Pesti Napló esti kiadás, 1889. augusztus (40. évfolyam, 209-239. szám)

1889-08-01 / 209. szám

Budapest, 1889.Csütörtök, augusztus 1. 209. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. Báró Fejérváry és báró Bauer. Bécsből, jól értesült forrásból Írják nekünk: A közös minisztériumban, már talán e hó, de legkésőbb a jövő hónap folyamán igen fontos személyváltozás fog történni. Báró Bauer Nándor közös hadügyminiszter, a­ki másfél évi minisztersége alatt igen nagy oda­adással dolgozott és a hadsereg szervezésében kétségtelen eredményeket ért el, korára és egészségi állapotára való tekintettel, vissza fog vonulni a közös hadügy­miniszterség­től s utódja — a­mint ezt mint bevégzett tényt lehet tekinteni — báró Fejérváry Géza m. k honvédelmi miniszter lesz. Ez a kombináczió elvben már el van döntve, de kivitele egyelőre abba a nehézségbe ütközik, hogy báró Fejérváry Géza utódját a m. k. honvédelmi miniszterségre még eddig nem tudták megtalálni. A kérdés, hogy báró Fe­jérváry utódja a parlament vagy a hadsereg köréből vétessék-e, még nincs eldöntve, s igen fontos és nyomós szempontok szólanak úgy az egyik, mint a másik mellett. Ha az új honvédelmi miniszter a hadsereg köréből vétetnék, akkor csakis a közelebb nyugdíjazott honvéd tábornokok egyikéről lehetne szó; ha pedig a parlamenti körökből kellene választani, akkor elsősorban Gromon Dezső, a jelen­legi honvédelmi államtitkár jöhetne szóba. Báró Fejérváry utódjának kérdése most már másodízben okoz nagy fejtörést úgy a bécsi köröknek, mint a magyar kormánynak. Már Bylandt-Rheidt gróf visszalépése alkal­mával báró Fejérváry lehetett volna a közös hadügyminiszter, ha alkalmas utódját meg lehetett volna találni. Most azonban e nehéz­ség, ha újból fent is forog, aligha lesz oly legyőzhetetlen, mint másfél év előtt volt. S e szerint alapos kilátás lehet rá, hogy a közeli jövőben egyszerre két magyar miniszter fog ülni a közös minisztériumban, Kállay Béni és báró Fejérváry Géza. Budapest, aug. 1. Bismarck herczeg és Svájcz. A német birodalmi kormány válasza Svájcz múlt havi jegyzékére tegnap küldetett el Bernbe. Berlini hírek szerint Bismarck herczeg fentartja ugyan eddigi állás­pontját, de mostani jegyzékét igen mérsékelt és jóindulatú hang jellemzi s reményét fejezi ki, hogy a most felmondott szerző­dés helyett nemsokára itt fog létrejönni. A Boulanger-mozgalom. Tegnap, mint távira­taink jelentették, Parisban a legképtelenebb hírek keringtek Boulangerről. Azt beszélték, hogy öngyil­kosságot követett el, mi azonban üres kohol­mánynak bizonyult. Másfelől azt híresztelték, hogy a mai nap folyamán új manifesztumot fog kibo­csátani, melyben a megyebizottsági pótválasztásokban a jelöltségtől mindenütt visszalép s híveit felszólítja, hogy az általános képviselőválasztásokban csoporto­suljanak köréje. Vasárnap Boulanger hat városi és hat vidéki kerületben választatott meg. Összesen valami 158.000 szavazat esett reá, ellenben a mon­­archisták 600.000, a köztársaságiak 11/0 millió sza­vazatot kaptak. A boulangisták most azt mondják, hogy a közigazgatás óriási pressziót gyakorolt a vá­lasztókra ; a franczia paraszt különben sem szeret a megyei választásokban politizálni, de majd megteszi kötelességét a képviselő-választásokban. S p a 11 e­s miniszter választóhoz tegnapelőtt következő köszönő A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 1. — A CSALÁD UTOLSÓ SARJA. (21) — Franczia regény. — Irta : JD­A/VETII LAJOS. Fordította: Szigethyné-Szalay Erzsi. ELSŐ RÉSZ. Az »Armes d’Angleterre« szállodába vissza­térő nemes már csakugyan az újra feltámadt és meg­testesült meghalt marquis volt és szép külsejét nézve, ékesen szóló beszédjét hallgatva, Malestroist joggal kérdezhette magától, várjon nem igazán Fontbriand Ferencz marquis áll-e előtte, s nem tértek-e vissza első fiatalságuk szép napjai, midőn még soha sem váltak el egymástól. A bál alatt nagyon közelről tanulmányozta bűn­társát és midőn őt tánczolni, társalogni, felelgetni látta, meg nem foghatta, hogy mehetett át ily rendkívüli átalakuláson ? — Ugyan honnan származhatott ez a talált gyermek ? Mily anyától születet, s mily apa nemzete ? Vájjon nem volt-e Fontbriand marquisnak ter­mészetes fia ? a házasságtörés bűne után azonnal el­hagyott gyermek ? Lehetetlenség! Fontbriand Ferencz egészen édes­anyjához ha­sonlított, csupán néhány jellemző vonás emlékeztetett a marquisné fiánál férjére. Arra gondolni pedig, hogy Fontbriand mar­quisné követhetett el botlást, pillanatra sem lehetett. Fontbriand marquisné szent nő volt. Minél tovább szemlélte a lovag tanítványát, annál jobban bámulta, hogy mily könnyűséggel bújt bele a szegény koldus a tökéletes előkelő nemes bőrébe. Egy este, midőn hosszasan beszélt neki Font­­biland marquis szolgálati minőségéről Amerikában és különösen összeköttetéseiről, egyszerre elhallgatva kérdé: — Csakugyan igaz, mit ön nekem mondott, s nem tud ön semmit családjáról ? — Egyáltalán semmit. — Egyetlen emlék sem lebeg gondolata előtt ? — Nem, és lehetetlenség tovább visszamennem emlékezetemben, mint a kártyavetőnőig; a legtávolibb kép, mely előttem lebeg, az a vén banya. Felesleges őt lefestenem, nemde ? Valami borzasztó, gyalázatos asszony volt. — Minő városban laktak ? — Amién­kben. — Hát a kötéltánczos, a­ki csontjait idomította ? — Az angol volt, az engem először is Londonba vitt. Igazság, ez utazást illetőleg elbeszélhetek önnek valami meghatót, mi ügyünkre is vonatkozhat. — Mit? — Midőn a la Manche-on átkeltünk, úgy rém­lett nekem, mintha már láttam volna a tengert. — Íme ez már egy kis nyom. — Igen, úgy merült az fel előttem, mint egy már látott szinielőadás emléke. E pillanatban belépett a pinczér egy levéllel a lovag számára. Fauche-Borel-tól jött. — Édesem, — mondá Malestroist a levél olva­sása után, — nekem utaznom kell holnap ; azt hi­szem azonban, hogy nem maradok tovább távol öt vagy hat napnál. — Sajnálom, hogy elmegy, mert még nagy szükségem van tanácsaira. — Én mindent el fogok követni magam is, mert már ideje, hogy haza menjünk valahára. — Ügyekben írnak önnek ? — Igen. — És hová megy ? — Vissza Strassburgba. — Siessen és jöjjön vissza mielébb. — Figyelmeztetem, hogy már igen fogy a pénzünk. — Hát mit csináljunk ? — Holnap reggel egy becsületes tőkepénzeshez kisérem önt és az ön aláírására ő még azt a bankje­gyet is ide adja, a melyre nincs szükségünk. A lovag szokott gúnyos nevetését hallatá, mi­alatt magában mondá: — Te hamisítást követsz el, s én húzom a hasznát. — De hiszen de Rieux úr azt mondá nekünk Nancyban, hogy száz frankos bankjegy nem ér most többet tíz sousnál. — Nem is bankjegyet kapunk mi emberünktől, hanem tiszta csengő s teljes értékű tallérokat. Csak­hogy azt hiszem drágán fogja eladni nekünk. Másnap reggel csakugyan el is mentek a Micho­diére-utc­ai becsületes uzsoráshoz, kinél Malestroist lovag azonnal jelentkezett Párisba érkezésük után, a­mi alkalmat adott a kétszázperczentes jóltevőnek, utána kérdezősködni Fontbriand marquis vagyoni ál­lapotának. Le is számlált nekik hétezer livrest egy tizenegyezer frankos váltóért, mely Ancenisben lesz fizetendő egy hó elteltével pontosan. A bohócz aláírta, Fontbriand Ferencz marquis nevét. A gályarabság büntetését vonja ugyan e tett maga után, de a hamisító még csak nem is gondolt arra. Ő azok közé tartozott, kik azt hitték, hogy a bagnó nem a milliomos nemesek számára szervez­tetek A lovag elutazott a postával, egyedül hagyva Párisba bűntársát. — Felesleges minden figyelmeztetés, én a jövő érdekében fogok működni — biztatá a lovagot indu­lásakor az álmarquis. Társa távolléte alatt mohón folytatta előbbi életmódját, hogy semmit se mulaszszon el. Teljes órákon át olvasott, minden este ellátoga­tott azon házakba, melyeket összeköttetései megnyi­tottak előtte, sokat figyelt, keveset beszélt, úgy hogy midőn a lovag visszatért, jobban meg volt lepetve, mint valaha tanítványának óriási haladása által. — Holnapután, — mondá, — útnak indulunk Bretagneba. És csakugyan harmadnapra, éppen egy vasár­napon elhagyták Párist az orleansi utón távozva. Mielőtt helyet foglalnának a postakocsiban, a lovag levelet adott át a főpinczérnek azon megha­gyással, hogy azt csak két nappal később tegye a postára. Ez volt ama levél, mely miként tanúi valánk, oly keserű csalódást okozott a szegény marquisnénak. —Angersben megállunk, édes barátom és onnan, miután felismerhetlenekké teszszük magunkat, a Loi­­reon egészen Nantesig fogunk lemenni; elkerülhetlen, hogy mielőtt az ön kastélyába érkezünk, legalább is tíz mértföldnyi területen megismerkedjék annak a vidéknek környékével, a­hol született és a­hol húsz évig élt. Angersbe érkezve, öltözéket váltottak, és kéz­műveseknek öltözve, bejárták a Loire partját, majd egy csolnak­ félébe ülve, majd pedig gyalog. Négy napon át tanulmányozták a vidéket, be­járva Jugrandeot, Ancenist és Oudont, de meg nem állapodtak sehol, csupán Paimboeufben, miután Nan­­tes-ot újra érintették. Végre Varadesban postakocsit fogadtak és este nyolc­ órakor, épp azon pillanatban, midőn a kastély harangja vacsorára hívta lakóit, érkeztek meg; azt már láttuk, miként tárta ki József a teremnek ajta­ját, hol néma kétségbeesésben ült a marquisné és mi­ként jelenté be Fontbriand marquis-t. VI. A­mint Fontbriand marquist bejelentették, a kandalló mellett álló d’Audierne kisasszony egy lé­pést tett előre és mintegy önkénytelenü felkiáltott: »Ah! ah! Valahára!« A marquisné magánkivüli boldogságában kar­széke támlájába fogódzott és előre hajolva, reszkető ajkakkal, holt halványan nézte feléje közeledő fiát. — Anyám!, anyám! — kiáltá az utóbbi és térdre borult azelőtt, ki karját tárta ki eléje.­­ Ferencz! — rebegte az anya, fiam ! szeretett fiam! És keblére ölelte a neki oly drága fejet. Azután hirtelen leereszkedve karszékéről, mondá: — Oh! igen térdre! térdre! térdre! hogy hálát adjunk istennek végtelen kegyelméért! Ekkor fia nyaka körül fonva karjait, annak arczát könyekkel füröszté s csókjaival halmozá. — Fiam, az én fiam! E szavak közben felemelkedve, odavezette a faragott kredenezhez, melyen az ezüstkaros gyertya­­tartó négy gyertyája világított. — Jöjj, hadd nézzelek, hadd lássalak, hadd gyönyörködjem benned! Várjon az altengernagy ur lir­e még mindig azon jóságos mosolylyal s szelíd te­kintettel, mint az én kis Ferenczem ? És még mielőtt megnézné fia arczát, átkarolta kebléhez szoritá s oly hévvel simult hozzá, mintha az anya egész szivét akarná gyermeke szivébe átültetni. A világossághoz lépve mondá : — Kedves szeretett gyermekem! szeretném látni vonásaidat, vizsgálni arczodat, de nem tehetem, mert szegény szemeim homályosak s könyekkel telvék. — Kedves jó anyám — mondá Ferencz — ar­­czomat illetőleg nagyon meg kellett változnom, de fiadnak lelkülete és szivem ugyanolyan maradt, mint hajdan volt, telve van veled. Szeretlek, miként szeret­telek , sőt talán még jobban. A marquisné fiára emelve szemeit, üdvözülten mosolygott e gyengéd szavak hallatára. — Nekem úgy tetszik, mintha nagyobb volnál, mint mikor elutaztál. De azért te vagy mindig az én szeretett Ferenczem, habár e kedves arezon sok oly dolgot hiába keresnek, mit az idő elmosott. Azután egyszerre észrevéve a félhomályban álló Malostroist lovagot, ki annyi boldogság láttára, nevető szemekkel egészen elégülten szemlélte a jele­netet. — Péter! — mondá a marquisné feléje menve, bocsáss meg, hogy még nem is üdvözöltelek, de az egész délután azon gondolattal tépelődtem, hogy fiam talán már meg is halt. Daczára érzéketlenségének, a marquisné sza­vaira hideg borzongás futott végig a lovag tagjain, és midőn nagyon mélyen lehajolva, szájával Font­­briandné kezét érinté, ajkai egészen fagyosak va­­lának. — Ön anyámat helyettesitő; örökké hálásan emlékszem reá és kérem az istent, áldja meg életét. — Te derék ember vagy Péter és úgy foglak kényeztetni, mint mikor még gyermek voltál. — A lovag hátra fordulva észre vette Júliát, ki visszakulcsolt kezekkel az árnyékból leste szemei­vel Ferenczet, — s Malestroist Juliát mintegy a pil­lanat lelkesítő hatása alatt karon fogva a kandalló mellé tolta: — De ölelje meg hát! — Ferencz, hát te nem is látod J­uliát ? — Marquis ur! Marquis ur! — Te vagy az Julia! te! És azzal csókokkal halmozá el a pórnőt. — Ah! méltóságos marquisné, — kiáltozá az utóbbi, — mily szép ő ! A lovag is belevegyült a csoportba, a mikor is d’Audierne kisasszonyhoz fordult a marquis. — Felesleges, kisasszony, ugy­e, hogy anyám bemutasson egymásnak ? Mi már oly jól ismerjük egymást. Azután angolosan kezet szorítva vele, hozzá téve: — Barátok, nemde ? — Igen! igen, uram, jó barátok ! Azután Malestroisthoz fordult Fontbriand : — Lovag! engedje meg, hogy bemutassam !Audierne Katalin kisasszonynak. — Malestroist lovag ur barátom, majdnem test­vérem, miután szeretett anyám fogadott fia. D’Audierne kisasszony és a nemes egyszerre hajolt meg. De midőn mindketten újra felpillantottak, tekinteteik találkoztak s egymásba látszanak utődei. A marquisné leült, Ferencz pedig lábai elé tér­delve kezébe fogta kezét és szemeibe mélyedt sze­meivel. — Minő nap! minő nap! — kiáltott fel a marquisné — annyi keserű csapás és csalódás után valóban azt lehetne kérdezni, miként engedtetik meg nekünk ily végtelen öröm élvezete! (Folyt, köv.) levelet intézett: »A nép legfőbb itélőszéke ülésezik, megteszi kötelességét. Tegyük meg mi köztársaságiak is a mienket. Türelem, bizalom és egyetértés! Ez éhenkórász és pártütő bandát csak meg fogjuk aka­dályozni abban, hogy a hazát beszennyezze.« A köz­­társaságiak azt hiszik, hogy a pótválasztásokban visszahódítják azt a 19 szavazatot, melyet va­sárnap elvesztettek. Mint távirataink említet­ték, a boulangisták folytatják a szenátus vizs­gáló bizottsága által összegyűjtött okmányok közlé­sét. Az újabb leleplezések közt van Cambon vallomá­sa. Cambon Boulangerral egy időben mint polgári biztos működött Tuniszban , jelenleg madridi követ. Nyilatkozatának veleje az, hogy Boulanger már ak­kor folyton politizált, zavarta a polgári hatóságok működését s úgy viselte magát, mintha ő lenne a nemzeti becsület egyedüli védője és képviselője. Egy ízben szenvedélyes beszédet is tartott a pol­gári hatóság ellen. Leblin de Dionne tábornok megerősíti ez állításokat s elmondja, hogy Boulan­ger a Tuniszban levő csapatoknál nagy népszerű­ségben állt. Mikor hadügyminiszter lett, általánosan azt hitték, hogy még nagyobb hivatás vára­kozik reá. Egy tiszt táviratot intézett hozzá, mely ma is megvan a had­osztály levéltárában, s mely azt mondja, hogy a ki azon kitüntetésben részesült, hogy Boulanger alatt szolgálhatott, az nem szolgálhat többé más alatt. B­­­a­u­d­i­n képviselő vallomása ér­dekes felvilágosításokat ad a Boulanger és a vörös herczeg (Napoleon Jerome) közti viszonyról. Ezeket Blaudin Thiebaudtól, Boulanger legbuzgóbb ügynö­kétől hallotta. Blaudinnak az a meggyőződése, hogy a herczeg és Boulanger közti összeköttetést éppen Thibeaud hozta létre, Salisbury Bulgáriáról. Az angol felsőház július 29-ikén tartott ülésén, mint távirataink röviden érintették, Salisbury mar­quis behatólag nyilatkozott Bulgária viszonyairól. A ma érkezett »Times« közli a felsőház akkori üléséről szóló tudósítást, melyet a következőkben reprodu­kálunk : Lord Stratheden and Campbell azt az indítványt terjesztette elő, hogy Bulgáriára nézve a kormány tüzetes felvilágosítást adjon. A diplomá­­cziai okmányok, melyek az angol parlament elé ter­jesztettek, 1887. deczemberig terjednek csupán s szó­ló szükségesnek tartja, hogy a későbbi eseményekre való tekintettel, ezen akták kiegészíttessenek. Annál szükségesebbnek tartja ezt, mert minden jel oda mu­tat, hogy a keleti kérdés ismét felszínre kerül, a­mire a krétai viszonyok utalnak. A kormány lapjai is veszélyt jeleztek ebben az irány­ban. Meggyőződése az, hogy a­míg Bulgária nem­zetközi állása nincs rendezve, Európában nem lesz nyugalom. Eddig nagyon sok fallaczia tapasz­talható a közfelfogásban, s ezekkel szemben nagyon üd­vös lesz, ha a kormány megismerteti a való tényállást. Általában az a nézet volt elterjedve, hogy Németor­szág és Ausztria-Magyarország elégsé­gesek Konstantinápoly megvédésére és azért a nyugati hatalmaknak erre nem kell gondol­­niok. De vajjon mikor védelmezték Ausztria-Ma­­gyarország és Németország Konstantinápolyt ? Egy másik nézet az volt, hogy a­míg Anglia Egyiptomot okkupálja, addig nem kell Angliának Konstantiná­­polylyal törődnie. De e felfogás szem elől téveszti azt a tényt, hogy az a hatalom, mely Konstantinápolyt bírja, annak egyúttal Egyiptomot is kell bírnia. Ha­sonlóképen téves az a nézet, hogy Angliának csak a saját indiai birtokaira kell tekintettel lennie, mintha Anglia nem volna egyúttal földközi tengeri hatalom is. Nem kevésbbé hibás felfogás az, hogy ha Anglia az ottomán birodalomban a reformokat sürgeti, ezál­tal Oroszország beleavatkozását szentesíti. Mindezekre való tekintettel a diplomácziai okmányok előterjesztését sürgeti. Salisbury marquis e felszólalásra így felelt: A nemes lordnak óhaja teljesen jogosult. Én, még mielőtt bejelentette az ő felszólalását, rendelkez­tem, hogy az utóbbi két évről a még nyilvánosságra nem került okmányok előterjesztessenek. A legutóbb közölt okmánygyűjtemény, ha nem csalódom, 1887 végéig terjed. Szerencsére azóta Bulgária nem volt gazdag történelmi jelentőségű eseményekben. A feje­delemséget jól kormányozták, az haladást mutat és nekünk jogosult okunk van üdvözölni azokat, kik e fejedelemség élén állanak, azon sikerért, melylyel a kormányzatot ott minden téren vezették. Ennélfogva nem is fogunk adhatni nagy fontosságú értesítéseket a nemes lord indítványa alapján, de azért örülünk, hogy közölhetjük a rendelkezésre álló adatokat. Azt hiszem, a nemes lord nem is várja, hogy kiterjeszkedjem beszédének minden részletére. Be­széde nagyon érdekes volt, melyet, nem kételkedem, érdekkel fognak olvasni, de a nemes lordnak sza­badságában áll számos kérdésre vonatkozólag kime­­rítőleg és feszélytelenül nyilatkozni, melyekre vonat­kozólag azoknak, kik ő felsége szolgálatában állanak, tartózkodniok kell a nyilatkozattételtől. Nem o­s­z­­tozhatom a nemes lordnak ama sötét színe­zetű felfogásában, melyet a viszonyok jelen­legi állásából levon. Nem óhajtok azonban a magam részéről sem bármely irányban jósolgatásokba bo­csátkozni. Tényleg lehetetlen is megmon­dani előre, hogy mily fejlődést fog­nak venni a viszonyok a Balkán félszi­geten és a török birodalom egyéb részeiben jövőre, azt azonban nem gondolnám, hogy most nagyobb indokok léteznek arra, hogy zavarok kitörésé­től tartsunk, mint léteztek a legutóbbi időben , míg más részről az állandóság és haladásnak számos biz­tató jeleivel találkozunk. Nem mondom, hogy Törökország haladása na­gyon gyors volt , de azt hiszem, az eléggé észreve­hető s ez idő szerint, úgy gondolom, kevesebb hajla­muk van egyes hatalmaknak, legyenek azok nagyok, vagy kicsinyek, arra számítani, hogy ebben a biroda­lomban zavarok kitörése lehetséges. Hogy különösen egy hatalomról szóljak, melyet a nemes lord is felemlített, köteles vagyok kiemelni, hogy Oroszország kormánya igen korrekt magatartást tanúsított és hogy mi sem történt, a­mi feljogosítana arra, hogy eljárása fölött kritikát gyakoroljunk. Éppen ellenkezőleg azt tar­tom — tisztán az események után ítélve — jogosítva vagyunk azt mondani, hogy az orosz kormány magatartása teljesen igazolta ama bé­kés nyilatkozatokat, melyeket a birodalom folyton hangoztatott. Én ennélfogva nem járulhatok a nemes lord aggodalmaihoz s nem tartom magamat — hogy e kifejezéssel éljek — kötelezve, hogy saját girómmal lássam el az ő jövendöléseit. Egészben véve az én hitem az, hogy oly ország, mint Bulgária, az ő helyzetében, sokkal gyorsabban halad az egyedül egészséges lehetséges megoldás, vagyis az ama területen létező valamennyi népesség erejének természetes fokozódása és kifejlődése felé,­­ ha azok, kik kívül állanak, visszatartják azt min­den oly cselekedettől, vagy nyilatkozattól, melynek eredménye ama szerencsétlen ellentéteknek felszítása, melyek néha-néha felmerülnek. Remény­lem ennél­fogva, hogy a nemes lord meg fog bocsátani nekem, ha, áthatva lévén az e kérdésekkel való foglalkozás terén a hallgatás előnyei által, azzal zárom be felszó­lalásomat, hogy minden hatalmunkban álló informá­­cziót meg fogunk adni s némi bizalommal fejezem ki azt a reményt, hogy azt a sötét képet, melyet a nemes lord a jövőről festett, a tények nem fogják igazolni. A felsőház ezután tudvalevőleg elfogadta az in­dítványozó javaslatát. A zóna-tarifa első napja. — Saját tudósítóinktól. — A kik talán azt várták, hogy az utazási kedv az uj rendszer életbe léptetésének mindjárt első pil­lanatában, az uj tarifa szerint útnak menesztett leg­első vonaton fog valami rendkívüli módon nyilat­kozni, csalódtak. Igaz ugyan, hogy a ma korán reg­gel Budapestről elindult magyar államvasúti vonato­kon jóval többen utaztak, mint az előző napokban, de nagy ostrom nem volt, mint azt a vérmes reménynek álmodták. Annyi tény, hogy reggel a rendesnél nagyobb élénkség uralkodott az in­­dóházban, de ennek oka az utasok számának na­gyobbodásán kívül a vasúti alkalmazottaknak a vál­tozás miatt eléggé érthető izgatottsága is volt. Mint­hogy egyrészt augusztus elsején mindenkor igen nagy szokott lenni az utazó közönség száma, s minthogy másrészt e pillanatban csak néhány vonatról lehet szó s áttekintés egyáltalán még nem szerezhető, a mai reggelből tanulságot vonni természetesen nem lehet. Tény az, hogy a mai reggel adatai a normális, augusz­tus elseji adatoknál mindenesetre nagyobb számot tüntetnek fel s csaknem minden vonaton a rendesnél többen utaztak. Legtöbben utaztak a kassai vonaton, legkevesebben a 10 óra 25 perczkor Hatvanba indult vonaton, melyen ma kisebb volt az utasok száma mint rendesen. Az osztrák államvasut leszállított dijszabásu vonalain sem volt valami abnormális az utasok száma. A fővárosba érkezett vonatokról biztos tájékozás egyáltalán még nem nyújtható. ■ Itt adjuk a fővárosi indóházakról szóló tudó­sításainkat : A központi pályaudvarban. A magyar államvasutak központi pá­lyaudvara ma reggel élénk képet nyújtott. Az új in­tézmény sok utast, de még nagyobb kiváncsi közön­séget csalt ki a pályaudvarba, s már a kora reggeli órákban valóságos zajban vonultak a külső Kerepesi­­út felé. Még a pályaudvar ajtai zárva voltak, a­mikor a főhomlokzat előtt elterülő sétányon nagy számú kö­zönség gyűlt egybe. Fel és alá járva, vagy ellepve a sétány padjait, élénk beszélgetésbe merült a zóna­­rendszer felett, erősen vitatva annak sikerét, gyümöl­­csözését, vagy eredménytelenségét. És a­mikor a pá­lyaudvar kapuit megnyitották, az elindulási oldalnál a magánfogatok, bérkocsik és omnibuszok egymást érték, míg a nagy­közönség mindenfelől elözönlötte a pályaudvar jegyváltó csarnokát. A jegyváltó-csarnok jobb és baloldalán az uj menetdijszabás hatalmas táblán díszelgett. E táb­lák az összes zónák díjtételeit nyújtják s ügyesen vannak szerkesztve. Könnyű útbaigazítással szolgál­nak s a nagy közönség perczekig állott előttük, hű­ségesen végig olvasva azokat. A pályaudvar csarnokában nagy közönség járt fel és alá , szokatlanul benépesedtek a várótermek, de különösen a pályaudvar vendéglőiben volt együtt nagyszámú utazóközönség. Majd megkezdődött a jegyváltás, mire a pénztáraknál valóságos tolongás támadt.­­Mindenki­­,az »első zóna-utas« akart lenni. Ám ez nehezen ment s végre is a Bécsbe utazó Balázs Géza fővárosi bankhivatalnok lett az első, a­ki már jóval a pénztár megnyitása előtt állást foglalt a vaskorlát mögött. A jegy­váltás különben, tekintve az új rendszert, csak na­gyon lassan ment. A szokott időnél előbb nyitották meg a pénztárakat, hogy míg egy részről az új jegy­váltás a zavarok és félreértések miatt lassan történ­hessék, másrészről a vonat késedelmet ne szenvedjen. De volt is sok kérdezgetés a pénztáraknál. Egy utas perczekig időzött ott és az ily kérdések mint: »Há­nyadik zónába tartozik Kőbánya vagy Kolozsvár?« »Zónás jegyet kell váltani kérem ?« egymást érték. A jegyadó hölgyek alig győzték a sok felvilágosítással. Végre a pályaudvarban megjelentek a kalau­zok, hirdetve a vonat indulását, az »első csengetést.« Máskor csak a második csengetéskor ment ki a kö­zönség nagy zöme a perroura, ma már az elsőnél oda künn volt. A különbözőbbnél különbözőbb kérdezős­­ködések itt is jártak, s a­ki nem kérdezősködött, az bizonyára podgyászával volt elfoglalva. Az utasok, a­kik eddig ahoz voltak szokva, hogy podgyászuk egy részét a kocsiba vihessék magukkal, többé-kevésbbé méltatlankodva siettek feladni podgyászukat, a­mikor tudomásukra hozatott, hogy szabadsúly nem lévén, a kocsiba vinni semmit nem szabad. De csakhamar a podgyász-ügy is el lévén intézve, az első »zónás vonat« a Bécsbe induló gyorsvonat egynéhány percznyi ké­séssel reggeli 6 óra 50 perc­kor a nagyszá­mú közönség éljenzése között kirobogott a pá­lyaudvarból. A utasok több mint százan lehettek. A vonat két kocsival több volt mint rendesen és min­den kocsi terve volt. A 7 óra 40 perczkor induló kassai személyvonat és a 7 óra 10 perczkor induló ruttkai gyorsvonatnál csak ismétlődtek az előbbi jelenetek. A kassai sze­mélyvonat volt a legnépesebb és ezen vagy kétszázan utaztak. A vonat négy kocsival volt több mint ren­desen és két lokomotív vezette. Az ezután következő győri, aradi, szabadkai, zimonyi és nagyváradi vonatok mind, két-három ko­csival i­egtoldattak és majdnem zsúfolva voltak A reggeli 9 óra 10 perc­kor induló pécsi személyvonatot három kocsival kellett megtoldani, hogy a több mint háromszáz utast felvehesse. A pályaudvarban különben még az éj folyamán hozták be a tartalék­kocsikat, melyeket aztán az egyes vonatok elindulásakor a vonathoz csatoltak. Hason­lóan még tegnap intézkedett a felügyelőség aziránt, hogy a podgyász­felvétel személyzete megszaporítas­­sék. A személykocsik közül legjobban a másodosz­tályú kocsik teltek meg, míg az elsőosztályú kocsik­nak voltak aránylag a legkevesebb utasaik. Vasúti körökben is nagy volt az érdeklődés s az államvasutak részéről megjelentek az indóházban L­u­d­v­i­g­h Gyula igazgató-elnök, Schóber ke­reskedelmi igazgató, Balogh Gyula főfelügyelő a közlekedésügyi minisztérium részéről, B­e­r­é­n­y­i fő­felügyelő a forgalmi­s Forcher főfelügyelő a gépé­szeti szakosztály részéről. A vonatok rendezését és in­dítását pedig Merk­­ állomásfőnök és Lachnit h. állomásfőnök vezették. A­mi az érkezett vonatokat illeti, a­z e­l­s­ő v­o­­nat a központi pályaudvarba pont 6 órakor érke­zett Arad felől, ezen még közönséges utasok ültek. A második vonat Nagyvárad felől jött 6 óra 33 perczkor, ezen jöttek az első zónázók a főváros köze­lében levő állomásokról, mert zónajegyet csak reggeli 6 órától kezdve állítottak ki. A harmadik vonat volt a hatvani 7 óra 20 perczkor s a negyedik a győri 9 óra 45 perczkor. E két utóbbin már sokan jöttek zónajegyekkel. A reggeli forgalomnál jóval élénkebb volt a déli, mint a­hogy azt a magyar államvasutak intézői várták. A déli órákban jóval a gyorsvonatok elindu­lása előtt sűrű tömegekben hullámzott a közönség a központi indóházban. Az utasok száma jelen­tékenyen emelkedett, oly­annyira, hogy min­den vonatot több kocsival meg kellett toldani, így megtoldották a predeáli gyorsvonatot négy kocsival, a bécsit két kocsival, a kassait pedig öttel. A bécsi gyorsvo­nat két mozdonynyal indult kl. Mind a kupék sűrűn megteltek utazókkal s az indóház csak úgy nyüzsgött az emberektől. A­mi te­hát a déli gyorsvonatokat illeti, azokban nem csalód­tak a vasút intézői. Az utasok nagy száma miatt a­z összes gyorsvonatok több pereznyi ké­séssel indultak el. Egy-két vonat 15 — 20 perez­nyi késést is szenvedett. De lényegesen emelkedett az érkezett utasok száma s állomási hivatalnokok állítása szerint ennyi utas csak ritkán érkezett meg a fővárosba. Így a k­a­s­s­ai gyorsvonattal megérkeztek 390-en, a bécsi gyorsvonattal 180-an, a szabadkai gyorsvonattal 249 en és a nagyváradival 390 en. Átlag pedig ezelőtt minden vonattal 80—100 utas szokott volt elkezül . A déli gyorsvonatok elindulása alkalmával a podgyász-pénztárak körül tapasztalt tolongás követ­keztében, mint értesülünk, a vasút igazgatósága e­l­­határozta, hogy holnaptól kezdve a podgyász-pénztárak számát egygyel

Next