Pesti Napló, 1889. március (40. évfolyam, 60-89. szám)

1889-03-01 / 60. szám

60. szám. 40. évi folyam, BSBTTTTSa ........mi viiiSSmBSBSSBSSmS^^ Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p ü 1«t. A lap Kellami részét illető minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bem­entetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eL Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal­­ * Ferencziek-tere, Athenben m­é pillét.­ A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S­erj , Budapest, 1889. Péntek, márczius­ l. mSfizetési feltételek! A reggeli és esti kiadás postán egyszerre kikldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként ! frt 50 kr. — 3 hónapra * írt 50 kr. — • hónapra • írt. Bs as Mű késéé» postal ktUSnkUldéw kirinUttk, po»t»bélyegzi­k»T«lüséW H kr, ........ »TBegjvdenktot 1 forint fslfllilwenért, Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »3 Pesti Napló­ kiadó­ hivatalátfca Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S­kr., A nyelv mint alkutárgy. Tisza Kálmán kormányra lépett azzal, hogy ő a kiegyezést meg fogja javítani. Sok kifogása volt ellene, alapos és alaptalan. A tíz évi gyakorlat kimutatta az első konc­ep­­czió hiányait; ezt maga a Deák-párt is be­látta, úgy a pénzügyi, mint a gazdasági téren s hogy a hadsereg körül is maradtak javítani való teendők, senki nem tagadta, a­mint hogy maga a Deák-párt kivitte nem csak a határőrezredek feloszlatását, hanem a területi rendszer behozatalát is, hogy az osztrák ezre­­dek hazánkból kivitettek, a magyar ezre­­dek behozattak. A tisztképzésre pedig fel­állította a Ludovika-akadémiát. Ezen után nemzeti irányban haladnia kellett volna tovább. A­mint Tisza kormányra lépett, el­kezdette az alkudozásokat Ausztriával és a hadügyminisztériummal s 15 esztendő óta nem tesz egyebet, folyvást alkudozik és leal­kuszik Magyarország jogaiból és érdekeiből. Mindig nagyobb függésbe hozta hazánkat Ausztriától, gazdaságilag, vámkötésekkel, bankegyezséggel, fogyasztási adók azonossá­gával ; tehát csupa oly dolgoknál, melyek közjogilag közös ügyet nem képeznek s me­lyeknél a nemzet önrendelkezési joga a leg­fontosabb anyagi kérdésekkel függ össze. Hazánk nem tudott gyarapodni, mint lehetett volna, ezek miatt. Azután minden esztendő­ben megalkudott a katonai döntő körök­kel, engedvén minden kívánságuknak. Év­ről évre a delegácziókban a legnagyobb konc­essziók árán vásárolta meg magának a katonai körök pártfogását, és soha a nemzet részére ellenkonc­essziókat ki nem vívott. Azonkívül rábírta pártját, hogy a ma­gyar törvényhozásban is minden jogot meg­adjon az országgyűlés a hadsereg részére, mit Bécsben kívántak , és ezért sem kapott a nem­zet semmi viszontszolgálatot. Lett volna pe­dig a nemzetnek sok kívánni valója, mit sen­ki se tagad, s ezeket szóba hozták ellenzékiek és kormánypártiak. De Tisza a nemzet részére kialkudni soha semmit nem volt képes, mivel hogy komolyan nem is akart. Azért nem, mert kerülte, hogy az ország érdekében a ka­tonai döntő körökkel összetűzzön, s óvatosan kitért minden kérdésnek, melylyel azok ne­heztelését vonhatta volna magára, így hát folyton megalkudott a nemzet vérére és pénzére. Ezeket osztogatta ajándék­ba Ausztriának és az udvarnak, hogy kedves lehessen mindazoknál, kik nálánál hatalma­sabbak. A nemzettől nem félt, azt behálózta, lenyűgözte, korrumpálta, élve és rendszere­sen, hogy ne függjön a nemzettől, hanem a nemzet függjön ő tőle. Csak felfelé tekintette magát felelősnek, és ismerte el függését, s ezért minden egyezete oda irányult, hogy szol­gáljon mindennel, akármit kívánnak tőle, a nemzetéből. Ezen politikának utolsó eredménye a vé­delmi javaslat. Ebben a megalkuvás politikája a végsőig menő. A hadsereg részére megada­tik korlátlanul minden, az utolsó csepp vé­rig és az utolsó garasig. Minthogy ennél többet már képzelni sem lehet, az udvar és a katonai körök teljesen meg voltak Tiszával elégedve, s Tisza boldog volt, hogy így biz­tosíthatta magának felülről az uralkodást, megnyomorított nemzete fölött. Hogy pártja mindent megszavaz, arról biztos volt, és biz­tos lehetett. Többségére támaszkodva a par­lamentben, semmibe vette az ellenzéket. Ezt a házban leszavaztatja, a sajtóban lenézi, az utczán rendőrökkel és katonasággal megféke­zi. Hatalma korlátlanságának érzetében tehette, hogy mindent megadott, mit tőle kívántak. Ekkor tapasztalta 15 esztendő alatt elő­ször, hogy létezik a kormányon és pártján kívül nemzet, és ennek vétő­joga van. Kény­telen volt megtörve meghajolni a tiltakozó nemzet akarata előtt. Ezt sem tette férfiasan, nyiltan, teljesen. Az alkotmányról, melyre rátette volt kezét, hogy alku tárgyává tegye annak egy becses részét, kénytelen volt visszavonni kinyújtott karját, s az alkotmányt épségben hagyni, mert a nemzet jogát nem hagyta. A­mi még idáig 67 óta alku tárgyát nem képezte Bécscsel szemben, Tisza megkezdte azt is: alku tárgyává tette a magyar nyelvet. Neki, a katonai körök kegyét keresőnek, áru­­czikk volt a magyar nyelv is. Lemondott róla. Nemcsak lemondott róla a hadseregben, de a hadsereg kedvéért az egész magyar köz­oktatást, húsz esztendő fáradságos eredményét gúzsba törte, s a germanizácziónak alávetette. A­mit a hadügyminisztérium a hadsereg egysége s a német Armee-Sprache érdeké­ben kieszelt, Tisza Kálmán alázatosan elfogad­ta ; a közoktatásügyi miniszter neki segéd­kezett. Erre is a nemzet vetőt mondott. A ma­gyar nemzet nem alkuszik nyelvére, — ezt felelte Tiszának. A miniszterelnök szaladt Bécsbe a ma­gyar nyelvért kegyelemért rimánkodni; nem a nyelvet féltette, hanem hatalmát. A katonai körök azonban hajlandóbbak voltak engedni az alkotmánykérdésben, mint a nyelvkérdés­ben. A jog kevésbbé gonirozza őket, mert hiszen a hadsereg egyáltalán nem ismer al­kotmányt. Megmondta a honvédelmi minisz­ter nyíltan, hogy a király elismeri a czímben a dualizmust, az­­és a kötszót a »cs« és »k« betűk között, a hadsereg pedig el nem is­meri. Ez sem véletlen, hanem szándékos. Az »és«-nek kihagyása a hadseregnél annyit tesz, hogy e testület csak az egységes biro­dalmat ismeri el, Magyarország különállását tagadja. Ho­­gy a királylyal szemben a had­seregnek külön államjoga van, melyben egy szó sincs a magyar közjogban, nem sokat tö­rődik vele, benn* van-e y^törvényben a tiz év vagy sem, ezt konczedálta — nem ugyan ]$8w^er^wrszivesen, de mi­vel a jognál többre becsülte a hatalmat. Adja meg Magyarország a hadseregnek mind­azt, mit a véderőjavaslatban a hadügyminisz­térium tőle követel s ám tartsa meg a jogot. Idővel majd ki lehet azt is csikarni tőle. Ha­nem a magyar nyelv törvényes elismertetését a hadseregben, semmi szín alatt megengedni nem akarták. A 25. szakasz maradjon válto­zatlanul. A rimánkodó Tiszának a magyar nyelvre nézve törvényen kívül némi ígéreteket tettek mégis. Ugyanis belátták, hogy ha Tisza bu­kik, a 25. szakasz vele bukik. Bárki más a nyelvkérdésben teljes konc­essziókat volna kénytelen követelni. Hogy lehetővé tegyék maradását, csekély értékkel bíró engedmé­nyeket adtak a nemzet megnyugtatására, azt hívén, hogy ezzel Magyarország beéri. Ha ezen engedmények érnek valamit, bármi keveset érnek, ez is az ellenzék vívmá­nya. Ha nem tüntet az ifjúság, nem küzd a parlamenti ellenzék oly erősen, ha nem tilta­kozik a nemzet: se Gajáry-féle javaslat, se Fejérváry-féle utasítások, se a német tan­könyvek magyarra fordítása, sem kivételesen a tiszti vizsgának magyarul letehetése, sem magyarul értő tanárok és vizsgáló bírák nincsenek. Kétségkívül ez is az ellenzék győ­zelme. Ámde ezen engedmények oly elégtele­nek, belső értékük csekélységénél és biztosíték nélkül való alaki hibájuknál fogva, hogy ezekkel senki be nem érheti. Míg a tanítás nyelve nem magyar, a vizsga nem magyar, a vizsgáló bírák önkényétől függ, hogy a ki nem németül felel, megbuktassák, s mig a kétévi szolgálat büntetése fenyegeti azokat, kik németül nem tudnak, végre mig a magyar nyelv jogai a törvényben nem biztosíttatnak, mindaddig a nemzet nem lehet megnyug­tatva, s az ellenzéknek kötelessége a küzdel­met teljes erejéből folytatni. E ponthoz érve, a legelszomorítóbb jelen­séghez jutottunk, mely úgy a Tisza-miniszté­­riumra, mint a szabadelvű pártra nézve Ma­gyarország történetében örökre kompromittáló lesz: oda jutottunk, hogy a magyar kormány és a parlament többsége áruczikknek tekinti a magyar nyelvet, s felette üzleti alkudozásokba bocsátkozik az osztrák kormánynyal és a kö­zös hadügyminisztériummal egyfelől­ az el­lenzékkel és a nemzettel másfelől, hogy meny­nyi magyar nyelvet engedélyezne a hadügymi­nisztérium a magyar ifjúságnak, és mennyi német nyelvet követel tőle viszont, hogy mennyit áldoz föl állami nyelvéből a nemzet A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 28. — Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva. Bum-Bum. — A Pesti Nap­ló eredeti tárczája. — (I.) Ritka az igéki erős érzés, — a nagy szen­vedély manapság: annyit áldott czivilizácziónk letö­rölte rólunk az örök ős természet himporát s helyét az okoskodás és számítás foglalá el. Pedig szép ter­mészeti tünemény az: akkor érzi az ember igazán, hogy ember — a természet alkatrésze, — testvére a fáknak, folyóknak s’ látszólag ősi néma szikláknak: a kit egyszer a nagy érzés megragadott, ahhoz a fák, folyók, sziklák, az aranyban úszó fellegek s az est­hangulat mind beszélnek, s mind egy nyelven, mind­nyájunk első anyanyelvén, az örök­­ös természet nyel­vén .... Hatalmas tünemény az az igazi nagy érzés, csakhogy wilferesen ismerik már ma. Szép és ritka a vadvirág, melynek kelyhéből bóditt illat árad elő. Egy ily vadvirágot leltem én bolyongásom közben; — leszakítottam és most figy­el-elgondol­kozom rajt^T. . . ** -• n» * Volt nekünk katonáéknál egy kedves főhadna­gyunk, kit sohasem hívtunk az igazi nevén, hanem egyszerűen csak Bum-Bumnak. Szépen nőtt, afféle »aczélos« termetű huszonnyolcz éves bécsi ember volt; arcza szabályos és kellemes, orra hajlott s sze­mei zöldek és minden perezben változó kifejezésűek. Legfeltűnőbb volt azonban az egész emberen arczának viharedzett, sőt vörös színe, melynek keretéből valami sajátságos kihívó ártatlansággal rítt ki az »imperti­nent blond«, finom bajusz és baj. A haj! — erre vo­natkozólag a legapróbb betűkkel s a leghalkabban kell valamit megjegyeznem. Bum-Bum-nak t. i. egyik gyöngéje az volt, hogy érző szívü létére szeretett bajából egyes fürtöket örök emlékül oda ajándékozgatni hölgyismerőseinek. S igy beállott az a szinte talán hihetetlenül hangzó körül­mény, hogy megkopaszodott, nyilván ezen exczentri­­kus passziójának esve áldozatául. Ennek következté­ben kis parókát volt kénytelen viselni a feje búbján, mely azonban oly ügyesen volt arra a melancholikus helyre alkalmazva, hogy mit se lehetett észrevenni. Föllépését leginkább azzal a katonai műkifejezéssel lehetne jellemezni, hogy »ein verflucht Bchneidiger Kerl« volt. Kedves »veanerisch« nyelven igen élén­ken tudott beszélni, de a magyart mindig csak törte. Hej, de sok bakot is lőtt! Egyszer egy vidéki föld­­birtokosnál meg akarta tudni, hogy hogy hívnak egy hölgyet s e czélból igy tette föl a kérdést a mellette ülő fiatal asszonynak: »mondjon csak meg én nekem, édes nagysád, hogy kinak ott aztat a­­ per kisas­­szonyt ?« Ő persze huszár létére a színeket csak a lovak után ismerte. Képzelhető, mennyit nevettek tört magyarságán a nők. Ezt Bum-Bum nem is bánta, csak akkor jött ki a sodrából, ha elkezdett va­lamit magyarázni s a leányok félóra múlva sem ér­tették meg, hanem csak hitetlenül nevettek a szemébe. Ilyenkor besülyeszté erős nyakát atillája gallérjába s ott hagyta őket, mérgesen morogva magában: »dumme Gans, — dumme Gans.« Különben Bum- Bumnak meglehetős szerencséje volt a nőknél, — igaz, hogy az egyenruha igen jól is állt neki; különö­sen lóháton nézett ki jól, midőn a vörös komót-csákó­­nak a színe szinte összeolvadt arczának élénk piros színével s a napban aranyosan tündöklő szőke bajusza alól erőszakos hanglejtéssel dörögtek le a kom­mandók ... És mégis volt valami körülötte.... ami nyug­talanított, szinte megijesztett; volt valami a leve­gőben körülötte,­­ változó, zöldes szemeinek a járá­sában s olykor meg-megremegő erős kezeinek egy-egy mozdulatában, ami arra késztette a mellette ülőt, hogy úgy lopva, oldalról rápillantson s egész titok­ban, lelke legfenekén megsúgja önmagának, hogy jobb volna talán egy székkel tovább ülni.... Nem mintha Bum-Bum rossz modorú, vagy szemtelen lett volna, oh legkevésbbé sem, hisz Bum a legudvariasab­­ban egyegett és nevetett, nem az , valami természetfö­­löttilett benne s ez tette az embert oly zavarttá és tar­tózkodóivá vele szemben. Azt mondják, a nőknek finom és éles érzékük van, már pedig tény, hogy a leányok Bumm-Bummtól általában véve ösztönszerüleg féltek. A££r a vidéki földbirtokosoknál fordult meg, akár a pesti bálokra jött fel, — a leányokra egészen nevet­séges hatást gyakorolt, — hogy ezt a banális kifeje­zést használjuk, egész elkábitotta őket. Ha ke­­ringőre kiállottak, s a főhadnagy aranysujtásos kar­jával átfogta derekukat, — a leányok szinte ijedve néz­tek föl rá, vagy meg-megremegtek, mint a galambok vihar alatt. Egyszer egy ily alkalommal, midőn Bum- Bum ép át akart karolni egy leányt, hogy tova ke­ringőzzenek, a leány egy sikolylyal szökött ki karjai­ból,­­ futott, futott a túlsó szoba túlsó sarkába, a­hol is egy pamlagra dőlt és jól kisírta magát. Mikor pedig Bum-Bum oda ment hozzá, hogy megvigasz­­t­­alja, a leány úgy védekezett, mintha maga a Sátán­­ állana előtte egy szép huszárfőhadnagy helyett. —­­ Sohse felejtem el, — egyszer a vidéken együtt­­ voltunk látogatóban egy háznál. Többen voltak a szalonban s nekem mindjárt feltűnt, hogy két csinos leány egy sarokban összebújva nem veszi le a szemét Bum-Bumról. Olykor összerázkódtak (mint égzengés­kor a vidékiek) és egymásra néztek: »Úgy félek tőle!« — »Én is!« — sugák egymás fülébe.E két leány később halálosan összeveszett Bum-Bum felett, noha az előtt a legjobb barátnők voltak, a­mivel különben nincs sok mondva........Hát szóval volt körülötte a levegőben valami, — démoni vonások voltak benne. Mert — ki ne nevessenek — két ember lakott benne; két any­­nyira különböző lény, hogy voltak kik Bum-Bummal egyszer találkozva, — a leközelebbi alkalommal nem ismertek rá és megesküdtek volna, hogy sohasem lát­ták őt azelőtt. Igen, két ember lakott benne. ...se két lény talán sohasem ismerte egyik a másikát. Néha hosszan elnéztem-----------s mindig az a szegény őrült romantikus költő Hoffmann és ama rejtélyes homályba burkolt bizarr Poe Edgar jutottak eszembe. Az előtt mindig neveztem az előbbinek Frater Me­­dardus-féle kettős léti tanát s az utóbbinak William Wilson-féle rémes metamorfózis-vallását — de most kétkedni és ezzel együtt hinni kezdettem benne. Mert, ismétlem, az az »impertinent blonde szép bajusz s azok a zöldes szemek mögött két-egy ember lakott. Kik voltak ezek ? Az egyik egy gyermeteg kedélyű, kedves jó fiú volt, a legudvariasabb gavallér s páratlanul ha paj­tás, kivel kitünően lehetett mulatni. Zöldes szemein fájdalmas, bánatos melancholia szűrődött át, me­lyet a legkellemesebben ellensúlyozott a szája körül játszó bús mosoly. Erőteljes arctélén látszott, hogy eszes ember,­­ az is volt. Ötletein gyakran elcsodál­koztak czivilista szakemberek is,­­ néha órák hosz­­száig tartó vitatkozásba elegyedett velük, mely alatt azonban sohase hagyta el arczát a fájdalmas mosoly. Szőke »lerchenfeldi rexerei« békésen simultak halán­tékához , míg kissé duzzadt érzéki ajkairól ékesen folyt a szó. Az ember szinte elcsodálkozott, hogy jut egy katonának a Nirvána az eszébe, hogy jut ez a csinos fiatal tiszt erre a borongós filozófiára ? Kezét hanyagul tévé atillája zsebébe s fejét kissé félrehajt­va beszélt-----------s a vele szemben ülő nő meg nem állhatta, hogy bizalmasabban ne hajoljon előre s ne nézzen a szemébe, észre nem véve tán, hogy valami ködös hangulat vesz erőt rajta, melyen át mindig élénkebben szúr keresztül az a két zöld szem.... Ah, higgyék el, Bum-Bum érdekes ember volt! A másik — de hölgyeim, meg ne ijedjenek — egy félelmes szörny volt. Arczban legkevésbbé sem hasonlított az előbbihez : bajusza néma dühvel borult ajkaira s orrának hajlása a legkegyetlenebb zsarno­kok arczelére emlékeztetett. Szemeinek nem is volt kifejezése ; vérrel valának azok aláfuttatva s valami üres őrülettel meredtek előre. Reszketett tőle ember és állat. Még feljebbvalói sem lárták tanácsosnak ki­kötni vele. Hangja rikácsolóan hörgő volt, míg kezei a mindig kissé túl hosszú blouse ujjában idegesen elkékülve remegtek. Kitűnő, de a legkegyetlenebb lovas volt, a­kit életemben láttam, különösen remon­­dákat tudott jól belovagolni. Féktelen vad ló ledob­hatta, de ő azért sohasem bocsátotta el a kantárszá­rat, még ha a fékevesztett paripa ötször körülhur­­czolta is a gyakorlótéren árkont bokron keresztül. Szinte belevakult dühébe: ha az ember a fekete sipka fényes ernyője alatt azt a lilaszínbe vöröslő arc­ot­­ meglátta, ösztönszerűleg kitért előle, tudva, hogy ez az ember mindenre képes. Ha valamely ló javíthat­­lannak tűnt föl előtte, dresszuráját egy u. n. Edels­­heim-féle rockerrel végezte, mely összetörte a ló ál­kapcsát, úgy hogy az állat harmadnapra beledöglött. Számos párbaja közt egyben, tudom, öt lépésre hivott ki valakit pisztolyra. S talán okosabban tette ellen­fele hogy még az utolsó éjjelen örökre eltűnt........ No annyi bizonyos, hogy e­z a Bum-Bum nem ismerte személyesen azt a másikat, mert különben tudom, egy óra alatt nem öt, de három lépésre szóló három­szoros golyóváltásra veszett volna össze vele. Borzasz­tóan bánt a legénységgel. Agyba-főbe vert az őrmes­terektől kezdve le az utolsó regrutáig mindenkit. Hej, ha megdühödött, volt dolga az ostor ezüstös vé­ginek és a hegyes sarkantyúnak. Néha a másik Bum- Bum mintha sejtette volna, hogy lényének ama sötétebb fele miket tett, mert ebéd alatt olykor mereven kö­nyökölve bámult a szemközt levő falra .... Egyszer azonban Bum-Bum pórul járt : egy napon lényének ama dühösebb lakosa véres sarkantyúval ment ki a kaszárnya udvarából , ugyanakkor vittek egy huszárt »ispitálba«. Egy óra múlva megjelent a másik Bum- Bum a kaszárnyában. Kissé fáradtnak látszott és sá­padt volt, de azért szokott, derűs hangján kérdé, hol van az a huszár, a­kit az a­­ baleset ért... Meg­mutatták neki, ott feküdt a szelíd szőke fiú az ágyon, a lába véres rongyokkal volt összekötözve. A főhad­­nagy gyöngéden fölé hajolt, megsimogatá fejét s óra hosszat maradt nála. Ápolta, bocsánatát kérte, pénzt adott neki .. .hja, de a büntetést még­se lehetett ez­úttal elkerülni. Fent volt a két Bum-Bum Bécsben két hétig: az egyik többnyire aludt, a másik pedig busán s okos szemeiben fájdalmas melancholiával né­zett ki a rácsos ablakon. Mikor visszajöttek s a tár­saságban a hölgyek tudakozódtak, hogy a főhadnagy úr hogy mulatott odafent, — az egyik Bum csak finoman mosolygott, de a másik idegesen tépte kardja bojtját.... Százados kapitányaival ritkán tudott kijönni; első ezredétől is azért kellett eljönni, mert a kapitányát........szó szóval veszedelmes egy ember volt. A hölgyek természetesen csak azt a gyermeteg kedélyű bánatos gavallért ismerték , a másik csak ritkán jelent meg társaságban. De azért gyakran ott ólálkodott amannak széke körül s a szalon félhomá­lyában pillanatra olykor előtűnt az az iszonyúan el­torzult sötétvörös arcz, — akár csak egy bomba, mely­nek kanócza sisteregve ég le... Néha, midőn Bum- Bum vidoran fölkaczagott és zöldes szemei szinte ki se látszottak k­laszin-vörösre tagolt arczából, vagy csak mint sárgás sugarak szúrtak ki szőke pillái alól: a társaság pillanatra meghökkent s a zavart moso­­l­­yok közepette mindenkinek önkénytelenül eszébe­­ jutott; vájjon nem a hirtelen átcsapó düh őrülten tomboló kaczaja ez ? Rejtélyes kettős lénye igy nem egyszer villant át társaságban a különben finom mo­doron. Ha valaki lelkében bár egész akaratlanul azo­kat a húrokat érintette, melyek már a másik em­ber lényéhez tartoztak, egyes tünetek, mint a nya­kon vagy halántékon hirtelen kidagadó ér, a homlok sötét összeránczolása,különös fejtartás, a szép, de érzéki ajkaknak remegő nyitva felejtése­k jelzették a rög­töni metamorfózist. Egyszer a házi­asszony épp egy ily pillanatban lépett a terembe s ijedten kérdé: Ki az ott ?... A körülállók rendesen nagy kaczajjal ütötték el a dolgot, de magukban egyet nyeltek s fogaik közt fejcsóválva morogtak egyet mást. . .Azon­túl aztán óvatosabban beszéltek vele s többet nevet­tek a viczczein. Ha a főhadnagy egy lóról azt mon­dotta, hogy kemény szája van s valaki ellentmondott, még egyszer a legudvariasabban ismételte véleményét, — de aztán hangja rikácsolóvá vált, arcza ránczba szökött s ajkai reszketni kezdettek: »Was, du glaubst net?« — s e szavak szinte rőtvörösen remegtek le ajkairól. A vitatkozó meglepetve nézett fel s elhall­gatott — Ismét eszembe jutnak Poe és Hoffmann s rej­télyes kettős lényeik bizarr sorozata........Gyakran oda hajoltam Bum-Bum mellé s valami théma fölött évődve vele elnéztem zöldes szemeiben annak a két lénynek változó fölbukkanását és eltűnését avagy tü­neményes egymásba olvadását. Ha úgy meg lehetett volna fogni őket........Néha szándékosan a legtávo­labb eső hangokat érintettem meg e bizarr klaviatú­rán s figyelmesen meredtem arczába: csakugyan a zöldes szemek fénye valahogy megtört, üresen kez­dettek előre lógni, a két barázda az orr mel­lett szélesedni kezdett, a homlokon hieroglyfszert­ ránczok rángatóztak: ez más ember volt, más va­laki ült mellettem, abba is hagytam a t­émát, mi­nek is folytattam volna, hisz e­z az ember úgy se tudja, miről beszéltünk amazzal.... * Ab mi és a fiatalabb tisztek azért imádtuk Bum-Bumot. Őszinte, jó fiú volt ő,­­ menten min­dennemű affektácziótól. Ha éjjel fölvertük a czigány­­nyal, jött velünk mulatni, mint a szófogadó gyer­mek .... Egy baja volt neki csak : nagyon szerette a nőket, nagyon erősen tudott érezni és ez hiba a mai czivilizált világban. S annál a két bizarr lény­nél fogva, kik benne laktak, végig tudta szeretni a szerelmet annak egész skáláján, a courtisane-szerel­­métől fel a legmagasabbig.... S meg is ragadta őt néha az a rejtélyes nagy érzés, melyben emberi erő, egyéniség, akarat megsemmisülnek s helyüket a szent Természet foglalja el. Az ily viharokkal, barázdákkal gazdagon bontakozott ki szép, katonás arcra. Mostan egy ily furcsa história jut eszembe róla.... Prkil Gruxa, és mennyiben ismeri el a német nyelv hiva­talos fölényét? Ezen okoskodnak a kufárok. Kiegyezés a magyar nyelv fölött Ausz­triával ; ez a legújabb találmány a Tisza­­kormány mindent elközösítő megalkuvási politikájában. A hatalom megtartásáért egy darabot a magyar nyelvből odadobnak, egy darab germanizácziót elfogadnak. A többség­nek tetszik igent mondani. A nemzet felháborodással látja a párt­­politikának e szörnyű elfajulását. A nemzet haragot és undort érez , de ők semmit sem bánnak, kik Tisza személyes hatalmában ke­resik minden politika létjogát. Hiába azonban minden igyekezetük, Ti­sza Kálmán uralkodása menthetetlen. Meg­bukott Floquet, megbukott Crispi, utánuk megy talán Tisza. Most ilyen időjárás van Európában. Budapest, febr. 28. Péchy Tamásnak, mint a képviselőház elnöké­nek azon nyilatkozata, melyet a mai ülésén tett, hogy »nem kíván elnökölni,« ha az ellenzék nem teszi lehetővé a nyugodt tárgyalásokat,­­ ma a párt­körök részéről különböző magyarázatokban részesült. Péchy Tamás ezen nyilatkozatát első­sorban azzal hozzák kapcsolatba, hogy a kormánypárt már régóta elégedetlen Péchy Tamással és ennek az elégü­­letlenségnek a kormánypárti sajtó is részint nyíltan, részint leplezetlenül, már több ízben adott kifejezést. De ebből kifolyólag Péchy Tamásnak mai nyilat­kozatát kapcsolatba hozzák azzal a körülménynyel is, hogy a képviselőházban az elnökséget a 2­5. §. tárgyalása alatt ki akarják venni Péchy kezéből, és át akarják adni a, közelebb választott alelnöknek B­o­k­r­o­s­s Eleknek, kinek elnöklésétől a kormány­­pártiak »sokat várnak.« Állítólag Péchy Tamás azért nyilatkozott volna ma olyképen, mint fent említettük, hogy mintegy a saját óhajtásából történnék, hogy az elnöklés Bokross Eleknek fog átadatni, nem pedig úgy, mintha Péchy Tamás kénytelen volna helyét, habár csak egyelőre, az új alelnöknek engedni át. Hogy mi igaz e hírekből, azt már a legközelebbi napokban látni fogjuk. Államtitkár és képviselő. Azon válasz alkalmá­val, melyet Matlekovics államtitkár a nála járt vá­lasztói küldöttséghez intézett,­­ érdekes lesz talán visszaemlékezni, hogy a főváros VII. kerületének már volt egy ízben olyan képviselője, ki államtitkári hivatalt is viselt, s kinek önzetlen hazafisága mellett Kossuth Lajos »Iratai«-ban melegen tanús­kodik, s kinek állításaira gyakran hivatkozik Kossuth, nevezvén őt: »európai hitű, kitűnő államgazdászunk« , boldogult Horn Ede. Horn Ede, az »államtit­kára másként fogta fel képviselői állását! Horn azon eshetőségre nézve, hogy a kormány a va­lódi szabadelvűség útjáról letérhetne, következő nyi­latkozatokat tette választói előtt 1875. évi junius hó 6-án tartott programmbeszédjében : »Vegyék végül te polgártársaim azon ünnepé­lyes kijelentésemet, hogy mindezen fővárosi, mind­amaz országos érdekeket mindig a becsületes meggyő­­­ződés férfias függetlenségével fogom képviselni s cse­kély tehetségem mérvében védelmezni. Azt hiszem, hogy 20 évi barcz­­s szenvedésteljes nyilvános mű­ködésem senkit sem jogosít fel, elvhűségem s függet­lenségemben kételkedni. Avagy eltagadtam volna egész múltamat az által, hogy a megtisztelő felhívás­nak engedve, beléptem közvetlen munkásai közé azon kormánynak, mely éppen amaz elvek s nézetek foga­natosítására törekszik, melynek annyi idő óta jelen­téktelen, de tántoríthatlan közkatonája voltam......... Uraim! államtitkár vagyok ma, talán még hol­nap is; mindenesetre csak addig, míg hasznost vélek tehetni, képviselő pedig, ha önök bizalma azzá felszen­tel, 3 évig maradok. Legyenek biztosítva, hogy az államtitkári állomás soha el nem felejteti velem a képviselői man­dátumot; hogy az ország érdekeit min­denkor a kormány érdeke fölé fognám helyezni, ha ezek valaha ellentétbe jö­hetnének egymással.« 1875. június 17-ikén Horn Ede így szólt: »Már kijelentettem múltkori magyar beszé­demben és nem habozom kijelentésemet ma ismételni: én majdnem lehetetlennek tartom, hogy ama kor­mány törekvései, melynek munkája lenni szerencsém van, valaha az önök nézeteivel és czéljai­­val s az enyémekkel ellentétbe juthassanak ; ha azonban e fölöttébb valószínűtlen eset bekövet­keznék, akkor én, mint szabad és független ember, a­ki mindig voltam, tudni fogok mindenekelőtt polgári kötelességemnek és azoknak a kötelességek­nek eleget tenni, melyeket esetleg az önök mandá­tuma fog reám inbázni. . . Egy lépéssel tovább me­gyek. Aligha tévedek, ha fölteszem, hogy önök a terézvárosi választási kerület jelöltségét nem azért ajánlották föl nekem, mivel államtitkár vagyok, ha­nem mindamellett, hogy az vagyok.« Ugyanez év június 27-kén Horn Ede a követ­kezőket mondta: »Szabadelvű haladás minden téren: ez volt mindenha jelszavam és ha a kormányban, melyben ma a liberális elem a túlnyomó, a meglepő gyors és változó krízisek következtében a reakczionárius elem jutna túlsúlyra, vagy ha a kormány eltérne az álta­lános haladás elvétől, akkor én újra vissza fogok térni az ellenzékhez és önök uraim, szintén készek lesznek engem ebben követni.« A Crispi-kormány lemondása. Nevezetes, de éppen nem váratlan ese­ményt jelentenek távirataink az örök város­ból. A Crispi-kormány beadta le­mondását Napok óta jeleztük, hogy az olasz kormány válságos helyzetben van, sőt tegnap félhivatalosan híresztelték, hogy Crispi el akarja halasztani a képviselőházban napirenden levő pénzügyi törvényjavaslatok részletes tárgyalását, hogy időközben na­gyobb arányú reorganizác­ió tár­gyává tehesse minisztériumát. Teg­nap még az volt szándéka, hogy a kamarától egyszerűen azt fogja kérni, halaszsza el a ház a részletes tárgyalást, mire azután hozzálát a kabinet átalakításához. De nem így történt a dolog. A­mint ma az ülést megnyitották, Crispi általános meglepetésre egyszerűen azt jelentette, hogy beadta lemondását.

Next