Pesti Napló, 1889. február (40. évfolyam, 32-47. szám)

1889-02-05 / 36. szám

36. szám. Budapest, 1885). Kedd, február 5. 40. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szelleres részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal:­­* Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. * A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül­ panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr.­­ PESTI MPLO Politikai napilap. Előfizetési feltételek! A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — # hónapra 9 írt. B* u Mtt Vadis postal kü­lönkí­dése kivintatik, postabélyep« havonXCW ** — ' sT negyedenként 1 forint feldlfizetendó. Hirdetések szintúgy mint előfizetések __ , a »Festi 3NTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr., A királyfi temetése. Trón helyett koporsó, palota helyett sír­bolt, koronázási ünnep helyett gyászszertar­tás, azután dicsőség helyett béke az örömte­­len éjben. Rudolf trónörökösnek Isten aka­rata szerint igy dőlt el sorsa. Királyi hercze­­gek közt, kiknek a jövendő mosolygott, leg­keservesebb végzete lön nékie; olyan keser­ves, hogy párját hiába keresnék halálának a fejedelmek történetében. Regény és dráma­írók nem tudnak mesélni rémségesebb histó­riát, mint ezen valóság. A halál így százszor szörnyűbbnek tetszik az élőknek. Maga a halott virágok közt pihen, nem érez fájdal­mat. Minden fájdalmát az élőknek hagyta, kik őt temetik, és ezen fájdalom, tenger. Nem látott hasonló temetést a bécsi Burg soha. Volt ott már sok sírás, igaz könnyek nagy fejedelmekért, koronás nők­ért ; szerető férj, ha hitves, kedves gyermek, sok halt meg már a régi falak közt s a kímé­letlen halál felett, mely nem ismer különbsé­get az emberek közt, gyakran éreztek kétség­­beesést a büszke Habsburgok. És gyakran tá­mogatta a busuló fejedelmet s a lesújtott csa­ládot a népek részvéte. Volt úgy, hogy gyá­szolt az udvarral az egész ország, pór és ne­mes. Pompás gyászszertartásokban sem volt hiány, a­melyek a császári és királyi méltó­ságot halálában is fényesen ünnepelték, oly pazar fájdalommal, hogy királyok halála se tessék — mint másoké — halandóságnak, hanem nagy emlékünnepnek tartassák. Rudolf temetése egészen más. Ennél a legmélyebben megrendítve a tragikus esemény által, a királyt és királynét, az özvegyet és az árvát megtört lélekkel látjuk temetni fiút, férjet, apát, a Habsburg-dinasztia reményét. A királyi csa­lád tagjai ijedt meghatottsággal követik a koporsót, mivel a lehetetlenből való lény az elképzelhetetlenből szörnyű tény lett. A vesz­teség érzete a milyen nagy, a haláleset rém­sége által fokoztatik. A királyi család gyászát követi a nemzeteké, melyek körülötte gyüle­keznek s mind azon osztatlan érzéssel van­nak, mint maga a király, mind vele sirnak; Rudolfot is siratják, a királyt is és a királyi asszonyokat. Ezt a királyt, hogy ilyen cs­apás érte: szíve majd megszakad, szivünk fáj, ha rá gondolunk. Ezért a népek olyan nagyon busák, ezért azon temetés oly koromsötét. Nem ünnepély az, csak szertartás. Meg is van parancsolva, hogy kerültessék a zavaró pompa, hogy annál mélyebb legyen az érzés. Megadatik a halottnak minden tisztesség, mely a királyfit megilleti, de az egész gyászban mindenütt csak az hangzik fel: miserere, mi­­serere. Mindenki sokat vesztett a halottban s az egész világ részvéttel van iránta; ám a király után a legnagyobb vesztes a magyar nemzet. Volt egy királyfi, háromszáz esz­tendő múlva, ki magyar volt, arra hivatva, hogy Magyarországot, annak régi dicsőségét feltámaszsza. Egyetlen volt, meghalt; fegyver oltotta ki drága életét, és mi nemzeti kin­csünket elvesztettük örökre. Magyar koro­nánknak magyar örököse hol fog lenni, mi­után Rudolf már nincs ? Temessük, temessük el Magyarország megtört szívét bús harang­szóval, forró imádsággal. Minden kis falu sirassa el a jó hazafi­ trónörököst. Talán az ország roppant bánata enyhíti a király fáj­dalmát. A kegyelmes Isten Rudolf trónörökös lelkét magához vette. Nekünk hagyta emlé­két. Megőrizzük szeretettel, beirjuk történe­tünkbe fekete gyászlapra, s valahányszor ne­vét említjük, áldást mondunk reája. Legyen áldott, mert minket szeretett! A ravatal. A király ő Felsége, Stefánia trónörökösné és Mária Valéria főherczegnő tegnap fél órát imádkozva töltöttek a trónörökös koporsójánál. Délelőtt kilencz órakor a belga királyi pár és Balduin herczeg léptek a halottas szobába s ott fájdalomtól megtörten vé­gezték imáikat. Vasárnap este tiz órakor a holttestet a Burgból az udvari kápolnába szállították át. Dr. Mayer Lő­­rincz udvari plébános előbb a halottas házban vé­gezte a holttest beszentelését. Erre a koporsót föl­emelték s a kápolnába vitték. Elől egy udvari farkr haladt. Utána jött az udvari zenekar énekkara Pales­trina Misererejét énekelve, a papság, élén az udvari plébánossal. Közvetlenül a koporsó előtt ismét egy ud­vari farkr haladt, továbbá Bombelles gr. főudvarmester, gróf Rosenberg szárnysegéd s báró Giesl ordonáncz­­tiszt. A holttest fehér talota lepellel volt takarva. Két arclére és két magyar királyi testőr, négy udvari drabant és négy udvari lovag testőr kisérték jobb- és balfelől a koporsót. Ugyancsak jobbról és balról há­rom-három nemes apród haladt égő szövétnekkel. A menet az oszloplépcsőn, a színházi és nagyköveti fo­lyosón át vonult a Burg kápolnájába, hol ő Felsége első főudvarmestere Hohenlohe herczeg és gróf Hu­­nyady Kálmán főszertartásmester várta a holttestet. A koporsót bevitték a kápolnába s a ravatalra tették. Erre a holttestet újra beszentelték s a kápolnát be-A kápolna közepén és pedig a két oldal-oltár s a szószék közt állították fel a magas gyászemelvényt. Fekete posztóval van bevonva s csak az a hely, me­lyen a fekete bársonynyal bevont, gazdagon arany­rojttal, koronákkal és sasokkal s nagy aranykereszt­tel díszített koporsó áll, van aranyszövettel betakarva. A ravatal felébe szabadon lebegő fekete menyezet van alkalmazva. Fekete párnára tévék a császári herczegi korona, a főherczegi süveg és az elhunytnak tábor­noki kalapja a karddal, továbbá számos rend­­elvénye — köztük az aranygyapjas. A ravatal körül ma­gas girandolokon három sor gyertya ég. Az egész kápolna, valamint az oratórium feketével van bevonva, az oltárok fekete kendőkkel takarvák, melyeken az elhunytnak czimere látható s az ima­zsámolyokat és padokat is fekete szövet borítja. A fej felé eső oldalon több koszorú látható; köztük van Erzsébet királynénk, a trónörökösné, a kis Erzsébet főherczegnő koszorúja. A ravatalt szintén számos koszorú környezi, köztük Vilmos német császár, Albert walesi herczeg s mások gyönyörű koszorúja. Stefánia "trónörökösné koszorúja pálmából, cserfa­­levélből, ibolyából, nagy fehér rózsákból, szegfűből és nefelejtsből készült. A fehér szalagon következő fel­irat van: »A te Stefániádtól.« A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 4. — A TOLVAJ ASSZONY. Regény. Két kötetben. 19 Irta: TOLNAI LAJOS­ ELSŐ KÖTET. VIII. FEJEZET. Ez a szó: tolvaj, mint a tűz lassú ropogása, terjedt odább, odább. Talpra késztetett mindenkit. A fiatal leányok az öregebb, tapasztaltabb varrónőket tartották tolvajoknak és meg is mertek volna rá es­küdni, hogy a selymet, vásznat, gyolcsot, csipkét, zsi­nórt, drága gombokat hova rejtették el. Az idősebb hölgyek annyira felindultak e gyanakodó tekintete­ken, hogy vizsgálatot indítványoztak. — Be kell zárni az ajtókat — rikácsolt egy sovány veres asszony — azonnal, azonnal. Halmossy gróféknál is igy csíptük el a drága tolvaj kisasz­­szonykát. — Bezárni, bezárni! Az én selymemből is hiány­zik három méter. — Ebből a gyolcsból tiszta tíz méter. — Az én piquemből — de borzasztó. Kérem ide azt a métert. ahol van. Éppen nyolcz méter hiányzik. Mozogtak a mértékek, feszültek a karok, óriásivá növekedett a zaj. — És ne szemtelenkedjék — rúgott odább egy sápadt fiatal leány egy vén varrónőt — én az olcsó napidíjt nem szoktam bő lopással megtoldani. Én nem hordok szabónékhoz lopott kelméket. Varjasné vigyáz­zon. A maga férje csak egy szegény czipész — és a négy leánykája bársonyban, selyemben, a legdrágább szövetekben jár. Nem mondom, hogy lopja, de szeret­ném tudni mégis, melyik boltot boldogítja becses vá­sárlásaival. A varróleányok a sápadt leány mellé szoron­­kodtak és támadóikat fegyverkészen várták. — Én rendőrökért megyek. Lássuk ki a tolvaj — ugrott ki a csoportból egy magas, fekete szeplős leány, kinek nagy csillogó fogai elárulták, hogy nem fog elállani követelésétől. — Ohó! lesz itt zsinór, de bőven.­­ — Legyen ha lesz — egy-egy duczczos kisasz­szony maljd megsoványodik azonnal elől hátul. Lát­tam én már ilyen gyönyörű vizsgálatot. Kosarakra mert a lopott czikkek mennyisége. — Hagyják el — emelte föl kezeit Vilmanné, a vezetőnő. Néhányan örömteljesen lélekzett­ek föl e pa­rancsra, máig voltak többen, kik a becsületökön ejtett csorbát emlegették, mi­alatt egy-egy ismertebb kezű varrónő szorgalmatosan egyengette ruhája dudo­­rodásait. És bámulni lehet, hogy egy-egy szegény varró­nőnek mily éber a lélekjelenléte; bár tudta, hogy csipett, dugott és zsebje nem üres, hatalmasan kia­­bálta: vizsgálatot, vizsgálatot! Én az én becsületemet nem féltem. — Én se — Én se féltem. — Ide álljon, a­ki nem félti. — Lássuk, hogy érte a becsület Irma kisasszony! — Ez mégis Schóberné — maga borzasztó. Maga egy csúf, irigy vénasszony. — Yen? ugyan ugy­e? Engem nem a Rókus­­ból visznek ki a becsületemmel, de magát szivem on­nan viszik ki. Nem olyan csúf ám az a vénség, mint a festék. Nekem tisztességes uram van, ha csak szegény hivatalszolga is, de magának a fényes gavallérja mit ér, ha csak ott ismeri meg, a­hol nem látják. A vénebb varrónők lelkesedve vették körül vé­delmezőjüket. Elfelejtették, hogy mily kínos dolog oly hölgynek, a­ki már nem fiatal, nem szép, a minden­napi kenyeret, a házbért, a gyerekek ruháját, az adót, a rettenetes adót — tűvel szerezni meg. Mily kínos dolog elszenvedni a sértéseket csekélységekért, egy rosszul felvarrt gombért, egy kis ránczért, melyet a púpos ház vet. Elfelejtették, hogy nincs szerencsétle­nebb nő, anya, feleség, mint a­kinek idős korában — óh mert a kegyetlen időt nem lehet tagadni, — ron­gyosan, betegen, éhezve kell munkát keresni a gyá­rakban, ahol­ ingyen követelik attól, a ki nem szép ■ a munkát. Hogy el kell menni a boltokba s ott alá­zatosan esedezni — mert a kevélység, a büszkeség ott nem használ — egy kis munkáért könyörögni a hetyke segédeknek, a szívtelen munkaosztónak. Mindent el­felejtenek, a mi zord életükben gyötrő, földig tipró, és boldogan és vidám örömmel kiabálták: igenis, lássuk, hol a becsület. És ott állt isteni arczulatával a becsület, de rongyos, kopott szoknyában, behorpadt mellel, sovány eres nyakkal, redős homlokkal, őszülő, ritkás fürtök­kel, ránczos szemhéjakkal, melyeket a virrasztás és könnyek megpuffasztottak. Ott állott a becsület vékony ujjakkal, melyeket nyomorékká tett a kergetett olcsó munka ; ott állott oly elégedett mosolylyal, melyet csak a híven és be­csületesen végzett munka tudata tehet oly tisztává és büszkévé. —• Nem engedem, hogy önök egymást sérte­gessék — emelte föl szavát Daróczy Ilona kisasz­­szony. Ha én senkit se vádolok tolvajsággal, mert nem is vádolhatnék, megtiltom, hogy itt az én jelen­létemben akárki is váddal illesse társát. — Hát hol vannak akkor a kelmék ? dühön­gött Vilmanné. Ide ötven métert olvastam és van negyven, ide negyvenhármat — és — — Tíz méter hiányzik. — Itt tolvajnak kell lenni. — Magánál is hiányzik Ágnes ? — Nálam is. — Freund Eliza, hogy állnak a csipkékkel — ugrált, szaladt jobbra balra a munkavezetőnő — az mégis borzasztó lenne, ha azokból a drága jószágok­ból is. Súgott valamit a kisasszony Vilmannénak — mire ez összevonta szemöldeit és szilaj nevetéssel né­zett szét. Ekkor lépett be Daróczy Ákosné leendő vejével Rom János úrral, ki különféle kisebb nagyobb cso­magot tett le a hosszú munkaasztalra. Az édes anya arczán a ragyogó öröm és boldog­ság minden zajnak és kitörésnek elejét vette. — Az édes jó leányom készül az örömre, a meglepetésekre, ez a mi aranyos Jánosunk — mond­tam Eggernél, ezek a tűk igen drágák lesznek — soha ily nagyszerű ékszereket. Ilona, te úgy fogsz kinézni, mint egy valóságos grófné, mint egy kis fejedelemné. S a boldog anya nem tudta megállani, hogy ott helyt, a munkásnők előtt ki ne bontsa a csomagokat. — Ah! kiáltottak fel — a fiatalabb leányok, s nem egynek kihullott szeméből a köny. Az öregebb nők oda dugták fejeket, mosolyogtak, kiáltoztak, csókolták a nagyságos asszony kezeit, hogy valamivel ők is járuljanak e rendkívüli kincsekhez. — Fogsz egy szép papagályt is kapni. — Jaj papagályt — visítottak a leányok. — Egy kis afrikai majmot tengerész ruhába öltöztetve — ölelte, csókolta leányát az anya. — Gróf Edelényi kisasszonynak is majmot adott ajándékba a vőlegénye — magyarázd Vilmanné. Most a főurak közt ez a divat. Oh én sok majmot lát­tam — fintorgató irigy sárgás arczát, mint oly hölgy, kit nem lehet meglepni semmi újsággal, mert ő a grófoknál már mindent látott. — Oh én egy kanárival is megelégedném — susogá egy szép barna leány társának. De látszott sóvárgó ifjú arczán, hogy a papagályt mégis többre becsülné, és még többre talán a majmot. Daróczyné asszonyság, miután megengedte, hogy a munkásnők teljenek be örömmel a nagyszerű ajándékok látásán, veje karjába öltötte karját s át le­begett a szalonba. Kedves fiam — addig mondom, mig leányom be nem jő — tudja-e, hogy Hanámat a megyéből a legelőkelőbb ifjak egyike kérte meg ? Nem — mond­tam — te senkié sem fogsz másé lenni, mint Rom Jánosé. Rom János egy igen finom ember, egy töké­letes gavallér, éppen ilyen volt atyád ; én azt akarom, hogy te boldog légy. Rom János úr hódolattal csókolta meg szám­talanszor anyósa kezeit, sőt mint egy előkelő gaval­lértól látta egy alkalommal a színház egyik páholyá­ban, a tiszteletre méltó urhölgy kezét szivéhez vitte, s ott tartotta éppen addig (a mennyire vissza­emlékezhetett) a meddig ez a főúri gavallér tartotta ott szive fölött azt a drága kezet. E kellemes jelenet hatása alatt folytatta Daró­czyné oktatásait és anyai nyilatkozatait. — Édes fiam, én olyan leányt adok magának, a­ki kész nagyúri dáma. Úgy neveltem, hogy a leg­magasabb társaságokban első lehessen. Remek tán­­czos, azt mondhatom ; remekül zongoráz, azt állítha­­hatom ; felségesen énekel, azt meg vallhatom. Lova­gol, de hogy, óh ebben tökéletesítettem, lovat úgy hajtani a Szécsenyi kisasszony se tudott. János fiam, értse meg, én főispánt reméltem férjemből, leányomat ahhoz készítettem, öltözetében, ezt értse meg, háztar­tásában, jövőjében, ezt vegye irányadóul. Segíteni fo­gom önt mindenben, és én érzem, hogy férfinak szü­lettem, én meg nem állottam volna a legmagasabbig. Férjem gyönge volt! Isten talán kezembe adta az el­ejtett fonalat. Ezért a fonálért Rom János ismét kezet csókolt, és a kezet ismét szívéhez nyomkodta. A sors örvendhetett, hogy itt két lélek mily szépen megérti egymást... Daróczy Ákosné csak egy röpke pillantással besuhant Taksony megyébe; Taksony városába; a főbb nemesség kastélyaiba; a különböző egyletekbe, hol a törekvő nők vezérszerepeket osztatnak ki ma­guknak, és férjeiket az adósságcsinálásban erélyesen támogatják; hamarosan megjelent egy fényes megyei ünnepélyen leányával, vejével, és aligha­nem unokájá­val, és elragadtatással szemlélte, hogy a régi szép napok tízszeres fénynyel jöttek vissza. Nem tudta megállani legbensőbb boldogságá­ban, hogy ne mosolyogjon az emberek gyávaságán, hiszékenységén, és szolgai alázatosságán. Kik úgy ellenök fordultak akkor — most épp azok legnagyobb tisztelőik. Azon is nevetett, hogy ez a János egy közönsé­ges lakatoslegényből föl tudta magát küzdeni a ke­­vély Taksony vármegye első képviselőjévé, vezér­­férfiává, hogy mit faragott ő ebből a kis műveletlen emberből. Mint vallásos hölgy, e látások után hálákat adott istennek és folytatta oktatásait, azt lehetne mon­dani parancsait. — Kedves fiam, hogy rendezte ön el a lako­­dalmi menetet ? A mágnások templomában akarom, hogy történjék az esküvő. A taksonyi bibornok-érsek fogja önöket összeadni. Ez a legszebben nyitja meg az ön pályáját. — De-------és Rom ur újból megragadta az intéző kezeket. . — Ezt bízza én reám. Én már ezt megírtam az érseknek. — Akkor .... — Természetesen az érsekhez illő lakodalmi vendég koszorúról kell gondoskodnunk. — Oh én már Halászy Sándor barátommal, ki több lapok számára küld saját tudósításokat, az egész lakodalmi, esketési Feszzugot le is írattam. Csak beküldj­ük a lapokhoz és szóról-szóra megjele­nik. Igen. Daróczyné még ilyet — magas műveltsége mel­lett is — nem hallott. Mohón kapott ahhoz a laphoz, melyet Rom János belső zsebéből kivett. — Ez kitűnő gondolat. Ilyen csak Pesten tör­ténhetik. És már le van írva ? — Le. Ha megengedi, olvasom. »Házasság. Főpolgári esküvő. Az egyetemi tem­plomban ma délelőtt esküdött örök hűséget------­— Tegye oda, hogy az érsekbibornok eskette. — Tehát : örök hűséget — oda fogom tenni — örök hűséget Bomháry Rom János, korunk nagy­­ratörekvő polgárságának vezéregyénisége, több egy­sületnek tagja és az » Excelsior «-egylet elnöke­­ róczfay Daróczy Ilona kisasszonynak, Taksonyvár­­megye egykori ünnepelt alispánjának, Daróczfay Da­róczy Ákos és Kudarfalvy Kudar Erzsébet Mária Antónia urhölgy egyetlen leányának. Nagyúri fény és pompa dolgában páratlan volt a fényes esküvő, mely egybegyűjtötte a polgári arisztokráczia szine­­virágát. Óriási közönség nézte a nagyszerű nászme­net felvonulását a Koronaherczeg-utczán, az Egye­­tem-utczán, hova a Rózsaliget és Retek-utczából ro­bogott a beláthatóan kocsik sora. A templom hajóját és a karzatokat a főváros és Taksonymegye­ legelő­kelőbb közönsége lepte el, mely a nászközönség szín­­gazdag képében talált ritkán élvezhető gyönyörűsé­get. A magyar díszruhák fénye és családi ékszerek ragyogása, almodora, toilettek páratlan elegancziája, egészen lekötötte a bámuló közönség figyelmét. A násznagy virágos bottal kezében------— — Jól megy, pompásan megy, kacsagott és sírt Daróczyné. (Vége az első kötetnek.) A Burg közelében. Reggeli 8 óra. Sötét felhők takarják az eget, a komor hangulatot fokozza a sok fekete lobogó, mely az összes házakon leng. Már kora reggel óta a feketébe öltözött emberek sűrű tömege, leginkább nők, fekete fátyollal özönlenek a város minden részé­ből a Burg felé, hogy bejuthassanak a kápolnába, hol a trónörökös ravatalra van téve. Minden uton, utczán és téren, mely a Burg felé vezet, csakhamar nagy tö­meg verődik össze s a kivonult katonaság csak ügy­­gyel-bajjal képes a Burg belsejébe vezető bejáratokat nyitva tartani. Az egyre jobban előnyomuló em­berár nagyon megnehezíti a rend fentartását. A régi Burg-színház romján, mely már csaknem egészen le van hordva, élénken dolgoznak egy óriási tribün fel­állításán a temetés alkalmából. A Burg kapujánál óriási a tolongás; a tömeg innen visszaszorítva, a József-térről, a külső kaputól, a Bellária felől igyek­szik a kápolnához eljutni. De minden hely tömve van s az udvari fogatok is csak nagynehezen képesek a sűrü tolongásban előre jutni. Csakhamar hire jár, hogy az óriási tolongásban több ember agyonnyoma­tott, vagy súlyos sérülést szenvedett. Csakhamar meg­jelentek a mentők, mi még inkább tápot ad a keringő híreknek. 9 óra. A Burg mindenfelől valóságos ostrom­zár alatt van s az összes oda vezető utczákat belátha­tatlan néptömeg lepi el. De a külvárosokból folyton új embertömegek jönnek. Igen nagy már a tolongás a Rothenthurmstrassen és a Ringen is, mert min­denki a Burg felé törekszik. A Lobkovitz-téren és az Augustinerstrassen a tolongás leírhatatlan. Az utóbbiba teljes lehetetlen eljutni. Még az Albrecht főherczeg palotájának környékén is óriási a tömeg. A kocsiközlekedés ez utczákon meg is szűnt. A Jó­zsefiért mindkét felől dragonyosok és gyalogság zár­ták el. A végtelen emberárból tompa moraj hangzik, rettenetes lehet a tömeg közepette lenni. A hírek, hogy sok embert agyonnyomtak, nem akarnak meg­szűnni. Egyik ember beszélt a másiknak, de azért senki sem akar helyéről távozni. A mentőtársulat több rögtönzött állomást állított fel, de a tömeg egé­szen elzárja őket a a kat vont sorfalat áttörték s igy sokaknak *»(@^ág által zseftélt burgkapuhoz eljutni. Ekkor a zűrzavar még inkább fokozódik. A rendőrség a tömegből több el­ájult nőt emel ki s viszi az Augustinerstrasse 12. számú házába. Beszélik, hogy egy gyermeket agyon­nyomtak. A zsebmetszők is felhasználták a jó al­kalmat, számos zsebtolvajlás történt. Egy tolvajt tet­ten ért a rendőrség. 10 óra. A Michaelerplatz felől a burgba vezető utak elzárattak. De azért itt is óriási tömeg tolong s be igyekszik jutni. A rendőrség csak a legnagyobb erőlködéssel tudja a tömeget visszatartani. Új rendőr­szakaszok érkeznek.A Graben, Kohlmarkt, a Planken­gasse, szóval a Burghoz vezető összes utczák tömvék. Csak a legnagyobb bajjal lehet áthatolni. Még kül­döttségek, melyek kocsin koszorút hoznak, is alig képesek a Burgba jutni. 12 óra. A tömeg még mindig szaporodik. In­tézkedések létettek, hogy az Augustinerstrassen a közlekedés nyitva tartassék. M­a 12 órakor egy vadász­zászlóalj jelent meg s elzárta a Lobkovitz-tért, mig a szintén szaporitott rendőrség az utcza másik végét zárta el. Ekkor a tömeg, mely előre haladni nem birt, elárasztotta a Lobkovitz-tért. 1ia 1 óra. Hire jár, hogy eddig tizenöt em­ber szenvedett súlyos sérülést, sőt h­á­r­o­m h­a 1 o 11- r­ó­l is beszélnek. Ez azonban nincs megerősítve. A mentőtársulat 45 tagja báró Mundy vezetése alatt reggel óta talpon van. 1 óra. A heves hózivatar daczára a tömeg nem távozik. Hire jár, hogy a József-téren, midőn a tömeget erőszakosan visszaszorították, egy nőnek mellkasát betörték. E bir azonban nincs megerősítve. De sok nőt ájultan szállítottak el. Csakugyan megsebesültek a tolongásban Tha­ler Anna, Lamiech Anna és Müller Anna. Mindhár­man azonnal orvosi segélyben részesültek. Az Augus­tinerstrassen levő franczia nagykövetség palotájától kezdve ez az utcza s több mellék­utcza még mindig katonai kordonnal van elzárva, de a közönséget alig lehet visszatartani. A trónörökös a közegészségügyről. Hogy Rudolf trónörökös mennyire át volt hatva az emberi élet jelentőségének tudatától, semmi sem mutathatná jellemzőbben, mint az a beszéd, melyet két évvel ezelőtt a hygienikusok nemzet­közi kongresszusán mondott. A kongresszus szervező­bizottságának elnöke, dr. Ludwig Ernő tanár köszönetet mondott Rudolf trónörökösnek, hogy elvállalta a kongresszus védnökségét, mire a trónörökös így válaszolt : »Tisztelt uraim! Szívélyes köszönetet mondva a szervező­bizottság elnökének megtisztelő szavai­ért, biztosítom önöket, uraim, hogy az öröm és büszkeség érzetével tölt el az, hogy védnökül áll­hatok a VI. nemzetközi hygienikus kongresszus élén. Az állam és a társadalom leg­becsesebb tőkéje az ember. Minden egyes élet bizonyos határozott érté­ket képvisel. Ezt megtartani és a természet­től változhatlanul megszabott határáig lehetőleg érintetlenül megőrizni, nemcsak a humanitás parancsa, hanem egyik legelső feladata minden közösségnek. Az egyes ember, bármily nagyok is az eszközök, melyek saját javának védelmére rendelkezésére álla­nak,mégis tehetetlen a természet amaz általános káros befolyásaival szemben, melyek mindnyájunkat kör­nyeznek. Itt csak közös törekvés segíthet. E nagy feladatot szolgálja a néprajz segélyével a hygienia­ségeknek előírja amaz utakat, melyeken az egész­ség ápolásának gyakorlati czéljait elérheti. Ha áttekintjük e kongresszus egyes tudósítói­nak jelentéseit, bámulni fogjuk, hogy az a tudo­mány, melyet önök annyi odaadással szolgálnak mindent magába ölel: a házat és az iskolát, a ter­melést és a háborút, a városokat és a falut, a köz­lekedést és az ipart. Hogy minden nemzet és állam oly jeles képvi­selőket küldött a mai gyűlésre, bizonyságát adja annak, mekkora a hygiéniának valósággal nemzet­közi fontossága. Benső megelégedéssel tölt el, hogy önöket uraim ebben a városban üdvözölhetem, mely serény tudományos munkásság és komoly kutatás középpontja. Ő Felségének a királynak, legkegyelmesebb uramnak nevében megnyitottnak nyilvánítom a VI. nemzetközi hygienikus és néprajzi kongresz­­szust.« Országos gyász. Dr. Kr­i­n­g­e­r István egyetemi rektor és dr. Heinrich Gusztáv, bölcsészetkari dékán ma reg­gel Bécsbe utaztak, hogy Rudolf trónörökös te­metésén a tudomány-egyetemet képviseljék. — A tudomány és műegyetemi olvasókör ma a következő fel­hívást bocsátotta ki: »Honfiak! Egyetemi polgárok! Nagy csapás érte nemzetünket! koronás királyunknak egyetlen fia, kihez annyi szép reményt fűzött hazánk, halva fekszik ravatalán. Rövid volt élete s gyászos a halála! Ő, kiben oly jó királyt s atyát vártunk, nem nyújthat orvoslást a nem­zet sérelmeinek s nem vigasztalhat­ja nemzetünket. Mindenki, kiben egy kis nyoma van a hazafias érzületnek, siratja e pótol­­hatlan veszteséget. Járuljunk mi is polgártársak a nemzeti gyászhoz s adjunk külsőleg is kifejezést ezen érzületnek azáltal, hogy mi is elfogadjuk a bizottságok által elfogadott karkötő gyászjelvényt.« * A kúria és királyi tábla tanácsüléseit e héten az országos gyász miatt csak szerdán kezdi meg.* Az állatorvosi tanintézetben az országos gyász miatt megszüntetett előadásokat szer­dán veszik fel újból.* A népszínházban Rudolf trónörökös gyászos elhunyta és az országos csapás következté­ben holnap, kedden, a temetés napján és holnapután, szerdán, mint a vigíliák első estéjén, nem lesz előadás.* A budai zeneakadémia, melynek az elhunyt trónörökös húsz év óta védnöke volt, részvét­feliratot intézett a király ő Felségéhez. Az akadémia a trónörökös ravatalára koszorút is küldött, szalag­jain e felírással: »Felejthetetlen védnöké­nek — a budai zeneakadémia.« * Al­. ker. állami főreáliskola tanári kara ma délben rendkívüli ülést tartott, melyen Mayer József igazgató meghatottan emlékezett meg az országot ért nagy csapásról. A tanári kar részvé­tének jegyzőkönyvileg adott kifejezést s elhatározta, hogy a hivatalos rekviemen képviselteti magát * z r-------— ——— —“•—* 2*-1’ Kalocsáról sürgönyzik, hogy Haynald bi­­bornoknak heveny­ tüdőhurutja miatt orvosai meg nem engedték a Bécsbe való utazást s igy Hay­nald nem vesz részt a temetésen. * A budapesti áru- és értéktőzsde holnap Rudolf trónörökös temetése napján zárva marad. * A fővárosi nagykereskedők a trón­örökös temetése alkalmából üzleteiket holnap, kedden délután zárva tartandják.*■ A budai kereskedőifjak bálját az országos gyász miatt február 9-éről 23-ára halasztott

Next