Pesti Napló, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)
1889-10-01 / 270. szám
270. szám. 40. évi folyam Budapest, 1889. Kedd, október 1 Szemitesztéül Iroda, Ferencziek tere, Athenben mé p 3 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak .. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenben még 81 s t. Abp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kftb, panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politikai napilap. Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — • hónapra • M. Bass esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegrika vonásain ha, évnegyedenként 1 forint feltüntetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések &]Pesti [Napló] kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Ellentétek a kormánypártban. György Endre kormánypárti képviselő beszámoló beszéde, melyet Munkácson tartott, alkalmat nyújt arra, hogy ama beszédnek gondolatmenetén át a kormánypárt belügyeibe tekinthessünk, s a kormánypártban létező eszmeáramlatokról, a nyílt vagy elrejtett rokon- és ellenszenvekről képet rajzolhassunk. Hogy először is magáról György Endréről szóljunk, őt azon kormánypárti képviselők csoportjához kell sorolnunk, mely nem csak azt tűzi ki feladatául, hogy a miniszterelnök személyét feltétlenül tartsa és támogassa, hanem egyszersmind azt is, hogy a kabinet egyes tagjai, kik részint az önállóság hítében, részint az önállóságra való törekvésnek gyanújában állnak, túlságosan ki ne fejlődhessenek és meg ne nőhessenek. Mert hisz a miniszterelnök pótolhatatlanságáról szóló legenda csak úgy tartható fenn továbbra is, ha a kabinet tagjai közül egy sem képes a kormánypártban oly pozíciót vívni ki, mely ezen pótolhatatlansági legendának tarthatatlanságát ad oculos demonstrálná. És mi az egyedüli mód, mely ezen vészes proczesszusnak útját vághatja? Nem más, mint folytonos intés a kormánypárt részéről és figyelmeztetés az ily urakkal szemben, hogy el ne bízzátok magatokat! Mert lehettek akármilyen nagy férfiak, alkothattok akármily nagy dolgokat, tűzhettek magatok elé akármily nagy és nemzeti czélokat, mindaz mi előttünk, hű és orthodox kormánypártiak előtt, nem számít egy fityinget sem, ha ugyanakkor ez össze nincs kötve a miniszterelnök iránti feltétlen meg- és odaadással. Ellenben ezen feltétlen meg- és odaadás mellett ha valamivel rosszabb politikát is csináltok, akkor sem lesz semmi bajotok. Mert jegyezzétek meg, hogy ti is csak éppen úgy a miniszterelnökért vagytok és lehettek a kabinetben, mint voltak elődeitek, kik jámborságaikban tetszettek nekünk. Körülbelül és érthető magyar nyelvre fordítva, ez a György Endre beszámoló beszédének is a foglalatja s hogy rögtön meg is értsék azok, akiknek szól, tehát György Endre siet állást foglalni először is a közigazgatási reformnak azon alakja ellen, mely a jelenlegi kabinetben a Szilágyai Dezső nevéhez van kötve; továbbá siet aggodalmakat tolmácsolni azon költségemelkedések irányában, melyekkel a Szilágyi által kontemplált igazságügyi reformok karöltve fognak járni ; s ugyanakkor pedig egy kissé vastagabban, mint az eszélyesség megengedné, neki támad Baross Gábornak s elitéli a közelebb behozott zónareformot s Barosst teszi felelőssé a dunagőzhajózási társaság és a kereskedelmi minisztérium közt beállt küzdelemért. Hát előttünk ez a szimptóma éppen nem új, s ezért nem is meglepő. Meglehet, hogy Baross Gábor megmenekülhetett volna ettől a támadástól, ha minisztériumában egy második államtitkárságot rendszeresít, s arra György Endrét hívja meg, de, ha sejtelmünk nem csal, Szilágyi Dezső semmiképen sem menekülhetett volna György Endre aggodalmaitól. Mert hisz, a közigazgatási reform, abban az alakban mint azt Szilágyi Dezső kontemplálja, mindazon alkotmányos garancziákkal, melyekkel Szilágyi az állami közigazgatással szemben a municzipalizmust, és a hivatalnoki karnak objektív működését körülbástyázni akarja, nem csupán egy intézménynek formai átalakítását, jelenti, hanem jelenti, szükségképen és kikerülhetetlenül az egész jelenlegi kormányrendszernek megdőlését, s az önző és egyoldalú párturalom háttérbe szorulását. Tagadhatlan, hogy a kormánypártnak van egy része, mely ezt a reformeszmét a maga egész nagyságában felfogja s megvalósítani akarja, de ezekkel szemben áll az a rész, mely mindenféle ürügyet gondol ki, hogy e reform tulajdonképpeni jelentősége iránt a közvéleményt zavarba hozza, s egyrészről a municipalistákkal kaczérkodjék s azokat ellenállásra serkentse, másrészről pedig azokat, akik a kabinetben ezt a reformot képviselik, mindinkább zsákutczába szorítsa az által, hogy szinleg hozzájárul az elvhez, de tényleg mindent elkövet annak meggátlására. így gondoltatott ki csaléteknek az a nagylelkűség, hogy ilyen mélyre ható reformot nem lehet végrehajtani a nemzet megkérdezése nélkül! Jó isten! Ugyan hát mikor kérdezte meg még ez a kormány valami iránt a nemzetet? S most egyszerre beleesik az alkotmányos lelkifurdalásba. De még szebb ennél az, mikor a kormánypárt félhivatalos tollai nagy indignáczióval utasítják vissza azt a föltevést, mintha a közigazgatási reform lényege csakis a megyei hivatalnokok kinevezéséből állana! És ezt olvasva, az a jó magyar ember, aki ha be is látja a közigazgatási reform szükségét, de mégis nehéz szívvel válik meg a régi vármegye utolsó maradványától, (hisz a chilloni fogoly még börtönét is annyira megszokta, hogy mikor szabad lett, börtönét sóhajtva hagyta el) elérzékenyedik s képes elhinni, hogy mégis csak hazafias politikusok azok, akik így írnak s beszélnek. S e közben kiadatik az a jelszó is, hogy ez a reform oly nagy és oly sok irányban hat ki, hogy rövid idő alatt nem lehet felfújni. S az annál veszedelmesebb ürügy, mert ez tulajdonképen így is van és szóról-szóra igaz. De hát ki is akarja azt, hogy e reformot akárki is elsiesse? Az emberek, akik ezt a reformot óhajtják, csak azt kívánják, hogy lássák az eltökélt szándéknak előfeltételeit; hogy lássák a sorrendet, melynek minden részlete a czélhoz vezet s hogy lássák mindazon akadályoknak elhárítását, melyek e reformnak útjában állanak. Csakhogy éppen ez az, ami a legkevésbbé és a legnehezebben bontakozik ki a kormánypárti eszmeáramlatok ködéből , hanem e helyett mindinkább előtérbe lép az az irányzat, mely még ezt a reformot is az eddigi kormányrendszer és párturalom érdekeinek rendeli alá. Mind többen jelennek meg a kormánypártban azok, akik »vérző szívvel« látják az állami közigazgatás »közeledését«, ami pedig nem más, mint optikai csalódás. Mert minél többen vannak a kormánypártban az ilyen vérző szívek, annál kevésbbé közeledik a közigazgatási reform. S így a kormánypárt kebelében, hol nyíltan, hol elrejtve, de folyvást kavarognak az ellentétes eszmeáramlatok, és ennek következése az, hogy a kormány helyzete is zavaros, és a kabinet egyes tagjainak helyzete bizonytalan. Mert hisz ha a kabinet tagjai közt megvolna a teljes homogenitás, akkor lehetetlen volna az, hogy a párt kebelében ilyen ellentétek kavarogjanak. Ámde ez ismét egy okkal több, hogy a megtisztulási processzusnak akár jobbra, akár balra, de meg kell indulnia s el kell dőlnie. S be kell következnie annak, amit már a kabinet rekonstrukciója alkalmával a tavaszszal mondtunk, hogy ez az átmeneti stádium nem lehet tartós, és vagy minden vissza fog térni a régihez, vagy minden el fog tűnni a régiből. Budapest, szept. 30. Milán király Natália hazaérkezéséről. Milán királyt újra megintervieválták. A karlsbadi helyi lap szerkesztője tisztelgett tegnap nála s a király igen hosszasan beszélgetett vele. Milán csodálkozását fejezte ki, hogy a sajtó folyton olyan sokat foglalkozik vele és családi ügyeivel, pedig az utóbbiak rendes mederben folynak s nem oly fontosak, minőknek látszanak. Azután elmondotta, hogy alaptalanul híresztelték, mintha Belgrádba akart volt mostanában utazni. Ő most nem politizál és nem intriguál, teljesen bízik a régensekben. Kérdést is intézett hozták, szükségesnek tartják-e, hogy tekintélyük fokozása érdekében haza menjen. Ők azt felelték, hogy maguk is teljesíteni képesek kötelességüket s ő bízott szavakban. Natália királynéra térve át Milán elmondotta, hogy ha Natália elfogadta volna a neki ajánlott feltételeket, Sándor király maga hívta volna meg. De mivel Natália ezt nem tette, talán látni sem fogja a királyt. A régenseknek nincs az ellen kifogásuk, ha Natália évenkint kétszer három-négy hétre Belgrádba menne, de a király nevelését egészen neki átengedni nem lehet. Ha én, az atya — mondá Milán — nem lakom állandóan fiamnál Belgrádban, az anya sem maradhat ott állandóan. A királyné — folytatta — dicsvágyó, ambicziózus, politikai »egyéniség« s politikai befolyást igyekszik szerezni. A király azonban minden ily befolyást fiára meg fog gátolni s nincs a legcsekélyebb oka ez irányban a régensekben bizalmatlankodni. A sajtó aggodalmai teljesen alaptalanok. Milán azt is mondotta, hogy valószínüleg holnap, kedden utazik el Karlsbadből, de nem Belgrádba, hanem Svájczba s onnan hosszabb időre Parisba megy. A franczia belmozgalmak. A tegnapi nap egész nyugodtan folyt le Párisban s Francziaország minden részében, ámbár lehetett választási gyűlés elég, mert, mint ismételve hangsúlyoztuk, a franczia szűkebb választásokban egészen új jelöltek s nemcsak azok, kik az első szavazásban relatív többséget kaptak, léphetnek föl. A szept. 22 én megbukottak tehát okt. 6-án újra szerencsét próbálhatnak. Az ide vonatkozó nyilatkozatot okt. 1-én éjfélig elfogadják s bizonyára lesz több olyan kerület, hol új pályázók jelentkeztek a mandátumra. Ferry azonban nem lesz közöttük, noha több kerületből tettek neki ajánlatot, egyiket sem fogadta el, mert úgy látszik, azt hiszi, hogy győzelmes ellenfelének mandátumát meg fogják semmisíteni. Noha vasárnap új jelöltek is lesznek tehát, egészben a jelöltek száma tetemesen csökkenni fog, mert azon kerületekben, hol több köztársasági küzdött egymással, ezek tömegesen lépnek vissza annak javára, aki körükből a relatív többséget nyerte. Azon mozgalomnak, mely arra irányul, hogy a monarchisták ne szavazzanak a boulangista jelöltre, máris nagy gyakorlati eredménye van. Páris hetedik városrésze, melybe az előkelő Faubourg St. Germain konzervatív lakosságával s Grenelle, a gyárváros munkásaival tartozik, szept. 22-én a következő eredménynyel szavazott le: Frébault radikális, az eddigi képviselő 4492, Cochin monarchista 4743 és Mermeix boulangista,a »Cocarde« hírhedt szerkesztője 5,046 szavazatot kapott. Minthogy senki sem nyerte meg az abszolút többséget, pótválasztás vált szükségessé, melyben a boulangisták azt követelték, hogy Cochin lépjen vissza az ő jelöltjük javára. Cochin azonban azt felelte, hogy fentartja jelöltségét, mert nem akar hozzájárulni, hogy olyan jelölt választassák képviselővé, akitől becsülését megvonni kénytelen.Most nagy kíváncsisággal néznek az itteni választás eredménye elé. A párisi 8. kerületben körülbelül hasonló a pártok helyzete. Ott Passy köztársasági 3955, Martin boulangista 3546 és Hervé, az ismert monarchista iő és a párisi gróf bizalmasa 3511 szavazatot kapott. A boulangisták itt is azt követelték, hogy Hervé az ő javukra visszalépjen. Hervé, mielőtt határozott, Londonba utazott, hogy a párisi gróf véleményét kikérje. Hervé eldöntéséből ki fog tűnni, fenn akarja-e tartani a párisi gróf a boulangistákkal a szövetséget, vagy pedig ő is úgy gondolkodik ez ügyben, mint francziaországi híveinek igen jelentékeny része, mely egyrészt mint czéltalant, másrészt mint erkölcstelent visszautasítja a szövetséget. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A vásárosok. Regény két kötetben. 10 Irta : Margitay Dezső. ELSŐ KÖTET. Teréz megharapta az ajkát, szemei megvillantak. — Találkozott Grünbein Salamonnal ? — kérdezte olyan hangon, mintha csak éppen azért szólalt volna meg, hogy beszéljen. — Találkoztam. — Elmondta bizonyosan, hogy... — Nem álltunk szóba egymással. — Csodálom, hogy nem panaszolkodott, mert ha idejekorán el nem távozik... — Éhes vagyok! — szakította félbe mostohája szavait Ferencz száraz hangon, mintha ezáltal akarná tudtára adni, hogy nem ízlése szerinti a megkezdett beszéd. De az asszony nem engedte magát elriasztatni. — Legyen elkészülve, — folytatta közönyösen, — hogy ma nem fog jóízűen ebédelni. Grünhein gondoskodott róla, hogy ebédjét is megkeserítse. Ferencz keresztbe vetette egyik lábát a másikon s félhangon kezdte dúdolni magában: »Búsulok én, bánkódom is... « Terézt ez sem akadályozta meg, hogy szavait tovább folytassa. — Fölbizgatta a munkásokat, hogy rohanják meg az öreget fizetésemelés végett. — A mostanit sem érdemlik meg ! — vetette oda Ferencz félvállról. A mostanit se érdemlik meg, s ezt nagyon jól tudja Grünbein. — Ő maga természetesen ebből a hangból beszél az ön édes atyja előtt, sőt még azt is hozzáteszi, hogy az üzlet napról-napra száll alá. — Hej ! — bizony nem hazudott! — nem ? — Látom, hogy omladozik — de hát miért? — Az én kezem le van kötve, nem tudok segíteni... Hát Isten neki! — Azt mondja, hogy maga csak az időt vesztegeti. Minden valamire való munkás elhagyta a gyárat. — Ki foghatja kötéllel, ha elcsalják ? — Hogy rossz bőrből dolgoznak. — Mert nem telik jobbra. — Hogy a gyár nem állja ki a versenyt a többi gyárral. — Ennek a vádnak az éle tulajdonképen ön ellen van fordítva, Ferencz. Azt akarja jelenteni, hogy nem,teszi, ami kötelessége volna. — Én nem teszem ? Hát ki vagyok én ? mi vagyok én? Van-e nekem beleszólásom az üzleti dolgokba ? — Az a zsidó beszél így, — folytatta Teréz, — aki egyik szavával megparancsolja a lányának, hogy füvelje magához s igyekezzék elvonni az üzlettől . . . — Nincs szükség rá , úgy sincs beleszólásom. — Most a másik szavával az apát akarja a fiúval összeveszíteni, hogy annál bizonyosabban megfojthasson bennünket . . . Volna öröm Izraelben i s a gyár jó lenne hozományul Iliikének, mikor Kohnné akar lenni. Merész és vastag gúny volt s Teréz nem lett volna meglepetve, ha Ferencz fölugrik az asztaltól és villogó szemmel elébe állva, kérdőre vonja. Ha Ferencz így jár el, akkor legalább tudja a mostoha: hányat ütött az óra ? Tudja, hogy a Ferencz és Eszter között gyanított viszony csakugyan létezik. Hiszen Teréz éppen azért akarta a legszélső határig vinni a dolgot, hogy valahára tisztában legyen ebben a kérdésben. De Ferencz nem ugrott fel és nem állt mostohája elé villogó szemekkel. Mindössze is csak az egyik lábát vetette keresztül a másikon s halkan fütyörészett. — Ma az ebédnél — vette föl a szót újra a nő — bizonyosan meg fogja önt támadni az öreg, de önnek legyen esze. A vén zsidó azt akarja, hogy öszszeveszszenek, csak azért se tegye. A vén zsidó megparancsolta Eszternek, hogy csalogassa önt... Titkon leste, hogy minő hatást tesznek szavai Ferenczre, de a Ferencz arczái nem árultak el semmit ; egyetlen vonáskája se mozdult meg. A mostoha nevetve s könnyelmű vállbillentéssel folytatta tovább. — Én nem hagynám magamat orromnál fogva hurczoltatni egy Grünbein Eszter által. Hát ki az ? Mi az ? — Pillangó, a minőt találhat bármely tánczteremben. Ez a szó végre fellökte Ferenczet a székről, sötét pillantással nézett mostohája szemei közé s fenyegető hangon kérdezte: — Ki mondja azt ? — Én! — villant meg a szeme Teréznek. — Zsidó lány, akinek az apja korcsmáros volt. — S hát a maga apja mi volt ? Teréz elsápadt, de szemei annál jobban villogtak. — Ferencz! — mint közelebb a fiatal emberhez. Mindketten hallgatva, de merőn és fenyegető pillantással néztek egymás szemei közé és nem lehet előre meghatározni, mi következett volna, ha ugyanabban a pillanatban a folyosó felőli ajtó föl nem pattan s rajta, fürgén, mint valami szarka, de nem ugrik Dénes urfi, akinek félre volt ütve a kalapja s tele tüdőből kaczogott. — Hahahal Hahaha! Ferenczre e váratlan megjelenés ébresztőleg hatott. A fölindulás mámorának nagy része hirtelen elpárolgott agyáról. Elfordította tekintetét mostohájáról , kalapja után nézett, de azért nem állhatta meg, hogy legalább egy szusszanással ne könnyítsen az indulaton, mely még benne forrott. — Mért vihogsz ? — mordult Dénes urfi felé ingerülten. Dénes, mintha nem Ferencz lett volna az, aki megszólította, az »aranyos« felé fordult. — Hogyne nevetnék, aranyos, mikor olyan mulatságos jelenetnek voltam tanúja? •— Na hiszen nekem beszéljetek ezután az erényes asszonyokról! Teréz daczosan megrázta a fejét. Nem figyelt Dénes szavaira; a fölhevülés, mely erőt vett rajta, elfeledtette vele, hogy Dénes most valószínűleg az imént tett ígéretét akarja beváltani: Ferenczet akarja megkáromkodtatni. Mit törődött ő most ezzel ? — Hiszen már tisztában volt a kérdéssel, hogy várjon csakugyan szereti-e Ferencz Grünbein Esztert ? Haragtól fényes szemeivel még egyszer végig nézte Ferenczet, aztán daczosan fordított hátat a testvéreknek. — Sohase haragudjál, aranyos, csettintett utána Dénes az ujjaival. Bedugod a füledet ? Bánom is én! — Meghallgatja Feri s tudom, ő is jót nevet neki. És ezzel, nem riadva vissza bátyja haragos tekintetétől, ehhez intézve szavait, folytatta tovább : — Amint jövök, a kapu előtt találkozom Rábay Izidorral, épp akkor lépett ki Grünbein Eszter is. — Rábay rámered. — »Ösmered ?« kérdem. »Hogyne! A kis piros czipőből tánczol, mint egy kis angyal, ha pezsgőt ivott...« A padló megrecscsent. Teréz kíváncsian hátra pillantott s látta, amint Ferencz galléron ragadta Dénes urfit. — Fattyú! — Tán nem hiszed ? pattogott vissza Dénes s az ablak felé húzódott, Ferenczet is magával kényszerítve. — Nézz ki az ablakon. Ahol kiséri, ni! Hogy nevet a szeme közé... Honnan ismerné máskülönben ez a nagy antiszemita ? Ferencz önkénytelen mozdulattal fordította fejét az ablak felé, kinézett rajta le az utczára. Az aszfalton föld alá hullámzó embertömeg között egy feltűnően csinos termetű lányra tapadtak szemei, akit egy elegánsan öltözködött magastetejű kalapos úr kísért. A lány zavarban látszott lenni, mozdulataiból látszott, hogy szeretne kísérőjétől megszabadulni, hol meggyorsította lépteit, hol tétovázva megállapodott és széttekintgetett, mintha ismerőst keresne a járkások között, vagy attól félne, hogy valami ismerősre bukkan. A kisérő úr azonban nem tágít mellőle: élénken beszél hozzá és bizalmasan rámosolyog. Ferencz kezei mintha meggyengültek volna: elbocsátották Dénes urfi gallérját. — Úgy! — mormogta magában, egész figyelmével az utczai jelenetre veszve. Hát mégsem ok nélkül leskődött utánad s hazudtál, mikor azt mondtad, hogy nem ismered ? Még előbbre hajtotta fejét, aztán mozdulatot tett, mintha kalapját akarta volna a szemére húzni, pedig hajadon fővel volt. — Minden — még ez is! — bólintott a fejével s a jövő pillanatban az ablak üvege pengve, darabokra zúzva, hullott a padlózatra. X. A szép Kóbi. — Tessen girek, mozsd gezdedig! — kiabálta tele torokból a testszin trikóba öltözött, fölül hamis aranypikkelyekkel ékített, megyszin bársony mellényt viselő izmos nő, a büvészeti bódi deszka- emelvényéről. Tessen belépni! Csak egy hatos! — Tra-dra! — látta közvetlen mellette réztrombitáját a szomszéd czirkusz bohócra, lángvörös parókáját idébb-odébb tologatva a fején. — Tra-dra ! — Hallatlan! Lehetetlen s mégis igaz! A nagy kínai, aki az orrán sütögeti az ágyukat — Tradra! Öt-hat közeli kintorna nyomja el a trombita hangját. A közjátékosok forgói megindulnak; a faszarvasok, zsiráfok megkezdik körfutásokat sivalkodó gyermek, szobalány és mesterlegény terheikkel. A por magasan fölverődik az után; a virágárus lányok ebbe kerülnek s akár akarod, akár nem, fölvirágozzák gomblyukadat. Szerbnek, töröknek öltözött terézvárosi zsidók dalolva, kiabálva, tánczolva kínálják édességeiket; amott a sátor alatt sustorogva sül a pecsenye; bádog katlanban fő a bécsi kolbász. — Frizis forró pecsenyét — ropogós pereczet vegyenek! Tompa puffanások jelentik, hogy közel valahol örömérő pózna van, ahol izmos ács- és mészáros-legények nagy fakalapácscsal igyekeznek maguknak megszerezni a »markos gyerek« titulust. Valahol egyszerre megcsendül egy éles szavú csengő, nagy mozgalom támad a gyerekek közt, akik eddig a majomkomédia lánccsörtetős Hanzi«-ját, a repülő czukrász kézi szekerét, a lövőházakat és karika-dobó köröndöt vették körül. A csengő cseng, pereg siketítő módon, éles füttyök, állati visongások hallatszanak ki a keskeny színpad leeresztett bársony-függönye mögül, mig egyszer csak hirtelen föllebben s a kaczagó, sivalkodó, egymás hátára kapaszkodó gyermek sereg szemei előtt megjelen vörös sipkájával a fején a városliget legnépszerűbb alakja: Paprika Jancsi. Összeüti a bokáját s fakezeivel a fejéhez kap, mintha azt akarná mondani, hogy: — Na, komám! Most lesz ám valami, mert most fene kedvem kerekedett. Valamivel távolabb ettől a helytől, ahol hang, illat, por és a legtarkább színek gyors változása, egymásba gomolyodása majdnem elszédíti az embert, nyugodtabb a vidék, kevesebb az ember. A zajos bódék, színházak helyett sorházak, eleanderrel körülvett ivószobák, kávézó telepek állnak. Itt már elegánsabb öltözetekkel és komolyabb magatartású emberekkel találkozik az ember. A szálas fák alatt sétálókat látsz, akik nem akarnak bámulói lenni a Stefánia-út robogó fogatainak; nem akarnak tolakodni a Széchenyi-sziget környékén, de a népmulatságok zaja, tarkasága se vonzza. Korosabb urak, akik itt, vagy ott összetaláltak s használva az alkalmat, üzleti, vagy családi ügyekről beszélnek. Fiatal párok, akik csak futtában váltanak egymással pár szót; a város felül a népmulatság helye felé siető árusok; néhány borozó fiatal ember; pár polgárcsalád, mely az oleanderbokrok közé telepedett kávézni, meg az elmaradhatlan pék, ki kosarával karján, siet előre. — Friss, ropogós pereczet! (Folyt. ker.) ; Kamarai enquet. in. Miskolcz, szept. 29. (L. J.) A kereskedelemügyi miniszter úr által, az október 5-ki kamarai értekezletre kitűzött 2-dik kérdés így szól: Az ipari és gyári termelésnek terjesztése, fokozása, egyes iparágak meghonosítása s általában ipari és gyártási tevékenységünknek szélesebb alapokra való fektetése érdekében minő további intézkedések lennének szükségesek? Ezen kérdés oly nagy horderejű dolgot és oly fontos tényezőt kíván megoldani, hogy aki ebben egy helyes és eredményre vezető utat felfedezni tudna és ajánlana, annak neve csakugyan mint egyik államalkotóé bátran említtethetnék az utókor színe előtt. Módját találni hirtelen annak, hogy mi tudná hazánk egyoldalú gazdasági életét átváltoztatni és itt virágzó gazdaság mellett megfelelő ipart is támasztani, az szerintem csaknem a lehetetlenséggel határos. Mindamellett mégis megengedhető, hogy ha egyes eszmék koronként e részben is nyilvánosságra jutnak, talán a későbbi kor, ezekből tanulságot merítve, lendíthet majd jobb viszonyok között hazánk iparának emelésén is valamit, vagy legalább annyit amennyit. Áttérve most már a dologra magára, én elismerem, hogy mióta az 1867. évi közjogi kiegyezés visszaadta Magyarországnak belkormányzati önállóságát, és iparügyeink emelésére közvetlen befolyást gyakorolhatunk, úgy az egyes kormányok, valamint a törvényhozás sokat tett arra nézve, hogy a hazai ipar fejlődjön, hogy legalább egy részét az inportált czikkeknek itt benn, vagy gyárilag vagy iparszerűen előállítani képesek legyünk. E tekintetben meghozatott az 1872-ki ipartörvény, megalkottatott az érdekeltek óhajtására az 1884. 14. t. czikkben foglalt újabb ipartörvény, mely az ipar űzését képesitéshez köti. Meghozta az országgyűlés az 1881. 44. t. czikket, mely uj iparvállalatoknak tetemes állami kedvezményeket nyújt; rendeztetett a bankügy, mely a lehetőség szerint kedvezőbbé alakította az osztrák-magyar bank viszonyát is Magyarországhoz ; megtörtént a vasúti hitelbérek tekintetében igen sok könnyítés, volt számtalan enquet, iparkongresszus és konferenczia s mégis azt tapasztaljuk, hogy eltekintve az általános nehéz gazdasági helyzettől, rendszeresen sem a kisipar nem emelkedik, sőt annál visszaesés konstatálható, sem a gyáripar nem halad és nem nagyobbodik. Hogy ez így van és hogy ezen minden eddigi igyekezet nem segít, ennek okvetlen valamely mélyebb okának kell lenni. Hogy akkor, mikor az ország minden tényezője kívánatosnak, sőt elengedhetlenül szükségesnek tartja a kis- és nagyipar nagyobb mértékben való fejlődését, hogy mégis úgyszólván hiábavaló minden törekvés és általános javulás helyett inkább hanyatlás legyen tapasztalható, annak kell hogy legyen nagy oka és ennek keresése és kipuhatolása talán némely tekintetben hozzájárul legalább a bajnak, az akadályoknak megismeréséhez. És csakugyan, ha eltekintünk pillanatra a kisipar helyzetétől — melynek bajai inkább lokális természetűek — úgy e baj egyik okának azt kell hinnünk, hogy egyes igen kevés, leginkább a fémipar terén mutatkozó kivételeken kívül összes újabb és régibb gyáriparunk is nemcsak hogy nem emelkedik, de stagnál; a létező gyárak nem igen boldogulnak, újak nem alakulnak, hacsak a fegyvergyár, vagy az új cukorgyárak módjára az állam részéről különös kedvezésben nem részesülnek, és mert a gyáripar e szerint itt általában rentábilisnak nem mutatkozik, utánzásra, újabb befektetésre a tapasztalatok nem ösztönöznek. Mert én ezen feltevéseknél azt tartom, hogy nem elég, hogy ha egy gyár nagy áldozatok és nagy fáradság után létesül és ezzel az új alakításokat szaporítja, de a I helyett azután, hogy jövedelmező lenne állan-