Pesti Napló, 1887. április (38. évfolyam, 90-118. szám)

1887-04-01 / 90. szám

90. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p fi­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1887. Péntek, április 1. Reggeli kiadás: 38. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felől szerendít. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13 pesti­­Napló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ­Lapunkban a jelenleg folyó regény befejeztével Gadányi Árpád­nak »Julia« czimű nagy érdekű új regényét közöljük. Előfizetési árak : (a Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli kiadásban.) Évnegyedre ............................ 4 frt 50 kr. Egy hónapra............................ 1 frt 50 kr. Az előfizetések Budapestre, a Pesti Napló kiadó­hivatalába (Ferencziek­ tere Athenaeum-épület) legczélszerűb­­ben postai utalványnyal küldhetők. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a bélyegre havonkint 35 kr., évnegyedenkint 1 forint felül­fizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Merénylet Gacsinábaru Márczius 13-ikán bombázni akarták a czárt. A tettesek felakasztattak. A czár Ga­­csinába menekült. Kis idő múlva egy nő agyon akarta lőni Gresser tábornok rendőrfőnököt, ki a ni­hilisták merényletét megakadályozta s több száz gyanús egyént börtönbe hurczoltatott, h­onnét talán soha ki nem szabadulnak. Az elítélteket kivégzik, a vádlottak » meghalnak «, az ártatlanok Szibériába és Szah­alin-szi­­getre, a Csendes-tengerben, deportáltatnak. Gresser tábornok is szerencsés volt, a nőt el­fogták, mielőtt pisztolyát rásütötte. Márczius 29-ikén, vagy 30-ikán, így táv­­irják, a merényletet a czár ellen ismételték. Az oroszoknak Isten kegyelméből fejedelme sértetlen maradt. Ezen merénylet állítólag Gacsinában történt, ama fényes börtönben, melyet a czár építtetett magának, hogy a nihilisták ellen biztonságban legyen, mint hajdan tolvajok és betörők ellen külön kincses házakat csináltak. Gacsinát hozzáférhetetlennek képzelte a sze­rencsétlen császár. Azt nem lehet megro­hanni, nem lehet aláaknázni, nem lehet meg se közelíteni. Testőrök és rendőrök ezrei őr­zik minden bejáratát, termeit, kertjét, egész vidékét. Senkit idegent be nem bocsátanak, ha dolga is van a palotában , vizitáczió nél­kül, senkit, a legfőbb hivatalnokokat sem bo­csátják a czár elé, hogy meg ne vizsgálnák: a czárnak nem lehet, nem szabad bízni senki­ben. Azért lakik Gacsinában, mert Szent-Pé­­tervár nem nyújt számára kellő biztosítékot, hiszen atyjának hires téli palotáját is felrob­bantották az ebédlő alatt, mikor ebéd órája volt s véletlen, hogy akkor megkésett. De már Gacsinába belopózni észrevétlenül se patkánynak, se repülő madárnak nem lehet, se nappal, se éjjel. Mióta a világ áll, így nem őriztek királyi palotát. A nihilisták előtt Ga­­csina is nyitva áll. Ezt mutatták meg ő felségének. Most már hová fusson? Két hét alatt két merénylet! Mi lesz ennek a vége ? A második nyilván csak folytatása az elsőnek. Tehát Gresser nem fogdosta el az összeesküvőket. íme,szabadon járnak, el sem ij­esztette őket, mert vakmerőbbek lettek. Úgy tesznek éppen, mint II. Sándor czárral, me­rényletet merénylet után csinálnak, míg a czár vagy teljesíti akaratukat, vagy végzete utóléri. Ezúttal ismét megmenekült a boldogta­lan fejedelem s fogadhatja a világ összes ural­kodóinak, az orosz nagyherczegeknek és nagy uraknak szerencsekivánatait. A gacsinai merénylők pedig felakasz­tatnak a többi mellé. És marad minden úgy, a­mint volt? Mintha semmi sem történt volna ? Ez a nagy kérdés, mely bennünket leginkább érdekel. Az ideges czárra, a bánatos czárnéra, a beteg trónörökösre a gacsinai merénylet hogy hatott? A cselszövő orosz udvar mit szól hozzá s mily tanácsot ad a császárnak ? Mire határozza ez el magát, ha eszét az ijedtségtől összeszedte ? Még keményebben üldözi a forradalmá­rokat ? Alkotmányt enged? Külháborút kezd ? Vagy szorosan csatlakozik a császá­rokhoz ? Oroszország fordulóponthoz ért, a gacsi­­nai merénylet igen sietteti a válságot. Egy harmadik merénylet és harmadik Sándor czár talán nem határozhat többé semmit. A gacsinai merénylet így szól hozzá: Válaszsz, halál vagy alkotmány ? Halál vagy háború ? II. Sándor czár is az alkot­mányt megadni nem akarta, a háborút vá­lasztotta. Míg ez folyt, maradhatott, mikor vége volt, ismét szembe látta magát az orosz forradalommal. Az orosz társadalom nem tűri tovább az abszolutizmust. Az orosz ifjúság szabadsá­got akar. A jövő mindig a fiatalságé. Hiába minden igyekezet, a czári abszolutizmus tart­hatatlan. A­milyen kegyetlen az orosz kormány, olyan kemény az orosz ifjúság. A szent­péter­­vári egyetem tanulói s a katonai növendékek s valamennyi orosz tanintézet nihilista szel­lemtől van áthatva és elszánt eszközöket szol­gáltat azon összeesküvésnek, mely a gacsinai várkastélyban is bír hívekkel. E fiatalság örökli a tisztségeket és hivatalokat, hogyan lehessen az ellen fentartani a korrumpált orosz abszolutizmus kormány for­máj­át? Az képtelenség, s ha megkisérlenék, ugyanazon ok, ugyanoly okozatokat szülne szüntelen, s a borzasztó forradalomig Oroszország abszo­lutizmussal és attentátumokkal kormányoz­­tatnék. Az alkotmány tehát elkerülhetetlen, hogy még a forradalom elkerülhető legyen. S a külpolitikában a pánszláv háború szükséges a czárnak, hogy népszerűséget sze­rezzen magának s pártot Oroszországban. Párt nélkül a királyok sem lehetnek s a leg­­abszolutabb uralkodó sem. S ne ámítsuk ma­gunkat : német párt Oroszországban nincs, csak németellenes párt van, az egész nemzet. Csupán az udvarnál van néhány tanácsos és herczeg, ki dinasztikus érdekből a német szö­vetség hive, nem egyéb okból, s néhányan, kik inopportunusnak vélik a háborút most. De nagyobb erő ennél a pánszláv áradat s igen félős, hogy az most a czárt magával sodorja. Az első merénylet békés hatással volt, a második lehet ellenkező h­atású. Megválik nemsokára. Rövid napok nagy eseményeket hozhatnak Európának. A bolgár szobránye, mint távirataink jelentet­ték, ápril 29-ikére hivatott egybe. Az egybegyűlésre kitűzött nap elég jellemző a bolgár régensek czélza­­taira nézve, mert ugyane napon választatott meg Sándor herczeg 1879-ben bolgár fejedelemmé. Stoilov utazására vonatkozólag azt jelentik Szófiából, hogy Stoilov czélja a bécsi külügyi hivatal nézetét meg­tudni azon eshetőséget illetőleg, ha a szobranyó Sán­dor herczeget ismét fejedelemmé választaná. A Times bécsi levelezője azt jelenti lapjának, hogy Stoilov csak néhány napig fog Bécsben tartózkodni s onnan Londonba utazik. Bécsben ki akarja mutatni, hogy Oroszország szervezte a legutóbbi bolgár lázadásokat, a­mire a bolgár kormány közvetlen bizonyítékokkal rendelkezik. Senki sem kétkedik a fölött — így iz a levele­ző — hogy orosz pénz és cselszövény okozta a leg­utóbbi bolgár zavarokat, de vájjon sokat fog-e hasz­nálni a bolgároknak, ha Stoilov ezt Bécsben igazolja, az nagyon problematikus. Ausztria-Magyarországnak épp úgy, mint a többi nagyhatalmaknak, csak egy sza­vazata van a bolgár kérdés rendezésében és minden javaslatot, mely ez irányban Bécsből indult ki, az orosz kormány eddig is visszautasított és pedig nem érdemi okok miatt, hanem csak azért, mert a javas­lat Bécsből származott. Ha Stoilov itt fogadtatnék valamely kormányférfi által, az orosz pánszláv sajtó kétségtelenül azt lármázná, hogy Ausztria Bulgáriát Oroszország ellen uszítja s a viszonyok Bécs és Szt- Pétervár között még feszültebbek lennének, a­nélkül, hogy Bulgária ebből a legkisebb hasznot húzná. Ha a régensek a legvégső eszközökhöz folyamodnak, akkor ezt csak saját felelősségükre tehetik s nem kell báto­rítást keresniük ott, a­hol ezt nem is adhatják nekik. Ezzel kapcsolatban ismételjük, hogy a Pol. Korr. utján Stoilov azt jelenti ki, hogy az ő bécsi utazása nem bir specziális politikai jelleggel. Más oldalról azonban Bécsből azt is távirják, hogy Stoi­lov utazása határozottan politikai jellegű s az uta­zás czélja annak megtudása, mily magatartást kö­vetne Ausztria-Magyarország Sándor herczeg újra megválasztása esetében. Ha a hatalmak hangulata olyan lenne, hogy Bulgária ezen óhaja nem teljesül­hetne, akkor a régensség más után fog iparkodni va­ A PESTI NAPLÓ TAROLJA. Falusi dráma. — Karay Júliától. — 3 III. Másnap vasárnap volt. Az is olyan volt, mint akárhány más, és föl se említeném, de estefelé úgy vágyódtam ki a szabadba és az erdő felé vettem utamat, a­merre tegnap az a két boldog ember járt. A nyári, nap lenyugvóban volt, a nagy erdő olyan titokzatos sötétséggel vonzott sűrű sátrai alá. De csak a szélén maradtam. Gyönyörköd­tem a tündöklő égboltozatban, a bűbájos vidék sok­féle szépségében, mig lelkem eljárt a messze, messze ifjúság boldog meseországába, az elhalt remények sirkertjébe, — leültem a régi kőkereszt talapzatára. Eszembe jutott Maris és Ferencz ; itt búcsúztak el tegnap egymástól, — itt fogadták föl a megújult szerelem hűségesküjét. Két szegény és mégis bol­dog emberszív! Megtalálták egymást, még mi­előtt a kérlelhetlen , késő ! rivalt volna reá­juk könyörtelen szigorral. Még van idejük a meg­bánásra, a boldogságra! Kifejtettem magam előtt ez egyszerű emberek jövőjét, csendes létük egyforma folyamat és jól esett sorsuk ilyetén megoldása. De késő lett, fölkeltem ülőhelyemről s éppen haza akartam indulni, mikor a kőkereszt másik olda­lán valami fényesség vonta magára tekintetemet: egy szép, csontnyelü kés volt, zománczos czifrázattal. Fölvettem a kést és magammal vittem. Hátha Fe­rencz vesztette el tegnap. Úgy is volt, Maris azonnal ráismert, ez Fe­­renczé. De hogyan veszíthette el, tűnődött, kést nem jó elveszíteni! Ez legyen a legnagyobb bajotok, mon­dom neki. A­mi másnap történt e kis körben, azt egészen egyszerűen szeretném előadni és megvallom, mégis félek tőle, mert mindig megreszketteti szívemet, ha csak rágondolok is. Sohasem felejtem el e borzalmas napot és az utána következő fájdalmakat. Délelőtt volt. Kézimunkával elfoglalva az ár­nyékos verandán foglalkoztam, Maris a konyhában dolgozott, vig­yanája hozzám is kihallatszott. A kertajtó nyikorgására felnéztem és előttem állott egy megyei hajdú, tiszteletteljesen köszönt, és egész hivatalos rátartósággal kérdé, ha itt van-e egy Kerekes M­aris nevű cseléd ? — Mit akar tőle ? — kérdem. — Baj, nagy baj van, nagyságos asszonyom — felelé a hajdú. — Maris jöjjön velem azonnal a me­gyeházára, úgy van parancsolva. — De hát miért, minek ? Hisz Marisnak semmi dolga a megyeházán. — Majd meglátjuk, hogy van, még pedig nagy! Hol is van hát, kérem a lássan ? — szólt a törvény embere. Előhiztam Marist. Megijedt, mikor a hajdút meglátta. — Mit akar tőlem ? kérdé. — Csak gyere velem a megyeházára, majd meg­tudod ott! — De én tudni akarom, miért?— förmedt reá Maris. Nem loptam, nem bántottam senkit... — Nem-e ? No, majd meglátjuk, csak gyere szaporán! Engedelmet kérek, nagyságos asszonyom, de ez a parancsolatom! mondá felém fordulva. — Hát mi történt, az istenért, mi baj van ? — kérdezé Maris bolthalaványra válva. — Csak az — fordult felém a hajdú — hogy ez a gyönyörűséges mákvirág megölte a férjét ! Marls nagyot sikított, én megdermedtem az ijedtségtől, a hajdú karon ragadta Marist, ki inkább holt volt, mint eleven és hol hangosabban, hol hal­kabban, de egyre csak azt hajtotta : — Én, én, én öltem meg az uramat ? Én, én, én ? — Tévedésnek kell lenni a dologban — csiti­­tám, de a hajdú komor hangon elbeszélte, hogy ma reggel találtak a favágók az erdőben egy embert meg­ölve, ugyanazt, a­kivel Marist látták az erdő felé menni és van is már valaki, a­ki elmondta, hogy ez a Maris férje, a­kitől ez megszökött. Nem kellett már Marist erőszakolni, hogy men­jen a megyeházára, maga futott arra felé, a hajdú meg utána. Mi lesz ebből, milyen szerencsétlenség! Máris ártatlan, azt tudtam, de hát hogyan tör­tént ez, ki volt a gyilkos ? Délután meglátogatott egy törvényszéki biró barátunk és elbeszélte a szomorú esetet, mely egészen fölizgatta a különben csendes vidéki városkát. Hát csakugyan a favágók találták meg Ferencz holttestét az erdőben a patak mellett. Behozták a me­gyeházára, ráismertek benne arra az idegen férfira, a ki nálunk járt és igy azonnal kitudódott, hogy ez Ma­ris férje. Hisz úgy is hire járt már a kutaknál, hogy valami Kerekes Ferencz nevű ember keresi a felesé­gét, vissza akarja vinni falujába, de a menyecske nem akar haza menni, magában hagyta elmenni az urát, jobb dolga van neki itt, hja, szép a menyecske, köny­­nyen akadhat itt szerencséje, talán akadt is már — Így beszélték azt a nénémasszonyok és bugocskák, akik nem szerették Marist, mert nem igen állt szóba senki­vel, rátartósnak, büszkének mondták és ime . . . Marist bizony ott tartották a megyeházán fog­va. Gyanúsították, hogy ő ölte meg a férjét, ő kisérte el, látta tíz, husz ember is, az erdő felé vették útju­kat — este volt már, mikor onnan visszatért — egyedül. Maris a kihallgatásnál természetesen mindent tagadott. Nagy sírás közt beszélte el egész szomorú történetét, mennyire szerette férjét, most akart csak boldog lenni igazán, itt letelepedni, élni, halni vele együtt és most, most! Estefelé egy gyanús csavargót fogtak el és szin­tén a megyeházára vitték. János volt. Egy hajdú fel­ismerte, hogy ő volt útitársa a meggyilkoltnak s a korcsmában is együtt látták a két embert. Természe­tesen letartóztatták őt is, és azonnal kihallgatták. Nem tagadta, hogy barátja volt Kerekes Ferencznek, igaz, együtt hagyták el a korcsmát is, a város végéig együtt mentek, de Ferencz visszatért a városba, ő meg egyenesen a szomszéd faluba indult. De aztán más­nap mégis vissza akart menni a városba, meg akarta tudni, Ferencz meg Maris mit is tesznek, igazán ki­­békü­ltek-e, haza mennek-e, úgy lesz-e, mint azt neki Ferencz a korcsmában elbeszélte. Jó barátok voltak, — mondta János *— hát kiváncsi volt mégis, mi lesz velük, ezért tartott vissza, a város felé. De azért csak fogva maradt János is; gonosz, tétova tekintete sehogy sem tetszett a vizsgáló­bírónak. Másnap eltemették a szerencsétlen Ferenczet. Soha se láttam ilyen megható temetést. Estefelé indult meg a szomorú menet a temető felé. A koporsót, mely csak egy nagy fehér lepedővel volt betakarva, négy ember vitte. Csak néhány ember kisérte ki a halottat, őrök, közöttük legelős Maris, hátrább, négy embertől őrizve, János. Maris tántorogva lépett, talán összerogy, ha kétfelől nem támogatják. Fekete fej­kendője mélyen le volt húzva, alig látszott ki belőle az arcza. János ki­hívóan, délezegen járt, körülhordva tekintetét az em­bereken, a­kik a házak előtt nézték a szomorú me­netet. A templom előtti téren megállották. Letették a koporsót, a törvény nevében levették a lepedőt és a megölt emberhez odavezették feleségét. Oh, mint borult reá az a boldogtalan teremtés! Mint fuldoklott a fájdalomtól őrületes kínjában! — Ugy­e, te ölted-e meg az uradat ? kérdé tőle a bíró. Maris fölvetette a fejét, lehullott róla a fekete kendő és bolthalovány, merően más arc­c­al, a két­ségbeesés őrületes kifejezésével mondá halkan: — Nem, nem! — És aztán ismét oda borult a holt­testre, két karját a megölt férj feje közé fonta, egyre megtört hangon szólítva a szegény, hideg fér­jet : Ferencz, Ferenczem, mondd meg hát te, Feren­­czem, Ferenczem! Fölemelték az asszonyt, a koporsóra rászegez­ték a tetejét, az első kalapácsütésnél velőt rázó sikoly tört ki az elkínzott asszony ajkán és ájultan rogyott a földre. A most következő szertartás alatt, a­mely igen gyorsan ért véget, hisz szegény embernek nem kell sok czeremónia a halálban sem, Maris nem tért ma­gához. Visszavitték a tömlöczbe. Meg volt kimérve az egész szertartás végig kínlódásától. A tömlöczben aztán lassan kint magához tért a boldogtalan asszony. De magánkívül volt, lázban, lángban égett egész teste, egyre hívogatta férjét, kérte szóljon, mondja meg nekik, hát ki ölte meg az ő bol­dogságát,­­ sivalkodott, fel-felugrott ágyáról, ütötte, verte az ajtót, ereszszék ki, mert a Ferencz várja őt, ott künn a kőkeresztnél. Másnap a megyei főorvos agytifuszt konstatált és kevés reményt adott életéhez. Ezalatt Jánost több ízben kihallgatták, de egyre konokul tagadott mindent. Már kilenczedik napja volt befogva s a vallatásoknak még sem volt semmi eredményük. Maris mindig rosszabbul lett, csak perczekre tért magához, hogy aztán annál zava­rosabb világba szálljon lelke. A vizsgálóbírónak egy ötlete támadt. Meg volt győződve, hogy János a gyilkos, nem tágított tehát, és egyszer csak azt mondta Jánosnak, hogy meghalt Maris. — Erre a szóra az a konok, gonosz ember egy­szerre meg volt törve. — Meghalt, meghalt! — orditá —­jó! Nekem se kell akkor többé ez a rongy élet, meg is mondok mindent, mindent! Igenis, én öltem meg Ferenczet, én! És nem bánom, hogy megöltem, ha még tíz élete volna, azt is mind elvenném tőle. Szerettem a felesé­gét, szerettem, a­mióta először megláttam. Enyém­nek kell lenni ez asszonynak, megesküdtem! Maris mindig került, nem kellettem neki, azt a mulyát sze­rette ! Jó, majd nem fogod szeretni, korhelyt, garáz­­dálkodót csinálok belőle. Úgy tettem. Jól is ment minden. Gyönyörködtem benne, mint pusztul Fe­rencznek teste, lelke, vagyona, gyönyörködtem a fele­sége kínjában, sápadt arczában. Ez mind az én ja­vamra lesz, úgy számoltam, majd ha vagy elpusztul Ferencz vagy végkép megutálja őt Maris. Lehetetlen, hogy meg ne jutalmazza hűségemet. Nem volt ked­vemre, hogy Maris egyszerre ott hagyott bennünket a faképnél. De csak hadd menjen! Nincs az messze­ség, a­hol én utól nem érem. A gyűlölet meg a szere­lem jó vezetők. Sokáig kellett várnom, Ferencz gyáva volt, egypárszor meg-megjavult, — de volt gondom rá, hogy ez ne tartson soká, körülvettem hízelgéssel, borral, mulatozással, — végre az enyém volt egészen! Nemrég nagy beteg lett. Ez volt első jó napom. Azt gondoltam, meghal. De nem. Fölgyógyult, de csak félig-meddig. Azt mondta az orvos, kit hozzá hívtak, hogy nem maradhat meg, meg van rongálva a tüdeje, félévnél tovább nem húzhatja már. Ez is jó hír volt nekem. A­mint fellábadt, elindultunk Maris keresé­sére, helybenhagytam a szándékát, hogy felesége bo­csánatát akarja kikérni, mert betegsége alatt még jobban meglágyult a szíve annak a gyáva mihaszná­nak. Kétheti kóborlás után végre ráakadtunk Maris­ra. Milyen szép volt az az asszony! Mikor Ferencz ölelte, azt hittem, mindjárt megfojtom mindkettőjü­ket. De hallgattam. Eljön még az én napom is, azt tudtam. Hát másnap, a­hogy Ferencz hozzám jött a korcsmába és elbeszélte kibékülésüket, hogy ide köl­töznek, én meg menjek neki az országútnak, — olyan düh fogott el, hogy szerettem volna akkor mindjárt leütni azt a gazembert! Hát megint az övé legyen az a szép asszony?! Nem! Nem lesz az övé, megesküd­tem magamban. Ez az ember meg fog halni, ezt az embert meg fogom ölni, igen, megölöm, Isten engem úgy segéljen! Meg is tartottam a szavamat. De hall­gattam, színből beleegyeztem, hogy jó, elmegyek másüvé szerencsét próbálni, boldoguljanak csak, a­hogy akarnak. El is indultam mindjárt. A várostól egy órányira azonban balra kanyarodtam és a földe­ken át az erdőbe tértem. Ott töltöttem az éjszakát, azzal tanácskoztam. Tudtam, hogy Ferencznek az er­dőn kell keresztül jönnie, lesben voltam egész másnap. Majd megbolondultam a kíntól, hogy az az ember még tovább ott marad Marisnál. De hála Istennek, nem. Estefelé láttam őket az erdő felé jönni. Ők nem láttak, jó lelőhelyem volt. A kőkeresztnél megálla­podtak. Ott ölelték meg egymást tízszer, húszszor is, ott csókolták meg egymást százszor is, igen, az én szemem láttára! Oh, ennek az embernek meg kell halnia! esküdtem meg újra és újra, és Baltás János megtartja, a­mire megesküszik. Végre visszament Maris és Ferencz az erdőbe jött. Most már az enyém vagy, innen ki nem teszed a lábadat többé! És las­lamely definitivumot létrehozni. Szófiában e czélból a régensségi kormányzási szakot ez esetre több évi időtartamban akarnák megállapítani. Az országgyűlési szabadelvű párt tegnap Szath­­máry Miklós elnöklete alatt értekezletet tartott, melyen első­sorban felvetettek és Darányi Ignácz előadó tüzetes indokolása nyomán vita nélkül el­fogadtattak a közlekedési bizottság jelentései a szigetkamara-rónaszéki és sugatagi helyi érdekű vasút engedélyokmányának módosítása, a csata-lévai helyi érdekű vasút engedélyezése, a Szent­ Annától a Kisjenőig vezetendő helyi vasút engedélyezése, a szilágysági helyi érdekű vasút engedélyezése, végül a budapest-czinkotai helyi érdekű vasút engedélyezése tárgyában.­­ Ezután Trefort Ágoston közokt. miniszter adta elő azon válasz tartalmát, melyet Madarász Józsefnek egy protestáns lelkész és tanító községi­ adó ügye, nemkülönben Fabiny Teofil igaz­ságügyminiszter ismertette azon választ, melyet Andreánszky Gábor báró által a szenvedő váltó­képesség megszorítása, és a Szemnecz Emil által a hitelszövetkezeti ügynökök kérdésében tett interpel­­lácziókra adni fognak. A válaszok helyeslő tudomásul vétetvén, az értekezlet véget ért. A tárgyalások Romániával. Az osztrák-magyar monarchia és Románia képviselőinek az állat­egészségügyi konvenc­ió ügyében tegnap Bécsben folytatott tanácskozásai nem vezettek pozi­tív eredményre. A tárgyalások jelenleg, az osztrák és a magyar kormánytól jövő újabb utasítások beérkez­téig, függőben maradnak. A kvóta. A magyar kvótabizottság tegnapi ülésén Sz­­­á­s­y elnök hivatalosan jelenti az osztrák üzenetnek meg­érkezését és felszólítja a tagokat nyilatkozásra. E a­­­k előadó mindenekelőtt arra figyelmezteti a bizottságot, hogy az osztrák deputáczió számításá­nak alapjául nem 9 év — 1876—1884 — hanem 10 év — 1876—1885 — átlagát vette és hogy ennek következtében a magyar pénzügyminisztérium szives volt a magyar deputáczió elé régebben terjesztett ki­mutatásokat az 1885-re vonatkozó adatokkal kiegé­szíteni, mely újabb kimutatások azonnal elő is ter­jesztettek. Másodszor, hogy az osztrák üzenethez mellékelt tabellák szélén található hivatkozások sehogy sem vágnak össze a magyar bizottság elé ter­jesztett kimutatásokkal. Hozzá­teszi szóló, hogy ő ennek következtében, a bizottság helyeslésének remé­nyében azonnal az osztrák üzenet megérkezése után magán után fordult Jávorszky lovaghoz, mint az osztrák deputáczió előadójához azon kéréssel, hogy az osztrák deputáczió elé terjesztett és az ottani számí­tások alapját képező kimutatásoknak egy példányát átküldeni szíveskedjék. Részletes tárgyalás alá vétetett ezután az osz­trák deputáczió üzenete. Az előadón kívül részt vet­tek a vitában: Tisza miniszterelnök, H­a­y­n­a­­­d bíbornok-érsek, Széll Kálmán, Hegedűs Sán­dor és Horánszky Nándor. Végre abban történt megállapodás, hogy az osztrák deputáczió­­hoz a magyar deputáczió részéről le­hetőleg rövid idő alatt újabb üzenet fog küldetni, melyben a magyar depu­táczió némely elvi kérdésekre nézve az osztrák deputáczióéival ellentétes álláspontját igazolja. Az osztrákok számítását illetőleg ezen újabb magyar üzenet részletekbe nem fog bocsátkozni, ha­nem a magyar bizottság az osztráknak azt az aján­latot fogja tenni, hogy az e feletti tárgya­lások a húsvéti ünnepek után szóbeli úton folytattassanak. A magyar bizottság ezen újabb üzenete remélhetőleg még az ünnepek előtt lesz hitelesíthető és­­ végre a bizottság a jövő hét közepe felé ismét ülést fog tartani. Dilke a monarchia haderejéről. Charles Dilke volt angol miniszter foly­tatja a Fortnightly Reviewben szemléjét Európa politikai helyzetéről és szól ezúttal az osztrák-magyar monarchia haderejéről, szem­ben az orosz hadsereggel. »Túlzottnak talál­ták — úgymond — az orosz haderőről minap kifejtett nézetemet; a tárgy pedig bővebb vizsgálatra méltó, mert valamikor Anglia is háborúba keveredhetik Oroszországgal, és az orosz és osztrák haderő közti összeütközés nem lesz soká elkerülhető. Ha tehát Angliá­nak gondolni kell az esetre, hogy Oroszor­szággal meg fog küzdeni, jobb lenne minden­esetre szövetkezéssel, Ausztria-Magyarország­­gal együtt vinni a harcrot. Tartok tőle, hogy az idő be fogja bizonyítani, hogy a­kik azt hiszik, hogy Ausztria-Magyarország egymaga megállhat Oroszországgal szemben, épp úgy tévednek, mint a­kik azt hiszik, hogy Orosz­ország sérthetetlen egymaga Anglia elle­nében . . . Ha Oroszország, Németország és Ausz­tria-Magyarország csapatjait minőség tekin­tetében egyenlőknek tekintem, némileg a magam előbbi véleménye ellen szólok. Semmi­féle értelmes katonai szakember sem állíthat­ja, hogy a dualisztikus monarchia katonasága egyénenként különb volna az orosznál. Sokan azt hiszik, hogy az oroszok rosszul állanak tisztek dolgában, de jól emlékeznek Inker­­manra s nagyon elfeledik, hogy mit végzett Oroszország 1878 óta. Az osztrákok nem di­csekedhetnek jeles tábornokokkal, a­kik a tisztek és közkatonák bizalmát bírnák. De ha mellőzzük a minőséget, mely meglehetősen egyenlőnek tekinthető, más jelek tanúskod­nak a különböző hadseregek erejéről. Ismerjük a seregek költségeit és tudjuk, hogy Ausztria-Magyarország valamivel ke­vesebbet költ, mint Olaszország és két­har­­madnál valamivel kevesebbet, mint Németor­szág. Tudjuk, hogy budgetszerű békeállomá­nya valamivel nagyobb, mint az olasz és kétharmadnál valamivel kisebb, mint a né­met, azaz arányos a költséggel. Ausztria-Ma­gyarország tábori ágyúi valamivel számo­sabbak, mint az olasz seregéi, s ugyancsak az említett arányban kevesebbek, mint a né­met seregbeliek. Ezen adatok számbaveendők és azt bizonyítják, hogy az orosz haderő ak­kora, mint a német és osztrák-magyar együtt­véve. Ez a kettő együtt költ évenkint 30 millió szerl­ fontot. Oroszország a szárazföldi

Next