Pesti Napló, 1888. szeptember (39. évfolyam, 242-270. szám)
1888-09-01 / 242. szám
242. szám. Budapest, 1888. Szombat, szeptember 39. évi folyam. Szerkesztési iroda, Ferencziek tere, Athenaeum-épütet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségiml intézendő. Jelmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidékén 6 kr. Reggeli kiadás: Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadós postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt H. az e.üi kiadás postai kultoküldés« kivántatik, postabélyegr. karonként 1 kr., évnegyedenként 1 forint felülflsetend» Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Tisza,pla kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A protestánsok és a Tisza-kormány. — aug. 31. Tegnap közöltünk egy előkelő helyről és hozzátehetjük, hogy kompetens oldalról trtt felszólalást, a protestánsok sérelmeiről. A tiszteletnél fogva, melylyel e czikk írója iránt viseltetünk, tartózkodtunk a felszólalást megjegyzésekkel kisérni. Utólag azonban néhány megjegyzéssel tartozunk, s annál is inkább, mert a felszólaló erre mintegy provokált bennünket azáltal, hogy felpanaszolta a sajtónak és közvéleménynek érdektelenségét, sőt közönyét szemben a protestánsok sérelmeivel. E szemrehányásokra egészen nyíltan és őszintén akarunk felelni. De először is ki akarjuk fejezni elvi álláspontunkat mindazokra nézve, melyek mint a protestánsok sérelmei elé hozattak. Elvi álláspontunk nem más és nem is lehet más, mint az, hogy minden felekezetnek jogai csak addig terjedhetnek, amíg azok az állam érdekeibe nem ütköznek. Viszont azonban az állam érdekei nemcsak nem kívánják, de sőt az állam érdekeit sértik, ha az állam a felekezeteknek törvényesen biztosított jogaiba akár közvetlenül belenyúl, akár pedig ezen jogoknak összhangját különböző felekezeteknek egymáshoz való viszonyában sértetlenül fentartani nem tudja s minden támadást szigorú igazságossággal és részrehajlatlansággal meg nem torol. Azért mi a magunk részéről bárhol látnánk sérelmet, nem tudnánk különbséget tenni vallásfelekezetek közt, hogy oda ne álljunk a megsértett mellé igazságot és elégtételt követelni .Ami magát a protestantizmust illeti, ennek, de főként a magyar református egyháznak fontosságát úgy a magyar politikai szellemre, mint a magyar fajra nézve elismerjük. Ámbár azt az exkluzivitást, mely a reformátusokat felekezeti nyelven is csak röviden »magyaroknak« nevezi, és ezáltal a magyarságot és a hazafiságot mintegy okkupálja: bornirt és sértő hivalkodásnak tartjuk. Meghajlunk a protestánsok, de főként a reformátusoknak puritánizmusa előtt, — ott, ahol ez megvan. S előttünk egy egyszerű református tiszteletes, avagy tanár, a ki a maga szegénységében is megőrzi függetlenségét és büszkeségét, — sokkal magasabban áll, mint némely katholikus főpap, aki dús jövedelmeit hiúságra vagy élvezetekre pazarolja. De két részre osztjuk a protestantizmust. Azt a részt (s a reformátusok túlnyomó többsége ehhez tartozik), mely érzületben és gondolkozásban tiszta magyar, ha részben kissé darabos is, de azért a magyarság legerősb fentartó oszlopai közé soroljuk. Önkormányzati szellemét s erre való féltékenységét az államérdekek korlátain belől tiszteljük s jogait, melyeket nehéz harczok árán biztositott s melyeknek biztosításával egykoron a nemzeti érdekeknek is nagy szolgálatot tett,— tiszteletben tartatni kívánjuk. Nagyrabecsüljük áldozatkészségét, melylyel papjait és iskoláit fentartja és óhajtjuk, hogy a nemzeti kultúra érdekében az állam részéről a nélkül, hogy ezért cserébe autonóm jogainak megcsorbítása kívántatnék, minél nagyobb támogatásban részesüljön. A másik részt azonban, mely az ország több vidékén a pánszlávokat dédelgeti és az államellenes törekvéseknek búvóhelyet nyújt, nagy mértékben veszedelmesnek tartjuk és itt az autonómia iránt nem viseltetünk azzal a skrupulózitással, mint a reformátusok irányában. Belátjuk azonban, hogy az állam és kormány helyzete a protestantizmussal szemben, melyet miután autonómiájukat szerződések, békekötések és országos törvények egységesen védik és köztük különbséget nem tesznek, igen nehéz. Mert azonos elveken nyugodván a protestánsok autonómiája, a kormány sokszor jut dilemma elé, midőn egyrészről respektálnia kell neki azt, amit más részről respektálnia nem volna szabad. A közös alapon közös elvek szerint, kétfelé hatni igen nehéz. De más részről azt éppen nem helyeselhetjük, ha a kormány, hogy e dilemmával boldoguljon, ravaszkodni kezd és kicsinylő eszközökhöz nyúl. Nem helyeselhetjük, ha a kormány, mivel nincs bátorsága törvényhozási úton nyúlni bele a problémába,— csempészve jár el és elcsen valamit a reformátusok autonóm jogaiból, hogy ezzel talán a lutheránus pánszlávokhoz közelebb férhessen. Az állam csak úgy lehet erős és csak úgy imponálhat, ha minden téren és minden felekezettel szemben szigorúan a törvény és az igazság álláspontján áll. S ha e tekintetben azok a dolgok úgy állanak, mint ahogy azok a tegnapi felszólalásban előadottak , a protestáns érzelmek létezését elismerjük s azoknak orvoslását követeljük. Ami azonban azt a szemrehányást illeti, hogy a Tisza-kormány alatt a sajtó és a közvélemény egy nagy része közömbössé vált a protestánsok ügyeire nézve, eziránt teljes őszinteséggel megmondjuk, hogy ha netalán csakugyan volnának ilyen jelenségek, hogy ennek elsősorban maguk a protestánsok az okai. Mert a protestáns vezérférfiak túlnyomó része az utóbbi évtizedek alatt főtörekvésének tartotta az egyházi politikát átjátszani a hatalmi politika terére és ennek következménye lett az a szárnyszegettség (nem akarjuk azt mondani, hogy meghunyászkodás), mely a régi protestáns oroszlánt immár papucsban és szájkosárral mutatja be. Bárhol merült fel légyen a protestánsok sérelme, a kormánypárti ágensek jól szervezett csapata azonnal szétrajzott, elsimítani minden erélyes ellenállást, nehogy Tisza Kálmánnak, ki szerintök úgy is szálka a katholikusok szemében, valamiképpen baja essék. S ezalatt Tisza Kálmán a maga leghívebb és a legbuzgóbb támaszait éppen a katholikus főpapok közt bírja. De minél inkább tesznek mameluk-szolgálatokat, egy-kettőnek kivételével, a katholikus püspökök, annál inkább híresztelik a kormánypárti ágensek, hogy ha Tisza Kálmán nem lenne, akkor már rég feltámadt volna a vallásháború a protestánsok ellen,s az ilyen rémmeséket a magas politikától távol élő, egyszerű protestáns puritánoknak nagy része el is hiszi, és a protestantizmus erősödésének jeleit látja abban, ha az ilyen protestáns vezérférfiak nennél számosabban kertelnek jó, vagy magas állásokba, s nem érzik, hogy azok csak személyes politikát követnek és a protestantizmust csak eszközül használják fel személyes czéljaik előmozdítására. Innen van az a képtelen animá,lia, hogy míg egyrészről ugyanazon kormány alatt a katholikusok arról panaszkodnak, hogy a kormány a protestánsokat túlságosan protegálja és magában a kormánypárti klubban történik nyílt támadás Rahingnak feltűnően sok lutheránus kinevezése ellen , azalatt a protestánsok arról panaszkodnak, hogy a katholikus ultramontanizmus soha sem volt erősebb és vakmerőbb, mint éppen ez időszakban. S jut-e eszébe valakinek, komoly vizsgálat alá venni e képtelen anomáliát? Jut-e eszébe valakinek megkérdezni: lehetséges-e ugyanazon időben uralkodni katholikus ultramontanizmusnak és protestantizmusnak ? Jut-e eszébe valakinek vizsgálni, hogy ottan, ahol ily ellentmondó és egymást kizáró jelenségek merülnek fel, ott igenis egyiknek a másik rovására mindkét irányban a kormány részéről történhetnek a személyes érdekek kielégítésére koncessziók; ott igenis a katholikus püspököknek sok dolog elnézetik és a protestáns vezérférfiaknak sok előny adathatik, de tulajdonképen nem történik egyéb, mint hogy a kormány a saját hatalmi érdekében eszköznek tekinti mind a kettőt s valójában az állam érdekeivel a katholikus hierarchiával szemben, éppen csak úgy manevrroz, mint a protestáns autonómiával. Ezért gyűlnek azután fel a sérelmek és ezért halmozódnak össze az ellentétek minden táborban. S ezért van, hogy a felekezeti türelmetlenségnek, hatalmaskodásnak és irigységnek sajnos jelenségei sokkal nagyobb számmal merülnek fel ma, mint ezelőtt egy-két évtizeddel. S ezért van, hogy a közvélemény és a sajtó is mindinkább közömbössé kezd válni a protestánsok ügyei és sérelmei iránt is, mert semmi sem hangol le jobban, mint annak látása, hogy a hatalmi megalkuvások politikája becsempészi magát a protestantizmus puritanizmusába is. Tudjuk jól, hogy a protestantizmus, az ország legtöbb vidékén, maga is épp ilyen mélyen fájlalja ezt. De mert szegény és mert szét van szórva,némán tűrés hallgat. Tudjuk, hogy a protestáns papság legnagyobb része az ellenzékhez tartozik. De azért még sincsen olyan dolog, amit ha Tisza Kálmán akar, keresztül ne vihetne. Mert a református öt egyházkerület közt, ha egyet vagy kettőt nem is tud megpuhítani,de egészben véve mindig tud többséget csinálni. S a protestánsok sokkal nagyobb szerencsének tartják magukra nézve Tisza Kálmán uralkodását, hogysem végső esetben inkább meg ne adnák magukat, mint Tisza Kálmán ellen forduljanak. Mert mialatt Tisza Kálmán folyvást a katholikus püspökökkel paktál, azalatt ügyesen el van hintve az a babona, hogy Tisza után olyan katholikus kormány következnék, mely a protestánsok jogait vékaszámra konfiskálja. Egyébiránt a protestánsok másként sem panaszkodhatnak a közvélemény közömbössége felett, mert hisz ők maguk is elég erősek arra, hogy ha akarnák, megmozgathatnák a közvéleményt, mint megmozgatták nem egyszer a múltban. És ha megmozgatnák, biztosak lehetnének felőle, hogy nem kellene felpanaszolniok sérelmeiket, mert vagy kevésbbé okoztatnának, vagy jobban megorvosoltatnának. Budapest, aug. 31. XIII. Leó pápa encziklikája, melyet az örményszertartású katholikus klérushoz és hívekhez intézett, egész terjedelmében előttünk fekszik. A pápa ez apostoli levélben örömét fejezi ki a fölött, hogy ama szakadás, mely ezen egyház kebelében legutóbb történt, ismét megszűnt s az egyesülés létrejött. Hangsúlyozza vallási ügyekben az apostoli szentszék iránti engedelmesség szükségét s azt, hogy viszont a patriarcha és a püspökök is rendeleteik hű követését igényelhetik. Egyúttal azonban szívükre köti mindazoknak, kiknek az encziklika szól, hogy a szultán iránt alattvalói hódolatot tanúsítsanak, kiemelvén, hogy a szultán igazságérzete, a vallási béke fenntartása iránti törekvése s az örmény szertartási egyház iránti jóakarata ismeretesek a szentszék előtt, mert meggyőző példák által tanúsíttatnak. Óvja őket továbbá az egymás közti viszálykodástól s egyetértésre buzdít, mely minden jónak szülője. A pápa azon reményét fejezi ki az encziklikában, hogy az örmény szertartásu katholikusok körébe vissza fognak térni azok is, látván ott a békesség és a testvéri szeretet műveit, kiknek ősei a közösségből kiváltak, hogy ekként a római szentszék kormányzása alatt egy nyájat képezzenek mindazok, kik a föld kerekségén katholikusoknak neveztetnek. Hogy a visszatérés megtörténhessék, szó A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Vakáczió után. — A Pesti Napló eredeti tárczája. — Aki mostanság jár-kel a fővárosban, egy-egy iskola ostromlott épülete elé vetődik, könyvesbolt plakátos kirakatát szemléli meg, vagy ódondász zsúfolt bódéjába tekint, hazafias örömmel kiálthat fel, hogy ime mekkora tudományszomj vett erőt a mi jó népünkön. Csak úgy tódulnak a tudomány csarnokaiba, honnan, mint egy író hazafias örömmel mondotta, ezer meg ezer »csatornán« ágaznak szét a szellem »napsugarai« s »lökést« adnak a tespedésnek induló kornak. Az utczákon rég látott alakok bukkannak fel. Vidéki családapák, jobbról s balról egy-egy piros képű fiúcskával. (Majd lesz még haloványabb is.) Könyvjegyzéket tanulmányoznak s elég nagy a lista, hogy legyen rajta mit tanulmányozni. A fiuk, kik a legjobb elhatározásokkal, a legszentebb ígéretekkel s bizonyos ünnepélyességgel néznek az új tanév elé, mint jó, szorgalmas tanulók kétségtelenül csak örvendhetnek, hogy a könyvek számának gyarapodásával az ismeretek forrásai is gyarapodtak. Hogy az apák is örülnek ilykér, azt nem jut eszünkbe kétségbe vonni. Hogy a hét mindegyik napjára esik néhány könyv, eléggé bizonyítja közoktatási viszonyaink föllendülését, mert hisz azt mutatja, hogy immáron a kisfiuk is mennyi tudományt képesek magukba olvasztani s elméjük még sem tompul el. Örömmel mondhatjuk, hogy e téren a fokozatos fejlődés évek folyamán igazán csodákat ért el, a miért tanrendszerünket s tankönyvgyártóinkat ma még nagyon sokan nem méltányolják kellőképen. S a könyvek eléggé jelentékeny számának még gazdasági előnyei is vannak. A könyvkereskedői ipar föllendülése nem csekély jelentőségű kérdés , s tekintetbe kell vennünk még, hogy egy-egy tankönyvecske írójának is nyújt némi jövedelmet. Csak az antiquáriusok panaszkodnak, mert a sok új kiadás értéktelenné teszi a régieket, habár az újakban alig van valami változtatás. Szép, uj, tiszta könyvek! Mekkora önérzettel viszi hazafelé a tanuló a könyvesboltból. Megfogadja magában, hogy nem ejt rajtuk egy foltot sem s nem hagy megtanulatlan egy sort sem. Milyen izgatott, milyen it előtte minden, ha először iratkozik be. Ha vidékről jött, lázba ejti a főváros, csodálattal áll az iskola díszes palotája előtt, ámulattal szemléli a nagy termeket s szorongó lelkét aggodalommal tölti el, hogy ily nagy városban, ily nagy palotában mennyivel többet kell tanulni, mint szerény kis vidéki iskolában. S aztán az a sok látás-futás, mig beiratkozik. Az iskola előtt tolongnak az emberek s rendőr állja el az utat. Egyenkint eresztik be a jelentkezőket s várni kell órahosszat, ha csak az ember nem »protekcziós.« Elvégre némi szerény kis protekczió mindenütt van a világon s igy a kint tolongok zúgolódása, ha indokolt is, de bizonynyal nem alapszik filozófiai belátáson. Öles falragaszokon hirdetik a könyvkereskedők boltjaikat s a »jutalmakat.« Kihordók nyomják a fiú kezébe a hirdetéseket. A gyermekek zsebei telvék czédulákkal s a világért sem mulasztanának el egyet is elfogadni. Hogy remeg a kisfiú, amint a szigorú tanárok elé lép, hát még a fölvételi vizsgánál, ha ugyan van még hely számára. Mert bár a szülők azt hiszik valamely intézetről, hogy a nagy világon kívül nincsen gyermekeik számára hely, az igazgató éppen az ellenkező véleményen van. Zsúfolásig telve minden osztály, minden parallel-osztály. De hát az apa, ki feljött Alsó-Butyinból, mindenáron be akarja szorítani kedves csemetéjét. — Ahol százhúsz gyerek fér el, kardoskodik, ott még akad egynek számára a hátulsó padon valamelyes sarok. — De már is többet vettünk fel, mint amenynyit lehet, felel a türelmes igazgató. — Hiszen még csak erről az egyről van szó ! cseng az apa, ha nincs hely a padokban, még egy széket be lehet a terembe állítani. — De az égre uram, mindegyik apa ugyanezt mondja. — Az én fiam kitűnő tanuló. — Már harmincz kitűnőt utasítottam vissza. — De, esedezem, már most mit tegyek ? Ha ezt tudtam volna, máshová megyek, de már mindenütt elkéstem. Az igazgató fejét rázza, hogy erről ő nem tehet. Az apa kér, könyörög s végül szitkozódik. Látván, hogy mind nem használ, megfogja fia kezét s megy vele más iskolába. Gimnáziumból gimnáziumba végig a városon, majd reáliskolába, de sehol sem tud helyet szorítani. Leereszkedik a polgári iskoláig; — hasztalan. Viheti haza fiát pauzáini. De nem mindenkitől szabadul oly könnyen az igazgató. Egy anya térdre borul előtte, sír, hogy vegye fel fiát. Ennek a tandíjjal, annak a születési bizonyítványnyal van baja. Egy úr mellét verdesi, hogy ő budapesti s egy gyermeke előnyben kell, hogy részesüljön , amire azt felelhetné az igazgató, hogy hát jó, megadja neki az előnyt, t. i. a föl nem vehetők közé elsőnek sorozza be. Csak azok nem aggódnak, kik fiaikat magán tanintézetbe hozták fel, hol csinos kis tandíj mellett hozhatják helyre a múlt évi szekundáikat. Ily helyeken gondos kezek ápolása alatt behegednek a szekunda okozta sebek s közhiedelem szerint a legbutább és legvásottabb ficzkók is radikális metamorfózisokon mennek át. Metamorfózison megy át különben minden a rendes iskolákban is. Az ünnepélyesen tett fogadalmak lassan elkopnak. Eleinte minden uj, tiszta és fényes. A termeket újonnan festették, a folyosó tiszta, a padokról legyalulták a beléjük vésett alakokat és szíveket, a szegényebb fiúk is újabb ruhában jelennek meg, a tanárnak uj szemüvege s uj noteze (óh a rettegett notez!) van. Még új tanára is lett az intézetnek. De minden lassacskán avulni kezd, a jólelkű tanár eleinte csak meginti a rossz fiúkat, majd szigorúbbá lesz s csakhamar bekövetkezik az uj tanév voltaképeni kezdete: az első szekunda. Ezzel aztán eloszlott a varázs, a vakáczió csodás varázsa. De még nem tartunk ott s most a feszült várakozás, a jó reménység s az iskolai ostrom idejét éljük. A népiskolákban az előbb említett jelenetekhez hasonló, csak kissé népiesebb jelenetek folynak le. A kapuk előtt még a rendőrök is csak nehezen tartják fenn a rendet. Csak úgy lódítják ki a betolakodókat, és sokan abban a fölemelő tudatban dőlhetnek hanyatt a lökésektől, hogy mindez a tudományszomj következménye. Hát még az elöljáróságoknál! Ma olvastuk, mekkora harczok folynak ott szegénységi bizonyítványokért, pedig sohse hitte volna az ember, hogy ilyenek után is kapkodjanak. S a valóság még jóval túltesz a lapok rövid tudósításain. Asszonyok rimánkodnak szegénységi bizonyítványért, munkásemberek szegénységi bizonyítványokért törik magukat, behatolnak a helyiségekbe, dulakodnak, ordítoznak, kapkodnak szegénységi bizonyítványokért. Mintha csak pálinkamérésben ingyen csapra eresztenék a hordókat. S elgondolkodik a szemlélő a fölött, hogy voltaképen mért is van ezeknek szegénységi bizonyítványra szükségük, mikor megjelenésük ékesebben szóló szegénységi bizonyítvány minden pecsétes iratnál. Csakhogy hát vannak emberek, kik szegénységet szimulálnak. (Gazdagságot nem tudnak szimulálni.) Ezek az éhező iskolás gyermekek úgynevezett jóllakott szülői. S ha a tolongók valamelyike szerencsésen szegénységi bizonyítványhoz jutott, oly örömmel lengeti kezében, mintha gazdagsági bizonyítvány volna. Rohan vele az iskolába. Itt be kell venni mindenkit, akár van hely, akár nincs. Hova dugják majd ezt az óriási gyermektömeget ? Fiékosztályok nőnek, mint a gombák, kiszorulnak az iskolaépületekből s kis bérházakban férkőznek meg, óradíjas tanítók nagy örömére. Valóságos népvándorlásnak, modern népvándorlásnak nevezhető az, mely most a külvárosi munkáslakókból az iskolák felé tódul. Mindenki okosabbnak, boldogabbnak akarja nevelni fiát, mint amilyen ő maga. A műveltség vakító világa vonzza magához az örökös sötétségben élőket. De egynéhány év alatt hova is tűnik el az a sok tanuló ? Osztályról-osztályra rohamosan apad száma. Annak a napnak, mely úgy világit, hidegek sugarai azokra nézve, kik télen otthon is fáznak. Ironicus. A MÚLT. Eredeti regény. 36 Irta: Gossztonyiné Biró Kornélia. A regény folytatása. — Az ön szavaival kell válaszolnom. Itt volnék-e, ha nem szeretném! Szeretem! Szeretem ma , jobban mint valaha! — folytatá fanatikusan. Hisz önnek megvallhatom — nevetett aztán gúnyosan — köztünk ez szent titok marad! És tudja miért szeretem oly,nagyon? azért,, mert engem megvet! — Ó asszonyok, ti Éva leányai, meg nem tagadhatjátok magatokat! Szereted, mert viszont nem szerettetel, vágysz azután, amit el nem érhetsz, csak azért, mert el nem érheted! Hideg iszonyat futott végig Olga tagjain. Lorody örömmel szemlélő szavainak hatását. ■— Igen, Tibor nem szereti, szólt Gábor mindig több talajt nyerve, — miért küzdjön a lehetetlenért? megelégszik a lehetségessel. Neje nem méltó szerelmére, keres olyat, ki méltóbb nálánál — s vadul felkaczagott — csak nem fog mindig sóhajtozni ? — Lorody— szólt Olga a végletekre vive — mindennek van határa, úgy az ön arczátlanságának is. Ha én minden szavát, a mit most mondott, a grófnak elmondanám ? Lorody hosszasan kaczagott. — A gróf egyszerűen el nem hinné, s közömbösen azt mondaná: »Quelle nouvelle farce comtesse!« Olgának szivéhez tolult a vér, tisztán hallá Tibor hangját: »Quelle nouvelle farce comtesse«, hogy hasonlított ez hozzá! Belátta, hogy védtelen, tehetetlen ez, emberrel szemben. A mily lázasan is szerette Tibort épp úgy gyűlölte e pillanatban, mert kiszolgáltatta őt ez ember gúnyjának. — Nem választott e már számtalanszor köztem és neje között ? szólt hideg közömbösséggel Gábor, — nem mindig csak az én szavamnak adva hitelt ? Aztán meg ha oly nagyon szereti, épp azért nem fog neki szólni; nem fog szólni, mert félti, — kaczagott, félti, hogy ez a kéz, melyet ön megvetett, kiolthatja az ő drága életét. — Nyomorult! — sziszegő Olga határtalan megvetéssel, mások lojalitása és jószívűségére építi kártyavárát, de vigyázzon, mert össze fog omolni abban a pillanatban, melyben legerősebbnek véli. Össze kell, hogy omoljon! Olga kétségbeesett szavai félig imádság, félig átok voltak. Megértette azonban őket a villám és mennydörgés, mert helyeslőleg, hallhatóan, láthatóan válaszoltak. — És én esküszöm, hogy megdöntöm országodat, légy bár angyal vagy ördög. Vagy azt hiszi, hogy az ily asszonyokról mint ön, oly könnyen mondanak le, és oly emberek, mint én ? Megesküdtem, hogy elejtelek, legyen az nyomorban, vagy bíborban! — Elég! — szólt Olga szenvedélyesen. Távozzék és tudja meg , hogy ha a gróf holnap koldulni fog, úgy én vele fogok koldulni, de ha ön még ma aranyban és ezüstben úszik, én nem osztozom önnel. És most el szemem elől! — parancsolá. — De ön grófné, — szólt Lorody, ki akarva, nem akarva meghökkent, üljön fel lovára. — Én az ön kezéből fogadjam el a mentséget ? ha ezt tenném, önhöz alacsonyitanám magam. Nem! ha élet-halál között függnék sem! — De hisz az ön lova ? — Melyet ön elég arczátlan volt tilalmam daczára nemtelen czéljaira felhasználni? — Én önt akartam megmenteni. — Szükségtelen, öntől még a legkisebb szolgálatot sem fogadom el, és ha még oly veszedelmes helyzetben is volnék, mosolyogva és megnyugodva üdvözölném a halált, büszkén, hogy volt annyi erőm, az ön kezéből el nem fogadni az életet. Távozzon! Lorody ijedten tekintett a nőre, kit szeretett, kiért szenvedett és kiért oly mélyen sülyedett, és kit minél elérhetetlenebb volt számára, annál jobban imádott. Ha tudta volna az az asszony, hogy mennyire ingerlő, mennyire fokozta ma szerelmét!? Azért mégis pillanatra le volt fegyverezve, meg volt szégyenítve! — De kocsiját szabad talán elküldenem, szólt bátortalnul, és azzal elvágtatott. Olga mozdulatlanul maradt, a fához támaszkodva: mit tudta ő, hogy esik az eső, mennydörög és villámlik ? ő csak azt érezte, hogy megsértetett, és hogy elhagyatott és védtelen. De mint a villám, mely a sötét égboltot pillanatnyi fényével átszeli, úgy czikázott át komor elmélkedésein a gondolat — és ő. Hol volt ő mindig? Mint retetteljes és buzgó működésre hívja fel a pápa ezen irányban az örmény katholikus klérust s megjegyzi, hogy e reménye annál alaposabb, mert az örmény nemzetiség tanulékonysága általánosan ismerve van s ha egyszer felismerték az igazságot s belátták, hogy helytelen utat választottak, az örmények, mint a történelem tanúsítja, szívesen térnek a felismert jó útra. Az örmények iránt, mint az encziklika kifejti, a pápák mindig a legnagyobb szeretetet tanúsították s akik ott kerestek segélyt és támaszt, abban mindig részesültek. XIII. Gergely, VIII Orbán, IX. Pius pápák gondoskodtak arról, hogy az örmény szertartású növendékpapok számukra alapított római kollégiumban az örmény nyelvet és liturgiát művelhessék s a római apostoli szemináriumban az örmény növendékpapok részére az örmény nyelv és történelem is taníttatik, valamint hogy a pápák Rómán kívül is gondoskodtak az örmény katholikusok érdekeinek megvédéséről s arról, hogy a konstantinápolyi örmény püspök részére a török birodalomban kiváló állás és rang biztosíttassék. XIII. Leó pápa utal arra a gondoskodásra is, melyben ő részesítette az örmény katholikusokat s míg egyrészről ismételve felhívja a római szentszékkel egyesült örményeket arra, hogy törekedjenek példával és tanácscsal, buzdítással és szeretettel azokat is a katholikus egyház közösségébe bevonni, kik az örmények közül Krisztust imádják ugyan, de a római egyháztól elváltak; másrészről azon imával végzi körlevelét, hogy az Isten segélyével teljesedjék a jövendölés : egy akol és egy pásztor. A regále-mozgalom és Erdély. — aug. 31. Báró Bánffy György proklamácziót intézett Erdély gazdaközönségéhez, melyben értekezletre hívja egybe az erdélyi földbirtokosokat ama haditerv megbeszélése végett, melylyel a regálemegváltási javaslatban fenyegető veszélyekkel szemben síkra fognak szállani. És ez a felhívás valóban harczias hangulatot keltett Erdélyben, mely egyelőre csak a kedélyek forrongásában s az odavaló lapok heves czikkeiben nyilvánul ugyan, de bizonyára már közelebb nyilvános akczióban fog utat törni magának. Holnap nyílik meg a kolozsvári értekezlet, várjuk határozatait. Egy tekintet Erdély gazdasági helyzetére megmagyarázza azt az izgalmat, melybe a kormány regále-megváltási terve egy egész országrészt kergetett. Híre is alig van már a régi jólétnek. A hunyadmegyei gazdáktól, amit önként fel nem áldoztak, elvették egyes káros törvényhozási intézkedések. A mezőgazdaság pang,s felét sem hajtja a régi jövedelemnek; a hitelviszonyok a leggyarlóbbak; a kölcsönöknek uzsora a nevük; a földmivelés pedig szakadatlanul újabb és újabb befektetéseket igényel, holott jövedelmet csak egyszer ad : őszszel, s akkor is keveset. Ily körülmények közt az erdélyi földbirtokosra nézve a regál ejog képezte azt a jövedelemalapot, amelyet tetszése szerint oszthatván