Pesti Napló, 1890. augusztus (41. évfolyam, 210-240. szám)

1890-08-01 / 210. szám

S516. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A kp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Hindzs-Sti­ratal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A kp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Budapest, 181­0. Félitek, augusztus 1. 41. évi folyam. Előfizetési feltételeki A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesté* kétszer házhoz hordva : Havonként X frt 50 kr. — 3 hónapra 4 fit 50 kr. — I hónapra 9 frt, XX* ** asfl fcisdés postai különküldüse kívántatik, postabélyegre kavoxtkttat SS ^ •vnegyedtinksiU l forint felul esetén­. Hirdetések mzintugy mint előfizetések a »3 Pesti Napló« kiadó­ hivatalából Budapest. Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Kúriai bíráskodás. Félhivatalosan jelentik, hogy az igazság­­ü­gyminiszter előterjesztést fog tenni a kér­vénynyel megtámadott képviselői választá­sok jogérvényességének, illetve a választások körül elkövetett visszaélések megbüntetésé­nek a királyi kúria által történendő elbírá­lása tárgyában. Ígérik, hogy ezen törvényja­vaslat még ez idén fog beterjesztetni, ha nem is október havában, de oly időben, hogy még a negyedik ülésszak alatt tárgyaltathassék és törvényes erőre emeltethessék. Nem látva a törvényjavaslatot, örven­dünk a kormány elhatározásának. Igaz, hogy e részben ígéretet ten s úgy látszik ezen mi­nisztérium okulva elődjének sorsán, hogy a be nem váltott szó hitelvesztetté teszi a mi­nisztert, el van határozva mindazt megtarta­ni, a­mire magát nyilvánosan kötelezte. Vol­taképpen ezért dicséret a kormányt nem il­leti, annyira magától értetődik férfiaknál az adott szónak megtartása , azonban mégis hajlandók vagyunk erénynek kvalifikálni a tisztességet és a kötelesség teljesítését, mi­velhogy elszoktunk tőle ezeket minden eset­ben látni. Ha tehát a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslatot a minisztérium beterjeszti, ezért neki köszönetet mondunk. Tesszük ezt nem az ellenzék nevében és érdekében, ha­nem a választási szabadság és a választó­polgárok politikai jogainak épségben tar­tása szempontjából. Azonban nem előlegezzük a bizodalmát, mivelhogy nem tudjuk a törvényjavaslat ho­gyan szól. Mert bár a kúriai bírák független­ségében kételkedni sem okunk, sem jogunk, de ezen bíróság is csak azon törvények szó­szerinti szövege értelmében van jogosítva el­járni, mely törvények őt az ítélethozatalra utasítják, s a képviselőválasztásokat szabá­lyozzák. Ha tehát a választási törvények rosszak, vagy a kúriai bíráskodásról készülő törvény hibás: ezeknek korlátai közé szo­rítva a kúriai bíró sem szolgáltathat valódi igazságot. Kell tehát nemcsak, hogy a bírói funkc­ió kivétessék az eddig önbíráskodó par­lament kezéből, s átruháztassék a legfelsőbb bírói tekintélyre, a kúriára, hanem kell az is, hogy ezen bíróság eljárásában szabadon in­­tézkedhessék és hogy a választási törvény, mely szerint ítél, a felelősség szempontjából revideáltassék. Egy szembeötlő példa igazolni fogja állí­tásunkat. Az 1874. XXX ik tcz. 6-ik fejezete­t az összeírás és választásnál közreműködő közegek felelőssége és a választási visszaélé­sek megbüntetéséről« szól. Ezen törvény az utolsó Deák-párti kormány által a volt bal­közép kívánsága szerint alkottatott meg, de a Tisza kormány idejében holt betű maradt, csúfsára az államnak, melyben létezik egy törvény, melyet megsérthet mindenki, s végre nem hajt senki. No de hát most jogállamba léptünk, mondják a szabadelvű pártbeliek, s hogy a régi rendszer megbukott, mi is hisz­szük és reméljük. Tehát a választási vissza­élésekről szóló törvényes határozatok, vala­mint a büntető törvénykönyvnek ide vágó szakaszai csakugyan életbe lépnek s a kúriai bíráskodásban szankcziót nyernek. Igen ám, de mikor azon törvények hozattak, három éves országgyűlésünk volt, most pedig öt esztendős van, s a régibb törvény mindenütt­­a választói jognak három évre felfüggeszté­­­sével) büntet, illetve a politikai jogok ezen elvonásával súlyosbítja a pénzbüntetést, vagy fogságot. Világos a törvény intenc­iója, hogy aki a választásoknál visszaélést követ el, az a legközelebbi választásnál se jelenhessék meg, s részt a korteskedésben ne vehessen, de ha a választói törvény marad a régi, a Kúria sem ítélhet másként, mint a törvény szabja, s az ötéves országgyűlésnél a választási jog­nak három évre való felfüggesztése értelmet­len és czéltalan büntetés volna. Egyebekről is szólhatnánk, de legyen ez elég annak be­bizonyítására, hogy a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslat nem szorítkozhatik arra, hogy megállapítja a Kúria illetékességét, s megszünteti a parlamenti bíráló bizottságok eljárását, átruházván azok összes teendőit a Kúriára, hanem kapcsolatban ezzel egyéb törvényhozási intézkedések is szükségesek. Legjobb volna az egész választási tör­vény revíziója, s a választási eljárásnak kü­lönösen újra szabályozása. Idáig azonban a kormány nem hajlandó menni, minthogy ha­talmi és pártérdekek a régi választási tör­vényhez és gyakorlathoz kötik, a választási visszaélésekről szóló fejezetetet azonban ek­sze­rint csakugyan revideálni szándékszik. Ennek szükséges voltát beismerjük, mint minimális reformot. De rögtön kijelentjük, hogy az egész reform s a kúriai bírásko­dásról szóló, az ellenzék által mindig sürgetett javaslat is csak úgy lesz jó és elfogadható, ha a választási visszaélésekre vonat­kozó intézkedések őszinték, jók, részrehajlatlanok és a szabadság­nak kedvezők lesznek. Ezen óvatosságra szorítva vagyunk egy­felől a tapasztalás által, midőn hamis játékot űzve, Tisza Kálmán egyszer már beterjesz­tette a törvény értelmében a kúriai bírásko­dásról szóló javaslatot, de az oly gyalázatos rossz volt,hogy maga az ellenzék követelte visz­­szavonását, mit azután a kormány nevetve szívesen megtett. Nem szeretnék, ha ezen ko­média ismételtetnék. Igazán fel sem teszszük ezt a jelen kormányról. Vannak azonban afféle hírek, hogy a kúriai bíráskodással kap­csolatosan a kormány azt tervezi, hogy ki­mondja, miszerint képviselőválasztásoknál az egyes kerületekbe senki más, a­ki választói joggal azon kerületben nem bír — kivéve természetesen a jelöltet magát — a válasz­tásokra be nem folyhat, azaz választói gyű­léseket össze nem hívhat, beszédeket nem tart­hat, a választásnál bizalmi férfiú nem lehet s egyébként sem asszisztálhat. Úgy látszik, a veszprémi választás lebeg a kormány szeme előtt s talán Bezerédj Viktor csinálta ezen paragrafust, mely az ellenzéki képviselőknek megtiltaná a kormánypárti kerületekbe való körutazásokat, hogy szép csendesen kiki ma­radjon otthon s a kormánypárt számára az örökös többség biztosittassék az által, hogy az ellenzéknek országos szervezkedése és or­szágos agitácziója büntetés terhe alatt meg­­akadályoztassék. Micsoda szabadelvűség vol­na az ilyen, minő alkotmányos szabadság és szabadalmazott parlamentarizmus ? Angliá­ban, ha az angolok ilyen okosak lennének, G­ladstonenak nem volna szabad körutazáso­kat tenni Skóc­iában, hanem csak mindig ugyanazon városban, ugyanazon közönség előtt mondhatná el kormányokat ostromló nagy beszédeit. Francziaországban is csak az elnöknek volna joga általános választásokkor körutat tenni az országban, a többi politiku­sok és képviselők saját választókerületeikben internáltatnának. Németországban a szocziál­­demokratákból bezlikdemokraták lennének, ha magyar mintára Vilmos császár behozná a választókerületek számára a vesztegzár­­rendszert. Valóban nehéz nem írni szatírát, ha az ember hallja, hogy ilyesmit tervez a reform­kormány. Hiszen akkor a kúriai bíráskodásnak behozatala, ily feltételhez kötve, nem haladás volna, hanem reakc­ió. És ezért mi nem hi­hetjük, hogy tervben van ilyetén eltörlése az ellenzéknek. Mindenesetre a választási sza­badságnak nem volna nagyobb kuriózuma, mint az ilyen törvényjavaslat. Hát ha a kormány bizalmat és a nem­zettől köszönetet vár, ne legyen korlátolt és szűkkeblű, hanem bizzék maga is a nemzet­ben és vesse magát alá ítéletének s akarja a parlamentarizmust nem szinleg és pusztán formailag, hanem tisztán és igazán. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA — i arissaxssacs ------ ■ ............................................ A köny. A gyermek sir. Az anya ott áll bölcsője felett s aggódva kutatja a nagy bánat okát. Mi fakaszthat ennyi könyet az élet előcsarnokában ? Mért hullat a gyermek — félig ember, félig még virág — gyöngyö­ket abba a nagy folyóba, melyet kétségbeesésnek ne­veznek s a melyben együtt hömpölyög alá egy köny­­viriád... Lelke mély bánatában sir öreg és ifjú, csecsemő és agg, dús és szegény, király és rabszolga. Hiszen a gyermek fájdalma, ha nem testi fájdalom, akkor csak sejtelem... apró füstgomoly abból a vég­telen sötétségből, mely életünkre sűrűen borul. Gyer­mekbánat, gyermek-könyek, dajka dala elaltatja, anya csókja megenyhiti,rövid álom meggyógyítja... Nő a gyermek s jól olvastam én azt, hogy első gondja, első valódi fájdalma az első kötelességgel: az iskolával kezdődik. Itt az ér­zékeny gyermeki szi­vet már súlyos, a késő vén korban sem kiheverhető, örökké vérző bánatok sebezhetik. Könyeivel sózza meg az ínség, vagy a kegyelem száraz kenyerét; csalód­­hatik az első barátság kristálytiszta értelmében; ke­serű kö­nyekkel fizeti meg társainak bántalmait, kik, mivel a gyermekkor — a költő szavaival élve — irgalmat nem ismer, megostorozzák kopott ruhács­kájáért, testi fogyatkozásáért, szüleiért, mások bű­neiért, saját szerencsétlenségéért. A gyermekkor nem ismer irgalmat, mert nem ismeri a fájdalmat, a­me­lyet másnak okozni képes. De az a fájdalom, a­mely a gyermeket magát éri, fölér a mártírok kínszen­vedéseivel. Az árvaság bánata csakis a gyermeké; a mellőztetés, a sértett hiúság keserűsége sem kizáró­lag az aggkoré, de oda ülhet a viruló gyermek mellé, az oskola alacsony padjaira s letépi azokat a piros rózsákat, melyeket az élet az ifjúság kertjében ülte­tett el. Jaj annak, a­ki a gyermeket megszo­­morítja! Jaj annak, a­ki szomorú gyermek volt! Ebből a szomorúságból mindörökké itt marad egy redő az ar­czon ; a gyermek kétségbeesésé­nek könyeiből néhány csöpp ott lesz bármely örö­mének kelyhében s a ki gyermek korában gyűlölt, vagy gyülöltetett, annak szeretete sötét, gyötrő lesz és gyötrelmes. Nincs a megbántott, az elgyötört gyermek sírá­sánál szomorúbb, csak az aggastyán hörgő zokogása. Ah­­hogy siratta Lear király Regan és Esneril há­látlanságát ! Csak úgy, mint minden apa és anya, ki szeretetének ar­anyvetéséért zord gyűlöletet aratott a gyermektől, kit szive alatt hordott, ki oltalmazó keze alatt növekedett fel. A csalódott, a megbántott szülő, a késő vénség sírása szivet tép; ezek a könyek kell, hogy méregesővé változzanak, melynek esője, Nessus ingeként égeti a kegyetlen gyermek lel­két. Minden vallás szebb, jobb világot igér hívei­nek a sírküszöbön túl. A Niobék még remélhetnek vigaszt, az Antigonék virágkoszoruja még balzsamot lehelhet s a Megváltó keresztje alatt zokogó Máriát is megvigasztalhatja lelkének mérhetetlen büszke­sége. Szeretteink sírja beszél, emlékük velünk lako­zik, szellemük hozzánk el-ellátogat, de az elvetemedett gyermek hálátlansága orgyilkoló halál, a melynek emléke dögvész, feltámadása utálat és kárhozat. Sok, sokféle a köny. A régiek értékes edény­ben gyűjtötték össze a könyeket. Méltó is a tiszte­letre a gyász könye, a részvét, a szánalom könye, mely a szegényke Lalla Rooknak megszerzi az égi hatalmak bocsánatát. Moor Tamás gyönyörű regéje a köny, e becses és nemes nedv legremekebb apo­­theozisa. Mily sok okból is hullatunk könyet! Az örömköny ritkább, mint a bánaté, s ha örvendetes al­kalmakkor könyeket hullatunk, talán ama múlan­dóság, amaz állhatlanság örök törvényének adózunk beösmeréssel, a mely az emberi jó sors felett Damok­­les kar­djaként mindig ott lebeg. Hiszen a viszontlá­tást válás előzte meg, az üdvözlést búcsú követi — hogy ne siratnék meg azt, a mi lelkünknek épp oly édes, épp oly szent, mint a mily bizonyosan s a mily villámsebesen — elröpül! »Nincs nagyobb fáj­dalom, mint a balsors napjaiban visszaemlékez­ni az elmúlt boldogabb idő­kre«, monda a nagy költő, de boldog pillanatainkban viszont eszünkbe jut az a küzdelem is, mely a diadalt megelőz­te ; eszünkbe jutnak távol, nagy sírban levő ked­veseink, kik örömnapunkban részt nem vehet­nek s akkor édesen fáj a köny, melyet a boldog­ságban a boldogtalanságnak szentelünk ! A köny a megengesztelt haragunkban bocsánatra indit; meg­olvasztja a néma, dermesztő szenvedés jégfalait. Tóth Ede méltán nevezi a jóság forrásának, mert a mely bűnös sírni kezd, a felett a biró méltán gyako­rolhat irgalmat: a­hol még köny is van, ott a bűn­ben épp úgy várható javulás, mint a bánatban vi­gasztalás, ki-ki eleget sirt az életben — ne soroljuk fel hányszor és miért sírunk; Isten kedveli azt, kit sohasem fakasztott sírásra az irigység, düh, tehetetlen gyűlölet. A kis okból való könyhullatás együgyü vagy nevetséges, de sírnak az emberek tettetett, hamis könyeket is, mint a­hogy meghamisítják a nemes ér­­czet, a tűzlángú italt és mindent, a­mi ez életben szép, ért­ékes és tiszteletre méltó. Márkus Karthago romjai felett zokogott, Jere­miás könyeivel áztatta Jeruzsálem porba dőlt di­csőséget. A nép megénekli azokat a nagyjait, kikről jól tudja, hogy kényeznek balsorsuk felett. Mert sírnak a hősek, a bölcsek s a nagyok is; sír min­denki, csak szeretteink szeméről törülnek le ah­­oly örömest azt a fényes csöppet, a mely érettünk fakadt! így énekli szép ver­seben Vitkovics: Könyeket éd feleség, rideg síromra ne csorgass, Éltem örömbe veled — sirjak-e holtom után ? Eötvös maga felől énekli: Dalt érdemelt, mert költő, Könyet mert — szeretett! A­ köny néha jutalom. Valóban, képzelhető-e ridegebb halál, mint meghalni siratlan és sírban nyugodni oly virágok alatt, a melynek szeretteink könye a harmata ? . .. Örömben, bánatban egyenlőség van. Örömében, bujában könyet ejt a szegény, könyeket hullat a fejedelem. Ha egymás örömében, bánatában részt vesznek, érdemesek egymás részvétére, sohsem nélkü­lözik egymás részvétét. A jó fejedelmek könye meghat s azért, a mely királyunk szeméből kicsordult Szeged romlása felett; azért, a melyet királynőnk ál­dozott a haza bölcsének ravatala felett, mert ne ál­doznánk részvétkönynyel bánatukban, örömkönynyel örömükben. Özöne folyt a könynek, mikor — csak nem r­égen — felállították azt a legszomorubb ravatalt, mely egy nagy birodalom büszkeségét, reményét s a szerető szülők legfőbb reményét zárta magába. Most, hogy az uralkodó pár — le nem küzdhetve a zord, a kegyetlen emlék feltámadását — bánattal és örömmel eltelve onta könyeit a nászoltár előtt, is­mét átértjük, átérezzük, a­mit ők éreztek. Az öröm­­könye balzsamot önt a bánat forrásából fakadó könyözönbe. Ezt remélheti a leánya násza felett örvendő egy­szerű pórember, remélnie kell e napon a fejedelmi szülő is, mert az emberek örömében és bánatában van az igazi egyenlőség. Senki sem oly csekély, hogy bánat rá ne találjon, hogy öröm ne érhesse; senki sem oly nagy, hogy a bánatot kikerülhesse, hogy örömökről, a sors Budapest, júl. 31. A bagatell-törvény hatályon kívül helyezése. D­r. Plósz Sándor egyetemi tanár már elkészült a sommás eljárásról szóló törvény tervezetével, amaz elvek figyelembe vételével, melyeket a múlt hó folya­mán e tárgyban tartott azket megállapított. E ter­vezetnek, mely még e hó folyamán kerül nyilvános­ságra, egyik fejezete szerint az 1877. XXII. t.-czikk­­nek csak a községi bíráskodásra vonatkozó intézke­dései maradnak érvényben, de ezen is fakultativ ha­tással, úgy hogy a 20 frt értéket meg nem haladó ügyek is a sommás bíróság elé lesznek vihetők. Ez ügyekben azonban a képviselet költségeit meg nem térítik. A 20 frtnyi értéket meghaladó ügyek ellen­ben kizáróan és minden tekintetben a sommás eljá­rás szabályainak lesznek alávetve, és ez ügyek­ben a képviselet költségeit is megtéríttetik a per­vesztes féljel. E tervezetnek a télen közzétett terve­zettel szemben való újításaiból kiemeljük még a fél­nek tanúként való kihallgatására vonatkozó intézke­déseket, továbbá, hogy megszorítja a tanúskodás meg­­tagadhatásának eseteit és hatályon kívül helyezi az 1881. LIX. t. sz. 21 szakaszának ama túl szigorú in­tézkedését, hogy a nyereségvágyból elkövetett vala­mely büntetendő cselekmény, vagy hamis tanúzás és hamis eskü miatt bűnösnek ítélt időbeli korlátozás nélkül csupán főesküre és erre is csak akkor bocsát­ható, ha azt neki ellenfele kínálta vagy visszakínálta. Egy másik újítása a tervezetnek az, hogy a budapesti és pestvidéki kir. törvényszék területén levő kir. já­rásbíróságoknak kereskedelmi ügyekben hozott ítéleteit második fokon a buda­pesti kir. kereskedelmi és váltótör­­vényszék fogja elbírál­ni. Az olasz kormány és monarchiánk. A Crispi­­kormány, mint a hármas szövetség egyik tagja, a leg­teljesebb lojalitással teljesíti kötelességét. Az osztrák kormány tudvalevőleg feloszlatta a Pro Patria olasz iskolaegyletet s ezt az olasz ellenzék a legféktelenebb agitácziókra használta fel nemcsak monarchiánk, ha­nem egyúttal a Crispi-kormány ellen is, melyet azzal vádol az ily irányban nagyon hozzáférhető tömeg előtt, hogy az olasz érdekeket a hármas szövetség kedvéért Ausztriával szemben elárulja, mert eltűri, hogy az osztrák kormány megsértse az olasz nemzeti érzületet. Ez az agitáczió kétszeresen kellemetlen volt a Crispi-kormányra nézve most, midőn Olaszor­szág több városában a helyhatósági választások foly­tak. E választások eredménye szokta rendszerint be­folyásolni a későbbi képviselőválasztásokat is. Ná­polyban például konzervatívok, radikálisok, kleriká­lisok egyesültek oly jelölt-lajstrom érdekében, mely­nek élén Imbriani neve állt, ki a kamrában a Crispi­­kormány ellen viszczenirozott folytonos botrányok által vált híressé. Mint az azóta érkezett hírek jelentették, Nápolyban csakugyan a kormány ellenfelei győztek a helyhatósági választásoknál. A Crispi-kormány azon­ban daczára annak, hogy a Pro Patria egylet ügyében követett magatartása által, mint ezt jól tudta, éppen ezek az elemek munkáját könnyítette meg, mindent megtett, hogy az egylet feloszlatása következtében Olaszországban keletkezett és mesterségesen szított mozgalmat, mely monarchiánk ellen irányult, a leg­nagyobb erélylyel elfojtsa. Rómából erre vonatkozó­lag azt jelentik, hogy a Crispi-kormány, tekintettel az országban észlelhető izgalomra, bizalmas ren­deletet küldött a hatóságokhoz s felhívta őket, hogy az Ausztria-Magyarország ellen irányuló izgatásokat minden rendel­kezésükre álló eszközzel akadályoz­zák meg. A kormány e felhívás komolyságát és súlyát kiemelni akarván, indokolásul azt mondja a rendeletben, hogy ha ezek az izgatások nem szűnnek meg, az olasz kormánynak állása a hár­mas szövetségben a lehető legkénye­sebbé válhatik, a­mit megelőzni Olaszország érdekében a kormány legelső kötelességének tekinti. Az isclili menyegző. Királyunk »utolsó öröme«, mint ő Felsége magát kifejezte, teljesedésbe ment ma. Mária Valéria főherczegnő, mint Ferencz Salvator főherczeg neje hagyta el az ischli fürdőt, melyben felséges szülei először látták meg egymást. Az esküvő szemkápráz­tató pompáját most már az idilli családiasság váltja fel. Lapunk esti kiadásában már részletesen táv­irataink adtak leírást az esküvőről: A felvonulásról, a templomi szertartásról és a nászlakomáról. Követ­kezik most már a fiatal pár elutazásáról és a mon­archia mindkét felében tartott ünnepélyeknek leírása, a­miről az alábbi tudósítások szólnak: Az egyszerű, minden pompa mellőzésével ren­dezett menyegzői ünnepély, a­melyre azon­kedvező változásának ajándékairól lemondhasson. A mai nász tehát nem »utolsó öröme« fejedelmünknek, hanem e kedvező változás megnyitója. Az örömkönyek serlege fog ezentúl megtelni. i. e. A NAGY ÚR. — Regény. —­­ Irta: SZIKLAY JÁNOS. Kakucsy még sokáig nézett kocsijuk után. Nem volt semmi dolga sem ma délután. A tiszttartóék mindent becsomagoltak. A szekerek is készen álltak, csak rájuk kellett rakni a holmikat. , De nem tehette, hogy egy óráig is szembe néz­zen Ágnessel is, Babosnéval is. Megújult volna szívé­ben a marczangoló vád, hogy már előre megszentség­­teleníté az ártatlan lelket vétkes fölgerjedésével, bű­nös vallomásával. Kicsúszott száján az a szó, mely mindig esküvést foglal magában: szeretem. Megsze­gését megbocsáthatja egy leány, ha egy más, hozzá hasonló előtt, rebegte el a férfi ajka, mielőtt még is­merte volna őt s meggyőződhetett, hogy szerelmére kevésbbé volt méltó az előbbi ideál. Ámde még ekkor is megmarad az esküszónak el nem feledhető utó­zengése, a bocsánat keserű mellék­ize. A­mit meg kell bocsátanunk, az már nem áll szeplőtlen múlttal előt­tünk. De hogyan bocsáthatná meg egy leány azt a vétket, hogy az, a­kit szeret, lealázta a szerelmet az ő anyja személyében? De Babosné bizonyára soha sem fogja ezt meg­mondani leányának. Nem lehet oly kegyetlen, oly el­vetemedett, hogy saját magának megszégyenítése árán nem hogy boldoggá tegye leányát, de megsem­misítse álmodott boldogságát, megtör­je életét. De ha nem is mondja meg Babosné a leányá­nak, elég penitenczia őt magát látni és kerülni. A vágy, hogy Ágnessel találkozzék, ellenállhatatlanul sarkalta Kakucsyt, hogy Babosékhoz menjen, de minden alkalommal rettegett attól a gondolattól, hogy egyedül fog maradni az anyával. Klotild asszony pedig egyáltalában nem látszott megfeledkezni az ő ígéretéről. Látszott sajátságos tűzben égő szemén, kihívó mosolyán, hogy a­mint megtalálja a kellő per­­czet, számon fogja kérni az ígéretet. Mi lesz akkor ? Óh jaj ! ítélete lenne. Pedig már elég aggodalmat és megbánást állott ki, eléggé megvezeklett könnyelmű­ségéért. Hisz az nem is volt bűn, csak pillanatnyi té­boly. Egy szent embert is megingathatott volna az a perez. A hőség, a szép asszony jelenléte, a­­ki még­­ most is élvezetes, talán inkább, mint ifjú korában, karjának ,érintése, leheltetének forrósága... Csak legalább Ágnes anyja ne tett volna! Az ige már belenyúlt a télbe. Eddig szerencsé­sen elkerülte, hogy egyedül találja otthon Babosnét. Ágnes mindig várta vasárnap. Más napokon gyakran láthatták őket a város­ban. Az újonan megtelepedettek mohóságával siet­tek, a­míg az időjárás engedék az utczákra, hogy meg­­ismer­jék legalább külsőleg a nagyvárosi életet, szív­ják a fővárosi levegőt. Azt a csodálatos levegőt, me­lyet annyira szidnak rosszasága miatt, de a­melyet alig nélkülözhet valaki, ha már megszokta. Átjárja az csontját, velejét, átidomítja egész lényét. Mint a növény élete idomul bizonyos klímához, akképen for­málja át a fővárosi légkör az embereket. Egy külön bolygó-élet az égi bolygók közt. A­ki belemerült, az egészen átváltozik, mintha más lélek szállott volna agyába. Az új lélekhez még hozzátapadnak a régi emlékek, titokban vissza-visszasírja faluját, az illatos mezőt, a susogó erdőt, de adjátok meg neki rövid időt és betelik a széna- meg a virágillattal, repül vissza, a­hol fojtó párákká egyesül a finom por, a dur­va kőszénfüst, a boltajtókon kicsapó mester­séges illat, a járó­kelők kabátjának pacsuli vagy oppopodax­­szaga, süketnő, kábító zaj, lárma, dobogás parodi­­zálja a suttogó erdőt, a tücsökdalos mezőt, a béka­­kuruttyolástól zengő csöndes éjeket. A fény, a gazdagság látása, megkívánása, sőt megirigylése is hamar akklimatizálja a fővárosba került emberi telket. Ott álltak negyedóráig is egy kirakat előtt. Vizsgálgaták a csillámló burkolatú lenge báli ruhá­kat. Eddig nem hallott nevű szövetek és színek bilin­cselték le szemüket. Ágnes kikereste a legegyszerűb­bet, egy fehér illúzió-ruhát. Paulának a legújabb villámkék tetszett meg. Anyjuk meg egy nehéz viola­­szin selyem öltözéken jártatá gondolatát. Azután a szomszéd boltra került a sor. Ott pompáztak a tükör­üveg mögött a legújabb fejékek. Aranyos virágból, kolibritollból, gyöngyből, drágakőből. Kaczér rozet­­tes tűk, rezgő gombok, köztük szerényen egy vékony pántlika gyémántszemekből. Összeállították az egész báli toilettet szemük­kel. Hogy mennyi kell rá, meg nem kísértették ösz­­szeadni. Az a papa dolga. Végezze ő. Annyi bizonyos, hogy mennek bálba. Legalább egybe. Perjés tájékáról több fiatal ember van a fővá­rosban, a­kik ismerik őket. Vittek meghívót minden­féle bálra. De többre nem akarnak menni, mert sokba kerül. És a papa nagyon ellenzi. Gyászévük­et saját­ban rendkívül komplikált apparátust kellett moz­gásba hozni, minden legkisebb hiba vagy zavar nél­kül folyt le Ischlben. A nagy tolongás daczára sehol az egész napon át egyetlen baleset sem fordult elő. A templomba menet alkalmával a menyasszo­nyi bokréta­­tévedésből visszamaradt ugyan, de még ideje korán elhozták. Általános feltű­nést keltett a menyasszony önkéntes, spontán odafordulása és meghajlása szülei felé, midőn az esketést végző püspök kérdésére az igen szót ki­mondta. Kellemetlen hatást gyakorolt Coppelbauer püspök beszéde, ki mindig csak Felső-Ausztriáról be­szélt, mintha Ausztria és a monarchia nem is létez­nének. Az uralkodó pár heves zokogása, a esküvő után, mélyen megindította az egész közönséget. A gyógyteremben, hol az uralkodó család tag­jai és rokonai menyekről lakomára, dejeuner dinatok­­­ra gyűltek össze, az új pár mindenfelől meleg üdvöz­lésben részesült, ők viszont köszönetül a rokonok mindegyikével kezet fogtak. A dejeuner alatt ő Fel­sége nem mondott felköszöntőt, hanem az első pohár pezsgőnél az uj párral kaczintott. Az asztalon igen nagy számban levő bonbonier­ek valóságos remekei az udvari c­ukrászatnak, az ifjú pár arczképeivel vol­tak díszítve. 12 óra után asztalt bontottak. Ugyan ez idő­tájt vége volt az »Erzsébet« fogadóban tartott mar­­salebédnek is, a­melyre Weinmayr dékán, ki annak idején a megboldogult Rudolf trónörökösért nem akart misét mondani, nem volt meghiva. Az elutazás. Az indóházban a bucsúzás jelenetei igen érzékenyek voltak. Pér 1 órakor a Traunkirchenből és G­mundenből átjött magas vendégek ismét vissza­utaztak. A hölgyek felöltőket vettek föl, többen por­­köpenyeget. Az 1 és fél órakor Bécsbe induló udvari különvonathoz az ezzel elutazni szándékozók, kik időközben átöltözködtek, korán megjelentek a pálya­udvarban, hol hosszú ideig csevegtek és társalogtak együtt. Ottó főherczeg melegen elbúcsúzott nejétől, ki Károly Lajos főherczeg családjával a második vonattal rövid időre Gmundenbe utazott. Egyik ud­varhölgy elkésett s csak a vonat elrobogása után érkezett meg a pályaudvarba. A legélénkebb érdeklődést a fiatal pár el­utazása keltette, kik 2 órakor hosszas és fájdal­mas bucsúzás után váltak meg szüleiktől. Az uj pár legkellemesebb meglepetésér­e értük a villába egy u­j f­o­g­a­t, a király ajándéka gördült elő; az egész ko­csi egy nagy virágkosárhoz hasonlított, melynek ösz­­szes körvonalai virágokkal voltak szegélyezve, lám­páit virágkoronák borították, a lovak havasi gyo­párból készült koszorúkkal voltak felsziezomázva. Mária Valéria főherczegnő, ki egyszerű kék-fehér pettyes ruhában és piros díszítésű kerti szalmakalapban jelent meg, a kocsiban férje jobbján foglalt helyet, az örömrivalgó közönség felé könytől nedves szemekkel folyton köszönetét intve, kocsizott az ifjú pár minden kíséret nélkül az ebenseei után Offensee felé. A császári villában az új pár elutazása után

Next