Pesti Napló, 1890. szeptember (41. évfolyam, 241-269. szám)
1890-09-02 / 242. szám
24.2. szám 41. évi folyam. Budapest, 1890. Kedd, szeptember 2. Szerkesztéség: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p fii et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p fiet. , A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest»» kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra # frt, B» nesd kiscsapattal különkiadást kívántatik, postabélyegre havonként SS kr., »vnegyedenként 1 forint felüilfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetéseket »Pesti IsTapló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Beszámoló beszédek. Élénken kezdődik a politika, a ha így folytatja, a képviselőházban érdekes és eseményekben gazdag ülésszaknak nézünk elébe. Mindenütt beszámolók, mindenütt éles és személyes kritika, harcz és háború. Jellemző vonása ezen beszámolóknak a pártállások bomlása, a politikai nézeteknek nem csekély zavara. Azt hiszszük, a forrongásban is van törvény, s az átalakulások nem történhetnek meg vegyi szétválások és összeköttetések nélkül ; ez a politikának fizikája. Tisza Kálmán kormánya egy tizenöt évig tartó uralom volt, egy megállapodott s egyszersmind megkorhadt rendszer. Midőn ez összeomlott, más rendszer vált szükségessé, de mivel az nem volt készen, hogy átvegye az uralkodást, s parlamentáris módon mint többség világos politikai programmal pótolja azt, ami elmúlt: nem lépett a régi helyébe új, hanem bekövetkezett egy átmenet ideiglenes kormánynyal és ideiglenes pártokkal, s az átmenetnek minden bizonytalanságaival.Innét van, hogy Apponyi várakozó állást foglal el; Ugrón a régi balközépet kísérli meg feleleveníteni s kormányképes ellenzékké akarja tenni a függetlenségi pártot; Polonyi meg akarja tartani a szélső balt régi valóságában, hogy mint szilárd párt álljon a változó elemekkel szemben; Herman Ottó az állami függetlenséget hirdeti s radikális eszmékkel akarja irányítani a haladást. Az ellenkező oldalon Fenyvessy a közjogi alapon semminemű oppozícziót nem tart szükségesnek, hanem valamennyi, az 1867-iki kiegyezést elfogadó politikusnak egy pártban egyesítését hirdeti a közigazgatási reform kivitelére s a mérsékelt liberális eszmék támogatására ; a Szapáry-kormányban két áramlat világosan megkülönböztethető : egy reformer szabadelvű és egy opportunisztikusan konzervatív; mindezeken túl Tisza Kálmán áll híveivel a bukott rendszernek és embereinek fentartására, mint fékező a reformokban és mint osztályos a hatalomban. Ily zavaros viszonyok között némelyek a fúziót kívánják, mások ellenzik; új ellenzéket kiváltnak sokan, a régi ellenzéki elvekhez ragaszkodnak mások. Hogy mi fog történni s mily alakulások lesznek a parlamentben, senki nem tudhatja s valóban ez idő szerint nem is tudja. Hanem Arany László, Tisza Kálmán híve és szószólója, ki a legújabb beszámoló beszédet tartotta Nagy- Szalontán, nagyot téved, ha azt állítja, vagy hiszi, hogy mert a függetlenségi párt forrongásban van, amit ő »komolyan örvendetes eseménynek mond,« ezzel szembe állíthatja, hogy »a kormánypártban válság nem állt be.« Igaz ugyan, hogy a szabadelvű pártban a válság nem látszik, azaz ki nem tört, bensőleg azonban létezik és rejtve terjed. Elvi és személyes ellentétek ott épp úgy vannak, mint akár a szélsőbaloldalon, csak a politikacsinálás módja más a szabadelvű pártban. A szabadelvű képviselők nem szokták választóikat megkérdezni, mandátumuknak eredete nem a választóknak bizalma lévén. Ezért nem kerül nyilvánosság elé nézeteiknek különbsége. Nem kisebb ok, amiért a válság Tisza bukása után a szabadelvű pártban nem tört ki, az, hogy ezen pártnak voltaképen elvei nincsenek s tehát az elvtelenség bő keretében elférnek háromszázan. A kormánypárton erős összekötő kapocs az érdek, mely egy vagy más módon minden képviselőt visszatart s gátolja az elszakadást és az ellenzékhez való átmeneteit. Ezért a kormánypárt minden válságot s a legnehezebb miniszterválságot is látszólag épségben kiállotta. Azt azonban ne mondja senki nekünk, hogy Tisza bukása a kormánypártban nem okozott változást. Magát ámítja, aki ezt hiszi , hogy igazunk van, ki fog tűnni nemsokára. Azután, ha állana is az, hogy a kormánypárt nem forrong , Arany és Ugrón az ellenzéki pártok forrongását konstatálják, föltéve, hogy az ellenzék a képviselőházban más lesz, következőleg a kormánypárt is más lesz. Mert minden parlamentben kormánypárt és ellenzék kölcsönhatást gyakorolnak egymásra s a politikát együtt csinálják ketten. Föltéve, hogy az ellenzék átváltozik, okvetlen következik ebből, hogy a kormánypártnak is át kell változnia. Ha más elvek és más programt követelnek az ellenzék által , a kormány sem maradhat meg régi álláspontján; valamint az is áll, hogy ha a kormány változtat a politikán s más czélokat követ jövőre, mint ezelőtt , az ellenzék is kénytelen változtatni magatartásán. így állunk ma csupa kérdések előtt s nem szándékunk azokra feleletet adni. Ha Apponyi Albert gróf leghelyesebbnek ítélte várakozó álláspontot foglalni el mindaddig, mig a cselekvésre hivatott minisztérium politikája ismeretes és megbírálható leend, ugyanezt megcselekedhették volna Grecsák Károly, Zay Adolf és Filtsch képviselő urak is, kik különböző beszámolóikban a jövő pártállásokról nyilatkoztak. Grecsák különösen annyira ment, hogy a fúzió szükségét hirdette a kormánypárt és mérsékelt ellenzék között. Ezen egyéni nézete elébe vág a párt határozatának s fegyvert ad azoknak kezébe, kik a kormánypártról a mérsékelt ellenzéket dekomponálni, vagy pedig mint Ugronék a kormánypártba beleszorítani és helyét elfoglalni akarják. Ellenben megelégedéssel konstatáljuk, hogy úgy Grecsák , mint a mérsékelt ellenzéknek két szász tagja hívei maradtak a pártnak, annak jelenleg ellenzéki álláspontjában. A mérsékelt ellenzéken tehát szakadásról, mint a függetlenségi párton szakadásról szó nem lehet s éppen az összetartás adja meg ezen pártnak a jelen parlamenti válság kezdetén nagy jelentőségét. Mert, mint egy miniszter mondá,egy olyan párt, melyben Apponyi Albert, Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Hodossy Imre, Grünwald Béla, Horváth Lajos, Királyi Pál, Károlyi Sándor, Bolgár Ferencz és mások, kik a parlamentben tényezők és szónokok, s a parlamenten kívül befolyásos társadalmi állást foglalnak el: ha ezek összetartanak, ilyen párttal minden kormánynak és minden más pártnak számolnia kell.« Ez a mérsékelt ellenzéknek erénye és ereje s ez jelentősége a parlamentben és a pártválságban. Ennek tudatában a mérsékelt ellenzék nyugodtan nézi a pártok vajúdását és a politikai helyzetet, melynek bonyodalmaiban a megoldásnak részese fog lenni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA, Szabó Károly. Felhőkbe hanyatlik a székelyek napja, bágyadt világát is megvonja tőlük a hold s elhunynak csillagaik. A hadak útját tejútnak nevezik ismét és többé senki sem keresi rajta Csaba vitézeinek szellemét. Eltűnik minden szellem, mi a nép történeti tudatában idáig jelentkezett. Nem fogják keresni, a múlt igazi fénye-e az, mi a hagyományokból előcsillámlik, mint ahogy a chemikus sem bujkál a szurtos éjszakában, hogy posványos vidéken, odvas fűzfa törzséből lássa fölvillanni a bolygótüzet, mikor lombikjai segítségével kényelmesebben is előidézheti e tüneményt. Kriza János, Orbán Balázs és Szabó Károly szép meséi elbájolják ezentúl is a naiv lelkeket, a magyar történetírás azonban lenéző mosolylyal távozik az ábrándozók köréből. A kik még most is azt hiszik, hogy csak egyetlenegy élő ember is megmaradt a hunok és avarok világhódító népéből! A kik természetesnek tartják, hogy talán mégis inkább valamely rokonnépbe olvadtak be s hogy nem idegen nemzetek áradatában enyésztek el! A kik hiszik, hogy abban, miről egy nép századokon át beszél, kell lenni egy kis valóságnak ! A kik a mellett, hogy egyes krónikások nem a maguk eredetiségében írták le a néphagyományokat, állítani merik, hogy mégis csak voltak ilyen hagyományok! Nemzeti hagyományok, melyeknek becsülésére az imént is úgy ünnepelt Kölcsey oktatott bennünket! Parasztok csalfa meséi, hegedűsök csacsogó énekei hogyan találnának meghallgatásra, ha már hatszáz év előtt megvetette őket az első magyar nagy histórikus, akit viszont most, hat század után, egy egész légió magyar histórikus megvet? Szabó Károly napirendre hozta s a napirendről levétetni nem engedte a székelyek eredetének kérdését. Ez történetírói működésének legnagyobb érdeme. Már az ötvenes években buzgósággal vitatta elméletének, a székelyek hun eredetének igazságát; a hatvanas években, a magyar krónikák ellen megindított hadjáratban, még nagyobb készültséggel harczolt a magyar történetírás puritánjai ellen és csak nemrégiben adta ki a székelyekre vonatkozó tanulmányainak gyűjteményét. Ő volt megbízva a székely »nemzet« történetének megírásával, s ehhez egy hatalmas és rendkívül becses oklevéltár megindításával fogott. Szabad-e ábrándozónak tartani azt, ki, midőn apróra ismert minden kutforrást, melyből tárgyára nézve meríthetett, ki életének java részét poros könyv- és levéltárakban töltötte, kútfő tanulmányai után mégis meleg szeretettel fordult a hagyományokhoz és mesékhez, melyekben egy nép szelleme, életbölcsessége nyilatkozik ? Nem ő az első magyar historikus, kit azzal vádolnak, hogy a priori alkotott véleményt s hogy attól azután semmi körülmény közt sem tért el. Horvát István részben e balleit áldozata. Pedig a posteriori mondta mindazt, mit a magyarok eredetéről mondott. De Rawlinsonnak, Layardnak kellett jönnie, hogy az akkádiakról, sumériakról, ékirásokról tudjon a világ s ne tartson hazafias ömlengésnek mindent, amit e kiváló ember tanított. S Horvát István a budapesti egyetemen az oklevéltan tanára volt, ki el merte mondani, hogy 200,000 okiratot nézett át. Szabó Károly félezer évvel előbbre teszi a székely történet kezdetét, mint a puritánok (vagy talán csak puristák) s ez elég ok volt, hogy ha személyes szeretetreméltóságért csínján bántak is vele, ez egy kérdésben egész komolyan ne vegyék. Őt, a ki minden magyar történetírónál többet tett a kútfők népszerűsítésére, ki magyarul adta ki Konstantinét, a Névtelent, Kézait, Rogeriust, Tamást s a legendákat, s kinek érdeme ekként a magyar történetírással szemben oly nagy, mint az első bibliafordítóé a hívek irányában. Ő, ki a kolozsvári egyetemen évenként annyi fiatal embert vezetett be a diplomatikába, ki megakadályozott minden másodkézből való dolgozást, ki észt, tudományt és szívet követelt a historikustól, úgy fog szerepelni idestova, mint az elfogultság egyik példaképe. Ha azonban nálunk is akad férfiú, ki — mint Schliemann, Homérral kezében — a Névtelent követve jár nyomról-nyomra, igazolva talál sok olyat, amit más könyv, más szerző nem említett idáig, akkor nem betű és betű, hanem felfogás és tény fog egymással szemben állani s a magyar krónikások legjobb magyarázóját, Szabó Károlyt, ki sohasem volt a merész kombinácziók embere, nagyobb bizalommal követik a feldolgozók. Senki sem akarta őszintébben az igazság földerítését, mint Szabó Károly. E törekvése egymaga is megóvja őt attól a vádtól, hogy szofizmára csak valamiben is hajolt volna. A nagy közönség előtt legismertebb műve, a »Vezérek kora,« legjobban jellemzi őt, mint feldolgozó történetírót. A szövegben úgy adja a tényeket, ahogy vizsgálódásai nyomán megállapíthatta: képzelt és valóságos ellenfelekkel nem vitatkozik abban, hanem egyszerűen és nyugodtan beszéli el az eseményeket, az elmélkedéseket inkább olvasójára bízza s keveset törődik az előadás szónokiasságával, sőt kerüli azt; az elbeszélésbe életet adó epizódokat nem az olvasó tetszésének megnyerésére, hanem a kérdés helyesebb megvilágítására sző be és stílusának világossága, keresetlensége, egészben véve régies magyarsága tárgyat, embert, irányt egyaránt jellemez. Ünnepélyes, a nélkül, hogy ez akarna lenni s gondolatokat kelt a nélkül, hogy ezeket feltolná. Nem tartozik a legszebben írt könyvek közé, nem áll elő nagy fölfedezésekkel s nem segélyez tudományos előkelőséget, midőn főczélja úgyis csak helyes ismeretek terjesztése. De hogy tudós fő munkája s hogy az olvasásra szánt szöveg tudományos vizsgálódások eredménye, mutatják a,bő jegyzetek, melyekben a kritika munkáját végzi. Általán semmit sem állít, mit támogatni nem tudna, vagy nem kívánna. »Mit írjak én négy éven ? kérdezte, midőn a trónörökös könyvében Magyarország történetének megírásával bízták meg. »írja meg — felelték — a magyar történelem filozófiáját.« »Ha én ahhoz értenék!« sóhajtott az ősz tudós. Pedig értett hozzá, mert bölcselkedő és erős megfigyelő szellem kell ahhoz, hogy, ha néhol szárazon is, oly tisztán, világosan és áttekinthetően tudja vázolni valaki az eseményeket, mint ő. Ily nemű munkáinak koronája a Székelyek története lett volna. Roppant anyagkészlete fennmaradt; a rendező kéz azonban, mely éppen e tanév elején kívánt teljes munkához fogni, örökre lehanyatlott. A »Századokban» és más folyóiratokban elszórt értekezéseit csak részben gyűjtötte össze kisebb munkáiban, melyek jobbatlán kutfőtanulmányok és magukban véve is elegendők volnának emléke megőrzésére. De van még egy műve, mely örökké forrásmunka gyanánt szerepelni. Ez »Régi Magyar Könyvtárá«-nak két hatalmas kötete. Soha senki sem cáfolta meg hatalmasabban, mint ő, azt a megcsontosodott balleitet, hogy a XVI.—XVII. századbeli magyar csak katona volt, ki beérte csekély vagyonának védelmezésével. Lomtárakból előszedett, elfelejtett magyar könyvek czímeinek följegyezgetésével mutatta ki, hogy a világot forrongásba hozó eszmék bizonyos körökben akkor is érdeklődést keltettek nálunk , hogy nemcsak írók voltak, alig gyanított számban, hanem olvasók is többen, mint általában hiszik. Szabó Károly mint egyetemi tanár is hálás emlékezetre méltó. Senki sem ismerte nálunk jobban a középkori görög és latin történetírókat s mig ezeknek kommentálása által sok kiváló ifjút nyert meg a legkomolyabb buvárlatoknak, másrészt mint előadó-tanár döntő hatással volt tanítványai tudományos és hazafias szellemének fölébresztésére, mindamellett is, hogy, kivált az utóbbi években, hangszervezete gyönge volt. A meggyőződés heve, mely az ősz tudóst melegítette, magával ragadta hallgatóit is és ha nem tehette is valamennyit történettudóssá, mindeniket barátjává tette a magyar történelemnek. Íme, néhány általánosság, leírva úgy, ahogy a haláláról szóló lesújtó hír közvetlen hatása alatt tehetem. Mennyi kedves és jellemző epizódot mondhatnék el róla magam is, mint a fiatalabb történetíró-nemzedéknek minden tagja, ki őt ismerni szerencsés volt. S éppen ma, szeptember elsején, pontosan egy esztendővel azután, hogy hosszabb uton utoljára kísérhettem őt. A leghosszabbra nem kisérhetem el. De sírjára teszem a megemlékezésnek ezt a szerény koszorúját, melyet a virágokban nem válogatva köthetek , s nem szégyenlem bevallani, hogy kényeim rezegnek rajta. Márki Sándor: Budapest, szept. 1. Ma délután több órai minisztertanács volt. Ferdinánd fejedelem nyilatkozatai. A »New-York Herald« egy munkatársa Szófiában legközelebb megintervieválta Ferdinánd fejedelmet s a beszélgetésről ma a következőket teszi közzé : A fejedelem magas lovagcsizmáiban és déli termetével egészen egy osztrák lovastiszt benyomását teszi ; Párisban »beau blond«-nak neveznék. A fejedelem súlyt helyez reá, hogy ő uralkodjék. Büszke népére s főleg arra, hogy már három éven át tarthatta magát. Tudja, hogy a mostani czár életében az orosz politika nem fog változni, de úgy látszik nem fél attól, hogy hasonló sors éri mint elődét, Battenberget. Közvetlenül az interwiew előtt a fejedelem Anglia diplomácziai képviselőjét fogadta. Ez úgy látszik kedvező jelentéseket hozott arról, hogy Anglia hajlandó elismerni a fejedelmet, mert feltűnően jókedvű volt. A levelező azután így folytatja: a látogatást Szófiában nagy politikai eseménynek tekintik, de az udvari bulletin nem tett jelentést róla, mely diszkrét jellemével kissé ellenkezik Burián osztrák-magyar képviselő zajos látogatásaival. Ferdinánd fejedelem úgy látszik kizárólag külpolitikával foglalkozik s a belügyeket Sztambulovnak engedi át. Bizonyos inczidensek s a fejedelem önálló cselekményei azt sejtetik, hogy egy napon Ferdinánd majd felszabadítja magát miniszterelnöke befolyása alól. De a nagy tömeg nem ismeri a viszonyokat s a fejedelmet a Sztambulov-kormány egyszerű tagjának tekinti. Nagyon el van terjedve az a nézet, hogy ha Sztambulov megköti a kereskedelmi szerződést Ausztria-Magyarországgal, ez Bulgária romlására vezet s Sztambulov Waterloo-jává válik. Levelező még elmondja, hogy Ferdinánd fejedelem kegyeletesen őrzi előde arczképét s azon koszorúkat és hódoló feliratokat, melyekkel a lakosság a szlivniczai győzőt megtisztelte. Mikor a fejedelem e tárgyakat a levelezőnek megmutatta, azt mondta: »Mindezt a palotában őrzöm addig, míg Szófiában A Westminster apátságunk lesz.« Monarchiánk és Oroszország. Pétervári táviratok szerint a »Novoje Vremja« ma figyelmet keltő czikkben foglalkozik Monarchiánk és Oroszország viszonyáról s azt mondja »ha nem tévedünk, Pétervárott elleneznek minden közeledést Ausztria-Magyarország irányában«. Meg vannak győződve, folytatja az orosz lap, hogy semmi szükség sincs a bécsi kabinettel való benső viszonyra, minthogy világosan kitűnt, hogy Ausztria- Magyarország balkán-félszigeti terveit más módon is lehet ellensúlyozni. A békét a helyzet teljesen biztosítja. Arra, hogy terveit Német- és Olaszország tovább is támogassa, a bécsi kabinet többé nem számíthat. Vilmos császár tervei a hármas szövetséghez távol álló hatalmakra kényelmetlenek lehetnek ugyan, de jellemük kezeskedik arról, hogy a császár nem helyesli az osztrákmagyar diplomáczia eszközeit. A német szocziáldemokraták. Egy hónap múlva, október elsején a német szocziáldemokráczia fejlődésében nevezetes fordulópont fog beállani. Akkor megszűnik ama súlyos kivételes törvények hatálya, melyeket tizenkét évvel ezelőtt a német parlament többsége is csak a Hödel-Nobilingféle merényletek lesújtó benyomása alatt fogadott el s azóta mindig csupán nehéz küzdelmek után hosszabbított meg. A múlt télen a kormány még szigorúbbá akarta tenni a szoczialista törvényeket, de e szándékát már a többség nem helyeselte. A tavaszszal pedig megtörténtek az új képviselőválasztások s megdöntötték az eddigi kartelltöbbséget. Vilmos császár az események hatása alatt határozta el, hogy a munkásmozgalmakkal járó bajokat nem erőszakos eszközökkel, hanem a jogos és méltányos kívánságoknak a törvény utján történő orvoslásával fogja elhárítani. Az ifjú császár tudvalevőleg egy híres kéziratban a szocziális reformok éráját proklamálta s a tettek mezejére lépett, hogy nemes szándékait valósítsa. Reformprogrammjába nem illettek a kivételes törvények, melyek tizenkét évi fennállásuk alatt különben sem tudták a mozgalmat sem fejlődésében gátolni, sem veszélyes természetéből kivetkőztetek Az erőszak és rendőri brutalitás, melyre minduntalan alkalmat adtak, még megfélemlítő hatást sem tett a munkások millióira; csak elkeserítették, elvadították őket s a szélsőbb elemek felülkerekedését segítették elő soraikban. A szoczialista organizácziót a kivételes törvény és kis ostromállapot legkevésbbé sem törte meg; leszoritotta ugyan a nyilvánosság mezejéről s ezzel kivonta a nyilvánosság ellenőrzése alól, minek következtében még veszedelmesebbé vált. De nemcsak meg nem bénitotta, hanem tetemesen fokozta erejét s minden képviselőválasztás alkalmából száz és százezrekkel szaporodott a szoczialista szavazatok száma. Épp oly kevéssé bírta az ostromállapot a párt erkölcsi önérzetét megingatni s éppen az a bizalom és elszántság, melylyel a jövő elé nézett, okozta, hogy nem használt dinamitot, nem követte az orosz nihilisták példáját, hanem, amennyire az adott körülmények engedték, forradalmi konvulziók nélkül várta be a napot, midőn maguk az uralkodó osztályok belátják annak szükségét, hogy egy és ugyanazon állam polgárai csak egy és ugyanazon törvények védelme és szigora alatt élhetnek. Ez a nap október elsején fog felvirradni. Tagadhatatlan, hogy a német közvélemény nagyon vegyes érzelmekkel tekint e nevezetes nap elé. A közvélemény alatt ezúttal nem a szociáldemokratákat értjük, kiket a siker, melyet e változás kétségkívül képvisel reájuk, többé-kevésbbé elbizakodottakká tesz. Maguk az uralkodó osztályok, melyek pedig eddig nem valami lelkesedéssel szavazták meg a szoczialista törvényt, nyugtalan érzelmekkel néznek október elseje elé s egészben inkább aggodalommal várják a fontos történeti nap bekövetkeztét. Az előzmények után ez kissé meglepő, hisz az osztályok nagy része sem kívánta, sőt éppen ellenezte a szoczialista törvények állandósítását. Tudnia kellett tehát, hogy egyszer csak elérkezik az idő, midőn Németország lakosságának egy tetemes része végre a közönséges törvények uralma alá fog helyeztetni. De bármennyire tudta is, most, midőn ez valósággá kezd válni, a birtokos osztályokban bizonyos nyugtalanság észlelhető s még a sajtóban sem dominál az az irány, mely a kivételes törvények megszüntetésétől a szociális béke visszatérését, az ellentétek enyhülését és egy egészséges társadalmi reformtevékenység megindítását reményt. Mégis valószínű, hogy azoknak lesz igazuk, kik optimista színben fogják fel a jövőt, s meg vannak győződve, hogy a német birodalom sokkal erősebb, sokkal hatalmasabb, semhogy le ne tudna mondani a kivételes intézkedésekről s a törvény rendes eszközeivel meg ne védhetné a belső nyugalmat, a személy- és vagyonbiztonságot, a társadalom közös életérdekeit. II. Vilmos császár is azok közé tartozik, kik áthatvák e meggyőződéstől. Reformokat akar, szocziális bajokat kíván orvosolni, de kezében tartja éles kardját is, hogy kérlelhetlenül lesújtsa mindazokra, kik reformtevékenységét kihágásokkal vagy erőszakossággal merik zavarni.A császár nem táplál aggodalmat a jövő alakulása iránt; tétez ugyan bizonyos óvatossági intézkedéseket s a múlt héten még Berlin csekély helyőrségének szaporítását is elrendelte. De máskülönben nem fél a jövő továbbfejlődésétől s bizonyosnak látszik, hogy józan nézeteit, bölcs felfogását a tények további alakulása igazolni fogja. Valóban semmi sem jelzi, hogy Németország szocziális forradalom előestéjén állana s hogy az uralkodó osztályokban az október elsei nap iránt való aggályok igazoltak lehetnének. Hónap elseje. — Leleplezés. — Mikor a nap-isten halandó fia, Phaeton feljutott az Olympra, s büszke elhatározásával szivében indult el valóban fényes származásának bebizonyítására : elébe lebbentek a szende H ó rák s ezek legbájosabbja szelíden igy szólott az igyekvőhöz: — Ifjú halandó, nehogy — a földiek módjára — bennünket hibáztass, ha szándékod balsorsot zudit a fejedre! Csakugyan ! Az emberek bolondokat követnek el s aztán átkozzák azt a perczet, a melyben születtek ; ráfogják, hogy rossz órában fogamzott meg valamely elhatározásuk s vallomásuk szerint nem ők voltak rosszak valamely napon, de a napjuk volt rossz s csak akkor ismerik be, hogy »ma jó napjuk volt«, a mikor ezt a napot valami nem annyira hasznos, mint kellemes foglalkozással töltötték el. Rágalmakat kennek az esztendőre, a századra s bizonyára jól tapogatódzott Phaetonnál Hóra kisasszony, a mikor kikérte magának az ügyével való szolidaritást. Jó órában legyen mondva, én — éppen mint gróf Andrássy Gyula — nem osztom a pénteki nap babonáját, útra kelek a hónap 7-ikén és 13-án s egy óra, egy nap iránt sem viseltetem ellenszenvvel — kivéve a hónap elsejét, ezt a nagy szédelgőt, hazugot, reklám-Csinálót és önzőt, a melynek detronizálására már itt az idő, leleplezésével pedig istennek és embernek tetsző dolgok vélek elkövetni. Van nekem egy kebelbarátom, aki szerfölött osztozik velem a hónap elsejének gyűlöletében. Hogy ne osztoznék ? Más mindenkor módjában van, hogy késő,déli órákig szenderegjen Morfeusz karjaiban, csak a hó elsején soha. Már két órakor reggel csődület támad ajtaja előtt. Ott látni egy hosszú, vékony és mindenekfelől kecskeszakállú urat, aki bizonyára szabó; egy halovány férfiú, akinek komoly jelleméből ítélve, őt csizmadiának kell tartanunk; egy gondosan fésült úrról aligha el nem hihetjük látatlanban , hogy a legközelebbi kávéház pénzügyminisztere, az a rosszkedvű asszonyság pedig nem hasonlatos másban a védőügyvédekkel, mint abban, hogy ő is az emberek szennyesét mossa fehérre és ügyel a gondjaira bízott fehérneműre, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. A társaságot élvezetesebbé teszi a háznak az az érdemes tisztviselője, akit — ha szent lenne — kulcsokkal rajzolnának le, mint szent Pétert. A díszküldöttség pedig áll a csukott ajtó előtt, mint Sión hegye s nem tágít, pedig Kati néni a takarítónő váltig állítja, hogy a »szobaur« rég eltávozott hazulról Soroksárra s csak három nap múlva fog visszatérni. De nem oda Buda! A korai vendégek nem tágítanak s időnkint erélyes kopogtatásokat alkalmaznak a csukott mennyország kapuira. Vannak, akik alkalmi mondatokkal kedveskednek a bent szurkolónak, a ki végre beleun a nagy lármába, félretolja a rekeszt s igy nagy hamarosan hazaérkezvén Soroksárról, igy aposztrofálja látogatóit: — De hát voltaképen mit is akarnak ilyen korán, hogy még aludni sem hagyják a tisztességes embert ? — Kérem, ma elseje van! így hangzik az uni sono válasz s ezzel aztán ki van fejezve, hogy mért van annyi egyénnek joga a szegény szobaurat felzörgetni, zaklatni és bosszantani. És ez a jelenet hónapról hónapra, minden elsején ismétlődik. Elseje! Hány embernek okoz keserűséget e nap, amelyen (ha ugyan a végrehajtó már előzőleg nem kimért meg a fáradságtól) azért söpörtük be a havi fizetés suhogó bankóit, hogy elsuhogjanak mindjárt a szélrózsa minden irányában.