Pesti Napló, 1888. október (39. évfolyam, 271-301. szám)

1888-10-01 / 271. szám

271. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A­ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségin­, intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás­ hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 2 kr. Budapest, 1888. Hétfő,­­október 11. Politikai napilap, 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 8 frt Ha a mU klftdis postai kültönküldése kívántatik, postahelyedre havonként 35 ke. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­z­ Pesti 3STapló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 2 kr. I Gróf Batthyány Lajosné.­­ — szept. 30. Ma este érkezett meg a gyászhir, hogy gróf Batthyány Lajosné csaknem negyven évi özvegyi gyász után követte férjét, Ma­gyarország legelső alkotmányos miniszterel­nökét, a szabad­ságharcz vértanúját a megdi­­csőültek honába. A nemes özvegy, kinek fájdalma oly szent volt, hogy soha nem keresett ellene bal­zsamot sem a részvétben, sem a felejtésben; maga is mint egy szent élt, kire az egész nemzet áhítattal tekintett föl, úgy a bánat éjjelében, mint az alkotmányosság uj haj­nalán. Negyven év óta mennyi minden válto­zott meg! A nemzet fátyolt borított a múltra; ámde e fátyolból hiányzott az az özvegyi fátyol, melyet gróf Batthyány Lajosné halála órájáig hordott. Mennyi minden változott meg negyven év alatt! Csak egy nem változott soha: Az a szent fájdalom, melylyel gróf Batthyány Lajos özvegye férjének vértanúi halálát si­ratta. Lemondva a világ minden öröméről, el­­vonultan csak gyászának élt, és csak jóté­konyságot gyakorolt. A szerencsétlenek, a szegények, az árvák és az özvegyek mint jó angyalhoz fordulhattak hozzá és soha sem fordultak hiába. Ő minden bánatnak könyét letörölte — mert az övét le nem t­örülhette senki. Mikor a koronázás volt 1867-ben, az egész nemzet örömmámorban úszott. De sen­kinek nem jutott eszébe megkívánni, hogy gróf Batthyány Lajosné osztozzék az öröm mámorában. De később, mikor a magyar királyfi ifjú nejével Stefániával felkereste Buda várát, egy hódolati feliraton olvasható volt a gróf Batthyány Lajosné neve is. Ez azt jelentette, hogy felejteni nem tu­dott, de megbocsátott. Úgy élt mint egy szent, és mint egy szent úgy költözött el a halálba. Legendaszerű alak gyanánt fog élni örökre. Életében oly dicső volt már, hogy a halál sem dicsőítheti meg jobban. S ugyanazzal a szent fájdalom­mal búcsúzunk el tőle, melyet szivében hor­dott, búcsúzunk a felejthetetlentől, a ki nem felejtett. A mennyi áldást ő árasztott, annyi áldás lebegjen porai felett! * A megdöbbentő gyászeset hire Veszprém megye egy félreeső csendes helyéről, Dalkáról, érkezik. A boldogult minden év nyarán ott keresett némi nyu­galmat s ott hunyt el több mint két havi szenvedés után. Övéi aggodalommal lesték állapota minden for­dulatát s már tegnap levél érkezett a fővárosba, hogy bárki tudakozódjék gróf Batthyányné állapota felől, csak azt feleljék, hogy nagyon aggasztó. De azért, mi­kor ma a halál hite a fővárosba érkezett, mélyen meg­lendített mindenkit, ki arról értesült. A boldogult életrajzi adatait a következőkben foglaljuk össze : Özv. gróf Batthyány Lajosné, szül. gróf Zichy Antónia, 1816. július 14-én született. Atyja gróf Zichy Károly, Vasmegye egykori főispáni helytartója volt, anyja pedig szül. gróf Batthyány Antónia, így a most elhunyt nemes hölgy unokája volt a dúsgazdag gróf Batthyány Jánosnak, kit a magyar Kroezusnak neveztek s rokona volt férjének is. A boldogult ugyanis anyja után harmadizbeni rokonságban állott férjével, Batthyány Lajossal. Nővérével, Karolinával, ki gróf Károlyi Györgyhöz ment nőül, együtt éveken át ver­senyzett a nemes tettekben s Magyarország minden embere egykor mint két jótékony nemzet együtt em­legette a két hölgyet. 1834. deczember 3-án ment nőül gróf Zichy Antónia Magyarország leendő miniszterelnökéhez, gróf Batthyány Lajoshoz. Mi volt ő férjének, azt alig lehet kellőleg méltányolni. Egyik életrajzírója a kö­vetkezőkép jellemzi. Férjét határtalanul szerette, mint csak fenkölt lelkű nők tudnak szeretni oly férfiút, kit tisztelhetnek is s tökéletesen átértettek. Büszke volt annak ész­tehetségeire s még inkább jellemére, büszke a sze­repre, melyet a fiatal mágnás, alig lépve fel a köz­élet terére, itt már betölteni kezdett s melyet előre­láthatólag még teljesebben betöltendő volt. Köztudomás szerint Batthyány nem igen tudott jól magyarul ez időben , legalább annyira nem, hogy egyelőre nyilvános szónokul fölléphessen. A grófné teljesen magyar érzelmű volt, a rangjabeli hölgyek­nél akkoriban nem éppen mindennapi dolog s ma­gyar házat vitt, magyar társalgást és kört gyűjtött maga köré. Ha ily nyelvmestere van, kiből ne válnék szónok ? Először, hogy férjének segítsége legyen a politikai téren fölléphetnie s tevékenyen szerepelnie, majd lassan kint a megszokás és az eszmékhez való ragaszkodás hatalmánál fogva, a grófné va­lódi politikai tényezővé vált. Az ő­s szintoly lel­kes és eszes nővére, gróf Károlyi Györgyné, szalonjaik gyapontjává lettek a szabadelvű s nemze­­ties érzelmű politikai társaságnak. S kiváltkép az 1839—40-iki pozsonyi országgyűlésen ők ketten tet­tek legtöbbet a főrendi ellenzék megalakulására, melynek feje és vezére Batthyány Lajos volt, de tu­­lajdonképeni teremtője és összetartója főleg a két lel­kes hölgy, kiktől a haza, szabadság s az eszmék kul­tuszát oly édes volt megtanulni a főrendiek ifjabb és öregebb nemzedékének. Szalonjaikban a bemeneti jegy, a szabadelvüség volt, a­ki az ellenzékhez nem tartozott, az oda semmi viszony, vagy családi előjog útján be nem léphetett. A konzervatívok ki voltak zárva. Teaasztalaik körül, szófáikon, szőnyeges elfo­gadó termeikben állapíttattak meg a párt­taktika sakkbúzásai, terjesztettek és vitattak meg az uj sza­badelvű eszmék s határoztatott el nem egy messze ki­ható cselekmény. Midőn a két Batthyány, Lajos és Kázmér s ve­lük Kossuth kezdeményezésére a védegylet létrejött s a magyar hazai ipar még akkor oly kezdetleges termékeinek pártolása és ez által a hazai ipar uj lendületre emelése nem puszta divat, hanem valódi koreszme lett, a két dúsgazdag grófné az elsők közé tartozott, kik a fehér pettyes kék honi kelmét felöl­­tik. Deli tagjaikon mily szépen állott az egyszerű karton: honi volt. Az ifjúság akkor rendkívüli lelkesedésében fáklyászenével tüntette ki a két főrangú hölgyet. Föl­emelő hatású volt akkor az a lelkes ováczió s a két hölgy szerényen köszönte meg a kitüntetést. Foga­dást tettek, hogy gyermekeiket hazaszeretetre fogják tanítani. Oly szép volt amaz ováczió, hogy Petőfit is mélyen megragadta s költeményt írt ez alkalomra, melyből a következő sorok a költő mély érzelmeinek adnak kifejezést: Ott álltak ők, mint égi jelenések, Szokatlan köztük ilyen látomány : Hahogy sokáig néztem volna őket, Szemfényemet vesztettem volna tán. S hallottam édes ajkaik zenéjét ; Hallottam őket halkan mondani, Mit tetteik rég fenszóval beszélnek, Hogy ők a honnak hű leányai. Miért nem voltam a lég ajkaiknál ? Hogy vittem volna szét e hangokat. Mint napvilágot, minden egy magyarhoz, Kit és környéket honfibú miatt, stb. Valóban kevés magyar nő volt, ki jobban sze­rette volna hazáját, mint gróf Batthyány Lajosné. Szerette nemcsak szóval, de tettekkel, nemcsak szép napjaiban, de gyászában is. S még jobban szerette, midőn veszélyben volt a 48-as évben. S Batthyány­­nét, hogy nagysága még ragyogóbb színben tűnjék fel, a sors kérlelhetlenül sújtotta. Férje elfogatott és elhurczoltatott a hazából. Majd ismét visszahozták, mint fogolyt a hazába. Nem lehet leírni ama napok szenvedéseit. Batthyányné félelem és remény, kétség­­beesés és hit közt, kis gyermekével imádkozott férjéért. Imája nem használt. Október ötödikén várat­lanul jött a halál ítélet híre. Gróf Batthyányné meg­tett mindent, mit megtenni lehetett, hogy férje éle­tét megmentse. Hiába volt. Ajtóról­ ajtóra járt, hatal­masakhoz fordult, mindenütt elutasították. A kétség­­beesés erőfeszítése, a hitvesi szeretet minden kitar­tása eredménytelennek bizonyult. Végre megenged­ték neki, hogy férjét még egy perezre lássa. Ezt a jelenetet csak nagy költő írhatná le a maga tragikus fenségében. Valóban szép a vértanú utolsó levele, melyet a kivégzése előtti éjjelen nejéhez irt. E levélben kifeje­zésre jut az, mi volt gróf Batthyánynak neje. A ki­végzés után az özvegy gondoskodott férje sírhelyéről s ő tudta titkos nyughelyét a Ferencziek zárdájában. Búcsút vett a drága halottól s gyermekeit keb­lére ölelve, külföldre ment hitvesi gyászával, hon­­leágyi fájdalmával. Svájczban töltötte idejét, minden erejét gyermekei nevelésének szentelve. Három gyer­meke volt: Emma, Ilona és Elemér. Az első 1837-ben született és Batthyány Gézához ment nőül, a másik 1839-ben született és neje Beniczky Gábornak. Har­madik gyermeke, Batthyány Elemér 1846-ban szü­letett. Az özvegy 1856-ban tért vissza Magyarországra s mit tett azóta a jótékonyság, a nevelés, a humaniz­mus terén, annak legékesebb bizonyítéka az a számos intézet, melynek alapítása neki köszönhető. Minden idejét a jótékonyságnak szentelte. 1863-ban és 1866- ban az országos ínség alkalmával mint védangyal jelent meg a szerencsétlenek közt. A magyar gazd­­asszonyok országos egyletén kívül számtalan intéz­ménynek, árvaháznak, jótékony­ egyletnek volt létesí­tője. A mellett örökös visszavonultságban élt örökös gyászszal szivében. A fővárosban előbb a József-téren lakott, majd a Koronaherczeg-utczában s végül a Borz-utcza 10. számú házban. Ez emeletes épületben élt valódi ma­gányban a főváros kellő közepén. Tartózkodott min­den ünnepélytől s minden idejét a nyomor enyhítésére fordította. Ez év tavaszán, mint rendesen, a veszprém me­­gyei Dálka községbe utazott birtokára. Ott két-há­­rom hónap előtt megbetegedett. Vesebajban és sárga­ságban szenvedett, orvosa dr. Bakody mindent elkö­vetett, hogy életét megmentse. Fáradozása hiábavaló volt. Gróf Batthyányné, mint egy táviratunk jelenti, ma kiszenvedett. Fia, Batthyány Elemér, alighogy a baj aggasztó fordulatáról értesült, Dalkára utazott. A temetés Budapesten fog végbemenni s a boldogultat végakarata szerint férje mellé a Batthyány-mauzó­­leumban helyezik el. Budapest, szept. 30. Csemegi és a »Nemzet«. Megelégedéssel és jo­gosult elégtétellel fogadjuk azt a visszavonulást, melylyel a »Nemzet« az általa Csemegi Károly ellen intézett támadásra adott válaszunk után a küzdtérről nem nagy katonai preczizióval ugyan, de annál na­gyobb gyorsasággal elmenekül. Éppen ezért azon sem csodálkozunk, hogy a »Nemzet« czikkíróját, ki pedig »Memor«-nak nevezi magát, még emlékezete is annyira cserbenhagyta, hogy a legeslegutolsó esemé­nyek kronologikus dátumaival sincs többé tisztában. Mert ha a »Nemzet« Memorja így szól: »Csemegi úr abbeli jogát, hogy szavazzon, a­hogy akar, kétségbe sorainkban éppen nem vontuk, hanem teljes joga szerint gyakorolt politikai szavazatáról, vagy in­kább pártállás-változtatásáról, melyet maga Csemegi úr s az ellenzéki sajtó tett dis­­kusszió tárgyává, megmondottuk a ma­gunk véleményét«, — ez az állítás legalább is nagy emlékezetfogyatkozást árul el, a­mennyiben nem az ellenzéki sajtó, hanem a kormánypárt egyik orgánuma, a »Pes­ter Lloyd«, volt az, a­mely Csemegi Károly »po­litikai szavazatát« rögtön a választás után nemcsak diskusszió tárgyává tette, hanem egyene­sen megtámadta Csemegi Károlyt azért, hogy az ellenzék jelöltjére szavazott, a­miben neki a »Nem­zet« hiven szekundált. Hogy ez a támadás meghozta a megtámadottak részéről a jogosult és teljes sikerű retorziót, a fölött értjük a »Nemzet boszúságát. De ha t. laptársunk ennek folytán hátrafelé volt kény­telen fordítani a maga arczvonalát, azért ne higgye, hogy egyúttal megfordult az események kronologikus rendje is, mert éppenséggel nem változott meg az a tény, hogy a szóban forgó kérdést egy kormánypárti orgánum tette diskusszió tárgyává s nem azok, kiket a »Nemzet« ezért vádolni jónak lát. A legkomikusabb azonban az, hogy a »Nemzet« legelső czikkében azt állította, hogy Cse­megi »oda áll egy politikai irány hívei közé,« mely az ő »személye« ellen is kicsinyes gyűlölkö­désben találta minden örömét s mely a »késig menő harczot« folytatta ellene s midőn mi ezzel szemben konstatáltuk azt, a mi egy csapással meg­dönti ezen állításnak igazságát, hogy éppen mi vol­tunk azok, kik Csemegi Károlyt hónapokkal a belvá­rosi választás előtt tudományos és egyéni érdemeiért megérdemelt méltatásban részesítettük, akkor a »Nem­zet« az eklatáns c­áfolatnak e sújtó erejével szemben nem tud mást felelni, mint hogy neki már »tollán volt«, hogy ezt is felemlítse, s csak azért nem emlí­tette fel, mert tudta, hogy »lesz még arra ideje« , a­mi annyit jelent, hogy a »Nemzet« czél­­szerűnek látta egyidejűleg nem említeni fel azt a tényt, melynek felemlítése egyszerűen lehetetlenné tette volna ellenünk azt a támadást, hogy mi Cse­megi »személye« ellen nemcsak egyénileg gyű­lölködő, hanem a »késig menő« harc­ot folytattunk. Végül még egyet. Mi tegnapi válaszunkban, reflek­tálva a »Nemzet« szavaira, azt mondtuk egyebek kö­zött: »nem igaz, hogy mi azt követeltük volna a bírótól, hogy ítéletében a köz­véleménynek hódoljon« s hozzátettük, hogy a­ki a »Nemzet« által idézett sorainkat így értelmezi, az jogi kérdésekben a legnagyobb értelmetlenséget és tudatlanságot árulja el. Mit mond erre a »Nemzet?« Azt, hogy »ezelőtt egy évvel,« midőn a mi kérdéses czikkeink megjelentek, ő »azt a bizo­nyos — a »Pesti Napló« szerint nagy jogi értel­metlenséget és tudatlanságot tanúsító — i­n­f­o­r­m­á­­czióit Csemegi Károlytól vette.« Vájjon a »Nemzet«, mely az ildom és tapintat parancsainak nem respektálásában ily szemen szedett példát nyújt, nem nullifikálta-e ez által jogát arra, hogy másokkal szemben tapintatról beszéljen, azt bát­ran merjük azokra bízni, kik tudják és érzik, mit pa­rancsolnak az ildom és tapintat tekintetei,­ül. Eristyes a königgrätzi csatáról. A szenzáczió, melyet III. Frigyes császár 1870 —i-ki naplóinak közzététele keltett, még leg­­kevésbbé sem csökkent, s már is egy újabb részét publikálják az elhunyt császár irodalmi hagyatéká­nak. A »Kieler Zig.« tegnapi számában Frigyes naplójegyzeteinek egy másik részét, az 1866-ki porosz­osztrák háború legkiválóbb eseményére, a könig­grätzi csatára vonatkozó részt közli. Az 1866. július 3-ai emlékezetes napra vonatkozólag a császár — akkor porosz trónörökös — ezeket írja: »Éjjel sokat esett, hajnalban a hadtestekhez küldött parancsaim értelmében az elindulásnak reg­geli félkilencz óra tájban kellett történnie. Ez időben a gárdahadtest zöméhez csatlakoztam s vele tettem meg a rendkívül fárasztó menetet, szakadó esőben, az Elba meredek partjain s a mögöttük levő magas­latokon át. A feneketlenné lett utak az összes fegy­vernemek előnyomulását rettentően hátráltatták s a legnagyobb mértékben nehezítették. Nem igen hittem egy nagyobb vállalat lehetősé­gében, mert nem képzeltem, hogy az osztrá­­kok, háttal az Elbára támaszkodva, csa­tát fogadhatnának el. Az a jelentés érkezett, hogy Bransecky tábornok az ő hetedik hadosztályá­val a mi jobb szárnyunkon áll, nehéz a helyzete s tüzérségi erősbítést kér. A gárda-hadtest tartalék­tüzérsége nyomban kirendeltetett. Éppen előttünk félórányira Horencowes falu magaslatán egy roppant nagy, magányos fa állott. Ezt tűztem ki a hadtest számára főiránypontnak, mert úgy látszott, hogy ott egy ellenséges tüzérosztály nagy hatással foglalt állást s egyenesen beleékelte magát a mi első had­seregünkbe. A tűz ott gyakran szünetelt ugyan, de azután ismét fokozottan működött s tért látszott hódí­tani. Egész feladatomat nyomban— mikor a fensikra értem s főleg mikor Zizelevesnél álltam — abban ismertem meg, hogy az ellenséget jobb há­tában ragadjam meg s ott felgombolyítsam. Ezt kiáltottam oda az egyes oszlopoknak, mikor előt­tem elvonultak s nem egy derekas válasz a sorból azt bizonyította, hogy megértettek. Iszonyú volt a talaj, mely minden gyors moz­gást gátolt s a lovakról nagyon hamar leszakította a vasat. Sehol sem lehetett kedvező pontot a tájék át­tekintésére nyerni. A nyirkos, esőlevegő nagyon meg­tévesztett bennünket a távolságokra nézve is, úgy hogy a nagy fa egyáltalán nem akart közeledni hoz­zánk. Sebesülteket szállítottak el előttünk, halottak hevertek szanaszét. Jobbra tőlünk több falu teljes lángban állt. Még mindig ágyuszó hangzott onnan. Nagyon sokszor szétnéztünk az 1. hadtest után, mely­nek két és fél órai utat kellett ugyan tennie, de két órakor már a csatatéren volt. Steinmetz tábornok, kit 5. hadtestével ma mint tartalékot rendeltem ma­gam után, azt a parancsot vette, hogy közvetlenül csatlakozzék a 6. hadtesthez. Találkoztam annak gya­log és lovas oszlopaival. Élénk hurrával fogadtak, mi­dőn a nap jelentőségére figyelmeztetve értesittettem őket: »királyunk jelen van s a hadsereget személye­sen vezeti.« Blumen­thai tábornok, mihelyt a jelenté­keny ágyutüzet észrevettük, rögtön azt mondta ne­kem : Ez a döntő csata i­s ez reánk nézve ne­gyed óráról negyed órára egyre inkább valósággá lett. Az én hadseregem közbe lépése az ellenség jobb szárnyát megingatta s alkalmat adott az első hadse­regnek az offenzivára térni át; mióta a csatatérre lép­tem, minden ismét előnyomulásban volt, miután az a hír keringett, hogy kevéssel megérkeztünk előtt meg­adatott a parancs a visszavonulásra, mert az első hadseregnél órákon át nem haladt előre az ütközet. Sokáig beszéltem a 27. gyalogezred legénységé­vel. Egy emberként mondották nekem: »Hogy önnek ma meg kell jönnie, mint tudtuk, nehéz állásunk volt az erdőben Szadovánál, míg egyszerre azt hallottuk: Itt jön Ő! Itt van Ő! Akkor azután minden jól ment, de nagy ideje volt, hogy ön meg­jöjjön!« Egy csatatérre lépni iszonya­tos s egyáltalán le sem írhatni a borzasztó meg­csonkításokat, melyek szemünk elé tárulnak. A há­ború mégis csak rettenetes valami s az, a­ki a tmmmma.........—..... ........... A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Szeptember 80. — Az őszi tárlat. — A Pesti Napló eredeti tárczája. — A nagy­közönség lassan kint egészen megszokja, hogy az őszi kiállítás első sorozatát csak előszónak, bevezetésnek tekintse, a­melynek nem kell tulajdoní­tani semmi különösebb fontosságot. A tárlat csak második sorozatában válik előtte érdekessé; ezt várja, ha gyönyörködni akar s várja még inkább, ha talán az az­ elhatározása támad, hogy műtárgyakat vásárol­jon. Én legalább ezt a jelenséget látom már évek óta s nem egyszer sarkalt a vágy, hogy miatta művé­szeinknek szemrehányást tegyek. Mert hogy az őszi tárlat első sorozata rendesen az unalmasságig egy­hangú, minden kétséget kizárólag az ő hibájuk. Alig van kiválóbb művészünk, a­ki mindjárt az első soro­zatra beküldené műveit s még a fiatalabb nemzedék sem igen töri magát, mert jobban örül annak, ha jó társaságban szerepelhet — a már ismert nevű kép­írók és szobrászok közt, a­kik abban keresik az érde­kességet, ha várakoztatnak maguk után. Talán mondani is felesleges, hogy ez a gyakor­lat nagy kárára válik a fejlődő magyar művészetnek. Elszoktatja a közönséget attól, hogy folytonos érdek­lődéssel kísérje a képzőművészet­ haladását, s utat nyit a selejtesebb külföldi műveiknek, mert hiszen a tárlat rendezői üresen nem hagyhatják a falakat, s jobbak hiányában olyan tárgyakat is kénytelenek akczeptálni, a­melyeket csakis a túlságos engedékeny­ség vonhat be a művészi termékek közé. Így találjuk ezt a holnap megnyitandó kiállítá­son is, s talán még kétségbeejtőbb arányokban, mint a megelőző években. A műbarát élénk érdeklődésével mentem végig a műcsarnok termein, de szemeim alig találtak vonzó, lebilincselő nyugpontot. Elsőrangú hazai művészeink közül csakis Benczúr Gyula sze­repel egy nagyobb igényű arczképpel, külföldön tar­tózkodó hírneves művészeink, fájdalom, nem tekintet­ték kötelességüknek, hogy ezúttal valamit küldjenek. A­ki a mostani őszi tárlat után vonna következtetést a magyar képírókra és szobrászokra, furcsa fogalma­­o­kat táplálhatna fiatal művészetünkről, s alig adna hitet a külföldi bírálatoknak, melyek újabb időkben csak elismeréssel szólanak a magyar szellem teremtő képességéről, s a magyar művészet nagy jövőjéről. A mostani őszi tárlat csak középszerű művek­kel s a kiállításokon jóformán ismeretlen nevekkel kínálkozik a közönségnek. A szereplő hatvan magyar képíró közül alig tíznek van jobbhangzású neve, s e nevek is nagyobbára inspiráczió nélkül készített, kon­­venczionális színezetű képek alatt állanak. Nincs egyetlen alkotás, mely a tehetség nagyobb fényével ékeskednék, vagy biztosabb reményt keltene a jövő iránt. Közönséges, semmit nem mondó képek. Való­ban sajnálkoznom kellene, ha ez a tárlat képviselné a magyar művészetet, melynek alig két évtizedre ter­jedő története a fényes nevek egész hosszú sorát adta át az utókornak s Európa becsülésének. Csaknem columbusi útra kell vállalkoznom, hogy a sok gyönge dolog közt valami érdemesebbet fölfedezzek, de megteszem az utat, mert szemléírói kötelességem. A kiállítás túlnyomó részét, mint rendesen, ezúttal is a tájképek teszik. A táj­festés nálunk a leg­több képíró szemében olyan dolog, a­melyet könnyű szerrel, játszva lehet végezni. A rajzolás tökélye, a tárlat titkainak ismerése sem szükséges hozzá; egy kis ég, néhány fa, víz vagy szikladarab, az előtérben Staffage gyanánt egy-két alak, s kész a tájkép, melyre jóakarattal könnyen rásütheti a barátságos érzületű kritika, hogy — h­a­n­g­u­l­a­t­o­s. S ha az­tán ez a hangulat megvan, többet nem igen keresünk. Hogy a rajzban szabatosság, a természet ábrázolásá­ban igazság, kedély és költészet nyilatkozzék, arra nagyon kevés képiró gondol. Nem igen gondoltak a mostani tárlat festői sem. Jól rosszul másolták, a mi szemeik elé akadt, de az, hogy az igazat költészettel ábrázolják, kevés fejtörést okozott nekik. Ezért alig van a ki­állításnak olyan magyar tájképe, amelyik előtt hosz­­szasabban megállapodhatnánk. Érdek nélkül hala­dunk el előttük, mert kedélyünket, érzelemvilágunkat nem foglalkoztatják. Ligeti Antal, tájképfestészeink veteránja, a nála szokásos gonddal és türelemmel festette meg Bihar megye egyik sziklás vidékét; a rajz kifogástalan, a tárgy eléggé érdekes, de képéből mégis hiányzik valami: a költészet lehellete. Ligeti apró részleteiben mindent annyira kimagyaráz, hogy képzelődésünknek nem marad tenni valója; hozzá ta­padunk a képhez, ahelyett, hogy a csupán sejtetni engedett részletekkel, széles perspektívát nyitna meg előttünk. Úgy tesz, mint azok az elbeszélők, a­kik mindent elmondanak, holott a művészet titka igen sokszor éppen az elhallgatásban áll. Ezt az elhallgatást, ifjabb tájfestőink közül B. Mednyánszky László érti legjobban. Nincs olyan képe, melylyel meg ne ragadná érdeklődésünket, meg­indulást ne idézne elő kedélyünkben. Nála a természet rendesen költészetének egész titokteljességében jelenik meg, ezért képei annál érdekesebbek, minél hossza­sabban szemléljük azokat. Szépségeik csak lassan bontakoznak ki előttünk. Úgy Őszi reggele, az erdő titokteljes homályával, mint Szélmalmai a mocsárban visszatükröződő fénynyel és árnyékokkal, költőileg hangolt meleg kedélyről s az ábrázolás ritka erejéről tesznek tanúságot. Nagy kár, hogy ez utóbbi képet a rendezőség olyan magasra függesztette, a­hol már finomabb részletei csaknem egészen elvesznek ránk nézve. Ezt a megtiszteltetést örömest átengedtük volna Hummel képének, mely éppen alatta függ a jobb ízlés boszantására, s annak igazolásául, hogy a tapintatos rendezés még mindig nem tartozik a mű­csarnok vezetőinek erényei közé. Ha Mednyánszky műveit megnézzük, a kiállí­tás többi tájképével könnyen végezhetünk. B­r­o­d­s­z­­ky és Molnár József ezúttal is hívek marad­tak önmagukhoz. Vasárnapi díszbe öltöztetett, ki­nyalt tájképeik az országúti bódék olajnyomataival diadalmasan versenyezhetnek s legfölebb csak arra szolgálnak, hogy mellettük Te­l­epy Károly, Gyö­rök Leó és mások műveit megbámuljuk. A­g­g­h­á­z­y Gyula ezúttal, szokása ellenére, sziklás vidékeket festett. Két képe közül a kisebb, noha nincs elég le­vegője, kellemes hatást tesz ránk; a második azon­ban már a távlat hiányait nagyon érezteti és szí­neiben sem eléggé igaz. A barnás-vöröses szikla­tömbök elszórt bőrdaraboknak látszanak s egymásra nehezülnek, a helyett hogy távolba vesző képet mu­tatnának. Aggházy az alföld tájainak festője; jól teszi, ha jövőre is itt keres motívumokat. Nem volt szerencsésebb ezúttal Tölgyessy Arthur sem, a­kinek festő állványáról három kép került a kiállít­­­tásba. Itt-ott megkap a táj misztikus hangulatával, de rajzban annyira gyönge, hogy csodálkoznunk kell botlásai felett. Staffage-alakjai önkénytelenül is mo­solyt keltenek. V­e­c­s­e­y Tivadar Mészöly Géza erős hatása alatt áll. A fiatal nemzedék tagjai közül még legtisztességesebb munkát végzett Bruck Miksa, kinek Erdőrészlet­e a természet élénk megfigyelé­séről s a tárgy iránt mutatott szeretetről tesz tanúságot. A tájképek mellett jelentékeny kontingenst az arczképek szolgáltatnak. Legértékesebb köztük Ben­czúrnak már fentebb is említett képe, mely Stei­ger Gyulát, az első hazai takarékpénztár igazgató­ját, ábrázolja. A festmény híven visszatükrözi nagy­hírű művészünk tehetségének minden fény- és árny­oldalát. Bámulatos bravourral van megfestve, a rajz és felfogás kifogástalan , de az arcz színei ezúttal is konvenczionálisak s az apró részletek kidolgozására fordított gond inkább csökkenti, mint emeli a fest­mény hatását. Úgy látszik, hogy Benczúr vagy nem ismeri vagy nem becsüli eléggé az arczképfestészet újabb iskoláját, mely lényegesnek csak az arczát te­kinti s a ruházatnak mindenkor alárendelt szerepet juttat. Benczúr palette­jén nincs meg a hús színeinek ama finom skálája, mely mindenkinél a vérmérséklet szerint szokott változni ; ő mindig ugyanazon festé­kekkel vagy legalább egymáshoz nagyon közel eső árnyalataikkal festi az emberi testet. Ezért arczképei egytől-egyig rokonságban állnak egymáshoz. Ez a rokonság különösen feltűnő a kezek ábrázolásánál. Nála valamennyi kéz egyforma ; nemcsak a színben, hanem igen sokszor a mozdulatban s a részek ará­nyaiban is. Ez nem tűnik föl a laikusnak , de bántja azt, ki az újabb francziák és spanyolok műveit tanulmányozva, megszokta azt, hogy mindenben ere­detit és jellemzetest keressen. Benczúr festménye mellett C­s­á­n­y­i Gizella pasztell-képei érdemelnek legtöbb figyelmet. Könnyedség és ízlés nyilatkozik bennök, itt-ott a jellemzés erejével párosultam Ros­­k­o­v­i­c­s Ignácz három hasonmása közül a gróf Tö­rök Napóleoné a legsikerültebb. Ebben lélekkel ta­lálkozunk, míg a másik kettő merev, mozdulatlan. Föl kell említenem még Kardos Gyula könnyed kezelést mutató, beszédes férfi arczképét s Tornai Gyula medve­bőrön hentergő mosolygó arczú gyer­mekét, mely utóbbi már a genre-képekhez képez át­menetet. Mindketten figyelemre és elismerésre méltó tulajdonságokkal találkoztam. A genreképek közé sorozom a tehetséges Jen­­drassik Jenő Kinga kisasszony­át is. A fesztelen pose, az arcznak keresetlenül bájos kife­jezése s az egész alakot környező természet az idol hatását gyakorolják rám. A festmény a fiatal képiró jó ízlését és folytonos haladását mutatja. Bal­ló Ede »V­á r­a k o z á­s« czimmel a távolba fürkésző szemmel néző, fiatal paraszt leányt mutat be. Az ala­kon magán nincs semmi feltűnő, de a nyitott ajtón át látható napfényes tájkép igen sikerült. — Sk­u­­t­e­c­z­k­y Döme, a velenczei élet kedves ábrázolója, ez­úttal csak két kisebb női tanulmányfőt küldött. Nagyobb képét, úgy látszik, ő is a második sorozatra tartogatja. Than Mór, a jelenleg Triesztben élő ve­terán képíró, Psyche czímű képével szerepel. Fest­ménye a gonddal dolgozó, kellemes hatásokra törekvő régi iskola dicséretremél­tó terméke. Van ezeken kí­vül még egy rakás kisebb genre-kép, de közülök jó lélekkel egyre sem hívhatom föl a néző érdeklődését. Legméltányosabb kritika velük szemben — a hallgatás. A szobrászok jó reputáczióját Strobl Alajos s a müncheni akadémia tehetséges növendéke, S­e­n­n­y­e­i Károly igyekeznek megmenteni. Az első érdekes tanulmányfőt állított ki, az utóbbi pedig apró genre-szobrokat, melyek bármely szalonnak is méltó díszeit képezhetnék, ha éretbe öntésüket lehe­tővé tenné a magyar közönség érdeklődése. Sennyei küldeményében technikájának könnyedségével s fel­fogásának eredetiségével válik ki az » Al­v­o Faust.« Ez az újabb olaszok jobb munkáira emlékeztet, a­nélkül, hogy csak távolról is utánzásnak volna nevez­hető. Sennyei igen jól teszi, ha ebben az irányban képezi tovább tehetségét. A művészet nem alacso­­nyítja le magát, ha a közterekről a szalonokba ván­dorol, s nagy arányok helyett kisebbekkel is meg­elégszik. A régi görög művészet legbájosabb termé­kei magánházak építésére szolgáltak. A tárlat külföldi képeiről egy közelebbi tárczá­­ban fogok szólani. Ekkor emlékezem meg azokról a reformokról is, melyek kiállításaink rendezésénél, nézetem szerint, ma már elodázhatatlanok. Szájjá Tamás.

Next