Pesti Napló esti kiadás, 1889. január (40. évfolyam, 2-31. szám)

1889-01-02 / 2. szám

Szerda, január 2 Budapest, 1889. Budapest, január 1.*% Az évforduló a külpolitikában. Vilmos császár az ij fogadtatások alkalmával minden politikai ilatkozattól tartózkodott. Páriában Car­­köztársasági elnök, Rómában Umberto olasz király­i általánosságban érintették a politikát, kifejezést m ama reményüknek, hogy a béke az újév nyamán sem fog zavartatni. Különösen röinden táplálnak kedvező kilátásokat a jó­­re nézve, mi abban is kifejezést nyer, hogy német kormány legutóbb elállótt­na szándékától, hogy katonai czé­­kra 50 milliónyi póthitelt kérjen.Hogy összeget minden nehézség nélkül megszavazták Ina neki, az kétségtelen. Ha tehát még­sem veszi enybe, ez csupán azért történik, mert a politikai hlyzetet nem tartja oly nyugtalanítónak, hogy bizt­­os fölmerült rendkívüli szükségletek kielégítéséről iladéktalanul gondoskodjék. A »Nordd. Alig. Ztg.« sintén kielégítőnek tartja a nemzetközi viszonyok fakulását s az ó-évtől következőleg búcsúzik el: »Az forduló nemzetközi téren oly normális módon megy igbe, mint a fenforgó körülmények közt egyálta­­l csak óhajtani lehet. Az általános elyzet alapjelleme változat­­anul átmegy ugyanaz óe­s­z­t­endőből az ida, de legalább e pillanatban sehol em mutatkozik oly törekvés, hogy a helyzet rángzatosan megnehezíttessék. Az utolsó órában tu­­iszi területen kifejlődött olasz-franczia ellentét is­alószínűleg lényeges következmények nélkül fog ma­adni s az eleinte izgatott vitatkozások hullámai ész­­evehetőleg a homokban kezdenek elveszni. »A kül­­ügyi hivatal közlönyének e felfogása a többi officzió­­zusokban is kifejezést nyer. Tegnapi újévi számában i »Nordd. Alig. Zigc a belügyekkel foglalkozik s a két császár halálát érintve ezeket irja: »A két trón­­változáskor a szélső irányok féltékeny reményeket tápláltak ugyan, de az ilyen remények valósulása le­hetetlen a német nemzeti politika keretében. Porosz­­ország mindig mérséklettel törekvésében és cselekvé­sében, az államnak s nem csupán maguknak szolgáló elemek komoly összetartásával haladt a történelem által eléje szabott utón s Németország ugyanezen elveket vallotta.« A párisi képviselőválasztás. A köztársasági párt Párisban még mindig nem léptetett fel képviselő­­jelöltet. Vasárnap ez ügyben nagy értekezlet tarta­tott, mely elhatározta, hogy a választási kon­gresszust hivassák össze, melyen képviselve legyenek Seine­ megye szenátorai, képviselői, megye bizottsági tagjai, a köztársasági és antiboulangista polgárság, a sajtó s a vidéki antiboulangista egyletek. A gyűlés előkészítésére az összes köztársasági pártokból álló végrehajtó bizottság küldetett ki. Vacquerie jelöltségéről már alig beszélnek s most az a szándék forog fenn, hogy Seine­ megye bizottságá­nak elnökét kiáltsák ki a köztársasági párt egyedüli jelöltjévé. A boulangisták körében nagy örömet okoz, hogy A­n­t­o­i­n­e, a német birodalmi képviselő vissza­utasította a jelöltség elfogadását. A legszélsőbb lapok nagyban dicsérik Antoine mérsékletét, mert — úgy mondják — föllépése kihívás lett volna Németországra. Mintha a boulangista üzelmek más természetűek lennének. Németország keletafrikai ügyei Bismarck herczeget e hó 11. és 13-ika közt várják Berlinbe. Más hírek szerint a kanczellár állandóan Friedrichs­­ruhéban marad s fiára, Herbert grófra bízza a keletafrikai ügyekre vonatkozó javaslatok elkészítését . Mert ezek fogják a legközelebbi időben a német hivatalos világ figyelmét első sorban foglal­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 2. — Az elitélt leánya. — Regény. — Irta: DAUDET ERNŐ. Fordította : Szigethyné­ Szalay Erzsi. Az 1872-ik év julius havának egy szép, enyhe éjjelén, (úgy két óra tájt) Válton Eduárd Párisban, a Villiers-fasoron lévő csinos kis, palota-szerű háza előtt bérkocsiból szállt ki. Egy kulcs segélyével, — melylyel bármely órában bejuthatott a nélkül, hogy cselédeit felébresztené, — kinyitá a mellékkaput, mely tágas s fényűzéssel bútorozott előcsarnokba nyilt, hol a függőlámpa fényénél szőnyeggel befutott lépcső tűnt elő. De felnyitva az ajtót a helyett, hogy annak kü­szöbét átlépte volna, künn maradt s több ízben erősen megránta a csengetyűt. — Mögötte, a járda előtt állott a bérkocsi. A kocsis nem hagyta el ülőhelyét, de bár kezei a gyeplőt fogták, tekintetét kíváncsian szegte a kocsi belsejébe, melynek párnáin egy nő terült el. — De hát senki sem ébred fel ? — mormolt egyszerre, a sok csengetéstől türelmét vesztett Eduárd. Bement az előszobába s ott érczes hangon kiáltó: — Henrik! E hívásra rögtön egy másik hang felelt: — Jövök, uram. S már a következő perczben fenn a lépcsőnél megjelent a komornyik. — Siess már valahára! — mondá Eduárd. — Világíts, gyorsan! Henrik sietett engedelmeskedni. Egy a föld­szinten lévő elegánsan bútorozott szobában gyorsan meggyujtva a gyertyákat, a következő perczben már újból gazdája mellett termett. — Eduárd azalatt is­mét a kocsihoz közeledett s abból a bent lévő hölgyet emelé ki. — Lépjen lassan gyermekem, — mondá jó­akaró, gyöngéd hangon. — Támaszkodjék reám, job­ban érzi magát ? Az ismeretlen nő nem felelt. Vezetni hagyta magát. Eduárd karjára támaszkodva lépett a szo­bába, hol erőtlenül rogyott egy karszékbe, melyben, — egész testében mintegy megdermedve, fejét lehor­­gasztva, két kezét alálógatva — a rémület s kétség­­beesés kifejezésével szinte élettelenül maradt. — Ah! mily szép teremtés! — kiáltott fel Henrik. — Csend! ne fecsegj ! — parancsolá Eduárd; — fizesd ki a kocsist, csukd be az ajtót s fuss Ma­thias asszonyért. A komornyik eltűnt, s Eduárd magában ma­radt a fiatal leánynyal, kit éjnek idején házába hozott. — Igaza van, — gondola, az előtte fekvő nőt szemlélve, eszébe jutván inasának felkiáltása, — iste­nien szép! S ez az állítás nem is volt túlzott. A fiatal nő tizennyolcz tavaszt számíthatott. Egyszerű, de elegáns gyász­ öltözéke karcsú, valódi őz termetet fedett, s a sötét szili csak annál jobban kiemelé a hattyú nya­kat, s a térdein nyugvó gyönyörű, formás kezeket. A szoborszert­, szép arczot két nagy mandola alakú bár­sonyos, fekete szem világitá meg; lehorgasztott fejét a dús szőke hajfonatnak súlya látszék meggörnyitni. De a­mit képtelen lenne toll leírni, az, a fiatal leány ar­­czán látható kétségbeeséssel párosult rémületet eláruló kifejezés volt.Milyen csapás érhette ezt a még majdnem gyermek leánykát ? Mily ismeretlen szerencsétlenség okozta szenvedését ? Miféle titokzatos rémület uralá őt ? Ezek azok a kérdések, melyeket — igy látva őt — bárki is intézett volna önmagához s ezek készte­­ték Eduárdot is a következő kérdésre : — Elég jól érzi-e már magát arra, hogy meg­hallgathasson, kisasszony ? A fiatal leány reá emeli szemeit, mintha az ismeretlen hang hallatára, egyszerre valamely hosszú és kí­nos delejes álomból ébredt volna fel. — De hát hol vagyok ? — sohajtá. — Házamban kisasszonyt házamban, hol biz­tonságban van, én hoztam önt ide, mivel nem tudtam mit kezdjek önnel ; azt csak nem engedhettem, hogy ön az éjét künn, valamely kapu alatt töltse. — Kapu alatt ? — Úgy van, az Astorg-utczában ; ott találtam önt összeesve, könyek közt, arra is képtelen álla­potban, hogy még csak egyetlen kérdésemre is vála­szolni tudjon. — Ah ! emlékszem , egész este barangoltam s ama helyhez érve, a kimerülés és kétségbeesés fájdal­ma alatt összeroskadtam. — Kétségbeesett i­s miért ? — Ne kérdezzen, uram , nem felelhetek. — Oh nem puszta kíváncsiság indít a kérde­­zősködésre, — mondá élénken Eduárd — ne lásson abban egyebet a jóindulatnál. Ön szánalmat gerjesztő volt az imént. — És valóban szánalom az, mit érdemiek. — Akkor magyarázza meg. .. — De ha mondtam már önnek uram, hogy nem felelhetek! —­ Csillapodjék, esedezem; ismétlem önnek, hogy egy jó barát házában van. — Jó barát! Legyen! Daczára, hogy még soha sem láttam önt uram, miután jónak látszik, elfoga­dom barátságát, s azonnal hozzá is folyamodom. Nem kérem önt, hogy ebben az órában haza kísértes­sen, oly fáradtnak, gyengének érzem még magamat! — Ah, ha alhatnék! — nézze, hagyjon itt, talán képes leszek aludni, és holnap máig, napfelkeltekor elhagyom házát. Csak kérem önt, mondjon le arról, hogy megtudja ki vagyok, honnan jövök. — Legyen kívánsága szerint,, egy szót sem kér­dezek többet, — mondá Eduárd, mélyen meghatva e fájdalmas hangtól; — házam fedele alatt semmi ve­szélytől nem félhet. Maradjon ameddig akar. Majd készítenek önnek ágyat. — Ágyat! oh! nem, — suttogá a fiatal leány, kinek arczát halványpir lepte el Megpihenek én ebben a karszékben is. — Ön itt rosszul fogja magát érezni, — viszonzá Eduárd, — vén házvezetőnőmre bizom, ő fog önre vigyázni. Egyetlen kérdést még, — téve hozzá — fel­fedezi ön nevét előttem ? — Nem ! nem ! — kiáltott fel a hölgy össze­rezzenve. Épp a nevem az, mit nem akarok meg­mondani. A­mint e szavakat bevégző egy éltes, egysze­rűen öltözött nő lépett a szobába. Ez a nő vezeté Válton Eduárd háztartását. — Nagyságod hivatott ? — mondá. — Igen, édes Mathias asszony. Bocsássa meg, hogy felköltöttem. De íme egy fiatal hölgy, kinek szüksége lesz az ön szolgálatára. Kisérje őt egyik szobába, fektesse le s maradjon mellette. Kívánom, miszerint mind amaz ápolásban részesüljön, mit gyen­gélkedő állapota megkiván. — Nagyon szerencsétlennek látszik, — jegyzé meg Mathias asszony. — Jöjjön, kisasszony, — foly­­tatá, karonfogva az ismeretlent, — legyen nyugodt, egy jó és helyreállítja egészségét. A két nő csendesen kiment. Eduárd bevárta tá­vozásukat. Aztán ez eseménytől egészen meghatva, felment lakosztályába, mialatt körülötte lassanként újból beállott a csend. Válton Eduárd huszonhat éves volt. Néhány év előtt elhalt gazdag gyárosnak volt fia. Gazdag és független lévén, amaz elegáns és kényelmes életet folytatta, mely olyanoknak jut osztályrészül, kik már bölcsőjükben találták a vagyont. Inkább reális, egész­séges, mint­sem regényes nézeteket vallott, de brrt korának elragadtatásával, költőiségével is, a nélkül azonban, hogy illúziókban élt volna. Szerette tudni az események okait, de túlérzé­­keny soha sem volt. A b­irt napon azonban az a szomorú kaland, melybe oly váratlanul belekeveredett, nagyon kihozta sodrából. Annak az utczán talált fiatal nőnek állapota, kinek az imént házában menedéket nyújtott, egészen felizgatta lelkét. A keserves könyek alatt mély fáj­dalmat sejtett, s e fájdalom őt szokatlanul elérzéke­nyíté. Lehetséges ugyan, hogy ha a szenvedő nem fia­tal és szép, akkor a részvét is kevésbbé ébredt volna fel szívében. De a könyektől csillogó szép szemek soha sem tévesztik el hatásukat. Nagyon szerette volna ismerni Válton ama kétségbeesés okozta könyek eredetét, s elképzelő, hogy ha a fiatal leány lelkén ejtett seb gyógyítására elégséges volna a mély rokonszenv, mely állítólag gyakran a szerelem alapját képezi, úgy szerinte, a most házában szunnyadó szép szenvedőnek baja könnyen s rövid idő alatt gyógyítható volna. Az efféle gondolatok, s okoskodások egészen felizgatták s ébren tartották Válton Eduárdot, úgy, hogy eszébe se jutott a lefekvés. Körülbelül háromnegyed órája lehetett már e lázas állapotban s ez idő alatt nesztelenül lábujjhe­gyen fel s alá járkálva szobájában, pillanatra se volt képes eltávolítani képzelete elől annak a szerencsét­len fiatal nőnek bánatos képét, ki oly különös és re­gényes módon került véletlenül útjába. Végre miután már az égbolt azútja kezdett ki­bontakozni a hajnali szürkületből Válton Eduárd is pihenni készült,de abban a pillanatban megkopog­tatták ajtaját. Összerezzent s felindulástól remegő szívvel sietett ajtót nyitni. Mathias asszony lépett be. — Mi történt ? — kérdező ijedten Eduárd. — Semmi különös, uram. Szép hölgyünk alszik. Szegény teremtés! A fáradtság kimerítette, s a gyötrő láz összefüggésnélküli szavakat hozott ajkára. Jó adag chlorált adtam be neki csillapítóul, minek foly­tán vére már nem lüktet oly hevesen és most nyu­godtan alszik. — Jól van, Mathias asszony, de azért nem sza­bad őt elhagynia. — Oh, vissza is megyek, csak közölni akartam önnel, uram egy dolgot. A mennyire kivettem azon kevés szóból, mit tőle lefektetés közben hallottam, ez a fiatal leány ismeretlen ön előtt? — Teljesen ; még nevét sem tudom. — Én tudom, uram. — Maga, Mathias asszony ? És hogyan ? — E levélből, melyet midőn az imént ruhazse­­béből kiesett, én felemeltem. Ezzel Mathias asszony, egy, már felbontott le­velet nyújtott át Eduárdnak, melyen e következő, kissé remegő betűkkel irt czim volt olvasható : »Helfy Jeanne kisasszonynak, Párisban Lis­­borne utcza 127 szám.« — Hellfy Jeanne! már hallottam emliteni ezt a nevet mondó Eduárd. — Meghiszem uram , hisz a lapok már három hónap óta egészen az unalomig terjedő ismétlésekkel hasábokat írtak róla. Ez a Bergére utczai gyilkos­nak neve. — Kit a törvényszék ma ítélt el.... — Életfogytiglani börtönre, uram. — Valóban, ez ugyan­az a név. — Egészen úgy is van írva, arról meggyő­ződtem. — Ennélfogva Helly kisasszony ama nagy bű­nösnek volna gyermeke­ ? — Ez elég világosnak látszik, uram. Különben ha ön el akarja olvasni ezt a levelet, talán többet fog majd megtudni. — Oh, Mathias asszony, felbontani oly levelet, mely nem nekem van czimezve! ? — Nagyságod ne feledje, hogy az már fel volt bontva, ennek folytán tudomást vehet tartalmáról, a­nélkül, hogy azt Helly kisasszony megtudhatná va­laha. Különben is nem elégé kivételes és különös-e az eset, hogy mentséget nyújtson egy ily, más esetben mindenesetre elítélendő tett elkövetésére, sőt szerin­tem ezt most majdnem kötelesség megtenni. Egyéb­iránt ez nem az én dolgom. Itt hagyom e levelet ter­mészetesen tetszés szerint cselekedhetik nagyságod. E szavak után, Mathias asszony visszatért ahhoz, kit mi most már nevén Helly Jeanne-nak fogunk nevezni, magára hagyva Eduárdot a titokza­tos levéllel, mely kétségkívül magába zárá ama tit­kot, melyet Eduárd annyira vágyott megtudni. Néhány pillanatig habozva — határozatlanul tar­totta azt kezei közt. Végre, kíváncsisága, — a külön­ben könnyen érthető, indokolt kíváncsiság győzött, és felbontá. A levél igy hangzott: »1872. julius 27.« »Forrón szeretett leányom!« »Elitéltettem, életfogytiglani kényszermun­kára, örökös rabságra. Különben ezt te már tudod, miután ott voltál a végtárgyaláson, és az ítélet kihir­detésekor, szemeim előtt vesztetted el eszméletedet, te drága kincsem, a­nélkül, hogy szerencsétlen atyád segélyedre rohanhatott volna. Nem azért írom tehát e sorokat, hogy erről a kegyetlen ítéletről értesítse­lek. A­kik elitéltek­ emberek, tehát nem csalhatatla­nok, hibázhatnak. Ők tévedtek, megbocsájtok nekik, sőt most, midőn a legkegyetlenebb jövőt látom ma­gam előtt, még csak egy pillanatra sem jut eszembe őket igaztalanságukért felelőssé tenni. Mások épp úgy tévedhettek volna, mint ők, mert kegyetlen vég­zetes balsors nehezedett reám ebben az egész do­logban. »De e lesújtó elitéltetés daczára, te legalább nem tartasz bűnösnek. Te nem szűntél ártatlanságo­mat hirdetni, és arra nem csupán a gyermeki szere­tet buzdított, hanem a meggyőződés, a tapasztalat, hogy mily határtalanul szerettem nőmet, mily odaadó bensőséggel csüngtem rajta mindig, igen annak, te kedves leányom állandó tanúja valál. (Folyt, köv.) koztatni. Még e héten kezdődnek a tanácskozások egy-két olyan szakférfiúval, a­ki Afrika ama részét bejárta s kinek tapasztalatai az uj javaslatok kidol­gozásánál kellő figyelemben fognak részesülni. Az a hir, hogy Wissmann hadnagy, az ismert afrikai utazó német birodalmi biztos ké­pen fogna Kelet-Afrikába menni, alaptalannak bizonyult. Wissmann az Emin pasa bizottság szol­gálatában marad s expedicziót fog szervezni és vezet­ni Emin fölmentésére. Az expediczió útra fog indulni, még ha az Emin elfogatásáról keringő hírek valósulná­nak, a­mi még nagyon kétséges. Czélja az, hogy azon vidékeken át, hol eddig kizárólag a rabszolgakeres­kedők uralkodtak, egész a nagy tavakig, vagyis Afri­ka belsejébe katonailag biztosított karavánutat te­remtsen. Választások a kir. kúrián. — Saját tudósítónktól. — A v­. kir kúria ma délelőtt tartotta szokott vá­lasztó ülését, melyben a részint sorshúzástól, részint szabad választástól, részint elnöki kinevezéstől függő különféle tanácsok s bizottságok raegalakittatnak. A b­é­c­s­i legfőbb itélőszék kinevezett bíráival, az ottani legf. törvényszék s a m. kir. kúria elnökei­nek egymást évenként felváltó elnöklése alatt, közösen gyakorl­a­ndó szakbíróság­­hoz, mely Bécsben január 5-dikén tartja ala­kuló ülését, az elnökség kinevezte a múlt évben ugyanerre megbízott kar­ bírákat: B­a­­­á­s­y Antalt, Jamniczky Lipótot és Szloboda Ferenczet.­­ A bécsi legfőbb törvényszék részéről ugyanoda kine­vezett bírák: Harasovszky Harras Fülöp, Haselmayer Vincze és Matthias János. A legfőbb királyi és országos fegyelmi bí­róság tagjai a kir. kúria részéről a másodelnök Daruvá­ry Alajos, a hét tanácselnök: C­s­e­m­e­g­i Károly, Tóth Lőrincz, V­é­r­t­e­s­y Sándor, Szent­­györgyi Imre, Babos Kálmán, Mandilovich Emil és Osztrovszky József (anciennitási rend­ben) s a legidősb bírák közül annyi, a­mennyiből a törvényes szám (18 rendes és 6 póttag) kitelik. Az alapítványi bizottság tagjai il megma­radtak közfelkiáltással, újabb választás nélkül, a ta­valyiak, u. m. rendes tagok: Balásy Antal, Mersich Miklós, Osvald Sándor és Nagy Imre; póttagok: Veszprémy János, Pásztélyi János, Szabó Albert és Farkas Géza. A nagyobb és kisebb fegyelmi ta­nácsok tagjai, a törvény (1871. VIII. t.-cz. 36. §.) értelmében sorshúzás útján választatnak meg, a­mit, az ügy érdekében, helyeselni nem lehet, mert le­het, hogy e fontos funkczióra a vak sors csupa oly bírá­kat jelöl ki, a­kik arra sem legalkalmasabbak, akár lá­­gyabb kedélyüknél, akár az ügyek e­lemében járatlan­ságuktól s gyakorlathiányuktól és az előzmények nem ismerésénél fogva, holott a kúriai bírák, szabad vá­lasztás útján, a legképesebb tagokat fogj­ák megvá­laszthatni. Azonban a törvény úgy rendelvén, a sors­húzás, a legifjabb kúriai bíró Szeremley Lajos által megejtetett s a nagyobb fegyelmi tanács részére kö­vetkező nevek huzattak ki: rendes tagokul: Illés Károly, Décsey Zsigmond, Popovi­cs Jenő, Veszprémi János, Barthodeiszky Gyula, Nagy Sámuel, J­a­n­i­c­s­e­k József és Szeremley Lajos; póttagokul: Kelemen Mór, H­e­r­c­z­e­g Sándor, Z­á­v­o­d­y Albin, C­z­o­r­d­a Bódog, S­z­e­nt­ivá­n­y­i Gyula, Lás­zy József,Ferencz Károly és K­e­ö­m­­­ey Pál (összesen 16 tag); a kisebb fegyelmi ta­nácsba pedig rendes tagokul: Farkas Géza, Hor­váth László, Losonczy Ödön, Tomcsányi Mór, Ruby Károly és L­a­c­z­a József; póttagokul: Elekes Pál, Kozma Zsombor, Matyasovsz­­ky Lipót, Kaszay Zsigmond, Szloboda Fe­rencz és Ostffy Pál (összesen 12 tag). Az 1874. 33-ik t. sz. 51-ik §-a értelmében a képviselői választói jogosultsági fel­lebbezett ügyek elbírálására hivatott (úgy­nevezett kuriális) bírósági két tanácshoz szavazás utján megválasztattak. Az első tanácsba rendes tagokul: Lehoczky Kálmán 47, H­a­l­m­o­s­y Endre 38, Szabó Ágos­ton 37, Németh Lajos 35 szavazattal; a má­sik tanácsba rendes tagokul: Andrásovics Béla 34, Jankovich Gyula 32, Öffner Fe­rencz szintén 32, S­z­a­b­ó Albert is 32 szavazattal; póttagul pedig az első tanácsba: Décsey Zsig­mond , C­z­o­r­d­a Bódog, Vörösmarty Béla , Jamniczky Lipót; a második tanácsba : S­z­e­nt­ivá­n­y­i Gyula, S­z­á­s­z­y László, Balásy Antal és Keresztszeghy Lajos. A könyvtári bizottságba jövő évre is felkérettek az eddigi tagok: Csemegi és Tóth Lőrincz tanácselnökök és C­z­o­r­d­a Bódog kur. biró, kiknek múlt időben fáradozásukért köszönet szavaz­tatott, valamint azoknak is, kik a könyvtárt ajándé­kokkal gyarapították. (Tóth Lőrincz, László Zsig­mond miniszteri számtanácsos, Kossalkó János nyu­galmazott kúriai biró.) A könyvtári bizottság jelenté­séből kitűnik, hogy a múlt évben meg­szereztetett a nagyszerű D a 11 o­s-féle gyűjtemény, mely minden jogtudományi könyvtárnak valódi kincse. A könyvtár bevételei 815 frtra mentek, mely összegből 500 frt állami segély (elég baj, hogy ily kevés!) s 315 frt a kar. bírák járuléka, kik azonban igen nehezen viselik, hogy szerény fizetésük mellett ők legyenek kénytele­nek az ország legfőbb bíróságának könyvtárát ellátni s annak szükségeit fedezni. Az állam részéről adott 500 frtnyi segély a folyamatban levő munkák s folyó­iratok árára s a könyvek beköttetésére sem elég.­­ A könyvkereskedői számlák és előfizetések 718 forin­tot, a könyvkötői számlák pedig 105 frt 30 krt vettek igénybe. A könyvtárnak, kinek pedig elég vesződsége­s levelezése van, ingyen szolgál. (Vajdafi Emil kur. segédtanácsjegyző,ki önzéstelen ügy­buzgalommal kezeli a könyvtár dolgait.)­­ A könyvtár 1888 folytán 83 kötetből álló 39 ajándékozott müvei s a beszerzések­kel együtt 298 kötetből álló 100 müves szaporodott s ma 1326 műből áll 3144 kötettel és 3015 da­rabbal. Az ülésben Szabó Miklós kur.­elnök vitte az előlülést, ki üdvözölve az összegyűlt bírákat, érdekes visszapillantást vetett a múlt évig, kegyelettel említ­vén a holtakat s nyugdíjazottakat. Azonban e veszte­ségek mellett lehetségessé tette a bírák fáradhatlan ügybuzgalmas lelkes tevékenysége, hogy 3073 darab­bal több adatott elő s intéztetett el, mint 1887-ben. De mindemellett is a hátralékok folytono­san növekednek, világos bizonyságául, hogy az ek­­korig alkalmazott rendszabályok nem elegendők s a kívánt eredményeket elő nem hozhatták, a bírák feláldozó erőfeszítése mellett sem.­­ A hátralékok, melyek 1886 ban 4988-ra, 1887-ben már 6369-re men­tek, 1888-ban 7399-re emelkedtek, majdnem megket­­tőztetve az 1886-iki számot —oka ennek, hogy a for­galom is tetemesen emelkedett, s 1888 ban már 24,143 számra ment, oly óriási teher, mely ekkoráig még nem fordult elő, s mely sehol a széles világon nem nyomja a bírák vállait. Alig van kilátás, az uralkodó viszonyok mellett, hogy a jövő éve bajt orvosolni képes legyen, de ez csak annál nagyobb buzdításul szol­gáljon a kir. kúria kötelességhű bíráinak, hogy ügy­buzgalmukban alább ne szálljanak, sőt a legnagyobb erőfeszítéssel dolgozzanak. Természetes, hogy a tiszteletreméltó, lelkiis­meretes elnök ekként inti s buzdítja a maga gárdá­ját , de a­kiket a dolog legközelebbről illet, a bírák igen természetesnek találhatják, hogy ennyi ön­feláldozó munka jobban legyen juta­l­­m­a­z­v­a. KÜLÖNFÉLÉK. A hiv. lapból. Kinevezések. A közmunka és közlekedésügyi­­miniszter : Fridländer Adolfot, Dekner G­y­u­lát, Pocuca Izákot, Pro­h­­ászka Józsefet, Szigeti Gábort, M­a­c­sk­á­s­y Jánost, K­e­­lecsényi Bélát, Szigethy Istvánt, Fischer Gyulát, Buzulescu Györgyöt, Ember Gábort, H­a­u­­benschild Károlyt, Koncz , Kálmánt, H­i­k­á­d­y Istvánt, Grob­már Istvánt, Orschoborszky Károlyt és W­o­l­f­a­r­d­t Miklóst posta és távirda se­gédtisztekké ; a selmeczi bánya­igazgatóság a szomolnoki bányahivatalhoz bányairodatisztté : V­autsko Ferencz gépészmérnököt nevezte ki. A király vadászaton. A király ő Felsége, vala­mint Rudolf trónörökös, Ferdinánd toszkánai nagy­­herczeg s Lipót bajor herczeg ma délután három órakor Bécsből Mürzstegbe utaznak szarvasvadá­szatra. A király kíséretében lesznek a szíriai vadásza­tok alkalmával . Hohenlohe főudvarmester, Thurn- Taxis főlovászmester, Paar hadsegéd, Falkenhayn miniszter, Beck táborszernagy és Latour altábornagy. A király erdőségeiben holnap lesz az első vadászat. A társaság szombaton este érkezik vissza Bécsbe. A hollandiai király állapota nagyon rosszra fordult. Három nap óta, mint Hágából távírják, a legnagyobb légzési nehézségekkel küzd. Stefánia trónörökösné, Voloscából írják: Az elmúlt hó 31-ikén Stefánia trónörökös asszony az udvari ebéd után — melyre gróf Zichy volt miniszter, gróf Zichy kormányzó és neje, Catinelli tábornok, Seemann és Littrow hajóskapitányok, Jettmar kerü­leti kapitány és Ciotta polgármester voltak hivatalo­sak. — János főherczeggel és kíséretével megláto­gatta az abbáziai fürdőteremben tartott szilveszteri ünnepélyt, a­hol nagy ünnepélyességgel fogadták. Erkel Ferencz a díszpolgár, Gyula város képvi­selő testületének hétfőn tartott ülésén G­ö­n­d­ö­c­s Benedek apátkanonok indítványt terjesztett be, mely­ben javaslatba hozta, hogy a város válassza dísz­polgárává Erkel Ferenczet, a házat, hol a nagy zeneszerző született, jelölje meg em­léktáblával s a teret, hol a ház áll, ne­­vezze el „Er­kel-tér”-nek. A képviselőtestü­let az indítványt egyhangúlag elfogadta s végrehajtásával a városi tanácsot bízta meg. Árvaszék hátralék nélkül. A nógrádmegyei ár­vaszék, melynek elnöke Pajor István, daczára annak, hogy az ügyforgalom szaporodott a lefolyt évet (egy fél hónapon át kapott beadványok számának közig, bizottságilag megengedett levonása mellett) hátralék nélkül fejezte be, a­mi mindenesetre feljegyzésre méltó. Székesfehérvár üdvözletei. Székesfehérvár vá­rosa nevében Havranek József polgármester újév alkalmával üdvözlő iratokat intézett a város két kiváló szülöttjéhez: Simor János herczegprimás­hoz és Rónay Jáczint püspökhöz. Gratulácziót küldött a város még Szögyény László ország­bíróhoz és Cziráky Béla főispánhoz is. Égi tünemény újévkor. A csillagászok az újév tegnapi első napjára nagyszerű égi tüneményt he­lyeztek kilátásba. Szerintük a tünemény: teljes napfogyatkozás­­ Északamerikában és a csön­des óczeán északkeleti részén volt látható, ha ugyan a tudomány jóslása bevált s a napfogyatkozás tényleg bekövetkezett, a­miről azonban eddig — természete­sen — hiányzik minden értesítés. A csillagászok nagy érdeklődéssel várták az égi tüneményt, mert a teljes napfogyatkozás igen ritka s meg szeretnék végre ál­lapítani annak a ragyogó sugárkoszorúnak titkait, mely ilyenkor a hold elhomályosodott gömbje körül fonódik. Boulanger tábornok válópere. Több párisi lap nemrég azt a hírt hozta, hogy Boulanger tábornok, engedve barátai tanácsának, visszavonta a neje ellen megindított válópert. A »Times« párisi levelezője azonban azt jelenti lapjának, hogy e válóper tényleg folyamatban van. A tábornok azzal vádolja nejét, hogy a Hotel du Louvre-ban lakott, midőn ő hadügy­miniszter lett s nem akarta követni férjét a hadügy­­miniszteri palotában birt lakására, hogy neje nem követte őt Clermont Ferrandba, midőn oda hadtest­parancsnoki minőségben áthelyeztetett; hogy mind­össze egy hónapig lakott Clermont Ferrandban, de éppen abban az időben, midőn Boulanger kénytelen volt Párisban egy katonai bizottság tárgyalásain részt venni; hogy neje nem látogattta őt meg, mi­dőn a Floquet-val vívott párbaj után Dillon gr. házában megsebesülve feküdt ; hogy leányait is eltiltotta attól, hogy atyjukat ott meglátogassák; végre, hogy nem egyezett bele leányának házasságába s nem jelent meg annak esküvőjén, daczára annak, hogy erre több ízben felszólittatott, s midőn vonako­dásának okát kérdezték, még az indokolást is megta­gadta. Boulanger tábornok­­neje ezzel szemben azt állítja, hogy a Hotel du Louvreban maga Boulanger szemelt ki számára lakást és az egyetértés köztük sohasem zavartatott meg hadügyminisztersége alatt sem, kivéve a lakás kérdését; hogy Clermont Ferrand­ba kezdetben azért nem ment, mert azt hitte, hogy férje nagyon rövid ideig fog ott maradni; de később oda köl­tözött, sőt férjével együtt tárt vissza Parisba ; hogy a párbaj után férjét azért nem látogatta meg, mert tudta, hogy a seb nem veszélyes ; de folyton értesí­tést szerzett magának a beteg állapotáról. Maga azért nem ment hozzá s azért nem engedte meg leányainak sem a látogatást, mert nem tudta, hogy kikkel lesznek kénytelenek ott talál­kozni. Boulangerné egyáltalában nem válaszol arra, miért nem egyezett bele leányának házasságába s miért nem volt jelen az esküvőn, úgy látszik, hogy Boulanger neje azért nem nyilatkozik e kérdésre nézve, mert nem akar rosszaié ítéletet mondani leányának elhatározása fölött. Boulanger tábornok magánéletét neje egyáltalán nem szellőzteti, kivéve egy c­élzást, mely a fentebbiekben foglaltatik. De a tábornok ba­rátai attól félnek, hogy a per további folyamában ez a kérdés is belevonatik az ügy tárgyalásába s mint­hogy az eldöntés körülbelül az általános választások idejében várható, arra akarják bírni a tábornokot, hogy vonja vissza a keresetet, nehogy éppen azon időben kerüljenek egyes botrányos dolgok a nyilvá­nosság elé. A tábornok azonban eddig még nem vonta vissza a keresetet s kétséges, vájjon egyáltalában fogja-e ezt tenni. írói jubileum. Erődi Béla, fiumei igazgató huszonötéves írói jubileuma e hónap 10 ére van ki­tűzve. Jelen lesz a fiumei polgárság szine-java, élü­kön a kormányzó, Zichy Ágost gróf és C­­­o 11 a polgármester. A déli 11 órai ünnepély alkalmával a rendező bizottság elnökén, dr. Dal­­s­s­­­a Szaniszló, városi képviselőn kívül beszédet fognak tartani K­ö­­r­ö­s­y Sándor magyar nyelven és B­e­r­g­h­o­f­f­e­r József tanár olasz nyelven. Az ünnepeltnek emlék­tárgyat fognak átnyújtani, s délután banker lesz. Perotti-lázas négerek. Newyorki lapok érdekes adatokat hoznak arról, hogy milyen lázba hozta a Dürer Emil imprezárió vezetése mellett körútra in­dult P­e­r­o­tt­i Gyula az észak-amerikaiakat. Az amerikai lapok szerint decz. 18-án a Perotti-láz a szó szoros értelmében késig ment. A pénztárt már délelőtt óriási tömeg ostromolta s az ostromlók között számos néger is volt. A fekete fiúk olyan ve­­hemencziával tolongtak a pénztár felé s olyan sajgó botokat osztogattak keztyűtlenül is fekete ke­r­jan. 2.

Next