Pesti Napló esti kiadás, 1889. augusztus (40. évfolyam, 209-239. szám)

1889-08-02 / 210. szám

issgisaffigpji­.’gi'»^ Budapest, 1889. Péntek, augusztus 2. 210. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. Budapest, augusztus 2. A montenegrói fejedelem nyilatkozatai. Távira­taink jelentették, hogy a montenegrói fejedelem a »Times« bécsi levelezője előtt saját egyéni szándékai­ról nagyon békés nyilatkozatokat tett. A »Times« ma érkezett száma tartalmazza a bécsi levelező erre vo­natkozó sürgönyét, mely így szól: »Julius 30-ikán volt szerencsém a fejedelem ál­tal fogadtatni. Minthogy nem ez volt a legelső eset, hogy a fejedelem fogadott, kezdetben oly ügyek körül forgott a társalgás, melyek, bár a Balkán-államokat érintik, már pusztán történelmi jelentőséggel bírnak. De midőn a jelenlegi helyzetre tért át a be­szélgetés, a fejedelem kijelentette, hogy az ő óhaja a béke teljes fenntartása minden irány­ban. Éppen nem akarja országá­nak területét nagyobbítani. Fel­adatának azt tekinti, hogy a fejedelemséget legjobb tehetsége szerint kormányozza és egyetlen ujját sem fogja megmozdítani, hogy zavart idézzen elő bármely más államban. A­mi különösen Szerbiát illeti, e tekintetben nincs más politikája, minthogy magukra a szerbekre bízza, hogy ők döntsék el, mily kormányzat alatt boldogulhatnak legjobban. Ha már — így folytatja a levelező — Miklós fejedelemről van szó, — lehetet­len ki nem emelnem azt a fényes személyi tulajdono­kat, melyekben ő a Balkánfélsziget többi uralkodóit felülmúlja. Miklós fejedelem hat lábnál magasabb. Katona, államférfiú és költő egy személyben. Midőn saját országának belviszonyait érintettem, nagyot ne­vetett azon a feltevésen, hogy közte és alattvalói kö­zött nézeteltérés lehetne. Felemlítette, hogy heten­ként egyszer személyesen szokott bíráskodni a feje­delmi parkban s minden alattvalója, a kinek valami baja van, ilyenkor megjelenhetik előtte és orvoslást nyerhet.« »Nix Dajcs.« A berlini konzervatív »Kreuz- Z­­­g« ily czimü czikke, melyről már megemlékez­tünk s mely a német-osztrák-magyar szövetségből a legképtelenebb következtetéseket vonja le, egész ter­jedelmében előttünk van. A czikk abból indul ki, hogy az 1879. okt. 7-ki szövetségszerződés a két állam külső biztonsága és belső nyugalma fentartását tűzi ki határozott czélul. »Nem szenved kétséget — folytatja, — hogy e szerződés német-nemzeti mozzanata Ausz­­tria-Magyarországban egyálta­lán nem jutott érvényre. Mindjárt nyil­vánosságra hozatala után mozogni kezdett ez el­len az osztrák császári állam kis nemzetiségei, fő­leg a csehek és magyarok közt az ellen­séges szellem. Csak a bécsi reichsrath felsőházában készített az agg­ó-osztrák államfői fiú, Schmerling lovag a szövetségnek a császár iránti hazafias tüntetéssel lelkesült fogadtatást. A képviselőházban a németbarát nyilatkozat ellen a szlávok, főleg a csehek ridegen fel­léptek. Még gyűlöletesebben történt ez a sajtóban. Rie­ger »Politikája kijelentette,hogy a sárga-fekete határ­­sorompókon innen benső viszonyt Németországgal nem óhajtanak, hanem m utálnak. A »Narodni Listy« azt hirdette, hogy Ausztriának nem szabad valami német szövetségbe bele­bújnia s fölhívta a kormány lapjait, tiltakozzanak II. Vilmos trónbeszéde ellen, mely a szövetséget »német hagyaték«-nak mondta. A csehek magatartása nagyon élénken emlékeztetett az 1871-ki prágai országgyűlés nyilatkozatára, mely Elzász- Lotharingiának Németországba való kebelezése ellen irányult. A pesti országgyűlésen csak az erdélyi szászok egy képviselője adott a rokonszenvnek kifejezést a német szövetség irányában. Heves rendreutasítást idézett fel magára, mert Magyarország helyzetét Ausz­triában reáluniónak mondotta. Csak későbbi időben tettek némely magyar parlamenti férfiak oly nyilatko­zatot, hogy a »nemzet« a német szövetséget »he­lyesli.« A czikk azután azt fejtegeti, hogy a két csá­szárnak föltétlen joga van a parlamentek hozzájáru­lása nélkül is szövetséget kötni. Azután így foly­tatja : »A két fél birtokállományának védelme két­ségtelenül csak akkor történhetik bénítatlan erővel, ha otthon a kormányhatalom egész teljében fennáll s a szövetség minden belső ve­szélyét ártalmatlanná teszi. Az Ausztria-Magyaror­­országban annyira felvergődött parlamentarizmusnak a szövetség kérdésébe való beavatkozása ügyében ez megtörtént. De mi még azt is reméljük, hogy a szö­vetség a divatban levő nemzeti mozgalmak egyike által sem fog megingattatni. E tekintetben persze re­ményünk híján van a teljes bizalomnak. Itt azon kér­dés előtt állunk. A németellenes elemek formális terjesztése, mint az Őis- és Translajtániában félre­­ismerhetlenül történik, a helyes eszköze-e annak, hogy az oly megingatásnak elejét vegyék? Bi­zonyára nem ! A 10—12 millió német-osztrák nemcsak a kultúra fővivője, hanem a császári ál­lam erejének főalkatrésze is. Károsításuk a kis nemzetiségek által gyöngíti a monarchia erejét, melyet fentartani éppen úgy Ausztriának, mint Né­metországnak érdekében áll. És Németország az 1879-ki szövetséget bizonyára nem azért kötötte, hogy védelme alatt Ausztria-Magyarország az ellen­séges népek táborává változzék át.« Ez agyafúrt, gyűlölködő czikknek Magyaror­szág ellen irányuló állításai sokkal inkább magukon viseli a ráfogás bélyegét, semhogy megérdemelnék, hogy behatóbban foglalkozzunk velük. A felső-egyiptomi harcztér, Felső-Egyiptom tud­valevőleg ez idő szerint háború színhelye. A dervisek, a­mint a szudáni mohamedánok a mahdi hívei egy bizonyos körét nevezik, betörtek az országba. Az ango­lok az ellenség feltartó­ztatására siettek s azon intéz­kedésekből, melyeket G­re­enfell angol főparancsnok tett,azt lehetett következtetni, hogy a dervisek mielőbb telj­esen tönkre fognak tétetni. Hisz az angolok egy ízben már föltétlen megadásra hívták fel az ellensé­get, mit Londonban úgy magyaráztak, hogy az min­denfelől be van kerítve s meg fog semmisittetni. Eddig azonban a várakozás nem telje­sült. Tegnap a táviró azt jelentette ugyan, hogy az angolok diadalt arattak a derviseken, de hogy ez nem volt döntő harcz, azt bizonyítja azon csekély veszteség, melyet az ellenség halottakban és sebesül­tekben szenvedett. A­mi a katonai helyzetet Felső- Egyiptomban illeti, arról angol lapokban a követ­kező leírást találjuk : A két fél hadereje a Bellanga­­kerületben a Nílus jobb partján Farey falu körül Wadi Halfa és Koroszkó közt áll szemben egy­mással. A Nílus partjai itt halmosak, a keleti parton állanak az angol és egyiptomi csapatok, a ny­ugatin, kissé távolabb a folyótól egy széles völgyben, hol sok pusztán hagyott helység van, a dervisek foglaltak állást. Az említett falvak lakói azon helyekre menekültek, melyeket az angolok tar­tanak megszállva, miért is e helyek mind túltömvék. A folyó közepén van Bellanga vagy Bellati-sziget. Ott Woodhouse ezredes ütött tábort s megszállva tartja az ellenséggel szemben levő partok egy ré­szét is. Éppen szemben a szigettel áll a jobbpar­ton a 9. szud­áni zászlóalj egy üteggel, a jobb szár­nyat a 10, a balt a 11. zászlóalj alkotja. Ugyan­itt van némi lovasság is. Ez összes csapa­tok főparancsnoka W­oodhouse ezredes. A der­visek vezére Mad-el-Nyumi, ki a Nílus másik partján Khornál foglalt erődített állást. A két fél hadereje most még meglehetősen egyenlő s mindegyik erősbitésekre vár. Az angolok azonban gondoskodtak arról, hogy a Szudánból Khor felé vezető utakra némi csapatokat küldjenek s igy a dervisek segélyére siető hadakat feltartóztassák, úgy látszik a tegnapi harcz is a vidéken vivatott s nem érinti a két fősereg poziczióját. Woodhouse ezredeshez egyiptomi és az angol csapatok nagyobb számmal indultak. Több ezer ember fog hozzá csatlakozni s akkor remélhető, hogy nem sokára megszabadítják Felső-Egyiptomot az in­váziótól. Uralkodónk berlini látogatása. Ferencz József király berlini látogatásának programmja, mint reggeli lapunk egy távirat is jelentette, már minden pontjában kész, de azért még megeshetik, hogy kisebb módosításokat tesznek rajta. Jól értesült körökben azt beszélik, hogy a pro­gramm ekként van megállapítva : Ő Felsége és Ferencz Ferdinánd főherczeg hétfőn augusztus 12-én, délután öt óra­kor érkeznek. Az udvari vonat Vilmos császár rende­letére nem a Königgrätzer-strasszon levő anhalti indóháznál, a bécsi vonatok rendes megálló­helyé­nél, hanem az állatkert előtt a városi indóház­nál fog megállani. Az idóháznál Vilmos császár legfőbb tisztviselőinek élén fogja vendégét üdvö­zölni. A két uralkodó ezután a nagy charlottenburgi után kocsival a királyi palotához hajtat, hol Ferencz József király látogatása idején lakni fog. Az indóház­­tól a palotáig a teljes berlini, spandaui és potsdami helyőrség fog eleven sövényt képezni. A palotában a császárné fogja a királyt várni és üdvözölni. Hat óra­kor Vilmos császár lakosztályában diner lesz, melyen csak a felséges család tagjai fognak részt venni. Fél­­kilenczre a császári parkban nagy katonai takarodó van tervezve, melyre a helyőrség összes zenekarai és zenészei be vannak rendelve. Kedden, aug. 13-án délelőtt kilencz órakor nagy diszgyakorlat lesz a­ tempelhofi mezőn. A diszgyakorlat után 1 órakor dejeuner a kastélyban; délután a két uralkodó kocsin Charlottenburgba megy a mauzó­leumba, hol Ferencz József császár és király koszorút tesz le Vilmos császár koporsójára. Hat órakor nagy diszebéd a berlini császári palotában. E diszebédre hivatalosak lesznek az összes miniszterek, a katonai méltóságok, a hatóságok fej- i s az osztrák-magyar nagykövetség tagjai. A diszebéd után Ferencz József király a palotában fog maradni. Szerdán, augusztus 14-én, reggel csapatgya­korlatok lesznek Berlin és Spandau környékén. Délután 2 órakor visszatérnek a városba. A négy órai decem­er után a két uralkodó külön vonaton Potsdamba megy. Ferencz József császár és király ott meg fogja láto­gatni a béketemplomot s koszorút helyez Frigyes császár koporsójára. Ezután ő Felsége a babelsbergi kastélyba, Auguszta özvegy császárné székhelyére megy. A magas vendég Auguszta császárnét itt üdvö­zölni fogja; ezután diszebéd lesz a babelsbergi kas­télyban, melyen a császárné s a királyi család összes tagjai részt vesznek. Csütörtökön, augusztus 15-én — katholi­­kus ünnepnap — a Hedvig templomban istentisztelet lesz, melyen Ferencz József császár és király is jelen lesz. Ezután a Ferencz József tulajdonát képező Fe­rencz császár testőrezred kaszárnyájában az új gya­korlati szabályzat szerint díszgyakorlatokat fog tar­tani az ezred. A két uralkodó részt fog venni az ezred tisztjei által a kaszárnyában adott dejeuner-n s az­után Ferencz József császár és király Vilmos csá­szárral a királyi palotába hajtat, hol estig marad. Az elutazás órája még nincs megállapítva. — Pénteken, augusztus 16-án, ő Felsége visszatér Bécsbe. Vilmos császár rendeletére Ferencz József császár és király látogatása alkalmával a királyi csa­lád összes tagjai, az összes miniszterek és hatóságok Berlinben lesznek ; a szabadságon levők meg fogják szakítani szabadságidejüket s a látogatás tartamára Berlinbe érkeznek. Berlin városa részéről a hivatalos és ünnepé­lyes fogadtatás Ferencz József császár és király kí­vánságára elmarad, de a királyi palota közelében levő házak lakói előkészületeket tesznek, hogy házai­kat feldíszítsék s Ferencz József császár és király iránt rokonszenvüknek kifejezést adjanak. Az igen népes osztrák-magyar kolónia szintén ünnepélyes elő­készületeket tesz. Ő Felsége a kolónia egy küldöttsé­gét külön kihallgatáson fogja fogadni. * Berlin, aug. 2. Ferencz József ő Felsége mellé szolgálattételre kirendeltetett: Papé tábornagy, Berlin katonai parancs­noka, a gárda-hadtest volt parancsnoka, W­e­­d­e­­ gróf tábornok, volt bécsi katonai meg­hatalmazott, a Ferencz császár nevét viselő gárda-ezred és a Ferencz József ő Felsége ne­vét viselő 16. huszár-ezred ezredesei és Dem­nes őrnagy bécsi katonai meghatalmazott. Ferencz Ferdinánd főherczeg mellé szolgálattételre kirendeltetnek: Salms her­­czeg alezredes, a gárda-vértesezred parancs­noka és Dohna gróf hadnagy. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 2. — A CSALÁD UTOLSÓ SARJA. (22) — Franczia regény. — Irta : JDj£±.-V~XUTI LAJOS. Fordította: Szigethyné-Szalay Erzsi. ELSŐ RÉSZ. Azután összekulcsolt kezeit fia fejére helyezve, magasztos hittől áthatva mondá: — Istenem! Nagyon megszenvedtettél szomorú életem folyása alatt, nos tehát ma este megbocsátok neked! József lassú léptekkel közeledett Ferenczhez. — Kegyeskedik-e, marquis úr, emlékezni öreg szobájára? — Én soha sem feledtelek el. Köszönöm hű szolgálataidat, és hidd el, egyike vagy azoknak, kik­nek viszontlátása nekem örömet okoz. — Oh édes Ferenczem, — mondá anyja, — mily helyesen beszélsz s mily nemes szived van még mindig. — Emlékezzél csak vissza, hajdan egy kis büsz­keséggel vádoltak. — A fiatalok oly ostobák. Katalin boldogan mosolygott, hogy nem csalat­kozott s olyannak találja a marquist, a milyennek álmodó. — Péter, édes fiam, hát miért nem érkeztetek meg a déli vonattal, mint előre bejelentettétek ? — kérdezé a marquisné Malestroistól. — Marquisné, ha kegyeskedik visszaemlékezni, én az órát nem jelöltem meg. — Igaz, de mivel Páriából csupán egy posta­kocsi érkezik . .. Ah ! kedves gyermekeim, én már csak mindig egy dolgot ismétlek, de midőn a posta­kocsis azt mondá Keraviz abbénak : »Senki sem ér­kezett !« azt hittem mindennek vége van és hogy soha többé nem fogom viszontlátni fiamat. És ime hála a mindenhatónak ő mégis itt van, szólok hozzá, ő felel nekem, ez a szép ifjú nemes, ki jelenléte által fel fogja vidítani ezt az eddig elhagyott, szegény, szomorú, komor lakot, ez az én drága fiam, ez itt az úr, az én Ferenczem, kire már tíz év óta várakozom és ki épp oly szeretetteljesen jött haza édes anyja kebelére, mint mikor kis gyermekkorában lecsókolta a könyeket arczomról. Az álmarquis e szavakat hallva, anyja ölébe temeté fejét és sirt keservesen. A marquisnét pedig, midőn szivéhez szorította az ifjút, oly édes gyönyörteli érzés fogta el s oly fel­indulást érzett, hogy könyekben úszó arczát kezébe rejtve, karosszékébe hanyatlott vissza és félig lehunyva szemét, elnémult az üdvözítő boldogságtól, melynél nagyobbat édes­anya még alig érezhetett. — Ah! marquis úr,­­— szólalt meg Júlia, — ha tudná, mily szép fogadtatás várt itt önre ma reggel. — Miért szólítasz te engemet marquis urnak ? — Mert az kötelességem. — Gróf urnak neveztél-e engemet távozásomkor ? — Igen, az igaz, Ferencznek neveztem akkor, de most .... — Nagyon megöregedtem, ugy­e? — Ah! hogyan gondolhat ilyesmit a marquis ur ? Hiszen még egészen fiatal. — Nevezz hát Ferencznek, mint hajdan. Barát­ságom irántad mit se változott, miért viselkednél hát másként velem szemben most, mint a múltban ? Azzal magához vonta a tűz mellett lekuporo­dott nőcselédet s újra átölelé. — Kedves anyám, — mondá egyszerre d’Au­­dienne kisasszony. — Keravitz úr ugyancsak boldog lesz holnap reggel. — Igen, leányom, és mily meglepetés lesz, majd ha a mise alatt felénk fordulva, meglátja fiamat anyja mellett térdelni! D’Audierne kisasszony elmondta az utasoknak Keravitz abbé történetét. Az öreg József szava, ki az ajtót feltárta, hal­latszott most hirtelen: — Méltóságos marquisné, tálalva van. — Kár édesem, hogy az ebéd nem lesz oly dí­szes, mint a reggeli lett volna. — Miért? — A pompás evőeszközök, a szász porczellán­­készlet, a velenczei kristály mind visszatértek rejte­­keikbe. — Péter nyújtsd karodat d’Audierne kisasz­­szonynak. Én fiamra támaszkodom. Mielőtt az étterembe értek, keresztül kellett ha­ladni a tágas előcsarnokon, melyben a kastély két emeletére szolgáló lépcső volt. A marquisné összes egyenruhás szolgái képez­tek ott kétfelől sorfalat, mindenik egy lobogó szövét­­nekkel kezében, várta uruk elhaladását. Az étterembe lépve, újabb meglepetés várt reájuk. Az egész reggeli pompa ismétlődött, csakhogy még több fénynyel, melegséggel és igyekezettel. Az asztal csillogó pompája utánozhatlannak látszott, az ezüst és üvegnemüek ezerféle fénytől csi­­logtak s a drága vakító fehér damasz abroszon való­ban kápráztató fényben úsztak. D’Audienne Katalin egyetlen szava újra előva­rázsolta a reggeli csodás pompát. Fontbriand Ferenczet a terembe lépve József fogadta, egyik kezében aranyozott ezüst medenczét, a másikban ugyanolyan ezüst kannát tartva. A marquisné átvette a kannát és ősi szokás szerint néhány csepp vizet öntött fia ujjaira, a pró­féta szavainak kíséretében: »És beléptem házamba, kezeim megtisztultak legalázatosabb szolgáim által és bűneim alól fel­oldattam.« A marquis felindulástól reszketve lépdelt azon hely felé, hová udvarmestere vezette. Tányérja mellé volt helyezve a szolgaszemély­zet által nyújtott óriási virágcsokor. Mindenki elhelyezkedett az etiquette szabályai szerint. Péter a marquisné bal oldalán, d’Audierne kisasszony pedig Fontbriand marquis jobbján. — Méltóságos marquisné, esedezem azon kegyért, hogy én magam szolgálhassam ki uramat — könyör­­gött Julia. — Tedd azt, leányom, megérdemelted. Fontbriandné elfoglalván helyét, merően szegzé szemeit a csillogó fény által megvilágított fiára. Ferencz tekintete keresztező édes anyjának für­késző nézését, de az anyai tekintet súlya alatt, mely kétségtelenül az elmúlt tiz év átélt örömeinek és szen­vedéseinek nyomait kereste, az ifjú bűnös lehorgasztó fejét s a szégyen pirja arczába kergető a vért. A lovag attól tartva, hogy a társalgás oly for­dulatot vehetne, mi nem válnék előnyükre, sokat be­szélt, majd Fontbriandnéhoz, majd pedig d'Audierne kisasszonyhoz intézve szavait. A lovag kitűnő előadással bírt s a legegysze­rűbb dolog is érdekessé vált az ő szájából. A marquis pedig tökéletes tapintatossággal támogatta szavait. Malestroist iparkodása csupán saját érdekük­ben történt, mert habár a marquisné nagyon figyel­mes és előzékeny volt iránta, fiának jelenléte annyira elvonta e pillanatban egész lényét mindentől, hogy a körülre történők, egyáltalán képtelenek voltak lekötni figyelmét. A marquisné részéről tett megkülönböztetés azonnal feltűnhetett a modorból, melylyel a két férfi osztály különbségét jelezte. Fiát önözé a szertartásos ebéd alatt, és meg­látszott, hogy minden gondolat, minden kiejtett szó egy-egy hódolat akar lenni az utolsó Fontbriand iránt. Malestroistot ellenben tegezte a marquisné, egyszerűen Péternek szól­ rá, minden szívélyességet jelző melléknév nélkül, azonban mégis úgy, hogy azt éreztesse vele, hogy ma is ugyanarra a gondos anyai szeretetre számíthat talán, melylyel őt gyermekkorá­ban elárasztó-Mi Ferenczet illeti, ő úgy érezé, mintha oda volna lánczolva az asztalhoz, és rendkívül félt, nehogy valami dőreséget mondjon, vagy ügyetlenséget köves­­­­sen el. Különben, ha esetleg valamely reá nézve ke­­vésbbé szilárd talajú térre ragadtatott, Malestroist ritka szerencsével tudta kiszabadítani kényes hely­zetéből. Noha csupa figyelem s előzékenység volt any­jával szemben, azért mégis rendkívül feszélyezve volt. — Mi terved van a jövőre, kedves fiam ? — kérdezé a marquisné. — Édes anyám mellett maradni, hogy kárpó­tolhassam magamat a tíz évi távollét szenvedéseiért. — Ez a legjobb és szívem hálás lesz szerető­tednek ez újabb jeléért, de. .. aztán? — Hogyan, aztán ? — Nem állottál az Egyesült­ Államok szolgá­latába ? — Édes jó anyám, a­mint értesítettek, hogy Francziaországba visszatérnem lehetséges, azonnal beadtam lemondásomat, Malestroist pedig követte példámat. — E szerint hát teljesen szabad vagy ? — Tökéletesen. — Istenem! ilyen boldogságot nem is re­méltem. — Mialatt Malestroist barátom a király meg­bízásából bejárja Európát, én itt maradok édes jó anyám mellett. — Ezt nem egészen értem, jegyző meg a marquisné. — Szerencsések valánk ő Felsége által Velen­­czében elfogadtatni és ő Felsége megbízott érdekeinek képviseletével oly egyéniségeknél, kiknek közremű­ködése, reméljük, tökéletesen meg fogja változtatni a dolgok jelenlegi állását. — Neked jutott tehát a szerencse, Péter, hogy a király választása reád esett ?.... — Mindkettőnké a kitüntetés marquisnő, sőt inkább Ferenczet érte a bizalom, de egy közbejött esemény engem arra kényszerített, hogy Németor­szágban én helyettesítsem Ferenczet. — Szerencsés vagy szerencsétlen esemény volt az ? — Balesetet kellett volna mondanom. — Beszélj el mindent. Mi történt ? — Ne aggódjék kedves anyám, — nyugtatá Fe­rencz a marquisnét. — Hogyan, fiam, ne aggódjam, midőn Ma­lestroist szavai azt sejtetik velem, hogy veszélyben forogtál. A két férfi jelentőségteljesen tekintett egy­másra. — Beszéld el azt a balesetet, Péter, követelem. — Miután elmúlt a veszély — biztató Ferencz J­ánost közölhetünk mindent anyámmal. Nem tűni­k fel a marquisnénak, — kérdezé Malestroist, hogy az érkezésünket jelentő levélben az én s nem a Ferencz kézvonásait látta ? — Az csakugyan nagyon meglepett. De hát miért is írtál te nekem s nem Ferencz ? — Mert Ferencz sebesülten ágyban feküdt. — Sebesülten ? Hol történt a szerencsétlenség, hogyan és ki által ? — Ha meg akarja hallgatni jó anyám, Péter majd elmondja. — De most már tökéletesen begyógyult sebed, ugy­e ? — Jele, hogy itt vagyok. — Az eset Frankfurtban történt; Enghien herczegtől visszajövet, kihez ő Felsége által küldet­tünk. Visszautazásunk sürgős lévén, én előre siettem szállodánkba számlánk kigyengítése végett és intéz­kedni, hogy összes málháinkat szállítsák a kocsipos­tához. Kezdett már besötétedni, az éj közelgett. Abban a pillanatban, midőn mindent elvégezve arra a helyre érkeztem, hova találkát adtunk egy­másnak, egy a folyam mentén lévő sikátorból zaj és tompa kiáltás ütötte meg fülemet, s olyan kardcsör­­tetést hallottam, mely élet-halál tusát látszék jelezni. Egyszere Ferencz hangját véltem felismerni, ki segélyért kiáltott... Alig ejte ki a lovag ez utolsó szavakat, a hang elhalt ajkain, holt halavány lett és fagyos nagy verej­­tékcseppek gyöngyöztek homlokán. Hazugságaiba belemélyedve, meg se gondolta, mit beszél, de most egyszerre felmerült emlékezetében a kehli híd mellett lefolyt rettenetes esemény, a ha­lálküzdelem, és ott az édes­anya előtt, a bájos fiatal leány jelenlétében, bűntársa m­egszegzett szemeinek önsúlya alatt úgy rémlett neki, mintha most is hal­laná áldozata segélykiáltásainak, utolsó hörgésének visszhangját. Felindulástól elfojtott hangja megtagadta a szolgálatot és mereven, mozdulatlanul ült székén, üveges szemeit kimeresztve. A marquisné észrevette elsápadását és abban a hitben, hogy a veszély gondolata, melyben Ferencz, az ő szeretett fia forgott, oka a hű barát kínos felin­dulásának, felkelt az asztaltól, s egyenesen a lovaghoz lépve, kezei közé fogta annak fejét és határtalan sze­retetteljes gyöngédséggel csókold meg. — Te derék, becsületes lélek vagy, Péter. Talán kétkedtem benned egy kissé. De most meggyőződtem, mily őszintén szereted fiamat. Köszönöm, — hebegé Malestroist. Fontbriand marquis ránézett azt gondolva ma­gában : — Meg vagyok győződve, hogy a nyomorult ké­pes volna elbeszélni barátja meggyilkoltatását. (Folyt. köv.) KÜLÖNFÉLÉK. — aug. 2. A hiv. lapból. Kinevezések. A fölcsi nevelés­­ü­gyi miniszter, gróf Bethlen Gábor főispánt a nagy­­küküllői philoxera-vész folytán teendő óvintézkedések foganatosítása végett, kormánybiztossá , a debreczeni tvszék elnöke, Medveczky Oreszt dijt. joggyakor­nokot díjas joggyakornokká nevezte ki. Névmagyarosítások. A belügyminiszter megengedte, hogy Spitzer Adolf hódmezővásárhelyi lakos »Ormos«-ra, Bischer Andor lévai lakos»Halasi«-ra, Krumpholcz Károly budapesti lakos »Harasztiéra és N­e­m­e­c­z Károly vásáruti lakos »Német«-re magyarosítsa vezetéknévét. Posta-és távirda. A budapest-lajosmizsei helyi érdekű vasútnak Babas, Lajos-Mizse, Ócsa és Örkény nevű állomásán állami- és magántávirati- és postai hiva­tal nyittatott. Alapszabály jóváhagyás. A budapesti szobafestő, mázoló és aranyozó segélypénztár, a krusev­­lyai temetkezési egylet, a tiszaföldvári függetlenségi 48-as pártkör és a barsi önkéntes tűzoltó egylet alapszabályait a kereskedelemügyi illetve a belügyminiszter jóváhagyta. Személyi hírek. Aosto­rg­ és neje szeptember havában Angliába utaznak, hogy ott Eugenia csá­szárnénál látogatást tegyenek. — Genotte bárón, a szerencsétlenül járt osztálytanácsoson Mikesdorfer tanár amputálást eszközölt, a­mely sikerült. Albrecht főherczeg ma, mint egy táviratunk je­lenti, a nagyszebeni s a gyakorlatra Nagyszebenbe ér­kezett csapattestek fölött szemlét tartott. A főherczeg megelégedésének és elismerésének adott kifejezést a csapatok kitűnő magatartása fölött s főleg az egyes csapattestek iskoláztatásáról és kiképeztetéséről nyi­latkozott dicsérőleg. A csapatokat Waldstädten báró altábornagy vezényelte. A disz­szemlét nagy számú közönség nézte végig. Viktória angol királynő Francziaországban egy kis birtokot vásárolt. Az adásvevés, melyre nézve hosszabb ideje folytak az értekezések, a napokban történt meg. A királynő módfelett megkedvelte az aix-les-bainsi fürdőt, mely nagyon enyhítette fájdal­mait. Mint az angol lapok írják, lumbagoban szenved, a melyre a fürdő vize nagyon jó hatással van. A kis birtok, melynek tulajdonosává lett a királynő, Aix­­les-Bainshez közel fekszik s ott már meg is kezdték annak a szép nyaralónak építését, mely az egész kör­nyék dísze lesz. Nagykövetünk a szultánnál. Calico bárót, a konstantinápolyi o­sztrák-magyar nagykövetet a na­pokban nagy kitüntetésben részesítette a szultán. A nagykövet és családja, valamint a nagykövet vendége, Coronini gróf, meghívást nyertek a szultánhoz a Yildiz-parkba. A park taván a szultán csolnakázott vendégeivel és maga kezelte az evezőt. Majd vissza­tértek a termekbe, a­hol a nagykövet fia néhány ver­senydarabot játszott hegedűn. Coronini gróf egy érté­kes tájképet kapott a szultántól ajándékba. Több órai tartózkodás után hagyta el csak a társaság a Yildiz-parkot. Az államvasúti nyugdíj-alapszabályok módosítása alkalmából felmerült hírekkel, kombinácziókkal és mozgalmakkal szemben L­u­d­v­i­g­h Gyula miniszteri tanácsos és a m. kir. államvasutak elnökigazgatója a következő rendeletet intézte az összes vasúti kö­zegekhez : Ismételve hallottuk, hogy személyzetünk köré­ben alattomos izgatók és bujtogatók oly galád híre­ket terjesztenek, hogy a nyugdíjalap az állam által elkoboztatni, a nyugdíjigények csorbíttatni, általában a nyugdíjak és illetmények a szerzett jogok csonkí­tásával leszállíttatni szándékoltatnak, újabban pedig az is híreszteltetik, hogy a zóna­tarifa életbeléptetése napjával a mozdony-személyzet megtakarítási ju­taléka és kilométer-pénze megvonatni, jelesen pe­dig a gépszolgálat alkalmazottjainak nyugdíj­igényei terveztetnek leszállíttatni. Miután hasonló álhírek terjesztése a személyzet nyugalmának zava­rása által egyenesen a szolgálat érdekei ellen fordul, határozottan kijelentjük, hogy az említett s hasonló egyéb híresztelések az azokból vont következtetésekkel együtt telje­sen alaptalanok, valótlanok és hogy e híresztelések terjesztői ellen a törvény és a szolgálati rendtartás teljes szigo­rával fogunk eljárni. Ámbár e különböző alapú híresztelésekkel különböző időkben ismételve találkoz­tunk és ámbátor éppen nem nehéz azoknak rosszakaratú c­élzatosságát látni, mégis, nehogy a legsúlyosabb következmények éppen a félrevezetett ártatlan köze­geket érjék, szükségesnek tartottuk ezúttal összes személyzetünket e határozott megczáfolás utján meg­nyugtatni, elvárva mindenkitől, a ki intézetünk iránt a köteles odaadással és hűséggel viseltetik, hogy az álhirek terjesztőit visszautasítani s azok nyomára felebbvalóikat rávezetni hivatalos kötelességüknek fogják ismerni. Kultuszminiszteri rendelet. A vallás- és közokta­tásügyi miniszter a hivatalos lap közlése szerint a következő rendeletet intézte valamennyi kir. tanfel­ügyelőséghez : Az állami és községi népoktatási tanintézetek bizonyítvány - másodlatainak kiállítása körül köve­tendő eljárást szükségesnek találtam következőleg szabályozni: 1. A népoktatási tanintézetek osztály­­bizonyítványairól a másodlatokat, ha a kérelmezők a bizonyítványok elveszését kellően igazolni tudják, az intézeti igazgatók szóbeli kérelemre is, minden fel­sőbb engedély nélkül kiállíthatják. 2. Az elemi és polgári iskolai tanképesítő oklevelek, valamint a kereskedelmi iskolai érettségi bizonyítványok má­sodlatainak engedélyezését, az igazgatóság által tett és a királyi tanfelügyelő útján­ fölterjesz­tett jelentés alapján, az eddig szokásos módon a jövőben is fen­tartom magamnak. 3. Másod­latok kiállítása oly czélból, hogy az eredeti birtokos­nak több példányban legyen meg bizonyítványa, meg nem engedhető; még az esetben sem állítható ki má­sodlat, ha az eredeti bizonyítvány nem volna a birto­kos kezénél. Ha ily esetben valamely hatóságnál sür­gősen kell igazolni valakinek tanulmány végzését, ez a tanintézet igazgatósága által az illető hatósá­­ságokhoz intézett hivatalos átiratban történhetik meg. A bizonyítvány­ másodlat kiállításának tehát csakis az eredeti elveszése esetében van helye. 4. A bizonyítvány-másodlatra mindig ráírandó a »má­sodlat« jelzés, s az iskolai igtatókönyvbe bejegy­zendő a másodlat kiállítása, annak keltével és szá­mával. A másodlatnak szóról szóra úgy kell kiál­lítva lennie, mint az eredeti volt. 5. A népoktatási tanintézetek osztálybizonyítványainak másodlatai min­den díj nélkül, az elemi és polgári iskolai tanképesítő oklevelek, valamint a középkereskedelmi iskolák érett­ségi bizonyítványainak másodlatai, előzetes engedé­lyezésem alapján, 1 forint díj lefizetése mellett állí­­tandók ki, mely összeg az illető tanintézet valamely jótékony czélú egylete javára fordítandó. Felhívom a

Next