Pesti Napló, 1888. szeptember (39. évfolyam, 242-270. szám)

1888-09-01 / 242. szám

242. szám. Budapest, 1888. Szombat, szeptember 39. évi folyam. Szerkesztési iroda, Ferencziek­ tere, Athenaeum-é­p­üt­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségiml intézendő. J­elmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidékén 6 kr. Reggeli kiadás: Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadós postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt H. az e.üi kiadás postai ku­ltoküldés« kivántatik, postabélyegr. karonként 1 kr., évnegyedenként 1 forint felülflsetend» Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Tisza,pla­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A protestánsok és a Tisza-kormány. — aug. 31. Tegnap közöltünk egy előkelő helyről és hozzátehetjük, hogy kompetens oldalról tr­tt felszólalást, a protestánsok sérelmeiről. A tiszteletnél fogva, melylyel e czikk írója iránt viseltetünk, tartózkodtunk a felszólalást meg­jegyzésekkel kisérni. Utólag azonban néhány m­egj­egy­zéssel tartozunk, s annál is inkább, mert a felszólaló erre mintegy provokált ben­nünket azáltal, hogy felpanaszolta a sajtónak és közvéleménynek érdektelenségét, sőt kö­zönyét szemben a protestánsok sérelmeivel. E szemrehányásokra egészen nyíltan és őszintén akarunk felelni. De először is ki akar­juk fejezni elvi álláspontunkat mindazokra nézve, melyek mint a protestánsok sérelmei elé hozattak. Elvi álláspontunk nem más és nem is lehet más, mint az, hogy minden felekezet­­nek jogai csak addig terjedhetnek, a­míg azok az állam érdekeibe nem ütköznek. Viszont azonban az állam érdekei nemcsak nem kí­vánják, de sőt az állam érdekeit sértik, ha az állam a felekezeteknek törvényesen biztosí­tott jogaiba akár közvetlenül belenyúl, akár pedig ezen jogoknak összhangját különböző felekezeteknek egymáshoz való viszonyában sértetlenül fentartani nem tudja s minden tá­madást szigorú igazságossággal és részrehaj­­latlansággal meg nem torol. Azért mi a ma­gunk részéről bárhol látnánk sérelmet, nem tudnánk különbséget tenni vallásfelekezetek közt, hogy oda ne álljunk a megsértett mellé igazságot és elégtételt követelni­ .A­mi magát a protestantizmust illeti, ennek, de főként a magyar református egy­háznak fontosságát úgy a magyar politikai szellemre, mint a magyar fajra nézve elismer­jük. Ámbár azt az exkluzivitást, mely a refor­mátusokat felekezeti nyelven is csak röviden »magyaroknak« nevezi, é­s ezáltal a magyarságot és a hazafiságot mintegy okku­­pálja: bornirt és sértő hivalkodásnak tartjuk. Meghajlunk a protestánsok, de főként a reformátusoknak puritánizmusa előtt, — ott, a­hol ez megvan. S előttünk egy egyszerű református tiszteletes, avagy tanár, a ki a maga szegénységében is megőrzi független­ségét és büszkeségét, — sokkal magasabban áll, mint némely katholikus főpap, a­ki dús jövedelmeit hiúságra vagy élvezetekre pa­zarolja. De két részre osztjuk a protestantizmust. Azt a részt (s a reformátusok túlnyomó több­sége ehhez tartozik), mely érzületben és gon­dolkozásban tiszta magyar, ha részben kissé darabos is, de azért a magyarság legerősb fentartó oszlopai közé soroljuk. Önkormány­zati szellemét s erre való féltékenységét az államérdekek korlátain belől tiszteljük s jogait, melyeket nehéz harczok árán biztositott s me­lyeknek biztosításával egykoron a nemzeti érdekeknek is nagy szolgálatot tett,­­— tiszte­letben tartatni kívánjuk. Nagyrabecsüljük áldozatkészségét, melylyel papjait és iskoláit fentartja és óhajtjuk, hogy a nemzeti kultúra érdekében az állam részéről a nélkül, hogy ezért cserébe autonóm jogainak megcsorbítása kívántatnék, minél nagyobb támogatásban részesüljön. A másik r­észt azonban, mely az or­szág több vidékén a pánszlávokat dédelgeti és az államellenes törekvéseknek búvóhelyet nyújt, nagy mértékben veszedelmesnek tartjuk és itt az autonómia iránt nem viseltetünk azzal a skrupulózitással, mint a reformátusok irá­nyában. Belátjuk azonban, hogy az állam és kor­mány helyzete a protestantizmussal szemben, melyet miután autonómiájukat szerződések, békekötések és országos törvények egységesen védik és köztük különbséget nem tesznek, igen nehéz. Mert azonos elveken nyugodván a protestánsok autonómiája, a kormány sok­szor jut dilemma elé, midőn egyrészről re­spektálnia kell neki azt, a­mit más rész­ről respektálnia nem volna szabad. A kö­­zös alapon közös elvek szerint, kétfelé hatni igen nehéz. De más részről azt ép­pen nem helyeselhetjük, ha a kormány, hogy e dilemmával boldoguljon, ravaszkodni kezd és kicsinylő eszközökhöz nyúl. Nem helyeselhetjük, ha a kormány, mivel nincs bátorsága törvényhozási úton nyúlni bele a problémába,­­— csempészve jár el és elcsen valamit a reformátusok autonóm jogaiból, hogy ezzel talán a lutheránus pán­­szlávokhoz közelebb férhessen. Az állam csak úgy lehet erős és csak úgy imponálhat, ha minden téren és minden felekezettel szemben szigorúan a törvény és az igazság álláspontján áll. S ha e tekintet­ben azok a dolgok úgy állanak, mint a­hogy azok a tegnapi felszólalásban előadottak , a protestáns érzelmek létezését elismerjük s azoknak orvoslását követeljük. A­mi azonban azt a szemrehányást illeti, hogy a Tisza-kormány alatt a sajtó és a köz­vélemény egy nagy része közömbössé vált a protestánsok ügyeire nézve, eziránt teljes őszinteséggel megmondjuk, hogy ha netalán csakugyan volnának ilyen jelenségek, hogy ennek első­sorban maguk a protestánsok az okai. Mert a protestáns vezérférfiak túlnyomó része az utóbbi évtizedek alatt főtörekvésé­nek tartotta az egyházi politikát átjátszani a hatalmi politika terére és ennek követ­kezménye lett az a szárnyszegettség (nem akarjuk azt mondani, hogy meghunyászko­­dás), mely a régi protestáns oroszlánt immár papucsban és szájkosárral mutatja be. Bárhol merült fel légyen a protestánsok sérelme, a kormánypárti ágensek jól szerve­zett csapata azonnal szétrajzott, elsimítani minden erélyes ellenállást, nehogy Tisza Kál­mánnak, ki szerintök úgy is szálka a katholi­­kusok szemében, valamiképpen baja essék. S ezalatt Tisza Kálmán a maga leghívebb és a legbuzgóbb támaszait éppen a katholikus főpapok közt bírja. De minél inkább tesznek mameluk-szolgálato­­kat, egy-kettőnek kivételével, a katholikus püspökök, annál inkább híresztelik a kor­mánypárti ágensek, hogy ha Tisza Kál­mán nem lenne, akkor már rég feltá­madt volna a vallásháború a protestánsok ellen,­­­s az ilyen rémmeséket a magas poli­tikától távol élő, egyszerű protestáns puritá­noknak nagy része el is hiszi, és a protestan­tizmus erősödésének jeleit látja abban, ha az ilyen protestáns vezérférfiak nennél számosab­ban kertelnek jó, vagy magas állásokba, s nem érzik, hogy azok csak személyes politi­kát követnek és a protestantizmust csak esz­közül használják fel személyes czéljaik elő­mozdítására. Innen van az a képtelen animá,­lia, hogy míg egyrészről ugyanazon kormány alatt a katholikusok arról panaszkodnak, hogy a kormány a protestánsokat túlságosan pro­­tegálja és magában a kormánypárti klubban történik nyílt támadás Rahingnak feltűnően sok lutheránus kinevezése ellen , azalatt a protestánsok arról panaszkodnak, hogy a katholikus ultramontanizmus soha sem volt erősebb és vakmerőbb, mint éppen ez idő­szakban. S jut-e eszébe valakinek, komoly vizsgálat alá venni e képtelen anomáliát? Jut-e eszébe valakinek megkérdezni: lehetsé­ges-e ugyanazon időben uralkodni katholikus ultramontanizmusnak és protestantizmusnak ? Jut-e eszébe valakinek vizsgálni, hogy ottan, a­hol ily ellentmondó és egymást kizáró je­lenségek merülnek fel, ott igenis egyiknek a másik rovására mindkét irányban a kormány részéről történhetnek a személyes érdekek ki­elégítésére konc­essziók; ott igenis a katholikus püspököknek sok dolog elnézetik és a protes­táns vezérférfiaknak sok előny adathatik, de tulajdonképen nem történik egyéb, mint hogy a kormány a saját hatalmi érdekében eszköz­nek tekinti mind a kettőt s valójában az állam érdekeivel a katholikus hierarchiával szem­ben, éppen csak úgy manevr­roz, mint a pro­testáns autonómiával. Ezért gyűlnek azután fel a sérelmek és ezért halmozódnak össze az ellentétek minden táborban. S ezért van, hogy a felekezeti türelmetlenségnek, hatal­maskodásnak és irigységnek sajnos jelensé­gei sokkal nagyobb számmal merülnek fel ma, mint ezelőtt egy-két évtizeddel. S ezért van, hogy a közvélemény és a sajtó is mind­inkább közömbössé kezd válni a protestánsok ügyei és sérelmei iránt is, mert­ semmi sem hangol le jobban, mint annak látása, hogy a hatalmi megalkuvások politikája becsem­pészi magát a protestantizmus puritaniz­musába is. Tudjuk jól, hogy a protestantizmus, az ország legtöbb vidékén, maga is épp ilyen mélyen fájlalja ezt. De mert szegény és mert szét van szórva,némán tűrés hallgat. Tudjuk, hogy a protestáns papság legnagyobb része az ellenzékhez tartozik. De azért még sincsen olyan dolog, a­mit ha Tisza Kálmán akar, ke­resztül ne vihetne. Mert a református öt egyház­­kerület közt, ha egyet vagy kettőt nem is tud megpuhítani,de egészben véve mindig tud több­séget csinálni. S a protestánsok sokkal nagyobb szerencsének tartják magukra nézve Tisza Kálmán uralkodását, hogysem végső esetben inkább meg ne adnák magukat, mint Tisza Kálmán ellen forduljanak. Mert mialatt Ti­sza Kálmán folyvást a katholikus püspökök­kel paktál, azalatt ügyesen el van hintve az a babona, hogy Tisza után olyan katholikus kormány következnék, mely a protestánsok jogait vékaszámra konfiskálja. Egyébiránt a protestánsok másként sem panaszkodhatnak a közvélemény közömbössé­ge felett, mert hisz ők maguk is elég erősek arra, hogy ha akarnák, megmozgathatnák a közvéleményt, mint megmozgatták nem egy­szer a múltban. És ha megmozgatnák, bizto­sak lehetnének felőle, hogy nem kellene fel­­panaszolniok sérelmeiket, mert vagy ke­­vésbbé okoztatnának, vagy jobban megorvo­sol­tatnának. Budapest, aug. 31. XIII. Leó pápa encziklikája, melyet az örmény­­szertartású katholikus klérushoz és hívekhez intézett, egész terjedelmében előttünk fekszik. A pápa ez apostoli levélben örömét fejezi ki a fölött, hogy ama szakadás, mely ezen egyház kebelében legutóbb tör­tént, ismét megszűnt s az egyesülés létrejött. Hang­súlyozza vallási ügyekben az apostoli szentszék iránti engedelmesség szükségét s azt, hogy viszont a patri­­archa és a püspökök is rendeleteik hű követését igé­nyelhetik. Egyúttal azonban szívükre köti mindazok­nak, kiknek az encziklika szól, hogy a szultán iránt alattvalói hódolatot tanúsítsa­nak, kiemelvén, hogy a szultán igazság­érzete, a vallási béke fenntartása iránti törekvése s az örmény szertar­tási­ egyház iránti jóakarata ismere­tesek a szent­szék előtt, mert meggyőző pél­dák által tanúsíttatnak. Óvja őket továbbá az egy­más közti viszálykodástól s egyetértésre buzdít, mely minden jónak szülője. A pápa azon reményét fejezi ki az encziklikában, hogy az örmény szertartásu katho­likusok körébe vissza fognak térni azok is, látván ott a békesség és a testvéri szeretet műveit, kiknek ősei a közösségből kiváltak, hogy ekként a római szentszék kormányzása alatt egy nyájat képezzenek mindazok, kik a föld kerekségén katholikusoknak ne­veztetnek. Hogy a visszatérés megtörténhessék, szó­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Vakáczió után. — A Pesti Napló eredeti tárczája. — Aki mostanság jár-kel a fővárosban, egy-egy iskola ostromlott épülete elé vetődik, könyves­bolt plakátos kirakatát szemléli meg, vagy ódondász zsú­folt bódéjába tekint, hazafias örömmel kiálthat fel, hogy ime mekkora tudomány­szomj vett erőt a mi jó népünkön. Csak úgy tódulnak a tudomány csarno­kaiba, honnan, mint egy író hazafias örömmel mon­dotta, ezer meg ezer »csatornán« ágaznak szét a szellem »napsugarai« s »lökést« adnak a tes­­pedésnek induló kornak. Az utczákon rég látott alakok bukkannak fel. Vidéki családapák, jobbról s balról egy-egy piros képű fiúcskával. (Majd lesz még haloványabb is.) Könyvjegyzéket tanulmányoznak s elég nagy a lista, hogy legyen rajta mit tanulmányozni. A fiuk, kik a legjobb elhatározásokkal, a legszentebb ígéretekkel s bizonyos ünnepélyességgel néznek az új tanév elé, mint jó, szorgalmas tanulók kétségtelenül csak ör­vendhetnek, hogy a könyvek számának gyarapodásá­val az ismeretek forrásai is gyarapodtak. Hogy az apák is örülnek ilykér, azt nem jut eszünkbe kétségbe vonni. Hogy a hét mindegyik napjára esik néhány könyv, eléggé bizonyítja közoktatási viszonyaink föl­lendülését, mert hisz azt mutatja, hogy immáron a kis­fiuk is mennyi tudományt képesek magukba ol­vasztani s elméjük még sem tompul el. Örömmel mondhatjuk, hogy e téren a fokozatos fejlődés évek folyamán igazán csodákat ért el, a miért tanrendsze­rünket s tankönyvgyártóinkat ma még nagyon sokan nem méltányolják kellőképen. S a könyvek eléggé jelentékeny számának még gazdasági előnyei is van­nak. A könyvkereskedői ipar föllendülése nem cse­kély jelentőségű kérdés , s tekintetbe kell vennünk még, hogy egy-egy tankönyvecske írójának is nyújt némi jövedelmet. Csak az antiquáriusok panaszkod­nak, mert a sok új kiadás értéktelenné teszi a régie­ket, habár az újakban alig van valami változtatás. Szép, uj, tiszta könyvek! Mekkora önérzettel viszi hazafelé a tanuló a könyvesboltból. Megfogadja magában, hogy nem ejt rajtuk egy foltot sem s nem hagy megtanulatlan egy sort sem. Milyen izgatott, milyen it előtte minden, ha először iratkozik be. Ha vidékről jött, lázba ejti a főváros, csodálattal áll az iskola díszes palotája előtt, ámulattal szemléli a nagy termeket s szorongó lelkét aggodalommal tölti el, hogy ily nagy városban, ily nagy palotában mennyi­vel többet kell tanulni, mint szerény kis vidéki iskolában. S aztán az a sok látás-futás, mig beiratkozik. Az iskola előtt tolongnak az emberek s rendőr állja el az utat. Egyenkint eresztik be a jelentkezőket s várni kell órahosszat, ha csak az ember nem »pro­­tekcziós.« Elvégre némi szerény kis protekczió min­denütt van a világon s igy a kint tolongok zúgoló­dása, ha indokolt is, de bizonynyal nem alapszik filozófiai belátáson. Öles falragaszokon hirdetik a könyvkereskedők boltjaikat s a »jutalmakat.« Kihordók nyomják a fiú kezébe a hirdetéseket. A gyermekek zsebei telvék czédulákkal s a világért sem mulasztanának el egyet is elfogadni. Hogy remeg a kis­fiú, a­mint a szigorú tanárok elé lép, hát még a fölvételi vizsgánál, ha ugyan van még hely számára. Mert bár a szülők azt hiszik valamely intézetről, hogy a nagy világon­­ kívül nincsen gyermekeik számára hely, az igazgató éppen az ellenkező véleményen van. Zsúfolásig telve minden osztály, minden parallel-osztály. De hát az apa, ki feljött Alsó-Butyinból, mindenáron be akarja szorítani kedves csemetéjét. — A­hol százhúsz gyerek fér el, kardoskodik, ott még akad egynek számára a hátulsó padon vala­melyes sarok. — De már is többet vettünk fel, mint a­meny­nyit lehet, felel a türelmes igazgató. — Hiszen még csak erről az egyről van szó ! cseng az apa, ha nincs hely a padokban, még egy szé­ket be lehet a terembe állítani. — De az égre uram, mindegyik apa ugyanezt mondja. — Az én fiam kitűnő tanuló. — Már harmincz kitűnőt utasítottam vissza. — De, esedezem, már most mit tegyek ? Ha ezt tudtam volna, máshová megyek, de már mindenütt elkéstem. Az igazgató fejét rázza, hogy erről ő nem tehet. Az apa kér, könyörög s végül szitkozódik. Látván, hogy mind nem használ, megfogja fia kezét s megy vele más iskolába. Gimnáziumból gimnáziumba végig a városon, majd reáliskolába, de sehol sem tud helyet szorítani. Leereszkedik a polgári iskoláig; — hasz­talan. Viheti haza fiát pauzáini. De nem mindenkitől szabadul oly könnyen az igazgató. Egy anya térdre borul előtte, sír, hogy ve­gye fel fiát. Ennek a tandíjjal, annak a születési bi­­zonyítványnyal van baja. Egy úr mellét verdesi, hogy ő budapesti s egy gyermeke előnyben kell, hogy része­süljön , a­mire azt felelhetné az igazgató, hogy hát jó, megadja neki az előnyt, t. i. a föl nem vehetők közé elsőnek sorozza be. Csak azok nem aggódnak, kik fiaikat magán tanintézetbe hozták fel, hol csinos kis tandíj mellett hozhatják helyre a múlt évi szekundáikat. Ily helye­ken gondos kezek ápolása alatt behegednek a szekun­­da okozta sebek s közhiedelem szerint a legbutább és legvásottabb ficzkók is radikális metamorfózisokon mennek át. Metamorfózison megy át különben minden a rendes iskolákban is. Az ünnepélyesen tett fogadal­mak lassan elkopnak. Eleinte minden uj, tiszta és fé­nyes. A termeket újonnan festették, a folyosó tiszta, a padokról legyalulták a beléjük vésett alakokat és szíveket, a szegényebb fiúk is újabb ruhában jelennek meg, a tanárnak uj szemüvege s uj noteze (óh a ret­tegett notez!) van. Még új tanára is lett az intézet­nek. De minden lassacskán avulni kezd, a jólelkű ta­nár eleinte csak meginti a rossz fiúkat, majd szigo­rúbbá lesz s csakhamar bekövetkezik az uj tanév vol­­taképeni kezdete: az első szekunda. Ezzel aztán el­oszlott a varázs, a vakáczió csodás varázsa. De még nem tartunk ott s most a feszült vára­kozás, a jó reménység s az iskolai ostrom idejét éljük. A népiskolákban az előbb említett jelenetek­hez hasonló, csak kissé népiesebb jelenetek folynak le. A kapuk előtt még a rendőrök is csak nehezen tartják fenn a rendet. Csak úgy lódítják ki a betola­kodókat, és sokan abban a fölemelő tudatban dőlhetnek hanyatt a lökésektől, hogy mindez a tudományszomj következménye. Hát még az elöljáróságoknál! Ma olvastuk, mekkora harczok folynak ott szegénységi bizonyítvá­nyokért, pedig sohse hitte volna az ember, hogy ilye­nek után is kapkodjanak. S a valóság még jóval túl­tesz a lapok rövid tudósításain. Asszonyok rimánkod­­nak szegénységi bizonyítványért, munkás­emberek szegénységi bizonyítványokért törik magukat, beha­tolnak a helyiségekbe, dulakodnak, ordítoznak, kap­kodnak szegénységi bizonyítványokért. Mintha csak pálinkamérésben ingyen csapra eresztenék a hordó­kat. S elgondolkodik a szemlélő a fölött, hogy volta­­képen mért is van ezeknek szegénységi bizonyítványra szükségük, mikor megjelenésük ékesebben szóló sze­génységi bizonyítvány minden pecsétes iratnál. Csakhogy hát vannak emberek, kik szegény­séget szimulálnak. (Gazdagságot nem tudnak szimu­lálni.) Ezek az éhező iskolás gyermekek úgynevezett jóllakott szülői. S ha a tolongók valamelyike szerencsésen sze­génységi bizonyítványhoz jutott, oly örömmel lengeti kezében, mintha gazdagsági bizonyítvány volna. Ro­han vele az iskolába. Itt be kell venni mindenkit, akár van hely, akár nincs. Hova dugják majd ezt az óriási gyermektömeget ? Fiékosztályok nőnek, mint a gombák, kiszorulnak az iskola­épületekből s kis bér­h­ázakban férkőznek meg, óradíjas tanítók nagy örömére. Valóságos népvándorlásnak, modern népván­dorlásnak nevezhető az, mely most a külvárosi mun­kás­lakókból az iskolák felé tódul. Mindenki okosabb­nak, boldogabbnak akarja nevelni fiát, mint a­milyen ő maga. A műveltség vakító világa vonzza magához az örökös sötétségben élőket. De egynéhány év alatt hova is tűnik el az a sok tanuló ? Osztályról-osztályra rohamosan apad száma. Annak a napnak, mely úgy világit, hidegek sugarai azokra nézve, kik télen otthon is fáznak. Ironicus. A MÚLT. Eredeti regény. 36 Irta: Gossztonyiné Biró Kornélia. A regény folytatása. — Az ön szavaival kell válaszolnom. Itt vol­nék-e, ha nem szeretném! Szeretem! Szeretem ma , jobban mint valaha! — folytatá fanatikusan. Hisz önnek megvallhatom — nevetett aztán gúnyosan — köztünk ez szent titok marad! És tudja miért sze­retem oly,nagyon? azért,, mert engem megvet! — Ó asszonyok, ti Éva leányai, meg nem tagad­hatjátok magatokat! Szereted, mert viszont nem szerettetel, vágysz azután, a­mit el nem érhetsz, csak azért, mert el nem érheted! Hideg iszonyat futott végig Olga tagjain. Lorody örömmel szemlélő szavainak hatását. ■— Igen, Tibor nem szereti, szólt Gábor mindig több talajt nyerve, — miért küzdjön a lehetetlenért? megelégszik a lehetségessel. Neje nem méltó szerel­mére, keres olyat, ki méltóbb nálánál — s vadul fel­­kaczagott — csak nem fog mindig sóhajtozni ? — Lorody­­— szólt Olga a végletekre vive — mindennek van határa, úgy az ön arczátlanságának is. Ha én minden szavát, a mit most mondott, a gróf­nak elmondanám ? Lorody hosszasan kaczagott. — A gróf egyszerűen el nem hinné, s közömbö­sen azt mondaná: »Quelle nouvelle farce comtesse!« Olgának szivéhez tolult a vér, tisztán hallá Ti­bor hangját: »Quelle nouvelle farce comtesse«, hogy hasonlított ez hozzá! Belátta, hogy védtelen, tehetetlen ez, emberrel szemben. A mily lázasan is szerette Tibort épp úgy gyűlölte e pillanatban, mert kiszolgáltatta őt ez em­ber gúnyjának. — Nem választott e már számtalanszor köztem és neje között ? szólt hideg közömbösséggel Gábor, — nem mindig csak az én szavamnak adva hitelt ? Aztán meg ha oly nagyon szereti, épp azért nem fog neki szólni; nem fog szólni, mert félti, — kaczagott, félti, hogy ez a kéz, melyet ön megvetett, kiolthatja az ő drága életét. — Nyomorult! — sziszegő Olga határtalan megvetéssel, mások lojalitása és jószívűségére építi kártyavárát, de vigyázzon, mert össze fog omolni ab­ban a pillanatban, melyben legerősebbnek véli. Össze kell, hogy omoljon! Olga kétségbeesett szavai félig imádság, félig átok voltak. Megértette azonban őket a villám és mennydörgés, mert helyeslőleg, hallhatóan, láthatóan válaszoltak. — És én esküszöm, hogy megdöntöm országo­dat, légy bár angyal vagy ördög. Vagy azt hiszi, hogy az ily asszonyokról mint ön, oly könnyen mondanak le, és oly emberek, mint én ? Megesküdtem, hogy el­ejtelek, legyen az nyomorban, vagy bíborban! — Elég! — szólt Olga szenvedélyesen. Távoz­zék és tudja meg , hogy ha a gróf holnap koldulni fog, úgy én vele fogok koldul­ni, de ha ön még ma aranyban és ezüst­ben úszik, én nem osztozom önnel. És most el szemem elől! — parancsolá. — De ön grófné, — szólt Lorody, ki akarva, nem akarva meghökkent, üljön fel lovára. — Én az ön kezéből fogadjam el a mentséget ? ha ezt tenném, önhöz alacsonyitanám magam. Nem! ha élet-halál között függnék sem! — De hisz az ön lova ? — Melyet ön elég arczátlan volt tilalmam da­czára nemtelen czéljaira felhasználni? — Én önt akartam megmenteni. — Szükségtelen, öntől még a legkisebb szolgá­latot sem fogadom el, és ha még oly veszedelmes helyzetben is volnék, mosolyogva és megnyugodva üdvözölném a halált, büszkén, hogy volt annyi erőm, az ön kezéből el nem fogadni az életet. Távozzon! Lorody ijedten tekintett a nőre, kit szere­tett, kiért szenvedett és kiért oly mélyen sülye­­dett, és kit minél elérhetetlenebb volt számára, an­nál jobban imádott. Ha tudta volna az az asszony, hogy mennyire ingerlő, mennyire fokozta ma szerel­mét!? Azért mégis pillanatra le volt fegyverezve, meg volt szégyenítve! — De kocsiját szabad talán elküldenem, szólt bátortalnul, és azzal elvágtatott. Olga mozdulatlanul maradt, a fához támaszkodva: mit tudta ő, hogy esik az eső, mennydörög és villámlik ? ő csak azt érezte, hogy megsértetett, és hogy elhagyatott és védtelen. De mint a villám, mely a sötét égboltot pillanatnyi fényével átszeli, úgy czikázott át komor elmélkedésein a gondolat — és ő. Hol volt ő mindig? Mint retetteljes és buzgó működésre hívja fel a pápa ezen irányban az örmény katholikus klérust s megjegyzi, hogy e reménye annál alaposabb, mert az örmény nem­zetiség tanulékonysága általánosan ismerve van s ha egyszer felismerték az igazságot s belátták, hogy helyte­len utat választottak, az örmények, mint a történelem tanúsítja, szívesen térnek a felismert jó útra. Az ör­mények iránt, mint az encziklika kifejti, a pápák min­dig a legnagyobb szeretetet tanúsították s akik ott kerestek segélyt és támaszt, abban mindig részesül­tek. XIII. Gergely, VIII Orbán, IX. Pius pápák gondoskodtak arról, hogy az örmény szertartású nö­vendékpapok számukra alapított római kollégiumban az örmény nyelvet és liturgiát művelhessék s a római apostoli szemináriumban az örmény növendékpapok ré­szére az örmény nyelv és történelem is taníttatik, vala­mint hogy a pápák Rómán kívül is gondoskodtak az örmény katholikusok érdekeinek megvédéséről s arról, hogy a konstantinápolyi örmény püspök részére a török birodalomban kiváló állás és rang biztosíttassék. XIII. Leó pápa utal arra a gondoskodásra is, mely­ben ő részesítette az örmény katholikusokat s míg egyrészről ismételve felhívja a római szent­székkel egyesült örmé­nyeket arra, hogy törekedjenek példá­val és tanácscsal, buzdítással és szeretettel azokat is a katholikus egyház közösségébe bevonni, kik az ör­mények közül Krisztust imádják ugyan, de a római egyháztól elváltak; másrészről azon imával végzi körlevelét, hogy az Isten segélyével teljesedjék a jö­vendölés : egy akol és egy pásztor. A regále-mozgalom és Erdély. — aug. 31. Báró Bánffy György proklamácziót intézett Erdély gazdaközönségéhez, melyben értekezletre hívja egybe az erdélyi földbirto­kosokat ama haditerv megbeszélése végett, melylyel a regálemegváltási javaslatban fe­nyegető veszélyekkel szemben síkra fognak szállani. És ez a felhívás valóban harczias hangulatot keltett Erdélyben, mely egyelőre csak a kedélyek forrongásában s az odavaló lapok heves czikkeiben nyilvánul ugyan, de bizonyára már közelebb nyilvános akczióban fog utat törni magának. Holnap nyílik meg a kolozsvári értekezlet, várjuk határozatait. Egy tekintet Erdély gazdasági helyze­tére megmagyarázza azt az izgalmat, melybe a kormány regále-megváltási terve egy egész országrészt kergetett. Híre is alig van már a régi jólétnek. A hunyadmegyei gazdáktól, a­mit önként fel nem áldoztak, elvették egyes káros törvényhozási intézkedések. A mezőgaz­daság pang,­s felét sem hajtja a régi jövede­lemnek; a hitelviszonyok a leggyarlóbbak; a kölcsönöknek uzsora a nevük; a földmive­­lés pedig szakadatlanul újabb és újabb be­fektetéseket igényel, holott jövedelmet csak egyszer ad : őszszel, s akkor is keveset. Ily körülmények közt az erdélyi földbirtokosra nézve a regál ej­og képezte azt a jövede­lemalapot, a­melyet tetszése szerint oszthatván

Next