Pesti Napló, 1889. január (40. évfolyam, 1-31. szám)

1889-01-01 / 1. szám

1. szám. Budapest, 1889. Kedd, január 1.­40. évi folyam, ** ea i..............................................................--------------------- |■■■.......... - -TinTiiiiiTi—■—aaaar.Hiiiirag Szert a irodát f ElSk­aotéki feltételek: <*—»-<»«■•<• -W-v ■ « fi n -f“ 17» A f-v “I“ A\ A r^.,i■ A | | I | || I I S J& 111 fiIJB h I 1 |\| fi 1 » 1 1Kéziratok nem adatnak vissza. /,£»'/ VMfffi S$l\ B al Ifi I ■ ff* «E Jr3®® g ff E­ ff H -------­p. ; úL JL JL XI JJL.L JLJ V# ...D ..... . ., a .Pesti Nap:Lo, kiada-MvataloS--puwuok,hirdetmények) a kiadó-hiva­talhoz intázend«^PO utlkcU nStpiscip. Budipsst, Ferencziek-Ure, Athimaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S krs __________ ... - - ...... .................................... ............. ................. ——.St Év­fordulója. 1889, a nagy forradalom jubileumának esztendeje Francziaországra és a népszabad­ságra nézve. A monarchikus államok dinasztiái és kormányai hidegen elfordulnak az ünne­pélyektől, melyeket a köztársaság rendez. De nem is az ünnepélyek teszik nevezetessé az eseményeket, hanem a történet, mely azok nagyságát mérlegeli, és a következmények, melyek az eseményekből folytak. S ezért a nemzetek, melyek ama forradalomban részt nem vettek, mégis hálával tartoznak a forra­dalomnak, s az államok, melyek a forradalom ellen küzdöttek, elfogadták annak eredmé­nyeit, s tehát elismerték annak jogosultságát. Ez alatt nem a törvénytelenségek és az erő­szak jogosultságát értjük, s a szenvedélyek kegyetlenségeit pártoljuk, hanem vitatjuk, hogy romlott állapotok és igazságtalan viszo­nyok szülték a forradalmat, mely azoknak véget vetett, és hogy uj eszmék és uj igazsá­gok jutottak a forradalomban érvényre, me­lyeknek uralkodása az emberi nem fejlődésé­ben szükségessé vált, és jónak bizonyult. Ugyanezt mondhatjuk, mely 40 évvel ezelőtt zúgott el felettünk, a magyar forra­dalomra. Alapját, kiindulási pontját ennek is 1789-ben kell keresnünk. Hasonló állami és társadalmi viszonyok szülték; ugyanoly poli­tikai hibák okozták; ugyanúgy a rá bekö­vetkezett reakczió el nem törülhette a forrada­lom vívmányait, s egy későbbi kor eszméit és elveit törvényesité. Az állam és a társada­lom rendi szervezete, s a néptömegek szol­gasága túlélt, meghaladott történeti stádium volt, mely a kormányhatalom és az ér­dekeltek egy elfogult része által makacsul fentartatott évtizedekig. E makacsság és el­nyomás szülte az elkeseredést és fokozta a szenvedélyeket annyira, hogy azok kitörése gátolható többé az állam hatalmi eszközeivel nem volt. Mert semmi állami hatalom nem független a néptől és tartósan nem szegülhet ellene a nemzetnek, a nemzet lévén az alap, melyből az állam kinő, mely tehát a nemzet­­ellenes kormányok politikáját megőrli. Mikor aztán az ellentét kormánypolitika és népek közt annyira fajul, hogy törésre kerül, az erő­szakos kormányok akkor veszik észre későn, hogy hatalmi eszközeik, melyekben elbiza­kodtak, vagy gyöngék a győzelemre, vagy — melyből vétettek — a néphez átpártolnak. Nincs keservesebb látvány, mint a tehetetlen abszolutizmus, mely ilyenkor az uralkodás gőgjével a gyöngeség gyávaságát egyesíti. Fejét vesztve kapkod és szerencsétlenül bu­kik. Ilyen volt XVI. Lajos, ilyen V. Ferdi­­nánd királyok bukása, kik mindketten egyé­­n­ileg jó emberek és jóakaró uralkodók vol­tak s mások, udvaronczaik és államférfiaik hibáiért lakoltak. Őket a forradalom legyőzte s midőn utóbb a forradalom legyőzetett, mégis győztes maradt, mert azon intézmények, álla­potok és emberek, melyeket ledöntött, feltá­­maszthatók többé nem voltak. Az urbér el volt törülve; a rendi előjogok megszűntek, a provinczializmus s a belső korlátok, az állami egységnek s a nemzeti közösségnek meghó­doltak ; a régi politikai szerkezet összetörött s új alkotmányszervezetnek volt kénytelen helyt engedni, mely általánosabb és na­gyobb szabadságokat biztosított a nép­nek; és a kormányhatalom, mely a régi jogot tartotta és önkénynyel gyakorol­ta, oly új kormányhatalomnak adta át az uralmat, mely a személyes felelősséget elis­merni, s a nemzeti akaratból létjogát szár­maztatni kénytelen. Sajnos, hogy kik a hatalom birtokában vannak, ezt joguknak, s önmagukat csalha­tatlanul bölcseknek tartani, emberi gyönge­­ségből szokták, maguknak mindig több észt és erőt vindikálnak, s hatalmukat folyton kiterjeszteni igyekeznek, s igy minden kor­ban, s minden rendszer mellett be szokott következni, hogy az uralkodás birtokában levő férfiak, avagy osztályok, az államot ma­guknak követelik, s a nemzeteket saját czél­­jaiknak alávetni iparkodnak. E hibába par­lamentáris kormányok és pártok is eshetnek, s ha elfajulnak, önkényük és pártoskodásuk által a legszabadabb intézménynyel bíró álla­mokban is (mint Rómában, Németalföldön, Francziaországban, Észak-Amerikában) forra­­dal­makra és polgárháborúkra vezethetnek. Nem tehát a monarchikus vagy republikánus államforma, sem nem a rendi vagy parla­mentáris alkotmányrendszer oka a forradal­maknak, vagy óvszer azok ellen, hanem a kormányok politikája, mely vagy boldogít, vagy az elégületlenség sárkányfogait szórja a nemzet közé, melynek saját akaratát im­­p­utálja. Nézzük Magyarországot. Az alkotmány helyreállítása óta parlamentáris kormányzás mellett választott többségekkel és felelős mi­nisztériummal hová jutott ? A szabadelvű párt és vezére, Tisza Kálmán 14 éves kormány­zása alatt ezek a fő eredmények ,és politikai momentumok. A militarizmus folytonos kiterjesz­tése évről-évre, mindig fokozódó szigorral, növekvő áldozatokkal, a katonakötelezettség kiterjesztésével létszám és időtartamra nézve. A katonai szolgálat vak fegyelme, a polgári szabadsággal homlokegyenest ellenkezik, s a katonai szubordináczió a czivilizácziónak min­den értékét alárendeli a szolgálati szabályok­nak. Ezen egyoldalú fejlődés lényegében sza­badság és alkotmányellenes, bár törvénybe iktattassék; de nálunk különösen még a nem­zeti jelleget is nélkülözi, s a magyar államiság garancziája nélkül idegen testületet képez az államban, s úgy­szólván az alkotmányon kí­­vül és a felett. S a kormány azt hiszi, hogy a hadsereg ellenállhatatlansága a legfőbb di­nasztikus, monarchikus és miniszteriális ér­dek, s nem jut eszébe elgondolni, hogy a mi­litarizmus túlhajtása hová vezethet egy közel vagy távol jövőben, akár külháborúk esetén, ha e borzasztó seregek egymást összetörik, hogy az államot maguk alá temetni­, akár a belpolitikában, hogy a hadseregeknek és a katonai hatalomnak ilyetén túl­terjesztése az egész állam súlypontját áthelyezi a hadsereg­be, s egyszerre minisztérium, alkotmány és szabadság a mérleg másik serpenyőjében, mint könnyű súly, együtt felbillen és el­veszhet. A miniszter­ializmus évről-évre nagyobb elhatalmasodása, a másik ered­ménye e kormány működésének. Azt hiszi, hatályosabb politikai működése, ha mindent maga tesz vagy tétet, vagy függésbe hoz magától, s mert így mindig többet kénytelen dolgozni, azaz bürokraticre elintézni, igen meg van elégedve önmagával s hivatkozik az eredményekre, melyeket elért, s magának, nem a nemzetnek tulajdonit. Van ebben egy szemer igazság, mert a ki valamit végez, azt saját tényének joggal tekinti, hanem politikai szempontból megítélve, ez eljárás másik olda­lát nem szabad kifelejteni, hogy a mivel a kormány ereje nő, a nemzet ereje fogyaszta­­tik, anyagilag és erkölcsileg. Ha az állam költsége évenkint milliókkal szaporíttatik, e milliók bizonyos közczélokra fordíttatnak s ez a kormány plusszá; de az elért reális ered­mény fejében ugyanannyi, vagy több millió a nemzettől elvétetett s ez a nemzet minusza. S bizony többnyire a milliók a nemzet mun­kás kezében többet érnek s többet jövedel­meznek, mint a kormány kevésbbé termékeny és sokszor pazar gazdálkodásában. Nem csoda tehát, hogy míg a kormány ereje a budget fokozása következtében nő, a nép ereje fogy. A minisztérium költhet és kegyeket osztogat, a nép nélkülöz és mindig nagyobb adóinak fizetésére sirva-ríva kényszeríttetik. Míg a kormány az államhitelt adósságcsinálással nagyban veszi **. még hivalkodik e hitel­javítás addig- az összes magán­gazdaságok nagyobb függésbe ke­rülnek a.. • és szűkülő jövedelmeik­kel szűkebbre mérik az állampolgároknak megélhetési módját, egyszersmind a köz­vagyonosság lassabban nő, mintsem ter­mészetesen fejlődnie kellene, vagy sok helyt és sok esetben fogyatkozást mutat. Az állam­igények emelkednek, az állami apparátus, tisztségek és hivatalok számszerint és arány­talanul szaporodnak, hogy ugyanannyi pol­gár, mint 20 év előtt tíz annyi hivatalnok által kormányoztatik, nem sokkal jobban, hanem sokban rosszabbul, és annyival több hivatalnokot tartozik fizetni, kik a bürokra­tikus rendszer akadékos komplikál­tsága foly­tán meg sem győzik a munkát. Ellenben a hivatalok a polgárokkal szemben mindinkább föltétlen urak, vagyis a miniszterializmus által egy bürokratikus abszolutizmus hozatik be, mely a parlamentáris pártabszolutizmus­nál gonoszabb, mert közvetlenül tiporja a népet. E pártabszolutizmus a harmadik eredménye a jelen kormányrendszernek. Tö­kéletesen mindegy, hogy szabadelvűnek ne­vezi magát, vagy sem, semmi abszolutizmus szabadelvű nem lehet. E párturalom meg­mételyezte a választásokat, a közigazgatást, s a törvényhozást; üres formasággá törpítette az alkotmányosságot; a szellemi szabadságot a képviselőházban megfojtja, s meddővé teszi az ellenzéknek is küzdelmeit a házon belül. S hatalma növekedését a kormány ne­gyedszer nem használta fel a nemzeti alap­jogok fejlesztésére, önállóságának, államiságá­nak és befolyásának növelésére Ausztriával szemben az udvari körök irányában a hadsereg­­ben vagy a külpolitikában, ellenkezőleg, mind­ezen politikai hatáskörökben szánalmas tehe­tetlenséget és siralmas engedékenységet ta­núsított és tanúsít folyvást a nemzet rovására és akarata ellenére. Teszi pedig ezt azért, hogy önös módon keresse az udvar kegyeit, hogy ezek fejében annál inkább lenyűgöz­hesse saját népét. A kényuralom idehaza és a hódoltság Bécsben, ez a Tisza-kormány po­litikája. Oh, mi nem vádoljuk Tisza Kálmánt s a körülötte csoportosult államférfiakat és pár­tot azzal, hogy a forradalmat csinálják, sem forradalommal őket nem fenyegetjük: ők csak nem tudják, mit művelnek, mert rövidlátók. Sem Brienne, sem Metternich nem voltak forradalmárok, oly kevéssé, mint Tisza s kik őket intették, Necker és Széchenyi, oly ke­véssé voltak hívei a revolucziónak, mint Apponyi, ám Tiszának régi szélsőbaloldali barátai szemére lobbanthatják ifjúságának emlékeit 67 előtt és után, mi nem gyanúsít­juk őt azzal, hogy szándékosan oda akarja­­ terelni a dolgokat vissza a honnan kik dúlt volt a forradalomhoz. Szándékosan nem, de politikájával igen, ha nem tudva, ha nem akarva, e politika mindenben olyan, mint az államokat aláássa s a forradalmakat előkészí­teni szokta. Pénzügyi rendetlenség, kifizethe­tetlen adósságok Csimborassója, elviselhetet­len adók és zaklatások, elszegényedés, hiva­talos erőszak, demoralizáczió, osztályérdekek legyezgetése, miniszteri abszolutizmus és mint ultima ratio a kardra való támaszkodás —, és semmi nemzeti czél, nemesebb eszme, valósá­gos reformok, sőt ellenkezőleg, görcsös ra­­gaszodás a létezőhöz, közjogban és közigaz­gatásban, s megtagadása minden javításnak a választásokban és a parlamentben, s az ál­lamhatalmak újraszervezésének: ezek jellem­zik a Tisza-kormány makacsságát a reforme­rekkel szemben, önhittségét a hatalom birto­kában és következményeit politikai viselke­désének. Hiába utalnánk arra, hogy hasonló kor­szakok előztek meg minden forradalmat, mely szerencsétlenséggel jár mindig, ha sikerül, vagy ha levezetik. Nevetik, ha politikájuk ve­szélyeire utalunk, egy távolabb jövőben , övék a jelen, s ők azt élvezik. »Aprés nous le deluge«, mondhatják. Igen, ők talán nem fogják politikájuk keserű gyümölcseit szedni, kik most Éden kertjében szakgatják tetszésök szerint a fák gyümölcsét; lehetséges, hogy nem is ők lesz­nek felelősségre vonva személyesen majd ha kormányrendszerük összeomlott. Ebben bíz­nak. Mert ha tudnák, hogy bűneikért őket éri a büntetés, sokan máskép cselekednének. Ám a rendszer össze fog törni előbb­­utóbb, mert csak látszólag erős, addig, míg meg nem inog; ha lökést kap, azt ki nem állja. Haszontalan és rossz, tarthatatlan és el­viselhetetlen e rendszer s belsőleg korhadt. Vajha a nemzet elszánná magát, hogy nyo­mása alól magát emanczipálva, vetőt mond neki, és visszaszerzi önelhatározásának sza­badságát ! Budapest, decz. 31. Az újévi szokásos üdvözleteket ez idén is csak a szabadelvű párt fogja gyakorolni. A szabadelvű párt nevében Tisza Kálmán miniszterelnököt gróf Szapáry Gyula üdvözli holnap. E tény, midőn hire először felmerült, már előre különböző politikai kombinácziókra nyújtott alkalmat. Némelyek úgy hitték, hogy a kezdeményezés magától gróf Sza­páry Gyulától indult ki, s ez esetben gróf Sza­páry Gyulának lennének czéljai vele. Mások ellen­ben abban a nézetben voltak, hogy nem gr. Szapáry Gyula volt a kezdeményező s csupán azért vál­lalkozott az üdvözlő­ szerepre, mert ennek eluta­sítása téves feltevéseket támaszthatott volna. Rej­télynek semmi esetre sem rejtély, de érdekesnek azért mégis elég érdekes,­ hogy Tisza Kálmán minisz­terelnököt, a­ki jelenleg pénzügyminiszter is, a sza­badelvű pártnak éppen az a fogja fogja meggra­tulálni , a­ki pénzügyminisztere volt a Tisza­­kabinetnek, de nem akart továbbra is az ma­radni. Mint értesülünk, a holnapi gratulácziók­­ban a küszöbön álló véderő-javaslat kérdése is sze­repelni fog s erre nézve nemcsak a szabadelvű párt, hanem mindenki nagy érdekkel várja Tisza Kálmán nyilatkozatait. Az ellenzék részéről holnap gratuláczió nem történik. Gróf Apponyi Eberhar­­don időz, Irányi Dániel maga óhajtotta, hogy minden tisztelgés elmaradjon. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Január 1. — 1) e in o r t­u­i­s. Irta: VAJDA JÁNOS. Ha abból a fölfogásból indulnánk ki, hogy a közvéleménynyel ellenkező nézeteket táplálni, és azt nyilvánítani szerénytelenség, akkor egyáltalán írni sem volna szabad, mert minden szellemi termék ki­­bása, a közönség elé bocsájtása bizonyos fokat föl­­«h- 'j az önhittségnek. Réte '^lett pedig történhetik efféle épen azon sze­­, ^elgondolás folytán is, hogy nem lévén bizo­­t safe a saját nézetünk vagy szellemi termékünk á?°„a, de­ azt a nagy közönség ítélete elé terjeszt- U'°'°bnal csak annyi a tolakodás, hogy fölté­­it hn eltérő fölfogásunk legalább is él’de- ^ és hogy a közönség figyelmét reá föl-­­ élethozatallal terheljük. Utóbbi legcsekélyebb mértéket kívánom áztatni, midőn az elhalt nevezetes­eik ^.képen költőkkel szemben követendő s elmondani nézeteimet, melyek, úgy fölfogással csaknem homlokegye­nest y ^-.^re vonatkozó adatok gyűjtése köz­i jizgóság adja ugyan erre az al­­^ alkalmat, mert czélom itt gközf lfogás helyességét vitatni, flieYj A ^eetesebb irók emlékének ápolá­sába^ ^eddigi módjában nyilvánul.­­a sttel kellene lenni mindenek­előtt a . 9ig bizonytalan, kétes, ferdí­tett világításba n­em helyezett áyi® ^ ^venkezfi munkát végzünk lékét, nos, megsértjük az illető em­­meg nem éés pedig igaztalant, általa olyasmit fogazzuk a sírban a halottat, vele meg nei s k­é­n­t vagy egyátalán azon hiszemdezt azzal a szándékkal, dekben pediránta kegyeletes, a közér- Mert jaglekszünk, vessze túl eingében: a közönségesen tekintetben egegyságok, eszmények ron­gy alá esne fithatlanul szigorúbb Azokat, akik átlaglények,­knak, példánylemi tekintetben becsületükben tartunk, nem bb is, de e szó mi ilyeneknél men túl, micforoghat fönn. Ők Jfaü5£spi fönnnel is a legdrágább tulajdonán kívül, még egy más, ennél nem ugyan drágább, de tüneményes ritkaságánál fogva szintén igen becses szerzeménynyel bírnak : az eszményiség, a földi értelemben vett tökéletesség, a ki­vételes emberi nagyság nimbuszával; és ez egy oly ki­vételesen követelő, érzékeny, szűzies fényesség, melyet, mint egy remek szobrot, a legcsekélyebb, nem oda illő olyan aprólékos fogyatkozással is meg lehet rontani, a­mi egy közönséges, vagy számos egyéb gyarlóság­gal telt alakon meg se látszanék. Egyátalán nem azt akarom ezzel értetni, hogy hallgassuk el a mi való, vagy épen hamisítsuk meg a valóságot, az eszményi nagyság, a tökély kedvéért. Nem, egyátalán nem! Nem vagyunk gyermekek, tud­juk, hogy tökéletes eszmény csak képzeletben létez. A görög eszmények nem emberek. Halandó, földi ember nincs hiba, gyarlóság nélkül, nem lehet, ez a természet törvénye. I. Napóleon, Gothe, mindig felsé­ges eszmények maradnak, azokkal az apró gyöngesé­­gekkel is, melyeket nagy alkotásaik mellett róluk az életíró följegyezhet. Csak azt kívánjuk meg, hogy ezek mind kétségtelenek, igazak legyenek. Ha már kicsinyesség, gyöngeség, tévedés: legyen igaz, ne rá­fogva, rákenve, alap nélkül, igaztalanul. Vénusz arczát egy szeplő, egy mákszemnyi bi­­bircsó elrontaná. Egy remek költeményt egyetlen betű sajtóhiba tönkre tehet. Nem boszantó-e, hogy a­mit az illető szerző tökéletesen, jól megírt, azt a szedő el­rontsa és a költőnek egy ostobaságot, érthetlenséget tu­lajdonítson, és azzal nevetségessé tegye ? Az ember nem csupán erkölcsi, de észbeli tehetségének jó hírne­vére is féltékeny, és joggal, sőt olykor az embereket jobban bántja, ha valamely ostobaság neki tulajdoní­­tásával kompromittálják, mintha erkölcsi részét tá­madják meg. És már most térjünk arra, a mi voltakép czik­­kem kitűzött czélját képezi. Arra,hogy voltakép miként értsük azt az igazságot, amit nem csupán Petőfiről de általán egy irodalmtörténelmileg érdekes egyéni­ségről az utókor számára följegyzendőnek tarthatunk. Szerintem először is úgy, hogy minél keve­sebbet írni róla, az emberről, magán­élete kö­rülményeiről. Költészetéről, irodalmi munkásságáról annyit, amennyit annak természete és a közönség ér­telmi színvonala megkíván. A költő élete csak annyi­ban volna tárgyalandó, amennyi abból költői egyéni­sége megértésére szükséges. De mindent megmondunk, ha megjelöljük, hogy mit nem kell róla följegyezni. Hagyjunk békét ma­gánélete olyatén aprólékos adalékainak, melyek csak igen körülményes, az esetnek hátterül szolgáló összes szereplő személyek és viszonyok mimusziózus ismertetésével volnának megérthetők, illetőleg helye­sen m­e­g­í­t­é­l­h­e­t­ő­k, és a­melyek e nélkül az ille­tőt h­a­m­i­s világításban tüntetnék föl. Ív melléklet van csatolva. Nézetem szerint semmi olyan iratot, levelet, sőt még föltalált irodalmi dolgozatot sem volna sza­bad utólag, pláne évek múlva a szerző halála után, nyilvánság elé hozni, amire az illető szerző fölha­talmazást nem adott. Mert ez annyi, mint meg­­lopása az illető jóhiszemű bizalmának. A nyilvánosság­nak a magánélet viszonyaiból, tényeiből csak ahhoz van föltétlen joga, a mi tilos, a mi közveszélyes; ezen­kívül minden egyéb dolog kinek-kinek magánügye, bir­toka s ezt csak ő a maga jó­szántából adhatja közre.Egészen más szempont alá esnek a c­s­e­l­e­k­­v­é­s történelmi nagyságai. Ezek a világtörténelem központjai, tehát nélkülük, ide értve segédszemélyzetü­ket is, a történetet megírni nem lehetne. És ezek az emberek már minden léptüket még bensőbb köreikben is úgy intézik, azzal a tudattal, hogy a világ szeme rajtuk függ, és minden szavuk, tettük, iratuk az em­beriség, az általuk vezetett nép sorsára befolyással van. A határvonalat a közügy és magánélet ily em­bere közt csak a hálószoba ágyfüggönye vonja meg. Sőt olykor még itt is világraszóló esemény történik, példa rá sok nagy hódítónak itt esett erőszakos halála. Ezt meg kell, mert v­a­n is mit rajta írni. De a költő, művész, írómaga megírja saját jellemrajzát; az ő élettörténete, cselekvése ott van műveiben. Élete körülményeiből csak az tartozha­­tik még a világra, a­mi szellemi alkotásainak köny­­nyebb átérzésére, magyarázatára szolgál. Minden egyéb részlet csak kisebbítésére szolgál az ille­tőnek, és annál inkább, minél nagyobb volt az illető. Ha már eszerint vétségnek lehet tekinteni elle­nükben minden ide nem tartozó magánéleti adalék közlését, valóságos prostitúcziónak lehet bélyegezni oly részletek, magán iratok kiadását, melyek a hozzá tar­tozó aprólékos körülmények teljes ismerete nélkül őt olykor nevetséges, sőt néha még tisztességtelen, nemtelen jellem színében tüntethetik föl, és pedig — jegyezzük meg, ez a fő — ha alap nélkül, igaz­­talanul! Ez pedig épen oly emberrel szemben eshetik meg könnyen, a­ki minden szellemnagysága daczára a létért való küzdelemben folytonosan nyomorúságos, kicsinyes válságok között hánykolódott. Egy magán­levél, például, melyben az illető szerelmet vall, vagy pénzt kér kölcsön, úgy lehet tréfából, vagy kísérlet­­kép, egészen más kedvezőtlen színben, hóbortosnak vagy könnyelműnek tüntetheti föl őt, ha azt, nem tudva a viszony és szándék mivoltát, komolyan tett lépésnek kell tekintenünk. Nem tudom, mi bántóbb, e ffrántuli mohó érdek­lődést kielégíteni akaró kutatók kapzsisága, mely fölösleges, részint ferde adalékok penészvirágainak fölkaparásával és napfényre hozatalával nem egy hal­hatatlant sírjában forgat meg. — vagy pedig az a lomha, rövidlátó, lelketlen köz­öny, mely annak idején megfeledkezik arról gondoskodni, ami az utókort leg­inkább érdekelhetné: az illető nevezetesség múlandó földi alakja hű képmásának biztosításáról. Holott pedig ez az, a­mi lehetséges, a­mi szabatosan sikerül­het, és a­mi, ha a bizonyosság teljes, az utóvilágra két­ségtelen értékkel bírhat. Mit nem adnánk ma Shakes­peare egy teljesen hiteles, találón hű mellszobráért ?! De hát — Göthe ist todt, aber der Massmann, der lebt noch! Van jó szobra a közélet száz meg száz más jelentéktelen buborékjának, míg a valódi kitűnőségek elmondhatják Byronnal: S mi éli túl, ha már a teste por ? Egy név, egy rossz kép s egy ocsmány szobor ! (Ábrányi E. Don Juan.) És igy esik meg, hogy míg nemzeti múzeumunk­ban már is egy csomó hiú középszerűségnek — saját buzgósága folytán — megszólamlásig hű mellszobra ékeskedik, Petőfi szobrán az egy kecskeszakállon kívül egyetlen több igaz vonást sem találunk! Tehát a­mi fölösleges, értéktelen, mert kétes, abból van bőven; a­mi legtöbbet érne, a mi leginkább kívánatos, abból semmi. A világ legelső nevezetességétől is nagy szerény­telenség volna kívánni, hogy róla rengeteget össze­ír­janak, s alakját betűben, kőben, festményben örökít­sék, de bizonyos, hogy joga van követelni, miszerint h­a már ezt mégis cselekszik, hát a kép, az alak hozzá hű és ne torz, vagy teljesen ellenkező le­gyen.De talán ez magának a közönségnek is érdeké­ben áll. Csakhogy persze a közönség is e tekintetben többnyire elszokott késni egy gondolattal. Vannak tüneményes alakok, melyeken külsőleg is ki van fejezve az illető lelkületének rendkívülisége, ha­­sonlíthatlan különössége. A­kiket ha megpillant az ember, nem bír eltelni szemlélésükkel, kutatva k­icsian, melyik lehet az a vonás, mely e lebilin­cselő egyetlenszerűség titkát rejti magában ? A 48-ki nagy idő, mint már egyszer ezt említem, kiválóan gazdag volt ilyen alakokban, a­kiknek képe kitörül­­hetlenül vésődött az erre fogékony egykorúak emléké­be. Ilyenek voltak Széchényi István, Damjanics, és legkülönösebben Petőfi. Széchényi arcza fölül­múlja fenségben, Damjanicsé a hősiesség kifeje­zésében mindazon szobrokat, melyeket ókori szobrá­szok Jupiter, Mars eszményéül alkottak. Petőfi alak­ja pedig azt a benyomást keltette a nézőben, mintha voltakép teste­se volna, csak egy költői lángésznek árnyvonalait látná maga előtt. Ehhez járult hang­jának, mozdulatainak, beszédének, egész magavisele­tének kifejezhetlen sajátossága, páratlan eredetisége, a­mi teljes összhangba­n’lakkal bűvöletes hatást gyakorolt és azt a gór "'-'He az emberben, mintha egy más csillagzatbeli, nem is testileg fogant, átszellemült lénynyel állanánk szemközt. Ezt a tekin­tetet külön sem szobrász, sem festő nem adhatta volna vissza, de a kettő együtt az eredeti fogalmát megközelítő képet adhatott volna róla. Arczképei közt legközelebb áll hozzá az, mely legelőször jelent meg Vahot lapja mellett, és az, mely 1848 ból kardosan ábrázolja. De már a mi szobrát illeti, ez még mesz­­szebb tér el a valóságtól. Mondhatatlan kár, hogy ez a különös, mondhatnám tüneményes alak, e szóva­l kimagyarázhatlan tekintet, e képzelhetlen kép, mely­nek nézésével nem tudnának eltelni a következő nem­zedékek, az utókor számára örökre, menthetlenü­l el­veszett ! Talán ebbeli mulasztását akarja helyrehozni a mostani ivadék azzal, hogy egy-egy jelenkori neveze­tességnek épen igen is mindennapi alakját eszmé­nyíti, s magyar bajusszal ékesítve föl Alkibiadesz és Adonisz arczát, úgy adja őket át a következő idők emlékének. * , * * És — ki tudja? — hát ha az ember, és k‘ ' afféle tulfinomult emberek — a sírban még sokkal gesebbek, mint még itt a világos réteg fölött ? Régót, még mielőtt a tömecsek és parányok elméletéről olva­sam volna Flammarion könyvét, gyötört már­e gondol. És ha nem bizonyos — mert hisz ez örök rejtély a rád - - hogy vannak még ott lenn is idegek, de észs­rüség okvetlen és c­áfolhatlanul rejlik az aggodal­man, hogy mit beszélnek. Írnak felőlünk holtunk itt Mert még itt fönn járva végre is a »Nyílt tér«­­jó pénzért módunk van megc­áfolni, ha valami­­ badarságot írnak rólunk. De ott lenn a sötétben degben, mozdulatlanul, szótalan tűrni, a­mi az mással nem érintkező molekulák hézagain állt. És kérem, gondolja el mindenki, lehet-­z bánni közönséges embernek, kiváltképen ped­g kissé finomabb és sűrűbb szövetű léleknek szerelmi szonyát úgy leírni, hogy az a valóhoz csak közel is­ jön, lehetséges-e ez egy-egy levélből kiszakított hány sorral vagy akár egész kötettel? meg van-e ehhez azon 50—60 ezernyi embernek, a­ki mai nap irósko­­dik és nyomtatásban itél Byronak, Petőfik fölött, meg van-e ehhez a kellő szellemi képessége ? És végre, ha lehetséges volna is, mi köze, m joga ahhoz a világnak, hogyan, kit szeretett egy olya ember, a­ki ebbeli érzelmeiből kifejezte az­ból átalános érdekűnek tartott, és n­a­gyobb a különbség, mint a kiforrott, mes és ama törköly között, melyből azt kísn mégis a tokaji aszú mellé ne­­kifacsart máslást, hanem a remény mellé pedig okve lása ama körülményeknek­­­remtő sugallat keletkezett. Külügyi évi szemle. Komoran, fenyegetően köszöntött be az 1888. év Európája, de meg van az az előnye, hogy — legalább így hirdetik a po­litikai meteorológia hivatalos magyarázói — kevéssé fenyegető arczczal búcsúzik el tőlünk. Azok a sűrű felhők, melyek az év elején a

Next