Pesti Napló, 1888. december (39. évfolyam, 332-360. szám)
1888-12-01 / 332. szám
332. szám. Budapest, 1888. Szombat, deczember 1. Szerkesztési Iroda: Terencziek-tere, Athenäen m-é p tt 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kladd-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politikai napilap, 39. évf folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 8 hónapra 9 írt. Ha mett poéta különküldése kivvitatik, posUbóljregT© h*vonként 85 ke. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13 pesti ISTapló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A szagról. Az orrok külömbözősége igen nagy, s kitűnik az érzékenységben, melylyel a szagok iránt viseltetnek. E tekintetben az ízlés sem egyforma. Némelyik orrnak erős tobák kell, hogy megprüszköltesse, másikon az sem fog többé. Ellenben olyik ember a leggyöngébb illatot is megérzi s a kellemetlen szagokra gyomra felemelyedik. Soknak mestersége büdös, s megszokják úgy, hogy észre sem veszik. Mások szaglásuk után indulnak, s jó orruk útmutató nekik, hol kereskedjenek. Némelyik éles orrnak kábító illatszer kell, hogy ne érezzen más szagot, mint mi neki kedves; sok tompa orr közömbösen elmegy bármely szagon keresztül. A hosszú orroknak sajátsága, hogy érzékenyek a kellemetlenség iránt, viszont a nagy orrlyukak különösen szenvedélyesek mindenre, mi őket izgatja. Ezen orrtanulmányokra bő alkalom nyílott a parlamentben a két utolsó napon, midőn a levegőről volt szó Magyarországon. A friss, tiszta, szabad levegőt, mely a kebleket dagasztja és szagtalan minőségben tiszta vért szerez a szívnek, Magyarországon már alig ismerjük. Ez ország hiányos kanalizácziójánál fogva, mindenütt van valami szag több, kevesebb. A legtisztább emberek, kik legkényesebbek jó ízlésükre és egészségükre, járásukban, kelésükben el nem kerülhetik, hogy olykor bele ne ütközzenek. Elfordulnak tőle s hallgatva mennek odébb. A kevésbbé fingásak vele nem törődnek, kormányunk pedig azon irigylésre méltó helyzetben van, hogy saját szagát nem érzi s tehát igen meg van önmagával elégedve. Ezt tűnt ki Tisza Kálmán beszédeiből a korrupcionális vitában, mely szokatlan mérveket öltött. Minden szónok, ellenzéki és kormánypárti felhozta tapasztalatait a rothadásról. A korrupczió legkülönbözőbb nemei soroltattak fel, de mindezek közül a pénzügyminiszter csak kettőt vett észre, s beismert kellemetlennek reá nézve: egyik az, ha a polgárok nem vallják be jövedelmüket adó alá teljesen, másik az, ha a pénzügyőrök és végrehajtók magukat megvesztegettetik. Ez persze mind a kettő az államkincstár rovására történik, s így ezen korrupczió Tisza Kálmánnak nem tetszik. A többi fajta korrupczióról a miniszterelnök feltűnően hallgatott. Úgy látszik, azok őt nem zsenirozzák. Talán pártolja őket ? Apponyi Albert sürgette az árvavagyon és az árvaszékek számadásainak országos megvizsgálását ; nem, mert mindenütt lopnak, hanem hogy a becsületes kezelésnek meg legyen elismerése, s a becstelennek kijusson büntetése; és mert kötelessége az államnak komoly ellenőrzést gyakorolni az árvák és kiskorúak vagyonának kezelése körül. És erre a miniszterelnök nem azt mondta, hogy a vizsgálatot megejti, azt sem mondta, hogy a kezelés jó, s a kellő ellenőrzés megvan, hanem állította, hogy az új gyámtörvény behozatala előtt több visszaélés történt, mint most, s e törvényt ő hozta be. Hát hiszen a több vagy kevesebb mértéke fölött nem disputálunk, annál kevésbbé, mert az annyiszor sürgetett felülvizsgálat, melynek országszerte történnie kellene, meg nem ejtetett s megejtetni nem is szándékoltatik; nem tudja tehát senki hitelesen, hol mennyi baj van, hol nincs? Vizsgálat csak ott volt s ott sem mindig, hol feljelentés történt; tehát a végső szükség kényszerítő eseteiben s akkor is leginkább csak azon a feljelentésben foglalt esetre vonatkozólag a többi maradt. Vannak törvényhatóságok, melyeknek árva-vagyon kezelése hiresen rossz s melyekre nézve illetékes férfiak figyelmeztették a belügyminisztert, hogy viszszaélések történnek, rendeljen vizsgálatot hivatalból, de nem a megyénél s a megye által, mert varjú varjúnak szemét ki nem vájja, hanem küldje ki megbizottját váratlanul, hogy ez meglepve a megvizsgálandó hatóságot, győződjék meg a dolgok állásáról s tegyen jelentést a kormánynak, dicséret, ha lehet, ellenkezőt, ha kell, s mi történt ? — semmi! Megtörtént, hogy az adófelügyelő bepanaszolta a megye legfőbb hatóságait, a kincstár ellen elkövetett vétségeikért a pénzügyminiszternek, s a belügyminiszter átkérette, látta az okmányokat, és mi történt ? — az adófelügyelő áthelyeztetett. Megtörtént, hogy a királyi ügyész lépett fel a politikai hatóságok visszaélései ellen a törvényszéknél, s jelentést tett a főügyészségnek s az igazságügyi minisztériumnak is tudomása volt a panaszokról, a belügyminisztériumnak is, s mi történt ? — vizsgálat rendeltetett el ? — nem, az ügyész áttétetett, s a törvényszéki elnök nyugdijaztatott. Megtörtént, hogy a ki ellen vagyoni visszaélések miatt a vármegye felzudult, a főispán leköszönt, s a belügyminiszter barátját küldte ki rendet csinálni, mert hive volt a kormánynak, áttétetett nagyságos urnák más vármegyébe, oly hivatalba, hol nincs pénzkezeléssel dolga. Megtörtént, hogy a káptalan által soha nem látott, a patronus király által soha jóvá nem hagyott szerződés alapján 10.000 holdas püspöki javak 20 évre potom áron bérbe adattak a kormány híveinek — a kormány beleegyezésével. De Apponyi süket fülekre talált Tiszánál, midőn ide czélozva felemlité a nagyváradi püspökség 80.000 frtos adóhátralékát, melyet a püspök halála után jogutódjának kellett kifizetni; hogy történhetett ezen viszszaélés ily hatalmas kormány alatt? Arra sem felelt Tisza, hogy a magyar nemességet a kormány mért árulja pénzért ? Tán nincs tudomása róla? A miniszter úr beismeri a szegény ördögök korrupczióját, a pénzügyőrökét, kik dohányt keresnek; ha csak az volna a baj, a legalsóbb közegek megbízhatlansága, és megvesztegethetősége, az még nem volna nagy baj, mert azon könnyen lehetne segíteni; ezek szolgák, kiknek parancsolni lehet, kiket felelősségre vonni ,egyszerű dolog. Hanem a baj másutt van. Tarquinius botjával a nagy mákfejeket ütötte le, Tisza ellenben kertjében a nagy mákvirágokat tenyészti. Az ő személyes kifogástalan becsületességével takaróznak mások, s ő megengedi, hogy vele takarózzanak. Ez menthetetlen. Ez oka a korrupczió terjedésének. De Tiszának igaza van; az összes közigazgatás nem romlott, hál’ Istennek elég becsületes ember van még Magyarországon. Azt nem is állította, ezt nem is tagadta senki. De a becsületes emberek becsülete nem lehet mentsége a becstelen emberek becstelenségének. S igen sajnos, hogy akiknek becsülete nem korrekt, azoknak módjukban van visszaéléseket elkövetni. Ezért a rendszer a hibás. S a kormány a felelős, mely e rendszert annyi keserves tapasztalás után fentartja, évtizedeken át nem korrigálja. Kivételesen más országokban is, s a legjobb rendszer mellett az adminisztrációban vannak korrumpált hivatalnokok, és fordulnak elő visszaélések; de ezek felfedeztetnek, s megvizsgáltatnak, amazok törvényszék elé állíttatnak, s nem kerülik el büntetésüket. Kezdené csak Tisza az epurácziót nem alulról a pénzügyőröknél, hanem felülről, s néhány kemény példa elég volna arra, hogy a visszaélőket elrettentse, s a levegőt dezinficiálja. Szükség azonban — Apponyinak teljesen igaza van — hogy az erkölcsi szigort a kormány önmagánál, a képviselőház pedig a választásoknál és az igazolásoknál kezdje meg; úgy legyen biró mások felett, úgy legyen reformátora a nemzetnek és az államnak. A képviselőház mély hallgatással, megilletődéssel hallgatta Apponyi beszédét. Senki nem szólott ellene. Hát ez az egy biztató, reményt keltő momentum van e vitában, amelynél nem a 10. §, ilyen vagy amolyan elintézése a fő, mert hiszen ennél többféle szempont lehet irányadó, hanem vigasztaló az, hogy ifj. Andrássy Gyula és társai a kormánypártról, és Apponyi Albert pártjával és Ugrón Gábor a szélsőballal, s a szónokok egész sora: Beöthy Ákos, Polónyi, Helfi, sőt maga az előadó Láng Lajos, egy szívvel, lélekkel kikeltek a korrupczió ellen, melynek nem akadt védője a házban. Tisza Kálmánnak ezt hallgatnia kellett. Ez azt bizonyítja, hogy a dolgok jelen állapota elért azon határig, hol fordulóponthoz jutott. A kormány és a többség nem zárkózhatnak el a reform szükségessége elől. Bármennyire jó A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — November 30. — Az orosz fővárosból. — Saját levelezőnktől. — Sz.-Pétervár, nov. 27. Különös dolognak tartom én azt, hogy a magyar intéző körök a magyar embereket mindenfelé küldözik , tanulmányozhatják Németországot, Francziaországot, Angliát, ami mind igen megbecsülendő, fontos dolog, de ugyanakkor, mikor ezeknek az országoknak nyelvét, szokásait, politikai és társas életét csaknem úgy leolvashatjuk a tenyerünkről Budapesten, mint akár Párisban, Berlinben és Londonban, addig ide, Oroszországba — amelylyel pedig időktől óta bajunk volt és ki tudja meddig bajunk lesz — nem törődik nálunk senki. Pedig ki tud valamit Oroszországról ? Hogy csak egy kérdésre szorítkozzam : ki tudja nálunk alaposan meghatározni azt, ami ébren-álomban ijesztget bennünket, s aminek a nevét mindennap olvassuk lapjainkban: ki tudja minden tartozékaival megmondani, hogy mi az a pánszlávizmus? Talán bizony az, hogy Mudrony Pál elmegy Kijevbe az oroszok kikeresztelkedését ünnepelni ? S ha az evangélikus egyháztanács őt lehordja, hát akkor egy évre elintéztük nálunk a pánszlávizmust? Vagy talán az, hogy tót könyveket, újságokat olvasnak nálunk a békési tótok? vagy talán bizony az, hogy a turócz-szentmártoniak tót kiállítást rendeznek s a tót gavallérok olyankor nemzeti bocskorba öltöznek? mert körülbelől ezekből kiindulva szoktak nálunk még in politicis jártas emberek is a pánszlávizmus ellen felborzadni. De félre a tréfával: van magvasabb és komolyabb felfogás is nálunk s ez az, hogy a pánszlávizmus nem egyéb, mint az orosz czár vezérlete alatt az összes szlávoknak, — még az Amerikába vándorolt tótoknak is, — egy kalap alá vonása. No, hát nem ez a pánszlávizmus. Csak ide kell jönni, majd meglátjuk, hogy milyen egészen más, erős és nem ábrándokat építgető hatalom az! Csak közelébe kell jutni az itt székelő »Szláv jótékonysági egylet« sunyi-szelid czime alatt működő társaságnak és látni fogjuk, hogy milyen elenyésző csöpp viz ennek tengerében azok a mi lokális tótoskodásaink. Forgattam ez egylet kiadványait, olvastam lapjait, láttam még cseh nyelven is kiadott kalendáriumjait s megijedtem a szívós, czélra vezető munkán, a melyet e nyomtatványokból láttam. Nem kell a pánszlávoknak sem a mi tót és szerb vidékünk, sem Cseh- és Morvaország, sem a Balkán-félsziget, hanem majd a pánszlávok és Oroszország kell a többi szlávoknak. Nem akarnak ők hódítani fegyverrel: látják, hogy ez czéltalan dolog, hiszen a szerbek s a bolgárok példája mutatja, hogy mihelyt felszabadultak az idegen iga alól, nem voltak bolondok egy másik, t. i. az orosz iga alá adni nyakukat; ők a pánszlávok, a szláv kultúra fegyverével akarják meghódítani a szlávságot, azt akarják, hogy a szlávok maguk kívánják el magunknak az oroszság nyelvét, vallásformáját, szokását és nemzeti sajátságait. S ez a munka félelmetesen szépen halad. A szláv jótékonysági egylet üléseiben szapora egymásutánban jelentgetik be, hogy megint ennyi s ennyi lélek (többnyire cseh) tért át az igazhitű orthodox vallásra, (egyszerre százakról is van szó!) hogy itt és ott fogadták el a cyrill betűt, az orosz nyelvet irodalmi nyelvül, itt és ott indult meg orosz nyelven és betűvel nyomtatott lap. Ehhez nekik nem kell a czár, sem ennek hadserege, nem kell hódító háború, és ez nekik biztosabb is igy. Ha pedig majd a gyümölcs megérik, egy dunamenti szláv federáczió képében szándékoznak azt ölükbe rázni, amely federácziónak székhelye Konstantinápoly lesz és amely federáczió Oroszországgal örök szövetségbe lép. így, ilyen kemény határozott formában van ez a tétel felállítva, amelynek részletezése túlhaladná e levél keretét. A mi szempontunkból tarthatjuk mi ezt fanatizmusnak, ábrándozásnak vagy akárminek, de számolni kell vele. Az orosz — igaz — rajongó, de talán csak egyben: czárja iránt való, határtalan, félő ragaszkodásában. Íme erre egy igen jellemző példa: a bárkis katasztrófa még mindig élénk megbeszélés tárgyát képezvén, a napokban egy egészen komoly számba vehető lapban egy szakértő a legkomolyabban azt az indítványt tette, hogy ha majd a vizsgálat kideríti, hogy kit kell vád alá helyezni a vasúti szerencsétlenség miatt, hát ne akadjon óriás nagy Oroszországban védő ügyvéd, ki a vádlottnak védelmét elvállalji. S nem elég, hogy akadt komoly ember, akinek agyában ily monstruózus gondolat megszülethetett, nem elég, hogy akadt komoly újság, amely a czikket magáévá téve kiadta, hanem a közönség nagyobb része is mint egy nagy nemes gondolat hallatára el volt ragadtatva: úgy kell úgy legyen ez is egyik büntetése annak, aki oka volt, hogy a »gaszudari« élete csak egy pillanatra is veszedelemben forgott. Becsületükre legyen mondva: akadtak azonban józan emberek is, akik viszont azzal feleltek erre, hogy hát ugyan mit mondana az indítványozó, ha őt találnák oda állítani vádlottul vagy nem tartja ő azt lehetőnek, hogy a dologban éppoly ártatlan ember is kerülhet vád alá, mint akár ő ? Még inkább a czár iránti határtalan félelem és rajongás rovására kell írnunk azt, hogy az uralkodó szerencsés megmenekülésének alkalmából és emlékére mindenfelé templomokat és kápolnákat építgetnek. Érdemes ilyen két esetet felemlíteni, az egyik a permi kormányzóság Kamgort falujában lakó orosz paraszté, Szuszlov Iváné, aki a szent szinódus főprokurorához azzal a jelentéssel fordult, hogy ő a czár csodaszerű megmenekülésének emlékére szent Nevszkij Sándor herczegről nevezve egy templomot akar építeni a Pecsora folyó mentén egy olyan helyen, amelytől 150 versztnyire a vidéken templom nincs; a másik Pocsep falu esete, amelynek feje, gróf Kleinmichel hasonlóképen azt jelenti be, hogy a község ugyanazon szerencsés megmenekülés emlékére egy kápolnát épít, abba az uralkodó család tagjai után elnevezett szent képeket helyez el, hogy abban a kápolnában az Oroszországra nézve oly emlékezetes október tizenhetedikén minden évben ünnepélyes mise tartassék. Egyébként a vasúti balesetért már némileg elégtételt vett magának az uralkodó az által, hogy Possier volt közlekedésügyi minisztert elbocsátotta. Ebből az alkalomból csinos kis anekdota kapott itt szárnyra, mintegy illusztrálására annak, hogy menynyire kevéssé lehet hinni egy-egy magasabb hivatalnok demisszionálásáról keringő híreknek, így történt ez Possiettel is. Mikor ugyanis osztrák-magyar nagykövetté gróf Kánokyt nevezték volt ki ide s ez helyét elfoglalandó ide érkezett, megkérdezte az akkor hatalmas Lorisz-Melikovtól, hogy ugyan kiknél vizitelgessen ő itt elsősorban ? Lorisz-Melikov elmondta neki, hogy kiknél, de különösen megjegyezte neki, hogy »Possier közlekedésügyi minisztert azonban kárba veszett fáradtság volna meglátogatni, mert az rövid idő múlva úgy is megy.« Az idők múltak, múltak, — Kánoky gróf is odahagyta állását, sőt kénytelen volt bucsu-látogatást tenni a még mindig miniszterkedő Possiernél akkor, mikor már Pétervárott a hatalmas Lorisz Melikovról senki sem beszélt A franczia-orosz barátság, amelyre már annyi tinta fogyott el, legújabban csakugyan ténynyé vált, — amint a tréfálni szerető oroszok mondják — még pedig az által, hogy az orosz kölcsönt francziáktól kapják, — ez már aztán bizonyítéka a barátságnak — mondogatják — mert az ember Csak akkor hiszi el a másikról, hogy jó barátja, ha ez szükség esetén megengedi magát pumpoltatni. Ezenkívül azonban máskép is igyekeznek ezt a barátságot létrehozni, szilárdítani. Csak nem régen alapítottak párisi és szentpétervári írók és művészek a franczia-orosz irodalmi és művészeti társaságot«, mintegy véd- és dacz- szövetséget kötve egymás kölcsönös portálására s legújabban már az orosz képzőművészet elő is állította a kölcsönös barátkozás jelképét: a napokban fejezett be Volszkij, jónevü orosz festő egy nagyobb méretű képet, amelynek czíme »Epizód a napóleoni hadjáratból.« A kép azonkívül, hogy rendkívül hatásos és művészi kivitelű, szemmel láthatólag tendencziózus is: a képen egy csomó franczia katona láthaó, amint hideg fagyban, vesztett csatából szedődnek össze Berezyna mellett. A főalak egy franczia tiszt, aki éppen haldoklik az oroszokkal az imént vívott szurony-csata után az ott kapott sebekben; a haldokló felé a közeli zárdából oda hívott római kath. pap hajlik és ellátva az utolsó szentséggel a haldoklót. A körül álló katonák leverten nézik a halállal vívódó tisztjüket, mig egy tipikus litovszki orosz paraszt a haldokló hős lovát kantárszáron tartja s lehorgasztott fővel mélyen szomorkodik és mintegy arról látszik gondolkozni, hogy milyen nagy kár orosznak és francziának egymással öldöklő tusát vívni. Volszkij képét elektromos világítás mellett fogják kiállítani. Eredeti ötletű képsorozatot festett aquarellben Krasevszkij, Varsóban lakó festő: több képen örökítette meg genre-szerű formában az Amerikába kivándorló parasztokat, a kivándorlás felötlőbb jeleneteit. A képsorozat azzal a jelenettel kezdődik, amelyben az ágensek megkezdik a parasztok csábítgatását, rábeszélését s végződik egy törvényszéki jelenettel, ahol megint csak szerepelnek az ágensek, de mint vádlottak s a parasztok mint panaszosok és tanuk. Az orosz festők közt a tengerfestő Ajvazovszkijn kívül legnevezetesebb ez idő szerint Rjapin, amilyen mester amaz a tengeri jelenetek megörökítésében, és oly felkapott ez, mint arczkép-festő. (Mellesleg felemlíthetem, hogy e kettő nemrégen együtt festett egy igazán meglepően szép, poétikus képet, Puskin Sándornak a »Tengerparton« czímű versét illusztrálva oly formán, hogy Ajvazovszkij megfestette a képen a tengert és a partot, Rjapin pedig ráfestette Puskint.) Rjapinról legközelebb sokat beszélnek abból az alkalomból, hogy a híres orosz komikus színész, Scsepkin Mihály arczképét festette meg, a boldogult színész születésének századik évfordulójára. Ezt voltaképen csak szép például hoztam fel arra nézve, hogy az oroszok milyen kegyelettel viseltetnek a színművészek iránt, akik pedig tudvalevőleg világszerte olyan hamar kimosódnak az emberek emlékében s utolsó szerepükkel úgyszólván öszszes dicsőségüktől, a közönség lelkesülésétől is elválnak. Rjapin képét a helybeli »drámaírók társasága« helyiségében állítják ki, ahol »a szükségbe jutott színészeket segélyző társaság« Scsepkin emlékére felolvasást rendez. Figyelemre méltó sajátságuk az oroszoknak, hogy a mint a költészetben főképen az elbeszélés terén mintaszerűek, úgy a művészetek közül leginkább a zene iránt van nagy hajlamuk és érzékük, mégis még amabban számbavehetetlen mennyiségűt produkálnak, emebben még úgyszólván alig vannak túl a kezdeten. Pedig aligha foglalkoznak elméletben és gyakorlatban valahol oly szívesen a zenével, mint itt; opera, filharmóniai társaságok, énekkarok, zeneegyletek, konzervatóriumok és hasonló egyesületek képzelhetetlen számban vannak. A héten például a filharmóniai társaságban csupa orosz szerzeményeket adtak elő Csajkovszkijtól, az operában »Mazeppa« operát ugyancsak Csajkovszkijtól. Rubinstein A. már kilenczedik felolvasását tartotta e hó 24-én, Bach Fülöp Emánuelről szólva ezúttal »a zongorajáték története« czímű felolvasási cziklusában, most akarnak megint egy énekképző intézetet állítani fel, mivel a zenekonzervatóriumok a zenészek véleménye szerint nem elégségesek a kínálkozó anyag ellátására stb., s mégis, habár mindenesetre szépen előrehaladtak zenéjük fejlesztésében s képesek operájukat eredeti szerzeményekkel szépen ellátni, szemmel látható, hogy az orosz zene még mindig a forrás időszakát éli. Talán azért is a lázas igyekezet minden oldalról. A czár szórakozik. Egyik katonai parádé a másikat éri, egyszer Czarszkoje-Szeloban, ahol a czár testőrségi huszárezredének, másszor pedig itt, ahol a moszkvai és kozák testőrségi ezredeknek parádéi folynak le a napokban. Különösen fényes volt az döbbent. Mikor a czári pár déli 11 órakor megérkezett a czarszkoje-szelői állomásra, megjelentek előttük a nemesség, a város, a kerület, a kereskedő-testület küldöttségei, az ott állomásozó katonaság főbb tisztjei és a városi hölgyek. Az uralkodót várva, a város egészen fel volt lobogózva és ünnepi szint öltött. Harsogtak a nyalka huszárok trombitái, zengett, kongott a zene s ez és a tarka csillogó suite közt csakugyan jól is érezhette magát a különben megkomorodott kedélyű czári pár. A vasútállomástól katonai spalier közt vitt az út az ünnepély színhelyére, ahol — miután előbb a nemességi marsall, gróf Sztroganov üdvözölte a magas vendégeket — a czarszkoje-szelói polgármester fogadta őket hódoló beszéddel, a városi hölgyek a czárnénak pompás bokrétát, a parasztok küldöttei pedig a czárnak a szokásos sót és kenyeret nyújtották át. A fényes katonai parádé után meglátogatta az uralkodó a különféle intézeteket, a női tanintézet növendékei a czárnak egy gyönyörű asztalterítőt, a czárnénak pedig egy lábpárnát adtak át, mindkettő a növendékek munkája; a tanuló leányok karban egy himnuszt is énekeltek. A női gimnázium növendékei szent képekkel járultak ő felségeik elé s egy leányka verssel üdvözölte őket. Hasonló ünnepélyességek folytak le a többi intézetekben is. Rájuk is fér most a bárkit megszeppenés után egy kis szórakozás. Tódolnak párttekinteteknek, érezniök kell, hogy a korrupczió nemcsak a nemzetnek, nekik is veszélyes. A pártot és a kormányt megbuktathatja, ha tovább tűrik. Ez a becsület reakcziója, melyet ifj. Andrássy Gyula a szabadelvű pártban megkezdett s mely két napig visszhangzott a képviselőházban. A lelkiismeret szavát a pártfegyelem többé el nem némithatja : ez a mi reményünk. Budapest, nov. 30. A »Pester Lloyd« és a »Norddeutsche Alig. Ztg.« Berlinből írja levelezőnk, hogy a szenvedélyes hang, melylyel a »Nordd. Alig. Ztg.« a »Pester Lloyd«-dal kezdett polémiába, az osztrák-magyar német szövetséget belekeverte, — egyenesen arra az animozitásra vezethető vissza, melylyel nagy befolyású német körökben, a »Pester Lloyd« iránt, (mióta abban egy czikk jelent meg, mely II. Vilmos császárról nem hízelgően volt írva) viseltetnek. — De ha ez igy van, ez éppen nem szolgálhat mentségül ama sértő hangért, mely Berlinből követ akart dobni a »Pester Lloydsra, de ez a kő monarchiánk dignitását is homlokon találta. Mert a mi a legutóbbi affairt illeti, abban — konstatálnunk kell — nem a »Pester Lloyd« volt a kezdeményező. A »Pester Lloyd« csak megrótta ama rendszeres izgatásokat, melyek a Voss. Ztg.« hasábjain monarchiánk ellen intéztettek. S e megrovásra a »Pester Lloyd« fel volt jogosítva; valaminthogy fel volt jogosítva minden lap, mely Ausztria-Magyarország területén jelenik meg. S ha nem védhetjük a »Pester Lloyd«-ot abban, hogy ő is hozzájárult a múltban ahhoz a kényeztetéshez, mely ime most Berlinben gyakran semmis okokért idegeskedik , ámde védenünk kell a »Pester Lloyd«-ot a jelenlegi konkrét esetben, mikor a »Pester Lloyd« nem a kötekedő fél volt, hanem az, mely kötelességet teljesített, midőn a német sajtó támadásait visszautasította. S ha ma reggeli czikkünkben megmondtuk, hogy az a politika, mely egyik perczben durván sérti Francziaországot, s a másik perczben Francziaországgal fenyegetődzik, kell hogy hatástalan, sőt nevetséges legyen, (s a mennyiben ebben a »Pester Lloyd«-nak is volt némi része, ezért a nemezis őt is utolérte) — úgy másrészről azt sem hallgatjuk el, hogy az a politika pedig, mely Németország részéről Ausztriában Taafféval érezteti ellenszenvét, azért mert nem német, Magyarországon ellenben a »Pester Lloyd«ot üldözi, a mely pedig németül iratik, — szintén nem nélkülözi sem a hatástalanságot, sem a komikumot. A december másodika a párisiakat, mint ismételve jeleztük, meglehetősen nyugtalanítja. Nem is csoda, mert a Baudin sírjánál tervezett tüntetés valóban aggasztó mérveket fog ölteni. Ahány forradalmi egylet és bizottság csak Párisban van, amennyiben nem nyíltan Boulanger mellett foglalt állást, felhasználja a kedvező alkalmat, hogy a párisi községtanács, ezen szintén forradalmi, de külsőleg hivatalos testület mögé bújjék s részt vegyen a tüntetésben. Ez Boulanger ellen irányul ugyan, de a rendezők nagy része a boulangizmus elleni manifesztácziót csak ürügyül használja arra, hogy ha lehet, a saját homályos czéljait mozdítsa elő. Ily körülmények közt a tüntetés, mely hivatalos támogatással megy végbe, a rendőrség helyzetét mindenesetre nagyon meg fogja nehezíteni. Érdekes az is, hogy párisi hírek szerint a boulangisták a tüntetésnek ellenük irányuló jellegét azzal akarják elhárítani, hogy most maguk is részt akarnak benne venni. Azt mondják, hogy ők is köztársaságiak s igy nekik is helyük van a hivatalos menetben, mely a városházától indul ki a montmartrei temetőbe, egy köztársasági vértanú sírjához. Ha ragaszkodnak e kívánságukhoz s helyet kapnak a menetben, a rendőrségnek még nehezebb lesz a nyugalmat fentartani. Egyébiránt hite jár annak is, hogy a boulangisták decz. 2-ki magaviseletétől tette függővé Floquet a hazafias liga feloszlatását. Ha bajt okoznak, nemcsak a ligát oszlatják fel, hanem, mint Párisban beszélik, vezetői s elsősorban Boulanger ellen fenyítő pert indítanak. Az eszme, úgy látszik, a köztársasági pártban már megbeszélések tárgya volt s ez adott okot a múlt heti államcsínyhírekre. A képviselőház többsége kétség kívül szívesen kiszolgáltatná Boulangert és társait. A baj csak az, hogy a jelen viszonyok közt nehéz olyan esküdtszéket találni, mely elítélné őket. Márpedig felmentésük csakugyan fényes diadal lenne a boulangizmusra, melynek félelmességét óriásilag fokozná. Nem igen valószínű tehát, hogy a per, hacsak az illetők nem egyenesen provokálják, meg fogna indíttatni. A német-angol akció Kelet-Afrikában immár tényleg megkezdődött. A német és angol hajók parancsnokai formálisan ostromzár alá helyezték Zanzibarnak csaknem egész partvidékét s teljes szigorral fogják a fegyverbevitelt s a rabszolgakereskedést megakadályozni. A tengerparton németek és benszülött lázadók közt újabb összeütközések folytak. Az ostromzárban tudvalevőleg tekintélyes számú hadihajó vesz részt. Vulkán-mozgás Szerbiában. (Saját tudósítónktól.) Bélgrád, nov. 27. »Ne játszuk a struczmadár szerepét és ne gondoljuk, hogy azzal, ha fejünket a homokba dugjuk, a készülődő eseményeket elodázhatjuk.« Nem kételkedem egy perczig sem azon magyar honfitársaim bona fidesében, kik aggódva bírálják mindazon czikkeket, melyek a szerb viszonyokról leplezetlen őszinteséggel nyilatkoznak. Ők abból a feltevésből indulnak ki, hogy ha mindaz köztudomásra jut, a mi Szerbiában reánk nézve aggasztó és kedvezőtlen, ebből a pánszláv körök fognak politikai tőkét faragni. Ám legyen nekik az ő hitük szerint, de hinni reményem, hogy a »Pesti Napló« helyesebb, hazafiasabb politikának tartja, ha idejekorán szembe nézünk a készülődő eseményeknek és az elodázhatlan rázkódtatásoknak, melyek Szerbiából kiindulva, bennünket egy európai konflagráczió veszélyének tesznek ki. A valódi férfi — és ez a nemzetekre nézve is áll — bátran szembe néz a veszéllyel, hidegen mérlegeli azt és készen várja a vihart. Mert hogy vihar van készülőben, azt csak az nem hiszi, akinek az itteni viszonyokról fogalma sincs és aki készpénzül veszi az itteni sajtóirodában gyártott értesítéseket. A konkrét tények egész halmazát sorolhatnám fel, de csak néhány adat felsorolására szorítkozott. Milán király ma olyan, mint a színpadi tragédia szereplő tragikus hőse, ki iránt a néző közönség