Pesti Napló, 1888. március (39. évfolyam, 61-91. szám)

1888-03-01 / 61. szám

, 61. szám Budapest, 1888. Csütörtök, márczius 1. 39. év­­folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 frt Ea M­­­tt Vadis postai ktUönktödére kívántatik, pontabelytfrt báronként 86 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Ést^^BMBB_1^jalisaMSMd A czukoradóról. — febr. 29. Mióta Achard III. Frigyes Vilmos po­rosz királyhoz a múlt század utolsó évének elején közvetlen beadvány útján találmánya, a répaczukor gyártás számára, melynek lé­nyegét akkor ki is fejtette, a kizárólagos sza­badalmat szorgalmazta, a közgazdasági érde­kek és a pénzügyi problémák egy egész új világa keletkezett. Ez érdekek fontosságban egyre nyertek, de a czukor megadóztatásának nehéz feladatát még a leghaladottabb orszá­gokban sem sikerült hosszabb tartamú meg­­nyugvás mellett megoldani. Eleinte csak vámokkal igyekeztek a belföldi répaczukor-gyártást a gyarmati nád­­czukor versenye ellen megvédeni. És ha erre akkor az európai államok nem határozták volna el magukat, ma ez az iparág egyáltalán nem is léteznék. Igaz, hogy annak meghono­­sítása nagyon sokba kerül, mert például azon kedvezmények összegét, melyek a czukor­­iparnak 1817-től 1856-ig Ausztriában nyúj­­tottak, az osztrák pénzügyminisztérium egy kiváló hivatalnoka nem­rég közzétett tanul­mányában 120 millió konvenc­iós forintnál többre becsüli. Csak miután a nádczukor versenye már nagyrészt meg volt törve, akkor adóztatták meg a répaczukor-termelést, melyből az álla­mok — annyi áldozat után — végre jövedel­met is akartak látni. És ez időtől fogva nap­jainkig a legkülönbféle adózási módozatok alkalmaztattak majd tisztán, majd pedig áta­lányozással és kontingentálással kapcsolat­ban. De azt, hogy valamely adóztatási mód a többiek felett általán elismert fölényt vívott volna ki magának, alig lehet mondani. Hiszen míg például Oroszország a répaadót a terményadóval váltotta fel, addig megfor­dítva újabban Francziaország a répa meg­adóztatására tért át, és példáját, ha a czukor­­válság még csak egy évvel tovább tart, Belgium szintén követte volna. Azt állítja sok elméleti szakember és most már, a kormány határozott szándékának megismerése után, nálunk a vállalkozók több­sége is, hogy a terményadó, mely a kormány legújabb előterjesztése szerint 11 forintot ten­ne métermázsánként, a czukoradónak legtöké­letesebb formája. Ez állítólag a magyar köz­gazdaság érdekeinek is legjobban megfelel, mert az osztrák és a hazai répa czukortartal­­ma közötti különbséget kiegyenlíteni alkalmas. Tegyük fel, hogy ez így van, és igaz az, hogy a magyarországi répára mázsánkint annál kevesebb esik a terményadóból, men­nél több kell belőle egy-egy­ mázsa czukor előállításához. De hát várjon, ha a répa czukortartal­­mában nyilvánuló különbség ellensúlyozva lesz az adóban, nincsenek-e a magyar répa és a belőle gyártott czukor termelésénél az osztrákkal szemben semmiféle más oly kü­lönbségek, melyekre az adótörvénynek, ha a túlterhelést el akarja kerülni, okvetlenül szin­tén figyelemmel kellene lenni ? Nálunk a tő­ke drágább s a munka aránylag nem oly jö­vedelmező, a közigazgatás pedig a termelésre határozottan kedvezőtlenebb hatású, mint Ausztriában. Ezen különbségeket ignorálhatja az, a­ki a törvény tárgyalását egyszerűen el akarja intézni, de a­ki a czukoripar és vele a czukorrépa termelését nálunk komo­lyan fejleszteni kívánja, az szemet nem huny­hat előttük. Ha súlyt fektetünk arra, hogy a czukor­ipar nálunk mélyebb gyökeret verjen, mint eddig, midőn azt csupán egy pár privilegiált helyzetű nagy vállalat és néhány folytonos élethalál küzdelemben vergődő gyár képvi­seli, akkor ez iparág létérdekeivel is jobban kell törődnünk s azokat nemcsak a kincstár­nak kell kimélni, a­mely tekintetben nem igen lehetett panasz mostanáig sem, hanem ez ér­dekeket az osztrák verseny káros hatásától is lehetőleg meg kell védeni. Az eddigi tapasztalatokból e részben elég tanulságot meríthettünk volna. Czukorfo­­gyasztásunknak csak felét tudtuk belföldi czukorral fedezni, a másik felét át kell az osztrák iparnak adni, mely az itt termelt czu­kor egy részét kiszorítván a belföldi piacz­­ról, ez kénytelen volt a keletre kivándorolni. Azonban nemcsak a termelés érdekei nem óvattak meg, hanem a fogyasztók is ki voltak az idegen érdekeknek szolgáltatva. A magyar fogyasztó közönség a monarchia összes czu­­korfogyasztásában egy negyedrészszel lévén érdekelve, kiváló gyakorlati szakértőkkel egyetértve mondhatjuk, hogy míg terhünk a czukoradóból 25°/o volt, addig az állam a czu­­koradó fogyasztás előnyeiben csak 5,4°/o ere­jéig részesült. És ez az arány valószínűleg jö­vőre is fenn fog maradni, vagy csak lényeg­telen módosuláson megyen keresztül. A magyar állam, melynek egy méter­mázsa czukor fogyasztása után nem volt több jövedelme, mint 1 frt 75 krajczár, holott az osztrák állam abból 7­ert 53 krajczár hasznot húzott, kénytelen volt még külön magyar czukorfogyasztási adót is behozni. Magyarországon kétféle czukor-, valamint kétféle sörfogyasztási adó van, melyek mind­egyikének elseje nagyrészt az osztrák gyáro­sok zsebébe és az osztrák kincstárba szivárog el, másika pedig arra való, hogy az államnak e czikkek fogyasztása után valamely jövedel­met mégis biztosítson. Az osztráknál átlag sokkal szegényebb magyar fogyasztó tehát kétszer adózik, míg amaz csak egyszer. Ez a tény oly kézzelfoghatólag elítéli fogyasztási adórendszerünket, hogy képtelenségének fel­tüntetésére kár egy szóval is többet vesz­tegetni. A czu­kor-, szesz- és sörtermelés terén épp úgy, mint ezek fogyasztásánál kibékít­­hetlen érdekellentétek vannak a monarchia két államában. Midőn ezt az ellenzék annak idején hangsúlyozta, azt felelte reá a kormány, hogy azok kiegyenlítése lehetséges. E válasz határozott ígéretet foglalt magában, melyről azonban, a czukor-, szesz- és söradótörvénye­ket módosító javaslatok közzététele után, most már mondhatjuk, hogy ez egyáltalán nem jön beváltva. Az új szesz- és söradó-törvényekről e részben a lapokban mondatott már vélemény, most a czukoradó szabályozásáról kívánok nézetet mondani. Az új czukoradój­avaslatnak felfogásom szerint három hibája van. Az első az, hogy a magyar és az osztrák czukortermelés közötti különbségeket csak kis részben egyenlíti ki. A második hibája abban áll, hogy köztudo­mású pénzügyi károsodásunknak nem vet véget. A harmadik pedig, hogy a kiviteli ju­talom nyújtásából állandóságra szánt gazda­sági intézményt alkot, melynek hatása az lesz, hogy a czukoripar az európai czukor­­piaci és az idegen törvényhozások esélyei folytán szakadatlanul a legnagyobb válságok veszélyének marad kitéve. A magyar mezőgazdaság a legnagyobb mértékben reá van utalva arra, hogy a czu­korrépa termeléssel szélesebb körökben fog­lalkozzék. És­pedig nemcsak azért, mert e czikk jól jövedelmezhet, hanem, mert az ész­szerű gazdálkodást annál alig alkalmasabb valami meghonosítani. Csak Német- és Fran­cziaország tapasztalatait kell e részben szem előtt tartani, hogy meggyőződhessünk azon előnyökről, melyekkel a helyes vetés-forgás, trágyázás és okszerű állattenyésztés terjesz­tése tekintetében a czukorrépatermelés jár. És ezen jó hatása nem csak közvetlenül a répaföldeken, hanem szaktekintélyek nyilatkozata szerint hatszor oly nagy te­rületeken is érezhető a szomszédságban. Az 1882. évi franczia czukortermelési szakta­­nácskozmányban, melynek lelke a hires Vil­­morin volt, tapasztalati tények által jön ki­mutatva azon roppant horderő, melylyel a mezőgazdaságra nézve a czukoripar bir. Kí­vánatos tehát, hogy nálunk is az alkalmas nyugati vidékeken a czukorrépa minél na­gyobb téren állíttassák elő és pedig nemcsak nagy gyárosok, hanem kisebb termelők által is. Ez azonban csupán akkor lesz lehetséges, ha legalább a belfogyasztás biztosíttatik a czukoripar számára és pedig a magyar czu­kor versenyképességének fokozása által. A terményadó mellett lehet, sőt valószínű, hogy az erősebb magyar gyárak meg fognak ma­radni, de ezen iparág lendületére nincsen ki­látás. Ezt csak azon mód alkalmazása mellett lehetne remélni, melyet már 1880-ban Hege­düs Sándor, azóta pedig a szaktanácskozás alkalmával néhány czukorgyáros és legújab­ban pályanyertes művében Wolf Gyula hoz­tak szóba, t. i., ha a répaadó Magyar­­országra nézve kedvező zóna­rend­szerrel kapcsolatban hozatnék be. Ily feltétel mellett a répaadó a magyar termelésre nézve nagy előnynyel bírna a ter­ményadó felett, mert általa annak minden hátrányát — nem csupán a répa c­ukortar­­talmú szegénységét — ellensúlyozni lehetne. Előnye volna az ellenőrzés könnyűsége és a francziák által használt mérlegelés meg­honosítása után az adócsonkítást is a mini­mumra lehetne redukálni. Oroszországban ez a rendszer húsz esztendeig volt érvényben és az akkori orosz czukoradótörvénynek az ké­pezte egyik fő előnyét. Hogy az oroszok, kik nem arra voltak utalva, hogy egyes vidé­keik répatermelését a többiekkel szemben védjék, később e rendszert mellőzték, semmit sem bizonyít annak alkalmazhatósága ellen nálunk. Sőt még általán említett fő hátrá­nya, hogy a zónákon belül előnyben részesíti a jobb répát, ennek rendszerint bekövetkezni szo­kott azon hatása folytán, hogy a gazdák figyel­mét és törekvését sokszor nagy eredménynyel a czukortartalom fejlesztésére fordítja, szintén mellette szól, mert végre is a czukoripar leg­biztosabb alapját a jó répa képezi. Czukorfogyasztásunk, mint említve volt, ezentúl is adózni fog az osztrák kincstárnak és iparnak. A czukoradójavaslat 46. §-a rövid­látó fiskalizmussal lényegében fentartatja azt az anomáliát, hogy a nálunk fogyasztott osz­trák czukor adója a szomszéd állam pénztá­rába folyjon. Bizonyos módosításokat, ha a nyers czukor idevaló gyárban finomíttatik, tesz ugyan a javaslat, de ez a dolgon alapjá­ban nem változtat semmit, valamint az sem, hogy a vámvonalon tőlünk kivitt czukor az osztrák behozatal összegéből jövőre le fog vo­natni, mert ez csak redukálja a kárt, melyet szenvedünk, de az minden levonás után is még mindig meg fogja haladni évenként a harmadfél milliót. A miniszterelnök úr ezen károsodásért a szeszadónál remél kárpótlást, pedig való­színű, hogy a helyzet itt nem lesz reánk nézve jövőre oly kedvező, mint eddig. Általá­ban az új szeszadótörvénynek hatása a jövő­ben oly bizonytalan, hogy azt, legalább ma, bárminek kompenzác­iója gyanánt elfogadni könnyelműség. Károsodni fog továbbá a ma­gyar állam a­miatt is, mert a kiviteli juta­lomból ezentúl sokkal nagyobb részt kell majd aránylag viselnie, mint eddig. A kivitt czukor adója ugyanis, a­mint ezt Horánszky Nándor a pénzügyi bizottságban kimutatta, jövőre a nyers adóbevételek között nem sze­repelvén, az osztrákok aránytalanul nagyobb kivitele utáni adó leszámítása után a nyers adójövedelem és így a jutalomteher viselésé­nek aránya is a mi kárunkra érezhetőleg meg fog változni. Végül, miután a kormányok nem gon­doskodtak arról, hogy a kiviteli jutalom a czukoripar által lassan kint mind nélkülözhe­­tőbbé váljék, a czukor túltermelése úgy, mint eddig, ezentúl is tovább fog folyni. Hogy mily nagy szolgálatot tett volna ez iparágnak az, a­ki a Plener által kifejtett módon, a ma csakugyan mellőzhetlen prémium fokozatos leszállítását keresztül tudta volna vinni, ennek megértéséhez elég csak arra gondolni, hogy mily óriási válság érheti a monarchia mind­két államának czukoriparát, ha egyszer Anglia arra szánja magát, hogy a dohány, kávé, t­ea és szesz mellett a czukor behoza­talára is vámot vet. A napirenden levő czukoradó-törvény­­javaslat ennélfogva sem a magyar mezőgaz­daság, sem a kincstár, sem a czukoripar, sem a fogyasztás érdekeit nem óvja meg. Az annak a megítélésénél irányadó nagy szempontok egyikét sem elégíti ki és pedig azért, mivel a kormány a javaslat megállapí­tása alkalmával nem tudott, vagy a­mi való­színűbb, az alkudozások kényelmének lehető megóvása czéljából, nem akart azok egyikére sem felemelkedni. Dr. Gaal Jenő: A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 29. — Greguss Ágost. A Kisfaludy-társaság mai ülése úgyszólván irodalmi eseménynek volt szinhelye: egy régóta várt alapvető magyar széptani munka, Greguss Ágost rendszeres széptana került bemutatásra. A könyv nem a társaság kiadásában jelenik meg ugyan, de keletkezését itt nyerte, azon társaság keblében, melynek a jeles széptani író titkári és másodelnöki minőségben élete végéig munkássága javát szentelte. A társaság kiadásában jelent meg 1849-ben Greguss első széptani műve, a Szépészet alapvonalai, mely első ilynemű önállóbb kisérlet a magyar tudo­mányos irodalomban. De írója maga érezte, hogy itt nem állapodhatik meg, hogy e vázlatos könyvecske inkább csak ígéret, melyet a jövőben kell majd be­váltania. S ez volt mindvégig irodalmi működésének főrugója, az a czél, mely felé fényes tehetségének összes erejével törekedett. Serkentette a Kisfaludy­­társaság megbízása is, mely nem érhetett volna mél­tóbb férfiút nála, ki a széptannak tiz évnél tovább volt lelkes előadója az egyetemen. Greguss az 1870/71-iki tanévtől kezdve egész az 1881/82-ik év első feléig volt egyetemünkön a széptan tanára. E tizenegy év közül hat esik a tulaj­donképpeni széptan előadására, a­mennyiben úgy osz­totta be az anyagot, hogy az egyik tanévben az e­l­­mé­l­eti, azaz általános széptant, a rá követ­kezőben pedig a gyakorlati széptant, azaz m­ű­­vészettant adta elő. Amaz a szép körébe vágó kérdéseket, a széptan alapvető fogalmait tárgyalta, ez pedig az alkalmazott széptannal, a művészeti tevé­kenység körének jelenségeivel foglalkozott. Ezen el­­vontabb természetű előadásokon kívül tartott rende­sen szűkebb körűeket is, melyeken a hazai és a világ­irodalom valamely kiválóbb alakját vagy remekét tette széptani fettegés tárgyává. Nemzeti irodalmunk­ból legörömestebb és leggyakrabban Aranyt (bal­ladái, rövid költői elbeszélései) és Madáchot (Ember tragédiája), a világirodalomból pedig S­h­a­­kespearet (Hamlet, Lear)és Mo­­­iéret (Tudós nők, Tartuffe) fejtegette. Előadásainak főtárgya s irodalmi munkásságá­nak is vezéreszméje azonban mindig a rendsze­res eszthétika volt. Széptani irodalmunk Greguss e törekvésének számos jeles értekezést köszönhet, pereket részben Tanulmány­ainak két vastag kötetében, részben pedig a Kisfaludy-társaság kiadá­sában nemrég megjelent gyűjteményben A balla­­dáról s egyéb tanulmányok czimén leírunk. Tanári működése alatt folyton tisztult és fejlődött lelkében az a rendszer, melyben a széptan nagy al­kotmányát fölépíté. Minden dolgozata egy lépcső volt ez alkotmányhoz, s ő maga úgy tekintette egész iro­dalmi működését, mint előtanulmányokat és elődolgo­­zatokat legnagyobb művéhez, a rendszeres széptan­hoz, melylyel munkásságát be akarta koronázni. Bekoronázta. Életének nagy munkája pár nap múlva elhagyja a sajtót. Fájlalhatjuk, hogy nem bír­juk egészen az ő kristálytiszta szellemének végleges kialakításában, de örülnünk kell, hogy legalább nagy vonásaiban teljes alakban kapjuk tanítványai kezé­ből. Greguss egyetemi előadásai után kőnyomatú jegyzeteket adtak ki hallgatói, melyeket ő maga is vezérfonalul használt előadásaihoz és könyve megírá­sához. Itt-ott kiegészítette a sebtében készült jegy­zeteket s rendezte az anyagot a megírandó műhöz, de megírására már nem maradt ideje. Még utolsó óráiban is eszthétikájával foglalkozott s midőn már érezte, hogy nem adatott neki azt befejeznie, két ked­velt tanítványának adta át az iratokat, megbizván őket a félbeszakadt mű befejezésével. A hátrama­radt jegyzetekből L­i­s­z­k­a Béla és rendezte sajtó alá azt a munkát, mely ezen hézagos és egyenetlen alakjában is becses gyarapodását képezi tudomá­nyos irodalmunknak. Nem kompendium, mint széptani munkáink na­gyobb része, hanem eredeti gondolkodásnak hosszú évek tanulmányán izmosodott terméke, mely hivatva van fejlesztő hatást gyakorolni ízlésünkre és tudomá­nyos nézeteinkre. S erre annyival inkább alkalmas, mert úgy van írva, hogy nem csupán a szaktudós mél­tányolhatja, hanem élvezheti minden műveit ember. Nemcsak a tudomány, hanem az élet számára is készült s ezért kétszeres fontosságú. A pár nap múlva könyvárusi forgalomba kerülő munkának első példányát Beöthy Zsolt mutatta be a Kisfaludy-társaság ülésén, azon a helyen, a­hon­nan írója annyiszor hirdette a müizlés fejlődését és a nemzeti finomodást szolgáló eszméit. Az előszót, me­lyet Beöthy Zsolt a könyvhöz irt s melyben a mű tu­dományos jelentőségét vázolja, itt közöljük. , Innen-onnan nyolcz éve lesz, hogy Greguss Ágost, a széptan tudományának legkiválóbb képvise­lője irdalmunkban, lehunyta szemeit. Fő munkáját csak jegyzetekben, töredékekben, hallgatóinak általa kijavított, éveiben hagyta hátra. Előadásainak, tanári munkásságának ez írott füzeteken kívül más ered­ménye is maradt. Nemcsak az, a­mit tanítványai az ő szavai után füzeteikbe jegyeztek, hanem az, a­mi az ő felfogásából, gondolkodásából és érzéséből, beszélge­téseiből és tetteiből mintegy öntudatlanul szívekbe íródott. Nemcsak a tanárnak, hanem a mester­nek hatása, mely a tudomány világán kívül az élet világában érvényesül: érzésben és jellemben, ám szivének és szavának ez az erkölcsi hatása támad fel most, hogy gondolatvilágának könyvét szét ne hordja az idők szele. A mit tanítványainak szivébe irt: tisztelet a derék iránt, kegyelet és hála a jóság iránt, hódolat a szellemi kiválóság iránt, ez siet meg­menteni azt, a­mit évek hossza során az elméjében al­kotott, de a maga kezével meg nem írhatott. Már el­hamvadt kezének segítségére jó a kegyelet , s a munka elkészül. E könyv története valóban Greguss­­nak legszebb meséje, a legmeghatóbb tanulsággal. Tanítványai, kik a kegyeletes munkát tulajdon­képen végezték, nemcsak Greguss emlékének, hanem a magyar tudománynak is szolgálatot tettek. Nem elég azt mondanunk, hogy e könyvvel gazdagszik eszthétikai, és általában filozófiai irodalmunk. Ennek körében, fejlődésében lassú útján jelentékeny mozza­nat Greguss Széptana, melyről bizonyára késő idők múlva is meg fog emlékezni a magyar tudomány törté­netírója. Mint ezelőtt negyven évvel készült vázlata, a szépészet alapvonalai, Hegel erős hatását mutatja, úgy ez újabb, terjedelmesebb sem szakad ki a nyugati elméletek és vizsgálatok eszmelánczolatából, sőt áramlatuknak egy bizonyos ágából. De rendszerében egészen önálló bölcseleti munka s e tekintetben kevés könyvet állíthatunk melléje irodalmunkból. Elfogadott kiinduló pontjaiból, Greguss a tudás kiváló mértéké­vel, a következetességnek egész szigorával s az önálló­ságnak kedvetelő bátorságával építette föl rendsze­rét, a­mely, mint ilyen, az övé magáé és senki másé. Alapfelfogásában, módszerében, egyes tanaiban talál­kozik a külföldnek egyik-másik gondolkodójával, út­mutatást is vesz tőlük és felhasználja eredményeiket, de az épületnek, melyet megalkot, maga a mestere. Nemcsak arra szánta, hogy ízlésünk finomulásának, hanem arra is, hogy az igazságot kereső szemeink élesedésének s mindenekelőtt szívünk nemesülésének iskolája legyen. Czélja volt: felhasználni a tapasztalati tudomá­nyok vívmányait s ezekkel őrizni meg az eszthetikának filozófiai jellemét. Lélektani s egyúttal etnikai alapon állva, a szépben nem egyedül formai viszonyok válto­zatait és törvényszerűségét keresi, hanem az erkölcsi­nek kifejezését az igazság módján. Ama kísérletek kö­zött, melyek ez irányban, e módszerrel, ez alapelvekből történtek, az övé teljességre és következetességre min­denesetre a jelesebbek közé tartozik. Azzal a gondolat­tal, hogy a széptan alapfogalmait átviteles logikai és főleg erkölcsi fogalmaknak magyarázza, az általa vá­lasztott alapból lehető természetesen, s tiszta és éles körvonalakkal fejleszti ki rendszerét. És tudós elmé­lete mily jellemző az ember érzületére, midőn jósá­gunkat, lelkiismeretünket, erkölcsi érzésünket hirdeti nemcsak önzetlenségünk, lemondásunk és áldozataink, hanem legnemesebb élvezeteink, eszthetikai gyönyör­ködésünk forrássának is ! Rendszere kidolgozásánál vezéreszméje a sarkalatosság törvénye, mely alatt a külső és belső világban mindenfelé nyilatkozó kettős­séget érti. Ez elvben jut kifejezésre filozófiai alapfel­fogása is: a szellemnek és anyagnak, a léleknek és testnek tudással és hittel védett, hirdetett, követelt megkülönböztetése, a dualizmus elve. Gregussnak még tanuló korából maradt jegyzeteitől kezdve, a materia­lizmus ellen folytatott harczán át, utolsó költeményé­ig jellemezte gondolkodását is, érzését is ez a felfogás. Természetes, hogy abban az alkotásban, melyet élete főművének tartott, széptani rendszerében is uralkodik. Uralkodik az erkölcsi meggyőződés szigorával, az igaznak ismert tételek logikai határozottságával s a jó ízlés fényével. A sarkalatosság törvényének alapján osztja ketté a széptan körét: a szorosabb értelemben vett széptanra és a művészettanra; ezeket ismét ketté: általános és különös részekre. Az érzések tanából, a kellemes és kellemetlen érzések fejtegetéséből indul­ván ki, igy emelkedik a szép valójának, elemeinek, tárgyi és alanyi föltételeinek magyarázatára. A lelki erő, melylyel a szépet felfogjuk, voltaképen egy az igazra meg a jóra vonatkozó tehetségünkkel; az ízlés, értelem és lelkiismeret egy azon erőnek különböző irányú, különböző körökre tartó nyilatkozása. A mint a léleknek e tehetségei, úgy a körök is, melyekre vo­natkoznak , beleolvadnak egy magasabb egységbe, ám ez egységet a szép magában is kifejezésre juttatja, valamint a szép érzéke, az ízlés, határozó elemekül mu­tatja saját tartalmában a jónak és igaznak érzékét is. A szép, Greguss felfogása szerint, nem egyéb, mint: tar­talma szerint jó, alakja szerint igaz; tehát: az igaz módján kifejezett jó. E felfogásból, a rendszernek legszélső zugában is érvényesülő sarkalatosság elve szerint, különbözteti meg aztán az erkölcsi és értelmi, azaz tartalmi és alaki szépség köreit. Amabban a jóságnak és ellentétének, emebben a megegyezésnek és ellentétének fogalmait csoportosítja átvitelesen, széptani fogalmak gyanánt. Régi elméletének a rend­szer nem ellentétéül mutatkozik, hanem fejlesztéséül. A szépet keresi a mindenségben és az emberi lélek­ben is: már ennyiben sem csatlakozik a pozitivizmus­hoz, mely legkiválóbb eszthetikusában, egészen szük­­ségszerüleg, a széptant a történelem és természettu­domány vegyü­lékévé tette s csakis a művészetek kö­rébe szorítja. Ha Tainenel nem tart, nem jár merőben a formalisták útján sem, kik tisztán alaki viszonyok­ból magyarázzák a szép hatását, s e viszonyok tör­vényszerűségének kikeresésében és kimutatásában je­lölök meg a széptan feladatát. Az új törekvések és eredmények, rendszerek és könyvek azonban éppen nem voltak rá hatástalanok. Greguss nemcsak tudós volt, hanem a szó igazi értel­mében író : lelkiismeretes, igazságra vágyó és ízléses. Mint tudós és mint író egyaránt sokat tanult belőlük. Befolyásuk nyoma megvan tudása körének szélesbe­­désén és módszere átalakulásán; ott van előadása módján is. A­mint a művészetek a jót és igazat tanít­ják szigor és homály nélkül, a képzeletre és érzésre hivatkozva, nagynak és kicsinynek: tudományuk is csak akkor felelhet meg feladatának, ha szellemüket magába fogadja s gyönyörködtetve tanít. Ő is művész igyekezett lenni, kinek kiváltsága, hogy szelleme min­denkihez szól s oly könnyen és tisztán jut el minden­hova, mint a napsugár. A stíl művészetét, a tudós sza­vának úgyszólván eszthetikai értékét nemcsak hir­dette és követelte, hanem irataiban képviselte is. Fáj­dalom, e tekintetben nem egészen és nem mindenütt ő az, a­kivel e könyv hasábjain az olvasó találkozik. Az itt összefoglalt és közzétett füzeteknek leg­nagyobb részét pontosan átnézte , javította és kiegészítette ugyan, de mégsem maga írta az ő gond­­jával, válogatósságával, szabatosságával és élező képességével. Ez után az egyéni kifejezésmód ön­­kénytelensége, szabadsága, jellemző ereje alig érvé­nyesülhet. Az olvasó könnyen meg fogja ismerni azokat a fejezeteket, melyek végleges kidolgozásban egyenesen az ő tollából kerültek, és meg fogja bocsá­tani a többieknek egyenetlenségeit, melyeket egészen az ő stíljéhez idomítani nem volt lehetséges. Az ő tollával igazán csak ő tudott írni s e toll már két éve mult, hogy a Kisfaludy-társaság emléktárában pihen. Emlékének hálás tisztelettel áldozzuk a ma­gunk fogyatékos, de'­legjobb igyekezete munkáját, ab­ban a meggyőződésben, hogy a könyv igy is, a­mint van, díszére válik és hasznára szolgál a magyar tu­dománynak. Beöthy Zsolt, Personális unió, — pragmatica sanctió. Lapunk egyik barátjától a következő sorokat veszszük: — febr. 29. Midőn a parlamentáris pártok kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a külfölddel kötött valamely szerződés----vagy egyezményben — melyen már »tényleg« változtatni nem lehet, hiba történt, mely mint előző eset sérelmes lehetne az alkotmányra vagy az ország közjogi állására nézve, akkor azon óvással szoktak élni, hogy a beczikkelyezett egyezménynek utána teszik: »a jelen esetből semmi to­vábbi következtetés nem vonható, mely most, vagy jövőben, az alkotmányra és közjogra nézve káros volna.« A Romániával kötött határegyezménynyel is ez az eset. Az uralkodó párt sem tagadja, hogy itt for­mahiba történt. Jogi szempontból pedig tagad­hatatlan az, hogy: »forma dat esse fel.« Akármiké­pen csűrjük-csavarjuk, ez a két fogalom: »osztrák­magyar monarchia« és »osztrák-magyar határ«, nem mindegy! Az osztrák-magyar monarchia, a közös monarchától veszi elnevezését és a kiegyezési törvény értelmében (7. §.) mégis nem respektálná az a magyar közjogot, ki »osztrák-magyar czi­­villistát« emlegetne, minthogy a magyar király udvartartásának költségei csakis a magyar ország­gyűlés által állapíttatnak meg. Az ország hatá­raira nézve is ez az eset. Külön esküdtek meg erre királyaink a legelső Habsburgtól kezdve, hogy a Magyarország és Ausztria közt fenálló hatá­rok és zárvonalak, a korábban tett országgyűlési ha­tározatokhoz képest, erejükben fenmaradjanak! Az 1790/1-ik törvényben (11-ik czikkely) pedig ezt mindnyájan sarkalatos törvénynek ismerjük, ő Felsége királyi tisztéhez tartozónak jelentette ki, hogy »bármely szomszédokkal való határok (természetesen Magyarország határai) ha mindjárt az ausz­triai örökös tartományokhoz foglal­tattak volna is — az sem állván ellen, hogy az örökös tartományok adólaj­stromába már bevezetve vannak — ki­rályi hatalommal visszaállíttassanak.« Maga a királyi hatalom különbséget tesz tehát az »osztrák-magyar« határ között! A koronát, a királyi hatalmat hozzuk önma­gával következetlenségbe, ha a szóban forgó egyezményben elkövetett hibát nem orvosoljuk. Bármi véleményen legyünk a közös ügyek »tartóssága és változhatatlansága« fe­lől, melyet az Ausztriával történt kiegyezés felté­telének, de nem alapjának ismerünk — mert az alap: a pragmatica sanctió .

Next