Pesti Napló, 1886. június (37. évfolyam, 151-178. szám)
1886-06-01 / 151. szám
151. szám. Előfizetési feltételen: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestén kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 3 hónapra 9 frt. Vaga csa naiba postai különküldése kívántatik, postaiyegre havonként 15 kr., évnegyedünként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Naplót kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1886. Kedd, junius 1.37. évi folyam. Szerkesztési Iroda , Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Egyes számokr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓA „Pesti Napló“ fürdőbe, nyaralóba utazóknak utána küldetik; a czimszalag megváltoztatása díjtalan. Előfizetési árak: (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggelrendkívüli számot ad ki.) Évnegyedre ................. 4 frt 50 kr. Egy hónapra ................. 19 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. A tegnapi nyilatkozatok. Méltó válasz volt-e az, melyet tegnap a magyar képviselőház, az Albrecht főherczeg boszniai toasztjára és az osztrák urak házának fekete-sárga tüntetésére adott? Tisza Kálmán miniszterelnökben nem volt meg az akarat, hogy a magyar képviselőház teljesen kifejezze a magyar nemzet érzületét s hangulatát, és ahelyett, hogy elfogadta volna az Apponyi által nyújtott jobb kezet, inkább visszavonult az opportunitás bástyái közé, magával vive a képviselőház többségét is. Nem szólunk a függetlenségi párt nyilatkozatairól, melyek elvileg kárhoztatják a jelenlegi helyzetet, s melyekhez a miniszterelnök, mint aki az 1867-ki közjogi alapon áll, nem járulhatott. De hogy azt az álláspontot, melyről gróf Apponyi Albert intézte hozzá interpelláczióját, hogy ezt az álláspontot sem merte elfogadni, azt méltán lehet nemcsak sajnálnunk, hanem röstellnünk is. A miniszterelnök maga volt, aki a helyzetet élessé tette azon nyilatkozata által, mely ellen az osztrák reakczionárius, és katonai körök fölzúdultak. Mindenki tudta, hogy azok a tüntetések, melyek Boszniában, Bécsben, és az egész osztrák sajtóban lefolytak, a miniszterelnöknek ezen nyilatkozatai ellen irányultak. Eljött az alkalom elvégre tisztába hozni mindazon sérelmeket, melyeket a magyar nemzet évtizedek óta némán tűr; eljött az alkalom, nyíltan és ünnepélyesen manifesztálni, hogy a mai állapotok nem felelnek meg azon törvényes álláspontnak, mely az 1867. XII. t. cz.-ben napnál világosabban ki van fejezve. Nem a nemzeti hiúság kielégitéséről volt tegnap szó, hanem szó volt azon alkotmányos öntudat és jogérzet minimumáról, melyet a magyar nemzet féltékenyen őriz és érvényesíteni akar. S ezért volt, hogy gróf Apponyi Albert fölajánlotta Tisza Kálmánnak e kérdésben a békejobbot, s ünnepélyesen kijelentette, hogy az ellenzék a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásban hajlandó részesíteni a kormányt, ha e kérdésben helyét férfiasan megállja. Az volt e szavakban mondva, hogy ne féljen Tisza Kálmán a magyar nemzeti érdekeiért kockára tenni posszibilitását fölfelé, mert nem lesz párt, nem lesz ember Magyarországon, aki e kérdésben kevesebbel megelégednék, mint Tisza Kálmán, és hogy nincs olyan ellenfele Tiszának, aki őt ilyen áron óhajtaná megbukva látni. E komoly és hazafias nyilatkozattal meg volt adva az alkalom Tisza Kálmánnak, hogy az egyoldalú párttaktika helyett az egész nemzet aspirációjának vezére legyen, de Tisza Kálmán ezt az alkalmat visszautasította. És Tisza Kálmán ezáltal ismét kihívta maga ellen azt a gyanút, hogy tőle az az erélyesnek látszó nyilatkozat is, melyet a Hentzidemonstráczió ügyében tett, csak puszta kortesfogás volt. Bizton számított az ellenzék hazafiságára, (és ebben nem is csalódott,) de midőn az ellenzék sietett oda állani a megtámadott Tisza Kálmán háta mögé, Tisza hirtelen begombolódzott, s jobbik arczát a megharagított katonák felé fordítva, oly formán beszélt, mintha azt akarta volna mondani: »lássátok, milyen országos zenebona lenne itt, ha én nem volnék miniszterelnök!« Biztosíthatjuk Tisza Kálmánt, hogy azok, akikhez ez az intés adresszálva van, meg fogják érteni! — És a minden áron kormányon maradni akarók hálásak lehetnek gr. Apponyi Albert iránt, aki nekik a lehetőséget megadta a csöndes visszakullogásra. Erről hát ne többet. Ez el van intézve. S akárhogyan haragudtak is az osztrák reakczionáriusok és feketesárga tábornokok Tisza Kálmánra, most egyszerre kibékülnek vele. Mert Tisza jobb mint Apponyi! Tisza nem meri kimondani azt, hogy a hadsereg szellemének nem szabad az alkotmányos szellemtől eltérőnek lenni. Tisza nem meri kimondani, hogy a magyar korona szentsége éppen abban áll, hogy sohasem jelenti a király feltétlen uralmát a magyar nemzet felett, hanem mindig csak a magyar nemzettel együtt! Ehhez hasonló komoly, igaz, és államférfiúi nyilatkozat nem történt a magyar képviselőházban, a jogfolytonosság kimondása óta. S ez a tegnapi napnak rendkívüli eseménye ! E mellett másodrendűvé válik Tisza Kálmán habozása és meghátrálása. A magyar nemzet tisztában lehet azzal, hogy azon sérelmek, melyek a közös hadsereg elszigeteltsége által a nemzet alkotmányos jogait és politikai fejlődését érik, Tisza által nem fognak orvosoltatni. Ámde ehhez a magyar nemzet tizenkét évi tapasztalás után már hozzászokhatott. A csalódás tehát nem valami nagy, sem valami új. De lélekemelő és erősítő volt a látvány, hogy a magyar ellenzék nem ismer ott kényes kérdést, hol a nemzet jogairól és az alkotmányról van szó; s hogy e nagy és drága javak a jövendő férfia, gr. Apponyi Albertben bátor és elszánt védőt bírnak. Tisza Kanosszába ment és a »döntő körök« ki fogják adni a vezényszót, hogy ezentúl pedig csend legyen! És lesz csend a kormánypártban, ahol Tisza hangzatos szavai, mint üres szappanbuborékok pattantak szét. De az ellenzék nem lankadó erővel folytatja tovább is a nagy feladat megoldását, hogy az alkotmány a hadseregben is valóság legyen! Az olasz választások Rómából írják május 26-áról: A hivatalos táviró már megvitte a világnak a Depretis-kormány választási diadalát, melyet az officziózus sajtó a hagyományos ditbirambusokkal ünnepel. Ha a 30—40 szótöbbség elég a diadalhoz, úgy Depretis kétségkívül szerencsét kívánhat magának, mert övé a többség. De, ha azon indokokat nézzük, melyekből a kamarát feloszlatta, úgy aligha lehet megelégedve, mert azon czélja, hogy az uj választásokban homogén és zárt többséget szerezzen, egyáltalán nincs elérve. Az uj kamara, noha sok uj elem került beléje, egészben olyan lesz, mint a régi volt. A kormány és az ellenzék egyaránt több kiváló tagját elvesztette s az általános várakozás ellenére a szoczialista és köztársasági csoport alig szaporodott. Ellenben megtörtént azon hallatlan botrány, hogy Cipriani, a háromszoros gyilkosság miatt halálra ítélt s élethossziglani gályarabságra megkegyelmezett fegyencz, két helyen választatott képviselővé. A szintén hírhedt Sbarbaro mindkét helyen, ahol fellépett, kegyetlenül megbukott. Annál kínosabban hathatott a kormányra Cairoli győzelme Rómában. Minthogy Cairoli kezdettől fogva kijelente, hogy nem a római mandátumot tartja meg, megválasztása tisztán a személyes tüntetés jellegével bir Depretis irányában, melyet fokozott azon nagyszerű ováczió, melyben a főváros a győzelem után Cairolit részesíté. A czár moszkvai időzése és az orosz lapok. A Novoje Vremja írja: Hol van az a képzetes ellentét a közigazgatás és társadalom között, melyről oly gyakran beszélnek a guerilla-harczosok, akik szeretnék összeveszíteni az egész Oroszországot ? Ha elolvassuk azt az üdvözlő beszédet, melylyel a délről hazatérő czárt Moszkvában fogadták, kitűnik, hogy a közigazgatás emberei, a testületi képviselők, a testülethez nem kötött intézmények tagjai, mind megannyian egyformán gondolkodnak és éreznek. Fognak-e még hangzani oly hazug beszédek, melyek szűk pártszenvedélyből viszályt, ellenségeskedést akarnak hinteni ottan, hol az emberek egy szívvel, lélekkel vallják az egyetemes orosz hitet, mely egyszersmind őseinktől sok megpróbáltatáson keresztül vitt történeti hit is ? Ne ámítsuk magunkat: nem egészen hiún fáradoznak a mi »pártjaink,« nem egészen hiven szállt reánk őseink politikai hitvallása. Ha nem is a valóságban, legalább gondolatban a viszály, illetőleg annak magva el van hintve. Ha nem is az orosz ember szívében, nyelvén fogamzanak meg olykor olyan szavak, melyeket eredeti orosz felfogás szerint nem kellene hangoztatni,— ez a »rab«, ez a »szabad« ember; ez pártolást, az visszatartást, elnyomást érdemel. Az egyszerűen »zemszkij« orosz ember fogalma veszendőben van, és idegenektől eredő, hamisított orosz lobogó alatt jelentkező új fogalmakkal váltatik föl. Vajda az élő orosz valódiság, mely oly fényesen nyilatkozott az uralkodó és családja találkozásakor, szétoszlatná eme párt okozta káprázatokat, melyeket egyeseknél a világosság és levegő hiánya folytán támadt képzelet betegsége, másoknál az Oroszországban való hit hiánya és a múlt nem ismerése szült.. . Mily könnyen lélekzenének fel sokan, hogy ut meg uj rémek felkutatásán fáradoznak ! És mily jó hangulatba hozza az embereket ezen élő valódisággal való érintkezés! Honnét szedik elő az egyszerű, s mégis jó és szívbeható szavakat. Olvassátok el ismét és ismét a moszkvai polgármester beszédét, melylyel az uralkodót üdvözölte: »Szárnyat ölt reményünk, szilárdul hitünk, hogy Jézus keresztje ott fog ragyogni a szent Szófián«... S ezek az egyszerű, mindenki előtt érthető, mindenkit megörvendeztető szavak sem nem feleslegesek, sem nem tapintatlanok, midőn a valódiság talajára rálépünk, s a czár feleletében Moszkva iránt nyilvánított szeretete fényesen bizonyítja, hogy a czár gondolkodása azonos az orosz nép gondolkodásával... Úgy van, de lehet-e ez másként ? A St.Peterburgszkija Vjedom. írja: Moszkva mindenkor örömmel és ünnepélyesen fogadja az orosz nép uralkodó vezérét és falainak közepette, de nem gyakran lehet tanúja oly forró lelkesedésnek, mint május 25-én, midőn a felséges család Szebasztopolból és Nikolajevből tért vissza. Egy nagy ügy — a feketetengeri hajóhad újjászületésének megkezdése — már fényt vetett az uralkodásra. »Székvárosod szerencsés a te és az egész orosz nép egyik hagyományos kívánságának tényleges teljesedését látni« — mondotta a polgármester, s hogy szárnyat ölt reményünk, szilárdul hitünk, hogy Jézus keresztje ott fog ragyogni a szent Szófián — így gondolkodik, így reménykedik Moszkva. Az állami politika különféle és bonyodalmas kombináczióiban Moszkva hangjának mindenkor megvolt és kétségtelenül továbbra is fog lenni az orosz Oroszország hangjának jelentősége, mint amely város nem formál igényt az uralomra, de sokra becsüli a szabadságot hangos kijelentésére annak, mint érez és mint gondolkodik a nemzeti czélokról és érdekekről. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A Buchholz-familia. (Julius Stinde: „Die Familie Bach holz.“) Fürdői élet. Itt ülök hát Emmi leányommal Flunderndorfban távol attól a szép Berlintől, hol esténkint az ember gyönyörrel hallgathatja a kertekben felhangzó zenét s ezer meg ezer kellemes szórakozást talál, a milyennek itten hírét is alig ismerik. — Oh Berlin, be vágyódom kies virányaid után! Ön talán csodálkozik, hogy már ilyen rövid idő miatán is ez a költői hangulatú honvágy szállott meg, bizonyosan azt hiszi, hogy ha ez a jó asszony máshova, ment volna a leányával, nem is érezné annyira Berlinnek hiányát , de éppen mert szökni akartam Berlinből, egy ilyen kevésbbé ismert fürdőt kellett választanom, mint amilyen Blunderndorf. Máshol mindenütt akadnánk ismerősökre, kik Emminek a Grün-Reifferstein féle intézetben vallott kudarczárói tudomással bírhatnak s az ilyen esélyek elől ki akartunk térni. Vagy talán dobjuk oda pletykamartaléknak ? Aztán egy másik okom is volt, hogy erre szánjtam magam. Megtudtam ugyanis, hogy dr. Wrenzbhen ainden évben tölt nehány hetet Blunderndorfban s minthogy a fiatalok — egymásra lévén utalva — könyr igen megkedvelik egymást az ilyen fürdőkön, mindenféle határozatlan terv meg álom motoszkált pakkolás tözben a fejemben. Hogy dr. Wrenzchennek rendesáztartásra már okvetlenül szüksége van, abból is látható, hogy születésnapját nemrég szinte hallatlanul pizar fényűzéssel ünnepelte meg. Fritz bátya azt mondja, hogy igazán borzasztó volt; olyan valami túlzott pazarlás, mely ritkítja párját. Bezzeg, ha elvenné az én Emmimet, szépen magunk közt ünnepelnék meg szíletésnapját, reggel kalácscsal, délután egy kis váltogatott hölgytársaságban s este egy kis söröcskével mebír sonkaszeletes vajaskenyérrel. Majd leszoktatnám én a nazarlásról, a pajtásai meg ugyan nem tennék be többet hozzá a lábukat, ha engem látnának. Hiszen nem is éppen csúnya hely ez a Flunderndorf, de tudja az Isten, minden olyan borzasztóan kezdetleges. Teszem, mindjárt az ágyak. Tengeri fa volna bennük, de az ember azt hinné, hogy gümős burgonyákon fekszik s a takaró olyan vastag, hogy szinte megfulladni alatta. Én nem is takarózom soha, azaz, hogy csak egy vékony lepedővel. Különben az összes fürdői vendégek így feküsznek, legalább úgy hallottam, mert ha reggel találkozunk, az első kérdés mindig az, hogy hogyan aludtak, van-e féreg az ágyukban s kell-e miattuk sokat szenvedniük ? Fürdőn az ember egészen őszinte, csupa természetesség s ez a körülmény, meg a sósforrás egészségessé teszi őket. Mintegy negyvenen vagyunk itt s minthogy az élet olcsó, feltűnni nem lehet, Bleibröderék természetesen nem jönnek ide. Sokan a halászoknál vesznek lakást, kik legjobb szobájukat adják bérbe. Mások szállodában vettek szobát, hol közösen étkeznek. A parton kis fürdőkabinok állanak, odább pedig a homokos talajon egy a tenger felé néző nyitott fasátor, melybe kedvezőtlen idő esetére is elmehetünk egy kis friss levegőre. Verőfényes időben ott botorkálnak mind a homokban, nők, férfiak és gyermekek egyaránt. Eleinte én nem akartam velük tartani, de most már derekasan mozgok én is közöttük. Azt hiszem, jobb is, ha néhány öregebb asszony is ott van a homoktúrásnál. Kívülünk csak még egy berlini család van itt, az is — látnivaló — hogy egészségi szempontból. A férfi valóságos árnyék, s az asszony meg a kis leányka sem jönnek valami gyakran ki a szabad levegőre. Olyan az ember, mint a ruha: meglátni rajta, ha ritkán kerül a levegőre. Pedig talán lehettek valaha jobb napjaik is. Egyszer szerettem is volna kérdezősködni, hadd tudjam legalább, kivel lubiczkolok együtt a tengerben. De olyanok voltak, mint a »ne nyúlj hozzám« — vagy inkább, mint valami jégsíkon morgó jeges medvék. Ellenben van itt egy hamburgi asszonyka a kisfiával, ki mindjárt hozzánk szegődött. Igen csinos, eleven jószág, aki mindig elegánsan öltözködik. A múltkor is olyan szép ruha volt rajta, ,hogy én meg Emmi nem győztük eléggé bámulni. Ékszere is van, sok és finom. Azt mondja, hogy születésnapi ajándékok, ő különben nem igen költené ilyesfélére. Természetesen dicsérni kezdtem a férjét, mire pajkosan megcsapott a legyezőjével és kacsagni kezdett. Mikor látta, hogy csodálkozom, elbeszélte, hogy férje túl a tengeren van, roppant sokat keres, míg ő kisfiával csendesen éldegél Hamburgban. Meghívna magához, de minthogy házát éppen most tatarozzák, maga is bérelt szobában lakik. — A kisfiú nagyon megszerette Emmit, mindig hozzásimult s kért valami ajándékot. Azt mondta, hogy Hamburgban van neki sok szép nénije, aki mindig hoz neki csecsebecsét, ajándékot , legyen Emmi is olyan kedves nénike. De az elegáns asszonyka mérgesen vágta pofon s egész parasztosan rivalt reá : »haszontalan poronty, nem fogod be a szádat ?« mire a gyermek elhallgatott. A milyen elegánsan öltözködött ez a hamburgi dáma, olyan rossz lábon állott különben a német nyelvvel. Sokszor elmulatok rajta, mikor igazán furcsákat beszél össze-vissza. A többi nők meglehetősen tartózkodók. Mikor nem fürdenek, akkor csigákat meg borostyánt keresnek, vagy pedig el-elsétálgatnak abba a kis erdőcskébe, mely a tengerbe nyúló virágos parton terül el s vadvirágot szedegetnek bokrétába. Az egyik, valami szettini nő, igen csinos. A hamburgi elegáns dáma azt mondta, hogy ennek zárva a világ. Nekem ez a megjegyzés a szívembe nyilallott, mert eszembe jutott, hogy nemsokára meg fog érkezni dr. Wrenzben. Megkérdeztem hát, hogy várjon semmi nem szép-é s nem lehetnek-e olyan kilátásai, mint annak ? Az elegáns hölgy azt felelte, hogy hát hiszen elég csinos, de nagyon sok függ a hangtól meg a ruhától. Ez a felelet sokkal jobban fájt még, bár nem mutattam, mert önkéntelen arra kellett gondolnom, hogy nem akart-e a hamburgi Emmi kudarcára célozni. Mert különben mért emlegette hangját meg öltözetét ? Kissé hidegen búcsúztunk el, s ott hagytuk őket a parton. — A faluban véletlenül éppen azon ház előtt is elhaladtunk, melyben dr. Wrenzben szokott lakni, mikor itt van; persze megkérdeztem, hogy nem itt-e még, s mikor szándékozik eljönni ? A paraszt aztán elmondta, hogy valószínűleg még ma estére megérkezik. Hazamenetkor megjegyeztem Emminek, hogy reggelre vegye fel a krémszín ruháját s csinosítsa ki magát, ahogy csak tudja. A doktor nagyon fog örvendeni, ha meglátja, hogy figyelmes voltál vele szemben. Hisz eddig rendben lett volna minden, de mégis egészen másként történt, mint én elgondoltam. Persze, hogy csak a doktor az oka, én legalább mit sem vethetek a szememre. Másnap reggel korán talpon vagyunk. Én felöltöztetem a gyermeket úgy, hogy a kicsinek ugyan fáradságába kerülne, ha versenyezni akarna vele. — Pompás időnk volt. A tenger fölött könnyű kékes pára úszott, mely egyre ritkult, mig az óriási viz tükörsimán terült el előttünk. S a tenger fölött felhőtlen égbolt mosolygott. Hangulatos tájkép volt, mint a műkritikusok szokták mondani. Az én tervem az volt, hogy a doktort korán reggel üdvözöljük, örömünket fejezzük ki, hogy megérkezett, aztán egész nap ne bocsássuk magunk mellől s estére meghívjuk egy kis jó vacsorára. Ezt feltűnés nélkül tehettük, mert mint háziorvosunkkal, a legjobb lábon állottunk vele és senki sem magyarázhatja rosszra, ha életünk többszörös megmentőjével szemben figyelmesek vagyunk. Aztán felkértem volna, hogy tanítson meg engem meg Emmit valami kedélyes kártyajátékra s a többi már az én dolgom lett volna. Sült burgonyát, amit nagyon szeret, természetesen szintén tettem volna eléje. — De mit ér minden jó szándék, minden ügyesen kigondolt terv, ha az emberek gonoszak. Egy kis fiúnak adtam egy pár krajczárt, hogy tudósítson, ha a doktor már megérkezett. Én, meg Emmi a kertben várakoztunk s bokrétát kötözgettünk. Hogy milyen érzelmekkel köt egy anya bokrétát az olyan napnak hajnalán, mikor esetleg lánya sorsa eldől, azt nem lehet elmondani, de az anyák, akik tudják, hogy milyen nehéz manapság egy anyának a lánya számára tisztességes férjet szerezni, elképzelhetik, milyen érzelmekkel állottam én ott. Itt vagyunk most a kertben, odaát, abban a parasztházban, alszik a doktor s mindnyájunk fölött felragyog a nap. Mennyivel többet fogunk tudni, mikorára ismét lemegy, bealkonyul ? A fiú felénk szaladt. — Tyby, morog ám már!... Úgy énekel, mintha abból élne. Ha sietnek, még ott találják. — Hát mióta énekel a doktor ? kérdem. — Talán csak úgy dúdolt — mondá Emmi. Fölkerekedtünk, hogy tervünk szerint a doktort meglepjük. De akik meg voltak lepetve, azok mi voltunk. Az ablak kinyílt. »Dobd be, Emmi« — mondom s mindketten bedobtuk bokrétánkat az ablakon. — Köszönöm, hölgyeim, szólt ki egy idegen hang s az ablakon keresztül látható lett a hang birtokosa is. Meyer ur volt, a leendő operaénekes, aki miatt Berlinből szöknünk kellett. — Uram! — kiáltom dühösen, — hogy mert ön utánunk jönni? — Kérem, ne tessék haragudni, orvosom ajánlotta e fürdőt s e lakást, melyben máskor ő szokott lakni, de az idén nem jöhet el. — »Orvosa?« mondám gúnyosan. — »Úgy van!« feleség »dr. Wrenzchen ajánlotta. .. « Nem hallgattam tovább, hanem kézen ragadtam Emmit s magammal vontam. Nem tudtam fürdeni, olyan izgatott voltam. Azt hittem, hogy a guta üt meg. Emmi megint fülig beleszeretett ebbe a nyakigláb emberbe, hogy újra látta s most megint ott voltunk, hol azelőtt. No itt nem maradhatunk, menni kell... de hová ? Oh ez az orvos, igy kijátszani bennünket... ! Table d’hote után. -------Maradunk! — Az elegáns hamburgi dáma szerződtette Meyer urat, mert ő t. i. valami tengeresfélének tulajdonosa, melyben fontosabb a vendéglő, mint e művészet. Meyer fel fog lépni vele. S az ilyen személylyel barátkoztunk mi. Meyernek ez az elaljasodása úgy elhamvasztotta Emmi szívéből a szerelmet, mint déli nap heve elperzseli a réti virágot. Ma este itt a vendéglőben rögtönöznek valami hangversenyt. Mi természetesen nem leszünk ott. Inkább elsétálgatunk azokkal a szegény betegekkel. A férfibíró és nemes ember, ki családjával együtt csak a természetnek él. Minthogy én is rajongok érte, könnyen meg fogunk barátkozni, mert a természet inkább közelebb hozza az egy gondolkozású embereket, mint a művészet, melynél a kenyéririgység gyakran megzavarja a harmóniát. Van ezekben az emberekben valami végtelen előkelőség, még ha száraz fekete kenyeret esznek is. A biróné reggel észrevette, hogy Emmi sirt (Meyer miatt) s ez szolgált alapjául megismerkedésünknek. Igen derék asszony, vigasztalt s a férfi nyelve is megoldódott. Eddig azért tartózkodtak tőlünk, mert a társaság, melyben forogtunk, nem tetszett nekik. De a doktornak jaj lesz. Szeretném, ha már anyósa volnék. Gr. Apponyi Albert a közös hadseregről a képviselőház május 31-diki ülésében. Az esti lapunkban közlöitek kiegészítéséül itt közöljük gr. Apponyi Albert beszédét, melylyel interpelláczióját bevezette : Apponyi Albert gr.: T. képviselőház ! Aki az utóbbi hetek és napok eseményeit figyelemmel kísérte, aki a hazai és bécsi lapokba bepillantott, lehetetlen, hogy ne konstatálta volna, hogy a közfigyelem előterében úgy a Lajthán túl, mint a Lajthán innen, legújabban a hadseregre vonatkozó kérdések állottak, mégpedig hozzáteszem oly irányban és oly módon, melyről azt hiszem, hogy sem az országnak, sem a monarchiának, legkevésbbé pedig a hadseregnek előnyére nem szolgál. (ügy van!) Te hát ! Én nem szándékozom ezen eseményeket, sem azon nyilatkozatokat, melyek ez irányban történtek, részletesen ecsetelni. Nem szándékozom ezt tenni, először, mert fel kell tennem, hogy azokat mindenki tudja, és mert, midőn e tárgyban a kormányhoz interpellácziót intézek, nem az a czélom, hogy a kölcsönös tüntetésre ingerlő circulus vitiosusban tovább mozogjak, hanem hogy a felmerült dolgokat a magyar közjog szempontjából a maguk valódi világításába helyezni törekedvén, ebből a circulus vitiosusból a kibontakozást elősegítsem, de oly módon, hogy az ország jogainak és legitim érzelmeinek egy jottáját se áldozzam fel. (Helyeslés a baloldalon.) T. ház ! Mindazon tünetekből, melyekre bátor voltam átalánosságban utalni, egy dolog domborodik ki, és ez az a momentum, melyet kizárólag és a lehető legnagyobb objektivitással óhajtok a t. ház figyelmébe ajánlani. (Halljuk!) A momentum, mely kidomborodik, az, hogy a monarchiában jelentékeny állást elfoglaló és nagy befolyással bíró egyének által a közös hadsereg közjogi állására és az abban kívánt szellemre nézve tüntető módon oly nyilatkozatok tétettek, melyek merev ellentétben állanak Magyarország közjogának alapelveivel és a monarchia dualisztikus szervezetével. (Úgy van!) Ezen nyilatkozatok tartalma röviden két pontra vihető vissza. Először foglaltatott azokban az az elmélet, hogy az a hadsereg, mely a magyar közjog szerint császári és királyi osztrák-magyar közös hadsereg, kizárólag császári osztrák hadseregnek neveztetett, vagy oly czélzattal, mintha Magyarországnak ahhoz joga nem volna, vagy ami valószínű — oly czélzattal, hogy az osztrák császári czímnek és az ahhoz fűzött hadseregnek megnevezésében egyszersmind a magyar király fejedelmi jogai és Magyarország is benfoglaltatnék; benfoglaltatott másodszor az a tétel, az a theória, hogy a hadsereg szellemében másnak uralkodni nem szabad, hogy a hadsereg szellemében mást tekintetbe venni nem szabad, mint a császár és birodalmi eszme iránti hűséget. Ha a császár iránti hűség alatt az értetik, hogy a hadsereg a fejedelem, mint legfőbb hadúr iránt odaadó hűséggel és engedelmességgel tartozik és ha csak a szólam rövidsége végett maradt volna ki a fejedelem magyar királyi czimének megemlítése, akkor ez ellen senkinek kifogása nem lenne. (Élénk ellenmondások és felkiáltások a szélső baloldalon: Dehogy nem!) De midőn a nyilatkozatoknak ezélzata mintegy azt árulja el, hogy a császárhoz és a birodalmi eszméhez való hűség, mely birodalmi eszme közjogunkban teljesen ismeretlen, (Igaz! Úgy van! balfelől.) nemcsak a magyar király és a magyar királyság ignorálásával történt, hanem mintegy a dualizmus tengerében egy szigetet akar képezni, mely annak institucziói és ennek szelleme által nem érintetik, sőt kell, hogy ne érintessék, akkor lehetetlen, hogy a magyar országgyűlésen az ily felfogás ellen tiltakozó szót ne emeljék. (Helyeslés balfelől.) T. hát! Nehéz definiálni azt, hogy egy testületnek és így a hadseregnek szelleme minő alkotó elemekből áll. Az inponderabiliáknak terén mozgunk itt, melyek jogi elméletekre, szakaszokra, preczíz szabályokra vissza nem vezethetők, de annak daczára a népek sorsának alakulására gyakran nagyobb befolyást gyakorolnak, mint a jogszabályok és törvények maguk, (ügy van balfelől.) És mégis megkísértem analizálni azt, hogy egy testületnek és különösen egy hadseregnek szelleme miből állhat, és miből kell hogy álljon. (Halljuk! Halljuk!) Elsősorban tekintetbe jönnek itt a tulajdonképi értelemben vett katonai tulajdonságok és katonai erények. És én, két felszólalásomban a közös hadsereggel szemben nem az ellentétek keresése, hanem a rokonszenv vezérel, készségesen elismerem s örömmel konstatálom, hogy ezen katonai erények hadseregünkben igenis megvannak és hogy önérzettel nézhetünk e tekintetben hadseregünkre. De, te hát, ezen szigorúan vett katonai erényeken kívül a hadsereg szellemének mélyebben fekvő alapokkal is kell bírnia. És ezen alapok, tehát, nem lehetnek mások, mint a ragaszkodás a fejedelem trónjához és a hazához. (Igaz ! Úgy van! balfelől.) Már most, ha azt halljuk, hogy a hadsereg szellemének ezen mélyebben fekvő alapjait oly módon akarják definiálni, mely Magyarország szellemével merőben ellentétben áll, akkor lehetetlen nem konstatálnunk, hogy itt egy igen veszedelmes lejtőn állunk. (Úgy van balfelől.) Mert, t. ház, a hűség a császárhoz, amely a hadsereg szellemének első posztulátumaként említtetik, hamisan értelmeztetik, hogy ha az mint különböző valami akar magyaráztatni a magyar király iránti lojalitástól. Hogy ha az akar benne rejleni, hogy azon honpolgárok, kik a hadseregben szolgálnak, a hadsereg kötelékéből folyó engedelmességi kötelességen kívül, mint honpolgárok más lojalitási viszonyban állanak a magyar királyhoz, mint azon magyar honpolgárok, kik az országnak bármely más osztályához tartoznak. A magyar király iránti lojalitás a magyar királynak személye és a magyar koronának eszméje azért oly magasztos, mert az soha sem képviselte kizárólag a királynak a nemzet fölötti uralkodását, hanem képviselte a királynak a nemzettel egy alkotmányos lényngű összeforrását, (Igaz! ügy van! balfelől.) úgy, hogy régi közjogunk a nemességet, mely azokban az időkben a populus legalist kizárólag képezte, úgy nevezte, hogy »membra sacrae coronae Hungáriáé.« És miután az 1848-iki átalakulás a nemesi előjogokat az országnak minden polgárára kiterjesztette,