Pesti Napló, 1888. december (39. évfolyam, 332-360. szám)

1888-12-01 / 332. szám

332. szám. Budapest, 1888. Szombat, deczember 1. Szerkesztési Iroda: Terencziek-tere, Athenäen m-é p tt 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kladd-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politikai napilap, 39. évf folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 8 hónapra 9 írt. Ha m­ett poéta­ különküldése kivvitatik, posUbóljregT© h*vonként 85 ke. évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13 pesti ISTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A szagról. Az orrok külömbözősége igen nagy, s kitűnik az érzékenységben, melylyel a sza­gok iránt viseltetnek. E tekintetben az ízlés sem egyforma. Némelyik orrnak erős tobák kell, hogy megprü­szköltesse, másikon az sem fog többé. Ellenben olyik ember a leggyön­gébb illatot is megérzi s a kellemetlen sza­gokra gyomra felemelyedik. Soknak mester­sége büdös, s megszokják úgy, hogy észre sem veszik. Mások szaglásuk után indulnak, s jó orruk útmutató nekik, hol kereskedje­nek. Némelyik éles orrnak kábító illatszer kell, hogy ne érezzen más szagot, mint mi neki kedves; sok tompa orr közömbösen el­megy bármely szagon keresztül. A hosszú orroknak sajátsága, hogy érzékenyek a kel­lemetlenség iránt, viszont a nagy orrlyukak különösen szenvedélyesek mindenre, mi őket izgatja. Ezen orrtanulmányokra bő alkalom nyílott a parlamentben a két utolsó napon, midőn a levegőről volt szó Magyarországon. A friss, tiszta, szabad levegőt, mely a kebleket dagasztja és szagtalan minőségben tiszta vért szerez a szívnek, Magyarországon már alig ismerjük. Ez ország hiányos kanali­­zácziójánál fogva, mindenütt van valami szag több, kevesebb. A legtisztább emberek, kik legkényesebbek jó ízlésükre és egészségükre, járásukban, kelésükben el nem kerülhetik, hogy olykor bele ne ütközzenek. Elfordulnak tőle s hallgatva mennek odébb. A kevésbbé fingásak vele nem törődnek, kormányunk pedig azon irigylésre méltó helyzetben van, hogy saját szagát nem érzi s tehát igen meg van önmagával elégedve. Ezt tűnt ki Tisza Kálmán beszédeiből a korrupc­ionális vitában, mely szokatlan mér­veket öltött. Minden szónok, ellenzéki és kor­mánypárti felhozta tapasztalatait a rothadás­ról. A korrupczió legkülönbözőbb nemei so­roltattak fel, de mindezek közül a pénzügy­­miniszter csak kettőt vett észre, s beismert kellemetlennek reá nézve: egyik az, ha a polgárok nem vallják be jövedelmüket adó alá teljesen, másik az, ha a pénzügyőrök és végrehajtók magukat megvesztegettetik. Ez persze mind a kettő az államkincstár rovására történik, s így ezen korrupczió Tisza Kálmán­nak nem tetszik. A többi fajta korrupcziór­ól a miniszter­­elnök feltűnően hallgatott. Úgy látszik, azok őt nem zsenirozzák. Talán pártolja őket ? Apponyi Albert sürgette az árvavagyon és az árvaszékek számadásainak országos megvizs­gálását ; nem, mert mindenütt lopnak, hanem hogy a becsületes kezelésnek meg legyen el­ismerése, s a becstelennek kijusson büntetése; és mert kötelessége az államnak komoly el­lenőrzést gyakorolni az árvák és kiskorúak vagyonának kezelése körül. És erre a minisz­terelnök nem azt mondta, hogy a vizsgálatot megejti, azt sem mondta, hogy a kezelés jó, s a kellő ellenőrzés megvan, hanem állította, hogy az új gyámtörvény behozatala előtt több visszaélés történt, mint most, s e tör­vényt ő hozta be. Hát hiszen a több vagy ke­vesebb mértéke fölött nem disputálunk, annál kevésbbé, mert az annyiszor sürgetett felül­vizsgálat, melynek országszerte történnie kel­lene, meg nem ejtetett s megejtetni nem is szándékoltatik; nem tudja tehát senki hite­lesen, hol mennyi baj van, hol nincs? Vizs­gálat csak ott volt s ott sem mindig, hol fel­jelentés történt; tehát a végső szükség kény­szerítő eseteiben s akkor is leginkább csak azon a feljelentésben foglalt esetre vonatko­zólag­­ a többi maradt. Vannak törvényható­ságok, melyeknek árva-vagyon kezelése hire­­sen rossz s melyekre nézve illetékes férfiak figyelmeztették a belügyminisztert, hogy visz­­szaélések történnek, rendeljen vizsgálatot hi­vatalból, de nem a megyénél s a megye által, mert varjú varjúnak szemét ki nem vájja, ha­nem küldje ki megbizottját váratlanul, hogy ez meglepve a megvizsgálandó hatóságot, győ­ződjék meg a dolgok állásáról s tegyen jelen­tést a kormánynak, dicséret, ha lehet, ellen­kezőt, ha kell, s mi történt ? — semmi! Megtörtént, hogy az adófelügyelő bepa­naszolta a megye legfőbb hatóságait, a kincs­tár ellen elkövetett vétségeikért a pénzügymi­niszternek, s a belügyminiszter átkérette, látta az okmányokat, és mi történt ? — az adófelügyelő áthelyeztetett. Megtörtént, hogy a királyi ügyész lépett fel a politikai hatóságok visszaélései ellen a törvényszéknél, s jelentést tett a főügyészség­nek s az igazságügyi minisztériumnak is tu­domása volt a panaszokról, a belügyminisz­tériumnak is, s mi történt ? — vizsgálat ren­deltetett el ? — nem, az ügyész áttétetett, s a törvényszéki elnök nyugdijaztatott. Megtörtént, hogy a ki ellen vagyoni visszaélések miatt a vármegye felzudult, a fő­ispán leköszönt, s a belügyminiszter barátját küldte ki rendet csinálni, mert hive volt a kormánynak, áttétetett nagyságos urnák más vármegyébe, oly hivatalba, hol nincs pénzke­zeléssel dolga. Megtörtént, hogy a káptalan által soha nem látott, a patronus király által soha jóvá nem hagyott szerződés alapján 10.000 holdas püspöki javak 20 évre potom áron bérbe adat­tak a kormány híveinek — a kormány bele­egyezésével. De Apponyi süket fülekre talált Tiszánál, midőn ide czélozva felemlité a nagy­váradi püspökség 80.000 frtos adóhátralékát, melyet a püspök halála után jogutódjának kellett kifizetni; hogy történhetett ezen visz­­szaélés ily hatalmas kormány alatt? Arra sem felelt Tisza, hogy a magyar nemességet a kormány mért árulja pénzért ? Tán nincs tudomása róla? A miniszter úr beismeri a szegény ördö­gök korrupczióját, a pénzügyőrökét, kik do­hányt keresnek; ha csak az volna a baj, a legalsóbb közegek megbízhatlansága, és meg­vesztegethetősége, az még nem volna nagy baj, mert azon könnyen lehetne segíteni; ezek szolgák, kiknek parancsolni lehet, kiket fele­lősségre vonni ,egyszerű dolog. Hanem a baj másutt van. Tarquinius botjával a nagy mákfejeket ütötte le, Tisza ellenben kertjében a nagy mákvirágokat tenyészti. Az ő személyes ki­fogástalan becsületességével takaróznak má­sok, s ő megengedi, hogy vele takarózzanak. Ez menthetetlen. Ez oka a korrupczió terje­désének. De Tiszának igaza van; az összes köz­­igazgatás nem romlott, hál’ Istennek elég be­csületes ember van még Magyarországon. Azt nem is állította, ezt nem is tagadta senki. De a becsületes emberek becsülete nem le­het mentsége a becstelen emberek becstelen­ségének. S igen sajnos, hogy a­kiknek becsü­lete nem korrekt, azoknak módjukban van visszaéléseket elkövetni. Ezért a rendszer a hibás. S a kormány a felelős, mely e rendszert annyi keserves tapasztalás után fentartja, év­tizedeken át nem korrigálja. Kivételesen más országokban is, s a legjobb rendszer mellett az adminisztrác­ióban vannak korrumpált hivatalnokok, és fordulnak elő visszaélések; de ezek felfedeztetnek, s megvizsgáltatnak, amazok törvényszék elé állíttatnak, s nem kerülik el büntetésüket. Kezdené csak Tisza az epurácziót nem alulról a pénzügyőröknél, hanem felülről, s néhány kemény példa elég volna arra, hogy a visszaélőket elrettentse, s a levegőt dezinfic­iálja. Szükség azonban — Apponyinak teljesen igaza van — hogy az erkölcsi szigort a kormány önmagánál, a képviselőház pedig a választásoknál és az igazolásoknál kezdje meg; úgy legyen biró mások felett, úgy legyen reformátora a nem­zetnek és az államnak. A képviselőház mély hallgatással, meg­­illetődéssel hallgatta Apponyi beszédét. Senki nem szólott ellene. Hát ez az egy biztató, reményt keltő momentum van e vitában, a­melynél nem a 10. §, ilyen vagy amolyan elintézése a fő, mert hiszen ennél többféle szempont lehet irányadó,­­ hanem vigasztaló az, hogy ifj. Andrássy Gyula és társai a kormánypártról, és Apponyi Albert pártjával és Ugrón Gá­bor a szélsőballal, s a szónokok egész sora: Beöthy Ákos, Polónyi, Helfi, sőt maga az előadó Láng Lajos, egy szívvel, lé­lekkel kikeltek a korrupczió ellen, mely­nek nem akadt védője a házban. Tisza Kálmánnak ezt hallgatnia kellett. Ez azt bizo­nyítja, hogy a dolgok jelen állapota elért azon határig, hol forduló­ponthoz jutott. A kormány és a többség nem zárkózhatnak el a reform szükségessége elől. Bármennyire jó­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — November 30. — Az orosz fővárosból. — Saját levelezőnktől. — Sz.-Pétervár, nov. 27. Különös dolognak tartom én azt, hogy a ma­gyar intéző körök a magyar embereket mindenfelé küldözik , tanulmányozhatják Németországot, Fran­­cziaországot, Angliát, a­mi mind igen megbecsülendő, fontos dolog, de ugyanakkor, mikor ezeknek az orszá­goknak nyelvét, szokásait, politikai és társas életét csaknem úgy leolvashatjuk a tenyerünkről Budapes­ten, mint akár Párisban, Berlinben és Londonban, addig ide, Oroszországba — amelylyel pedig időktől óta bajunk volt és ki tudja meddig bajunk lesz — nem törődik nálunk senki. Pedig ki tud valamit Oroszországról ? Hogy csak egy kérdésre szorítkoz­zam : ki tudja nálunk alaposan meghatározni azt, ami ébren-álomban ijesztget bennünket, s aminek a nevét mindennap olvassuk lapjainkban: ki tudja minden tartozékaival megmondani, hogy mi az a pánszlá­vizmus? Talán bizony az, hogy Mudrony Pál el­megy Kijevbe az oroszok kikeresztelkedését ünne­pelni ? S ha az evangélikus egyház­tanács őt lehordja, hát akkor egy évre elintéztük nálunk a pánszláviz­must? Vagy talán az, hogy tót könyveket, újsá­gokat olvasnak nálunk a békési tótok? vagy ta­lán bizony az, hogy a turócz-szentmártoniak tót kiállítást rendeznek s a tót gavallérok olyan­kor nemzeti bocskorba öltöznek? mert körül­­belől ezekből kiindulva szoktak nálunk még in politicis jártas emberek is a pánszlávizmus ellen felborzadni. De félre a tréfával: van magvasabb és komolyabb felfogás is nálunk s ez az, hogy a pánszlá­vizmus nem egyéb, mint az orosz czár vezérlete alatt az összes szlávoknak, — még az Amerikába vándorolt tótoknak is, — egy kalap alá vonása. No, hát nem ez a pánszlávizmus. Csak ide kell jönni, majd meglátjuk, hogy milyen egészen más, erős és nem ábrándokat építgető hatalom az! Csak közelébe kell jutni az itt székelő »Szláv jótékonysági egylet« sunyi-szelid czime alatt működő társaságnak és látni fogjuk, hogy milyen elenyésző csöpp viz ennek tengerében azok a mi lokális tótoskodásaink. Forgat­tam ez egylet kiadványait, olvastam lapjait, láttam még cseh nyelven is kiadott kalendáriumjait s meg­ijedtem a szívós, czélra vezető munkán, a melyet e nyomtatványokból láttam. Nem kell a pánszlávoknak sem a mi tót és szerb vidékünk, sem Cseh- és Morva­ország, sem a Balkán-félsziget, hanem majd a pán­szlávok és Oroszország kell a többi szlávoknak. Nem akarnak ők hódítani fegyverrel: látják, hogy ez czél­­talan dolog, hiszen a szerbek s a bolgárok példája mutatja, hogy mihelyt felszabadultak az idegen iga alól, nem voltak bolondok egy másik, t. i. az orosz iga alá adni nyakukat; ők a pánszlávok, a szláv kultúra fegyverével akarják meghódítani a szláv­­ságot, azt akarják, hogy a szlávok maguk kívánják el magunknak az oroszság nyelvét, vallásformáját, szokását és nemzeti sajátságait. S ez a munka félelmetesen szépen halad. A szláv jótékonysági egylet üléseiben szapora egymás­utánban jelentgetik be, hogy megint ennyi s ennyi lélek (többnyire cseh) tért át az igazhitű orthodox vallásra, (egyszerre százakról is van szó!) hogy itt és ott fo­gadták el a cyrill betűt, az orosz nyelvet irodalmi nyelvül, itt és ott indult meg orosz nyelven és betű­vel nyomtatott lap. Ehhez nekik nem kell a czár, sem ennek hadserege, nem kell hódító háború, é­s ez­­ nekik biztosabb is igy. Ha pedig majd a gyü­mölcs megérik, egy dunamenti szláv federáczió képé­ben szándékoznak azt ölükbe rázni, a­mely federá­­cziónak székhelye Konstantinápoly lesz és amely fede­ráczió Oroszországgal örök szövetségbe lép. így, ilyen kemény határozott formában van ez a tétel felállítva, a­melynek részletezése túlhaladná e levél keretét. A mi szempontunkból tarthatjuk mi ezt fana­tizmusnak, ábrándozásnak vagy akárminek, de szá­molni kell vele. Az orosz — igaz — rajongó, de talán csak egyben: czárja iránt való, határtalan, félő ra­gaszkodásában. Íme erre egy igen jellemző példa: a bárkis katasztrófa még mindig élénk megbeszélés tár­gyát képezvén, a napokban egy egészen komoly számba vehető lapban egy szakértő a legkomolyabban azt az indítványt tette, hogy ha majd a vizsgá­lat kideríti, hogy kit kell vád alá he­­lyezni a vasúti szerencsétlenség miatt, hát ne akad­jon óriás nagy Oroszország­ba­n v­é­d­ő ügyvéd, ki a vádlottnak védel­mét elvállal­j­i. S nem elég, hogy akadt komoly ember, akinek agyában ily monstruózus gondolat megszülethetett, nem elég, hogy akadt komoly újság, a­mely a czikket magáévá téve kiadta, hanem a közön­ség nagyobb része is mint egy nagy nemes gondolat hallatára el volt ragadtatva: úgy kell úgy­ legyen ez is egyik büntetése annak, a­ki oka volt, hogy a »ga­­szudari« élete csak egy pillanatra is veszedelemben forgott. Becsületükre legyen mondva: akadtak azon­ban józan emberek is, a­kik viszont azzal feleltek erre, hogy hát ugyan mit mondana az indítványozó, ha­­ őt találnák oda állítani vádlottul­ vagy nem tartja ő azt lehetőnek, hogy a dologban éppoly ártat­lan ember is kerülhet vád alá, mint akár ő ? Még inkább a czár iránti határtalan félelem és rajongás rovására kell írnunk azt, hogy az uralkodó szerencsés megmenekülésének alkalmából és emlé­kére mindenfelé templomokat és kápolnákat építget­nek. Érdemes ilyen két esetet felemlíteni, az egyik a permi kormányzóság Kamgort falujában lakó orosz paraszté, Szuszlov Iváné, a­ki a szent szinódus fő­­prokurorához azzal a jelentéssel fordult, hogy ő a czár csodaszerű megmenekülésének emlékére szent Nevszkij Sándor herczegről nevezve egy templomot akar építeni a Pecsora folyó mentén egy olyan helyen, a­melytől 150 versztnyire a vidéken templom nincs; a másik Pocsep falu esete, a­melynek feje, gróf Kleinmichel hasonlóképen azt jelenti be, hogy a köz­ség ugyanazon szerencsés megmenekülés emlékére egy kápolnát épít, abba az uralkodó család tagjai után elnevezett szent képeket helyez el, hogy abban a kápol­nában az Oroszországra nézve oly emlékezetes október tizenhetedikén minden évben ünnepélyes mise tartassék. Egyébként a vasúti balesetért már némileg elégtételt vett magának az uralkodó az által, hogy Possier volt közlekedésügyi minisztert elbocsátotta. Ebből az alkalomból csinos kis anekdota kapott itt szárnyra, mintegy illusztrálására annak, hogy meny­nyire kevéssé lehet hinni egy-egy magasabb hivatal­nok demisszionálásáról keringő híreknek, így történt ez Possiettel is. Mikor ugyanis osztrák-magyar nagy­követté gróf K­á­­­n­o­k­y­t nevezték volt ki ide s ez helyét elfoglalandó ide érkezett, megkérdezte az akkor hatalmas Lorisz-Melikovtól, hogy ugyan kiknél vizi­­telgessen ő itt első­sorban ? Lorisz-Melikov elmondta neki, hogy kiknél, de különösen megjegyezte neki, hogy »Possier közlekedés­ügyi minisztert azonban kárba veszett fáradtság volna meglátogatni, mert az rövid idő múlva úgy is­­ megy.« Az idők múltak, múltak, — K­á­­­n­o­k­y gróf is oda­hagyta állását, sőt kénytelen volt bucsu-látogatást tenni a még mindig miniszter­­kedő Possiernél akkor, mikor már Pétervárott a ha­talmas Lorisz­ Melikovról senki sem beszélt A franczia-orosz barátság, a­melyre már annyi tinta fogyott el, legújabban csakugyan ténynyé vált, — a­mint a tréfálni szerető oroszok mondják — még pedig az által, hogy az orosz kölcsönt francziáktól kapják, — ez már aztán bizonyítéka a barátságnak — mondogatják — mert az ember Csak akkor hiszi el a másikról, hogy jó barátja, ha ez szükség esetén meg­engedi magát pumpoltatni. Ezenkívül azonban máskép is igyekeznek ezt a barátságot létrehozni, szi­lárdítani. Csak nem régen alapítottak párisi és szent­pétervári írók és művészek a franczia-orosz irodalmi és művészeti társaságot«, mintegy véd- és dacz- szövetséget kötve egymás kölcsönös portálására s leg­újabban már az orosz képzőművészet elő is állította a kölcsönös barátkozás jelképét: a napokban fejezett be Volszkij, jónevü orosz festő egy nagyobb méretű képet, a­melynek czíme »Epizód a napóleoni hadjá­ratból.« A kép azonkívül, hogy rendkívül hatásos és művészi kivitelű, szemmel láthatólag tendencziózus is: a képen egy csomó franczia katona láthaó, a­mint hideg fagyban, vesztett csatából szedődnek össze Berezyna mellett. A főalak egy franczia tiszt, a­ki éppen haldoklik az oroszokkal az imént vívott szurony-csata után az ott kapott sebekben; a haldokló felé a közeli zárdából oda hívott római kath. pap hajlik és ellátva az utolsó szentséggel a haldoklót. A körül álló katonák leverten nézik a halállal vívódó tisztjüket, mig egy tipikus litovszki orosz paraszt a haldokló hős lovát kantárszáron tartja s lehorgasztott fővel mélyen szomorkodik és mintegy arról látszik gondolkozni, hogy milyen nagy kár orosznak és fran­­cziának egymással öldöklő tusát vívni. Volszkij képét elektromos világítás mellett fog­ják kiállítani. Eredeti ötletű kép­sorozatot festett aquarellben Krasevszkij, Varsóban lakó festő: több képen örökí­tette meg genre-szerű formában az Amerikába kiván­dorló parasztokat, a kivándorlás felötlőbb jeleneteit. A képsorozat azzal a jelenettel kezdődik, a­melyben az ágensek megkezdik a parasztok csábítgatását, rá­beszélését s végződik egy törvényszéki jelenettel, a­hol megint csak szerepelnek az ágensek, de mint vádlot­tak s a parasztok mint panaszosok és tanuk. Az orosz festők közt a tenger­festő Ajvazov­­szkijn kívül legnevezetesebb ez idő szerint Rjapin, a­milyen mester amaz a tengeri jelenetek megörökítésé­ben, és oly felkapott ez, mint arczkép-festő. (Melles­leg felemlíthetem, hogy e kettő nemrégen együtt festett egy igazán meglepően szép, poétikus képet, Puskin Sándornak a »Tengerparton« czímű versét illusztrálva oly formán, hogy Ajvazovszkij megfes­tette a képen a tengert és a partot, Rjapin pedig rá­festette Puskint.) Rjapinról legközelebb sokat be­szélnek abból az alkalomból, hogy a híres orosz ko­mikus színész, Scsepkin Mihály arczképét festette meg, a boldogult színész születésének századik évfor­dulójára. Ezt voltaképen csak szép például hoztam fel arra nézve, hogy az oroszok milyen kegyelettel vi­seltetnek a színművészek iránt, a­kik pedig tudvale­vőleg világszerte olyan hamar kimosódnak az embe­rek emlékében s utolsó szerepükkel úgyszólván ösz­­szes dicsőségüktől, a közönség lelkesülésétől is elvál­nak. Rjapin képét a helybeli »drámaírók társasága« helyiségében állítják ki, a­hol »a szükségbe jutott színészeket segélyző­ társaság« Scsepkin emlékére fel­olvasást rendez. Figyelemre méltó sajátságuk az oroszoknak, hogy a mint a költészetben főképen az elbeszélés te­rén mintaszerűek, úgy a művészetek közül leginkább a zene iránt van nagy hajlamuk és érzékük, mégis még amabban számbavehetetlen mennyiségűt produ­kálnak, emebben még úgyszólván alig vannak túl a kezdeten. Pedig aligha foglalkoznak elméletben és gyakorlatban valahol oly szívesen a zenével, mint itt; opera, filharmóniai társaságok, énekkarok, zene­egyletek, konzervatóriumok és hasonló egyesületek képzelhetetlen számban vannak. A héten például a filharmóniai társaságban csupa orosz szerzeménye­ket adtak elő Csajkovszkijtól, az operában »Ma­­zeppa« operát ugyancsak Csajkovszkijtól. Rubin­stein A. már kilenczedik felolvasását tartotta e hó 24-én, Bach Fülöp Emánuelről szólva ezúttal »a zon­gorajáték története« czímű felolvasási cziklusában, most akarnak megint egy énekképző intézetet állí­tani fel, mivel a zenekonzervatóriumok a zenészek véleménye szerint nem elégségesek a kínálkozó anyag ellátására stb., s mégis, habár mindenesetre szépen előrehaladtak zenéjük fejlesztésében s képesek ope­rájukat eredeti szerzeményekkel szépen ellátni, szem­­­mel látható, hogy az orosz zene még mindig a forrás időszakát éli. Talán azért is a lázas igyekezet min­den oldalról. A czár szórakozik. Egyik katonai parádé a másikat éri, egyszer Czarszkoje-Szeloban, a­hol a czár testőrségi huszárezredének, másszor pedig itt, a­hol a moszkvai és kozák testőrségi ezredeknek parádéi foly­nak le a napokban. Különösen fényes volt az döb­bent. Mikor a czári pár déli 11 órakor megérkezett a czarszkoje-szelői állomásra, megjelentek előttük a ne­messég, a város, a kerület, a kereskedő-testület kül­döttségei, az ott állomásozó katonaság főbb tisztjei és a városi hölgyek. Az uralkodót várva, a város egészen fel volt lobogózva és ünnepi szint öltött. Harsogtak a nyalka huszárok trombitái, zengett, kongott a zene s ez és a tarka csillogó suite közt csakugyan jól is érezhette magát a különben megkomorodott kedélyű czári pár. A vasútállomástól katonai spalier közt vitt az út az ünnepély színhelyére, a­hol — miután előbb a nemességi marsall, gróf Sztroganov üdvözölte a ma­gas vendégeket — a czarszkoje-szelói polgármester fogadta őket hódoló beszéddel, a városi hölgyek a czárnénak pompás bokrétát, a parasztok küldöttei pedig a czárnak a szokásos sót és kenyeret nyújtották át. A fényes katonai parádé után meglátogatta az uralkodó a különféle intézeteket, a női tanintézet nö­vendékei a czárnak egy gyönyörű asztalterítőt, a czár­­nénak pedig egy lábpárnát adtak át, mindkettő a nö­vendékek munkája; a tanuló leányok karban egy him­nuszt is énekeltek. A női gimnázium növendékei szent képekkel járultak ő felségeik elé s egy leányka vers­sel üdvözölte őket. Hasonló ünnepélyességek folytak le a többi intézetekben is. Rájuk is fér most a bárkit megszeppenés után egy kis szórakozás. Tó­dolnak párttekinteteknek, érezniök kell, hogy a korrupczió nemcsak a nemzetnek, nekik is veszélyes. A pártot és a kormányt megbuk­tathatja, ha tovább tűrik. Ez a becsület reak­­cziója, melyet ifj. Andrássy Gyula a szabad­elvű pártban megkezdett s mely két napig visszhangzott a képviselőházban. A lelkiisme­ret szavát a pártfegyelem többé el nem né­­mithatja : ez a mi reményünk. Budapest, nov. 30. A »Pester Lloyd« és a »Norddeutsche Alig. Ztg.« Berlinből írja levelezőnk, hogy a szenvedélyes hang, melylyel a »Nordd. Alig. Ztg.« a »Pester Lloyd«-dal kezdett polémiába, az osztrák-magyar német szövet­séget belekeverte, — egyenesen arra az animozitásra vezethető vissza, melylyel nagy befolyású német kö­rökben, a »Pester Lloyd« iránt, (mióta abban egy czikk jelent meg, mely II. Vilmos császárról nem hízelgően volt írva) viseltetnek. — De ha ez igy van, ez éppen nem szolgálhat mentségül ama sértő hangért, mely Berlinből követ akart dobni a »Pester Lloyds­ra, de ez a kő monarchiánk dignitását is homlokon találta. Mert a mi a legutóbbi affairt illeti, abban — konstatálnunk kell — nem a »Pester Lloyd« volt a kezdeményező. A »Pester Lloyd« csak megrótta ama rendszeres izgatásokat, melyek a Voss. Ztg.« hasáb­jain monarchiánk ellen intéztettek. S e megrovásra a »Pester Lloyd« fel volt jogosítva; valamint­­hogy fel volt jogosítva minden lap, mely Ausz­­tria-Magyarország területén jelenik meg. S ha nem védhetjük a »Pester Lloyd«-ot abban, hogy ő is hozzájárult a múltban ahhoz a kényeztetéshez, mely ime most Berlinben gyakran semmis okokért ideges­kedik , ámde védenünk kell a »Pester Lloyd«-ot a je­lenlegi konkrét esetben, mikor a »Pester Lloyd« nem a kötekedő fél volt, hanem az, mely kötelességet tel­jesített, midőn a német sajtó támadásait visszautasí­totta. S ha ma reggeli czikkünkben megmondtuk, hogy az a politika, mely egyik perczben durván sérti Francziaországot, s a másik perczben Franczia­­országgal fenyegetődzik, kell hogy hatástalan, sőt nevetséges legyen, (s a mennyiben ebben a »Pester Lloyd«-nak is volt némi része, ezért a nemezis őt is utolérte) — úgy másrészről azt sem hallgatjuk el, hogy az a politika pedig, mely Németország részéről Ausztriában Taafféval érezteti ellenszenvét, azért mert nem német, Magyarországon ellenben a »Pester Lloyd«ot üldözi, a mely pedig németül iratik, — szintén nem nélkülözi sem a hatástalansá­got, sem a komikumot. A dec­ember másodika a párisiakat, mint ismé­telve jeleztük, meglehetősen nyugtalanítja. Nem is csoda, mert a Baudin sírjánál tervezett tün­tetés valóban aggasztó mérveket fog ölteni. A­hány forradalmi egylet és bizottság csak Párisban van, a­mennyiben nem nyíltan Boulanger mellett fog­lalt állást, felhasználja a kedvező alkalmat, hogy a párisi községtanács, ezen szintén forradalmi, de kül­sőleg hivatalos testület mögé bújjék s részt vegyen a tüntetésben. Ez Boulanger ellen irányul ugyan, de a rendezők nagy része a boulangizmus elleni manifesz­­tácziót csak ürügyül használja arra, hogy ha lehet, a saját homályos czéljait mozdítsa elő. Ily körülmények közt a tüntetés, mely hivatalos támogatással megy végbe, a rendőrség helyzetét mindenesetre nagyon meg fogja nehezíteni. Érdekes az is, hogy párisi hírek szerint a boulangisták a tüntetésnek ellenük irányuló jellegét azzal akar­ják elh­á­rí­tan­i, ho­gy most maguk is részt akarnak benne venni. Azt mondják, hogy ők is köztársaságiak s igy nekik is helyük van a hivatalos menetben, mely a városházától indul ki a montmar­­trei temetőbe, egy köztársasági vértanú sírjához. Ha ragaszkodnak e kívánságukhoz s helyet kapnak a menetben, a rendőrségnek még nehezebb lesz a nyu­galmat fentartani. Egyébiránt hite jár annak is, hogy a boulangisták decz. 2-ki magaviseletétől tette függővé Floquet a hazafias liga feloszlatását. Ha bajt okoz­nak, nemcsak a ligát oszlatják fel, hanem, mint Párisban beszélik, vezetői s első­sorban Boulanger ellen fenyítő pert indíta­nak. Az eszme, úgy látszik, a köztársasági pártban már megbeszélések tárgya volt s ez adott okot a múlt heti államcsínyhírekre. A képviselőház több­sége kétség kívül szívesen kiszolgáltatná Boulangert és társait. A baj csak az, hogy a jelen viszonyok közt nehéz olyan esküdtszéket találni, mely elítélné őket. Már­pedig felmentésük csakugyan fényes diadal lenne a boulangizmusra, melynek félel­­mességét óriásilag fokozná. Nem igen valószínű tehát, hogy a per, hacsak az illetők nem egyenesen provo­kálják, meg fogna indíttatni. A német-angol akc­ió Kelet-Afrikában immár tényleg megkezdődött. A német és angol hajók pa­rancsnokai formálisan ostromzár alá helyez­ték Zanzibarnak csaknem egész part­vidékét s teljes szigorral fogják a fegyverbevitelt s a rabszolgakereskedést megakadályozni. A tenger­parton németek és benszülött lázadók közt újabb összeütközések folytak. Az ostromzárban tudvalevőleg tekintélyes számú hadihajó vesz részt. Vulkán-mozgás Szerbiá­ban. (Saját tudósítónktól.) Bélg­rád, nov. 27. »Ne játszuk a struczmadár szerepét és ne gon­doljuk, hogy azzal, ha fejünket a homokba dugjuk, a készülődő eseményeket elodázhatjuk.« Nem kételkedem egy perczig sem azon magyar honfitársaim bona fides­ében, kik aggódva bírálják mindazon czikkeket, melyek a szerb viszonyokról lep­lezetlen őszinteséggel nyilatkoznak. Ők abból a felte­vésből indulnak ki, hogy ha mindaz köztudomásra jut, a mi Szerbiában reánk nézve aggasztó és kedvezőt­len, ebből a pánszláv körök fognak politikai tőkét faragni. Ám legyen nekik az ő hitük szerint, de hinni remény­em, hogy a »Pesti Napló« helyesebb, hazafia­sabb politikának tartja, ha idejekorán szembe nézünk a készülődő eseményeknek és az elodázhatlan rázkódtatásoknak, melyek Szerbiából kiindulva, ben­nünket egy európai konflagráczió veszé­lyének tesznek ki. A valódi férfi — és ez a nemzetekre nézve is áll — bátran szembe néz a ve­széllyel, hidegen mérlegeli azt és készen várja a vi­hart. Mert hogy vihar van készülőben, azt csak az nem hiszi, a­kinek az itteni viszonyokról fogalma sincs és a­ki készpénzül veszi az itteni sajtóirodában gyár­tott értesítéseket. A konkrét tények egész halmazát sorolhatnám fel, de csak néhány adat felsorolására szorítkozott. Milán király ma olyan, mint a színpadi tragé­­dia szereplő tragikus hőse, ki iránt a néző közönség

Next