Pesti Napló, 1889. június (40. évfolyam, 150-177. szám)

1889-06-01 / 150. szám

150. szám. Budapest, 1889. Szombat, junius 1.­40. évi folyam. Szerkesztési iroda­­ Ferencziek­ tere, Athenaeu­m­ é­p­­­­­e­l. A Up Bzellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Lénnenktlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenben m­ é­lülét. A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. f K* Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 0 firt, 3a sa ott kiadás póttal killönküldéte kívántatik, postabélyegre UavorlktiU 55 kr.( évaejryedenként 1 forint felü­lfisetenda, ~ Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­z­ Pesti 3STapló» kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők, Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Nikita magasztalása. Montenegro fejedelmének leányát, Mi­­i­c a herczegkisasszonyt nőül veszi N­i­k­o­­ajevics Pál nagyherczeg, a czár unoka­­estvére. A Romanov és Petrovics­saládok ezen összeházasodását az európai udvarok csodálkozva nézik. A mily nagy­oroszország, oly kicsiny Montenegro; a mily égi az orosz dinasztia, oly új herczegek a Petrovicsok; e házasság által a montenegrói hjedelmi család bevezettetik az európai ural­­kodóházak körébe, mint egyenrangú. Politi­kai házasság ez s nyilván a czár akaratából­örténik. Oroszország császárja még egy szláv is görög keleti dinasztiát akar alapítani s ezért fel magasztalj­a a montenegrói uralkodó­házat. De midőn ezt teszi, egyszersmind még nkább és teljesen lekötelezi magának, s a Balkán-félszigeten Montenegro fejedelmét, ikitát proklamálja és akczeptálja,mint az orosz politika hivatott képviselőjét. Az orosz czár rokonának Montenegro sicsi. Meg kell hát nagyobbítani; ez követ­kezik abból, hogy Oroszországnak szövetsé­gese Montenegro. Ha Nikita utazását Szent-Pétervárra s Mihály exmetropolita hazatérését Belgrád­­ba tekintjük, lehetetlen elfojtani sejtelmünket, hogy e kettő között összefüggés van. Az orosz politika akc­iója mindkettő, ha továbbá figye­lembe veszszük a belgrádi eseményeket, azok­nak forradalmi természetét, önkénytelenül azon gondolatunk ébred, hogy a gyermek Obrenovics Sándor nem sokáig lesz akadálya a szerb államok egyesítésének a Balkán-félszigeten Nikita montenegrói fejede­lem személyében. Nem mintha Nikita űzné el Sándort, hanem majd ha ez atyját vagy myját követi a számkivetésbe, a szerb nép választása Nikitát emelheti trónra s is­métlődik Oroszország védnöksége alatt, a­mit III. Napóleon Moldva- és Oláhor­szággal, Battenberg Sándor Bulgária és Kelet-Ruméliával megcselekedtek : az egy­­faju államok egyesítése a Balkán-félszigeten. Ezen eshetőség ellen vétette fel And­­rássy a berlini szerződés 16-ik pontjába Ausztria-Magyarország azon jogát, hogy Bosz­niát és Herczegovinát s a Novibazári kerüle­tet, mely Szerbia és Montenegro között fek­szik, okkupálhassa »Mitroviczán túlig« Ma­­czedóniában. Andrássy attól tartott, hogy egy egységes és nagy Szerbia, mely a Timok­­folyótól Orsovánál a tengerig terjed Cattaró­­nál, nem fogja respektálni a Szávát és a Ve­­lebit hegységet határoltul Magyarország és Dalmáczia felé. De minthogy az okkupáczió nem ment könnyen, sőt nagyon nehezen, a kormány tartózkodott folytatásától Novi­­bazár és Mitroviczáig s így nem ékelte ma­gát be Montenegro és Szerbia közé, ha­nem ott törökök és albánok laknak vegyest szerbekkel s félni lehet, hogy Montenegró és Szerbia itt nyújtanak egymásnak kezet. Vájjon Ausztria-Magyarország gondol-e arra, hogy mittevő legyen, ha csakugyan az orosz akc­ió Montenegróból és Szerbiából egyszerre megindul? Nikita sokkal okosabb és óvatosabb ember, semhogy politikáját Ausztria-Magyarország megtámadásával kezd­je el. Risztics sem azon kezdte. Az orosz po­litika délszláv ügynökei Ausztria-Magyar­­országot, a­míg lehet, áltatják és ámítják, hogy semlegességben megtartsák mindaddig, míg nem érkezett el ideje annak, hogy Orosz­országgal együtt ők támadjanak meg ben­nünket egyszerre. Nikita tehát ma még inoffenziv s csak leányát férjhez adni megy Szentpétervárra. Az ünnepélyek, melyeket a kis herczeg ré­szére a minden oroszok czárja palotáiban ren­dez s melyeknél Montenegro uralkodója úgy ünnepeltetik, mint egy nagy hatalmasság feje, nem lennének oly feltűnők, ismervén az oro­szok rokonszenvét a montenegróiak iránt, ha maga a czár nem állana a­­politikai tüntetés élére. Teszi ezt egy pohárköszöntőben, me­lyet a hivatalos lapban tesz­­ közzé, hogy az egész világ hallja meg, miszerint III. Sán­dor czár azt tartja, hogy »Montenegro fejedelme Oroszország egyetlen igaz és hű barátja.« •E kijelentés nagyszerű először azért, mert roppant gőgös. Oroszországnak nem kell senki barátságát keresni, elég hatalmas ön­magában, maga egy világrész és világnagy­hatalom, elég neki szövetségesül Montenegro. Másodszor azért, mert a czár ezen kije­lentése sértő szemrehányás egész Európának, Francziaországot sem kivéve, de különösen a hármas szövetségnek s legkülönösebben II. Vilmos német császárnak. Hogyan ? Hát II. Vilmos nem igaz, nem hű barátja III. Sándornak ? Más szóval : igaztalan és hitte­­len volt, midőn barátságot színlelt iránta ? A czár köztudomás szerint a legnagyobb mértékben igazmondó és megbizható, ha tehát csöndes szemrehányásokkal illeti fe­jedelmi kollegáit, ez sértés ezekre nézve és sértő elutasítás akar lenni. Minden bi­zonynyal Berlinben e szavak kínos feltű­nést okoznak s rossz előjelei a czár és a csá­szár kilátásban levő találkozásának. De Francziaországnak is szól a leczke, hogy nem megbízható, mert maga sem tudja, mit cselekszik máról holnapra s igy Oroszor­szág sem tudja, mennyiben számíthat Fran­­cziaországra vagy nem. Harmadszor nevezetes ezen felköszöntő előttünk azért is, mert nyílt őszinteséggel beismeri Oroszország politikai elszigeteltsé­gét, hogy senkije nincs, semmi más szövetsé­gese, csak Montenegró; kétségkívül azért, mert Oroszország politikája minden más ál­lam érdekeibe ütközik. Ezen elszigeteltség a A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Május 31. — »Magyar Pantheon.« Gróf C­s­á­k­y Albinna, szül. Bolza Anna gróf­nő a »Magyar Salon« czimü folyóiratnak most meg­jelent júniusi füzetében érdekes és jelentőségteljes sorokat ir az alakulóban levő irodalom- és művészet­pártoló egyletnek, a »Magyar Pantheon«-nak felada­táról és czéljairól. A kis czikk igy hangzik: »Magyar Pantheon!« Büszke czim, melylyel szerény egyletünket koszorús költőnk ruházta fel! Vájjon miként igazolhatjuk mi azt majdan ? Mi ki­vált, dilettáns kezdeményezői e mozgalomnak, mi nők, kiket homlokon nem csókolt a múzsa, mi, kik csak mélyen érezni, igazán bámulni tudjuk azt, mit terem­tettek alkotó szellemek, mi, kik bár nem hozunk az egylet elébe egyebet meleg szíveinknél, és vilá­gosság, több világosság után sóvárgó lelkeinket és mégis elég vakmerők valánk kinyújtani avatatlan jobbunkat e szellemi frigyre az irodalom s művészet felkentjei felé ? Írni nem tudunk — de olvasni igen. Festeni nem, nem zeneművet költeni, nem teremteni, de igenis átérezni, átélni, átélvezni, mit mások szelleme terem­tett. És emeli, lelkesíti, buzdítja a mi lelkeinket is a szépnek, nemesnek, magasztosnak látása, hallása, bár­mely alakjában a művészetnek kínáltassék ez nekünk szellemi táput. E reczepczió-képességü­nk az tehát, mit felaján­lunk mi a produktív elemeknek, nyújtsák ők nekünk e tápot, visszafizetjük mi azt hálánkkal, meleg érdek­lődésünkkel, s e cseréből, e súrlódásból villanjon fel minél gyakrabban, minél hatalmasabban a szikra, mely gyújt és melegít, melynek fénye aranyozza ha­zánk irodalmi s művészeti egét. Közös birtoka az összes műveit világnak, mit teremtett az embernek alkotó szelleme irodalom, mű­vészet terén. Ha valahol, úgy e téren van helyén a kozmo­­politizmus, sőt a kommunizmus is. Ne zárkózzunk szűkkeblűen el idegen népek szellemi terményei elől, a mi szépet, jót, nemeset vi­rulni látunk, sajátítsuk el azt magunknak, jogunk van reá, mert lelkünk érteni, érezni, magáévá tenni képes , s mert ez magasabbra nő minden újabb vív­mányával. De ne felejtsük el, hogy van egy szűkebb körünk, egy szent ígéretföldünk, melyet magunknak művelnünk kell, mindegyikünknek képessége s hiva­tása szűkebb vagy tágabb körében, de egyaránt buz­gón s híven. Parlagon hevert nagyon is sokáig, ama hosszú idők során át, melyekről méltán dalolhatta oly kesergőn legnagyobb költőnk : S szellemünknek országában Mennyi rejtett gyöngy s gyémánt van : S azok hevernek ott lenn Vagy ha tán a véletlen Fel találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget! Vagy az ínség zivatarja Messze, messze elsodorja Messze tőlünk a nagyvilágba, Idegen népek kincstárába S ha ott őket ragyogni látjuk, Szánk szemünket rájuk tátjuk . Csodálva váltiglan Hogy ez innen — tőlünk van! Mások már most az idők s ha ragyognak mos­tan is egyes nagy művészeink idegen népek közepette , fen marad azért épen, ápoltatik szeretetteljesen az összekötő fonál, szőve részükről honszeretetből, részünk­ről ama büszke érzetből, hogy mieink! Habár idegen föld talaján fejtik ki tevékenységüket, magyarok ma­radnak mégis, habár felöltik s átkarolják mindazt, mit más népek évszázadokkal idősebb kultúrájában rokonnak éreznek saját magasztos szellemükkel; ha­zájuk dicsére, a magyar név dicsőítésére szolgál az mégis; visszavezettetik kegyelettel ama helyre — mely bölcsőjük vala, s lészen majdan siruk is — me­lyen kivül állandóan a nagy világon sz­ámunkra nin­csen hely! S e köteléket szellemi producrens és konzu­­mens között hazánkban még szűkebbre fűzni, mint már is fűzve van, a rokonszenv és egymást értés ezer bűvös fonalával, ez legyen feladata a »Magyar Pantheon«-nak. Menjen át a művelt társadalom minden ré­tegeibe e rokonszenv minálunk, kiknek későbben fejlődött ki a kultúra, valamint átment az régen már az öregebb nemzetek társadalmának testébe, vé­rébe, hogy mindig szorosabbá váljék a kötelék, mely hazájukhoz lánczolja alkotó szellemeinket, hogy fel­leljék itthon is teljes mérvben a termékeny talajt, melyben tehetségük egész teljességében felvirulhat, tenyészhet és gyümölcsözhet! »Pantheon« tehát egyletünk, mert hevül és érez mindenért, miben benfoglaltatik az isteni szikra, de »magyar« Pantheon, mert hazánk, nem­zetiségünk javára, díszére, fényére kívánja e szikrát lángra lobbantani minden fogékony kebelben. Gr. Csák? Albinné, béke fentartására kitűnő, de nem elég ok arra, hogy a czár a keleti akczióról lemond­jon. Hisz van neki Montenegrója s ez kezdet­nek elég. Tehet is, tett is Oroszországnak nagy szolgálatokat. Mindenkor, ha Montenegro a politikába kilép, ez a keleti kérdés kezdete; bonyodal­mak következnek, melyek hamar nőnek s diplomácziai beavatkozásra vezetnek. Ebből később kifejlődik a háború. Most, hogy a német-olasz szövetség tün­tető proklamálása után Berlinben a czáz Szentpétervárott Oroszország szövetségét Mon­tenegróval hirdeti ki feleletül, mi annyit tesz, hogy Oroszország szövetséget kötött a Balkán­félszigeten lakó szlávokkal s különösen a szer­bekkel: ezen szinte­ szint játék a béke barátait legkevésbbé sem alkalmatos megnyugtatni a közel jövő iránt. Nem szabad elbizakodnunk, de felülnünk sem szabad, s Oroszország és a pánszlávok keleti akczióját részünkről ellen­­akcziónak kell követnie. Reméljük Ausztria - Magyarországnak vannak igaz és hű barátai. Budapest, május 31. Monarchiánk s a berlini találkozás. A »Köln Ztg.« ma érkezett számában berlini officziózusától egy levelet közöl, mely erélyesen visszautasítja azon föltevést, mintha a tárgyalások, melyek Berlinben az olasz-német szövetség fejlesztése érdekében folytak, bármi tekintetben Ausztria-Magyarország rovására történtek volna. Levelező kereken kije­lenti, hogy egyetlen igaz szó sincs abban, mintha Berlinben a bécsi kabinet tudta nélkül és hátrányára megállapodtak volna valami külön rendszabályokra nézve, melyek bizonyos esetekben alkalmazásra ke­rülnek. A berlini offícziózás épen oly üres mesének mondja a franczia és orosz­ lapok azon híresztelését, hogy Ausztria-Magyarország már beleunt a hármas szövetségbe s nagyon vágyakozik Oroszországgal ba­rátságot kötni. »Mindezen csalárd manőverek — foly­tatja — csaknem azt a benyomást teszik, mintha az az ismert megállapodásba, hogy a franczia kiállítás tartamáig békében maradjanak, az érdekelt felek már bele untak s újra folytatni akarnák előbbi üzelmeiket. De a Balkánról érkező híreknek itt egyelőre nem tu­laj­donitnak nagy fontosságot s a jelen helyzetben in­kább csak helyi mozgalmaknak tartják azokat.­ A berlini értekezlet, mely már is sokkal tovább elhúzódott, mint eleinte tervezték, a mai hírek sze­rint, úgy látszik, legközelebb berekesstetik. Si­került olyan megegyezést létesíteni, mely az ellenté­tes érdekeket legalább egyelőre kielégíti. Németország bizonyos elégtételt kap a szenvedett sérelmekért, de különben a status quo lehetőleg fentartatik. Bizonyos kérdések függőben hagyattak s a helyszínére kikül­dendő bizottságok által fognak majd végképpen ren­­deztetni. A főrendiház junius hó 12-én ülést tart, mely­nek tárgyai lesznek: 1. elnöki előterjesztés; 2. az igazoló bizottság jelentése gróf Bombelles Márk va­gyoni képesítésének elismerését szorgalmazó kérvé­nye tárgyában. 3. Az 1889. évi állami költségvetés A Kár­oly­ka szárny­a. A III- ik Károly király nevét viselő »Károly­­kaszárnya« épületének alapját s egyáltalában ke­letkezését főpapjaink hazafias és emberbaráti áldozat­­készsége vetette meg; a nemes keblekből fakadt ada­kozások gyenge hajtásait pedig a bajtársság termé­kenyítő melege és a királyi bőkezűség verőfényes napja izmosította meg ugyannyira, hogy midőn ezen eredetileg rokkant vitézek ellátására szánt alapít­­ványnyal történelmünk és törvényhozásunk a 18-ik században foglalkozni kezdett , akkor már »a pesti rokkantak háza« mint Magyarországban jelentékeny földes­úr szerepel, majd rövid idő múlva mint a ma­gyar király többszörös hitelezője jelenik meg. Most, midőn a főváros atyái az emelendő köz­ponti városház iránt tanulmányokat tesznek s ezen városházul a »Károlykaszárnyát” szemelik ki — nem lesz talán érdektelen ennek történelméből egy némely régi adatokat szellőztetni. Mert hát meg van ennek is, mint mindennek, a maga története s habár itt-ott hézagos is, de azért elég érdekes arra, hogy emléke felcsillámoljon. Széchenyi György prímás 1692-ik évi január 24-én és 28-án kiállított végrendeleteiben az akkori török háborúkban megsebesült, vagy egyébként siü­­tők ápoldására igen jelentékeny alapítványokat tett; jelesül: a belladinczi 100,000 rénes forintot érő bir­tokot a végvárakra adományozta, — a szarukői 180,000 frt értékű uradalmat a Pozsonyban a 70,000 frtért általa zálogban birt vágbeszterczei, a 80,000 frtért szintén zálogban tartott csejtei birtokokat pe­dig — melyekhez később a beczkói javak is járultak — a Pesten felállítandó rokkantak házára hagyomá­nyozta olykép, hogy ebbe háború idején sebesült ka­tonák, béke idejében pedig bármily állású szegények fogadtassanak be. A pozsonyi kórház alapítványának kezelése az ottani, a pesti alapítvány kezelése pedig az esztergomi káptalanra bízatott az alapitó által. A pesti ház sem az alapitó életében, sem annak 1693-ik évben bekövetkezett halála utáni legköze­lebbi években fel nem építtetvén, az alapítvány jöve­delmei részint az alapítványi tőke nevelésére, részint a sebesült katonák segélyezésére, részint a Pesten építendő hadi kórház tőkealapjának gyarapítására fordittattak.­­ Nemsokára az alapítás után I. Lipót hadi készülődésekre pénzt szükségelvén, a csejtei és beczkói javakat áruba bocsátotta s azok 65,000 frtnyi értékét a saskői kincstári birtokra bekebeleztette, a kamarát pedig a 6°/C kamatok fizetésére utasította. Az akkori zilált viszonyokkal kapcsolatos pénz­ügyi zavarok folytán ezen alapítvány jogi és vagyoni viszonyai is annyira összebonyolódtak a pozsonyi ala­pítvány viszonyaival, hogy 1723-ik évben Keresztély Ágoston prímás, ki vagyona nagy részét a pozsonyi kórháznak ajándékozta , ennek kezelését a vörös ke­resztes vitézekre bízta — majd 1726-ban gr. Esterházy Imre prímás, továbbá a magyar királyi udvari kan­­czellária, a bécsi haditanács és a vörös keresztesek közt egyezmény jött létre a két alapítvány vagyoná­nak elkülönzése iránt s ekkor kimondatott, hogy a pesti alapítvány csupán katonai betegek, sebesültek és rokkantak ápolására szolgáland, és a vagyonkeze­lés is a káptalan kezeiből a hadi kormányéba ment át. — Ritka alapítvány dicsekedhetik oly szerencsés kezeléssel mint ez; — már az 1723-ik évet megelőző­leg is igen fel kelle szaporodnia vagyonának, mert miután a német lovagrend a jászkun kerületeket zá­logba vette s e miatt zajos panaszok hangzottak a törvényhozás termeiben — a lovagrend késznek nyi­latkozott a nevezett kerületeket illő kárpótlás mellett kibocsátani, a mire azután az 1715: 34. t.-cz. a visz­­szaváltást el is rendelte s ekkor az 500,000 frtnyi — az akkori időhöz mérten roppant váltsági összeget a pesti rokkantak házának alapítványa fizette ki; mi­nek folytán a jászkun kerületek a pesti rokkantak házának földesúri hatósága alá jutottak, a melyre vo­natkozó okmányt III. Károly király 1731 ápr. 26-án ki is állította, felruházván a rokkantak házát mindazon jogokkal és kiváltságokkal, melyeket hazánkban ak­koron az országnagyok, bárók és nemesek élveztek; a rokkantak háza mint erkölcsi személy jogképviselő­jéül pedig a királyi ügyek igazgatója neveztetett ki. Azon évtől kezdve, hogy a vagyon a káptalani kezelésből (1726) a hadi kormányéba került s a mi­kor az átadott vagyon 157,000 irtot tett — egész 1767-ig tehát 41 év alatt még szerencsés­ gyarapo­dásnak örvendett az alap , mert daczára annak, hogy időközben a pesti palota felépíttetett — csupán csak az államkincstárnál 930,755 frt kölcsönkép elhelye­zett tőkével rendelkezett. Való igaz, hogy ezen idő alatt, különösen a palota építésekor számos magán­­adakozók és pedig leginkább katonai osztálybeliek részint adományaikkal, részint alapítványaikkal ezen alapot gyarapították és hogy III. Károly is a cs. k. hadseregbeli rokkantak javára általában tett alapít­ványok közül többeket a pesti rokkantak háza alap­jával egyesitett , mind a mellett ezen szép gyarapo­dás lelkiismeretes kezelésre vall. A kezeinknél levő legutólsó adat szerint 1869-ben azonban a vagyon már csak 797,510 irtot tett. Hogy ezen alap valóságos bankszerepet játszott, mindenkor a kincstárral szemben, kitetszik a többek közt onnan, hogy abból Mária Terézia 1746 ban a háború költségeire 500,000 frtot, 1767-ben 100,000 frtot, a korábbi években pedig több mint 300,000 fo­rintot kölcsönzött. A vagyonállapot kedvező volta végre a palota építését eredményezte, mely 2000 rokkantra volt ter­vezve. 1716. május 28-án Regal altábornagy és Pest város közt a jelenlegi Károly laktanya azon területe iránt, mely a Károly, Gránátos és Rostély utczák ál­tal eredeztetik s akkortájban a városnak az ország­úton (mostani Váczi-körut) belül létezett bástyafa­láig terjedt — oly adás-vevés létesült, melynél fogva ezen terület egy felállítandó katonai kórház vagy ápolda (Hospital) részére 4850 frtért örök áron el­adatott és mint »opus publicum« a városi hatóság alól örök időkre kivétetett; a városi hatósági jogkör­nek ezen területről újra feléledése csak azon esetre köttetett ki, ha az ismét magánosok használatába és birtokába kerülne. A főváros birtokában levő régi térképekből az tetszik ki, hogy a rokkantak háza már a 18-ik század első negyedében ugyanazon alak­ban és terjedelemben, melyben jelenleg van, 3 udvarra építve létezett s közepén az utczára nyiló homlok­zattal a templom is létezett; mig a bástyafalon túl az országutra néző s a hatvanas évek közepéig fenn­állott szekerész kaszárnya csak azután emeltetett. A »Károly«-palotaépület 12 év alatt 1728-ban készült el s mint rokkantak háza szolgált egész 1782-ig, a midőn a nyugtalan lelkületű II. József császár a rokkantakat innen a feloszlatott szerzetesek nagyszombati épületeibe helyezte át, a Károly-palo­­tát pedig laktanyává rendelte. Azonban 1816-ban a m. kir. udvari kanczellária közreműködése folytán a sorkatonaság abból kiüríttetvén, benne a Nagyszom­batban és Szakolczán elszállásolva volt rokkant kato­nák helyeztettek el. Az események azonban csakha­mar igazolták, hogy »forgó viszontagság járma alatt nyögünk«, mert a rokkantak ismét Nagyszombatba kerültek, hogy igazolva legyen az épület felirata : »sic pátriam fugimus« s a Károly-épület, mely »ad servandos milites senio, morbis, vulneribus confectos« öreg, beteg, sebesült katonák részére emeltetett — a­mint ezt a templom homlokfelirata tanúsítja — ismét a tettleges állományú katonaság laktanyá­jává vált.­ És most midőn a főváros atyái azon tépelőd­­nek, hogy miért is engedték át másfél század előtt ezt a kaszárnyaterületet, mikor arra most szüksége volna a fővárosnak, és hogy váljon hányszor 4850 frtot kei­lene majd ezen épületért a koronás kincstárnak fizetni, a melynek építéséhez szükségelt téglaanyagot is ak­koron a város adta — akkor a szegény tárczaízó el­méjében ’ azon gondolat borong, hogy bár ezen Ma­gyarországban létező magyar főpap által Pest város területére telepített és még a közös védelem iránt megkötött szerződés keletkezése előtt létesített ala­pítvány miért nem áll a magyar kormány kezelése alatt ? Ha ez alatt állana, akkor ez a szegény haza egy szép alapítványnyal gazdagabb lenne s akkor tán a központi városház is könnyebben és hamarább fel­épülne. Gondolkozzunk rajta, megérdemli. Hiszen talán e palotán levő kétfejű madár is gondolkodik olykor azon, hogy mikép is került ő oda a püspöki süveg helyett. ~ B. F. érdemleges tárgyalása. — A főrendiház — mint a »B. D.« írja —a különböző törvényjavaslatok érdem­leges tárgyalásait nyilvános ülésekben csak június 12 én fogja megkezdeni. Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt ma tartott értekezletén tárgyalás alá vette a pénzügyi bizottság jelentését »a magyar földhitelintézet által engedélyezendő szabályozási és talajjavítási kölcsö­nök ügyében« beadott törvényjavaslat tárgyában. Ezenkívül tárgyalta a holnap napirendre kerülő apró javaslatokat, valamint az appropriáczió kér­dését is. Katonai nevelés. (I) A Századok legendájának költője, a nagy Hugo Viktor »Eviradnusá«-ban egy rémes termet fest le, mely oszlopai mentén telve volt vaslovakkal, rajtuk megannyi lo­vaggal, talpig vasfegyverben, tokba rejtett késekkel, pallosokkal a nyeregkápán, bárddal az oldalakon, puzdrával a háton. Szóval ké­szen és szomjan a harczra, miként a sátán fekete serege. Ily fegyveres teremhez hasonlít most a mi földrészünk is. Tizenkét millió ember áll tetőtől talpig fegyverben, a Szajnától a Vol­gáig, mintegy óriás lidérctnyomás nehezedve Európa szívére. Harczi zaj és fegyvercsörgés hallatszik mindenütt. A gyilkoló szerszámok százezreit okádják ki a fegyveres műhelyek. Sötét kaszárnyákban senyved a nemzetek ifjúsága. Nehéz terhek alatt nyög, sóhajtozik a nép. S noha hirdetjük a békét, ígérjük an­nak föntartását, nem élvezzük áldásait. El­mondhatjuk róla azt, mit Hellász nagy köl­tője, Aristophanes mondott kora békéjéről : »Nem tetszik ez!Csupa szurok s hajókészület a szaga.« Hadi czélokra áldozzuk minden pén­zünket, vagyonunkat, elvonva azt a kulturá­lis, a humanisztikus intézetektől, melyekre pedig a haladásnak, az emberiségnek nagyobb szüksége lenne. Egy jeles franczia statiszti­kus, Neymark Alfréd »Les dettes publiques europeennes« czímű munkájában, mely ta­valy jelent meg a könyvpiaczon, számokban tünteti fel azon roppant összegeket, melyeket a háború molochja eddig elnyert. Kimutatja itt, hogy míg 1867-ben az európai államok adóssága nem volt több 66 milliárd franknál, évi 2 milliárd és 438 millió kamatteherrel. 1870-ig ez már 77 milliárdra, 1887-ig pedig 117 milliárdra emelkedett, melynek csak évi kamatja 6 milliárd frank. Ez összegek legna­gyobb részét a háborúra való készület nyerte el, azon a 4 milliárd és 528 millió frankon kívül, melyet a hatalmak évenként a hadse­­gekre fordítanak. Minden gondolkodó előtt világos, hogy ez a helyzet sokáig nem tarthat így. Hogy valamint mindennek meg­van a maga ha­tára, úgy merülnek ki a népek, jutnak tönkre az országok e rendkívüli terhek súlya alatt. Hisz már eddig is, a megélhetés nagy kérdése kezdi kisértgetni a népeket, mint Macbbethet a Banquo szelleme. Hisz az ipar és kereskedelem, gazdaság és irodal­­om, tudomány és művészet már­is egyfor­mán érzik az idők nehéz karjának súlyát, melynek nyomása alatt fölhaltszik a népek ajkán a hamleti kérdés: mi jobb­ lenni vagy nem lenni? mi jobb? a béke e vagy a há­ború? Mi ugyan bízunk az emberiség szebb jövendőjében, s miként Jeruzsálem fiai a babyloniai vizek partjain, a szomorú tüzek árnyékában, sírva és epedve néztek elhagyott hazájuk felé, oly vágyva nézünk egy boldo­gabb időre, mely jönni fog, melynek jönnie kell. Midőn a szellem le fogja győzni az erőt, a tudomány a fegyvert, a toll a kardot, az eszmék uralma a háború sötét rémeit. Midőn a haladás, a fejlődés, a czivilizáczió nyílt és mosolygó egéről az örök béke napja ragyog le majd a nemzetekre. Midőn tehát megszű­nik e kínos állapot, megszűnnek a terhek, melyeket most a militarizmus a népek vál­lai­r­a ró. Ámde addig is, hirdetve ezt a szebb jö­vőt, ápolva a feléje vezető eszméket, elősegít­ve a haladást, ki kell lépnünk ez ideális vi­lágból, számolnunk kell a tényekkel és kö­vetelményekkel, melyek előttünk fekszenek. Ezek pedig azt követelik, hogy nekünk is készülnünk kell a háborúra, védelmi állapot­ba kell helyezni a hazát, feláldozva érte vagyont és életet egyaránt. Követelménye ez a kornak, melyben élünk s melyből senki­­sem vonhatja ki magát teljesen. Parancsolják a külügyi viszonyok, a többi népek készülő­dései és szervezkedései. Kötelességünkké teszi a haza érdeke, mely a mi érdekünk is; a haza becsülete, mely a mi becsületünk is; a nem­zeti lobogó, melynek szárnyai alatt élni vagy halni akarunk. Miből következik tehát, hogy ha mégis könnyítni akarunk a terheken, segíteni az állapotokon, egyelőre legalább, csak a fen­­lévő viszonyok keretén belül, az általános helyzetre való tekintettel tehetjük azt. Keres­hetjük a segélyt, mely terheinket megköny­­nyítené; az utat, melyen e nehéz helyzetből kijuthatnánk; az Ariadne-fonált, mely kétsé­geinkből kivezetne, de csak úgy, hogy ne ve­szélyeztessék ezáltal a nemzet többféle ér­deke, az ország biztonsága, védelmi állapota. Ily szempontból vannak írva e jelen gondo­latok is, melyek közzétételét a hazaszeretet tette kötelességünké. Néhány évtized óta megszoktuk a neve­lést, mint olyan panáczeát hangoztatni, mely minden bajunkat orvosolni képes. Ha a társa­dalomban valami kóros tüneteket veszünk észre; ha a tudomány és irodalom állása vagy fejlődése nem elégít ki; ha az eszményiség, a lelkesültség kihalásán siránkozunk, ha az er­kölcsi állapotokat fekete szemüvegen nézzük.

Next