Pesti Napló, 1890. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-28 / 297. szám

Melléklet a »Pesti Napló« október 28-ai (297.) számához. Fáik Miksa beszámolója. — Távirati tudósítás. — Arad, okt. 27. Fáik Miksa, városunk országgyűlési képvi­selője, ma délután érkezett ide. Csabáig tisztelgő kül­döttség ment eléje Szontagh Gyula nagykereskedő vezetése alatt, üdvözölve a kerület képviselőjét, ki meleg szavakban köszönte meg választói bizalmát és előzékenységét. Az aradi pályaudvaron Falkot nagy­számú közönség fogadta, mely lelkes éljenzésben tört ki a vonat berobogásakor. Falk megköszönve a szívé­lyes és fényes fogadtatást, hosszú kocsisortól kisérve a Fehér-kereszt szállóba hajtatott, melynek nagy termében délután 5 órakor tartotta meg beszámoló beszédét, a város nagyszámú választópolgárainak jelenlétében, kiknek sorában Fábián főispán, Salacz polgármester és Hász Sándor kir. tanácsos is ott voltak. A beszéd egész terjedelmében így hangzik: Tisztelt uraim!­­Ámbár úgy tavaly, mint némely megelőző év­ben szintén csak október vége felé jelentem meg tisztelt választóim körében, ez idén mégis külön­féle okoknál fogva korábban szerettem volna eb­beli kötelességemnek eleget tenni; reméltem is, hogy a képviselőház üléseinek berekesztése és a delegatio tanácskozásainak kezdete közt lesz néhány szabad napom, mely alatt ama szándékomat valósí­thatom. De a­mint tudni méltóztatik, a képviselőház tanács­kozásai mélyen belenyúltak még a delegatív üléssza­kába is, a­mely június végéig tartott, azóta pedig Arad város polgárainak figyelme sokféle, őket köz­vetlenül érdeklő ügyek által volt igénybe véve, úgy­hogy csakis most van alkalmam a múlt ülésszak alatt történtek némelyikéről nézeteimet elmondani. Magától értetik, hogy a megbeszélendő tárgyak között az első helyet azon változás foglalja el, mely a miniszterelnök személyére nézve történt. Készakarva szólok csakis személyi változásról és nem kabinet-vál­­ságról, vagy rendszerváltozásról, mert ilyen egyátalá­­ban nem volt. Parlamentáris monarchiában kormány­válság csak három esetben válik szükségessé: először ha a kormányon levő kabinet elveszti a korona bizal­mát ; másodszor ha az ellenzék, mely addig kisebb­ségben volt, többségre vergődik és aztán maga alakít új kormányt; ha a régi többség marad ugyan, de bármily okból megtagadja támogatását azon államférfiaktól, a­kik addig e támogatás alapján és annak segélyével korm­ányoztak. Azon változást, mely nálunk ez év tavaszán a miniszterelnök szemé­lyére nézve beállott, az említett okok egyike sem idézte elő. Az előbbi miniszterelnök egyetlenegy pillanatra sem vesztette el a korona bizalmát és még ez évi márczius elsején magam hallottam legille­tékesebb helyről azon nyilatkozatot, miszerint feltét­lenül kívánatos, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöki állását megtartsa. A második ok nem létezett, mert az ellenzék két árnyalata összetéve ma is csak oly ki­sebbséget képez, mint annak előtte. De a harmadik okról sem lehetett szó, mert köztudomású dolog és elvitázhatlan tények által be van bizonyítva, hogy t. i. a szabadelvű párt az utolsó perczig híven ragaszko­dott sok évi vezéréhez, hogy Tisza Kálmán, mint mi­niszterelnök, a legkényesebb kérdésekben több mint száz szavazatnyi többséggel rendelkezett, sőt hogy e többség annál nagyobb lelkesedéssel ragaszkodott a volt miniszterelnökhöz, minél mélyebben érezte önnön­­magát megsértve, azon méltatlan támadások által, melyek­et államférfiú ellen irányoztattak. Ama három okon kívül más tárgyilagos okot, mely egy parlamen­táris kormánynak bukását maga után vonhatná, én nem tudok és így nemcsak szólásmód, hanem a való­ságnak teljesen megfelelő volt az előbbi miniszterel­nöknek azon határozott kijelentése, hogy csakis tisz­tán személyes ok az, mely őt arra indítja, hogy tizenöt évig viselt hivataláról lemondjon. Ha ennek daczára az ellenzék azzal dicsekszik, hogy ő buktatta meg Tisza Kálmánt, akkor bátor volnék ezen tisztelt barátaimhoz azon kérdést intézni, vájjon mikor és mivel buktatták meg őt és vájjon tudnak-e ők az általam imént említetteken kívül még más parlamen­táris módot is egy kormány, vagy egy miniszter meg­buktatására ? Mert azt, hogy nem parlamentáris esz­közökkel, éktelen lármával, személyes támadásokkal, parlamenti botrányokkal megbuktatták, ezt éppen ők lehetnek legkevésbbé hajlandók bevallani, hisz ezzel valóban nem volna okuk dicsekedni, sőt miután ben­nük is megvan azon teljesen jogosult kívánság, hogy valamikor kormányra jussanak, magukra nézve is nagyon veszedelmes elméletet állítanának fel, ha a botrányt és a személyes insultust a parlamenti küz­delmekben megengedett fegyverek közé fel akarnák vétetni. Hogy a beállott személycsere semmiféle rend­szerváltozást nem jelent, hogy az egyáltalában az el­lenzék művének nem tartható és ennek semmiféle hasznot nem hajtott, a mellett az említett tárgyilagos okokon kívül, a dolog személyes oldala is tanúskodik. Kivéve azon kevés személyi változást, mely az által vált szükségessé, hogy a volt földmivelési miniszter a miniszterelnöki és belügyi miniszteri állást foglalta el, a régi kabinetben a legkisebb változás sem történt, ennek tagjai pedig egytől-egyig Tisza Kálmán javas­latára lettek kinevezve és hosszabb, vagy rövidebb ideig ezen államférfimnak hű és buzgó munkatársai voltak. Ha tehát az új cabinet elvi tekintetben ellen­tétben állana a régivel, akkor ezen miniszterek vagy akkor nem lettek volna őszinték, midőn Tiszához csatlakoztak, vagy most nem volnának őszinték, midőn Szapáryval járnak. Ily sértő feltevéssel pedig még az ellenzék sem meri illetni ama ki­tűnő férfiakat és így ezeknek hivatalban maradása csakis azt tanúsítja, hogy rendszerváltoztatásról nem lehet szó. De legszembetűnőbb bizonyíték e tekintet­ben az uj miniszterelnök személyisége. A miniszter­­elnöki széket ugyanis a régi miniszterek egyike fog­lalta el és pedig épen az, a­ki 1878-ban (mikor Széll Kálmán lelépése után majdnem lehetetlen volt pénz­ügyminisztert találni s ezen okból a Tisza-cabinet bukása elkerülhetlennek látszott) nem azon ambitió­­ból, hogy minden áron miniszterré legyen, mert ke­reskedelmi miniszterré való kineveztetése akkor gr. Szapáry Gyulának már zsebében volt, hanem azon nemes indokból, hogy az országot amaz izgalmas idő­ben egy miniszterválság veszélyeitől megóvja és Tisza Kálmánnak hivatalban maradását lehetségessé tegye, soha eléggé nem méltányolható önfeláldozással a pénzügyi tárcza átvételére vállalkozott — teljes tuda­tában annak, hogy ez által óriási terhet vesz vállaira s hogy az akkori rendkívül nehéz körülmények között ezen elhatározása által esetleg egész államférfim re­­putatióját koczkáztatja. így gr. Szapáry Gyula, mint a Tisza-cabinet pénzügyminisztere, éveken át fárado­zott azon háládatlan munkában, melynek eredményei külsőleg csak kevéssé voltak észlelhetők, hogy az or­szág pénzügyeit lassan, de folytonosan a javulás felé vigye s midőn évek múlva a pénzügyminiszteri tár­­czát ott hagyta, ez nem azért történt, mert közte s a miniszterelnök között bármi csekély differentia, vagy akár csak dissonantia is lett volna, hanem egészen más okokból, a­mi már abból is ki­tűnik, hogy gr. Szapáry, ezen lelépése után is, a kormánypártnak nemcsak tántoru­ltatlanul hit, hanem igen nehéz körülmények közt is egyik legtevékenyebb tagja maradt és soha nem szalasztott el valamely alkalmat, hogy Tisza Kálmán személye és kormánya iránti tiszteletének és ragaszkodásának kifejezést adjon. így, midőn a szabadelvű párt újév napján Tisza Kálmán miniszterelnöknél tisztelegni készült, gr. Szapáry Gyula vállalkozott arra, hogy a minisz­terelnököt a párt nevében üdvözölje. Midőn a véderő­törvény tárgyalása alatt az ellenzék az elkeseredett harczot a fővárosi bizottság tanácskozási termébe is át akarta vinni, gr. Szapáry volt az, a­ki, mint e bi­zottság tagja, bennünket, kik szintén a fővárosi bi­zottság tagjai vagyunk, maga körül csoportosított s a közgyűlésen személyesen élünkre állván, fényes győ­zelemre vezetett bennünket és velünk együtt a Tisza­­kormányt is, melynek ő amaz idő szerint nem volt tagja. A bizalom és ragaszkodás a két államférfi közt egyébiránt kölcsönös volt és gr. Szapáry Gyula miniszterségének egész ideje alatt, valahányszor Tisza Kálmán magát akár a képviselőházban, akár egyebütt helyettesíttetni kénytelen volt, ezen helyet­tesítéssel mindig s minden alkalommal a nemes grófot bízta meg. Midőn azután a Tisza-kabinet re­­constructiója került szóba s a volt miniszterelnök — időközben megszűnvén azon okok, melyek annak idején gr. Szapáry Gyula lelépését vonták maguk után — ez utóbbit felszólította, hogy mint földmive­lési miniszter újra a kabinetbe lépjen, a gróf e felszólításnak szívesen engedett és viszont Tisza Kálmán, midőn a lemondás nála már elhatározott dolog volt, ő felségének, nem, miként ez rendesen tör­ténni szokott, több államférfiul hanem egyedül és ki­zárólag gr. Szapáry Gyulát ajánlotta utódjául. A gróf pedig arra, hogy a cabinet élére álljon, csakis akkor tudta magát elhatározni, a midőn elődének a legünnepélyesebb formában adott azon ígéretét bírta, hogy annak támogatására számíthat . . . Ezek mind tények, a melyekből kiderül, hogy a beállott változás tisztán csak személyváltozás és sem­miféle új rendszert, vagy új programmot nem jelent. Mutatja ezt egyébiránt azon programmbeszéd is, melylyel gr. Szapáry Gyula úr miniszterelnöki minő­ségében magát bemutatta. Méltóztassék ebben akár csak egyetlen pontot megjelölni, a­mely a Tisza-kabi­net programmjától eltér. Az magától értetik, hogy ha két jeles művész ugyanazt a zenedarabot adja elő, egyes részletekben lehetnek eltérések, egyes nuancsok­­ban az illetőknek egyénisége fog kifejezésre jutni, de a lényegre nézve különbség nincsen. Hiszen az ellen­zék is, midőn saját állásának megkönnyebbítése czél­­jából a kormánynak megváltoztatott programutjáról szól, tulajdonképen csakis egy pontot szokott ki­emelni: a közigazgatás kérdését, pedig gr. Sza­páry ebben is elődjének nyomdokain jár, a­ki szintén épp oly világosan, mint határozottan a közigazgatás államosítása mellett nyilatkozott volt. Tisztelt ellenzéki barátaimnak kissé rövid emlé­kező tehetségük lehet, mert különben eszükbe kellene jutnia, hogy — a­miről tavalyi beszédemben e helyen is említést tettem —­ ők az utolsó időben már nem is Tisza Kálmán közigazgatási programmja ellen tettek kifogást, sőt azt egyenesen helyeselték, hanem csakis azon gyanúnak adtak kifejezést, hogy Tisza Kálmán, a­ki sok éven át a municipalizmus híve volt, bármi fennhangon hirdesse is a közigazgatás államosításának szükségét, ennek őszinte és erélyes keresztülvitelére nem lehet alkalmas. Látnivaló tehát, hogy az új miniszterelnök személyisége és múltja, va­lamint kormányra léptekor adott programmja is egy­aránt kizárják azon feltevést, mintha a beállott sze­mélyváltozás bármiféle rendszerváltozással azonos le­hetne. Csakis így lehetséges az, de így aztán termé­szetes is, hogy az említett személy­változás dac­ára a szabadelvű párt, mely épen az ellenzék részéről nagy előszeretettel Tisza Kálmán személyes pártja gya­nánt lett feltüntetve, az új kormány alatt is teljes számban együtt maradt, hogy abból egyetlen egy em­ber sem lépett ki, minek pedig meg kellett volna tör­ténni, ha valamely lényeges kérdésre nézve rendszer­­változás állott volna be, mert azt talán a túloldalon is méltóztatnak megengedni, hogy a kormánypártban is vannak független s öntudatos férfiak, a kik Tisza Kálmán vezérsége alatt is a zászlót követték s nem­csak azon személyt, ki a zászlót­­ vitte; a meddig ezek együtt maradnak, kell, hogy a zászló is ugyanaz maradt legyen. Ha pedig Tisza Kálmán, a mint ő magát kifejezte, egyszerű közlegényként ezen pártba belép s a­mint eddig tette s bizton mondhatom, tenni fogja ezentúl is, az ezen pártra támaszkodó kormányt híven és buzgón támogatja, akkor azon zászló, mely alatt ő most szolgál, semmi lényeges pontban nem különbözhetik attól, melyet ő maga, mint miniszter­­elnök lobogtatott. Mindezekről valamivel bővebben kellett szól­nom, hogy önök előtt teljesen tisztázzam a szabad­elvű pártnak álláspontját és helyzetét, mely párthoz magam is tartozom s ezentúl is tartozni szándéko­zom. Ezen párt minden elbizakodás nélkül, de nyu­godt lelkiismerettel és a szigorú kötelességteljesítés önérzetével pillanthat vissza az utolsó 15 évre, vala­mint tisztelettel és hálával fog mindenkor megemlé­kezni azon államférfiúról, a­ki ez idő alatt az ő ve­zére volt és a­ki utódjának az országot oly állapotban adta át, a­milyennek létrehozását másfél évtizeddel azelőtt, midőn a szabadelvű párt megalakult, magunk is alig hittük volna lehetségesnek. Nem szokásom önöket, tisztelt uraim, száraz számadatokkal untatni, de arra az iménti állításom bebizonyítása czéljából nincs is szükség. Nézzenek körül ez országban, irá­nyozzák figyelmüket a közállapotok bármely ágára és meg fognak győződni amaz állításom alaposságáról. Számlálják meg ma népiskoláinkat és látni fogják, mily mértékben szaporodtak azok és mennyire emelkedett ennek következtében az általános műveltség. A­hová pillantanak, örömmel fogják tapasztalni, mily gyors léptekkel haladt elő a magyarosodás még oly vidé­keken is, hol ezelőtt alig lehetett egy-egy magyar szót hallani. Ott vannak vasutaink. A fővonalak mind ki vannak építve és számtalan helyi érdekű mellék­vonal által tápláltatnak, úgy, hogy egyedül a magyar államvasút kezelése alatt álló hálózat a 8.000 kilo­métert fölül haladja. Iparunk, mely 15 év előtt — egy-két ritka kivétellel — a szó teljes értelmében kez­detleges volt, napról-napra szembetűnőleg halad és erélyes kereskedelmi miniszterünk kalauzolása mel­lett a legközelebbi években nagymérvű eredményeket helyez kilátásba. Kereskedésünk emelésére nemcsak eddig is lettek hatályos intézkedések életbeléptetve, hanem e téren is épen most a kormány kezdeménye­zése folytán örvendetes lendület várható és azon sok millió, melyet tengeri kikötőnkbe fektettünk, remél­hetőleg szintén nemsokára meg fogja hozni gyümöl­csét. És mit szóljak a pénzügyi helyzetről ? Csak egy­két adatot akarok egymással szembeállítani. Kevéssel a Tisza-kabinet megalakulása előtt kiadásaink fede­zésére 153 milliós kölcsönt kellett felvennünk, mely­nek névleges kamatja 6°/0 volt ugyan, de azon árke­retnél fogva, a­mely mellett ezen kölcsönt elhelyez­hettük, annak kamatja valósággal majdnem 8°/0-ot tett; ezen drága kölcsönt is csak öt évre kaptuk, még­pedig ezen rövid időre is csak úgy, hogy államja­vainkat kellett zálogul adnunk.Ma járadékkölcsönünk van, azaz : úgynevezett örökös adósság, melynek tőké­jét egyáltalában nem kell visszafizetni,mert a hitelező, a­ki annak idején még zálog mellett is csak öt esz­tendőre akar­t kölcsönözni, ma bízik a magyar állam fennállásában és fizetési képességében és nem kíván tőketörlesztést, tudván, hogy pénze jó kezekben van.­­ Míg 15 év előtt még 8°/0-ot kellett fizetnünk, ma még 5°/0-os adósságainkat is alacsonyabb kamatúnkra convertáljuk, és ezen alacsonyabb kamatú kölcsönök is ma kedvezőbb ár­keretnek örvendenek, mint annak idejében a magas kamatnak. Az 5°/0-os magyar föld­­tehermentesítési kötvények akkor átlagosan 80 kö­rül állottak; a 4°/0-osoknak árkelete ma 90. Az 5°/0-os papírjáradék igen közel áll a párthoz; a sors­játékos kölcsön, a­mely akkor csak különösen kedvező pillanatban tudott 80-on fölül emelkedni, ma 138-on áll és e mellett megcsináltunk még egy csekélységet: a regale-megváltást, a­mi szintén harmadfélszáz mil­lióra megy. De mindezeknél sokkal fontosabb az állam ház­tartásában beállott változás. Midőn Tisza Kálmán a kormányt átvette, a költségvetési deficit 30—40 millió között volt és már nagy haladásnak tekintet­tük, hogy 1875-ben 21 millióra szállott le ,zár­számadások pedig akkor a költségvetésben praelimi­­nált deficitnél rendesen sokkal magasabbat mutattak föl. Most a zárszámadások mindig kedvesebbek a költségvetésnél, deficit pedig egyáltalában nincs, sőt az 1891-iki költségvetés szerint még egy kis fölösleg is mutatkozik .... Nem folytatom to­vább az összehasonlítást. Tudom, hogy egy egész ország helyzetének ily kedvező változása soha és sehol nem lehet egyes ember, vagy egyes párt műve; minálunk sem az,­­ az érdem az egész nemzeté, melynek bámulatos életereje, hazafias áldozatkészsége hozta létre e fényes eredményt. De amaz erőt ébresz­teni kell és kifejteni, imez áldozatkészséget termé­keny talajra kell átvezetni, ez pedig első­sorban azon párt kötelessége, mely a törvényhozásban többséget képez és azon férfin feladata, a­ki az e pártból keletke­zett és arra támaszkodó kormány élén áll. Ennélfogva bátran ismételhetem, hogy igenis van okunk megelé­gedéssel pillantani vissza a lefolyt 15 évre, van okunk az uj vezér alatt, kit ugyanazon bizalom kisér, mely­ben elődje részesült, megmaradni azon az utón, a me­lyen ily örvendetes eredményeket elérnünk sikerült és lesz erőnk kétségtelenül még mindig létező bajokon segíteni s az országot erkölcsileg és anyagilag a vi­rágzásnak még magasabb foka felé vinni, így állván a dolog, könnyű lesz önöknek meg­ítélni, mit kelljen tartani azon hírekről, melyek sze­rint előbb vagy utóbb ismétlődni fogna az a proces­sus, mely 1875-ben a Deákpárt és a balközép közt lefolyt s melyet röviden fusionak szoktak nevezni. A napok követik egymást, de nem hasonlítanak egy­máshoz. Tessék csak az akkori viszonyokat a maiakkal összehasonlítani. A Deákpártnak min­dig, kezdettől fogva, az volt egyik gyönge oldala, hogy a pártvezér nem akart egyszersmind a kormány élére állani, az pedig, ki a kormány élén állott, nem volt egyszersmind a párt vezére is. Ezen anomá­lia hátrányai kevésbé voltak érezhetők, mig a kor­mány élén azon lángelméjü férfi állott, a kit néhány nappal ezelőtt egy egész nemzetnek fájdalma kisért a sírba s kinek emléke örökké fog élni a magyar nem­zet történetében ; azon férfi, kit Deák Ferencz maga is providentiálisnak mondott és ki reánk nézve csak­ugyan a gondviselésnek oly ritka értékű ajándéka volt, a milyennel az nem gyakran szokott boldogítani egy nemzetet. De midőn Andrássy Gyula gróf Bécsbe ment és Lónyay gróf vette át a miniszterelnöki tisz­tet — hiszen ma már tartózkodás nélkül szólhatunk ezekről a holgokról — a Deák-párt egysége már is komolyan veszélyeztetve lett; figyelmes szemlélő már akkor észlelhette, hogy ott közös név alatt már is két párt, egy Deák-párt és egy Lónyay-párt, létezett. Az akkori többségnek ezen belső felbomlása azután év­­ről-évre nagyobb dimensiókat vett és a pártnak co­­haesiója megfordított arányban állott az általa meg­oldandó feladatok nagyságához. Utóvégre minden higgadt politikusnak át kellett látni, hogy ily belső állapotok mellett ezen párt többé nem képes, egy­felől az anyagi helyzet óriási nehézségeit legyőzni, melyek onnan keletkeztek, hogy az alkotmány helyreállításának első éveiben kissé rohamosan akartuk helyreütni évtizedek mulasztásait és e mellett az ellenzékkel szemben a közjogi alapot is megvédeni. De viszont a balközép is 8 évi küzdelem után azon megyőződésre jutott, hogy a közjogi alap körül folytatott harczot a nemzet többsége nem he­lyesli és hogy ily meddő küzdelem folytatása által az országnak használni nem lehet. így keletkezett mind­két oldalon az egyesülés kívánsága. A Deák-párt szükségét érezte annak, hogy a balközép kitűnő te­hetségeivel kezet fogvon, segítsen az ország bajain és azon nagy talentumokat, a­melyek addig csak a ne­­gatív terén érvényesítették magukat, pozitív irányban hasznosítsa a közérdek szolgálatában. A Deák-párt tehát kész volt megosztani a hatalmat a balközéppel, míg ez utóbbi azon áldozatot hozta, hogy a közjogi alap elleni küzdelemről lemond, így azután megszűnt a Deák-párt, megszűnt a balközép és mind­kettőnek egyesüléséből keletkezett a szabadelvű párt, melynek együttes hazafias törekvései által az utolsó 15 év alatt szerencsésen el lettek érve az általam imént jelzett örvendetes eredmények. Hanem miként áll a dolog most ? Az ország helyzete nemcsak, hogy nem két­ségbeejtő, a­milyen 1874-ben volt, hanem oly örven­detes, a­milyennek azt akkor még legmerészebb ál­mainkban sem mertük volna remélni. A szabadelvű párt ma tömörebb és erősebb, mint valaha és teljesen képesnek érzi magát arra, hogy egy­maga is megold­hassa azon feladatokat, melyeket maga elé tűzött. Ő tehát segítségre nem szorul és bármennyire örülnénk mindnyájan, ha pozitív alkotásainkban részt akarná­nak venni azon kitűnő tehetségek, a­melyek nem csekély számmal a mérsékelt ellenzék soraiban megvannak, de meg vagyunk győződve, hogy, ha kell, czélunkat ezek nélkül is el fogjuk érni. Vi­szont a mérsékelt ellenzéknek nincs mit feláldoznia, mert ő maga kijelentette, hogy a kormány reform­­programmjával tökéletesen egyetért, ő csak ezen Pro­gramm valósítása körül tartja fenn magának az ellen­őrzés jogát. De hisz ez nemcsak az ellenzék feladata, hanem minden képviselőé, ki lelkiismeretesen akarja kötelességét teljesíteni és mi, a­kik a szabadelvű párt­hoz tartozunk, mi sem fogunk megelégedni azzal, ha a kormány nekünk szép szavakat ad, hanem csak akkor és csak addig követjük őt, ha és a­meddig ezen szavainak a tettek is megfelelnek. A mérsékelt ellen­zéknek ennélfogva az én igénytelen nézetem szerint, elvi szempontból, mint külön pártnak többé létjoga nincs. Hogy akar-e ennek daczára ezentúl is mint önálló párt fenmaradni vagy sem, annak eldöntése ő reá tartozik. De akár teszi, akár nem teszi, biztosan számíthatunk rá, hogy komoly reformtörekvéseinket — és a kormánypárt is csak ilyenekre gondol — tá­mogatni fogja, Így tehát a mérsékelt ellenzéknek, mint külön pártnak, további fennállása nekünk ezen általunk czélbavett reformoknál nem árthat, valamint e pártnak mint ilyennek feloszlása nekünk nem hasz­nálhat. Ennélfogva arra, hogy a szabadelvű párt a mérsékelt ellenzékkel, mint párttal, ez utóbbinak megszűnése érdekében bár­minő egyezkedésre lépjen, semmi ok,­­ az ilyen egyezkedésnek semmi haszna, vagy czélja nincs. Hazánkban, fájdalom, nem oly mindennapi dolog a tiszta jellem, a nagy tehetség és az őszinte hazafiasság oly egyesülése, a milyen a mérsékelt ellenzék nem egy tagjánál található és a kormánypártnak azon hála Istennek nem csekély számú elemei, kik hasonló tulajdonokkal dicseked­hetnek, kétségkívül örvendetes gyarapodásnak fog­nák tekinteni, hogyha ily férfiak, a­kik eddig vele szemben állottak, egyénenként külsőleg és formailag is hozzá csatlakozni készek volnának. Meg fog ez azonban történni előbb-utóbb minden paktum nélkül is, mert az illetők sokkal okosabb emberek, mintsem be ne látnák, hogy nincs értelme az oly táborkar fennállásának, melynek az országban hadserege nincs. Miután ily körülményesen szólottam a két nagy országgyűlési pártról, majdnem tiszteletlenség volna a harmadik, a függetlenségi párt, irányában, ha őt hallgatással mellőzném. Ezt annyival kevésbé tehetem, minthogy e pártnak egyik actiója, az tudni­illik, melyet a honossági törvény ügyében kifejtett, némi összeköttetésben áll azon változással, mely a miniszterelnök személyére nézve történt. Nem köve­tem ez ügy fejlődését minden, különben ismeretes stádiumain keresztül, csak a végsőről szólok. 1889. évi deczember 11-én, midőn a képvise­lőház a karácsonyi ünnepek előtti utolsó ülését tar­totta, a függetlenségi párt némely tagja magán után tudatta a miniszterelnökkel, hogy ha ő a Kossuth­­ügynek törvény által való elintézésére határozottabb ígéretet nem tesz, a szünidő alatt nagymérvű agitatiot fognak az egész országban megindítani és akkor Tisza Kálmán az ország nyugalma érdekében egy rögtön­zött nyilatkozatot tett a házban, a­nélkül, hogy e­árgyról minisztertársaival értekezett volna, ismétel­ten megígérve a honossági törvény oly módosításá­nak előterjesztését, mely a Kossuthra vonatkozó törvényszakaszra is kiterjeszkedik. Milyen lett volna ezen módosítás, nem tudom, hanem kevéssel ezen miniszterelnöki nyilatkozat után megjelent Kossuth Lajosnak ismeretes levele, s ebben e nagy hazánkfia újból és határozottan kifejti régi programmját, melynek leglényegesebb pontja az, hogy ő Magyar­­ország királyának soha el nem ismerheti azt, a ki egyszersmind Ausztria császára is. Midőn aztán a minisztertanácsban szóba jött a honossági törvény módosításának kérdése, a miniszterek kivétel nélkül oda nyilatkoztak, hogy ily körülmények közt a mi­niszterelnöknek deczember 11-én adott ígérete töb­bé nem teljesíthető. Akkor Tisza Kálmán előtt két út állott nyitva. Ha ő kevésbbé lelkiis­meretes államférfiú, kevésbé jó hazafi, akkor neki az ügy ezen stádiumában igen könnyű és egy­szersmind igen népszerű szerepe lehetett volna, csak azt kellett volna kijelentenie, hogy ő ragaszkodik az általa adott ígérethez és hogy azért lép vissza, mert nem sikerült neki a honossági törvénynek oly módo­sítását keresztülvinnie, a­milyent a függetlenségi párt és azzal együtt ő maga is kíván. Ez akkor nagyon népszerű dolog lett volna. Vagy pedig egyszerűen elfogadta volna összes minisztertársainak különben ál­tala is osztott nézetét, hogy a változott körülmé­nyek közt ígérete nem teljesíthető és szépen megma­radt volna állásában. És íme azon férfi, a­kiről az el­lenzék éveken át azt állította, hogy minden áron ra­gaszkodik a hatalomhoz, a­ki pedig önmaga irányá­ban mindig sokkal szigorúbb volt, mint bárki más iránt, ezen férfi — nem hajhászván a pillanatnyi nép­szerűséget és nem akarván megnehezíteni utódja és minisztertársai állását —, ama két, reá nézve, oly ké­nyelmes út mellőzésével, őszintén bevallotta, hogy ígéretét, melyet ő bona fide adott és melyet akkor az ország nyugalma érdekében szükségesnek tartott, a Kossuth levele után maga sem tartja beváltandónak, de miután szavát lekötötte, kénytelen ezen helyzetből a consequentiát levonni és állásától megválni, nem akarván, hogy bármily erős érveket hozhatna is fel álláspontjának megváltoztatása mellett, bárki is a jo­gosultságnak még csak látszatával is őket szószegőnek mondhassa. Ez Tisza Kálmán visszalépésének egy­szerű története és ebből láthatják önök azt is, hogy igazam volt, midőn beszédem elején azt mondom, hogy Tisza ezen visszalépésének oka tisztán személyes ter­mészetű volt és sem a kormánynak, sem a kormány­pártnak politikai elveivel semmi összefüggésben nincsen. Visszatérve a függetlenségi pártra, annak imént említett actiója egy mitrailleuse volt, a­mely hátra­felé sült el, a­mely azokat sebezte meg legérzéke­nyebben, kik azt fegyverül akarták használni, és nem a kormánypártot robbantotta szét, hanem a független­ségi párt sorait hozta nem csekély zavarba. Ennek keblében a viszály azóta nyíltan kitört és a pártnak kettészakadását vonta maga után; azonban ez az ő belső ügyét képezi, a­melylyel én ez alkalommal nem szándékozom tüzetesen foglalkozni. Csak azt akarom constatálni, hogy azon válaszfal, mely a függetlenségi pártot tőlünk elkülöníti, a scissio után is változatla­nul fennáll. A köztük nyilvánuló vélemény­különbség csakis alárendelt fontosságú részletekre vonatkozik; a fődologra nézve a párt mindkét árnyalata egyetért; mind a kettő a personal­umiót írja zászlajára, az ural­kodó személyének közösségén kívül Magyarország és Ausztria közt semmiféle közös ügyet el nem ismer és az 1867-iki kiegyezésnek közös és közösen tárgya­landó ügyekre vonatkozó határozmányait eltörlendők­­nek véli. A dolog nem új. Huszonhárom esztendő óta küzdünk ezen irány­zat ellen. A nemzet hét választás alkalmával bebizo­nyította, hogy túlnyomó többsége a mi részünkön áll és hogy az 1867-ben megalkott közjogi alapnak boly­gatását nem kívánja. Ezen pedig, a­mint mondom, egy cseppet sem fog változtatni az, hogy a független­ségi pártnak új árnyalata egynémely csekély fontos­ságú részletre nézve az eddigitől némileg különböző tacticát követni hajlandó. A külügyi kormányzat és a külföldi hatalmaknál levő diplomatiai képvi­selet kettéválasztásáról legújabb keletű ellenzéki barátaink is nagy bölcsen hallgatnak, talán visszaem­lékezvén boldogult Andrássy Gyula grófnak azon szavaira, miket akkor mondott, mikor valaki azt akarta neki demonstrálni, hogy ez semmi nehézséggel nem járna, ha a külföldi udvaroknál az osztrák csá­szárnak és a magyar királynak külön-külön képvise­lője volna. Erre Andrássy azt mondta: »az a két kép­viselő vagy mindig ugyanazt fogja mondani és akkor az egyik mindenesetre felesleges, vagy pedig egymás­sal ellentétbe fognak jönni és akkor mind a kettő felesleges, mert akkor ama külhatalom csakugyan nem fogja tudni, hogy mit kelljen a monarchia kül­ügyi politikájának tekintenie; azt-e, a­melyet az osz­trák császárnak, vagy pedig azt, melyet a magyar királynak képviselője tolmácsol.« A­mi a hadseregnek ketté­választását és külön magyar hadsereg felállítá­sát illeti, erről éppen e helyen és aztán folytatólag Müller Károly tisztelt barátommal folytatott polé­miában a sajtó terén is, már néhány év előtt oly részletesen és behatóan szóltam, hogy ma sincs mit hozzátennem. Kimutattam akkor számokkal, hogy egy­felől az ilyen rendszabály Magyarországnak óriási megterheltetésével járna, másfelől pedig úgy a ma­gunk, mint a monarchiának védképességét tetemesen csökkentené. Igaz, hogy a függetlenségi párt új ár­nyalata késznek nyilatkozik ezen változtatást nem egyszerre, hanem csak fokonként léptetni életbe, ha­nem egy lényegében hátrányos intézkedés nem válik jobbá, hanem csak rosszabbá azáltal, ha valamivel lassabban valósítjuk, mert a meglevő szervezet fel­bontottnak tekintendő azon pillanatban, a­mint a változás elvben el van fogadva, az új pedig csak évek múlva lépvén helyébe, időközben tulajdonképpen semmi sincs és nem irigyelném azon hadvezért, a­ki ily szétzilált hadsereg élére állíttatnék és még ke­vésbé azt az államot, a­melynek — ami pedig nincs kizárva — ezen átmeneti idő alatt egy ilyen hadse­reggel, vagy hadseregekkel háborúba kellene mennie.­­ Van azután még egy harmadik közösség köztünk és Ausztria közt és ez a vámterület közössége. Erre nézve is ismételten tüzetesen nyilatkoztam önök előtt, nevezetesen arra utalván, hogy jelenleg, midőn az európai államok egytől-egyig elzárkóznak a mi nyers terményeink elől, majdnem öngyilkosság volna, ha magunk megnehezítenék magunknak az érintkezést Ausztriával, mint azon egyetlen piaczc­al, mely előt­tünk még nyitva áll. Ezen érvnek súlya még fokozó­dott, mióta nálunk, főleg a jelenlegi kereskedelmi mi­niszter erélyes ac­iója következtében, a hazai ipar oly örvendetes lendületet nyert. Most, az igaz, a dolog még úgy áll, hogy Ausztria tőlünk veszi azon nyers terményeket, melyekre neki szüksége van, miután ő maga azokat elegendő mennyiségben előállítani nem képes, és viszont mi körülbelül hasonló összegért veszszük tőle azon iparczikkeket, a­melyeket itthon mostanig nem voltunk képesek elkészíteni. De ezen viszony, kell hogy ezentúl napról-napra reánk nézve kedvező módon változzék, mert Ausztria nem sza­poríthatja tetszése szerint nyers terményeit, ha­nem az ő jelenlegi termelése csekély ingadozá­sokkal mindig a mostani határokon belül fog ma­radni és igy ő mindig kénytelen lesz hiányát körülbelül a mostani mértékben a mi termékeinkből fedezni. De a mi hazai iparunk fejlesztésének ilyen előre megszabott határai nincsenek. Saját szorgal­munk, ügyességünktől fog függni e tekintetben napról­­napra tágasabb tért elfoglalni, de aztán ugyanezen mértékben csökkenni fog az iparc­ikkek azon mennyi­sége, melyet Ausztriából behozunk. A mérleg tehát évről-évre reánk nézve javulni fog és megbocsáthat­­lan hiba volna, ha mi magunk ezen előnyről le akar­nánk mondani. Végre még egy dolgot nem szabad szem elől tévesztenünk. A personal-unió lehetséges volt akkor, midőn Magyarországnak alkotmánya volt, Austriának pedig nem. Ha akkor valamely kérdésre nézve, mely körül a habsburgi monarchia valamennyi része ér­dekelve volt, a magyar király és Magyarország közt az egyetértés megvolt, ezzel a kérdés meg is volt oldva, mert Ausztriában ugyanazon fejedelem abso­­lut hatalommal uralkodott és igy azt, a mire nézve Magyarországgal egyezkedett, egyszerűen rádiktál­­hatta az osztrák tartományokra. De ma Ausztriának is van alkotmánya, sőt 1867-ben mi magunk tűztü­k ki a kiegyezés egyik feltételéül azt, hogy ő felsége az osztrák­­tartományoknak is alkotmányos kormányt adjon. Ő felségének tehát ma nemcsak a ma­gyar országgyűléssel, hanem az osztrák parlament­tel is egyetértésre kell jutnia; ha pedig ezen két képviselőtestület közt nézeteltérés van, akkor ő fel­sége azt sem az egyik, sem a másik oldalon egyszerű hatalmi szóval meg nem szüntetheti. Másfelől azon­ban az osztrák császár a magyar királylyal ellentétbe nem juthatván, a netaláni ellentét kiegyenlítésének a a két parlament által kell történnie, a­melyeknek va­lami módon való érintkezése e szerint elkerülhetetlen. Deák Ferencz tehát következetesen cselekedett, mi­dőn a közös ügyek tárgyalására egy parlamenti esz­közt hozott javaslatba, melyet delegatiónak neveznek. Következetes másfelől Kossuth Lajos is, a­ki azt mondja, hogy, szerinte a magyar király nem lehetvén egyszersmind ausztriai császár, a két állam közt, me­lyek mint idegenek állanak egymással szemben, nin­csen közös ügy és így közös ügyek elintézésére szol­gáló orgánumra nincs szükség. De ha, valaki azt mondja, a­mint függetlenségi barátaink mondják, hogy ő nem áll a 49-es alapon, ő nem vallja az úgy­nevezett incompatibilitási tant, hanem ellenkezőleg el­fogadja és kívánja, hogy Magyarország királya és Ausztria császára ugyanazon egy személy legyen, to­vábbá, hogy sem Magyarországon, sem Ausztriában az absolutizmust nem akarja visszaállítani, hanem itt is, ott is alkotmányos kormányzatot kíván, ha valaki ezt az álláspontot foglalja el, másfelől azonban meg­tagad minden eszközt az együttes érdekek közös gon­dozására , akkor nemcsak következetlenségbe esik, ha­nem merőben lehetetlen dolgot kíván. Visszatérve az országgyűlés múlt ülésszakára, nem lehet szándékom egyenként elősorolni mind­azon ügyeket, a­melyekkel az foglalkozott, de egyről mégis szólnom kell, mint a­mely Arad városát köz­vetlenül érdekli, és ez a királyi táblák decentralisa­­tiója. A­mi e kérdés elvi oldalát illeti, a szoros érte­lemben vett szakemberek nem voltak és talán ma sincsenek egy véleményen ez intézkedés czélszerűsé­­gére nézve; az országgyűlési vitákban azonban az ügynek ezen elvi oldaláról alig volt szó, hanem a vita kizárólag a székhelyek körül forgott. Előttem már évekkel ezelőtt tudva volt, hogy Arad városa igényel magának királyi táblát és az én szerény nézetem sze­rint ezen kívánság nemcsak a város szempontjából teljesen jogosult volt, hanem az igazságszolgáltatás érdekeinek is megfelelt volna. Iparkodtam is éveken át, még mielőtt e város részéről valami lépés történt volna, nézetemnek az irányadó körökben érvényt sze­rezni. De ott főleg Arad geographai fekvésének szem­pontjából oly nehézségek lettek felhozva, hogy sokkal előbb, mintsem ezen kérdés napirendre került, többek előtt — kiket szükség esetén meg is nevezhetek — nyilvánítottam, miszerint én részemről a lehetőt el fogom követni a végre, hogy Arad jogosult igényei tekintetbe vétessenek, de az eredményre nézve nem ringattam magamat illuziókban és a sikert legalább is kétesnek tartottam; ez pedig — mellesleg mondva — még oly időben történt, a midőn az igazságügyi tárcza még nem volt jelenlegi birtokosának kezében. Ennélfogva mindenkor tartózkodtam ez ügyben ígé­retet tenni és még tavalyi beszédemben is figyel­meztettem önöket, hogy szeretve tisztelt főispá­nunk hathatós közreműködésével mindent elköve­tek és fogok elkövetni, hogy ezért érjünk, de, hogy az eredmény nem tőlünk függ, hogy tehát jót­állást ezért senki sem vállalhat. Midőn azután a nagy küldöttséget megelőzőleg innen egy kisebb kül­döttség jött fel Budapestre, én elvezettem az ura­kat az akkori miniszterelnökhöz, a­kitől azon választ nyertük, hogy az ügy még nem fordult meg e minisz­tertanácsban, hogy tehát a székhelyekre nézve még semmiféle határozat nincs, hogy azonban a kormány mindenesetre iparkodni fog — a­mennyiben ezt az igazságszolgáltatás érdekeivel összeegyeztethetőnek tartja — Arad kívánságát tekintetbe venni. Akkor — hivatkozom az ama kis küldöttségben résztvett urakra és nevezetesen az aradi függetlenségi párt mélyen tisztelt elnökére is, a­ki szintén jelen volt — akkor én a miniszterelnök úr jelenlétében azt mondtam ama tisztelt barátaimnak, hogy: ime, a kormány ré­széről még semmiféle határozat nincs, az eldöntéstől még hónapok választanak el bennünket, ha tehát az­t hiszik, hogy ha más valaki lenne Arad városának országgyűlési képviselője, az vagy a kormánynál érvé­nyesíthető befolyásánál, vagy pedig a képviselőház tagjai előtti tekintélyénél fogva, nálamnál hatható­sabban és a siker nagyobb reményével mozdíthatná elő Arad városának ügyét, én azonnal kész va­gyok mandátumomról lemondani és helyemet át­engedni annak, a­ki nézetek szerint netalán sike­resebben járhatna el ez ügyben. Az urak akkor egyhangúlag visszautasították ezen ajánlatot, azon meggyőződésüknek adván kifejezést, hogy a­mit képviselő ez ügyben­­egyáltalában tehet, azt én is meg fogom tenni.­ Én pedig fölemelt fővel mond­hatom, hogy meg is tettem. És itt mindenek­előtt igazságot kell szolgáltatnom az igen tisztelt igazságügyminiszter úrnak, kijelentvén, hogy az ő ré­széről, valahányszor Arad ügye szóba jött, minden­kor a legrokonszenvesebb érdeklődéssel találkoztam, ő megengedte, hogy átküldjem neki mindazon levele­ket, melyeket innen a királyi táblák ügyében kaptam

Next