Pesti Napló, 1889. március (40. évfolyam, 60-89. szám)
1889-03-01 / 60. szám
60. szám. 40. évi folyam, BSBTTTTSa ........mi viiiSSmBSBSSBSSmS^^ Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p ü 1«t. A lap Kellami részét illető minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bementetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eL Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal * Ferencziek-tere, Athenben mé pillét. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken Serj , Budapest, 1889. Péntek, márczius l. mSfizetési feltételek! A reggeli és esti kiadás postán egyszerre kikldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként ! frt 50 kr. — 3 hónapra * írt 50 kr. — • hónapra • írt. Bs as Mű késéé» postal ktUSnkUldéw kirinUttk, po»t»bélyegzik»T«lüséW H kr, ........ »TBegjvdenktot 1 forint fslfllilwenért, Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »3 Pesti Napló kiadó hivatalátfca Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken Skr., A nyelv mint alkutárgy. Tisza Kálmán kormányra lépett azzal, hogy ő a kiegyezést meg fogja javítani. Sok kifogása volt ellene, alapos és alaptalan. A tíz évi gyakorlat kimutatta az első koncepczió hiányait; ezt maga a Deák-párt is belátta, úgy a pénzügyi, mint a gazdasági téren s hogy a hadsereg körül is maradtak javítani való teendők, senki nem tagadta, amint hogy maga a Deák-párt kivitte nem csak a határőrezredek feloszlatását, hanem a területi rendszer behozatalát is, hogy az osztrák ezredek hazánkból kivitettek, a magyar ezredek behozattak. A tisztképzésre pedig felállította a Ludovika-akadémiát. Ezen után nemzeti irányban haladnia kellett volna tovább. Amint Tisza kormányra lépett, elkezdette az alkudozásokat Ausztriával és a hadügyminisztériummal s 15 esztendő óta nem tesz egyebet, folyvást alkudozik és lealkuszik Magyarország jogaiból és érdekeiből. Mindig nagyobb függésbe hozta hazánkat Ausztriától, gazdaságilag, vámkötésekkel, bankegyezséggel, fogyasztási adók azonosságával ; tehát csupa oly dolgoknál, melyek közjogilag közös ügyet nem képeznek s melyeknél a nemzet önrendelkezési joga a legfontosabb anyagi kérdésekkel függ össze. Hazánk nem tudott gyarapodni, mint lehetett volna, ezek miatt. Azután minden esztendőben megalkudott a katonai döntő körökkel, engedvén minden kívánságuknak. Évről évre a delegácziókban a legnagyobb koncessziók árán vásárolta meg magának a katonai körök pártfogását, és soha a nemzet részére ellenkoncessziókat ki nem vívott. Azonkívül rábírta pártját, hogy a magyar törvényhozásban is minden jogot megadjon az országgyűlés a hadsereg részére, mit Bécsben kívántak , és ezért sem kapott a nemzet semmi viszontszolgálatot. Lett volna pedig a nemzetnek sok kívánni valója, mit senki se tagad, s ezeket szóba hozták ellenzékiek és kormánypártiak. De Tisza a nemzet részére kialkudni soha semmit nem volt képes, mivel hogy komolyan nem is akart. Azért nem, mert kerülte, hogy az ország érdekében a katonai döntő körökkel összetűzzön, s óvatosan kitért minden kérdésnek, melylyel azok neheztelését vonhatta volna magára, így hát folyton megalkudott a nemzet vérére és pénzére. Ezeket osztogatta ajándékba Ausztriának és az udvarnak, hogy kedves lehessen mindazoknál, kik nálánál hatalmasabbak. A nemzettől nem félt, azt behálózta, lenyűgözte, korrumpálta, élve és rendszeresen, hogy ne függjön a nemzettől, hanem a nemzet függjön ő tőle. Csak felfelé tekintette magát felelősnek, és ismerte el függését, s ezért minden egyezete oda irányult, hogy szolgáljon mindennel, akármit kívánnak tőle, a nemzetéből. Ezen politikának utolsó eredménye a védelmi javaslat. Ebben a megalkuvás politikája a végsőig menő. A hadsereg részére megadatik korlátlanul minden, az utolsó csepp vérig és az utolsó garasig. Minthogy ennél többet már képzelni sem lehet, az udvar és a katonai körök teljesen meg voltak Tiszával elégedve, s Tisza boldog volt, hogy így biztosíthatta magának felülről az uralkodást, megnyomorított nemzete fölött. Hogy pártja mindent megszavaz, arról biztos volt, és biztos lehetett. Többségére támaszkodva a parlamentben, semmibe vette az ellenzéket. Ezt a házban leszavaztatja, a sajtóban lenézi, az utczán rendőrökkel és katonasággal megfékezi. Hatalma korlátlanságának érzetében tehette, hogy mindent megadott, mit tőle kívántak. Ekkor tapasztalta 15 esztendő alatt először, hogy létezik a kormányon és pártján kívül nemzet, és ennek vétőjoga van. Kénytelen volt megtörve meghajolni a tiltakozó nemzet akarata előtt. Ezt sem tette férfiasan, nyiltan, teljesen. Az alkotmányról, melyre rátette volt kezét, hogy alku tárgyává tegye annak egy becses részét, kénytelen volt visszavonni kinyújtott karját, s az alkotmányt épségben hagyni, mert a nemzet jogát nem hagyta. Ami még idáig 67 óta alku tárgyát nem képezte Bécscsel szemben, Tisza megkezdte azt is: alku tárgyává tette a magyar nyelvet. Neki, a katonai körök kegyét keresőnek, áruczikk volt a magyar nyelv is. Lemondott róla. Nemcsak lemondott róla a hadseregben, de a hadsereg kedvéért az egész magyar közoktatást, húsz esztendő fáradságos eredményét gúzsba törte, s a germanizácziónak alávetette. Amit a hadügyminisztérium a hadsereg egysége s a német Armee-Sprache érdekében kieszelt, Tisza Kálmán alázatosan elfogadta ; a közoktatásügyi miniszter neki segédkezett. Erre is a nemzet vetőt mondott. A magyar nemzet nem alkuszik nyelvére, — ezt felelte Tiszának. A miniszterelnök szaladt Bécsbe a magyar nyelvért kegyelemért rimánkodni; nem a nyelvet féltette, hanem hatalmát. A katonai körök azonban hajlandóbbak voltak engedni az alkotmánykérdésben, mint a nyelvkérdésben. A jog kevésbbé gonirozza őket, mert hiszen a hadsereg egyáltalán nem ismer alkotmányt. Megmondta a honvédelmi miniszter nyíltan, hogy a király elismeri a czímben a dualizmust, azés a kötszót a »cs« és »k« betűk között, a hadsereg pedig el nem ismeri. Ez sem véletlen, hanem szándékos. Az »és«-nek kihagyása a hadseregnél annyit tesz, hogy e testület csak az egységes birodalmat ismeri el, Magyarország különállását tagadja. Hogy a királylyal szemben a hadseregnek külön államjoga van, melyben egy szó sincs a magyar közjogban, nem sokat törődik vele, benn* van-e y^törvényben a tiz év vagy sem, ezt konczedálta — nem ugyan ]$8w^er^wrszivesen, de mivel a jognál többre becsülte a hatalmat. Adja meg Magyarország a hadseregnek mindazt, mit a véderőjavaslatban a hadügyminisztérium tőle követel s ám tartsa meg a jogot. Idővel majd ki lehet azt is csikarni tőle. Hanem a magyar nyelv törvényes elismertetését a hadseregben, semmi szín alatt megengedni nem akarták. A 25. szakasz maradjon változatlanul. A rimánkodó Tiszának a magyar nyelvre nézve törvényen kívül némi ígéreteket tettek mégis. Ugyanis belátták, hogy ha Tisza bukik, a 25. szakasz vele bukik. Bárki más a nyelvkérdésben teljes koncessziókat volna kénytelen követelni. Hogy lehetővé tegyék maradását, csekély értékkel bíró engedményeket adtak a nemzet megnyugtatására, azt hívén, hogy ezzel Magyarország beéri. Ha ezen engedmények érnek valamit, bármi keveset érnek, ez is az ellenzék vívmánya. Ha nem tüntet az ifjúság, nem küzd a parlamenti ellenzék oly erősen, ha nem tiltakozik a nemzet: se Gajáry-féle javaslat, se Fejérváry-féle utasítások, se a német tankönyvek magyarra fordítása, sem kivételesen a tiszti vizsgának magyarul letehetése, sem magyarul értő tanárok és vizsgáló bírák nincsenek. Kétségkívül ez is az ellenzék győzelme. Ámde ezen engedmények oly elégtelenek, belső értékük csekélységénél és biztosíték nélkül való alaki hibájuknál fogva, hogy ezekkel senki be nem érheti. Míg a tanítás nyelve nem magyar, a vizsga nem magyar, a vizsgáló bírák önkényétől függ, hogy a ki nem németül felel, megbuktassák, s mig a kétévi szolgálat büntetése fenyegeti azokat, kik németül nem tudnak, végre mig a magyar nyelv jogai a törvényben nem biztosíttatnak, mindaddig a nemzet nem lehet megnyugtatva, s az ellenzéknek kötelessége a küzdelmet teljes erejéből folytatni. E ponthoz érve, a legelszomorítóbb jelenséghez jutottunk, mely úgy a Tisza-minisztériumra, mint a szabadelvű pártra nézve Magyarország történetében örökre kompromittáló lesz: oda jutottunk, hogy a magyar kormány és a parlament többsége áruczikknek tekinti a magyar nyelvet, s felette üzleti alkudozásokba bocsátkozik az osztrák kormánynyal és a közös hadügyminisztériummal egyfelől az ellenzékkel és a nemzettel másfelől, hogy menynyi magyar nyelvet engedélyezne a hadügyminisztérium a magyar ifjúságnak, és mennyi német nyelvet követel tőle viszont, hogy mennyit áldoz föl állami nyelvéből a nemzet A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 28. — Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva. Bum-Bum. — A Pesti Napló eredeti tárczája. — (I.) Ritka az igéki erős érzés, — a nagy szenvedély manapság: annyit áldott czivilizácziónk letörölte rólunk az örök ős természet himporát s helyét az okoskodás és számítás foglalá el. Pedig szép természeti tünemény az: akkor érzi az ember igazán, hogy ember — a természet alkatrésze, — testvére a fáknak, folyóknak s’ látszólag ősi néma szikláknak: a kit egyszer a nagy érzés megragadott, ahhoz a fák, folyók, sziklák, az aranyban úszó fellegek s az esthangulat mind beszélnek, s mind egy nyelven, mindnyájunk első anyanyelvén, az örökös természet nyelvén .... Hatalmas tünemény az az igazi nagy érzés, csakhogy wilferesen ismerik már ma. Szép és ritka a vadvirág, melynek kelyhéből bóditt illat árad elő. Egy ily vadvirágot leltem én bolyongásom közben; — leszakítottam és most figyel-elgondolkozom rajt^T. . . ** -• n» * Volt nekünk katonáéknál egy kedves főhadnagyunk, kit sohasem hívtunk az igazi nevén, hanem egyszerűen csak Bum-Bumnak. Szépen nőtt, afféle »aczélos« termetű huszonnyolcz éves bécsi ember volt; arcza szabályos és kellemes, orra hajlott s szemei zöldek és minden perezben változó kifejezésűek. Legfeltűnőbb volt azonban az egész emberen arczának viharedzett, sőt vörös színe, melynek keretéből valami sajátságos kihívó ártatlansággal rítt ki az »impertinent blond«, finom bajusz és baj. A haj! — erre vonatkozólag a legapróbb betűkkel s a leghalkabban kell valamit megjegyeznem. Bum-Bum-nak t. i. egyik gyöngéje az volt, hogy érző szívü létére szeretett bajából egyes fürtöket örök emlékül oda ajándékozgatni hölgyismerőseinek. S igy beállott az a szinte talán hihetetlenül hangzó körülmény, hogy megkopaszodott, nyilván ezen exczentrikus passziójának esve áldozatául. Ennek következtében kis parókát volt kénytelen viselni a feje búbján, mely azonban oly ügyesen volt arra a melancholikus helyre alkalmazva, hogy mit se lehetett észrevenni. Föllépését leginkább azzal a katonai műkifejezéssel lehetne jellemezni, hogy »ein verflucht Bchneidiger Kerl« volt. Kedves »veanerisch« nyelven igen élénken tudott beszélni, de a magyart mindig csak törte. Hej, de sok bakot is lőtt! Egyszer egy vidéki földbirtokosnál meg akarta tudni, hogy hogy hívnak egy hölgyet s e czélból igy tette föl a kérdést a mellette ülő fiatal asszonynak: »mondjon csak meg én nekem, édes nagysád, hogy kinak ott aztat a per kisasszonyt ?« Ő persze huszár létére a színeket csak a lovak után ismerte. Képzelhető, mennyit nevettek tört magyarságán a nők. Ezt Bum-Bum nem is bánta, csak akkor jött ki a sodrából, ha elkezdett valamit magyarázni s a leányok félóra múlva sem értették meg, hanem csak hitetlenül nevettek a szemébe. Ilyenkor besülyeszté erős nyakát atillája gallérjába s ott hagyta őket, mérgesen morogva magában: »dumme Gans, — dumme Gans.« Különben Bum- Bumnak meglehetős szerencséje volt a nőknél, — igaz, hogy az egyenruha igen jól is állt neki; különösen lóháton nézett ki jól, midőn a vörös komót-csákónak a színe szinte összeolvadt arczának élénk piros színével s a napban aranyosan tündöklő szőke bajusza alól erőszakos hanglejtéssel dörögtek le a kommandók ... És mégis volt valami körülötte.... ami nyugtalanított, szinte megijesztett; volt valami a levegőben körülötte, változó, zöldes szemeinek a járásában s olykor meg-megremegő erős kezeinek egy-egy mozdulatában, ami arra késztette a mellette ülőt, hogy úgy lopva, oldalról rápillantson s egész titokban, lelke legfenekén megsúgja önmagának, hogy jobb volna talán egy székkel tovább ülni.... Nem mintha Bum-Bum rossz modorú, vagy szemtelen lett volna, oh legkevésbbé sem, hisz Bum a legudvariasabban egyegett és nevetett, nem az , valami természetfölöttilett benne s ez tette az embert oly zavarttá és tartózkodóivá vele szemben. Azt mondják, a nőknek finom és éles érzékük van, már pedig tény, hogy a leányok Bumm-Bummtól általában véve ösztönszerüleg féltek. A££r a vidéki földbirtokosoknál fordult meg, akár a pesti bálokra jött fel, — a leányokra egészen nevetséges hatást gyakorolt, — hogy ezt a banális kifejezést használjuk, egész elkábitotta őket. Ha keringőre kiállottak, s a főhadnagy aranysujtásos karjával átfogta derekukat, — a leányok szinte ijedve néztek föl rá, vagy meg-megremegtek, mint a galambok vihar alatt. Egyszer egy ily alkalommal, midőn Bum- Bum ép át akart karolni egy leányt, hogy tova keringőzzenek, a leány egy sikolylyal szökött ki karjaiból, futott, futott a túlsó szoba túlsó sarkába, ahol is egy pamlagra dőlt és jól kisírta magát. Mikor pedig Bum-Bum oda ment hozzá, hogy megvigasztalja, a leány úgy védekezett, mintha maga a Sátán állana előtte egy szép huszárfőhadnagy helyett. — Sohse felejtem el, — egyszer a vidéken együtt voltunk látogatóban egy háznál. Többen voltak a szalonban s nekem mindjárt feltűnt, hogy két csinos leány egy sarokban összebújva nem veszi le a szemét Bum-Bumról. Olykor összerázkódtak (mint égzengéskor a vidékiek) és egymásra néztek: »Úgy félek tőle!« — »Én is!« — sugák egymás fülébe.E két leány később halálosan összeveszett Bum-Bum felett, noha az előtt a legjobb barátnők voltak, amivel különben nincs sok mondva........Hát szóval volt körülötte a levegőben valami, — démoni vonások voltak benne. Mert — ki ne nevessenek — két ember lakott benne; két anynyira különböző lény, hogy voltak kik Bum-Bummal egyszer találkozva, — a leközelebbi alkalommal nem ismertek rá és megesküdtek volna, hogy sohasem látták őt azelőtt. Igen, két ember lakott benne. ...se két lény talán sohasem ismerte egyik a másikát. Néha hosszan elnéztem-----------s mindig az a szegény őrült romantikus költő Hoffmann és ama rejtélyes homályba burkolt bizarr Poe Edgar jutottak eszembe. Az előtt mindig neveztem az előbbinek Frater Medardus-féle kettős léti tanát s az utóbbinak William Wilson-féle rémes metamorfózis-vallását — de most kétkedni és ezzel együtt hinni kezdettem benne. Mert, ismétlem, az az »impertinent blonde szép bajusz s azok a zöldes szemek mögött két-egy ember lakott. Kik voltak ezek ? Az egyik egy gyermeteg kedélyű, kedves jó fiú volt, a legudvariasabb gavallér s páratlanul ha pajtás, kivel kitünően lehetett mulatni. Zöldes szemein fájdalmas, bánatos melancholia szűrődött át, melyet a legkellemesebben ellensúlyozott a szája körül játszó bús mosoly. Erőteljes arctélén látszott, hogy eszes ember, az is volt. Ötletein gyakran elcsodálkoztak czivilista szakemberek is, néha órák hoszszáig tartó vitatkozásba elegyedett velük, mely alatt azonban sohase hagyta el arczát a fájdalmas mosoly. Szőke »lerchenfeldi rexerei« békésen simultak halántékához , míg kissé duzzadt érzéki ajkairól ékesen folyt a szó. Az ember szinte elcsodálkozott, hogy jut egy katonának a Nirvána az eszébe, hogy jut ez a csinos fiatal tiszt erre a borongós filozófiára ? Kezét hanyagul tévé atillája zsebébe s fejét kissé félrehajtva beszélt-----------s a vele szemben ülő nő meg nem állhatta, hogy bizalmasabban ne hajoljon előre s ne nézzen a szemébe, észre nem véve tán, hogy valami ködös hangulat vesz erőt rajta, melyen át mindig élénkebben szúr keresztül az a két zöld szem.... Ah, higgyék el, Bum-Bum érdekes ember volt! A másik — de hölgyeim, meg ne ijedjenek — egy félelmes szörny volt. Arczban legkevésbbé sem hasonlított az előbbihez : bajusza néma dühvel borult ajkaira s orrának hajlása a legkegyetlenebb zsarnokok arczelére emlékeztetett. Szemeinek nem is volt kifejezése ; vérrel valának azok aláfuttatva s valami üres őrülettel meredtek előre. Reszketett tőle ember és állat. Még feljebbvalói sem lárták tanácsosnak kikötni vele. Hangja rikácsolóan hörgő volt, míg kezei a mindig kissé túl hosszú blouse ujjában idegesen elkékülve remegtek. Kitűnő, de a legkegyetlenebb lovas volt, akit életemben láttam, különösen remondákat tudott jól belovagolni. Féktelen vad ló ledobhatta, de ő azért sohasem bocsátotta el a kantárszárat, még ha a fékevesztett paripa ötször körülhurczolta is a gyakorlótéren árkont bokron keresztül. Szinte belevakult dühébe: ha az ember a fekete sipka fényes ernyője alatt azt a lilaszínbe vöröslő arcot meglátta, ösztönszerűleg kitért előle, tudva, hogy ez az ember mindenre képes. Ha valamely ló javíthatlannak tűnt föl előtte, dresszuráját egy u. n. Edelsheim-féle rockerrel végezte, mely összetörte a ló álkapcsát, úgy hogy az állat harmadnapra beledöglött. Számos párbaja közt egyben, tudom, öt lépésre hivott ki valakit pisztolyra. S talán okosabban tette ellenfele hogy még az utolsó éjjelen örökre eltűnt........ No annyi bizonyos, hogy ez a Bum-Bum nem ismerte személyesen azt a másikat, mert különben tudom, egy óra alatt nem öt, de három lépésre szóló háromszoros golyóváltásra veszett volna össze vele. Borzasztóan bánt a legénységgel. Agyba-főbe vert az őrmesterektől kezdve le az utolsó regrutáig mindenkit. Hej, ha megdühödött, volt dolga az ostor ezüstös véginek és a hegyes sarkantyúnak. Néha a másik Bum- Bum mintha sejtette volna, hogy lényének ama sötétebb fele miket tett, mert ebéd alatt olykor mereven könyökölve bámult a szemközt levő falra .... Egyszer azonban Bum-Bum pórul járt : egy napon lényének ama dühösebb lakosa véres sarkantyúval ment ki a kaszárnya udvarából , ugyanakkor vittek egy huszárt »ispitálba«. Egy óra múlva megjelent a másik Bum- Bum a kaszárnyában. Kissé fáradtnak látszott és sápadt volt, de azért szokott, derűs hangján kérdé, hol van az a huszár, akit az a baleset ért... Megmutatták neki, ott feküdt a szelíd szőke fiú az ágyon, a lába véres rongyokkal volt összekötözve. A főhadnagy gyöngéden fölé hajolt, megsimogatá fejét s óra hosszat maradt nála. Ápolta, bocsánatát kérte, pénzt adott neki .. .hja, de a büntetést mégse lehetett ezúttal elkerülni. Fent volt a két Bum-Bum Bécsben két hétig: az egyik többnyire aludt, a másik pedig busán s okos szemeiben fájdalmas melancholiával nézett ki a rácsos ablakon. Mikor visszajöttek s a társaságban a hölgyek tudakozódtak, hogy a főhadnagy úr hogy mulatott odafent, — az egyik Bum csak finoman mosolygott, de a másik idegesen tépte kardja bojtját.... Százados kapitányaival ritkán tudott kijönni; első ezredétől is azért kellett eljönni, mert a kapitányát........szó szóval veszedelmes egy ember volt. A hölgyek természetesen csak azt a gyermeteg kedélyű bánatos gavallért ismerték , a másik csak ritkán jelent meg társaságban. De azért gyakran ott ólálkodott amannak széke körül s a szalon félhomályában pillanatra olykor előtűnt az az iszonyúan eltorzult sötétvörös arcz, — akár csak egy bomba, melynek kanócza sisteregve ég le... Néha, midőn Bum- Bum vidoran fölkaczagott és zöldes szemei szinte ki se látszottak klaszin-vörösre tagolt arczából, vagy csak mint sárgás sugarak szúrtak ki szőke pillái alól: a társaság pillanatra meghökkent s a zavart mosolyok közepette mindenkinek önkénytelenül eszébe jutott; vájjon nem a hirtelen átcsapó düh őrülten tomboló kaczaja ez ? Rejtélyes kettős lénye igy nem egyszer villant át társaságban a különben finom modoron. Ha valaki lelkében bár egész akaratlanul azokat a húrokat érintette, melyek már a másik ember lényéhez tartoztak, egyes tünetek, mint a nyakon vagy halántékon hirtelen kidagadó ér, a homlok sötét összeránczolása,különös fejtartás, a szép, de érzéki ajkaknak remegő nyitva felejtések jelzették a rögtöni metamorfózist. Egyszer a háziasszony épp egy ily pillanatban lépett a terembe s ijedten kérdé: Ki az ott ?... A körülállók rendesen nagy kaczajjal ütötték el a dolgot, de magukban egyet nyeltek s fogaik közt fejcsóválva morogtak egyet mást. . .Azontúl aztán óvatosabban beszéltek vele s többet nevettek a viczczein. Ha a főhadnagy egy lóról azt mondotta, hogy kemény szája van s valaki ellentmondott, még egyszer a legudvariasabban ismételte véleményét, — de aztán hangja rikácsolóvá vált, arcza ránczba szökött s ajkai reszketni kezdettek: »Was, du glaubst net?« — s e szavak szinte rőtvörösen remegtek le ajkairól. A vitatkozó meglepetve nézett fel s elhallgatott — Ismét eszembe jutnak Poe és Hoffmann s rejtélyes kettős lényeik bizarr sorozata........Gyakran oda hajoltam Bum-Bum mellé s valami théma fölött évődve vele elnéztem zöldes szemeiben annak a két lénynek változó fölbukkanását és eltűnését avagy tüneményes egymásba olvadását. Ha úgy meg lehetett volna fogni őket........Néha szándékosan a legtávolabb eső hangokat érintettem meg e bizarr klaviatúrán s figyelmesen meredtem arczába: csakugyan a zöldes szemek fénye valahogy megtört, üresen kezdettek előre lógni, a két barázda az orr mellett szélesedni kezdett, a homlokon hieroglyfszert ránczok rángatóztak: ez más ember volt, más valaki ült mellettem, abba is hagytam a témát, minek is folytattam volna, hisz ez az ember úgy se tudja, miről beszéltünk amazzal.... * Ab mi és a fiatalabb tisztek azért imádtuk Bum-Bumot. Őszinte, jó fiú volt ő, menten mindennemű affektácziótól. Ha éjjel fölvertük a czigánynyal, jött velünk mulatni, mint a szófogadó gyermek .... Egy baja volt neki csak : nagyon szerette a nőket, nagyon erősen tudott érezni és ez hiba a mai czivilizált világban. S annál a két bizarr lénynél fogva, kik benne laktak, végig tudta szeretni a szerelmet annak egész skáláján, a courtisane-szerelmétől fel a legmagasabbig.... S meg is ragadta őt néha az a rejtélyes nagy érzés, melyben emberi erő, egyéniség, akarat megsemmisülnek s helyüket a szent Természet foglalja el. Az ily viharokkal, barázdákkal gazdagon bontakozott ki szép, katonás arcra. Mostan egy ily furcsa história jut eszembe róla.... Prkil Gruxa, és mennyiben ismeri el a német nyelv hivatalos fölényét? Ezen okoskodnak a kufárok. Kiegyezés a magyar nyelv fölött Ausztriával ; ez a legújabb találmány a Tiszakormány mindent elközösítő megalkuvási politikájában. A hatalom megtartásáért egy darabot a magyar nyelvből odadobnak, egy darab germanizácziót elfogadnak. A többségnek tetszik igent mondani. A nemzet felháborodással látja a pártpolitikának e szörnyű elfajulását. A nemzet haragot és undort érez , de ők semmit sem bánnak, kik Tisza személyes hatalmában keresik minden politika létjogát. Hiába azonban minden igyekezetük, Tisza Kálmán uralkodása menthetetlen. Megbukott Floquet, megbukott Crispi, utánuk megy talán Tisza. Most ilyen időjárás van Európában. Budapest, febr. 28. Péchy Tamásnak, mint a képviselőház elnökének azon nyilatkozata, melyet a mai ülésén tett, hogy »nem kíván elnökölni,« ha az ellenzék nem teszi lehetővé a nyugodt tárgyalásokat, ma a pártkörök részéről különböző magyarázatokban részesült. Péchy Tamás ezen nyilatkozatát elsősorban azzal hozzák kapcsolatba, hogy a kormánypárt már régóta elégedetlen Péchy Tamással és ennek az elégületlenségnek a kormánypárti sajtó is részint nyíltan, részint leplezetlenül, már több ízben adott kifejezést. De ebből kifolyólag Péchy Tamásnak mai nyilatkozatát kapcsolatba hozzák azzal a körülménynyel is, hogy a képviselőházban az elnökséget a 25. §. tárgyalása alatt ki akarják venni Péchy kezéből, és át akarják adni a, közelebb választott alelnöknek Bokross Eleknek, kinek elnöklésétől a kormánypártiak »sokat várnak.« Állítólag Péchy Tamás azért nyilatkozott volna ma olyképen, mint fent említettük, hogy mintegy a saját óhajtásából történnék, hogy az elnöklés Bokross Eleknek fog átadatni, nem pedig úgy, mintha Péchy Tamás kénytelen volna helyét, habár csak egyelőre, az új alelnöknek engedni át. Hogy mi igaz e hírekből, azt már a legközelebbi napokban látni fogjuk. Államtitkár és képviselő. Azon válasz alkalmával, melyet Matlekovics államtitkár a nála járt választói küldöttséghez intézett, érdekes lesz talán visszaemlékezni, hogy a főváros VII. kerületének már volt egy ízben olyan képviselője, ki államtitkári hivatalt is viselt, s kinek önzetlen hazafisága mellett Kossuth Lajos »Iratai«-ban melegen tanúskodik, s kinek állításaira gyakran hivatkozik Kossuth, nevezvén őt: »európai hitű, kitűnő államgazdászunk« , boldogult Horn Ede. Horn Ede, az »államtitkára másként fogta fel képviselői állását! Horn azon eshetőségre nézve, hogy a kormány a valódi szabadelvűség útjáról letérhetne, következő nyilatkozatokat tette választói előtt 1875. évi junius hó 6-án tartott programmbeszédjében : »Vegyék végül te polgártársaim azon ünnepélyes kijelentésemet, hogy mindezen fővárosi, mindamaz országos érdekeket mindig a becsületes meggyőződés férfias függetlenségével fogom képviselni s csekély tehetségem mérvében védelmezni. Azt hiszem, hogy 20 évi barczs szenvedésteljes nyilvános működésem senkit sem jogosít fel, elvhűségem s függetlenségemben kételkedni. Avagy eltagadtam volna egész múltamat az által, hogy a megtisztelő felhívásnak engedve, beléptem közvetlen munkásai közé azon kormánynak, mely éppen amaz elvek s nézetek foganatosítására törekszik, melynek annyi idő óta jelentéktelen, de tántoríthatlan közkatonája voltam......... Uraim! államtitkár vagyok ma, talán még holnap is; mindenesetre csak addig, míg hasznost vélek tehetni, képviselő pedig, ha önök bizalma azzá felszentel, 3 évig maradok. Legyenek biztosítva, hogy az államtitkári állomás soha el nem felejteti velem a képviselői mandátumot; hogy az ország érdekeit mindenkor a kormány érdeke fölé fognám helyezni, ha ezek valaha ellentétbe jöhetnének egymással.« 1875. június 17-ikén Horn Ede így szólt: »Már kijelentettem múltkori magyar beszédemben és nem habozom kijelentésemet ma ismételni: én majdnem lehetetlennek tartom, hogy ama kormány törekvései, melynek munkája lenni szerencsém van, valaha az önök nézeteivel és czéljaival s az enyémekkel ellentétbe juthassanak ; ha azonban e fölöttébb valószínűtlen eset bekövetkeznék, akkor én, mint szabad és független ember, aki mindig voltam, tudni fogok mindenekelőtt polgári kötelességemnek és azoknak a kötelességeknek eleget tenni, melyeket esetleg az önök mandátuma fog reám inbázni. . . Egy lépéssel tovább megyek. Aligha tévedek, ha fölteszem, hogy önök a terézvárosi választási kerület jelöltségét nem azért ajánlották föl nekem, mivel államtitkár vagyok, hanem mindamellett, hogy az vagyok.« Ugyanez év június 27-kén Horn Ede a következőket mondta: »Szabadelvű haladás minden téren: ez volt mindenha jelszavam és ha a kormányban, melyben ma a liberális elem a túlnyomó, a meglepő gyors és változó krízisek következtében a reakczionárius elem jutna túlsúlyra, vagy ha a kormány eltérne az általános haladás elvétől, akkor én újra vissza fogok térni az ellenzékhez és önök uraim, szintén készek lesznek engem ebben követni.« A Crispi-kormány lemondása. Nevezetes, de éppen nem váratlan eseményt jelentenek távirataink az örök városból. A Crispi-kormány beadta lemondását Napok óta jeleztük, hogy az olasz kormány válságos helyzetben van, sőt tegnap félhivatalosan híresztelték, hogy Crispi el akarja halasztani a képviselőházban napirenden levő pénzügyi törvényjavaslatok részletes tárgyalását, hogy időközben nagyobb arányú reorganizáció tárgyává tehesse minisztériumát. Tegnap még az volt szándéka, hogy a kamarától egyszerűen azt fogja kérni, halaszsza el a ház a részletes tárgyalást, mire azután hozzálát a kabinet átalakításához. De nem így történt a dolog. Amint ma az ülést megnyitották, Crispi általános meglepetésre egyszerűen azt jelentette, hogy beadta lemondását.