Pesti Napló, 1890. július (41. évfolyam, 179-209. szám)

1890-07-01 / 179. szám

179« Szerkesztési Iroda: \\ \ /J Vv -‡.› Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p 51 e t. j '.f.. A Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség * .A intézendő. : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak s a Kéziratok nem adatnak vissza. S£iad‚»-hi­­ utal: Ferencziek-tere, Ath­­useu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Budapest, 1890. Kedd, Julius 1.­41. évi folyam. Előfizetni feltételek ! A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestig kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — • hónapra 9 frt Ha az obÜ kiadVU postai különküldése kívántatik, postabélyegző havonként W kft* évnegyedenként 1 forint felülfiz etend®. Hirdetések szintugy mint előfizetések a 13 p esti 3STaplós kiadó­ h­ivatala,T5® Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küld erdők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Gazdasági kilátások. A nagy munka ideje elérkezett, mikor a magyar ember többet tud dolgozni, mint bármely más munkásnép a világon. Bámula­tos a kitartás a fáradságban, melylyel kora reggeltől késő estig, egy álló hónapig, a leg­nagyobb forróságban nehéz munkát tud vé­gezni serényen a magyar alföld népe aratás­kor. Ilyenkor kell látni a magyar embert, hogy megtanuljuk nagyrabecsü­lni gazdasági erélyét, munkabíró képességeit, s a szép ren­det, melyet tart. Lehetetlen szebben, tisztáb­ban végezni az aratást; a kévék kötése, a ke­resztek rakása, a hordás, az osztagoknak mű­vészi építése: mindez oly tökéletes, hogy cso­dálatra méltó. Csakis így lehet oly roppant bevetett területeket hirtelen éréskor gyér né­pességű országunkban idején letakarítani. Egy egész esztendő termelése itt nyeri befe­jezését; a múlt évnek minden reménye, a jövő évnek egész boldogsága ezen aratás ered­ményétől függ. Az aratás Magyarországon a legnagyobb esemény, mert attól függ nemcsak a gazdák jól­léte,hanem az egész társadalom egészsége, vagy betegsége s az állam francziáinak javulása, avagy romlása. A nemzet vevőképessége azon fordul meg, hogy minő volt a termés, s tehát ipar, kereskedés és forgalom, valamint a sza­bott fizetésekkel bíró családoknál a fogyasz­tási c­ikkek piac­i ára a termés minőségéhez alkalmazkodik, a takarékpénztárak üzlete a termés jövedelmezősége szerint fokozódik, tő­kék gyűlnek vagy fogynak, s az ország ke­reskedelmi mérlege a szerint változik, hogy kivitelünk után több vagy kevesebb pénz jön be Magyarországra. Volna csak egymás után pár jó termésünk erős kivitellel és magas árakkal. Magyarország ereje csakhamar más­ként állna s nagy lenne a haladás minden téren. Köz- és magánbajainknak nem leg­kisebb egyik oka az volt, hogy az utolsó években mezőgazdasági válság nyomott ben­nünket, a mennyiben nyugati piaczainkat elvesztettük, más világrészek s különösen Amerika versenye s azon államok kor­mányainak saját mezőgazdaságukat védő s bennünket is kizáró vámrendszabályai ál­tal. Ehhez járultak vízkárok és aszály, s hogy nagy termés régen nem volt Magyar­­országon, birtokosaink tehát csak tengődtek, gyakran adósságot csináltak kény­telenségből, s a szükséges gazdasági javításokat csak las­­­san eszközölhették pénz hiányában. Hogy egy jó termés a sok helyütt beteg állapoto­kon, másutt a hiányokon segítsen, arról szó sem lehet; de hogy egyetlen jó termés is na­gyot könnyíthet a gazdákon és javíthat az ország gazdasági állapotán, senki tagadni nem fogja, kinek fogalma van arról, hogy mennyi Magyarországnak fölöslege, ha álta­lános jó termése van. Az idei aratás eredménye jónak mutat­kozik. Hid­em jg mindenben nagy lesz a ter­més, kielézőnek mondható minden termelési ágra nézvidő czikkünk a búza, határozottan jó termést a rozs középszerű; árpa és zab megleheg­y repcze jó; répa és burgo­nya kitűnő t­­érnek ; a kukoriczák gyönyö­rűen állnak; szőlőkön, ahol a filloxera el nem pusztítót, fürtök bőven mutatkoznak; a szénatermés nagynak mondható; szal­mában nem 187 hiány; a legelők még most is kövére, s az állatok a legszebb erőben vannak.Mezőgazdasági károk csak elvétve fordultak elő, u. m. jég és sáskák, s a melytől légink­ lehetett tartani, a rozsda keveset ártott, de nem terjedt fel a kalá­szokra, s igy a holgolt, sem rontotta meg a termést, hanem cék minőségét szállította alább. Köröm- és tájfájás megszűnt, s az állategészségügy is kielégítőnek mondható. Öröm ilyenkor gazdik lenni. A­mi azonban reményeinknek pénzbeli értékesítését illeti: gádáink méltán táplál­nak aggodalmakat nemcsak az árra nézve, mely napról napra hanozik, hanem az elad­hatóságra nézve általába, mert a keresletre igen csekély hajlam miatkozik. Ennek ter­mészetes oka az, hogy gyenge kivitelre van kilátás, minthogy Ausztrián és Németor­szágban is jó termés lesz, szomszédainknak tehát nem igen van szülégük idegen ter­ményre. Hasonlót jelentenk Angliából és Francziarországból, s mintha ma a gabo­­napiac­on a világárak urasodnak, a ma­gyar búza értékére és kiitelképességére döntő befolyást gyakorol a sm­árképződés is, mely a nyugati nagy spros államok szükséglete és Amerika kiíálata között fejlődik. Sajnálattal veszszük erre napról­­napra, hogy a newyorki, londoni, párisi és amsterdami gabnapiaczokon is­­ hanyatlás következetes, a­miből feltételezheő, hogy a búza­árak mostani magasságukban sem lesz­nek tarthatók. Nálunk, hol még rép készle­tek is vannak, ha nem is sok, ezek tulajdono­­sai rohamosan kínálják áruikat, hogy az a terménynek a piaczon megjelenése crőét raj­tuk túladjanak s az elhelyezés nehézségei kész áruban is lenyomják az árakat, s valószínű, hogy augusztusban és szeptemberben, midőn az uj búza tömegesen piaczra kerül, valósá­gos áradása lesz a kinálatnak, melylyel a ke­reslet nem fog lépést tarthatni, mivel kivitel nélkül nincs spekuláczió. Heves panaszokat fogunk még e miatt hallani, hogy van termésünk, de nem tudjuk eladni. Mindazonáltal a jó termés olcsó árak mellett is sokkal többet ér pénzben, mint rossz termés magas árakkal, mikor a gazdá­nak nincs mit eladni. A jó termés és a kedvezőtlen piac­i kon­­stelláczió egyaránt nagy feladatot rónak a kormányra, s különösen a kereskedelmi mi­niszterre, Barossra, kinek a legnagyobb érde­kében áll, hogy a magyar királyi államvas­utak nagy jövedelmet hajtsanak a búza és egyéb termények szállításából. Van szállít­mány bőséggel. Csakhogy ez nem elég, ha nincs hová szállítani, mert a forgalomnak, — mint a botnak, — két vége van. Lehetővé tenni tehát, hogy ami termett, el is vitessék: ez a nagy és nehéz feladat, mely a kereske­delmi minisztériumra vár. Baross ezt nagyon jól tudja, inspirác­iója és szerencsés keze van, módját fogja keresni és találni, hogy a magyar termény a kivitelben versenyképes legyen, s a piaczról le ne késsék. Ő igen jól tudja, mily összefüggés van a piaczi árak és a szállítási díjak között, s hogy tehát az árak hanyatlása a díjak leszállítását kívánja, hogy legalább félig meddig versenyképesek le­gyünk a külföldi vásáron. A tarifa­politiká­tól, melyet ezúttal Baross követene, függ jó­formán Magyarország aratásának értékesíté­se, vagy eladhatatlansága és felhalmozódása. Nem kell, hogy a bajokat ecseteljük, melyek ebből származnak, tudjuk, hogy minden túl­termelés válságra vezet. A gyors elszál­lításról, a kocsi­készlet szaporításával ke­reskedelmi miniszterünk kitelhetőleg már gondoskodott, a­mennyiben több ezer vagyont rendelt meg. Nem kevésbbé re­mélhetjük erélyétől azt is, hogy ami igen fontos, az üres kocsik jól irányíttassanak, hogy ne heverjenek és hogy egyenletesen le­gyenek felosztva az ország minden részében a szükség arányához képest szolgálatot vé­gezni. Az lenne legfőbb diadala Barossnak, ha őszre megmutathatná a parlamentnek, hogy ő vasúti és hajózási politikájával a világke­reskedelem kedvezőtlen konstelláczióit le­győzte s Magyarországnak piaczokat és­­vi­telt szerzett, holott nélküle ezek nem volná­nak. Ily bizalommal viseltetik ma Baross iránt pártkülönbség nélkül egész Magyar­ország. Ha pedig őszszel Vilmos császár ellátogat hozzánk hadgyakorlatokra: kormányunknak legyen gondja szövetségesünket a Bismarck­­féle elfogyására birni s hogy monarchiánknak új külföld előtt vám­­szerződésben adjon eséget Németország­ban. igy lenne a szövetsé­gges tökéletes. Mig ezt el nem érjük, bo, ^ & német piaczra bejuthassunk, a gazdák sorsa mindig proble­­matikus marad Magya­rországon, még jó ter­més esetében is, miszlen ha Németország nyitva áll a világárakn­ak, megfelelő áron ter­ményeinket mindig bizton eladhatnék. Ez nekünk a legfőbb diplomácziai probléma. Budapest, június 30. Caprivi, Kálnoki és Crispi külügyminiszterek küszöbön álló találkozásáról, melyet olasz la­pok jelentenek — a félhivatalos »Bud. Korr.« érte­sülése szerint — mérvadó körökben mit sem tudnak. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. LÍVIA. —■ Elbeszélés. —­­ Irta: HORVÁTH JANKA. Az őszi szél rázza a kastély ablakait, a park fái tompán zúgnak a viharban, a kályhából éles fütyülő hang siint néha. Mindez oly rémesnek tetszik a különben mély csendű magas boltíves szobában,hol díszes gyermekágyon kis­fiú fekszik. Orczácskái sö­tétpirosak a láztól, nagy fekete szemei az ijedtség kifejezésével tévetegen tekintenek szerte szét, kis ke­zeivel a piros selyemtakaró csipkéihez kapkod, mintha el akarna fogni valamit. Az ágy mellett fiatal nő áll. Zilált fürtöi rész­ben eltakarják szabályosan szép, de most halott hal­­vány arczát, amint rendkívül bájos alakja reszketve hajlik a gyermek fölé, elfojtott lélekzettel figyelve azt, az anyai aggodalom megtestesült eszményképé­nek látszik lenni az egész lénye. Most hideg boroga­tást tesz a kis beteg fejére, majd csókjaival akarja fiát csendesíteni, közbe a lassan ketyegő nagy fali­órára tekint izgatottan susogva: »Négy óra már, Is­tenem ! csak jönne az az orvos.« Két nőcseléd a hát­térben némán várja az úrnő rendelkezéseit. A gyermek tekintete hirtelen felakad, szemei üvegesen megmerevednek, kis fogai összeszorítva lát­szanak ki ajkai közül, arcza kékes szint vált, egész teste dermedt lesz. A nő őrült sikoltással ragadja ölébe gyerme­két, kétségbeesésében ajkai és keble melegével akarva életet adni annak. E perezben az ajtót nyitó inas jelenti: — Szabó tanár úr megérkezett. — Segítsen az Isten szerelméért, hamar, ha­mar, vége gyermekemnek! A belépő magas, nyugodt arczu orvos, kiveszi a gyermeket anyja karjaiból, tekintete egy perczig szenvedélyes elragadtatással nyugszik a véghetetlen aggodalmában magasztosan szép asszonyon, de gyor­san elfordulva, ágyába helyezi a kis beteget s egész figyelmét arra központosítja, összevont szemöldökein, komor arczkifejezésén látszik, hogy a tudós elitélte magában az embert, ki a legválságosabb pillanatban is elég gyenge volt meglátni a női szépséget. A lehető leggondosabb gyógykezelés alatt, né­hány percz múlva a kis­fiú kinyújtván összezsugo­rodott tagjait, élénken tekint körül; anyja zokogva­­ borul reá.­­ Az orvos összerezzen, a­mint a gyermekére bo­ruló anya önkéntelenül érinti kezét, hirtelen vissza­húzza azt, azután a gyermeket vizsgálva csendesen mondja: — E görcs a láz következménye volt, a lázt kell csillapítanunk. Rendelkezik az orvos a gyógyszerek felől, maga tesz minden szükségest a kis­fiú körül, megfi­gyelve a betegségnek minden mozzanatát. Az anya félve emeli szemeit gyermekéről az orvos arc­ára, mintegy ellesni akarva arról a komoly férfiú gondolatát, végre reszketeg hangon kérdezi: — Mi baja van fiamnak, doktor úr ? — Még nem lehet tudni, esetleg valami keteg: lehet csak váltóláz, mely nagyon hevesen támadta meg e rendkívül ideges gyermeket; pár nap alatt el­válik.­­— Pár nap alatt! — sóhajt az asszony — s az alatt jöhet újból egy görcsroham, mint az előbb, s ha nem lesz rögtön kellő segély, Istenem! Istenem mi lesz gyermekemmel! Az orvos részvéttel tekintett a remegő anyára, s rövid gondolkozás után biztatólag mondá: Legyen nyugodt, grófnő, nem fogom elhagy­ni fiát, míg állapota életveszélyes lehet. — Ön oly jó, tanár úr! hogy nem vagyok ké­pes eléggé meghálálni áldozatkészségét. Az orvos arczán egy keserű rángás vonult át, s kissé éles hangon felelte: — Talán ismeretes, hogy nem vagyok önző. Méltóságod engedelmével elmegyek egy sürgönyt fo­galmazni, hogy távollétem alatt helyettesítsenek a városban, azonnal visszatérek. A gyermek kezdett nyugodtabb lenni, a csak­hamar visszajött orvos kérte a grófnőt, hogy bízza a beteget egészen reá, s nyugodjék le, hisz alig bírja ma­gát fent tartani, úgy kimerítette a nagy izgatottság. — Azt hiszi nem százszorta nyugtalanabb len­nék, ha nem látnám őt, nem megyek el! nem! Ne­kem senkim sincs a világon e gyermeken kívül, s én nem tudnám elhagyni azt betegségében egy perezre sem. .. E szavakkal térdre borult a beteg ágya elé, s az anyai szeretet legforróbb csókjaival halmozá el fiának kis kezeit. Az orvos felsóhajtott, meghatottságtól ? a benne helyezett csekély bizalom miatt? vagy miért? maga se tudta, s igy szólt: — így hát ketten fogjuk gondozni a kis Gyulát... Nagyon sok kínos órát élt át a szerető anya, míg végre kijelenté az orvos, hogy a kis beteg telje­sen veszélyen kívül van. A csendesen alvó gyermek mellett ült a kiál­lott lelki szenvedéstől még mindig nagyon halvány grófnő, a jelen perez boldogságát kifejező mosolylyal nézve a szemben álló orvosra, vidám és érzésteljes hangon mondá: — Tanár úrnén nem birok szavakkal, hogy kifejezzem hálám érzetét; ön jobb volt hozzám, mint megérdemeltem, ön az orvosi hivatáson túl, önfelál­dozó, jó barát volt, s ez több, mint mennyit rövid is­meretség után remélnem lehetett. — A grófnő nem tudja, hogy én sokkal régebb óta ismerem, mint mióta szerencsém van házi­orvosá­nak lenni, ha nem is közvetlen személyesen, de fiatal korom legkedvesebb barátja által alaposabban vél­tem ismerni Lívia grófnőt, mint talán most, mióta az orvost bizalmára méltatta. — Fiatalkori barátja ? ki lehet az ? — kérdő érdeklődéssel Lívia grófnő s gondolkodva emelte a tanárra nagy barna szemeit, melyek oly sok életet árasztottak finom halvány arczvonásaira. — A vacsora tálalva van ! —­ jelenté az inas. Lívia grófnő az egy mellékasztalnál hímző házi kisasszonyhoz fordult: — Kisasszony, legyen szives Gyulám mellett maradni s reá felügyelni, míg alszik, komornámat is ide rendelem, hivasson azonnal, ha a gyermek feléb­red. Én ma az ebédlőben akarok vacsorálni. Ugy­e­bár, doktor úr ? elfecsegjük ott az időt tizenegy óráig, midőn indulnia kell a vonathoz. Lívia grófnő, a­mint könnyű, ruganyos léptekkel ment a tanár karján az ebédlőbe, egészen a szalonok elegáns jelensége volt, daczára, hogy egyszerű sötét háziruhát viselt és dús fényes fekete haja pongyola tekercsben volt szép feje körül tűzve. — De mondja csak, doktor úr ! ki az az említett jó barátja, hasztalan gondolkodom, nem bírom kita­lálni, pedig kiváncsi vagyok reá. — Ha megnevezem is, aligha fog emlékezni rá a grófnő; igen kis ember volt az és rég már, hogy hallotta a Kövesdi nevet. — Kövesdi, Kövesdi, — ismétlő gondolkodva a dennő — egy Kövesdire emlékezem, egy papnöven­dékre, kitől mint nagyon fiatal leány festeni tanul­tam , az volna talán ? — Igen, legjobb barátom volt ez a papnöven­dék, kinek minden ábrándja, minden gondolata és imádsága a körül a fél gy­ermek-grófhölgy körül köz­pontosul­t, kit egykor festeni tanított. — Rólam ábrándoz­ot? mondá a grófnő majd­nem pajkos csodálkozással, de szemei találkozván az­­ orvos komor és fürkésző tekintetével, zavartan téve­­ hozzá: Ezt nem gondoltam volna, mikor tanultam Kövesditől, rég volt az, van tizenkét éve. Most már jól emlékezem reá, magas, szőke ifjú volt, szegény elhalt atyám azt mondta róla: olyan a hosszú, kék papi ruhájában, göndör szőke fürtjeivel, hogy mintául ülhetne Gábor főangyal képéhez. — A grófnak igaza volt, mert valójában olyan volt barátom, nemcsak kinézésre, de jellemtiszta­­ságra is. — Szegény jó atyám nagy tehetséget vélt látni Kövesdiben, a festőórákat mindig az atyám szobájá­ban tartottuk, a­ki már beteges volt, s csak akkor vidult fel, ha velem lehetett, szerette mesteremet, mint tréfásan neveztem Kövesdit a ki igen figyelmes tanító volt, buzgó vallásos pap, és mindenre elpirult, nem is tudom máskép elképzelni, mint vérvörösen. Nekem tréfát csinált sok pirulása... — Neki pedig — lehet — fájt, hogy a grófnő nevet felette. — Most azt sajnálom, de akkor nagyon vidám, pajkos kis leány voltam. Angol nevelőnőm mondta is gyakran, hogy nem illik tréfálnom tanítóimmal, míg atyám ki bennem lelte egyetlen boldogságát, védel­memre kelt. Az én leányom szive oly tiszta, hogy ő illetlent nem is tehet, hagyja hát kedvét tölteni, ked­ves miss­iary, szokta volt mondani kedves jó atyám. Kövesdinek soha sem hallottam többet hí­rét, hogy elhagyta házunkat, akkor a piaristákhoz készült rajztanárnak, ha jól emlékezem. Hová lett, igazán szeretném tudni ? Szabó tanár bizonyos keserűséggel hallgatta Lívia grófnő csevegését. Azt érezte, értette meg ab­ból, mit elég gyakran volt alkalma tapasztalni, hogy a legjobb, legerényesebb főrangú nők mily bizalma­san barátságosak, a hivatásuknál fogva körükben élő műveit, de alantas származású férfiakkal szemben, de éppen e bizalmasságukkal éreztetik minden perezben, hogy nem tekintik azokat magukhoz hasonló emberek­nek, kiknek más érzelmük vagy gondolatjuk is lehetne irányukban az alázatos hódolatnál. Ismerte jól azon kivételeket is a magasrangú hölgyek közül, kik na­gyon is méltányolják a férfiszépséget, még ha műve­letlen alakban jelenik is meg az ; ezeket megvetette, míg az előbbiektől sértve érzé magát, pedig mint a főváros legkeresettebb nő- és gyermekorvosa, kénytelen volt sokat érintkezni a legelzárkózottabb arisztokra­tikus körökkel is. E megfigyeléseit annyira bizonyí­tották a szép házi 1 887onynak elmondott visszaemlé- l kezései, önkéntelenül rideg, úgy­szólván szemre­­­­hányós hangon felelt:­­— Kövesdi elhagyta a papi pályát s annak a grófnő az oka, a művészi pályát választotta s annak is a grófnő az oka s mint Pilotynak nagyreményű tanítványa halt meg Münchenben. — De annak csak nem vagyok én az oka ? mondá Lívia grófnő egy kissé érzékeny hangon, mely­ből kihallatszott, hogy sértve érzi magát e ridegen mondott szavak által. — Közvetlenül semminek se oka a grófnő, hisz ki tehet róla, hogy egy szegény papnövendéket, ki az árvaházból lépett a konviktusba, ki fiatal szép nővel soha nem is beszélt, mindig a legszigorúbb egyszerű­ségben élt; elvisznek egyszerre egy fényes kastélyba, mi már megzavarja, s ott elébe lép a legbájosabb 17 éves leány. Azután tanítsa azt a tündért festeni, beszéljen neki az örök szépről, de ne árulj­a el soha, hogy előtte annak legtökéletesebb fogalma a kis tün­dér maga, aki oda nyújtja neki keskeny kis kezét annélkül, hogy észrevenné, mint rezdül meg a férfi egész lénye e gyenge érintéstől: fölébe hajlik, midőn az rajzát kiigazítja, s nem tudja, hogy forró lehelete, mely az ifjú fürtéit érinti, annak lelkét égeti el. Lívia elkomolyodva nagyra nyitott szemekkel hallgatta az elbeszélőt, gondolatai múltjával foglal­koztak és mégis úgy tetszett neki, mintha egészen új eszmék, új gondolatkör tárulna fel előtte. — Barátom, azon év alatt, mit e kastélyban töltött, végtelen szenvedett és mégis azt az időt tartó rövid élete legboldogabb napjainak, mindennap látni őt, beszélni vele, kit az őrülésig szeret s tudni mégis, hogy távolabb áll eszményképétől, mint a pokol a mennyországtól, ez volt részére az üdv és kárhozat egyszerre; végre be kellett látnia, hogy ez az élet a megőrüléshez viszi. Eltávozott, de feledni nem bi­t. Lemondott a papi pályáról, mert őszintén vallásos, majdnem rajongó lévén, szivében földi szerelemmel nem akart az oltárhoz lépni. A festészetet választá pályául, talán hivatásból, da még inkább azért, mert a festészethez kötődtek legszebb emlékei s legkivált egy röpke szó a grófnőtől, mely eltörölhetetlenül vé­sődött lelkébe, vezette elhatározását. — Mit szólhattam én olyast — tünődék Lívia. — Nem fog már emlékezni reá, hogy egyszer a renaissance művészeiről beszélgettek; azon kor egyik nagy művészeinek elutasító büszkeségéről volt szó, s a fiatal gróf hölgy lelkesedéssel mondá: Igaza volt egy nagy művész egyenrangú a fejedelmekkel. Sze­gény barátom ! ő is egyenrangú akart lenni nem a fe­jedelmekkel, csak a nővel, kit imádott, azon remény­ben, hogy akkor majd észre veszi az őt is az emberek között. (Folyt, köv.) konferenczia egybehivására. E konferencziára mind­egyik állam csak két-két megbízottat küldene s igy tagjainak száma nagyon korlátozott lenne. Bulgária jegyzéke a portához. Bécsi levelezőnk tudósításai alapján már a múlt héten volt alkalmunk igen kimerítő kivonatot adni ama jegyzéknek, melyet " Bulgária junius 16-án Konstantinápolyba küldött. Az ottani bolgár ügynökhöz czimzett jegyzék most már egész terjedelmében előttünk van. Igen behatóan ismerteti a porta magatartását Bulgária irányában s szó szerint ezt mondja: »A szu­­czerén udvar magatartása a fejedelemség irányában arra vezetett, hogy a szellemekbe zavart és a bolgár ügyekbe nyugtalanságot hozott. A jövő bizony­talanságaival szemben kereskedelem és ipar szen­vedett, az ország anyagi fejlődését válságos fenn­akadás sújtotta, az elégedetlenség növekedett. Politikai izgatók Bulgária­ el­lenségeinek zsoldjában felhasználták e körülményeket s kiaknázták a hajós helyzetet, mely­ben a fejedelmi kormány nemzetközi tekintetben van, s habár nem tudtak lázadást kelteni a lakosságban, minthogy ez bizalmat táplál a nemzeti kormány iránt, melyet maga adott magának, azért mégis elérték, hogy csalfa ígéretekkel megza­vartak gyönge szellemeket, őket merényletek tervez­­getésére és oly kalandok kezdésére csábították, me­lyek ha sikerülnek, Bulgária romlását okozták volna.« A jegyzék azután áttér a maczedóniai bolgárok hely­zetére s hosszas fejtegetéseit igy végzi: »Midőn a bolgár kormány a fentebbi megjegyzéseket tisztelet­tel előterjeszti, kéri a császári kormányt, legyen meg­győződve, hogy azokat csak azon őszinte óhaj sugalta, hogy minden félreértésnek eleje vé­tessék s a kapcsok, melyek a szuezerén udvar s a fejedelemség közt fennállanak, szorosabbra füzessennek s igy azon káros következmények eltávo­líttassanak, melyek ezen, a birodalomra és Bulgáriára egyaránt veszélyes helyzettől támadhatnak. A fejede­lem a szuezerén udvarnál azt sürgeti, lépjen ki ed­digi tartózkodásából, helyezkedjék közvetlen viszony­ba kormányával s részesítse azon erkölcsi támogatás­ban, melyre joga van, s mely lételéhez szükséges. Ha ezen, igazsági és emberségi érzetében intézett felhí­vás után a porta megtagadná azt, hogy meghallgassa a fejedelemség szavát s jogos követeléseit a fejedelem és kormánya, valamint a bolgár egyház jogai elismerése iránt teljesítse, úgy ebben annak bizonyítékát látnék, hogy a szuezerén udvar a vazall­ fejedelemségtől min­den sérelmet elvont, hogy saját sorsának engedi át s a fejedelmi kormány nagy sajnálatára képtelennek látná magát, a saját erejében keresni az eszközö­ket, hogy ép bizonytalan és veszélyes helyzetből kijusson.« Lfjabb munkásvédő konferenczia. A »Gaulois«­­nak sürgönyzik Berlinből, hogy a kanczellári hiva­talban előkészületeket tesznek egy újabb munkásvédő A szatmári székhely-^1’1^*­ — Levél a szerkesztőhöz. — Nyir-Megyei, ~'*us A Szatmár vármegye székhelyére vr csatározás, a miniszterek előtt való tömeges tisztel­gés és az ez által kierőszakolt országos figyelem foly­tán, oly általános közérdekű jelleget nyert, hogy valóban megérdemli, mikép a közvélemény a tény­állás tárgyilagos igazságával megismertessék, de megérdemli azért is, mivel az itten érvényesülendő elvek államkormányzati hatását az egész országnak éreznie kell. Szatmár megyében a székhely kérdése 1835-dik év óta, a midőn a nagy Kölcsey Ferencz érett meg­fontolással tett indítványa alapján az uj vármegye­háznak Nagy-Károlyban felépítése egyhangúlag el­határoztatott, komolyan és a közszükséglet iránti nyi­latkozás szempontjából soha küzdelem tárgyát nem ké­pezte, mert az 1874. évben egy pár távol eső község ne­vében Böszörményi Elek szatmári ügyvéd által viszcze­­nh­ozott kérvényezést, miután azt a megye közönsége óriási többséggel s a hiteles iratok tanúsága szerint, majdnem egyhangúlag elutasította, s újólag a szék­helynek Nagy-Károlyban maradását közérdeknek nyilvánította, csupán Szatmár városi, avagy személyes érdekű magán­tüntetésnek tekinthetjük. Ha tehát Szatmár vármegyében a székhely kér­dése a megyeházának Nagy-Károlyban való felépí­tése óta komolyan szóba soha nem jött, nemcsak meg­lepő, de a közérdek szempontjából igen mélyen elszo­morító, hogy az elmúlt tisztújítási mozgalmak sze­mélyi pártkötelékei képesek voltak a megye egy tekin­télyes részét a meggyökerezett és minden tekintetben megfelelőnek bizonyult jelen kormányzati állapot fel­forgatására rábírni. A napirendre hozott székhely kérdése nem a két város relatív érdekei, hanem egyedül az önkor­mányzati feladatok teljesítésére hivatott megyei té­nyezők hivatása és ehhez képest a közszükséglet kí­vánalmai szerint bírálandó el, melyhez Nagy­ Károly városa részéről mindenesetre figyelembe veendő en­nek a tényleges állapottal megszerzett régi joga, az ez által teremtett vagyonjogi állapotok megóvása,­­ részéről a kormányzat érdekeinek teljesítése irán­ti készsége és képessége. Szatmár városa részéről, mint ugyanegy hazá­nak testvérvárosától, erkölcsileg megengedhetlen volt egy oly mozgalomnak élére állani, a mely csupán sze­mélyi hoszuállásból Nagy­ Károlyt létképességében akarta megtámadni, s a mely Szatmár város beavat­kozása nélkül a választások lezajlása után szépen el­enyészett volna, de az­által, hogy ez állítólag nagy pénzáldozat mellett az alispáni párt győzelmét lehetővé tette, a protektor és győző párt között oly dísztelen kö­telezettségi viszony fejlődött ki, hogy a főispáni sza­bad kéz­engedést, az alispáni erőszakot s az ekkép erkölcsileg korrumpált tömeg fanatizált voltát az ily hangulatban tett nyilatkozást a közérzület és közszük­ség valódi kifejezésének tekinteni nem lehet. A szatmári párt összes érveinek áttanulmányo­zásából azon meggyőződésre kellett jutnom, hogy őket részint a mai vas- és kőút­hálózatok mellett egészen alárendelt természetű kényelem, részint pedig a Szat­már városában fenforgó magán anyagi érdekeik és végül a tisztújítás alkalmával pártok győzelemre ju­tásában kifejtett erkölcsi és igen nagy anyagi támo­gatás viszonzási kötelezettsége vezérlik, s ezen ma­gán érdekek befolyása képes volt az ő politikai s-'k látkörét elhomályosítani s a megye í ' éra reábirni. felalapzasa­. "’edeltetése­s? A megye sajat «.eme. jól vetett székhely kérdését csak is politikai'es pénzügyi indokok szerint lehet megbírálni, minden más érvelés csak az egyéni érdekek kielégítésére szolgálhat. Politikai tekintetben azért, mivel az államala­kulás kezdetétől fogva a megye egészen más alkat­elemekből képződött és fejlődött azzá, a­mikből jelen­leg is áll, mint az önjogú városok, melyeknek tehát úgy politikai mint társadalmi törekvései az önjogú váro­sok hason term­észetű törekvéseitől igen lényegese

Next