni rajta, ha rit­kán kerül a levegőre. Pedig talán lehettek valaha jobb napjaik is. Egy­szer szerettem is volna kérdezősködni, hadd tudjam leg­alább, kivel lubiczkolok együtt a tengerben. De olya­nok voltak, mint a »ne nyúlj hozzám« — vagy inkább, mint valami jégsíkon morgó jeges medvék. Ellenben van itt egy hamburgi asszonyka a kis­fiával, ki mindjárt hozzánk szegődött. Igen csinos, eleven jószág, a­ki mindig elegánsan öltözködik. A múltkor is olyan szép ruha volt rajta, ,hogy én meg Emmi nem győztük eléggé bámulni. Ékszere is van, sok és finom. Azt mondja, hogy születésnapi ajándé­kok, ő különben nem igen költené ilyesfélére. Termé­szetesen dicsérni kezdtem a férjét, mire pajkosan megcsapott a legyezőjével és kacsagni kezdett. Mikor látta, hogy csodálkozom, elbeszélte, hogy férje túl a tengeren van, roppant sokat keres, míg ő kis­fiával csendesen éldegél Hamburgban. Meghívna magához, de minthogy házát éppen most tatarozzák, maga is bérelt szobában lakik. — A kis­fiú nagyon megsze­rette Emmit, mindig hozzásimult s kért valami aján­dékot. Azt mondta, hogy Hamburgban van neki sok szép nénije, a­ki mindig hoz neki csecsebecsét, ajándé­kot , legyen Emmi is olyan kedves nénike. De az ele­gáns asszonyka mérgesen vágta pofon s egész parasz­tosan rivalt reá : »haszontalan poronty, nem fogod be a szádat ?« mire a gyermek elhallgatott. A milyen elegánsan öltözködött ez a hamburgi dáma, olyan rossz lábon állott különben a német nyelvvel. Sokszor elmulatok rajta, mikor igazán fur­csákat beszél össze-vissza. A többi nők meglehetősen tartózkodók. Mikor nem fürdenek, akkor csigákat meg borostyánt keres­nek, vagy pedig el-elsétálgatnak abba a kis erdőcské­­be, mely a tengerbe nyúló virágos parton terül el s vadvirágot szedegetnek bokrétába. Az egyik, valami szettini nő, igen csinos. A hamburgi elegáns dáma azt mondta, hogy ennek zárva a világ. Nekem ez a meg­jegyzés a szívembe nyilallott, mert eszembe jutott, hogy nemsokára meg fog érkezni dr. Wrenzb­en. Megkérdeztem hát, hogy várjon semmi nem szép-é s nem lehetnek-e olyan kilátásai, mint annak ? Az elegáns hölgy azt felelte, hogy hát hiszen elég csinos, de nagyon sok függ a hangtól meg a ruhától. Ez a felelet sokkal jobban fájt még, bár nem mutattam, mert önkéntelen arra kellett gondolnom, hogy nem akart-e a hamburgi Emmi kudarc­ára c­é­­lozni. Mert különben mért emlegette hangját meg öl­tözetét ? Kissé hidegen búcsúztunk el, s ott hagytuk őket a parton. — A faluban véletlenül éppen azon ház előtt is elhaladtunk, melyben dr. Wrenzb­en szokott lakni, mikor itt van; persze megkérdeztem, hogy nem itt-e még, s mikor szándékozik eljönni ? A paraszt az­tán elmondta, hogy valószínűleg még ma estére megér­kezik. Hazamenetkor megjegyeztem Emminek, hogy reggelre vegye fel a krémszín ruháját s csinosítsa ki magát, a­hogy csak tudja. A doktor nagyon fog ör­vendeni, ha meglátja, hogy figyelmes voltál vele szemben. Hisz eddig rendben lett volna minden, de mégis egészen másként történt, mint én elgondoltam. Per­sze, hogy csak a doktor az oka, én legalább mit sem vethetek a szememre. Másnap reggel korán talpon vagyunk. Én fel­öltöztetem a gyermeket úgy, hogy a kicsinek ugyan fáradságába kerülne, ha versenyezni akarna vele. — Pompás időnk volt. A tenger fölött könnyű kékes pára úszott, mely egyre ritkult, mig az óriási viz tü­körsimán terült el előttünk. S a tenger fölött felhőt­len égbolt mosolygott. Hangulatos tájkép volt, mint a műkritikusok szokták mondani. Az én tervem az volt, hogy a doktort korán reggel üdvözöljük, örö­münket fejezzük ki, hogy megérkezett, aztán egész nap ne bocsássuk magunk mellől s estére meghívjuk egy kis jó vacsorára. Ezt feltűnés nélkül tehettük, mert mint háziorvosunkkal, a legjobb lábon állottunk vele és senki sem magyarázhatja rosszra, ha életünk többszörös megmentőjével szemben figyelmesek va­gyunk. Aztán felkértem volna, hogy tanítson meg en­gem meg Emmit valami kedélyes kártyajátékra s a többi már az én dolgom lett volna. Sült burgonyát, a­mit nagyon szeret, természetesen szintén tettem vol­na eléje. — De mit ér minden jó szándék, minden ügyesen kigondolt terv, ha az emberek gonoszak. Egy kis fiúnak adtam egy pár krajczárt, hogy tudósítson, ha a doktor már megérkezett. Én, meg Emmi a kertben várakoztunk s bokrétát kötözget­­tünk. Hogy milyen érzelmekkel köt egy anya bokré­tát az olyan napnak hajnalán, mikor esetleg lánya sorsa eldől, azt nem lehet elmondani, de az anyák, a­kik tudják, hogy milyen nehéz manapság egy anyá­nak a lánya számára tisztességes férjet szerezni, el­képzelhetik, milyen érzelmekkel állottam én ott. Itt vagyunk most a kertben, odaát, abban a parasztház­ban, alszik a doktor s mindnyájunk fölött felragyog a nap. Mennyivel többet fogunk tudni, mikorára ismét lemegy, bealkonyul ? A fiú felénk szaladt. — Tyby, morog ám már!... Úgy énekel, mint­ha abból élne. Ha sietnek, még ott találják. — Hát mióta énekel a doktor ? kérdem. — Talán csak úgy dúdolt — mondá Emmi. Fölkerekedtünk, hogy tervünk szerint a doktort meglepjük. De a­kik meg voltak lepetve, azok mi voltunk. Az ablak kinyílt. »Dobd be, Emmi« — mon­dom s mindketten bedobtuk bokrétánkat az ablakon. — Köszönöm, hölgyeim, szólt ki egy idegen hang s az ablakon keresztül látható lett a hang birtokosa is. Meyer ur volt, a leendő operaénekes, a­ki miatt Berlinből szöknünk kellett. — Uram! — kiáltom dühösen, — hogy mert ön utánunk jönni? — Kérem, ne tessék haragudni, orvosom aján­lotta e fürdőt s e lakást, melyben máskor ő szokott lakni, de az idén nem jöhet el. — »Orvosa?« mon­dám gúnyosan. — »Úgy van!« felesé­g »dr. Wrenz­chen ajánlotta. .. « Nem hallgattam tovább, hanem kézen ragadtam Emmit s magammal vontam. Nem tudtam fürdeni, olyan izgatott voltam. Azt hittem, hogy a guta üt meg. Emmi megint fülig bele­szeretett ebbe a nyakigláb emberbe, hogy újra látta s most megint ott voltunk, hol azelőtt. No itt nem maradhatunk, menni kell... de hová ? Oh ez az or­vos, igy kijátszani bennünket... ! Table d’hote után. -------Maradunk! — Az elegáns hamburgi dáma szerződtette Meyer urat, mert ő t. i. valami tengeresfélének tulajdonosa, melyben fontosabb a ven­déglő, mint e művészet. Meyer fel fog lépni vele. S az ilyen személylyel barátkoztunk mi. Meyernek ez az elaljasodása úgy elhamvasztotta Emmi szívéből a sze­relmet, mint déli nap heve elperzseli a réti virágot. Ma este itt a vendéglőben rögtönöznek valami hang­versenyt. Mi természetesen nem leszünk ott. In­kább elsétálgatunk azokkal a szegény betegekkel. A férfibíró és nemes ember, ki családjával együtt csak a természetnek él. Minthogy én is rajon­gok érte, könnyen meg fogunk barátkozni, mert a természet inkább közelebb hozza az egy gondolkozású embereket, mint a művészet, melynél a kenyéririgység gyakran megzavarja a harmóniát. Van ezekben az emberekben valami végtelen előkelőség, még ha száraz fekete kenyeret esznek is. A biróné reggel észrevette, hogy Emmi sirt (Meyer miatt) s ez szolgált alapjául megismerkedésünknek. Igen derék asszony, vigasztalt s a férfi nyelve is megoldódott. Eddig azért tartózkod­tak tőlünk, mert a társaság, melyben forogtunk, nem tetszett nekik. De a doktornak jaj lesz. Szeretném, ha már anyósa volnék. Gr. Apponyi Albert a közös hadseregről a képviselőház május 31-diki ülésében. Az esti lapunkban közlöitek kiegészíté­séül itt közöljük gr. Apponyi Albert beszé­dét, melylyel interpelláczióját bevezette : Apponyi Albert gr.: T. képviselőház ! A­ki az utóbbi hetek és napok eseményeit figyelemmel kísérte, a­ki a hazai és bécsi lapokba bepillantott, lehetetlen, hogy ne konstatálta volna, hogy a közfigyelem előte­rében úgy a Lajthán túl, mint a Lajthán innen, leg­újabban a hadseregre vonatkozó kérdések állottak, még­pedig hozzá­teszem oly irányban és oly módon, melyről azt hiszem, hogy sem az országnak, sem a monarchiának, legkevésbbé pedig a hadseregnek elő­nyére nem szolgál. (ügy van!) Te hát ! Én nem szándékozom ezen eseménye­ket, sem azon nyilatkozatokat, melyek ez irányban tör­téntek, részletesen ecsetelni. Nem szándékozom ezt tenni, először, mert fel kell tennem, hogy azokat min­denki tudja, és mert, midőn e tárgyban a kormányhoz interpellácziót intézek, nem az a czélom, hogy a köl­csönös tüntetésre ingerlő circulus vitiosusban tovább mozogjak, hanem hogy a felmerült dolgokat a magyar köz­jog szempontjából a maguk valódi világításába he­lyezni törekedvén, ebből a circulus vitiosusból a ki­bontakozást elősegítsem, de oly módon, hogy az or­szág jogainak és legitim érzelmeinek egy jottáját se áldozzam fel. (Helyeslés a baloldalon.) T. ház ! Mindazon tünetekből, melyekre bátor voltam átalánosságban utalni, egy dolog domborodik ki, és ez az a momentum, melyet kizárólag és a lehető legnagyobb objektivitással óhajtok a t. ház figyelmé­be ajánlani. (Halljuk!) A momentum, mely kidombo­rodik, az, hogy a monarchiában jelentékeny állást el­foglaló és nagy befolyással bíró egyének által a közös hadsereg közjogi állására és az abban kívánt szellemre nézve tüntető módon oly nyilatkozatok tétettek, me­lyek merev ellentétben állanak Magyarország közjo­gának alapelveivel és a monarchia dualisztikus szer­vezetével. (Úgy van!) Ezen nyilatkozatok tartalma röviden két pontra vihető vissza. Először foglaltatott azokban az az el­mélet, hogy az a hadsereg, mely a magyar közjog sze­rint császári és királyi osztrák-magyar közös hadsereg, kizárólag császári osztrák hadseregnek neveztetett, vagy oly czélzattal, mintha Magyarországnak ahhoz joga nem volna, vagy a­mi valószínű — oly czélzattal, hogy az osztrák császári czímnek és az ahhoz fűzött hadseregnek megnevezésében egyszersmind a magyar király fejedelmi jogai és Magyarország is benfog­­laltatnék; benfoglaltatott másodszor az a tétel, az a theória, hogy a hadsereg szellemében másnak ural­kodni nem szabad, hogy a hadsereg szellemében mást tekintetbe venni nem szabad, mint a császár és biro­dalmi eszme iránti hűséget. Ha a császár iránti hűség alatt az értetik, hogy a hadsereg a fejedelem, mint legfőbb hadúr iránt oda­adó hűséggel és engedelmességgel tartozik és ha csak a szólam rövidsége végett maradt volna ki a fejede­lem magyar királyi czimének megemlítése, akkor ez ellen senkinek kifogása nem lenne. (Élénk ellenmon­dások és felkiáltások a szélső baloldalon: De­hogy nem!) De midőn a nyilatkozatoknak ezélzata mintegy azt árulja el, hogy a császárhoz és a birodalmi esz­méhez való hűség, mely birodalmi eszme közjogunk­ban teljesen ismeretlen, (Igaz! Úgy van! balfelől.) nemcsak a magyar király és a magyar királyság igno­­rálásával történt, hanem mintegy a dualizmus­­ tenge­rében egy szigetet akar képezni, mely annak institu­­cziói és ennek szelleme által nem érintetik, sőt kell, hogy ne érintessék, akkor lehetetlen, hogy a magyar országgyűlésen az ily felfogás ellen tiltakozó szót ne emeljék. (Helyeslés balfelől.) T. hát! Nehéz definiálni azt, hogy egy testület­nek és így a hadseregnek szelleme minő alkotó ele­mekből áll. Az inponderabiliáknak terén mozgunk itt, melyek jogi elméletekre, szakaszokra, preczíz szabá­lyokra vissza nem vezethetők, de annak daczára a népek sorsának alakulására gyakran nagyobb be­folyást gyakorolnak, mint a jogszabályok és törvények maguk, (ügy van­ balfelől.) És mégis megkísértem analizálni azt, hogy egy testületnek és különösen egy hadseregnek szelleme miből állhat, és miből kell hogy álljon. (Halljuk! Halljuk!) Első­sorban tekintetbe jönnek itt a tulajdonképi értelemben vett katonai tulajdonságok és katonai eré­nyek. És én, két felszólalásomban a közös hadsereg­gel szemben nem az ellentétek keresése, hanem a ro­­konszenv vezérel, készségesen elismerem s örömmel konstatálom, hogy ezen katonai erények hadseregünk­ben igenis megvannak és hogy önérzettel nézhetünk e tekintetben hadseregünkre. De, te hát, ezen szigo­rúan vett katonai erényeken kívül a hadsereg szelle­mének mélyebben fekvő alapokkal is kell bírnia. És ezen alapok, te­hát, nem lehetnek mások, mint a ra­gaszkodás a fejedelem trónjához és a hazához. (Igaz ! Úgy van! balfelől.) Már most, ha azt halljuk, hogy a hadsereg szellemének ezen mélyebben fekvő alapjait oly módon akarják definiálni, mely Magyarország szellemé­vel merőben ellentétben áll, akkor lehetetlen nem konstatálnunk, hogy itt egy igen veszedelmes lejtőn állunk. (Úgy van­ balfelől.) Mert, t. ház, a hűség a császárhoz, a­mely a hadsereg szellemének első posztulátumaként említ­­tetik, hamisan értelmeztetik, hogy ha az mint külön­böző valami akar magyaráztatni a magyar király iránti lojalitástól. Hogy ha az akar benne rejleni, hogy azon honpolgárok, kik a hadseregben szolgál­nak, a hadsereg kötelékéből folyó engedelmességi kö­telességen kívül, mint honpolgárok más lojalitási vi­szonyban állanak a magyar királyhoz, mint azon ma­gyar honpolgárok, kik az országnak bármely más osztályához tartoznak. A magyar király iránti lojali­­tás a magyar királynak személye és a magyar koro­nának eszméje azért oly magasztos, mert az soha sem képviselte kizárólag a királynak a nemzet fölötti uralkodását, hanem képviselte a királynak a nemzet­tel egy alkotmányos lényngű összeforrását, (Igaz! ügy van! balfelől.) úgy, hogy régi közjogunk a ne­mességet, mely azokban az időkben a populus lega­list kizárólag képezte, úgy nevezte, hogy »membra sacrae coronae Hungáriáé.« És miután az 1848-iki átalakulás a nemesi elő­jogokat az országnak minden polgárára kiterjesztette,

Next