Pesti Napló, 1889. december (40. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-01 / 331. szám

331. szám, Budapest, 1889. Vasárnap, deczember I. 40. évi folyam. Szerkesztési Iroda, Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ara 4 kr. vidéken S kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Elő­fizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — • hónapra • írt H, a érti kiadás postai killönküldése kívántatik, postab«vs»is havonként SS kr, évnegyedenként 1 forint féltefi­etendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló» kiadó-hivatalÁtjái Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Szünet. Szavazás után a képviselők nagy része haza utazott. A költségvetés részletes tárgya­lása, a miniszterelnök tárczájától eltekintve, nem nyújt általános érdeket, s csak az egyes tételeknél szolgáltat alkalmat azoknak fel­szólalásra, kiknek megjegyzéseik vannak egy­­ben-másban, anélkül azonban, hogy e meg­jegyzések pénzügyileg megváltoztathatnák a költségvetést. Igaz ugyan, hogy a miniszte­rek sorban nyilatkozhatnak terveik és politi­kájuk felett, midőn az ő budgetjük tűzetik napirendre, s az ellenzék meg is fogja kér­dezni tőlük, hogy micsoda közigazgatási, igazságügyi, közművelődési, ipari vagy föld­­művelési terveik vannak, beszédek tehát fog­nak tartatni, de nagy vita aligha lesz a rész­leteknél, mert hiszen a miniszterek poli­tikája benne foglaltatik a költségvetés té­teleiben , azok programmja pedig szoro­san összefügg a kabinet fejével, a mi­niszterelnökség válságos helyzetével. A re­formok sorsát függőben levőnek kell tekin­tenünk, mindazonáltal a szakminiszterek elő­adását jó szándékaikról szívesen meghallgat­juk, ítélni azok felett az ellenzéknek módjá­ban lesz leginkább akkor, ha kész törvény­javaslatok alakjában lép politikájuk a nyil­vánosság elé. Nyugodt tárgyalásnak nézhetünk tehát elébe a jövő hetekben, kivált ha a kormány és pártja a nekik engedett fegyverszünetet nem akarja felhasználni arra, hogy a minisz­terelnök pozíc­iójának erősítésére provokáló kísérletekkel ingerelje az ellenzéket. Ez eset­ben az ellenzék semmiesetre sem fog adós maradni s a házszabályok legszigorúbb al­kalmazása sem fogja őt kötelessége teljesíté­­től visszatartani. A miniszterelnöki budget letárgyalása után, mely talán még az általá­nos vita rövid folytatásának lesz tekinthető, Tisza Kálmánt és politikáját levehetjük a napirendről. Hiszen az általános vita tökéletesen tisz­tázta a helyzetet mindazokra nézve, kik poli­tikai belátással bírnak. Nagy elfogultság kel­lene ahhoz, ha komoly politikusok Tisza Kál­mán pozíc­ióját még a la durée tarthatónak vél­nék. Azt hiszszük, hogy ebben leghívebb bará­tai is kételkednek. Még nagyobb elfogultság lenne azt hinni annyi keserű tapasztalatok után, hogy ha az ellenzék a tüzelést meg­szünteti , ezzel egyszersmind az ostrommal fel­hagy. Mert bizonyosak vagyunk benne, hogy ha ezen mérsékelt magatartása félreértetnék és gyengeségnek vagy lemondásnak vétet­nék, nemsokára alkalma lesz a kormánynak és pártjának meggyőződni az ellenkezőről. De hát azt gondoljuk, hogy a jobboldal ve­zérpolitikusai is ezt igen jól tudják, s ennek számításba vételével határozzák el magukat arra, a­mire nekik tetszik. Mi nem is tehetjük, de nem is akarjuk őket e tekintetben befolyásolni, mert respek­táljuk úgy a miniszterelnök, valamint társai­nak s a többségben levő pártnak sza­bad elhatározási jogát. Magunknak fen­­tartjuk ugyanazt. Csak az ellen teszünk óvást, hogy az ellenzék politikája foly­vást személyes politikának gyanusittas­­sék s belső tartalma rosszhiszemüleg el­­tagadtassék, pedig az ellenzék úgy elveire, mint nemzeti czéljaira nézve határozott irány­ban halad s a módok iránt is tisztában van. Meglehet, hogy a maga politikájára nézve a kormánypárt is és a miniszté­rium magával tisztában van, csakhogy ez a többi világ előtt még ismeretlen. Egy másik óvást az ellenzék eljárásának félremagyará­zása iránt kell tennünk, hogy t. i. annak kö­vetkezetes támadása a minisztérium és annak feje, a pártvezér Tisza ellen megrágalmaztas­­sék, mintha inkorrekt volna, mivelhogy ezen támadás tökéletesen jogosult s a parlamen­táris szokásoknak megfelelő az, hogyha oly­kor szenvedélyes, mondhatnék, hogy a par­lamenti küzdelem természetéből kifolyó s egyáltalán nem ritka, avagy kivételes jelen­ség. De hát kíméletességet Tisza Kálmán az ellenzéktől mi czimén követelhet? A reczi­­proczitás czimén semmi esetre. Gyakran találkozunk azon okoskodás­sal, hogy az ellenzék hevesen támadja a mi­niszterelnököt ; azt mondják, azért nem mehet el, mert nem engedhet a kisebbség terroriz­musának, nem alkothat prec­edenst arra néz­ve, hogy zajos tüntetésekkel egy minisztert, ki megött nagy többség áll, el lehessen űzni helyéről, ha pedig minden csöndes, azt mond­ják, minek menne el Tisza Kálmán, hiszen nincs rá ok, az ellenzék is már megnyugo­dott, hogy politikáját és hatalmát tovább folytassa. Ezen szofisztikus dilemmát el nem fogadhatjuk, mert Tisza Kálmánnak távozása helyéről nem azért szükséges, mert az ellen­zék heves, vagy nyugodt, hanem mert politi­kája megbukott s nem folytatható a nélkül, hogy a nemzetet a legnagyobb nyugtalan­ságba ejtse s újabb veszélyeknek az orszá­got, a kormányt és a parlamentet ki ne te­gye. Ezen belső okokból folyik a válság szüksége, nem pedig a többség és kisebbség közötti számarányból, avagy egyéni dispozí­­cziókból. Zavarok a parlamentben, vagy azon kívül nem tényezők, csak tünetek a politi­kában, de ha súlyosak, e tünetekből követ­keztetni kell súlyos bajok létezésére. E bajo­kat pedig nem lehet szarvas-okoskodással el­­disputálni. Ám a szünetek, melyek egyelőre a par­lamenti tárgyalások csendesebb menetéből, később a megyei tisztujitásból, — hová a leg­több képviselőnek haza kell menni s ezért jövő hó közepén aligha ülések tarthatók lesz­nek, — végre pedig a karácsonyi ünnepekből származnak: elég időt és alkalmat nyújtanak érett megfontolásra mindazoknak, kik hivat­va vannak Magyarország sorsának intézésére befolyást gyakorolni. Elhatározásaikat nyu­godt eltökéléssel várjuk, nem táplálva sem hiú reményeket, sem félelmet. Hogy mi fog történni , majd meglátjuk. Most az ellenzék van azon kedvező helyzetben, hogy azt üzen­heti a kormánynak : »Mi várhatunk.« Egyelőre a politikában a közérdeklődés a parlamenttől elfordul a megyei restaurá­­cziókhoz s mig azoknak vége nem lesz, az ellenzék nem konczentrálja erejét a parla­mentben. Azután azonban ismét itt lesz, s nem fog vesztegelni. S valamint tavaszszal megírtuk előre a véderő­vitánál, hogy nem elég a 14-dik §-t kijavítani, mert a ‘25-ik­­nél a harcz megújul, de a kormánypárt nem hitte s csalódott; valamint megírtuk előre, hogy nem elég a véderőtörvény megszava­zása, mert ha új politika nem lesz, a budget­­vitánál megújul a régi küzdelem s nem hit­ték, vagy azt hitték, hogy a rekonstrukc­ió­­val az idei budget-vitát könnyen keresztül viszik s csalódtak, mert megérték a véderő­vita második kiadását; valamint megírtuk, hogy nem elég a budgetet haza vinni, mert ha őszig rendszerváltoztatás nem lesz, őszszel ott fogjuk a vitát folytatni, a­hol nyáron el­hagyták, de nem hitték, kipihenték magukat s mulatságot csaptak Nagyváradon a » Rózsa­­bokor «-ban és ismét csalódtak, mert a budget általános vitája rájuk zúdult elementáris erő­vel , azonképpen most is megmondjuk, hogy ha rendszerváltozás nem lesz, a békés hetek­ben, melyek most következnek, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás újra fel fogja idézni azon parlamentáris harczot, mely immár egy esztendőn át, mint a pártok polgárhábo­rúja dúlja alkotmányosságunk mezejét, le­tapossa vetéseit s minél tovább tart, annál elkeseredettebb lesz, s annál élesebb ellen­téteket teremt, melyek veszélyessége abban rejlik, hogy mindig szélesebb és magasabb érdekköröket ragadnak meg. Ez oknál fogva felettébb kívánatos az állami magasabb érdekek szempontjából, hogy a politikai válság, mely a miniszteri változ­­hatatlanságból ered, minél előbb megoldas­sák. Makacs tagadása e válságnak sok be­cses időt elrabol a nemzettől, s nyújthatja ugyan a jelen kormányelnök életét, de megol­dást nem tartalmaz, s a különben is rossz hely­zetet még rosszabbá tenné. Nekünk a szünet igen becsesnek látszik a politikára nézve, mert a szélcsendet tartjuk szükségesnek. Ez alatt az államférfiak bölcse­­sége külső nyomás és befolyásolás nélkül megállapodhatik a hazára nézve üdvös és szükséges teendőkben. Budapest, nov. 30. Teleki miniszter a közigazgatás reformjáról. A félhivatalos »O. É.« jelenti: »A belügyi tárcza költ­ségvetésének tárgyalása alkalmával, a­mi valószínű­leg hétfőn lesz, Teleki Géza gr. belügyminiszter — mint halljuk — nyilatkozni fog a közigazgatás államosítására és általában a czélba vett reformokra vonatkozólag.« Ma este Budapesten több óráig tartó miniszter­­tanács volt. Szerb egyházi ügyek. A szerb metropolitai egyházi tanács, mely tizenhét napig ülésezett Karló­­czán s körülbelül nyolc­van folyó ügyet intézett el 27-én befejezte működését. A szerb egyházi kongresszus összehívása ügyében újabban egy horvátországi — kirin­glinai — görög keleti egyház­­kerület papsága intézett kérelmet a magyar kormány­hoz. Felterjesztésében az illető papság a szerb egyház ügyét ötvennégyezer ottani szerb lakos nevében is ,az alkotmányos magyar állam mindenkor tapasztalt jóindulatában ajánlja s az immár égetővé vált szerb egyház-iskolai viszonyok rendezése végett az egy­házi kongresszusnak mielőbbi össze­hívását kéri. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt holnap, vasárnap esti hat órakor értekezletet tart. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. (A méhek. Vígjáték­árom felvonásban, irta Bartók Lajos. Első előadása a nemzeti színházban, 1889. nov. 29-én.) Az a filozófia, melyet Bartók Lajos uj darabjában a Schopenhauer számlájára ir, meglehetősen utczai, vagy ha úgy tetszik, kávéházi filozófia. Rendszerbe foglalása azoknak az ismert megfigyeléseknek, melyek az axioma-irodalmat fölvirágoztatták, s melyekről min­denki tud egyet-mást, ha máshonnan nem, I. Ferencz királyból: »Az asszony ingatag«, vagy Shakespeare­­ből: »Csalfaság, asszony a neved.« Ezeket az ismeretes megfigyeléseket rendszerbe foglalni első kötelességé­nek ismeri minden ifjú filozóf, mihelyest nyakkendőjét felszabadulva látja az anyai kéz gyámsága alól. A legel­ső olcsó sikerek s a leghitványabb útszéli szerelmek is elvezetnek ehez a kávéházi filozófiához, mert mint egy igazi filozóf mondotta, a blague eme korszakának leg­sajátosabb mániája: a gyors általánosítás. Három­négy regény, három-négy »cascadeuse« hölgygyel, épen elégséges arra, hogy az okos szüzekről szóló legenda ismét elveszítsen egy hívőt. A világ teli van ilyen ká­véházi Schopenhauerekkel. Csakhogy ez a vígjátéki típus, a­mily gyakori, épp oly kevéssé érdekes; annyian vannak, mint a légy, s épp oly közönségesek mint a legyek. De van ezeknek az amateur-filozófok­­nak egy fajtája, melyben a mánia betegséggé emel­kedik, mely tehát már részvétünkre érdemes. Az ilyen filozóf (a mai irodalom sokat foglalkozik vele) nem volt könnyelmű az általánosításban, de szeren­csétlen volt a kísérletezésben Ez a filozóf nem az országúton kereste a gabonát, és ha tévedett, tévedése már nem nevetséges. Ez a filozóf szenved is egy kissé, a­mi érdekesebbé teszi a másik fajtánál. Mind­amellett ennek a filozófnak az esetében is van egy finom komikus vonás — mint minden tévedésben van valami komikus elem — a­mely már méltó arra, hogy a költő foglalkozzék vele. Ez a betegség, ha gyógyít­­hatlanná nem fajul, — a­mely esetben a regényé, — ha még meggyógyulhat az ártatlanság lehétől: ezzel az inhaláló­ kúrával egyetemben a magasabb vígjáték thémáihoz tartozó. Bartók Lajos is ezt a thémát választotta új víg­­játékának tárgyául. Egy szkeptikust, a­kit a sors keserű leczkéi tanítottak erre a filozófiára, ki kell gyógyítani a betegségéből. A betegségnek pedig csak egy kúrája van: a realitás. A képzelem bajait csak a valóság orvosolhatja. E gyógyszer csak az »eleven c­áfolat« lehet, az a bizonyos ártatlanság. Ugyanezt a thémát dolgozta fel Alfred de Mus­set egyik leggyönyörűbb vígjátékában, melynek czí­­me: »Ne fogadj fel soha semmit.« Ki ne emlékeznél Valentin­ra, Van Buck úr unokaöcscsére? A »zöld keztyü« betegére, a­kit minduntalan kisért annak a pár viseltes keztyünek az emléke, a­mely pár kez­­tyűt egy szegény, oktalanul bízó férj erőködött előtte felhúzni, hogy eltávozzék hazulról, a­hol Valentinra pásztoréra várt. Ali, édes szerelem volt, de keserű utó »iz«t hagyott hátra. Azóta a kételkedés megmér­gezi Valentin­nak minden szerelmi óráját. Ama jele­net, melyben Valentint kigyógyitja hajából az a hold­sugárból szőtt alak, melyet Musset (ha jól emlékszem) Gabrielle-nek nevez, az egyik legértékesebb drága­köve a dráma-literaturának. Valentin-nak a valóság megjelenik Mab királynő bűvös szekerén s a beteg meggyógyul. Ez az egész bluette. Lenge szkepszis volt, mondhatnák önök. Hon­nan tudja Valentin, hogy rá nem a zöld keztyűs em­ber sorsa vár ? Musset megfelel erre a kérdésre. A Valentin szkepszise nem hal meg, csak elszunnyad. »Meglehet« — ilyenformán gondolkozik —­ »hogy bolondot cselekszem.« De ennek az ártatlanságnak a régi szerelme oly édes, üdvözítő! A betegségnek vége, mert a hypochonder nem akar többé hinni bajában. Azt hiszem, ezt a problémát csak azon az egyet­len és egyszerű módon lehet megoldani, a­mint Mus­set oldotta meg. Az a bizonyos ártatlanság jön, lát és győz. A szkepszis megadja magát kényre-kegyre. Ez nem fölötte drámai, de mélységesen igaz. Bartók nem így akarta megoldani. És innen da­tálódnak tévedései. Első tévedése az, hogy az ő Aurélját Viola nem mag­a magának gyógyítja ki. Viola nem Aurélt, ha­nem Gyulát szereti. Aurélt nem egy ártatlan lénynek forró szerelme menti meg bajából, hanem az ártatlanságnak hideg látványa téríti meg. Ez csak akadémikus meggyőzés. Igaz, hogy ennél a látványnál Aurél egész a szerelemig melegszik, de mindez rövidke láz, és nem égési proc­esszus, mely után átalakulás következik be. Az a láthatatlan Ma­tild, a­kinek Viola a gesztenyét kikaparja, nem érde­kel bennünket. Nem érdekel, hogy ebbe a házasságba Aurél gyógyult vagy kézelgő szívet visz-e ? Ennél fogva veszítünk érdeklődésünkből a kúra, sőt a be­tegség iránt is. Mert a betegséggel — és ez volt Bartóknak a második tévedése — még foglalkoznunk kell azután is, mikor a kúra már megkezdődött. Bartóknál nem úgy hat a kúra, mint coup de foudre, rögtönö­­sen, véget vetve a bajnak az első »édes kettes«-ben. A térítés munkáját nem a darab végén látjuk, mint Mussetnél, a­hol ezzel finita la commedia, hanem lát­juk már a darab elején is, és épp ekkor a legnagyobb erőben. Bartóknál Viola szűziességének összes him­­porát szemébe fricskázza Aurélnak mindjárt a leg­első találkozón, de a jelenet következése nem az, a­mi Mussetnél. Aurélt az ártatlanságnak ez a ragyogó kirakatja még nem téríti meg. Csak vágy ébred benne. Ezentúl hévvel lesz rajta, a­mire előbb csak mint filozóf fogadkozott, hogy t. i. Violát elcsábítja Gyulá­tól. És ez végzetes tévedése volt Bartóknak. Mert ez után a darab már nem emelkedhetik. Viola az ártat­lanságnak gazdagabb készletével, több puskaporral már nem rukkolhat ki. B­a eddig nem győzött, ezután már nem tudjuk mi módon győzhetne ? Ha a szűzies­ség nem hódít puszta megjelenésével,egyszerű liliomág­gal, Actatius-ütegeket már nem hozhat a csatába,mert ez a fegyver már a raffinement-é. És valóban, a darab nem is emelkedik.Ha Viola mégis győz,az már a szerző­nek merő önkénykedése. Mert az a hirtelen vallomás, melyet Viola az Auréllal való flirt után elejt, hogy t. i. Gyulát és nem Aurélt szereti, kigyógyíthatja Aurélt érzéki lázából, de nem régi bajából. Végre azt csak nem képzelte Aurél, hogy szűznek, cascadense­­nek egyformán ellenállhatatlan ? S ha nem, mi téríti meg most, a­mi előbb nem térítette meg? A »Méhek« szerzője azonban ránk disputálja, hogy ez a kijózano­dás (meg még más valami) kigyógyítja Aurélt régi betegségéből is. A más valami­h ez kissé hosszabb dolog. Vele elérkeztünk a darab alap­tévedéséhez. Bartók Lajos, úgy látszik, darabjának meg­szerkesztéséhez azzal a föltevéssel fogott, hogy a szkeptikusnak olyan egyszerű módon való megtérí­tése, a­minőt Musset-nél láthatunk, nagyon vékony süjet volna egy három felvonásos vígjátékra. A térí­tés munkáját tehát komplikálta, valószínűleg abban a hitben, hogy több eszköz erősebben fog hatni. A »több« ismét kevesebbnek bizonyult mint az »elég«. A komplikáczió gyöngítette és nem erősítette argu­mentumait. Gyula rá akarja bírni Aurélt, hogy szakítson Leonával, a kedvesével, s vegye nőül a neki szánt Matildot. Aurél nem áll kötélnek. A zöld keztyű ki­sérti — ő nem házasodik másoknak, s nagyon meg van elégedve a helyzettel, hogy mások házasodnak neki. A két jó barát között disputa fejlődik ki, mely ebben a két­ ágú fogadásban végződik: 1. Gyula fogadkozik, hogy elhódítja Leonát. A­ki tehát nem érdemes rá, hogy Aurél továbbra is hozzá kösse fiatalságát. Ezt az asszonyt — Gyula szerint — meghódíthatja akárki. 2. Aurél fogadkozik, hogy elhódítja Violát, a­kit Gyula örökre a magáénak vél. Aurél szerint: vál­­tozandóság a szerelem törvénye. (Mellesleg, észre kell vennünk, hogy Aurélnak e kettős fogadásában, hacsak nem közönséges faj, a­ki ellenállhatatlannak képzeli magát, azon egy »filo­zófiai« nézőpontból tekintve a dolgot, van egy kis el­lenmondás. Mert ugyanakkor, mikor kételkedik a szűzies erényben, talán kissé túlságosan bizakodik a »víg­asszonyok« állhatatosságában. De ez mellékes.) Ez a kettős fogadás két szálra fosztja a cselek­­vényt és vele érdeklődésünket, még­pedig az alap­ötlet rovására. A két gavallér párhuzamosan dolgozik, s mindegyik a maga érdekében. Előbb a fehér bűz egyet, aztán a fekete, majd megint a fehér. . . néhány sakkhúzás, és a fehér matt­ot mond. De ez még ismét nem végzetes hiba. Csupán cselekvésbeli nehézkesség, a­mibe, magunk részéről — a bőséges kárpótlás mellett — szívesen bele­törő­dünk. Csakhogy a komplikácziónak fatálisabb követ­kezései is vannak. Gyula a fogadáshoz képest udvarol Leonának, mellékesen azért is, hogy visszaszerezze Leonától az Aurél leveleit, a­melyek bennünket még akkor sem nyugtalanítanának, ha a szegény Matild iránt melegebben érdeklődnénk, pedig Matild távol van, tehát nincs igaza. Viola komolynak veszi, hogy Gyula Leonának udvarol. Daczból kaczérkodni kezd Aurél­lal, a­ki ezt a kaczérságot szintén komolynak véli. A két jó barát közli egymással az elért eredményeket: két légyott van kilátásban. Gyula meghökken, ő már éppenségesen szörnyen komolynak tartja a rendez­­vous-t, melyet Viola Aurélnak ígért. íme, benne va­gyunk a félreértések útvesztőjében. Mindenki komoly­nak vesz valamit, a­mi csak intrigya, mindenki hisz valamit, a­mi nem való — a karaktervígjáték eszkö­zei fel vannak adva, a csel­vigjáték eltemeti a mási­kat, a­melyben több kedvünk telt. Szerencsére amab­ból is maradt valami: a tónus, a­mely sok mindennel kiengesztel. Ezeket az intrigyákkal szőtt helyzeteket Bartók még tovább is komplikálja mellékes alakok véletlen megjelenéseivel, melyek apró vígjátékokat teremtenek a vígjátékban. S aztán jó sokára keríti elő Violát, hogy vallomásával véget vessen a maskarádénak. Gyula, a darab jó szelleme, megnyeri fogadását, eléri czélját, már t. i. azt, hogy Aurél elszánja magát nő­ül venni Matildot. Mert azt, hogy meggyőzte Aurél­ban a Luczifert is, ezt már csak kénytelen-kelletlen hiszszük el neki. Pedig ez volt a legfőbb érdeklő­désünk. Ezzel kifejtettük azt, a­mit a darab megszer­kesztésében tévedésnek tartunk. Ha még hozzá­tesz­­szük, hogy a vígjáték cselekvése vékony pénzű s hogy az alakokban túlnyomó a konvenczió: elmondtuk ösz­­szes kételyeinket. De kritikánkat csak akkor fejezzük ki egészé­ben, ha megjegyezzük, hogy mind e fogyatkozásokat elfelejtetik velünk a lyrai részletek gazdag szépségei. Bartók oly erővel, akkora képzelemmel, oly művészien szól a »Méhek «-nek talán túlságos gonddal kovácsolt verseiben, hogy megnyer annak is, a­mit mond. A dialog eleitől végig színes, képekkel teli, szellemes. »Thurán Anna« bizonyára jobban szerkesztett darab, mint a jelen újdonság, de viszont Bartóknak poétikus és művészi ereje egyik darabjában sem nyilvánult olyan teljességben, mint a »Méhek« románczaiban. E románczok legbecsesebbikét Csillag Teréz asszony nem hatás nélkül, mindamellett éppen ellen­kezőleg mondta el, mint kellett volna. Az ő hangjá­ban annyi meghatottság rezgett, a­mennyi a néző­téren távolról sem kerekedett a t­rade meghallgatása után. Örömestebb láttuk volna megfordítva. Az ár­tatlanság ama gyanútlan vetkőződésének, melyet Viola e helyütt mivel, bennünket meg kellene hatnia, de mért van meghatva Viola? Miért tremolázik a hangja, mért fojt el könnyeket, mért pathetizál, mikor egy idegen urnák a méheiről csacsog? Mit tudja ő azt, hogy az a másik mit érez ebben a pillanatban ? Hisz ha ő neki ez nem a legkö­zönségesebb beszélgetés (már akármilyen csino­san írta is meg Bartók), ha ő sejt valamit, akkor nem az az alak, a­melyet a szerző elénk akart állítani. A szövegben nincs egy szó indikáczió sem, mely arra engedne következtetést, hogy ezt a passzust nem a le­hető legegyszerűbben kell elmondani. E románcz vé­gén azok a váratlan magas hangok — búsánat a szóért — valóságos »Bauernfängerei.« Általában, Csillag Teréz asszony nem termett e szerepre. Violá­ja eklatánsan mutatta, hogy benne árnyéka sincs az igazi naivságnak. Az ő naiv­ alakjai csak dicsérő kri­tikusai a naivitásnak, de nem naivak. A gyermeteg­­ség teljesen hiányzik az ő lényéből, mely maga a tu­datosság. Öröm lehet hallgatni, ha zoológiáról beszél, mert eszes, mint maga Darwin, de ezt a fantasz­­tiko-zoológiai álmodozást, melynek elmondásához csak gyermeki báj kell, s nem a routine számító mes­terkedése, rosszul mondta el. Ez a Viola nem téríi meg semmiféle Aurélt s még kevésbbé a Valentin­e­­ket. Csillag Teréz asszony megbecsülhetetlen erő a társalgó szerepek egy jelentékeny részében, de ah, nem Reichemberg! Ő a nemzeti színházban a Próza nemzője. A. Z. A parlamenti nyilvánosság. A képviselőh­áz mai ülésén egy érdekes kérdés került szóba, mely a parlament bi­zottságainak korlátolt nyilvánosságára vo­natkozik. E korlátolt nyilvánosság abban áll, hogy a ház bizottságainak tárgyalásaiból a nagy­közönség ki van zárva, de a bizottsági tár­gyalásokon részt vehetnek a parlament azon tagjai, mint hallgatók, kik az illető bizott­ságba meg nem választottak. Sajnálattal kell kiemelnünk e kérdésnél azt, hogy nálunk a parlamenti jog tüzetes törvények által szabályozva nincs. Az 1848-iki törvényhozás megállapította ugyan a legnél­­külözhetlenebb alapelveket; későbbi törvé­nyek, melyek a választásokra és az összefér­­hetlenségre vonatkoznak, szintén tartalmaz­nak töredékes intézkedéseket, de oly orga­nikus törvényünk, mely a mai viszonyoknak megfelelőleg, ha általános is, de a parlament egész működésére minden irányban kiterjedő elveket tartalmazna, nincs. A magyar parlamenti j­ognak legeminen­­sebb kütforrásait ma a létező és sok részben nagyon hiányos törvényeken kívül a magyar országgyűlés két házának tanácskozási sza­bályai és a delegáczió ügyrende képezik. Csak mellesleg akarjuk érinteni azt a nagy anomáliát, mely ebből származik. A képviselőház és a főrendiház, úgyszin­tén a delegáczió házszabályai csak magukat a ház tagjait kötelezik, kifelé ható kötelező erejük nincs. Egyszerűen az illető testületek­nek határozatai, melyek épen azért, mert tör­vényerővel nem bírnak, magukban véve a házon kívül álló egyénekre és hatóságokra kötelező erővel nem bírnak. Pedig kellene bírniok. Nem akarunk mást említeni, csak például azt, hogy midőn a ház valamely képviselőválasztás megvizs­gálására egyik tagját küldi ki — noha a házszabályok a vizsgáló biztost tanúkihallga­tás jogával ruházzák fel — éppen azért, mert a háznak szabályai törvény erejével nem bír­nak, a megidézett tanú nem is volna köteles a vizsgálóbiztos idézésére megjelenni, mert erre törvény szerint nem kényszeríthető. Vagy vegyük csak a bíráló bizottságok azon határozatait, melyek pénzbeli marasztalást tartalmaznak a költségekre nézve. Éppen azért, mert nincs törvény, mely ezen határo­zatok végrehajtásáról gondoskodnék, a m. kir. kúria csak hosszú ingadozás után állapít­hatta meg a helyzet kényszerűségéből kifo­lyólag azt, hogy az ország rendes bíróságai ezen határozatok alapján végrehajtást ren­delhetnek el, noha tulajdonképen végrehaj­tásnak bírói jogsegélylyel a szigorú jog sze­rint nem is volna helye. De ha ez így van azon joghatály tekin­tetében, melylyel a parlament határozatainak a házon kívül kellene bízniük, még nagyobb baj az, hogy a mi parlamenti jogunk az egész parlament belső működésére nézve is csak na­gyon hézagos intézkedések foglalatját képezi. A parlamenti jog legfőbb forrása, mint említettük, a házszabályok lévén, természetes, hogy azok csak az illető háznak működését és jogkörét szabályozzák. Oly intézkedés, mely az egész parlament, különösen a két ház tag­jaiból alakuló regnikoláris bizottságok és a delegáczió működésének egyes, feltétlenül törvény által szabályozandó alapelveire vo­natkoznék, mely egyúttal meghatározná azon kereteket, melyekben az ügyrendnek mozog­nia kell, egyszerűen nem létezik. Ebbe a körbe tartozik az a kérdés is, mely a ház mai ülésén merült fel : váljon a delegáczió albizottságainak ülései, a parlament tagjaira nézve, nyilvánosak-e vagy sem ? Hogy a parlament bizottságainak tár­gyalásai általában, a nagy­közönségre nézve, nem nyilvánosak, az iránt a kontinentális parlamenti jog teljes megállapodásra jutott. Egyúttal azonban elfogadták mindenütt azt az elvet, hogy a parlament tagjai bármely bi­zottságban, hacsak ez iránt a házszabályok külön tiltó intézkedéseket nem tartalmaznak, mint hallgatók megjelenhetnek. A magyar képviselőház házszabályai csupán a mentelmi bizottságra nézve mond­ják ki, hogy annak tárgyalásain a ház tagjai sem lehetnek jelen, de a többi bizottságok a képviselőház tagjaira nézve nyilvánosak. Minden parlamenti bizottságra, a­mint általában a parlament egész működésére néz­ve a szabály az, hogy még azon esetben is, ha a közönség részvéte, tehát a teljes nyilvá­nosság, ki van zárva, a parlament tagjaira nézve a passzív részvétel joga kétségen kívül áll. Ha ezen általános szabály alól kivételt akarunk dekretálni, azt külön kell megálla­pítani. A nyilvánosság szabályozása a parla­mentre és annak közös bizottságaira egy­aránt kiterj­edőleg, első­sorban csak törvény által történhetik meg s csak ennek alapján foglalhatnak erre vonatkozó parcziális intéz­kedéseket magukban a parlament két házá­nak és a delegácziónak rendszabályai. Ná­lunk az 1848-iki törvény e tekintetben elvi­leg sem foglal magában minden irányban

Next