Pesti Napló esti kiadás, 1889. március (40. évfolyam, 60-88. szám)

1889-03-02 / 62. szám

Budapest, 1889. A PESTI NAPLÓ ESTI LAPJA. Szombat, márczius 2. 61. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. Rendkívüli dolgok. A mai ülésnek két rendkívüli moz­zanata volt. Az egyik Péchy Tamásnak, a ház el­nökének nagyszerű igazságszolgál­tatása a parlamenti szabadság és dig­­n­i­t­á­s megvédésére. A másik gróf Apponyi Albert be­széde. Ülés után majdnem az összes ellenzék tisztelegni ment Péchy Tamáshoz s meg­köszönni neki a férfias, igazságos és nemes eljárást. Péchy Tamás meghatva köszönte meg e tisztelgést és kijelenté, hogy mihelyt ő az elnöki székbe ül, egyik párthoz sem tartozik többé, s minden párttal szem­ben egyenlő igazsággal és méltányosság­gal jár el. Mire az ellenzék tagjai viharos éljenzé­sek közt hagyták el az elnöki szobát. Ami gróf Apponyi Albert beszédét illeti ez az államférfias bölcsességnek és a hazafias bátorságnak magasztos revelá­­cziója volt. Arra a vádra, hogy a küzdelmek a véd­erőjavaslat körül kifelé rosszul hatnak, azt felelte, hogy ha a kormány tisztán a hadse­reg erősítése érdekében terjesztette volna be a törvényjavaslatot a 14. és 25. §. nélkül, és egyik lábával bele nem botlott volna az al­kotmányba, akkor a javaslat már régen tör­vény lenne. De a kormány semmi előrelátással nem bírt és később politikai tapintatát is elvesz­tette. Bele­vonta a felségjogok kér­dését és ezáltal az egész országot közjogi h­arczra kényszerítette. Mert politikus mér­legelheti, hogy valamely kérdést mikor tár­gyaljon, mikor nem , de ha közjogi támadás történik a kormány részéről,akkor itt meg­szűnik minden politikai opportu­­n­i­t­á­s s csak egy kötelesség marad,­­ az alkotmányt megvédeni. Apponyi a magyar közjogból mutatta ki, törvényeket idézve, hogy a magyar tiszti képzés nyelvének kérdése nem egyoldalú f­e­l­s­égj­o­g, hanem egy olyan jog, melyet a törvényhozás és a korona együtt intéznek. Kimutatta, hogy a kormány határozati javaslatai semmiféle biztosítékot, sőt engedmé­nyeket sem tartalmaznak. A harcának folytatását hazafiús kö­telességnek deklarálta és a kormány által intézett támadásért és annak következményeiért a kormányra hárította a felelősséget. Apponyi beszédének hatása óriási volt. A kormánypárt soraiban is töb­ben voltak, a­kik Apponyi fejtegetéseit he­lyeselték. Tisza miniszterelnök, mielőtt Apponyi szólni kezdett volna, kiment az ülésteremből és nem tért vissza oda. Mind­ezekről bővebben holnap. gróf Apponyit és a ház elnökét éltették s ülés után a ház folyosóján s a képviselőház bejáratában nagy számmal egybegyült ellenzéki képviselők — alig egy-kettő hagyta el ülés után a házat — elhatároz­ták, hogy Péchy Tamás elnököt a ma tanúsított pártatlanságért ovácziókban részesítik. A képviselők folyvást az elnököt éltetve, indultak a földszinten balra levő elnöki terembe s ott félkört képezve várták az elnö­köt, ki nyomban rá a terembe lépett. Báró K­a a­s Ivor előlépve, rövid szavakkal üdvözölte Péchy Ta­mást, ki ma is elnöki pártatlanságának, igazságosságá­nak s bölcseségének oly fényes tanúbizonyságát adta. Kívánja az elnöknek, hogy még soká éljen s ezután is oly bölcsen, oly igazságosan vezesse az elnöki tisz­tet. Az egybegyűlt képviselők e szavakra ismételt »Élj­en Péchy!« »Éljen szeretett elnö­künk!« kiáltásokba törtek ki. Erre Péchy Tamás meghatott szavakkal a következőket mondta: Köszönetet mondok nektek szíves barát­­ságtokért. Én csak kötelességemet teljesítet­tem s fogom teljesíteni mindig. Mikor az el­nöki székbe ülök, azt érzem, hogy egyik párthoz sem tartozom és csak a törvénynek, igazságnak és a parlamenti méltóságnak va­gyok szolgája. De engedjétek meg, tisztelt ba­rátaim, hogy én is kérjelek valamire. Ma elnök vagyok, holnap talán nem leszek. Ne felejt­sétek, hogy magyarok vagyunk mindnyájan és hogy kevesen vagyunk. Ne engedjük ma­gunkat a gyűlölség által egymástól elválasz­tani. Ne engedjétek magatokat át azon érzés­nek, hogy a túlsó oldalon veletek szemben kétségbe vonható legyen a hazafiság. Viharos és többször megújuló éljenzés tört ki Péchy Tamás szavai után, a­mire Péchy Tamás többekkel kezet fogott. Erre a tisztelgők eltávoztak az elnöki szobából, a folyosókon is éltetve Péchy Tamást. A képviselőház előtt, a karzatokról lejött ifjak csoportban álltak s Apponyit és Péchy Tamást éljenezték. S mikor Péchy Tamás elhagyta a házat, számos képviselő és az ifjúság lelkes éljenzések közt kisérte lakásáig. Ováczió Péchy Tamásnak. Midőn gróf Apponyi Albert befejezte be­szédét, viharos lelkesedés tört ki a házban. Perczekig m­eg megujult a lelkesedés, taps, éljenzés s a karzat is hangos éljenzésbe tört ki. Az ellenzéki képviselők A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Márczius 2. — Az elitélt leánya. 25 — Regény. — Irta: DAUDET ERNŐ. XIV. — És a gróf? — Huszonhat éves ; s nem hiszem, hogy érzé­ketlen volna. .. — De miként történhetett ez ? — kérdezé Eduárd. — A legegyszerűbb s legtermészetesebb módon. Chaunvigné kastély, melyben a gróf lakik, öt kilomé­ternyire van innen. A jó szomszédság összehozza a földbirtokosokat s ez az ismeretség már régi keletű, mert Danvillersné, ki jó barátnője volt az öreg Chau­­vigné grófnénak, jelen volt Armand gróf születésé­nél, sőt ő csukta le az öreg grófnak szemét is, ki egy vadászat alkalmával baleset folytán végzetes halállal múlt ki körülbelül öt évvel ezelőtt. Ezek az előzmé­nyek megmagyarázhatják ennek a tényleges barátsá­gos összeköttetést. Chauvigné gróf rendesen Párisban tölti a telet. De ez évben Francziaországtól távol, Spanyolországban, Afrikában bolyongott, utazásából visszatérve pedig egyenesen ide jött nyaralni. — Most már értem, — szólt közbe Eduárd. Értesülvén Danvillersék megérkezéséről, tisztelgett náluk. — Úgy van. — Látta Susannet, kit még nem ismert. — Ön valóságos bűvész ! — Elkápráztatta a leányka szépsége. — Kétségtelenül. — Megszerette, bevallá szerelmét, és Susanne meghatva a. . . — Oh! — szakítá félbe Eduárd szavait szelíden Jeanne, — az ön kitaláló képessége itt már tévedés­ben van, mert én úgy hiszem, hogy Susanne lett elő­ször szerelmes Chauvigné grófba. — Miután hirtelen elhatározás folytán férjhez akart menni Guérand Jameshoz ? — íme elmondom a dolgok állását, — szólt Jeanne. Mielőtt Páriából elindultunk volna köteles­ségemnek véltem értesíteni Susannet az ön figyelmez­tetéséről : »Jobb volna talán lemondani a tervezett házasságról, — mondám neki, — légy óvatos kedve­sem, és ne ígérd oda kezedet Guérand Jamesnek.« — De hiszen pár nap előtt ünnepélyesen meg­­rte kezemet, — válaszolá Susanne — , én május végére halasztottam a határozott válasz megadását. Mesmondba kell jönnie a feleletért. Akkoráig meg­tartom függetlenségemet; annyi bizonyos, hogy úgy Valton úr, mint ön édes Jeanne már több ízben ki­fogásolták ezt a házasságot.« Figyelmem kívül hagytam ezt a megjegyzést, — folytatá Jeanne, — mert különben részletekbe kellett volna bocsájtkoz­­nom, kénytelen lettem volna elmondani az ön gya­núját édes Eduárd, valamint az enyimet is, mely oly rémesen merült fel s mindig erősödik. — Okosan, bölcsen cselekedett ön Jeanne. —­ Bármint legyen is, tény az, hogy elutaztunk Párisból anélkül, hogy Susanne fogadta volna Gué­rand James újabb látogatását. Ideérkezésünk után pedig mindjárt másnap megjelent Chauvigné gróf. Danvillersné bemutatta őt Susannenak és nekem. Sokáig maradt velünk s távozta után azonnal láttam, hogy Susannet érdekli. Két nap múlva ismét visszatért. Később pedig, miután nyilvánítottuk, hogy szeretnénk megnézni kastélyát, ott ozsonnát rendezett számukra. Aznap este Susanne egészen mélázóvá lett. Másnap szinte meglepett lehangoltsága. Kérdezősködtem ; ő tagadott mindent, de további vallatásom után kar­jaimba vetette magát, és bevallá, hogy szereti Armand grófot. — Hát Guérand James ? — kérdezem tőle mosolyogva. —­ Szerettem-e én őt valaha ? — kiál­tott fel Susanne. — Engem csakis nagyravágyásom vonzott hozzája, a vágy, hogy szabaddá lehessek, s a világba léphessek, de nem a szerelem ; míg Chauvigné gróf első találkozásunk perczétől megnyert, s érzem, ha szegény s még csak nemes se volna, szeret­ném őt. — Akkor hát nőül kell mennie. — Vájjon óhajt-e ő engem ? — Hihetetlen volna, hogy visszautasítson egy olyan szép leányt, mint Danvillers Susanne, kinek vagyona is fölér az övével — mondám. — Há­rom hét telt el ezen párbeszédünk óta, s a dolgok még mindig csak ugyanazon állapotban vannak. Susanne mindennap szer­elmesebb lesz a mi szeretetreméltó szomszédunkba, kinél mindig több szép tulajdonságot fedez fel; a gróf azonban még nem tett semmi nyi­latkozatot, miből érzelmeire lehetne következtetni. Hanem hát folytonos látogatásaiból ítélve, melyek sem Danvillersnét nem illethetik, sem végettem nem történhetnek, azt kell következtetnem, hogy Susannet szereti, csak bevallani nem meri. — Pedig mégis szükséges volna, hogy nyilat­kozzék, jegyzi meg Eduárd, már csak azért is, hogy Guérand Jamest eltávolítani segítsem. — Oh! Susanne már nem gondol erre az em­berre. A minap azt mondá nekem, hogy bizonyos pillanatokban, ha eszébe jut, hogy beleegyezhetett vol­na nejévé lenni, szinte megvetést érez önmaga iránt. Sőt kissé zavarban is van, hogy az illető pár nap alatt meg fog jelenni az ígért döntő válaszért. Most már fáj a magyarázattól, jobban szeretné, ha nem kellene többé viszontlátni őt. — Könnyű lenne Susannet megkímélni Gué­rand jelenlététől. Megkérjük Danvillersnét, írja meg neki, hogy elejtették a házassági tervet. — Guérand James nem fog egykönnyen le­mondani. — Le kell mondania, — felelé Eduárd fenyegető hangon. Még ha nem szeretné is Susanne Chauvigné grófot, le kellene rontani Guérand James reményeit. Hiszen azért jöttem ide, hogy felvilágosítsam kicsiny barátnőnket, miszerint lehetetlenség férjhez mennie egy olyan emberhez; ha másként nem sikerülne le­beszélnem, nem haboznék, hogy felfedezzem előtte a valót, mit most már elhallgatok előtte mindaddig, míg napfényre jön, de mit önnek Jeanne el kell monda­nom a titok pecsétje alatt, mert kutatásaimnak ered­ménye a titoktartástól függ. — Nos, és mi az a valóság ? — kérdezé Jeanne felindulásteljes szemeit Eduárdra függesztve. Eduárd megfogva Jeanne kezét így szólt: — Guérand James gyilkolta meg az ön szeren­csétlen mostohaanyját! — Oh ! gyakran volt nekem ez az előérzetem, — rebegő Jeanne kezeit összekulcsolva. — A szerencsét­len ! dő ugyan miért követte el azt a bűnt ? — Azt még nem tudom , de meg fogom tudni, mert nyomában vagyunk a bizonyítékoknak, melyek­kel megállapítható lesz ennek a bűnténynek szomorú drámája, s nyilvánosan kihirdethetjük majd atyjának ártatlanságát. —• Vannak önnek szövetségesei is nemes válla­latában ? — Mindenesetre. Abban a reményben voltam hogy az ön és Danville i­s kisasszony közvetítésével sikerülene felfedeznem bizonyítékait ama bűnténynek melyről már megvoltam győződve ama naptól fogva, midőn önnek egyetlen szava világosságot gyújtott el­mémbe, de átláttam azóta, hogy sokkal függetlenebb s határozottabb szövetségesekre van szükségem arra, hogy ezért érjek, mint két fiatal leány. Kerestem te­hát egyet, ki már csodákat mivelt. Ő általa szereztem meg a meggyőződést, hogy Guérand James rablógyil­kos .­­ ő általa fogok hozzá­jutni a kézzel fogható bizonyítékokhoz is. — Oh! mennyire áldom azt az embert ismeret­lenül is ! — kiáltott fel Jeanne. — Bár kifejezhet­ném neki köszönetemet. — Azt soha sem fogja ismerni, kedves Jean­­neem ! — Miért legyek megfosztva attól, hogy hálá­mat nyilváníthassam ? — Mert nem vagyok biztos, hogy a bűntény felfedezésére használandó eszközök egészen tiszták-e, s hogy segédtársam ez ügyben nem valami sátán szü­löttje e — szólt tréfásan Eduárd. — Ah! értem, — mondá Jeanne. Egy nő. — Hogyan találta ezt ki ? — Egy napon azt mondá ön nekem, hogy soha sem szabad kétkednem önben, még akkor sem, ha arról értesítenének, hogy más nőért megfeledkezett én rólam. Sőt hozzátéve azt is, hogy kitű­zött czélunk elérésére egy nő segítségére lehet szüksége. — Nos tehát­ igen, egy nő az, a­ki támogat kutatásaimban. Kiaknázom czélunk érdekében e nő­nek Guérand James elleni gyűlöletét. Jeanne némán lehajta fejét, azután, midőn vőlegénye karján lassan végig haladt a parkon s an­nak égő tekintetét érező, felemelő homlokát s gyön­gédségtől áthatott hangon igy szólott hozzá: — Szegény Eduárdom, mily szomorú kalan­dokba sodorta önt irántami szerelme! — Oh, én nem panaszkodom, — felesé a fiatal ember, — és ha úgy szeret, mint én szeretem önt... — Abban ne kételkedjék. — Ha beleegyezik, hogy nem halasztja sokáig az esdre kért boldogságot, akkor dúsan meg leszek jutalmazva. — Kitalálom gondolatát, Eduárd, — mondá Jeanne lassú hangon . — kegyetlenséggel vádol, mi­vel elhalasztottam esküvőnket arra az időre, midőn majd szegény atyám is mint szabad ember lehet ta­núja boldogságunknak. Ez az elhatározás nem visz­­szavonhatlan: saját szívem is régóta meggyőzött már annak túlszigorúsága felől. Megígérem önnek ezennel Eduárd, hogy ha egy ön által kijelölendő ideig nemes kutatásai hajótörést szenvednének, nem várom be az eredményt és nejévé leszek. Eduárd a boldogság felkiáltásával válaszolt e nyilatkozatra azután egymáshoz simulva némán foly­tatták útjukat a kastély felé, hol a Danvillers hölgyek már vártak reájuk. XV. Jeanne semmit sem túlzott Válton Eduárdnak tett közléseiben. Susanne szerette Chauvigné Armand grófot. Ez a szerelem épen akkor fakadt váratlanul szivében midőn életmódjának változása után vágyódva, elő­nyösebb kérő hiányában elszánta magát, hogy Gué­rand James nejévé legyen, hogy férjhez menjen hozzá a vonzalom vagy némi rokonszenv vagy akár a becsü­lés valódi érzése nélkül. Midőn azonban megismerte azt, kit gondolatban most már egyszerűen csak Armand néven nevezett, egyszerre lehullott a fátyol szemeiről. Megborzadt még gondolatától is annak a helyrehozhat­­lan hibának, melyet elkövetni akart az által, hogy férfinak adja magát át, ki semmi vigasztaló, semm édes érzést nem keltett szivében, és épen mert sze­rette Armandot most azonnal felfogta ingatagságát s alaptalanságát az olyan frigynek, mely a szerelmet nélkülözi. Ennek tudatára jutva Guérand Jamest visszavonhatlanul elutasította lelkében. Vádolta ma­gát azért, hogy reményekkel kecsegtette, kedvteléssel hallgatta meg Guérandot, és így meglehetős nyugta­lansággal nézett az idő elé, midőn Guérand Mes­mondba érkezne az ígért válaszért, de aggályai és megbánása daczára megfogadta magában, hogy soha, még akkor sem lesz nejévé, ha Armandhoz nőül nem mehet. Várjon eléri-e valaha ezt a boldogságot ? E tekintetben bizonytalanságra volt kárhoztatva. Ar­mand ugyan naponta ellátogatott a kastélyba, órákig elidőzött ott Danvillersné nagy elégültségére, ki noha Susanne nem zárta ki szívét előtte, kitalálta a gyakori látogatások valószínű megoldását és nem csoda ha szívesebben fogadott volna be családjába egy Chauvigné grófot, mint Guérand Jamest. De Armand még mindig nem lépett ki tisztelettel­jes hallgatásából, minthogy pedig Susanne nem bátoríthatta fel a nyilatkozatra, Danvillersné nem tudta bizonyosan, igazán megnyerte-e Susanne, az ifjú tetszését. Ez a kétely nyugtalanítá Susannet is. Nem merte átengedni magát teljesen a szerelem gyönyöreinek, míg abban nem bizonyos, hogy szerelme viszonoztatik és minél jobban érzé a magasztos láng éledését szivében, annál jobban félt édes szép ábránd­jaiba beleringatni magát. Susanne tehát akkor, midőn Eduárd a kastélyba érkezett boldogság utáni álmai daczára elégedetlen volt, Eduárd halványnak, szomorúnak, csüggedtnek találta. Jeanne közléseiből ismervén történetét, köny­­nyen felfogta a lehangoltság okát s arra igyekezett, hogy a fiatal leányt megvigasztalja. — Ha már ön olyan bátortalan kis leány, hogy nem tudja kicsikarni annak a fiatal embernek titkát, — mondá Eduárd mindjárt megérkezése napján az első bizalmas értekezés után, — majd kivallatom őt én. — Nem, nem, kérem ne tegye azt, — kérte Susanne. És midőn Eduárd ámultan nézett rá, utána téve: — Ha azt felelné, hogy nem szeret, kétségbees­ném. Még ezt a kétséget is jobban szeretem, bármint szenvedjek is miatta, mint a reményeimet egyszerre és örökre romba döntő bizonyosságot. Különben is ha elérkezik az idő, midőn szándékát okvetlen meg kell tudnunk, Danvillers nagynéném lesz szíves őt meg­kérdezni. De mindenek előtt végeznünk kell Guérand James úrral. (Folyt. köv.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése márczius 2-án. A mai vita r­endkívüli mozzanatokat tartalmazott. Mindjárt az ülés elején mély benyomást keltett Kiss Albertnek a függetlenségi párt e vas jellemű és köztiszteletben álló tagjának felszólalása. Kiss Albert hazafias meggyőződésből áthatott be­szédben­­támadta meg a kormány politikáját és jelle­mezte az egész rendszert és kiváló horderővel bírt Kiss Albertnek az a kijelentése, hogy bár a függet­lenségi párt soha sem fogja szegre akasztani elveit, de azért a nemzeti czélokért folytatott küzdelemben önzetlenül és törhetlenül fogják támogatni azokat és a­z­t (és itt A­p­p­o­n­y­i­r­a mutatott), akik az 1865-iki közjogi alapot fejleszteni akarják. I. Kiss Albert beszéde egyebekben főként a gr. Csák­y-féle rendelet ellen volt irányozva. Kimu­tatta a szónok, hogy a rendelet szoros összefüggésben áll a véderőjavaslattal s hogy az részben törvénytelen, egészben pedig a magyar nemzetre nézve megalázó. Kiss Albert beszéde alatt igen zajos jelenetek fordultak elő, többek közt Tisza Kálmán minisz­terelnök úr megjelenése és fogadtatása, továbbá a közbeszólások által kifejlődött tusák. Kiss Albert be­széde után pedig gróf C­s­á­k­y röviden védekezett és mentegette rendeletét. Most Horváth Gyula állt föl, és számot adott eddigi elj­ár­ás­ár­ól, melyet a javaslat­tal, a kormánynyal és pártjával szemben követett Beszédének első részét az ellenzék nagy figyelemmel második részét nagy zúgással és nyugtalansággal fo­gadta. Horváth Gyula két dologban konkludált: egyik, hogy a 25-ik §, a Gajáry-féle határozati javas­lat kapcsában elfogadható; a másik az, hogy az ellenzék azon törekvéséhez, mely Tisza Kálmánt buktatni akarja, nem járulhat. Most következett az epizód a ház elnökével és végül gróf Apponyi be­széde. Ezekről lapunk élén szólunk. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Joszipovich Géza, Szathmáry György, Nagy István. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kál­mán, dr. Fejérváry Géza, Fabiny Theofil, Baross Gá­bor, gr. Csáky Albin. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Elnök: bemutatja Ungvármegye és Kassa szab. kir. város közönségének feliratát, valamint a Kapos­várott 1889. évi febr. hó 24-én tartott népgyűlésnek Pázmándy Dénes képviselő által beadott kérvé­nyét, melyekben a jelenleg tárgyalás alatt levő véderő­törvényjavaslat 25. §-ának megváltoztatása iránt kér­vényeznek. Ezen felirat és kérvény megtekinthetés czéljá­­ból a ház irodájában helyeztetik el. Bemutatja a lugosi törvényszék bíráinak S­z­e­n­­d­e Béla képviselő által beadott kérvényét, melyben javadalmazásuknak kellő mértékre való felemelteté­­séért esedeznek, továbbá a kismartoni állami pol­gári fiú és leányiskola tanítótestületének Bolgár Ferencz képviselő által beadott kérvényét, melyben az 1885. évi XI. törvényczikknek az állami felső nép- és polgári iskolai tanítókra való kiterjesztése iránt kérelmez. E kérvények tárgyalás és jelentéstétel végett kiad­atnak a ház kérvényi bizottságának. Az elnök bejelenti, hogy De Gerando Antoni­­nának a nőnevelés iránt beadott kérvénye a közok­tatási budget alkalmával fog tárgyaltatni. Tudomá­sul szolgál. Következik a 24-dik és 25-dik §§. tárgyalása. Kiss Albert a 25-ik §-hoz a közoktatásügy szempontjából kíván beszélni. Midőn Csáky elfog­lalta a miniszteri állást, azt hitték, hogy új és jobb kor veszi kezdetét a közoktatás terén. Váratlanul kijózanítón hatott a német nyelv ügyében kiadott rendelet. Ha a 25-ik szakasz után látott volna nap­világot a rendelet s ha azután adta volna meg a miniszter a kedvezményeket, mintegy engedve a közvéleménynek s lelkiismeretének, még ez in­dokolható lett volna, bár szólót ekkor sem elégí­tette volna ki. A Csáky-féle rendelet alapjában tá­madja meg a középiskolák rendezéséről szóló törvényt. 1854 ben az akkori kultuszminiszter Thun Leo, híres rendelete legalább nyíltan és határozottan mondta meg czélját, hogy germanizálni akar, de végül mégis annyit kijelent, hogy az egyes országok viszonyait szem elől akarja tartani. Thun egy rende­letét olvassa fel azután a szóló, s e rendelet szerint nem német ajkú gimnáziumokban csak két tantárgy tanítandó németül, a német nyelv és irodalom. E rendelet épp ellenkezőt ért el, a­mit akart. (Helyes! Úgy van! balról.) Majd felolvassa szóló Csáky rendeletét, mely szerint a középiskolák felső osztályaiban a német nyelv és irodalom németül tanítandó. A Thun-féle s a Csáky-féle rendelet, tehát teljesen azonos. (Igaz! Úgy van­­ balról.) A két rendelet közti különbség, hogy a Thun-féle rendelet az önkény korában adatott ki, mikor a nemzet ellenszegülése erős és kitartó volt, míg a Csáky-féle rendelet az alkotmányosság korá­ban jelent meg. A Csáky-féle rendeletet elhamarkodásnak s a miniszterelnök túlbuzgalmának tulajdonítja. Majd bírálja a Csáky-féle rendeletet s kimutatja, hogy nyolcz év nem folyt le a középiskolai törvény életbe­léptetése óta, már pedig ily rövid idő alatt nem győ­ződhettek meg a főigazgatók, hogy a német nyelvben nem történt kellő haladás, a­mint azt Csáky rendele­tében mondja. Az 1883-ik tvcz. 1. §-a szerint a kö­zépiskolák feladata, hogy az ifjúság általános mű­veltséghez jusson, nem pedig, hogy az ifjúság né­metül csacsogni megtanuljon. Ugyane törvény 7-ik §-a szerint a nem magyar nyelvű iskolák felső két osztályában a magyar nyelv és irodalom magyarul taníttatik. Már­pedig a magyar iskolákban a német nyelv tanítását a Csáky-féle rendelet a négy felső osz­tályban rendeli el. Ne csodálkozzanak tehát a túl­oldalon, ha Károlyi Gábor (Éljen, éljen kiáltások) önöket német oldalnak nevezi. (Helyeslés a balolda­lon.) Be fog ismét következni, hogy csakhamar két párt lesz csak, mint egykor a labansz és kurucz. Ha a véderőjavaslat tárgyalása véget ér, ne higyjék, hogy a harcz is véget ért. Majd csak ezután kezdődik a harcz. (Viharos éljenzés.) A függetlenségi és 48-as párt, mely provokáltatott, felveszi a harczot s levonja a konzekvencziákat. S a nemzeti ügyért folytatott küzdelemben a a 48-as és függetlenségi párt tagjai belemennek. Ha provokáltattak, felveszik a keztyüt. A párt tagjai nem szakítanak elveikkel, nem akasztják azokat szegre. A nemzeti czélokért folytatott küzdelemben s a kor­mány elleni harczban támogatni fogják azokat ön­zetlenül, kik a nemzet előtt azzal kötelezték le ma­gukat, hogy az 1867-iki törvényczikkben lefektetett jogokat fejleszteni fogják. (Helyeslés a bal- és a szélső­­baloldalon.) Ily viszonyok közé szorította az ellenzéket a mi­niszterelnök politikája. Majd kifejti, hogy középisko­láinkban eddig heti 17—26 óra fordittatott a német nyelv tanítására s ez sem volt elég. S m­é­g egy újabb rendeletet bocsátott ki a mi­niszter, mely ugyan közkézen nincs m­e­g, s mely rendeli, hogy a középiskolák önképző köreinek csak a jobb tanulók lehetnek tagjai. (Viha­ros kiáltások: Gyalázat! Meg vannak bolondulva.) s ép ezek az önképző körök a magyar irodalom iránti ragaszkodást istápolják. Majd áttér szóló a miniszter által az önkéntes egyetemi ifjaknak adandó »kedvezményekre.« Ezek nem kedvezmények. Ha eddig szükséges volt a félév, melyet a miniszter most elengedni akar, akkor most újabb teher szabatik az ifjúságra, mert félévvel keve­sebb idő alatt kell végeznie tanulmányait; — ha pe­dig eddig nem volt szükség a félévre, úgy a miniszteri »kedvezmény« csak kötelesség. (E szavaknál lép be Tisza Kálmán a terembe. Viharos kiáltások: Itt van a 14 éves jubiláns! Hoch! Hoch! Az elnök csenget. Zaj és nyugtalanság ) A mai kor valóságos fegyveres béke, mely alatt roskad a magyar nemzet. Amivel a nemzetet rémítik, az egy mumus. (Károlyi Gábor: Itt van a mu­mus! Tiszára mutat. Általános derültség.) Majd áttér Gajáry javaslatára s kifejti, hogy felczifrázott bábu e javaslat, nincs benne vér és élet, csak szép szavakkal van felpiperézve. Még magyarság tekinte­tében is hü tükre e javaslati szöveg a mai kornak. Csatlakozik a Bolgár-féle véleményhez s a szakaszt nem fogadja el. Gróf Csáky Albin kijelenti ismét, hogy rende­lete semmi okozati összefüggésben nincs a véderőjavaslattal s meg kellett volna jelennie még akkor is, ha a véderőjavaslat nem tárgyaltatott volna.E tekintetben egyetért gróf Apponyi Albert­­tel, hogy ily rendeleteket más tantárgyakra vonat­kozólag is ki kell adni. De elismeri, hogy tárgyi összefüggésben áll a rendelet a véderő­javaslattal. A rendelet teljesen megfelel a tör­vénynek s uj intézkedés sincs benne s a német nyelvre kivételes helyzetet nem teremt. Múltkori sza­vaira hivatkozva, kifejti, hogy előbb kell lennie az államnak, biztosítva kell lennie az államnak s csak aztán lehet kultúra. (Zaj.) Ehhez semmi kétség sem fér. Európa összes államai fokozzák harczképességü­­ket. E fölött lehet aggódni, mint aggódom én is, de ezzel számolni kell, különösen nekünk. (Viharos »éljen« és »hoch« kiáltások.) Áttérve a kedvezményekre, kijelenti, hogy if­­jaink legfölebb l/*—D/n évvel később fogják tanul­mányaikat befejezhetni. Ez nem valami súlyos, hivat­kozik arra, hogy most is a jogászoknak 57 százaléka nem fejezi be tanulmányait akkor, a­mikor lehetne. Majd polemizál Thalyval. (Kiáltások: Éljen Thaly Hoch Csáky! Főirányelve, hogy a politikai ellenfél hazafiságát nem szabad addig kétségbe vonni, mig az ellenkezőről meg nem győződünk. Ő nem tartja rossz hazafinak, ki a javaslatot nem fogadja el. (Ki­áltások : No még az kéne!) Hogy ki a jobb hazafi azt a számot tevő közvélemény dönti el. (Derült­ség balfelől.) Véleménye szerint 1883 óta elég idő volt eldönteni, mily mértékben oktatják a német nyelvet az iskolákban. Polemizálva Ki­s­s Alberttel s általá­nos vihar közepette kifejti, hogy csak a 7 ik, 8 ik osztályban tanítják a németet német nyelven. (Vi­haros kiáltások: Erre nincs joga! Menjen Csaszlauba!) Nincs tudomása az önképző kö­rökre vonatkozó rendeletről s eziránt később fog fe­lelni. Thaly a múltkoriban felemlítette szóló egyik ősének történetét. Tisztelettel gondol ősére, ki Rá­­kóczyt bujdosásába követte. De az akkori idő s a jelen idő közt nagy a különbség. S meglehet, ha gróf Csáky Mihály ma élne, a kormány­párton foglalna helyet. (Nagy zaj, kiáltá­sok: Megfordulna sírjában.) Kiss Albert félreértett szavainak helyreigazí­tása czéljából szót emel s megczáfolja a miniszternek rávonatkozó szavait. Még megemlíti, hogy nem any­­nyira Csákyt, ki uj miniszter, mint hivatalos közegeit támadta. Gróf Csáky Albin még megemlíti, hogy rende­letében hivatkozás van a tantervekre és utasításokra , hogy a rendelet törvényes alapon áll. Jól esik Kiss Albert nyilatkozata, hogy nem szólót támadja meg, de mint miniszter ő felelős hivatalnokaiért. Horváth Gyula objektív akar lenni s a kérdést sem nagyítani, sem kisebbíteni nem akarja. A 25-ik §-ra vonatkozólag elmondja az ügy történetét. Már egy év előtt a honvédelmi miniszter a szabadelvű párt körében kifejtette, hogy a tiszti vizsga letételéhez köttessék az egy évi szolgálat. (Eötvös Károly: Tehát a klubból indult ki.) Ezt nem lehet sze­mére lobbantani senkinek, hogy pártkörében tárgyalja a politikai kérdéseket. Szaló akkor a miniszter előtt rámutatott arra, hogy legalább is egyenértékű ked­vezményt kell nyújtani a nemzetnek. Akkor csaknem egyedül állt a miniszter nézetével szemben. A két évi szolgálat az egyetlen intézkedés, mely az általános ingerültséget előidézte. A jelen viszonyok közt a had­sereg nyelve nem lehet más, mint a mi. A nyelv kér­dése felségjog, mert a nemzetnek nincs kifejezetten fenntartva. Ez húsz év óta a mai vitáig nem is került szóba s szóló ebből a körülményből indult ki. Még a szabadelvű párt kebelében a Gajáryéhoz hasonló határozati javaslatot nyújtott be , mert azt el nem fogadták, ez fel nem jogosítja őt, hogy ezért a Gajáry javaslatát el ne fogadja. Hogy ne volna e ha­tározati javaslatnak hatálya! — hisz a nemzetnek joga van évenkint az újonczjutalékot megszavazni, vagy meg nem szavazni. Neki nem a forma kell, ha­nem a lényeg s ezt megtalálja a határozati javas­latban. Majd kifejti, hogy a parlamentarizmus nevében vissza kell utasítania oly eszközöket, melyek a parla­­mentarizmussal ellenkeznek. Most, hogy divatba jött a miniszterek személyének inzultálása, jó emlékeztetni egy 17 év előtti esetre. Azt hiszi, nem követ el indiz­­krécziót. (Derültség.) Elmondja, hogy 17 év előtt ő volt az egyetlen ki felszólalt egy értekezleten az el­len, hogy az akkori miniszterelnök inzultáltassék. E nézetet vallja ma is. Dicsőíti a parlamentarizmust oly eszközökkel ellentétben, melyek ma uralkodnak. Az ország veszé­lyes uton van. (Zaj. Kiáltások a szélsőbalról! V­e­­szélyesre vitték. Az elnök több ízben csenget.) Nem hiszi, hogy volnának amaz oldalon (a szélsőbalra mutat) olyanok, kik az obstrukcziót akarják. (Viha­ros lárma a baloldalon. Az elnök ismételten csenget.) Az elnök rendre utasítja Csatár Zsigmondot, ki szin­tén közbekiáltott. Csatár Zsigmond kezével hadonázva, felugrálva beszél. Szavait a zajban nem lehet hallani. Elnök: Kijelenti, hogy alkalmazni lesz kényte­­en a házszabályok 204-ik szakaszát. Csatár Zsigmond (kiáltva): Velem tehet min­denki, amit akar. Én is képviselő vagyok. (Ismét zaj. Az elnök folytonosan csenget. Perczek nagy múlva helyreáll a nyugalom.) Horváth Gyula szemére veti az ellenzéknek.

Next