Pesti Napló, 1888. november (39. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-01 / 302. szám

302. szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november *•* * Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenasu­m­ é­p­ti 1­81. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. , Kiadás­ hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S kr: Politikai napilap. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 56 kr. — 8 hónapra 9 frt. JU u Mtt kiadás postai karsnktüldése kívántatik, postabélyegre havonkánt 35 kr. •Tcegyedenként 1 forint felül sztereneum Hirdetések­­ _ . _ q —- szintúgy mint előfizetések a­ »Pesti HSTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Memento móri. Szép intézménye a kereszténységnek, hogy minden évben van egy nap, mely a ha­lottak emlékének van szentelve. Az emberi hála és kegyelet önzetlenségének napja ez, — szemben az emberi érdekek, szenvedé­lyek és indulatok önzésének örökös harczá­­val. Mert ugyan miféle érdeket vagy önzést elégíthet ki a halott, aki a temetőben alszik ? A leghatalmasabbak és a legnyomorultabbak, a dúsgazdagok és a koldusok, egyenlőkké válnak a temetőben. Örömet, élvezetet, hasz­not nem nyújthatnak a temető lakói, — leg­­fölebb fájdalmat okozhatnak. — Föltéphetik a felejtés által gyógyított sebeket. S keres­heti-e a fájdalmakat az önzés? Ilyen önzés nincsen. — Mert igaz hogy e fájdalmak ne­mesek és megnemesítik a lelket, de az emberi önzésnek inkább kellenek a nemtelen örömek, mint a nemes fájdalmak. Azért a halottak emlékezetének napja csakis az önzetlenség­nek lehet ünnepe. És szép ez az ünnep azért is, mert mi­dőn a halottakra emlékeztet, nemcsak a földi sorsnak egyforma végét tárja föl, hanem a hitnek és reménynek sugaraival bevilágít a halhatatlanság titkos világába. A földön a halhatatlanság gondolatát az emlékezet érzé­kii­ meg. S e napon a kegyelet által föltá­madnak a temető lakói. S a családi kegyelet tüze mellett hatalmas lángot gyújt a nemzeti kegyelet is, mely a nemzet halottait idézi szeme elé. S ennél nincs nemesi­ Vesta láng, s e lánghoz nincs méltóbb papság mint a fiatalság, mely minden évben megőrzi és gyakorolja azt a kegyeletes szokást, hogy koszorújával fölkeresi azoknak sírjait, akik életüket a hazának áldozták. Az ifjúság ke­gyelete a temetőben épp oly szép, mint a vi­rág a síron. De a kegyelet szépsége mellett van e napnak még a bölcsészet és az igazság szem­pontjából is egy nagy fontossága. Az, hogy a halottakra emlékeztetvén, emlékeztet a halálra is. Mikor e napon a temetőbe b­e­me­gyünk, akkor a kapun azt olvassuk: fel­támadunk! De mikor a temetőből kijövünk, hogy folytassuk ez életben a mit elkezdettünk, akkor azon a kapun azt olvassuk : memento mori! Ne bízzátok el magatokat ti a földnek hatalmasai! Mert a ti sorsotok is a halál. Ha gőgben, szívtelen és sivár gyönyörökben el­merültetek, meg kell halnotok, mikor nem akartok. És a hizelgők, a rabszolgák, a­kik minden szeszélyeiteket hódolva teljesítették, nem védhetnek meg a haláltól.Nem a föld összes aranyai, összes szuronyai és összes helótái! S a milyen zsarnokok voltatok az életben, oly zsarnok gyanánt fog megjelenni előttetek a halál; és minden szenvedést, a­mit másoknak okoztatok, vissza fog adni nektek, mielőtt ki­szívná testetekből lelketeket. És viszont azok­nak, a kik jóságot és nemességet gyakoroltak életükön át, — a halál úgy jelenik meg, mint békítő szellem. Az erkölcsi világrendet nem lehetett volna fölépíteni, sem föntartani a ha­lál gondolatának igazsága nélkül. És különös véletlenség, hogy éppen e nap, mikor az egész emberiség el van fog­lalva a halál gondolatával, — éppen e napon kényszeríti a gondviselés a föld legnagyobb zsarnokát, leggőgösebb autokratáját is, hogy ő is átérezze: memento móri! Az orosz czár és családja csodálatos mó­don menekült meg a haláltól, — de nem me­nekülhetett meg a halál intelmétől. Az a vasúti kisiklás, mely­ről immár haj­meresztő részleteket közöl a hivatalos táviró is, s mely éppen reggeli közben veté a czár elé a miatta elveszett emberek holttesteit, v ir­­tóztató ujjmutatás, mely a hal­ál vigyorgó ar­­czát tartja egy mindenható koronának fénye elé, s ettől a vigyorgó arcztól e mindenható koronának fénye elsötétül. És el ne bizza magát III. Sándor czár, hogy családjával együtt csodálatos módon megmenekült! Mert hisz erre is volt már példa. — Atyja, II. Sándor szintén csodálatos módon menekült meg, mikor lába előtt rob­bant föl a téli palota ebédlője, s mégis mit használt ez a megmenekülés? Rövid időre rá szétroncsolt teste tett tanúbizonyságot, hogy »mindnyájan emberek vagyunk.« Berzsenyi Dániel azt írta I. Napóleon­ról: »Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság!« — III. Sándor czár se higyje, hogy azok a szegény ördögök, kiket nihilis­táknak csúfolnak, törnek az ő élete ellen! Nem azok! — hanem az emberi jogok, s az elnyomott szabadság. Csak a szabadságnak lehetnek olyan hősei, akik nagyobb lelkierőt tudnak kifej­teni, mint a kereszténység vértanúi tudtak. Mert e vértanúk hittek! Hitték a túlvilágot. — De a nihilistákat nem vigasztalja, nem erő­síti a hit.— Ők még nevüket sem árulják el, és senkik gyanánt halnak. Még az a vigaszuk sincs, hogy nevüket megőrzi az utókor. Ilyen hideg fanatizmust nem lehet elfojtani, sem megölni. — Ezt csak kibékíteni le­het: joggal és szabadsággal. De III. Sándor czár nem teszi, nem fog­ja tenni. Ő tovább folytatja a harczot. Hadd jöjjenek a poroszlók, a hóhérok! — A czár hatalmának bosszúja irtózatos lesz. Ám jó! de azért az intelem is meg van, és semmiféle tagadás és szépítés nem űzheti el a láthatatlan kéznek felirását: memento mori! Gazdaság-politikai viszonyok. Miközben a fáradhatatlan, agg L e s s e p s, a panamai csatorna építési vállalkozója Franczia­­ország legkülönbözőbb részeit járja be, hogy a pana­mai csatorna részvényeinek híveket szerezzen , előbbi nagy műve, a szuezi csatorna körül létrejött a megegyezés. Hosszan vajúdott az ügy, ismételten érkeztek hírek elintéztetéséről, de nyomukon járt mindannyiszor a dementi, úgy hogy e nagyjelentő­ségű kérdés amaz intézmények, viszonyok és szerző­dések sorsára látszott jutni, a­mely osztályrésze évek sora óta mindannak, a­minek a keleten és különösen Konstantinápolyban kellene véglegesíttetnie. Most a megállapodás minden kétséget kizáró biztonsággal létre­jött és a táviró m­ár meghozta a 17 czikkből álló szerződés tartalmát is. Az egyez­mény a hasonló kérdésekben szükséges preczízióval körvonalazza a csatorna körül érdeklettek jogait és kötelességeit és pontjai első­sorban magára a csa­tornára, majd a társaságra, azután a por­tára és a többi hatalmakra vonatkoznak. És most nincs többé kétely e tárgyban. A csator­na semleges. A hadviselő felek helyzete a csa­tornában és annak kikötőiben szabályozva van. Az Egyiptomban levő külföldi képviselők számára a kö­telességek kiszabottak. A khedive és a porta felelős­sége kijelöltetett, az utóbbira ruháztatván a Vörös­­tenger keleti partvidékeinek védelme. Három pont jelöli ki a porta territoriális és a khedive szuve­rén jogait és a ratifikáczióknak most egy havi időtartamon belül ki kell cseréltetniük. A nagyjelentőségű kérdés e végérvényes meg­oldása általános megelégedést kelt és a gyakorlattól várja előnyeinek, vagy hátrányainak eldöntését. A szabályos jogállapot egyébként már­is nagy jelentő­séget rejt magában nemcsak Európa közgazdasági viszonyaira, de az általános kereskedelem-politikai szemponttól eltekintve kiváló előnyöket biztosít Angliának, másod­sorban Francziaország­­n­a­k és sietteti végül az egyiptomi kérdés ren­dezését is, közelebb hozva azt a megoldás felé. Az ü­gy körül a legtöbb mulasztást a porta követte el és a legnagyobb buzgalmat Francziaország fejtette ki. És örvendetes, hogy az egyezmény épp amaz időpont­ban jött létre, a­mikor gazdaság­politikai tekintetben különben is a rendezkedés idejét éljük. Bárhova tekintünk is , azt kell észlelnünk, hogy az országok önmagukban és egymás közt szabályozni igyekszenek ekonómiai visz­onyaikat. A magunk ré­széről konkrét alakban két állammal állunk kereske­delempolitikai tárgyalásban. S­v­á­j­c­z az egyik , T­ö­­rökország a másik. Svájczczal fennálló kereske­delmi szerződésünk h­é­t n­a­p m­ú­l­v­a lejár és az ak­kor megszűnő egyezmény helyére ezideig sem állandó, sem ideiglenes jogállapotot nem teremtettek. Maguk a tanácskozások monarchiánk és Svájcz képviselői közt már tavaszszal megindultak, de meg is szakad­tak eredménytelenül. Az idő sürgető szavára a felek küldöttjei Bécsben e hónapban ismét összegyűltek, megállapodás azonban létre nem jöhetett, mivel Svájcz képviselői kívánságaikat közölve és a mieinket meg­hallgatva Berlinbe utaztak a német-svájczi szerződés megkötése végett? A dolog meglehetősen bo­nyolult. A magunk részéről tisztában vagyunk a jóakarat iránt, mely képviselőinket a tárgyalások eredményei­nek biztosítása körül vezérli, és nem vonjuk kétségbe a jó szándékot Svájcz részéről sem. Csakhogy mind­két részről nagyobb a platonizmus,­semmint az engedé­kenység. Ausztria-Magyarország csak nagyon kevéssé térhet el eredeti álláspontjától, mivel nem szabott oly feltételeket, melyektől érdekei sérelme nélkül eltér­hetne . Svájcz viszont oly czikkeknél akar magának előnyöket biztosítani, melyeknél az általa kiszabott vámok elfogadása esetén sem nyerheti el a várt ered­ményt, mivel az illető iparágak nálunk nagyobb fej­lődésnek indulván, behozataluk különben is csökkent. Csak a gépekre és a sajtneműekre utalunk. És el­tekintve a két fél egymás közt való viszonyától: meg­nehezíti a megegyezést Németország, a­melyre — a legkedvezményesebb viszony alapján — az eset­leg teendő engedmények szintén ki volnának terjesz­­tendők, íme a komplikáczió. Tárjuk tehát a német­­svájczi tárgyalások eredményeit és mindenesetre óhajt­juk, hogy ha már a provizórium elkerülhetetlen, leg­alább az létrejöjjön. Ehhez pedig sietni kell. Hét nap rövid idő. Törökországgal való réges régi tárgyalásaink, a­melyek hosszú idő óta szünetelnek, most fognak újabb stádiumba jutni. A külügyi hivatal a konstan­tinápolyi osztrák-magyar nagykövetségnek elküldte ama propozícziókat, melyek mellett a portával az új szerződést megköthetné és a­melyek súlyvámo­­k­a­t teremtenének a most érvényben levő értékvá­mok helyén. A keleti huza­vona meddig halogatja még ez ügyet, előre nem látható, de nagyon sok ér­dekünk fűződik ahhoz, hogy gazdasági tekintetben Törökországgal rendezkedjünk, mivel a megnyílt közvetlen keleti vasúti csatlakozás csak akkor teheti a keretet gazdasági érdekeink termékeny talajává, ha maga a kereskedelem-politikai viszony szabá­lyozva van. És ez irányban még sok volna a tenni­való. A or­szágokon belül a nyomasztó gazdasági helyzet sarkallja az erőket nagyobb gazdasági tevé­­kenységre, de ettől eltekintve a kormányok Eu­rópa­­szerte különösen a vasutak terén fejtenek ki na­gyobb arányú akc­iót, a­mely határozott alak­ban és sűrű egymásutánban egyrészt a v­i­c­­­i­­nális vasutak létesítésében és engedélyezé­sében, másrészt egyes vonalaknak az á­ll­a­m­i háló­zatba való olvasztásában nyilvánul. Nálunk most a magyar-galicziai vasút és a nyugati vasút kerül majd állami kezelés alá. Ausztria-Magyarországon egyébként az utóbbi tekintetben már nem igen sok a tenni­való és ezért e jelenség nálunk nem is tarto­zik tisztán a legutóbbi gazdasági áramlatok nyil­­vánulásai közé. Egyes államokban és különösen Oroszországban azonban a vasutak államosítása különösen most van napirenden, így közelebb veszi át az orosz kormány a kaspi tengeren túl való vasutakat, a­mi érdekes és egyszersmind kiváló jelentőségű reformot jelöl az orosz gazdasági politikában, a­mely ezideig kiválóan a stratégiai vasutakra irányult.­­ A román kormány leg­újabban a lemberg-czernoviczi vasutat szek­vesztrálta, nagy vihart keltve a vállalatot jelenleg kezelő társaság körében. A szekvesztrálás természet­szerűleg csak a román vonalakra terjed ki, de kiegé­szítést fog nyerni abban, hogy az osztrák vonalakat viszont Ausztria fogja államosítani. Ilyen és ehhez hasonló körülmények, külső és belső intézkedések, pénzügyi tranzakc­iók, reformok, törvények, műveletek és egyezmények merülnek fel itt is, ott is, a­melyek mindannyian az egyetemle­ges gazdasági akc­ióról tanúskodnak. Váljon üdvére, vagy kárára-e a nemzeteknek: a jövő fogja eldönteni. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. - Okt. 81. -Balázs Sándorról. (Síremlékének leleplezése alkalmából.) A kerepesi-uti köztemető, hol ma annyi jelesünk sírján gyújtja meg az emlékezet mécsvilágát az utó­dok kegyelete, színhelye lesz egy másik szerény, de nem kevésbbé kegyeletes ünnepélynek is. Balázs Sán­dor síremlékét leplezik le, melyet barátai és tisztelői emeltek. A név, mely a márvány-obeliszk­re be van vésve, ma már az irodalomtörténet holt lapjaié. Nem sokkal több, mint egy éve, hogy e névhez még egy szeretetreméltó embernek s nagy tehetségű írónak képét fűztük. Oly emberét, a­kit mindenki úgy tekin­tett, mint egy kedves emléket a múltból, mint élő tanujelét egy lelkesülőbb, forróbb vérü­s eszményei­hez hivebb kornak. Sokszor mosolyogtunk bébé ábrándjain, kivihetetlen tervein, de mindig szeret­nünk s csodálnunk kellett lelkének ifjúi hevét, képze­letének gyermeteg naivságát, mely híven elkísérte koporsójáig. Nem volt köznapi ember, sem szívben, sem szellemben. De éppen az lett sorsa tragikumá­nak forrásává, hogy nem tudott a köznapisággal megalkudni. A természet megajándékozta mindama tulajdonsággal, melyek egy embert szerencséssé, egy h­ét nagygyá tehetnek, csak azzal nem, a­mivel képes lett volna magának állandóan biztosítani az elért javakat, érzékkel az élet praktikus oldala iránt az akarat ama képességével, melylyel lelki erőinket egy határozott életczél érdekében kormányozni tudjuk. Gazdagon megáldott költői természet volt Ba­lázs Sándor: nemes, gyöngéd,mélyen érző —de tehe­tetlen a mindennapi élet követelményeivel szemben. Ahhoz a szeretetreméltó, de az élet komoly felada­taira nem termett fajhoz tartozott, melyet Murger tett halhatatlanná: a könnyű élű, hevülékeny, ma mindenüket elfecsérlő, holnap meg koplaló bohémek­hez, kik csak a pillanat benyomásainak élnek, min­dig készek lelkesedni, de sohasem tudnak higgadtan számítani. Csupa érzésből, lelkesedésből, csapongó képzeletből volt alkotva. Alakja köztünk járt-kelt, de álmodozó, tervezgetésekbe merült szelleme egy de­­rültebb, optimisztikusabb világ képeit szőtte a gya­korlati élet rögös utjai fölé, melyeken biztos iránytű, határozott czél tudata nélkül bolyongott. Sok volt benne azokból a jó »öreg gyermekekből”, kiket ked-­­­vencz írói, Dickens és Thackeray annyi szeretettel rajzoltak műveikben : a »Hiúság vásárában«, »Cop­­perfield Dávidéban, »Chutzkwit Márton«-ban. De­rék, becsületes, áldozatkész, de módfelett imprakti­kus emberek. Ilyen volt Balázs Sándor mindvégig. Körülötte hullámzott és változott az élet, a 48 előtti lázas, forrongó időkre az abszolutizmus dermedt csendje következett, ezt felváltotta mai parlamenta­rizmusunknak anyagiasabb irányú kora; de Balázs Sándor nem változott, mindig megmaradt annak, a­ki volt, annak az egyszerű gyermeteg kedélynek, mely fogékonysággal bír az élet minden szép oldala iránt, de nem veszi komolyan annak kötelességeit. Az érdekek harczának kábító zaja, a »hiúság vásárának« éles levegője sokszor durván érinté gyöngéd, érzé­keny lelkét, de légvárainak csalképeiből nem tudta kiábrándítani. Minél ritkábbakká lesznek az indusztrializmus mai korában az ily emberek, annál örömestebb fog­juk elővenni Balázs Sándor mű­veit, mert ezekből egyéniségének összes szeretetreméltósága és nemes­sége sugárzik felénk. Balázs S. annak az írói nemzedéknek volt tagja, mely az ötvenes években, a nemzeti csüggedés idejé­ben lépett az irodalom terére, s ezzel a hazafias szel­lem szolgálatába. Mert az irodalom e korban megint átvette egy időre azt a szerepet, melyet a múlt szá­zad utolsó negyedében annyi buzgalommal viselt : őrévé, utolsó menedékévé lett az elnyomással fenyege­tett nemzeti érzületnek. A politikai és közélet mos­toha viszonyai miatt a magyar közönség az irodalom­nak szentelte égisz figyelmét és odaadását; költőitől, íróitól várta a biztató szózatot, üldözött nyelvének védelmét és hazafias érzelmeinek ápolását. Balázs Sándor is ez írók sorába lépett, kik már azzal is szol­gálatot tettek a nemzetiség ügyének, hogy magyar nyelven írtak. Csakhogy ő nem hazafias czélzatu mű­vekkel törekedett hatni, mint az írók legtöbbje, ha­nem legjobb barátjának, a kifogyhatatlan vidámságú Beöthy Laczinak példájára, víg elbeszélésekkel szer­zett a megsemmisült reményein kesergő nemzetnek egy-egy derült órát, magának pedig becsült írói nevet. Irodalmi működését igen fiatal korában kezdte. Szülővárosából, Kolozsvárról, hol jómódú szülei gon­dos nevelésben részesítették, azzal a czéllal jött fel a fővárosba, hogy a mérnöki pályára képezze ki magát. De a rendszeres tanulás nem felelt meg nyugtalan vérének, és sokkal szívesebben foglalkozott az iroda­lommal, mint szaktanulmányaival. Az ötvenes évek legnépszerűbb szépirodalmi lapjában, a »Hölgy­futárában lépett fel legelőször, 1851-ben néhány tréfás, humoros verssel, 1852-ben pedig »Első szerelmem« czimű víg elbeszélésével, melyben diákköri szerelmének tragikomikus mozzanatait adja elő, fiatal írónál meglepő humorral és elevenséggel. Erre aztán sű­­ün következtek dolgozatai. A verselés­sel hamar felhagyott, s egész er­ejével a beszélyirás­nak feküdt. Ez időbeli elbeszéléseinek javát könyvben is kiadta: Balázs Sándor beszélyei czímen (2 kötet). E novellák nagyobbrészt szerelmi kalando­kat, tréfás utazási és fürdői történeteket beszélnek el, egészen a kor ízlésének megfelelő modorban. Abban az élénk, könnyed, de felszínes előadásban, melyet más elnevezéssel legtalálóbban csevegésszerűnek le­hetne nevezni. Ez a csevegő stíl az akkori divatos franczia írók, Dumas és Kock Pál hatása alatt hono­­sult meg irodalmunkban, s különösen Degré Alajos szalon­regényei által egy időre igen kedveltté lett. Hogy Balázs Sándornak is az említett két franczia regényb­e volt ez időben mintaképe, meglátszik első beszélygyűjteményének majd minden darabján. Mé­lyebb benyomást sem tárgyukkal, sem hangjukkal nem tesznek e történetek, de ez nem is czéljuk. Olva­sóinak néhány perc­ét könnyű és kellemes szórakoz­tatással elűzni: ez volt Balázs Sándor czélja. Ezt a czélját elérte, ami abban a szomorú korban magában is elég érdem volt. Itt-ott azonban már felcsillan e lapokon a ké­sőbbi Balázs Sándor realisztikus humora. Leginkább a Frakkósczipő czimü elbeszélésben, melyben egy szegény írnoknak és egy varróleánynak szerelmét rajzolja, egyszerű mesében, de azzal az eleven érzék­kel a köznapi élet apró eseményei iránt, mely a hu­mornak egyik legáltalánosabb tulajdonsága. Itt már új fejlődés küszübén látjuk Balázs Sándor írói egyé­niségét. Hajlamát a humoros életképre nagyban fej­lesztő az angol humoristákkal, különösen Dickenssel és Thackeray­vel való megismerkedése. Az újabb an­gol regénynek e két kitűnő képviselője mindvégig kedvencz írója maradt Balázs Sándornak. Hogy be­hatóbban is foglalkozott velük, mutatja az, hogy a »Hiúság vásárának« szerzőjétől sok elbeszélést és vázlatot le is fordított, melyeket azután a Kisfaludy­­társaság adott ki. Balázs Sándor nem volt az egyedüli magyar író, kinél ez időtájban feltűnőbben jelentkezik az idegen hatás. Az ötvenes évek vége felé s a hatvana­sok elején indul meg nálunk nagyobb mértékben a világirodalom jelesebb termékeinek tanulmánya és átültetése nyelvünkre. Csakhamar meg is látszik a nyom a költészetünk és prózánk fejlődésén. Nagyrészt az idegen irodalmak befolyása következtében támad visszahatás a népies iránynak ama túlhajtása ellen, mely a forradalom után költészetünkben lábrakapott s az elbeszélő prózában is ízléstelen czifrálkodást, a népies sallangok hajhászását honosította meg. A túl­zott népiesség mellett beteges szentimentalizmus és képtelenségekben tetszelgő fantasztikum voltak elbe­szélő irodalmunk divatos irányai. A külföldi irodal­makkal való megismerkedés véget vetett e túlzások­nak. Elbeszélőinkre különösen az angol íróknak volt kedvező befolyásuk. Tőlük tanulták el a tárgy­válasz­tásnak, jellemzésnek és előadásnak nem egy titkát s felfogásban, szellemben is az ő hatásukat éreztetik. Innen kezdve mindinkább a reális elem jut ura­lomra elbeszélő irodalmunkban. Ez már nem elég­szik meg a puszta szórakoztatással, hanem a való életnek mélyebb felfogására és hivebb rajzára törek­szik. Nemcsak érdekelni akarja az olvasót, hanem megindítani, erkölcsileg emelni és nemesíteni is. Ezt a morális katharsist tekinti végczéljául, a­nélkül, hogy a merev irányzatosság és erkölcsprédi­­kálás egyoldalúságába esnék. Művészi elve a j­e­l­­lemzetes, melynek kedvéért olykor túl is lépi a szép határait. Ez elvnél fogva mellőzi a történeti el­beszélést s kizárólag a jelennek életviszonyai közt mozog, mint a melyek egyedül birnak reánk nézve reális határozottsággal. Kerüli az erősebb összeütkö­zések és nagy szenvedélyek festését, annál szíveseb­ben időz a mindennapi élet apró jelenségeinél, az emberi nyomor, gyarlóság és különö­ségek képeinél, melyeket a köny és mosoly, érzelmesség és komikum elegyes hangulatának, a derültebb vagy komorabb humornak prizmáján keresztül szemlél. E humoros hangulat clak­­ obscurje ömlik el Ba­lázs Sándor elbeszélő művein is. Az életet tragikomi­kus színben látja s az érzelmes páthosz és nevető komikum összeolvadó világításában mutatja be. Hu­mora kezdetben sötétebb, borusabb színezetű, úgy­szólván kesernyés. Előszeretettel keresi az emberi jellem árnyoldalait, gyöngeségeit s szinte örömmel látja meg a legszebb arczon is a szeplőt. Lassanként azonban, életnézlete tisztulásával, jobban előtérbe lép humorában a kibékítő, megnyugtató vonás. Pesszimisztikus színezetű, erősen Thackerayre emlékeztető még Balázs Sándor humora a Vissza­tért fecske (1862—63, később A régi szép napok czímmel jelent meg) czímű regényében. Csak terjedelménél fogva kaphatta e mű a regény nevet, valójában nem több, mint egy rendkívül terjengős, laza összefü­ggésű novella, melynek sovány váza köré a szétfolyó leírások és külföldi útirajzok halmaza ra­kodik. Az a szürke légkör, mely az egész elbeszélés felett lebeg s melyen alig tör keresztül a humornak egy-egy derültebb sugara, az olvasóra inkább leverő, mint megindító benyomást tesz. Alakjai egytől-egyig szánalmas, gyönge, tehetetlen emberek. Ilyen Csóka János, az írnokból lett nevelő, ki negyven éves korá­ban szerelmes lesz, csalódik, s aztán borba öli fájdal­mát. Ilyen Gyula, a fiatal gróf, ki oktalan, érthetet­len elhamarkodásból odahagyja kedvesét, s boldogta­lanná teszi ezt is, magát is. Ilyen Szabó Jakab, a fű­­szerkereskedő, kit pazarló, nagyzó felesége romlásba dönt, a­nélkül, hogy ő csak egy szót is merne ellene mondani. S ilyenek a többi szereplők is többé-kevésbbé valamennyien. Az író maga kife­­zést ad elbeszélése végén a tanulságnak, melyet meg­akart testesíteni. »Hőseink együgyüségek, hiúságok és gyávaságuk folytán már összerombolták nemcsak saját sorsukat, hanem azokét is, kiket az esetleg ve­lük összefűzött. Nagy bűnök, nagy tévedések, nagy igazságtalanságoktól óvja az embereket, ha nem er­kölcsi érzés, de legalább a következményektől való félelem ;­­ az úgynevezett apró hibák lassú, észre­vétlen marásainak azonban vajmi kevés szív képes ellenállani. Pedig a következmények itt is többnyire ugyanazok, csakhogy az elesett nem villámcsapás által sújtottként, egyszerre rogy össze, hanem lassú tántorgás és szédelgés után bukik el, s sorsa éppen eme puszta szemmel is kivehető fejlődés folytán rit­kán ébreszt érdeket. A gyarlóságok szomorujátéka csak a mód és időben különbözik a nagy bűnök és szenvedélyek tragédiájától.« Valóban a gyarlóságok szomorújátéka folyik le előttünk egy életkép keretében, de a valódi tragikum­nak megnyugtató, fölemelő hatása nélkül. Mint Tha­ckeray, Balázs Sándor is örömest mutogatja e művé­ben cselekedeteink kisszerűségét, eszményeink hiába­valóságát, erkölcsi lényünk szánalmas gyöngeségét, é­s éppen úgy jár, mint a nagy angol író : nem tud sze­mélyei iránt igazi érdeket kelteni, s inkább boszanko­­dással, mint részvéttel kisérjük őket. Az elbeszélés művészi eszközei, a leírás és hangulatkeltés módja sokszor Dickensre emlékeztet, kinek derültebb élet­­bölcselete, kiengesztelő humora is visszhangot talál a regény első fejezeteiben (Csóka János agglegényi éle­tének kedélyes leírásában), de a felfogás, mely az egészet áthatja,­­ a Thackerayé. Csak e hatás erősségével tudjuk megmagya­rázni a mű pesszimisztikus, kesernyés alaphangját, mert erre Balázs Sándor életviszonyai épp ezen idő­szakban adtak legkevesebb okot.Sem előbb, sem később nem érezte magát soha oly boldognak és szerencsés­nek, mint ekkor, midőn mindenfelől tisztelet és elis­merés környezte, s boldog családi tűzhely verőfénye mosolygott reá. Ekkor vette nőül a nemzeti színház­nak kedvelt énekesnőjét, Bognár Vilmát, kit ezüst hangja és pezsgő temperamentuma miatt az »Operette csalogányának” neveztek. Anyagilag is jól álltak dolgai. A vállalatok, melyekbe fogott, jól sikerültek és busásan fizettek. 1862-ben egy nagy képes hetila­pot indított »Ország Tükre« czímmel, melynek változatos tartalma és hazafias szelleme ezrével von­zotta az előfizetőket.­­ De a számítás, gazdálkodás nem feküdt Balázs Sándor természetében. Szerencséje nagyobb volt, mint előrelátása. Nejét drámai énekes­nővé akarta kiképeztetni, elvitte a külföld híres ének­­mestereihez, de a költséges próbálkozásnak nem lett meg a várt eredménye. Az énekesnő, ki egykor Offen- A porosz választások. Általános szavazás volt tegnap Porosz­­országban. Az eredmény még nem végleges ugyan, mert a porosz képviselőház kettős sza­vazás útján létesül, de a küzdelem már el van döntve. A régi pártviszonyok körülbelől vál­tozatlanok maradtak. Ez pedig sokkal fonto­sabb, mint első pillanatra látszik. Poroszor­szágban nem két nagy nemzeti párt küzd egymással; ott igen nagy a pártok száma s majdnem minden egyes törvényjavaslat más többséggel szavaztatok meg. A majoritás egyre ingadozó és kiszámíthatatlan s legtöbb­ször más-más frakcziókból alakul. Liberálisok és konzervativok, sőt maguk a klerikálisok is különböző töredékekre oszla­nak, melyek csak időnként egyesülnek, hogy valamely kérdés mellett vagy ellen foglalja­nak állást. Biztos és állandó többsége a kor­mánynak nincs s legkevésbbé mondhatni, hogy az úgynevezett konzervatívok az ő föltétlen hívei lennének. Néha meg tudja támogatásu­kat nyerni, rendesen nagy engedmények árán. Némely reformokat azonban csak a szabadel­vűek támogatásával bír valósítani. Ez meg­történt Puttkamer belügyminisztersége idején is, ki pedig a konzervativizmusnak valóságos oszlopa volt. De Bismarck herczeg már akkor a régi nemzeti-szabadelvű pártot, a liberálisok legmérsékeltebb töredékét próbálta szilárdí­tani és magának megnyerni. Ez sikerült is s a nyáron feloszlatott képviselőházban a kon­zervatív-szabadelvű koalíczió uralkodott. Csakhogy a konzervatívoknek nem tet­szett a szövetség s a mostani választásokat akarták arra használni, hogy teljesen maguk­hoz ragadják a többséget. Mint állították, ösz­­szesen tizenöt szavazatuk hiányzott hozzá s a legutóbb lezajlott választási harcz nem valami nagy eszmék, hanem főleg ezen hiány­zó tizenöt szavazat körül forgott. De minden jel azt mutatja, hogy a konzervativok erősö­­dése sikertelen maradt s várakozásaik, hogy nagy hódításokat fognak tenni, meghiúsultak. Ezúttal nem Puttkamer vezette a válasz­tásokat. A kormány szigorú pártatlanságot követett, nem befolyásolt senkit s a nép ér­zelmei szabadon nyilatkozhattak. Évek hosz­­szú sora óta nem történt ez Poroszországban s éppen ebben áll a tegnapi szavazás nagy

Next