Pesti Napló, 1889. január (40. évfolyam, 1-31. szám)
1889-01-01 / 1. szám
1. szám. Budapest, 1889. Kedd, január 1.40. évi folyam, ** ea i..............................................................--------------------- |■■■.......... - -TinTiiiiiTi—■—aaaar.Hiiiirag Szert a irodát f ElSkaotéki feltételek: <*—»-<»«■•<• -W-v ■ « fi n -f“ 17» A f-v “I“ A\ A r^.,i■ A | | I | || I I S J& 111 fiIJB h I 1 |\| fi 1 » 1 1Kéziratok nem adatnak vissza. /,£»'/ VMfffi S$l\ B al Ifi I ■ ff* «E Jr3®® g ff E ff H -------p. ; úL JL JL XI JJL.L JLJ V# ...D ..... . ., a .Pesti Nap:Lo, kiada-MvataloS--puwuok,hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intázend«^PO utlkcU nStpiscip. Budipsst, Ferencziek-Ure, Athimaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S krs __________ ... - - ...... .................................... ............. ................. ——.St Évfordulója. 1889, a nagy forradalom jubileumának esztendeje Francziaországra és a népszabadságra nézve. A monarchikus államok dinasztiái és kormányai hidegen elfordulnak az ünnepélyektől, melyeket a köztársaság rendez. De nem is az ünnepélyek teszik nevezetessé az eseményeket, hanem a történet, mely azok nagyságát mérlegeli, és a következmények, melyek az eseményekből folytak. S ezért a nemzetek, melyek ama forradalomban részt nem vettek, mégis hálával tartoznak a forradalomnak, s az államok, melyek a forradalom ellen küzdöttek, elfogadták annak eredményeit, s tehát elismerték annak jogosultságát. Ez alatt nem a törvénytelenségek és az erőszak jogosultságát értjük, s a szenvedélyek kegyetlenségeit pártoljuk, hanem vitatjuk, hogy romlott állapotok és igazságtalan viszonyok szülték a forradalmat, mely azoknak véget vetett, és hogy uj eszmék és uj igazságok jutottak a forradalomban érvényre, melyeknek uralkodása az emberi nem fejlődésében szükségessé vált, és jónak bizonyult. Ugyanezt mondhatjuk, mely 40 évvel ezelőtt zúgott el felettünk, a magyar forradalomra. Alapját, kiindulási pontját ennek is 1789-ben kell keresnünk. Hasonló állami és társadalmi viszonyok szülték; ugyanoly politikai hibák okozták; ugyanúgy a rá bekövetkezett reakczió el nem törülhette a forradalom vívmányait, s egy későbbi kor eszméit és elveit törvényesité. Az állam és a társadalom rendi szervezete, s a néptömegek szolgasága túlélt, meghaladott történeti stádium volt, mely a kormányhatalom és az érdekeltek egy elfogult része által makacsul fentartatott évtizedekig. E makacsság és elnyomás szülte az elkeseredést és fokozta a szenvedélyeket annyira, hogy azok kitörése gátolható többé az állam hatalmi eszközeivel nem volt. Mert semmi állami hatalom nem független a néptől és tartósan nem szegülhet ellene a nemzetnek, a nemzet lévén az alap, melyből az állam kinő, mely tehát a nemzetellenes kormányok politikáját megőrli. Mikor aztán az ellentét kormánypolitika és népek közt annyira fajul, hogy törésre kerül, az erőszakos kormányok akkor veszik észre későn, hogy hatalmi eszközeik, melyekben elbizakodtak, vagy gyöngék a győzelemre, vagy — melyből vétettek — a néphez átpártolnak. Nincs keservesebb látvány, mint a tehetetlen abszolutizmus, mely ilyenkor az uralkodás gőgjével a gyöngeség gyávaságát egyesíti. Fejét vesztve kapkod és szerencsétlenül bukik. Ilyen volt XVI. Lajos, ilyen V. Ferdinánd királyok bukása, kik mindketten egyénileg jó emberek és jóakaró uralkodók voltak s mások, udvaronczaik és államférfiaik hibáiért lakoltak. Őket a forradalom legyőzte s midőn utóbb a forradalom legyőzetett, mégis győztes maradt, mert azon intézmények, állapotok és emberek, melyeket ledöntött, feltámaszthatók többé nem voltak. Az urbér el volt törülve; a rendi előjogok megszűntek, a provinczializmus s a belső korlátok, az állami egységnek s a nemzeti közösségnek meghódoltak ; a régi politikai szerkezet összetörött s új alkotmányszervezetnek volt kénytelen helyt engedni, mely általánosabb és nagyobb szabadságokat biztosított a népnek; és a kormányhatalom, mely a régi jogot tartotta és önkénynyel gyakorolta, oly új kormányhatalomnak adta át az uralmat, mely a személyes felelősséget elismerni, s a nemzeti akaratból létjogát származtatni kénytelen. Sajnos, hogy kik a hatalom birtokában vannak, ezt joguknak, s önmagukat csalhatatlanul bölcseknek tartani, emberi gyöngeségből szokták, maguknak mindig több észt és erőt vindikálnak, s hatalmukat folyton kiterjeszteni igyekeznek, s igy minden korban, s minden rendszer mellett be szokott következni, hogy az uralkodás birtokában levő férfiak, avagy osztályok, az államot maguknak követelik, s a nemzeteket saját czéljaiknak alávetni iparkodnak. E hibába parlamentáris kormányok és pártok is eshetnek, s ha elfajulnak, önkényük és pártoskodásuk által a legszabadabb intézménynyel bíró államokban is (mint Rómában, Németalföldön, Francziaországban, Észak-Amerikában) forradalmakra és polgárháborúkra vezethetnek. Nem tehát a monarchikus vagy republikánus államforma, sem nem a rendi vagy parlamentáris alkotmányrendszer oka a forradalmaknak, vagy óvszer azok ellen, hanem a kormányok politikája, mely vagy boldogít, vagy az elégületlenség sárkányfogait szórja a nemzet közé, melynek saját akaratát imputálja. Nézzük Magyarországot. Az alkotmány helyreállítása óta parlamentáris kormányzás mellett választott többségekkel és felelős minisztériummal hová jutott ? A szabadelvű párt és vezére, Tisza Kálmán 14 éves kormányzása alatt ezek a fő eredmények ,és politikai momentumok. A militarizmus folytonos kiterjesztése évről-évre, mindig fokozódó szigorral, növekvő áldozatokkal, a katonakötelezettség kiterjesztésével létszám és időtartamra nézve. A katonai szolgálat vak fegyelme, a polgári szabadsággal homlokegyenest ellenkezik, s a katonai szubordináczió a czivilizácziónak minden értékét alárendeli a szolgálati szabályoknak. Ezen egyoldalú fejlődés lényegében szabadság és alkotmányellenes, bár törvénybe iktattassék; de nálunk különösen még a nemzeti jelleget is nélkülözi, s a magyar államiság garancziája nélkül idegen testületet képez az államban, s úgyszólván az alkotmányon kívül és a felett. S a kormány azt hiszi, hogy a hadsereg ellenállhatatlansága a legfőbb dinasztikus, monarchikus és miniszteriális érdek, s nem jut eszébe elgondolni, hogy a militarizmus túlhajtása hová vezethet egy közel vagy távol jövőben, akár külháborúk esetén, ha e borzasztó seregek egymást összetörik, hogy az államot maguk alá temetni, akár a belpolitikában, hogy a hadseregeknek és a katonai hatalomnak ilyetén túlterjesztése az egész állam súlypontját áthelyezi a hadseregbe, s egyszerre minisztérium, alkotmány és szabadság a mérleg másik serpenyőjében, mint könnyű súly, együtt felbillen és elveszhet. A miniszterializmus évről-évre nagyobb elhatalmasodása, a másik eredménye e kormány működésének. Azt hiszi, hatályosabb politikai működése, ha mindent maga tesz vagy tétet, vagy függésbe hoz magától, s mert így mindig többet kénytelen dolgozni, azaz bürokraticre elintézni, igen meg van elégedve önmagával s hivatkozik az eredményekre, melyeket elért, s magának, nem a nemzetnek tulajdonit. Van ebben egy szemer igazság, mert a ki valamit végez, azt saját tényének joggal tekinti, hanem politikai szempontból megítélve, ez eljárás másik oldalát nem szabad kifelejteni, hogy a mivel a kormány ereje nő, a nemzet ereje fogyasztatik, anyagilag és erkölcsileg. Ha az állam költsége évenkint milliókkal szaporíttatik, e milliók bizonyos közczélokra fordíttatnak s ez a kormány plusszá; de az elért reális eredmény fejében ugyanannyi, vagy több millió a nemzettől elvétetett s ez a nemzet minusza. S bizony többnyire a milliók a nemzet munkás kezében többet érnek s többet jövedelmeznek, mint a kormány kevésbbé termékeny és sokszor pazar gazdálkodásában. Nem csoda tehát, hogy míg a kormány ereje a budget fokozása következtében nő, a nép ereje fogy. A minisztérium költhet és kegyeket osztogat, a nép nélkülöz és mindig nagyobb adóinak fizetésére sirva-ríva kényszeríttetik. Míg a kormány az államhitelt adósságcsinálással nagyban veszi **. még hivalkodik e hiteljavítás addig- az összes magángazdaságok nagyobb függésbe kerülnek a.. • és szűkülő jövedelmeikkel szűkebbre mérik az állampolgároknak megélhetési módját, egyszersmind a közvagyonosság lassabban nő, mintsem természetesen fejlődnie kellene, vagy sok helyt és sok esetben fogyatkozást mutat. Az államigények emelkednek, az állami apparátus, tisztségek és hivatalok számszerint és aránytalanul szaporodnak, hogy ugyanannyi polgár, mint 20 év előtt tíz annyi hivatalnok által kormányoztatik, nem sokkal jobban, hanem sokban rosszabbul, és annyival több hivatalnokot tartozik fizetni, kik a bürokratikus rendszer akadékos komplikáltsága folytán meg sem győzik a munkát. Ellenben a hivatalok a polgárokkal szemben mindinkább föltétlen urak, vagyis a miniszterializmus által egy bürokratikus abszolutizmus hozatik be, mely a parlamentáris pártabszolutizmusnál gonoszabb, mert közvetlenül tiporja a népet. E pártabszolutizmus a harmadik eredménye a jelen kormányrendszernek. Tökéletesen mindegy, hogy szabadelvűnek nevezi magát, vagy sem, semmi abszolutizmus szabadelvű nem lehet. E párturalom megmételyezte a választásokat, a közigazgatást, s a törvényhozást; üres formasággá törpítette az alkotmányosságot; a szellemi szabadságot a képviselőházban megfojtja, s meddővé teszi az ellenzéknek is küzdelmeit a házon belül. S hatalma növekedését a kormány negyedszer nem használta fel a nemzeti alapjogok fejlesztésére, önállóságának, államiságának és befolyásának növelésére Ausztriával szemben az udvari körök irányában a hadseregben vagy a külpolitikában, ellenkezőleg, mindezen politikai hatáskörökben szánalmas tehetetlenséget és siralmas engedékenységet tanúsított és tanúsít folyvást a nemzet rovására és akarata ellenére. Teszi pedig ezt azért, hogy önös módon keresse az udvar kegyeit, hogy ezek fejében annál inkább lenyűgözhesse saját népét. A kényuralom idehaza és a hódoltság Bécsben, ez a Tisza-kormány politikája. Oh, mi nem vádoljuk Tisza Kálmánt s a körülötte csoportosult államférfiakat és pártot azzal, hogy a forradalmat csinálják, sem forradalommal őket nem fenyegetjük: ők csak nem tudják, mit művelnek, mert rövidlátók. Sem Brienne, sem Metternich nem voltak forradalmárok, oly kevéssé, mint Tisza s kik őket intették, Necker és Széchenyi, oly kevéssé voltak hívei a revolucziónak, mint Apponyi, ám Tiszának régi szélsőbaloldali barátai szemére lobbanthatják ifjúságának emlékeit 67 előtt és után, mi nem gyanúsítjuk őt azzal, hogy szándékosan oda akarja terelni a dolgokat vissza a honnan kik dúlt volt a forradalomhoz. Szándékosan nem, de politikájával igen, ha nem tudva, ha nem akarva, e politika mindenben olyan, mint az államokat aláássa s a forradalmakat előkészíteni szokta. Pénzügyi rendetlenség, kifizethetetlen adósságok Csimborassója, elviselhetetlen adók és zaklatások, elszegényedés, hivatalos erőszak, demoralizáczió, osztályérdekek legyezgetése, miniszteri abszolutizmus és mint ultima ratio a kardra való támaszkodás —, és semmi nemzeti czél, nemesebb eszme, valóságos reformok, sőt ellenkezőleg, görcsös ragaszodás a létezőhöz, közjogban és közigazgatásban, s megtagadása minden javításnak a választásokban és a parlamentben, s az államhatalmak újraszervezésének: ezek jellemzik a Tisza-kormány makacsságát a reformerekkel szemben, önhittségét a hatalom birtokában és következményeit politikai viselkedésének. Hiába utalnánk arra, hogy hasonló korszakok előztek meg minden forradalmat, mely szerencsétlenséggel jár mindig, ha sikerül, vagy ha levezetik. Nevetik, ha politikájuk veszélyeire utalunk, egy távolabb jövőben , övék a jelen, s ők azt élvezik. »Aprés nous le deluge«, mondhatják. Igen, ők talán nem fogják politikájuk keserű gyümölcseit szedni, kik most Éden kertjében szakgatják tetszésök szerint a fák gyümölcsét; lehetséges, hogy nem is ők lesznek felelősségre vonva személyesen majd ha kormányrendszerük összeomlott. Ebben bíznak. Mert ha tudnák, hogy bűneikért őket éri a büntetés, sokan máskép cselekednének. Ám a rendszer össze fog törni előbbutóbb, mert csak látszólag erős, addig, míg meg nem inog; ha lökést kap, azt ki nem állja. Haszontalan és rossz, tarthatatlan és elviselhetetlen e rendszer s belsőleg korhadt. Vajha a nemzet elszánná magát, hogy nyomása alól magát emanczipálva, vetőt mond neki, és visszaszerzi önelhatározásának szabadságát ! Budapest, decz. 31. Az újévi szokásos üdvözleteket ez idén is csak a szabadelvű párt fogja gyakorolni. A szabadelvű párt nevében Tisza Kálmán miniszterelnököt gróf Szapáry Gyula üdvözli holnap. E tény, midőn hire először felmerült, már előre különböző politikai kombinácziókra nyújtott alkalmat. Némelyek úgy hitték, hogy a kezdeményezés magától gróf Szapáry Gyulától indult ki, s ez esetben gróf Szapáry Gyulának lennének czéljai vele. Mások ellenben abban a nézetben voltak, hogy nem gr. Szapáry Gyula volt a kezdeményező s csupán azért vállalkozott az üdvözlő szerepre, mert ennek elutasítása téves feltevéseket támaszthatott volna. Rejtélynek semmi esetre sem rejtély, de érdekesnek azért mégis elég érdekes, hogy Tisza Kálmán miniszterelnököt, aki jelenleg pénzügyminiszter is, a szabadelvű pártnak éppen az a fogja fogja meggratulálni , aki pénzügyminisztere volt a Tiszakabinetnek, de nem akart továbbra is az maradni. Mint értesülünk, a holnapi gratulácziókban a küszöbön álló véderő-javaslat kérdése is szerepelni fog s erre nézve nemcsak a szabadelvű párt, hanem mindenki nagy érdekkel várja Tisza Kálmán nyilatkozatait. Az ellenzék részéről holnap gratuláczió nem történik. Gróf Apponyi Eberhardon időz, Irányi Dániel maga óhajtotta, hogy minden tisztelgés elmaradjon. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Január 1. — 1) e in o r tuis. Irta: VAJDA JÁNOS. Ha abból a fölfogásból indulnánk ki, hogy a közvéleménynyel ellenkező nézeteket táplálni, és azt nyilvánítani szerénytelenség, akkor egyáltalán írni sem volna szabad, mert minden szellemi termék kibása, a közönség elé bocsájtása bizonyos fokat föl«h- 'j az önhittségnek. Réte '^lett pedig történhetik efféle épen azon sze, ^elgondolás folytán is, hogy nem lévén bizot safe a saját nézetünk vagy szellemi termékünk á?°„a, de azt a nagy közönség ítélete elé terjeszt- U'°'°bnal csak annyi a tolakodás, hogy föltéit hn eltérő fölfogásunk legalább is él’de- ^ és hogy a közönség figyelmét reá föl- élethozatallal terheljük. Utóbbi legcsekélyebb mértéket kívánom áztatni, midőn az elhalt nevezeteseik ^.képen költőkkel szemben követendő s elmondani nézeteimet, melyek, úgy fölfogással csaknem homlokegyenest y ^-.^re vonatkozó adatok gyűjtése közi jizgóság adja ugyan erre az al^ alkalmat, mert czélom itt gközf lfogás helyességét vitatni, flieYj A ^eetesebb irók emlékének ápolásába^ ^eddigi módjában nyilvánul.a sttel kellene lenni mindenekelőtt a . 9ig bizonytalan, kétes, ferdített világításba nem helyezett áyi® ^ ^venkezfi munkát végzünk lékét, nos, megsértjük az illető emmeg nem éés pedig igaztalant, általa olyasmit fogazzuk a sírban a halottat, vele meg nei s ként vagy egyátalán azon hiszemdezt azzal a szándékkal, dekben pediránta kegyeletes, a közér- Mert jaglekszünk, vessze túl eingében: a közönségesen tekintetben egegyságok, eszmények rongy alá esne fithatlanul szigorúbb Azokat, akik átlaglények,knak, példánylemi tekintetben becsületükben tartunk, nem bb is, de e szó mi ilyeneknél men túl, micforoghat fönn. Ők Jfaü5£spi fönnnel is a legdrágább tulajdonán kívül, még egy más, ennél nem ugyan drágább, de tüneményes ritkaságánál fogva szintén igen becses szerzeménynyel bírnak : az eszményiség, a földi értelemben vett tökéletesség, a kivételes emberi nagyság nimbuszával; és ez egy oly kivételesen követelő, érzékeny, szűzies fényesség, melyet, mint egy remek szobrot, a legcsekélyebb, nem oda illő olyan aprólékos fogyatkozással is meg lehet rontani, ami egy közönséges, vagy számos egyéb gyarlósággal telt alakon meg se látszanék. Egyátalán nem azt akarom ezzel értetni, hogy hallgassuk el a mi való, vagy épen hamisítsuk meg a valóságot, az eszményi nagyság, a tökély kedvéért. Nem, egyátalán nem! Nem vagyunk gyermekek, tudjuk, hogy tökéletes eszmény csak képzeletben létez. A görög eszmények nem emberek. Halandó, földi ember nincs hiba, gyarlóság nélkül, nem lehet, ez a természet törvénye. I. Napóleon, Gothe, mindig felséges eszmények maradnak, azokkal az apró gyöngeségekkel is, melyeket nagy alkotásaik mellett róluk az életíró följegyezhet. Csak azt kívánjuk meg, hogy ezek mind kétségtelenek, igazak legyenek. Ha már kicsinyesség, gyöngeség, tévedés: legyen igaz, ne ráfogva, rákenve, alap nélkül, igaztalanul. Vénusz arczát egy szeplő, egy mákszemnyi bibircsó elrontaná. Egy remek költeményt egyetlen betű sajtóhiba tönkre tehet. Nem boszantó-e, hogy amit az illető szerző tökéletesen, jól megírt, azt a szedő elrontsa és a költőnek egy ostobaságot, érthetlenséget tulajdonítson, és azzal nevetségessé tegye ? Az ember nem csupán erkölcsi, de észbeli tehetségének jó hírnevére is féltékeny, és joggal, sőt olykor az embereket jobban bántja, ha valamely ostobaság neki tulajdonításával kompromittálják, mintha erkölcsi részét támadják meg. És már most térjünk arra, a mi voltakép czikkem kitűzött czélját képezi. Arra,hogy voltakép miként értsük azt az igazságot, amit nem csupán Petőfiről de általán egy irodalmtörténelmileg érdekes egyéniségről az utókor számára följegyzendőnek tarthatunk. Szerintem először is úgy, hogy minél kevesebbet írni róla, az emberről, magánélete körülményeiről. Költészetéről, irodalmi munkásságáról annyit, amennyit annak természete és a közönség értelmi színvonala megkíván. A költő élete csak annyiban volna tárgyalandó, amennyi abból költői egyénisége megértésére szükséges. De mindent megmondunk, ha megjelöljük, hogy mit nem kell róla följegyezni. Hagyjunk békét magánélete olyatén aprólékos adalékainak, melyek csak igen körülményes, az esetnek hátterül szolgáló összes szereplő személyek és viszonyok mimusziózus ismertetésével volnának megérthetők, illetőleg helyesen megítélhetők, és amelyek e nélkül az illetőt hamis világításban tüntetnék föl. Ív melléklet van csatolva. Nézetem szerint semmi olyan iratot, levelet, sőt még föltalált irodalmi dolgozatot sem volna szabad utólag, pláne évek múlva a szerző halála után, nyilvánság elé hozni, amire az illető szerző fölhatalmazást nem adott. Mert ez annyi, mint meglopása az illető jóhiszemű bizalmának. A nyilvánosságnak a magánélet viszonyaiból, tényeiből csak ahhoz van föltétlen joga, a mi tilos, a mi közveszélyes; ezenkívül minden egyéb dolog kinek-kinek magánügye, birtoka s ezt csak ő a maga jószántából adhatja közre.Egészen más szempont alá esnek a cselekvés történelmi nagyságai. Ezek a világtörténelem központjai, tehát nélkülük, ide értve segédszemélyzetüket is, a történetet megírni nem lehetne. És ezek az emberek már minden léptüket még bensőbb köreikben is úgy intézik, azzal a tudattal, hogy a világ szeme rajtuk függ, és minden szavuk, tettük, iratuk az emberiség, az általuk vezetett nép sorsára befolyással van. A határvonalat a közügy és magánélet ily embere közt csak a hálószoba ágyfüggönye vonja meg. Sőt olykor még itt is világraszóló esemény történik, példa rá sok nagy hódítónak itt esett erőszakos halála. Ezt meg kell, mert van is mit rajta írni. De a költő, művész, írómaga megírja saját jellemrajzát; az ő élettörténete, cselekvése ott van műveiben. Élete körülményeiből csak az tartozhatik még a világra, ami szellemi alkotásainak könynyebb átérzésére, magyarázatára szolgál. Minden egyéb részlet csak kisebbítésére szolgál az illetőnek, és annál inkább, minél nagyobb volt az illető. Ha már eszerint vétségnek lehet tekinteni ellenükben minden ide nem tartozó magánéleti adalék közlését, valóságos prostitúcziónak lehet bélyegezni oly részletek, magán iratok kiadását, melyek a hozzá tartozó aprólékos körülmények teljes ismerete nélkül őt olykor nevetséges, sőt néha még tisztességtelen, nemtelen jellem színében tüntethetik föl, és pedig — jegyezzük meg, ez a fő — ha alap nélkül, igaztalanul! Ez pedig épen oly emberrel szemben eshetik meg könnyen, aki minden szellemnagysága daczára a létért való küzdelemben folytonosan nyomorúságos, kicsinyes válságok között hánykolódott. Egy magánlevél, például, melyben az illető szerelmet vall, vagy pénzt kér kölcsön, úgy lehet tréfából, vagy kísérletkép, egészen más kedvezőtlen színben, hóbortosnak vagy könnyelműnek tüntetheti föl őt, ha azt, nem tudva a viszony és szándék mivoltát, komolyan tett lépésnek kell tekintenünk. Nem tudom, mi bántóbb, e ffrántuli mohó érdeklődést kielégíteni akaró kutatók kapzsisága, mely fölösleges, részint ferde adalékok penészvirágainak fölkaparásával és napfényre hozatalával nem egy halhatatlant sírjában forgat meg. — vagy pedig az a lomha, rövidlátó, lelketlen közöny, mely annak idején megfeledkezik arról gondoskodni, ami az utókort leginkább érdekelhetné: az illető nevezetesség múlandó földi alakja hű képmásának biztosításáról. Holott pedig ez az, ami lehetséges, ami szabatosan sikerülhet, és ami, ha a bizonyosság teljes, az utóvilágra kétségtelen értékkel bírhat. Mit nem adnánk ma Shakespeare egy teljesen hiteles, találón hű mellszobráért ?! De hát — Göthe ist todt, aber der Massmann, der lebt noch! Van jó szobra a közélet száz meg száz más jelentéktelen buborékjának, míg a valódi kitűnőségek elmondhatják Byronnal: S mi éli túl, ha már a teste por ? Egy név, egy rossz kép s egy ocsmány szobor ! (Ábrányi E. Don Juan.) És igy esik meg, hogy míg nemzeti múzeumunkban már is egy csomó hiú középszerűségnek — saját buzgósága folytán — megszólamlásig hű mellszobra ékeskedik, Petőfi szobrán az egy kecskeszakállon kívül egyetlen több igaz vonást sem találunk! Tehát ami fölösleges, értéktelen, mert kétes, abból van bőven; ami legtöbbet érne, a mi leginkább kívánatos, abból semmi. A világ legelső nevezetességétől is nagy szerénytelenség volna kívánni, hogy róla rengeteget összeírjanak, s alakját betűben, kőben, festményben örökítsék, de bizonyos, hogy joga van követelni, miszerint ha már ezt mégis cselekszik, hát a kép, az alak hozzá hű és ne torz, vagy teljesen ellenkező legyen.De talán ez magának a közönségnek is érdekében áll. Csakhogy persze a közönség is e tekintetben többnyire elszokott késni egy gondolattal. Vannak tüneményes alakok, melyeken külsőleg is ki van fejezve az illető lelkületének rendkívülisége, hasonlíthatlan különössége. Akiket ha megpillant az ember, nem bír eltelni szemlélésükkel, kutatva kicsian, melyik lehet az a vonás, mely e lebilincselő egyetlenszerűség titkát rejti magában ? A 48-ki nagy idő, mint már egyszer ezt említem, kiválóan gazdag volt ilyen alakokban, akiknek képe kitörülhetlenül vésődött az erre fogékony egykorúak emlékébe. Ilyenek voltak Széchényi István, Damjanics, és legkülönösebben Petőfi. Széchényi arcza fölülmúlja fenségben, Damjanicsé a hősiesség kifejezésében mindazon szobrokat, melyeket ókori szobrászok Jupiter, Mars eszményéül alkottak. Petőfi alakja pedig azt a benyomást keltette a nézőben, mintha voltakép testese volna, csak egy költői lángésznek árnyvonalait látná maga előtt. Ehhez járult hangjának, mozdulatainak, beszédének, egész magaviseletének kifejezhetlen sajátossága, páratlan eredetisége, ami teljes összhangban’lakkal bűvöletes hatást gyakorolt és azt a gór "'-'He az emberben, mintha egy más csillagzatbeli, nem is testileg fogant, átszellemült lénynyel állanánk szemközt. Ezt a tekintetet külön sem szobrász, sem festő nem adhatta volna vissza, de a kettő együtt az eredeti fogalmát megközelítő képet adhatott volna róla. Arczképei közt legközelebb áll hozzá az, mely legelőször jelent meg Vahot lapja mellett, és az, mely 1848 ból kardosan ábrázolja. De már a mi szobrát illeti, ez még meszszebb tér el a valóságtól. Mondhatatlan kár, hogy ez a különös, mondhatnám tüneményes alak, e szóval kimagyarázhatlan tekintet, e képzelhetlen kép, melynek nézésével nem tudnának eltelni a következő nemzedékek, az utókor számára örökre, menthetlenül elveszett ! Talán ebbeli mulasztását akarja helyrehozni a mostani ivadék azzal, hogy egy-egy jelenkori nevezetességnek épen igen is mindennapi alakját eszményíti, s magyar bajusszal ékesítve föl Alkibiadesz és Adonisz arczát, úgy adja őket át a következő idők emlékének. * , * * És — ki tudja? — hát ha az ember, és k‘ ' afféle tulfinomult emberek — a sírban még sokkal gesebbek, mint még itt a világos réteg fölött ? Régót, még mielőtt a tömecsek és parányok elméletéről olvasam volna Flammarion könyvét, gyötört máre gondol. És ha nem bizonyos — mert hisz ez örök rejtély a rád - - hogy vannak még ott lenn is idegek, de észsrüség okvetlen és cáfolhatlanul rejlik az aggodalman, hogy mit beszélnek. Írnak felőlünk holtunk itt Mert még itt fönn járva végre is a »Nyílt tér«jó pénzért módunk van megcáfolni, ha valami badarságot írnak rólunk. De ott lenn a sötétben degben, mozdulatlanul, szótalan tűrni, ami az mással nem érintkező molekulák hézagain állt. És kérem, gondolja el mindenki, lehet-z bánni közönséges embernek, kiváltképen pedg kissé finomabb és sűrűbb szövetű léleknek szerelmi szonyát úgy leírni, hogy az a valóhoz csak közel is jön, lehetséges-e ez egy-egy levélből kiszakított hány sorral vagy akár egész kötettel? meg van-e ehhez azon 50—60 ezernyi embernek, aki mai nap iróskodik és nyomtatásban itél Byronak, Petőfik fölött, meg van-e ehhez a kellő szellemi képessége ? És végre, ha lehetséges volna is, mi köze, m joga ahhoz a világnak, hogyan, kit szeretett egy olya ember, aki ebbeli érzelmeiből kifejezte azból átalános érdekűnek tartott, és nagyobb a különbség, mint a kiforrott, mes és ama törköly között, melyből azt kísn mégis a tokaji aszú mellé nekifacsart máslást, hanem a remény mellé pedig okve lása ama körülményeknekremtő sugallat keletkezett. Külügyi évi szemle. Komoran, fenyegetően köszöntött be az 1888. év Európája, de meg van az az előnye, hogy — legalább így hirdetik a politikai meteorológia hivatalos magyarázói — kevéssé fenyegető arczczal búcsúzik el tőlünk. Azok a sűrű felhők, melyek az év elején a