Pesti Napló, 1889. május (40. évfolyam, 119-149. szám)

1889-05-01 / 119. szám

119. szám. 40. évi folyam *%jgg*ggggggg^^ OiffllJLJL »1 .JjgHBHgff»—im,! ,■■■ ■JgaWWBg Bz«rk«uMsl Írod»: Ferenczfek-tere, Athenasn m-é p fl 1 • t. A lap eretem­i részét öleti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. B­érmen­tetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak aL Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó hivatal­­ Ferencziek­ tere, Athenben m­é­g St­a­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Budapest, 1889. Szerda, májusul. Előfizetési feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — S hónapra é frt 50 kr. — I hónapra • Ari. H» u -ml Uadis postal kaiOsklHése Uviatatlk, postabtiysf» kavaakéaS M hs> évaagyedoUéU 1 Mat fcHM.ataadlL Hirdetésiek mintegy mint sárlyasééedt a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába ■ Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaem­-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Helyreigazítások. Hogy mily olvasó közönségre számit a kormánypárti »Nemzet«, midőn mindenki által tudott tényeknek ellenkezőjét vitatja, és az ellenzéki sajtóra rá fog oly állításokat, melyeket az sohasem tett? — képzelni sem tudjuk. Mert azt az esetet még­sem akarjuk föltenni, hogy a kormánypárti »Nemzet«, midőn ily csínyekre szánja magát, abból in­dul ki, hogy bátran írhat akármit, mert a » Nemzet «-nek csak előfizetői vannak, de ol­vasói nincsenek. S miután ez utóbbit föltenni nem akarjuk, tehát úgy veszszük, mintha a »Nemzetinek nemcsak előfizetői,hanem olvasói is lennének, és komolyan foglalkozunk vele. Legelőször is konstatálni kívánjuk, hogy gróf A­ndrássy Gyulával szemben főrendiházi beszédekor az ellenzéki sajtó a legnagyobb tisztelettel és objektivitással járt el. Kiemelte, hogy gróf Andrássy Gyula beszéde sújtó volt Tiszára, mert Andrássy egy részről pozitive konstatálta a 14. §-nál az alkotmányos aggá­lyokat, továbbá a 25. § nál követett eljárást gyöngéden elítélte. A­mi pedig az ellenzék akczióját illeti, melyről a kormánypárti sajtó váltig azt hirdette, hogy az nemcsak a parla­­mentarizmust bontja fel, hanem a monarchiát is, — azt gróf Andrássy egy szóval sem kri­tizálta. Hanem e helyett fejtegetéseivel főként a függetlenségi párt programmja ellen fordult. Mi természetesebb tehát, mint az, hogy a függetlenségi párt ezek után az első alkal­mat megragadta arra, hogy Andrássynak meg­adja a választ? És íme, ezt a »Nemzet« Irányinak tegnapi beszéde alkalmából úgy említi föl, mint egy oly tényt, mely az »ellen­zéki véd- és dac­-szövetség jelen arany korá­ban« azt jelenti, hogy »a szélsőbal neki ront a mérsékelt ellenzéknek s bebizonyítja róla, hogy rosszabb a kormánypártnál! « Oh! hogy szeretné a »Nemzet« és hogy szeretné az egész klikk, ha ez csakugyan így lenne! — Ha bekövetkeznének ismét azok a fényes idők, mikor a kormánypárti agent pro­­vokatőrök a két ellenzéket egymásra uszítot­ták, és az alatt a kormány markába nevetett, és még jobban leigázta saját pártjában a szabad szellemet és a jobb elemeket! De hát ezek immár hiú ábrándok! — Mert ami elmúlt, vissza nem jő! — A mérsé­kelt ellenzék és a függetlenségi párt ugyanis sem nem párt-, sem nem klikkérdek miatt nem szövetkezett és egyáltalán nem is »szövet­kezett« , hanem, mindenik a maga elvi álláspontján állva, együtt védelmezte a nemzet alkotmányát és jogait a kormány ellenében és ugyanily indokból továbbra is együtt fogja ostromolni azon miniszterel­nököt, aki a véderőjavaslatnak sok helyes és szükséges intézkedéseit, (melyeket az ellenzék mindenkor elismert,­ a 14. és 25. §-ban elrej­tett merénylettel kompromittálta. És tehát ennek következtében, midőn Irányi Dániel megfelelt a függetlenségi párt álláspontjából Andrássynak,­­ ezt a mérsé­kelt ellenzék nemcsak támadásnak nem ve­hette, hanem a legnagyobb tisztelettel hall­gatta végig. Mert az elvek mindig tiszteletet ébresztenek, — még ha ellenkezők is. Csak az elvtelenség, a mindenre kész opportuniz­mus az, mely tiszteletet nem érdemel soha. De sőt mi, akik Deák politikájának alapjain állunk, még továbbmentünk Irányival szem­ben, és daczára a svéd-és dac­-szövetség arany­korának­­, őszintén kifejeztük abbeli sajnálkozá­­sunkat is, hogy Irányi a maga rettegéseibe a dinasztiát is belekeverte. Meglehet, hogy a »Nemzet« holnap erre azt fogja mondani: »Íme! a mérsékelt ellenzék ily kíméletlenül támadta meg a függetlenségi pártot!« De hát hadd mondja! Az is nagyon komikus, mikor a »Nem­zet« azon mulat, hogy a »mérsékelt ellenzék nem tud hova lenni örömében, hogy a szél­sőbalnak sikerült elfoglalnia a szilágysom­­lyói kerületet, mely eddig mérsékelt ellen­zéki volt«. Hát ebben a »Nemzet«-nek kö­rülbelül igaza van. Mert a szilágysomlyói kerület a mérsékelt ellenzék hozzájárulásával jutott a függetlenségi pártnak. Éppen úgy, mint a­hogyan a belváros a függetlenségi párt hozzájárulásával jutott a mérsékelt el­lenzéknek. Ami pedig azt illeti, hogy az ellenzék diadalmaskodik ,­­mert Szilágyi belép a ka­binetbe, mert Wekerle rendezi a pénzügyeket, mert Szapáry megalkotja a külön földműve­lési minisztériumot, mert Baross kinevez egy új főispánt.« — mindez, egy kevés módosí­tással úgy is van, mint a »Nemzet« mondja. Szilágyi programmja mindenben az ellenzék programmjával egyez; Wekerle a fődolgokban hozzá­járult Szilágyi programmjához; Baross pedig nem azzal szerzett elégtételt az ellenzéknek, hogy »ki­nevezett egy új főispánt,« hanem azáltal, hogy szimpliczitel elbocsátott né­hány régit. És ha a »Nemzet« azt jósolja, hogy az ellenzék ezt a »jóhiszemű taktikát« fogja kö­vetni a jövőben is, tehát ez a jóslat valószí­nűleg teljesedni is fog. Az ellenzék igenis »hirdetni fogja, hogy a kormány (egyes tagj­ainak) iránya helyes, eszméi czélsze­­rűek, törekvései üdvösek«, — é s emellett harczolni fognak e kormány ellen a végle­tekig.« — Harczolni fognak mindaddig, mig abból a régi rendszer szelleme telje­sen ki nem költözik. Hogy aztán mindezt »kik hiszik el, kik nem?« — ezen ne törje fejét a »Nemzet.« — Hanem ha igaz az, hogy a szabadelvű párt zászlajára ez van írva: »reformmunka az államélet minden ágában, az államélet minden szükségletének kielégítése, a társadalom minden tényezőjének tisztelete­s szabad­elvű fejlesztése, a közjogi alap megvédése, pénzügyeink rendje, forgal­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Április 30. — A VADONBAN. — Regény négy részben. — Irta: CSENGEY GUSZTÁV. I. RÉSZ. A Tatárverők. Azok a Tatárverők valaha csakugyan verték a tatárokat, hanem az régen volt, ha igaz is. Én csak az utódokról mesélek. Tudnivaló hát, hogy a Tatárverők alatt egy de­rék régi magyar nemzetség tagjait értem. Túl az Óperenczián Bergengócziában, a hol a m­adár sem jár, a hol magyar szó már olyan ritka mint a fehér holló, a Kárpátok alatt élt Tekintetes Zarándi Tatárverő Áron úr a maga rezidencziájában. A rezidencziája kőből épült, de a faluja fából, laktak pedig abban jámbor kanálforgató, teknővájó tótok, a kiknek Áron úr kis királyuk volt, ámbár magának sem volt több egy pár száz hold földjénél, de erdeje, nem az volt annyi, hogy most jó volna, ha volna. A roppant kősziklák közt, a rengeteg erdőség­ben, úgy el volt dugva a kis tótfalu, hogy ezt még oda­­fönn Felső-Magyarországon is csak nagyon kevesen is­merték ; annál kevésbbé hiszem, hogy Fényes Elek statisztikája tudomást szerzett volna róla. Pedig ugyan­csak büszke neve volt , hogy nem hisz a földes­ura­ság nevét viselte. Tatárverőnek hívták, így hát Áron úr elmondhatta, hogy olyan ősi domíniumban lakik, amelynek még a neve is az övé. IV. Béla király óta bírják már a Tatárverők ezt a kis völgyet. A család őse volt alkalmasint a helység alapítója s hitelt adha­tunk Áron úr nagy pecsétes okleveleinek, a melyek azt bizonyították, hogy az alapító vitéz ember volt, azért nevezték el Tatárverőnek. Irigy szomszédai ugyan azt fogták rá, hogy nemességét a futó királytól egy árpa kenyérért kapta, hanem ez nem igaz. Zarándi Tatárverő Áron úr nem is hederített erre a psúfolódásra, nem is igen merték azt előtte em­legetni. Mert nagyon csalódnál kedves olvasóm, ha Áron urat valami Tallérosy Zebulon féle tótos kiej­tésű jámbor kétszilvafás armalistának képzelnéd. Ke­mény kurucz ember volt ő, igazi tősgyökeres büszke magyar nemes. Gyermekkorától fogva egész szakáll­serkedző koráig magyar iskolákban járt s a felesége is igazi dunántúli magyar asszony volt. Hogy milyen büszke magyar volt, az is bizo­nyítja, hogy mikor megházasodott, felesége édes báty­jával nem akart semmi összeköttetésben lenni, pedig azelőtt jó barátok voltak, együtt jártak iskolába s na­gyon szerették egymást. Áron úr házassága azonban egyszerre végét szakította a régi barátságnak, csupán csak azért, mert Kadarcsy Bertalan úr olyan gazdag ember volt, hogy a birtokából kitelt volna egy kis vármegye. — Ne mondja senki — szokta mondani Áron úr, hogy a sógorom vagyonára nézek. Arra azonban különben sem nézhettt volna, mert az majorátus volt, de a világ rossz nyelve Áron úr büszkeségére még egyebet is mondott, hogy tud­niillik a Kadarcsy leány szülei ellenezték ezt a házas­ságot és a leányt sonk­a kitagadták. Lett légyen azonban bármiként a dolog, Áron úr hallani sem akart gazdag sógoráról, a­ki különben nevetett a dolgon s húgával levelezni is szokott. Volt Áron úrnak egy másik oka is, a miért a Kadarcsy kúriát kerülte. Bertalan úr, mikor már te­kintélyes ember s megyéjének alispánja volt, elvett fe­leségül egy Dormay grófleányt. Nem volt ugyan a leánynak semmije, mert a nagyhírű családnak egy szegény ágából származott, de a grófi korona mégis ragyogott nagyon s Áron úr ezt nem szerette. Különben is a Tatárverőknek volt egy kis pör­­patvaruk a Dormayakkal valamikor úgy Nagy Lajos korában, a miből később tán megtudunk valamit. Az­előtt sem nagyon szívelhették egymást; az utolsó Ár­pádházi király alatt pedig még hadakoztak is egymás ellen, mert a Tatárverők velenczei Endre hívei voltak, a Dormayak pedig Róbert Károlyt pártolták. Innen datálódik Ár­on úr családi neheztelése. Hogy is kívánhatná tehát tőle valaki mindezek után, hogy egy Dormay grófleánynak ő a Tatárverő, kezet csókoljon ?! De Áron úr azért minden nyakasságas büszkesége mellett mégis okos ember volt; azt, a mit ő meg nem tett volna az egész Kadarcsy uradalomért, bölcsen fiára bízta, hogy vegye hasznát a gazdag előkelő atyafiságnak. — Majd ha én meghalok, — szokta mondani — látogasd meg Bertalan bátyádat; de előbb nem, mig iskoláidat el nem végezted. Kadarcsy Bertalan bátyád gazdag nagyhatású ember és nincs se fia, se lánya. Légy okosabb apádnál. Fiatal­mbernek nem árt a protekczió. Hanem ezek már későbbi dolgok. Áron úr fia nem volt mindjárt olyan nagy, hogy ilyen dolgokat lehetett volna neki mondani. És itt szépen át is térhetünk Áron úr család­jára. Volt tehát neki egy fia s egy leánya. Gyönyörű két gyermek volt. A fiút Szabolcsnak hívták. Villogó fekete szeme, sötét göndör haja a legszebb összhang­ban volt hosszúkás finom vonású arczának barnás ár­nyalatával , s ez az arcz ismét méltó tükre volt annak a büszke léleknek, mely már nagyon korán árulta el rendkívüli tehetségeit. A leány, Julia, külsőleg való­ságos ellentéte volt bátyjának, mindamellett, hogy na­gyon hasonlított hozzá. Julia szőke volt, szőke kék­­szemű angyal, de szelíd jóságos lelkében volt valami, bátyjával rokonvonás, az emelkedettség, a magasra­­törekvés szelleme. E rokonvonások azonban csak ké­sőbb nyertek határozott kifejezést. Ilyen két szép tehetséges gyermekre nem hiába volt büszke Áron úr, rajta is volt, hogy a gyermekek a leggondosabb nevelésben részesüljenek. Minden megtörtént, a­mi e tekintetben csak kívánni való volt, pedig nevelőt sem tartott. Minek is lett volna az ? Maga Áron úr igen képzett ember volt, felesége pedig igazi előkelő nevelésben részesült egykor. A szülők nem rösteltek gyermekeikkel bajlódni. Az alapot megadta a helybeli jóravaló öreg tanító, ezen az ala­pon aztán a gondos szülők fáradhatatlan buzgalom­mal építettek tovább. Ez magyarázza meg a testvérek szellemének s egész lelkületűnek rokonvonásait, ám­bár Julia később került nevelés alá, mert négy-öt évvel fiatalabb volt. Az anya különösen a zenében volt mesterük, úgy hogy Szabolcs később egész művész lett a zongo­rában. Egyébként egészen a vadon gyermekei voltak. A falubeliekkel nem volt szabad érintkezniük; a büszke Tatárverő semmire sem volt annyira féltékeny mint családja magyarságára. Hogy tehát gyermekeire az a sajátságos felvidéki tótos accentus rá ne ragadjon, elzárta őket bermetb­e minden más gyerek pajtástól. Nem is volt nehéz; kivüle ott más úri család nem la­kott, a paraszt gyerekek pedig mint más világi tüne­ményekre, félő tisztelettel tekintettek föl a néha meg­pillantott urfira és kisasszonyra. A gyermekek játszótársa maga a csodabájó zordonszép természet volt. Szabolcs előbb csak maga futkározott a szép természetben, később mikor már Julia is tudott szaladgálni, kivitte magával kis bugát is. A rengeteg vad pompája vette körül őket s ők is­merték annak minden sajátságát; az őserdő ezerféle virága nekik virult, nekik zengett a sárga rigó, a kakuk és a csalogány, nekik zümmögött a millió bo­gár és a sötétzöld lombok titokzatos suttogása bűvös tündérekkel népesítette be ragyogó képzeletük szép gyermekvilágát, így érte el Szabolcs tizenkettedik évét. Erős, izmos fiú volt, mégis karcsú, könnyű, fürge, mint az evet. Valóságos kis Nimród, úgy lőtt kis pus­kájával, sőt még nyíllal is, mint egy Tell Vilmos. Tizenkét éves korában azonban a vadon fia egyszerre elvesztette sűrű erdejét, mohos kőszikláit. Az 1832-ik évben, egy szép őszi napon Áronyr egyszer csak kijelenti, hogy elviszi Szabolcsot diák is­kolába, a berédi lyceumba s onnan évenként csak egyszer jön haza két hónapra. Beszéltek már erről többször is a családban, de sehogy se tudták megszokni a gondolatot, hogy így elváljanak, gyermek a szülőtől, testvér a testvértől. Biz az pedig bekövetkezett. Előszedték a fiú ruháit, be is rakták a pántos, lakatos kisebb ládába s a kocsi előállt. Volt sírás! az anya könnyezett, a kit Julia han­gosan zokogott, de a fiú összeszorítá fogait, szeme égett, de nem sirt; az apa komoly intő tekintete füg­gött rajta. Spártai módon edzették kisgyer­mek kora óta ; tudott uralkodni magán. Fölugrott a kocsiba apja mellé s a kocsi kirobogott az udvarból, így jutott be Szabolcs a berédi lyceumba első éves donatistának. A múmiák világa. Nem kell megijedni, nem megyünk Egyptomba, Magyarországon vagyunk, abban a régi jó világban, mikor az ősi jelszó még nagyban járta; extra Hungá­riam non est vita. Mindazáltal nem a hazáról akarok szólani, melyen ugyan még mindig meg volt a mumia­­szerü ódonság, de már valami friss szellő kezdte át­lengeni. Az 1825-iki országgyűlés felébresztette a a haladás szellemét s kezdték érezni mindenfelé, hogy nem minden jól van úgy, a mint van. Megmoz­dult a világ kereke mi nálunk is s föl-fölemlegették itt is, ott is azt a sok jót, a mi nincs. Valami szabadabb békétlen szellem járta be az országot s a­hova beszállt, ott vége lett a régi meg­­feneklettség boldog nyugalmának. Voltak azonban édes hazánknak egyes jól ápolt, féltékenyen őrzött pantheonjai, igazi múmia­fészkek, a­hova be nem hatott a szabadabb szellem tavaszi levegője, ahol a régi mozdulatlanság bebal­zsamozott ódonságai dohosodtak. Ha egy-egy ily csarnok felé közeledtél, már messziről megérezted a penészszagot. Ezek a múmia­fészkek voltak a mi iskoláink, a diák iskolák s kisebb úgynevezett akadémiák. A bécsi kormány gondoskodott róla, hogy a magyar ember ne lásson tovább az orránál: minek is volna széles határa a szemnek ? ha kenyér kell, ott az eke szarva, a földed elég zsíros; ha tudomány kell, ott a Corpus juris, olyan az, mint a török alkorán, min­den bölcsesség benne van abban, ahhoz csak diákul kell tudni, azt pedig megtanítják az iskolák kemé­nyen. Más országban már régóta magyarázták az ifjúságnak, hogy a klasszikus Athént a szabad ver­seny és polgári egyenlőség tette nagggyá, minálunk e boldog múmia­fészkekben az ifjú csak annyit hallott Athénról, hogy volt annak egy bölcse, a­ki hordóban lakott, mégis boldogul élt. Nekünk a hordóban jó borunk van, magunk szép erős házakban lakunk, van jó búzánk, jó dohányunk — hát mi kell egyéb ? Extra Hungáriam non est vita! De hisz így akarták ezt Bécsben. Egy ilyen múmia-csarnok volt a Dunántúl a berédi lyceum. Aki ide bekerült, az úgy be volt balzsamozva a régi slendrián tanítás kenetével, hogy a haladás és felvi­lágosodás sehol sem fért hozzá. Ide került Szabolcs, a vadonból a múmiák közé, Áron úr azonban mégis bölcsen cselekedett, hogy fiát idehozta. Volt a berédi lyceumnak egy jó oldala, a mivel ritka iskola dicsekedhetett akkor. Szelíd erkölcsű tanulói voltak. Nyoma sem volt itt annak a tivornyakereső, tanárok elől bujkáló vad hajlamnak, annak a mester­legényekkel verekedő rakonczátlanságnak, ami a 30-as és 40-es években iskoláinkat oly hírhedtté tette. Az ifjúság inkább ártatlan passziókban lelte föl örömét, mulatságait. Volt zenekaruk is, az úgynevezett diák­banda, mely a professzoroknak és más notabilitások­­nak neve napján pótolta a hiányzó czigánybandát. A németajkú városban csak trombitás zenekar volt; a magyar úri családok tehát szívesebben látták mulat­ságaikban a diákbandát s bevonták az ifjúság jele­­sebbjeit családi köreikbe, így mulatott a berédi ifjúság. Czopf, vaskalap és jámbor erkölcsök: ezzel jel­lemezhetjük a berédi iskolát. Azért bölcsen tette Áron úr, hogy fiát ide hozta. Maga is itt járt, ismerte. Szegény jó öreg! Nem érhette meg fia diák­éveinek befejezését; öt év múlva, hogy Szabolcsot a múmiák közt elhelyezte, maga is csendes múmia lett; letették a tatárverői kis templom kriptájába, habár nem bebalzsamozva. Vitéz ősei közt nem foglalt el méltatlanul helyet. Már most az egész gazdaság vezetése a szegény magára hagyott asszony gondja lett. És különös, mintha a derék Tatárverő úr büszke szelleme szállta volna meg, már most ő sem akart tudni előkelő gaz­dag bátyjáról. Megszakított vele minden levelezést. Annyira félt attól a gondolattól, hogy talán közele­dését koldulásnak, számító önzésnek vehetnék, hogy még fiának is megtiltott minden közeledést, míg nem végzett. (Folyt. köv.) munk függetlensége, közigazgatásunk javítása, kultúránk emelése, földművelé­sünk, iparunk, kereskedelmünk öntudatos ápo­lása, a nemzetközi helyzetben a béke fentartá­­sa, a monarchia s abban Magyarország m­i­n­­den érdekének megvédelmezése« — és ha mindez nemcsak felírva van, ha­nem életbe is lép és meg is valósíttatik: — akkor ne féljen a »Nemzet« az ellenzék »szenvedélyeskedése és gyűlölkö­désétől!« — mert ezek ugyan nem fognak szerepelni! — Hanem másrészről, akármiként is igyekszik a »Nemzet« már előre is » szenvedé­lyeskedésnek és gyűlölködésnek « denuncziálni az ellenzék akczióját: ez az akczió azért mégis a legnagyobb erélylyel fog tovább folyni mind­addig, míg ezek a szép szavak csak írott vagy mondott ígéretek lesznek, de ugyanakkor oly czikkekből is, mint a »Nemzeté«, az fog kiviláglani, hogy a kormányon és a kormány­pártban még mindig léteznek és dolgoznak azok az irányzatok, melyeknek czélja csak az eddigi párt-abszolutizmus és személyes ura­lom s melyeknek ajkán a reformeszmék csak szemfényvesztő játékok, a régi rendszer állan­dósítására. S ezen irányzattal szemben mind a két ellenzéknek álláspontja ugyanaz : — lehetet­lenné tenni azt az ország érdekében. Budapest, április 30. Közös minisztertanácskozások Bécsben. A fél­­hivatalos »Bud. Korr.« egy bécsi távirata jelenti: Tisza miniszterelnök ma délelőtt hosszabb ideig Szögyény osztályfőnökkel, később Moser osz­trák-magyar bankkormányzóval értekezett. W­e­­kerle pénzügyminiszter hosszabb ideig Moser bank­kormányzóval és később Dunajewski pénzügy­­miniszterrel tanácskozott. Fél egytől fél három óráig a külügyminisztériumban Kálnoky gróf külügymi­niszter elnöklete alatt közös miniszteri érte­kezlet volt, melyen Bauer báró, Kállay, Taaffe gróf, Dunajewszki, Tisza és Wekerle, továbbá Stei­­neck b. tengernagy, Szögyény osztályfőnök és Lambert osztályfőnök vettek részt. Három órától ötig a király ő Felsége elnöklete alatt a Burgban közös miniszteri tanácskozás volt, melyben a három közös miniszter, két miniszterelnök és a két pénzügyminiszter vettek részt. A jövő évi közös előirányzat leg­fontosabb számaira nézve végleges megállapodások történtek, de néhány részlet függőben maradt, mely részletekre vonatkozólag előbb írásbeli tárgyalások lesznek, mire a delegácziók elé terjesztendő összes kormányjavaslatok meghatározására néhány nap múlva újból miniszteri értekezletek fognak tartatni, melyekre a magyar miniszterek ismét Bécsbe jönnek. A delegácziók egybehivásának határ­ideje még biztosan nincs megállapítva, de a dele­gácziók alig fognak a pünkösdi ünnepek előtt össze­ülni és megnyitási napul junius 12-ikét tervezik. Tisza és Wekerle miniszterek, kik ma Kálnoky grófnál ebédeltek, este Budapestre visszautaztak. (L. táviratainkat.) Az országgyűlési szabadelvű párt holnap, május hó 1-én este 6 ó­a órakor értekezletet tart. A főrendiház bizottságaiból. A főrendiház köz­jogi és törvénykezésügyi bizottsága holnap május 1 -én déli tizenkét órakor ülést tart, melynek napirendjére »az 1889. évben kiállítandó ujonczokról« szóló törvényjavaslat tárgyalását tűzték ki.­­ A közgazdasági és közlekedési és pénz­ügyi bizottság szintén holnap déli fél egy órakor tartandó ülésén tárgyalni fogják az 1847/48-ik évi Hj­ t.-cz. 14. §-ának módosításáról szóló törvény­­javaslatot. A naplóhitelesítő bizottság pedig május 4-én a nyilvános ülés előtt tart ülést május hóra két naplóbírálónak kijelölése ügyében. A berlini értekezlet, mint jelentettük, tegnap tartotta első ülését. Azok a javaslatok, melyek a ta­nácskozások alapjául szolgálnak, még tegnap előter­jesztettek Németország részéről. Minthogy azonban az értekezlet tagjai a legszorosabb titok­tartásra kötelezték magukat, a javasla­tok részleteiről semmi sem került nyilvánosságra. F­élhivatalosan ma azt jelentik, hogy Bismarck Her­bert gróf az amerikai képviselők indítvá­nyára választatott az értekezlet elnö­kévé. Az értekezlet jegyzői Arendt német főkon­zul és Beauclerc angol nagykövetségi tanácsos. Bates ismeretes nyilatkozatai, melyekben igen legáli­­san nyilatkozik jövendőbeli magatartásáról, Német­országban a legjobb benyomást keltik s lényegesen fokozzák az értekezlet sikerének kilátásait. Maga Bismarck gróf is, mikor az amerikaiak nála tiszteleg­tek, rendkívül előzékenyen viselte magát. »S z a m o a miatt — mondá — Németország és Ame­rika nem fognak összekapni.« Tandijemelés a fővárosban. A fővárosi tanács általunk is közölt elő­terjesztése a közoktatási bizottság által pro­ponált tandíjemelésre vonatkozólag a legkö­zelebbi városi közgyűlés elé fog kerülni. A fő­városi tanács álláspontja általán egyezik azon állásponttal, a­melyből mi tavaly a kérdést itten bővebben felfejtettük. A fővárosi tanács perborreszkálja az elemi tandíj-felemelést s a tekintetben különösen arra támaszkodik, hogy az elemi oktatásnak kötelező voltánál fogva voltakép ingyenesnek kellene lennie, ha egyelőre az elemi oktatás ingyenessé­gét nem is lehet czélba venni, mindenesetre tartózkodnunk kell a tandíj felemelésé­től, mely a fővárosi lakosság jó részét vá­ratlanul sújtaná. Más azonban a tanács állás­pontja a fővárosi középiskolákkal szemben. A tanács t. i. a fővárosi reáliskolák tandíjá­nak emelését proponálja, hogy tanügyi bud­­getjén legalább némikép könnyítsen. Úgy hiszszük, hogy a fővárosi tanács e véleménye nem eléggé indokolt és éppenség­gel nem fog ahhoz az eredményhez vezetni, melyet el akarnak érni. A fővárosban két rendbeli reáliskolák vannak: államiak és fő­városiak. Az államiak elvből nem emelik a tandíjt, mivel a kormány — mint ezt a bol­dogult Trefort miniszter nála megszokott ide­gességgel és szokatlan konzekvencziával gyak­ran ismételten kijelentette — a gimnáziumi pályák túltömöttségével szemben a reálisko­lát pártfogolni akarja. Ha már most a főváros emeli a reáliskolák tandíját (míg az állami a régi marad),­ előreláthatólag az lesz a követ­kezmény, hogy a szegényebb tanulók azon része, kik most a városi reáliskolát látogatják, az állami reáliskolákba fog beiratkozni. Ily módon a fővárosi reáliskolák tanulóinak szá­ma egyre csökkenni fog és a tandíj fejében lefizetett összeg egészben véve még sem lesz nagyobb a mainál, mivel többet fognak ugyan fizetni a tanulók, de kevesebben lesz­nek. A­mit a főváros ekképp a vámon nyer, azt csakhamar elveszíti a réven. Különben is még nyomósabb érvet le­het a középiskolák tervezett tandijfelemelése ellen felhozni ; érvet, melyet tán még a mai napokban, még a mi jogi viszonyaink közt sem lehet becsmérelni­­ a törvényt. A közép­iskolai törvény (XXX . 1883.) ugyanis ha­tározottan kimondja, hogy az állami kö­zépiskolák tandíja maximum gya­nánt tekintendő a községek által fentartott középiskolákra nézve. (19. §.) Minthogy a fővárosi tanács részéről kontemplált reáliskolai tandíj jóval felül­múlja azt a tandíjt, melyet a budapesti álla­mi reáliskolákban szednek, e tandíj-felemelés tagadhatatlanul országos törvénybe ütközik. A főváros e szerint ezzel az eszközzel tanügyi bevételeinek fokozására nem élhet, mert ez az eszköz (még ha különben czélszerű volna, a­mint hogy nem czélszerű), egyszerűen le­hetetlen. Az akadémia nagyhete. — Saját tudósítónktól.­­ A magyar tudományos akadémia idei nagy­gyűlése a mai nappal kezdődött. Ma délután öt óra­kor mindhárom osztály a saját elnöke alatt ülést tartott, melyek először is kihirdették a lejárt pályá­zatok eredményét. Ezek az idén is meglehetősen meddők maradtak. Azután bejelentették az uj pályá­zatokat, melyek közt egy pár igen érdekes van. Az első osztály például Zrínyi a költő-hadvezér élete és művei méltatására irt ki ezer forintos pályázatot s ezzel egy kegyeletes kötelességet teljesített a régi Magyarország egyik legnagyobb alakja irányában. Mint rendesen, az idén is a legnagyobb érdeklő­dést keltették a választások és pedig ez­úttal annál inkább, mert most lépett először élet­be a levelező tagokra a numerus clausus, mely a tiszteleti és rendes tagokra nézve már az akadémia alapítása óta fennállott. Elmondhatni, hogy az idén az akadémia mindhárom osztálya igen jó kedvében volt s az ajánlottak közül csak igen kevesen nem kapták meg a kétharmad többséget, úgy hogy minden osztály meglehetős számú jelölttel lép a plénum elé, mely pénteken fog felettök végleg dön­teni. A tagajánlások elintézése után az egyes osztályok állandó bizottságai újittattak meg. A második osz­tályban némi érdeklődést keltett a nemzetgazdasági bizottság megújítása, melynek eddigi előadója Körösi József csak egy szótöbbséggel 19 szóval 18 ellen választatott meg újra. Utoljára azután az osztály-

Next