Pesti Napló, 1887. április (38. évfolyam, 90-118. szám)
1887-04-08 / 97. szám
97. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-építet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. 38. évi folyam. Budapest, 1887. Péntek, április 8. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra * írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt. Ha aap itt kiadta pentai ktUOnkoldána kívántatik, postabólyagra havonként 15 kr., évnegyedanként 1 forint folUflitUado. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Farencziek-tere, Athenaeum-apolit, küldendők. Egyes szám 4 kr. Miniszter és adóemelés. Választások előtt az adókönyvecske a legrosszabb kormánypárti kortes. Csak lehetne várni a kivetéssel addig, mig leszavaztak a választók. Csakhogy ez nem megy s így minden ember, mielőtt képviselőjét a törvényhozásba küldi, tisztában lesz és lehet az iránt, hogy mennyibe kerül neki a Tisza-kormány a folyó és következő években? Ha ára van a szavazatoknak, azt kellene hinnünk, hogy igen sok polgár sokallani fogja azon árt, melyet ő fizet azért, hogy Tisza Kálmán kormányon maradhasson s talán remélni lehet, hogy a megadókönyveit választók ellenezni fogják azon politikának folytatását, melynek pénzügyi eredményei, évenkint az adóteher mértéktelen és elviselhetetlen nagyobbitásában mutatkoznak, minden adófizető polgár házánál. Igen érezte ezt az országos főkortes, Tisza miniszterelnök maga, hogy nagy baj az adókivetéseknek a választásokkal összeesése s mikor már a budapesti kereskedőség is, a kormánypártiságban utólérhetetlen testület is felzúdult, a miniszterelnök sietett élőszóval. írásbeli rendelettel és félhivatalos újságczikkekkel megnyugtatni a hű fővárosiakat, hogy nem fognak elevenen megnyuzatni, csak egy kicsit megcsonkíttatnak. S a budapesti kereskedők a miniszteri kézszorítás, csitító szavak és enyhítő rendelet által egészen el vannak most ragadtatva s a boldog emberek Tiszának fogják betudni érdemül, ha 100°/o adóemelés helyett, mely rájok rovatott, a bizottsági eljárás után csak 50°/o adóemeléssel suttatnak. Azt fogják hinni, hogy ha Wahrmann nem beszélt volna Tiszával s a Lloyd nem is, a miniszterelnök nem bocsátja ki ama rendeletet, bizton rajtuk marad a nagy adó, a mint az adófelügyelőség azt indítványozta s a jószivü minisztert áldani fogják, hogy a csapást enyhítette. Pedig igazán az adófelügyelők és adóhivatalok csakis felsőbb utasítás szerint jártak el, midőn az egész országban a III. osztályú jövedelmi adót mértéktelen felsrófolják s midőn ezt teszik, már arra is kalkulálnak, hogy az adókivető bizottságok számos esetben a reklamácziónak helyt adva, az első adójavaslatot mérsékelten le fogják szállítani. Az eredmény mégis csak az leend, hogy a jövedelmi adó sokkal több lesz, mint volt, és pedig nem csak a kereskedőknél, kiknek lármája Tiszát tegnapelőtt megijesztette, de kiket oly könnyű szerrel megnyugtatott, hanem az iparosoknál, ügyvédeknél, orvosoknál is és mindenkinél, ki harmadik osztályú jövedelmi adót tartozik fizetni. S ezen direkt adóemelés nemcsak Budapesten terveztetik és vitetik keresztül, hanem az egész országban s a panaszok, melyek Budapesten felhangzottak, fel fognak hangzani mindenütt, csakhogy el fognak némittatni azzal az írott malaszttal, melyet Tisza Kálmán a budapesti kereskedelmi kamara kérelmére hamarosan kiadott, hogy elejét vegye az oppozícziónak. Most már akárki panaszkodik, a kormány és emberei eme rendeletre fognak hivatkozni s hallgatást követelni, utasítva a sérelmes adófizető polgárt, hogy reklamáljon és pereljen a kivetés ellen, ha nincs vele megelégedve. Sokan megteszik ezt, de nem használ, sokan nem teszik, mert nem használ. A kormány pedig az egyes polgárral szemben azt fogja állítani, hogy jogos a kiszabás, mert az illető belenyugszik inkább, mint még ráköltsön a hiábavaló ellenkezésre, vagy pedig, hogy jogos a fölemelés, mert a felsőbb fórumok is úgy határoztak, mint az adóhivatal. Míg azonban a reklamácziók ideje is lejárt, addig a választásokon túl leszünk s akkor már éppen minden jól van. De akinek adóügye függőben van, jól vigyázzon magára, nehogy ellenzéki párthoz szegődjék. A budapesti kereskedők kormánypárti felháborodása abban különbözik mások hasonló panaszaitól, hogy rögtön sikeres volt — látszólag — kérhettek volna igazságot mások, ellenzékiek ! Nagy befolyásúak-e ezen körök, vagy csak a fővárosi kilenc kerületet féltette Tisza az ellenzéktől, nem kutatjuk, tény az, hogy a fővárosi kereskedők mézes madzagot kaptak. Mulatságos volt aztán tegnap nézni őket, mint nyalnak rajta, hogy iparkodott egy-két udvari és katonai szállító kormánypártiságával demonstrálni. Csak legalább egy kis csont lett volna a vezetők derekában, hogy tudtak volna egyenesen állni, de a miniszterelnök grácziája előtt a legtöbben csak hajlongni voltak képesek. Ezek adója iránt kegyelmet fog a kormány tanúsítani, de hogy a kiskereskedő és kisiparos mit nyernek azáltal, hogy a budapesti kereskedőség mint testület oly szép alázatos, azt majd az adókivetésnél egyenként tapasztalni fogják. Kortespolitika és finánczpolitika csodálatos módon találkoztak s ütköztek egymásba. Tisza szépen megoldotta a kérdést, hogy a kecske is jóllakjék s a káposzta is megmaradjon. Az inczidens elintéztetett, a kereskedelmi kamara és testület nyugodtak. Nincs Budapesten polgári oppoziczió. De a kinek adója a rossz viszonyok daczára felemeltetik, az mégis nehéz szívvel fogja szavazatát a miniszteriális jelölteknek ajándékozni. Azért válaszszon kormánypártit, hogy még több adót fizessen ? A román kormány megbízottjai — mint a Bud. Kerr.-nek Bécsből jelentik — Szögyény osztályfőnökkel tartott rövid konferenczia után tegnap elutaztak Bukarestbe. A tárgyalások azonban már a legközelebbi napokban egyelőre írásbeli utón folytattatni fognak. Giers lemondásának kirére a Times pétervári levelezője egy magas rangú orosz államférfihoz fordult, akitől a következő felvilágosítást kapta: Giers múlt kedden a czárhoz ment Gacsinába s előadta, hogy mily nehéz a barátságos érintkezést fentartani a külhatalmak képviselőivel, különösen a német nagykövettel, ha a Moszkvai Hírlapnak megengedtetik a minisztereket elkülöníteni a czártól és kijelenteni, hogy amit ők a felség meghagyásából kimondanak, az csupán miniszteri vélemény és nem a czári kormány nyilatkozata. A czár, úgy látszik, elismerte e nehézséget és kijelentette, hogy intézkedés történt, miszerint Katkov ezen túl józan határok közt tartassák , különben Katkovot nagy hazafinak tekinti. A német nagykövet már értesíttetett, hogy Katkov a Moszkvai Hírlap részére czenzori megrovást fog kapni, de hogy a czár kívánságára ezen megrovás nem fog a hivatalos lapban közzététetni. Katkov támadásai a külügyi hivatal ellen most valószínűleg egyelőre meg fognak szűnni, hanem azon kímélet folytán, melyben megrovása történt, a Németország és német barátság elleni támadásai ismét meg fognak újulni. Az orosz kormányzás külföldiek előtt megfoghatatlan. Mi oroszok magunk, így folytatja amaz államférfit, alig bírjuk megfejteni a nehézségeket máskép, minthogy autokrata uralkodás alatt minden lehetséges. Ilyen kormánynál a kegyben álló személyek mindig nagyobb szerepet visznek, mint a kormány többi tagja. Ha tekintetbe veszszük azt, hogy Giers mindig azt vallotta, hogy ő neki nincs saját politikája, hanem ő csak ura politikájának végrehajtója, akkor az olyan támadások, melyeket egy egyszerű hirlapiró Giersen át a czár saját politikája ellen intéz és a miniszternek további nyugodt megmaradása a hivatalban, a hirlapirónak pedig megmenekvése a Szibériába küldetéstől, azon rendkívüli jelenségek közé tartozik, amelyek csakis Oroszországban lehetségesek. Nem kell elfelejteni, hogy orosz miniszternek nincs tulajdonképen joga állásáról lemondani. Ha valamiről panaszkodik és ez nem orvosoltatik, ebből természetesen az ő lemondása következnék, de a czár azt mondja: Ez mind esztelenség! és a miniszter kénytelen állására visszatérni. Katkov nem az a hatalom, amelynek tartják; ő az oligarchiának, mely most uralkodik, eszköze. Katkov éshírlapjának fentartása igen fontos Tolstoi gr. belügyminiszterre s Pobiedonoszef vallásügyi miniszterre s másokra nézve, az autokrata hatalomnak a belpolitikában való megszilárdítása végett. E végből ki kell irtani a nép fejéből minden úgynevezett veszélyes külföldi rendszernek és orvoslatnak még csak eszméjét is. Elsősorban a túlhatalmas német befolyás ellen irányul a Moszkvai Hírlapnak az idegen és forradalmi elvek ellen irányzott hadjárata. Azonban a mostani konzervatív sajtó még forradalmibb, mint ahogy volt a szabadelvű, mielőtt a Golos elnyomásával elnémíttatott. E hírlap egyszer egy igen józan czikket írt a császári tanácsban alkalmazandó reformok tárgyában, csupán az ügyek gyorsabb elintézésére vonatkozólag, és az előbbi czár, kiről most azt hirlelik, hogy bensőleg szabadelvű volt, Livádiából azt sürgönyözte, hogy vonják feleletre a Golost, hogy mikép merészkedett oly szemtelenül kritizálni a császárság legfőbb hatóságát. A Moszkvai Hírlap ugyanezt a hatóságot mostanában forradalmi czélzatokkal vádolta s tette ezt büntetlenül. A szabadelvű sajtó csak reformokat ajánlott az ország némely intézményében és forradalminak nyilváníttatott; most a szélső konzervatív, vagy bármikép neveztessék a most kegyben álló sajtó, elég forradalmi, hogy az ország legfőbb intézményeinek, ide értve a császári tanácsot, a minisztériumot és szenátust, eltörlését indítványozza. A pétervári lapok főbbjei e nyomokat követik és ugyanazon kiváltságokat élvezik, mint Katkov. Most még inkább, mint valaha, ostromolják Németországot ; míg a Novosti, mely a Golos nyomait követné, nem mer a Moszkvai Hírlap, a Novoje Vremja, a Komaros Svnettje s Metserszky Garasdaninje ellen szembeszállni. Londonból jelentik ápril 4-iki kelettel . Sir H. Holland, koloniális titkár elnöklete alatt ma nyittatott meg a sokat emlegetett koloniális konferenczia számos miniszter, páit és parlamenti tag jelenlétében. A konferencziát lord Salisbury nyitotta meg rövid beszéd kíséretében. A gyarmatokkal legközvetlenebbül érintkező hadi és tengerészeti miniszterek és a főpostaigazgató szintén részt fognak venni a konferenczia tárgyalásain, melyeknek tárgyát a következő kérdések fogják képezni : 1. Az ausztráliai kikötők védelme. 2. A Torres-tengerszoros és a Simon-öböl védelme az összes ausztráliai gyarmatok által. 3. A tábla- és Simonöblök védelme. 4. Szénállomások létesítése és védelme. 5. Kábel-összeköttetés Anglia és a gyarmatok között. 6. A fennálló kábeltársaságok segélyezése. 7. Kikötők építése és czirkálóhajók beszerzése a Csendes-óczeánban. 8. A gyarmati hajóraj növelése. 9. Segítése az oly rendes vagy tengerésztiszteknek, kik gyarmati szolgálatba akarnak lépni. 10. A külhatalmakkal való viszonyok, tekintettel e gyarmatbirtokokra. 11. Postatarifa Anglia és gyarmatai között. 12. Mentési szolgálat a nyílt tengeren. 13. A gyarmatokban hozott ítéleteknek jóváhagyása Anglia által. 14. A délafrikai benszülöttek államainak helyzete. 15. Törvényjavaslat arra vonatkozólag, hogy valaki elhalt nejének nővérét elveheti-e. 16. Egyidejű czenzusfelvételek az egész országban. Annak a javaslatnak megszavazásában, hogy az ír kényszerből első felolvasása alkalmával a vita befejeztessék-e, az alsóház 670 tagja közül 618 vett részt. A javaslat mellett szavazó többség 363 volt, mégpedig 295 konzervatív, 66 szabadelvű unionista és egy Gladstone-párti. A 255 szavazatnyi kisebbségben 178 Gladstone-párti, 75 parnellista és 2 szabadelvű-unionista volt. Távol maradt 21 konzervatív, 5 szabadelvű-unionista, 12 Gladstone-párti és 11 parnellista. Három hely ez idő szerint nincs betöltve. A hatalmak szövetségei. Berlinből írják ápril 3-ról: Korai volt a franczia lapok öröme a három császári szövetségnek állítólag márczius végén történt letelte felett. Bebizonyított tény, hogy a lejárat idejét Katkov helytelenül írta meg, mert a szövetséget általában nem kellett megújítani. Most azonban világosan észrevehető, mily czélzatot kötött össze a Moszk, hjd. azon alaptalan híreszteléssel. Csakhogy a tőle várt eredmény vagy egyáltalán elmarad, vagy pedig nem sokáig fog tartani. A czár részéről történt bizalmas megintés Katkovot nem fogja ugyan üzelmei folytatásától visszatartani. De azért a dolog mégsem egészen az ő és hívei óhajai szerint végződött, kik abból sem meríthetnek vigaszt, hogy Salisbury az angol parlamentben azon nyilatkozatot tette, hogy nincs tudomása az Olaszország és a két császári hatalom közti szövetségről. A kérdés az ily dolgokban nem mindig tapintatos lord Strathedentől indult ki. Salisbury beszédének szövegét tekintve, félig gúnyosan azt felelte, hogy egy szövetség tárgyában hozzá intézett kérdésre bajos felelni. De még ha a kérdés egyszerű szerződésre vonatkoznék, akkor sem tudna — mondá Salisbury — felvilágosítást adni, mert maga sem kapott ilyet. Ez természetesen a hivatalos közlésre vonatkozik, melynek tárgya titkos egyezmény nem is lehet. Bizonyára csak véletlen, hogy lord Stratheden kérdése »Olaszország és a német hatalmak közti szövetségre irányult, míg Salisbury válaszában az Olasz- és Németországok közti szövetségről beszélt. Ez alkalommal emlékeztetni akarunk arra, hogy hosszú ideig a német-osztrák-magyar szövetség lételét is kétségbe vonták, mégpedig nem csupán hírlapokban, hanem kormánykörökben is. Később azonban kitűnt, hogy ez a szövetség csakugyan létezik. Ugyanez történik most Olaszországgal. Csakhogy bizonyos érdekelt felek kételyei meg nem változtathatják a tényállást. Egyébiránt senki sem kételkedik benne, hogy ha az egyensúly a Közép-tengeren bármikor fenyegetve lenne, Anglia Olaszország mellé állana az egyensúly fentartása érdekében. Érdekes, hogy ugyanazon hangok, amelyek a középeurópai védelmi szövetséget kelletlenül nézik, ismételve azt állítják, hogy Törökországot nyugtalanítja az, hogy Olaszországnak Tripoliszra nézve ígéret létetett. Ez azonban legalább is félreértésen nyugszik s Konstantinápolyban jobban vannak a tényállásról értesítve. Azok a hírek, mintha a szövetség megkötésekor bizonyos országok szétosztattak volna, különben is már rég megcáfoltattak. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Báró Podmaniczky Frigyes emlékirataiból. (Napló-Töredékek. 1824—1886. Irta báró Podmaniczky Frigyes. Első kötet 1824—1844. örül Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedése. Budapest 1887. Ára 3 fzt.) Báró Podmaniczky Frigyes, közéletünk egyik ismert szereplője, megkezdte emlékiratai közrebocsátását. Az első, szépen kiállított és 352 oldalra terjedő kötet két főrészből áll s az író gyermekkori és tanuló évei emlékeit beszéli el egyszerű, de megnyerő modorban. Báró Podmaniczky 1824-ben született s joggal mondhatja, hogy hazánk történelmének igen érdekes,szakát élte át. De nem csupán mint egyszerű néző. Ő szerencsésebb volt sok millió kortársánál. Már 1843-ban gróf Ráday Gedeon, Pestmegye akkor sokat emlegetett követének írnoka volt s igy közvetlen közelből nyílt alkalma bepillantani az 1843/4-iki emlékezetes pozsonyi országgyűlés működésébe. Közpályája akkor veszi kezdetét , hogy negyvenöt év óta gyakran milyen kiváló állásokat töltött be, habár szerényen napszámosnak, kortesvezérnek mondja magát, az eléggé ismeretes. Élményeinek első kötete még csak azon időkig terjed, midőn tizenkilencz éves korában közpályára lépett, de azért sok érdekeset nyújt, mert a régi magyar úri élet számos jelenetét eleveníti meg. Rövid, de élénk rajzokban mutatja be atyját, testvéreihez való viszonyát, nevelőit és nevelése menetét, Pest város régi állapotait, az akkori városi életet s sok más érdekes kisebb-nagyobb jellemvonást a régi nemzedék köz- és magánéletéből. Hogy az olvasó közönség figyelmét az érdekes munkára felhívjuk, azt hiszszük, leghelyesebben járunk el, ha minden különös magasztalás helyett, magának a nemes bárónak engedjük át a szót. Legjobban saját maga fogja megnyerni a közönség kegyét, ha az első kötet egyik érdekes szakaszának nagyobb részét mutatványkép ide iktatjuk. A fejezet czíme a végzetes 1838-as év, mely nemcsak Pestre vált fontossá, hanem a báró életét is befolyásolta , mert akkor jutott tanulmányai folytatása végett a vidékről — Miskolczról, a fővárosba. Tanulmányai itteni beosztását leirva, igy folytatja: Az 1823—24—25-ik évek úgy látszik sok figyermeket hoztak világra, ezt kell legalább következtetnem azon velünk majdnem egészenazonos korú ifjak nagy számából, a kik rövid idő alatt velünk érintkezésbe jutának. Gróf Zichy Miklós és Béla (palotai), gr. Fesztetich Béla, gr. Andrássy Gyula, báró Lipthay Antal és Béla, Lónyay Menyhért és Albert, Szentgyörgyi Horváth Sándor, Boronkay Rudolf, dr. Prónay Elek, Bajzáth László,báró ifj. Jósika Miklós, Géza és Leo képezték azon kört, a melyben napjaink lefolytak s a melynek számtalan kellemes és szép ifjúkori emléket köszönhetek. Pesten az ágosti hitvallású gimnáziumban az itt felemlített időben két év alatt mint Taubner tanár tanítványa a Rethericát és Poesist végeztem. Taubner tanárunk ő fensége Dorottya főherczegaszszony udvari lelkésze lévén, hetenkint egyszer a budai királyi várban protestáns isteni tiszteletet tartott a főherczegnő rendeletéből. Ezek alkalmából, mint Taubner tanítványai, ki lettünk rendelve, csinos ünnepi ruhában, résztveendők ez udvari isteni tiszteletben, aminek szívből örvendeztem, mert kellemesebb volt a királyi vár egy kényelmesen berendezett termében végig hallgatni az úgy is kissé hosszadalmas szertartást, mint pesti kietlen templomunk erkélyén az orgona hangjait kisérni énekünkkel. A hányszor az ima vagy egyházi szónoklat közben megváltónk neve felemlittetett, az egész gyülekezetnek fel kell emelnie s meghajtani magát; ez pietista szokás, melyet mi mint presbiteriánusok nem ismertünk s a melyre nagyon nehezen adtuk magunkat reá, mert értelmét felfogni nem valánk képesek. Taubner néhány évvel utóbb Dorottya ő fensége kegyeiből kiesvén, a hadsereghez neveztetett ki tábori lelkészül. Mint ilyen, 1856 május havában Matters nevű, Innsbruck közelében fekvő faluban, ahol mint a 8-ik, Lajos főherczeg nevét viselő sorezred közlegénye állomásoztam, felkeresett. Mikor hajdani tanárommal egy 10 évi időköz után ez alkalommal találkoztam, egy feltűnő szép nő társaságában valók, mely véletlen azonban úgy tetszett nekem, nem éppen kellemetlenül hatott a szent atyára. Tánczmesterünk, Beauval, a német színház balletmestere volt, kiváló ügyes s fáradhatlan szorgalmú franczia ember, aki művészetét nagyra becsülte, de azt feladatának megfelelőleg is tudta a fiatalsággal elsajátíttatni. Akkoron nem az volt a tánczleczkék által elérendő főczélul kitűzve, hogy tudjunk keringőt, galoppot, franczia négyest lejteni s hogy azután egy-egy nagyobb gyermekbál alkalmával fenn ne akadjunk. Ezzel ellenkezőleg, a főczél az volt, oda hatni, hogy helyesen járni, mozogni, állni, leülni, bókot csinálni tanuljunk s ne jöjjünk zavarba lábaink s karjaink miként való elhelyezése s mozgása iránt. Ki ezeket nem tanulta meg, ügyetlen, szegletes s nevetséges marad mind örökre magának s másoknak nagy alkalmatlanságára. Eme kisszerűeknek látszó, de az életre mégis némi fontossággal biró s a műveltség egyik főkellékének tekinthető tulajdonokat pedig úgy sajátítottuk el, hogy először rendesen állani, helyben »battement«-okat vágni, ebből kifolyólag lépni, hajlongani, kezünket kinyújtani s visszavonni kezdettünk. Mindaddig, míg eme alapelemekre nézve teljesen otthonosak nem valánk, táncz megtanulásához nem fogtunk, a mi nekünk, akik csak felületesen tudtuk megítélni a nevelés komolyabb követelményeit, szerfelett unalmasnak s hiábavalónak tetszett. Ezen alapmozgásokra nézve tisztában lévén, kezdettük azután meg a gavotte, menuette, a mazurka tanulmányozását s fokonkinti begyakorlását; mert annyi bizonyos, hogy a ki eme tánczokat tudja, könynyen fogja megérteni s a kellő ütem betartása mellett lejteni is adivatos tánczok bármelyikét. Ezzel ellenkezőleg, akinek alkalma nem volt, hogy amaz alapmozgásokat s abból mintegy kifolyólag a test egyensúlyban való tartását s a gömbölyded mozdulatokat elsajátítsa, sohasem fog tudni férfiasan, de egyszersmind becsteljesen járni, mozogni s viselkedni, ügyesen s jól tánczolni pedig, mig él, nem leend képes. A tánczről való emez elmefuttatásomat elhallgatni nem tudtam s nem is akartam, mert intendáns koromban a színi tanodából kikerülő fiatal hölgyek s ifjak járása, mozgása s tagmozdulatai váltig bebizonyították azt, hogy valódi, az elemi oktatáson kezdődő tánczleczkék, illetőleg a tagok mozdulatainak kiképzése nélkül nem lehet a színpadon okvetlenül szükséges azon ügyességet megszerezni, mely elengedhetlen azoknál, akik művészi pályára lépnek, s idealizálni hivatják azt, amit az élet gyakran nagyon is prózai módon állít elénk. A nők járása mostanság úgyis teljesen nélkülözi a kecsteljesnek minden lehető alapfeltételeit, amennyiben a magas sarkok divatja óta rokkant térd akármennyi, de egyenes vonalakban aláereszkedő lábszár vagy szép láb nem létezik többé. Beauval tánczmesterünknek egyik leggyakorlatibb s a szülők által teljesen méltányolt azon ötlete támadt: tanítványai sorából rendezni kisebbszerü táncz vigalmakat, melyek »Beauval-bál« czimen nagy népszerűségnek örvendenek. — Ezen »Beauvalbál«-ok alkalmával azután gyakoroltuk be magunkat mulatozás közben a társas tánczokba, megszoktuk a női világgal való, a műveltség és illem szabályainak megfelelő társalgást, s elsajátítottuk általában a társas élet mindazon nem annyira merev szabályait, mint inkább ösztönszerű tapintat parancsolta szokásait, melyek hirhatása nélkül a világfi simaságát végképen elnyerni lehetetlen. E kedélyes s rendkívül mulatságos bálok, menten minden csak képzelhető illetlen magaviselettől vagy durva s éretlen tréfáktól folytak le, a mennyiben szüleink ugyan nem, de nevelőink s a kisasszonyok nevelőnői mindig jelen valának, s Beauval maga mint különösen érdekelt fél ügyelt arra, nehogy bármi csekélyebb kihágás által intézménye gyorsan szerzett népszerűségét elveszítse. Az első »Beauval-bál«, melyben részt vettem, a Hanzély-házban, a József-tér és Nádor-utcza szögletén, tartatott meg. E bálon láttam először az angyali szépségű, alabastrom fehérségű s a mellett mégis piros-pozsgásnak mondható Kendeffy Katinka grófnőt, ki ne ismerte volna őt később, mint egyik legszebb tündérét a pesti nagyvilági társaságnak; mikor ott ama »Beauval-bál« alkalmával először megláttam, első gondolatom az volt őt tánczra kérni fel; de megijedt tőlem s a kályha mögé bujt, mitsem akarván tudni rólam; nem tágítottam, s előhizelegtem a kályha mögül, s talán ez eljárásom vetette meg alapját későbbi őszinte s igaz barátságunknak. Ezután a divat csakhamar felrugtatta az eleinte szerény »Beauval-bálok« agióját, úgy annyira, hogy az egyszerű Hanzély-házból a Marczibányi-palota fényes termeibe vonultunk be; ez időtájt voltak legfényesebbek s oly nagyszerű jelleget öltöttek, hogy egy-egy már iskoláit rég végzett ifjú uracs is közénk mert furakodni. Ezen a Marczibányi-palotában — jelenleg a földhitelintézet hivatala — lefolyó tánczvigalmak a magam életében is fordulópont gyanánt szerepeltek, amennyiben e bálok alkalmával ismerkedtem meg egy serdülő leánykával, akit azontúl évek hosszú során át forrón szerettem. — E szerelem nyugdatlan, szeles, túl a rendén szeleverdi magam viseletének és gondolkozásmódomnak, évekre kihatólag nyugodt, mondhatnám komoly s belsőbb irányt EgéSz tevékenységem oda vala irányozva, hogy neki tessem s hogy magamat szerelmére érdemesítsem, a mi nem volt éppen könnyű feladat, mikor annyi fényes tehetségű, már végzett s igy tehát független s vagyonos, nem iskolákat járó suhancz, mint én, nem is talmi, hanem valóságos épouseur udvarolt neki. Négy éven át tartott e regényem; minden tettem, minden tanulmányom, minden foglalkozásom neki vala szentelve ;igyekezetem azon végczélban pontosult egybe: fiatal korom daczára is, bebizonyíthatni azt, hogy felérek belbecsben s értékben azon férfiakkal, a kik szerelméért versengenek; e folytonos törődés lázassá s mégis magamba vonulttá tőn, csak ha őt pillantom meg, éledt fel újból a szerelmesek ama reménysugara, mely elektromos szikra gyanánt életre gerjeszti a már végvonaglásban sínylődőket. Egy nagyobb tánczvigalom alkalmával — mint mindig, úgy most is — a cotillont tánczoltam vele ; sokan valánk, s igy a párok nem ülhetvén egymás mellett, a tánczosnők az első sorban, a tánczosok pedig másodsorban foglaltak helyet, kiki tánczosnője mögött. Mikor hófehér, gömbölyded vállát megpillantom, akarva nem akarva azt kelle néznem, a vér forrni kezde bennem, beszélgetni kezdék vele, s ő, hogy jobban megértse szavaimat, hátrapillantott, mosolylyal ajkam ; e mosoly, lehelletének fugalma s azon közelség, melybe egymáshoz jutánk, magamon kivül ragadt — s egy forró csókkal érintem vállát. Életem e perczét sohasem fogom elfeledni, mert érezem, hogy a végelhatározás pillanata elérkezett, — csend leve körülem, mintha el akarna sötétülni szemem világa, olyszerű fátyol vonult pilláim elé, midőn felém tekintve, szelíd kifejezésü bensőségtől áthatott sötét szemeivel e szavakat sugá nekem : jó volt! Három évvel az itt történtek után, miután utolsó vizsgámat letettem, beállítottam édesanyámhoz s bevallom neki, hogy meg akarok házasodni. Anyám, úgy látszik, várta enyilatkozatomat, mert nem mutatott semminemű meglepetést vagy csodálkozást, e szavakkal fordulván felém : Semmi kifogásom, édes fiam, választásod ellen, de gondold meg, hogy 19 éves ifjúnak megházasodni veszélyes, sőt végzetteljessé lehet mindkettőtökre. Várd meg a jövő évet, tedd magadat meg őt is próbára, ne találkozzatok addig, s ha ez év múltán is így fogtok egymás iránt érezni, mint most, akkor megnyugvással foglak titeket megáldani. - Arra már nem emlékesem, hogy édesanyámnak A korrupczió. A Tisza-korszak kormányzási taktikájának egyik botrányos jelenségét vetette ismét felszínre a legújabb budapesti sajtóügyi esküdtszéki tárgyalás. Annak az eltussolási politikának, mely a hivatali hierarchia egész lánczolatán át nagy kedvteléssel és virtuozitással oly sokszor gyakoroltatik, egyik szemenszedett bizonyítékát szolgáltatta az a becsületes községi bíró, aki az esküdtszéknek boldog naivitással mondta szemébe, hogy a hivatalos hatáskörben elkövetett visszaélések és bűntettek egész soráról volt tudomása, hjáh, de kérem, mit tegyen, úgymond, az ember, mikor ott a szolgabíró, aki azt mondja, hogy el kell nézni a dolgot, és mikor az, aki lop és aki csalni akar, megyei útbiztos. Egy fiatal kir. alügyész, kiben a napi áramlat durva és gonosz realizmusa még nem ölte ki az ideált, azok után, a miket a tárgyaláson tapasztalt, elejti az utbiztos, mint közhivatalnok érdekében emelt vádat és nyilatkozatában, melylyel ezt teszi, egyenesen kimondja, hogy a famázus úlbiztosnak nem a vádló, hanem a vádlottak padján van helye. Az embernek jól esik ez a lelkesedés az igazság magasztos követelményei iránt. Annál jobban esik, mert a magyar királyi ügyészséget a budapesti kir. ítélőtábla mellé rendelt főügyész példája nyomán rég megszoktuk tisztán politikai és nem igazságszolgáltatási közegnek tekinteni, mely előtt magasabban áll a kormányhatalom érdeke, mint a vádlásnak sokszor nagyon odiózus, de törvényes kötelessége. És mi idézi elő és terjeszti egyre jobban azt a korrupciót, melyet közéletünkben napról-napra jobban tapasztalunk ? A magyar kormány feje tagadja a korrupczió létezését. Ha általános vádak hangzanak a sajtóban és a képviselőházban, akkor szörnyű indignáczióval visszautasítja azt s adatokat kér. Ha pedig az adatok és bizonyítékok egész sora állittatik szeme elé, akkor azt mondja, hogy másutt is vannak bűnösök s a száz és száz adat csak kivételes eset, a mely mit sem bizonyít. Pedigük helytt divó eltussolási rendszer mellett azok az esetek, melyek mindennek daczára, sokszor egész véletlenül, napvilágra kerülnek, kétszeresen ijesztő színben mutatják közállapotaink folytonos erkölcsi rothadását. Mert a már el nem tussolható eseteknek ily botrányossága elemi igazsággal mutat rá azon visszaélésekre, melyek érdekében az elsimítási rendszer a hivatalos apparátus egész hatalmának lelkiismeretlen igénybevételével következetesen gyakoroltatik. De a legmegbélyegzőbb tünet, mely egész félelmetességében mutatja közállapotaink erkölcsi romlottságát, abban áll, hogy feljelentés, panasz és vád olykor mit sem használ ma már nálunk, mert erre a hivatali lelkiismeret — mint nem egy példa mutatja — nem mozdul meg ott, hol rendes uton kellene orvoslást nyújtani. A felháborodott közvéle