Pesti Napló, 1890. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1890-10-28 / 297. szám
Melléklet a »Pesti Napló« október 28-ai (297.) számához. Fáik Miksa beszámolója. — Távirati tudósítás. — Arad, okt. 27. Fáik Miksa, városunk országgyűlési képviselője, ma délután érkezett ide. Csabáig tisztelgő küldöttség ment eléje Szontagh Gyula nagykereskedő vezetése alatt, üdvözölve a kerület képviselőjét, ki meleg szavakban köszönte meg választói bizalmát és előzékenységét. Az aradi pályaudvaron Falkot nagyszámú közönség fogadta, mely lelkes éljenzésben tört ki a vonat berobogásakor. Falk megköszönve a szívélyes és fényes fogadtatást, hosszú kocsisortól kisérve a Fehér-kereszt szállóba hajtatott, melynek nagy termében délután 5 órakor tartotta meg beszámoló beszédét, a város nagyszámú választópolgárainak jelenlétében, kiknek sorában Fábián főispán, Salacz polgármester és Hász Sándor kir. tanácsos is ott voltak. A beszéd egész terjedelmében így hangzik: Tisztelt uraim!Ámbár úgy tavaly, mint némely megelőző évben szintén csak október vége felé jelentem meg tisztelt választóim körében, ez idén mégis különféle okoknál fogva korábban szerettem volna ebbeli kötelességemnek eleget tenni; reméltem is, hogy a képviselőház üléseinek berekesztése és a delegatio tanácskozásainak kezdete közt lesz néhány szabad napom, mely alatt ama szándékomat valósíthatom. De amint tudni méltóztatik, a képviselőház tanácskozásai mélyen belenyúltak még a delegatív ülésszakába is, amely június végéig tartott, azóta pedig Arad város polgárainak figyelme sokféle, őket közvetlenül érdeklő ügyek által volt igénybe véve, úgyhogy csakis most van alkalmam a múlt ülésszak alatt történtek némelyikéről nézeteimet elmondani. Magától értetik, hogy a megbeszélendő tárgyak között az első helyet azon változás foglalja el, mely a miniszterelnök személyére nézve történt. Készakarva szólok csakis személyi változásról és nem kabinet-válságról, vagy rendszerváltozásról, mert ilyen egyátalában nem volt. Parlamentáris monarchiában kormányválság csak három esetben válik szükségessé: először ha a kormányon levő kabinet elveszti a korona bizalmát ; másodszor ha az ellenzék, mely addig kisebbségben volt, többségre vergődik és aztán maga alakít új kormányt; ha a régi többség marad ugyan, de bármily okból megtagadja támogatását azon államférfiaktól, akik addig e támogatás alapján és annak segélyével kormányoztak. Azon változást, mely nálunk ez év tavaszán a miniszterelnök személyére nézve beállott, az említett okok egyike sem idézte elő. Az előbbi miniszterelnök egyetlenegy pillanatra sem vesztette el a korona bizalmát és még ez évi márczius elsején magam hallottam legilletékesebb helyről azon nyilatkozatot, miszerint feltétlenül kívánatos, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöki állását megtartsa. A második ok nem létezett, mert az ellenzék két árnyalata összetéve ma is csak oly kisebbséget képez, mint annak előtte. De a harmadik okról sem lehetett szó, mert köztudomású dolog és elvitázhatlan tények által be van bizonyítva, hogy t. i. a szabadelvű párt az utolsó perczig híven ragaszkodott sok évi vezéréhez, hogy Tisza Kálmán, mint miniszterelnök, a legkényesebb kérdésekben több mint száz szavazatnyi többséggel rendelkezett, sőt hogy e többség annál nagyobb lelkesedéssel ragaszkodott a volt miniszterelnökhöz, minél mélyebben érezte önnönmagát megsértve, azon méltatlan támadások által, melyeket államférfiú ellen irányoztattak. Ama három okon kívül más tárgyilagos okot, mely egy parlamentáris kormánynak bukását maga után vonhatná, én nem tudok és így nemcsak szólásmód, hanem a valóságnak teljesen megfelelő volt az előbbi miniszterelnöknek azon határozott kijelentése, hogy csakis tisztán személyes ok az, mely őt arra indítja, hogy tizenöt évig viselt hivataláról lemondjon. Ha ennek daczára az ellenzék azzal dicsekszik, hogy ő buktatta meg Tisza Kálmánt, akkor bátor volnék ezen tisztelt barátaimhoz azon kérdést intézni, vájjon mikor és mivel buktatták meg őt és vájjon tudnak-e ők az általam imént említetteken kívül még más parlamentáris módot is egy kormány, vagy egy miniszter megbuktatására ? Mert azt, hogy nem parlamentáris eszközökkel, éktelen lármával, személyes támadásokkal, parlamenti botrányokkal megbuktatták, ezt éppen ők lehetnek legkevésbbé hajlandók bevallani, hisz ezzel valóban nem volna okuk dicsekedni, sőt miután bennük is megvan azon teljesen jogosult kívánság, hogy valamikor kormányra jussanak, magukra nézve is nagyon veszedelmes elméletet állítanának fel, ha a botrányt és a személyes insultust a parlamenti küzdelmekben megengedett fegyverek közé fel akarnák vétetni. Hogy a beállott személycsere semmiféle rendszerváltozást nem jelent, hogy az egyáltalában az ellenzék művének nem tartható és ennek semmiféle hasznot nem hajtott, a mellett az említett tárgyilagos okokon kívül, a dolog személyes oldala is tanúskodik. Kivéve azon kevés személyi változást, mely az által vált szükségessé, hogy a volt földmivelési miniszter a miniszterelnöki és belügyi miniszteri állást foglalta el, a régi kabinetben a legkisebb változás sem történt, ennek tagjai pedig egytől-egyig Tisza Kálmán javaslatára lettek kinevezve és hosszabb, vagy rövidebb ideig ezen államférfimnak hű és buzgó munkatársai voltak. Ha tehát az új cabinet elvi tekintetben ellentétben állana a régivel, akkor ezen miniszterek vagy akkor nem lettek volna őszinték, midőn Tiszához csatlakoztak, vagy most nem volnának őszinték, midőn Szapáryval járnak. Ily sértő feltevéssel pedig még az ellenzék sem meri illetni ama kitűnő férfiakat és így ezeknek hivatalban maradása csakis azt tanúsítja, hogy rendszerváltoztatásról nem lehet szó. De legszembetűnőbb bizonyíték e tekintetben az uj miniszterelnök személyisége. A miniszterelnöki széket ugyanis a régi miniszterek egyike foglalta el és pedig épen az, aki 1878-ban (mikor Széll Kálmán lelépése után majdnem lehetetlen volt pénzügyminisztert találni s ezen okból a Tisza-cabinet bukása elkerülhetlennek látszott) nem azon ambitióból, hogy minden áron miniszterré legyen, mert kereskedelmi miniszterré való kineveztetése akkor gr. Szapáry Gyulának már zsebében volt, hanem azon nemes indokból, hogy az országot amaz izgalmas időben egy miniszterválság veszélyeitől megóvja és Tisza Kálmánnak hivatalban maradását lehetségessé tegye, soha eléggé nem méltányolható önfeláldozással a pénzügyi tárcza átvételére vállalkozott — teljes tudatában annak, hogy ez által óriási terhet vesz vállaira s hogy az akkori rendkívül nehéz körülmények között ezen elhatározása által esetleg egész államférfim reputatióját koczkáztatja. így gr. Szapáry Gyula, mint a Tisza-cabinet pénzügyminisztere, éveken át fáradozott azon háládatlan munkában, melynek eredményei külsőleg csak kevéssé voltak észlelhetők, hogy az ország pénzügyeit lassan, de folytonosan a javulás felé vigye s midőn évek múlva a pénzügyminiszteri tárczát ott hagyta, ez nem azért történt, mert közte s a miniszterelnök között bármi csekély differentia, vagy akár csak dissonantia is lett volna, hanem egészen más okokból, ami már abból is kitűnik, hogy gr. Szapáry, ezen lelépése után is, a kormánypártnak nemcsak tántorultatlanul hit, hanem igen nehéz körülmények közt is egyik legtevékenyebb tagja maradt és soha nem szalasztott el valamely alkalmat, hogy Tisza Kálmán személye és kormánya iránti tiszteletének és ragaszkodásának kifejezést adjon. így, midőn a szabadelvű párt újév napján Tisza Kálmán miniszterelnöknél tisztelegni készült, gr. Szapáry Gyula vállalkozott arra, hogy a miniszterelnököt a párt nevében üdvözölje. Midőn a véderőtörvény tárgyalása alatt az ellenzék az elkeseredett harczot a fővárosi bizottság tanácskozási termébe is át akarta vinni, gr. Szapáry volt az, aki, mint e bizottság tagja, bennünket, kik szintén a fővárosi bizottság tagjai vagyunk, maga körül csoportosított s a közgyűlésen személyesen élünkre állván, fényes győzelemre vezetett bennünket és velünk együtt a Tiszakormányt is, melynek ő amaz idő szerint nem volt tagja. A bizalom és ragaszkodás a két államférfi közt egyébiránt kölcsönös volt és gr. Szapáry Gyula miniszterségének egész ideje alatt, valahányszor Tisza Kálmán magát akár a képviselőházban, akár egyebütt helyettesíttetni kénytelen volt, ezen helyettesítéssel mindig s minden alkalommal a nemes grófot bízta meg. Midőn azután a Tisza-kabinet reconstructiója került szóba s a volt miniszterelnök — időközben megszűnvén azon okok, melyek annak idején gr. Szapáry Gyula lelépését vonták maguk után — ez utóbbit felszólította, hogy mint földmivelési miniszter újra a kabinetbe lépjen, a gróf e felszólításnak szívesen engedett és viszont Tisza Kálmán, midőn a lemondás nála már elhatározott dolog volt, ő felségének, nem, miként ez rendesen történni szokott, több államférfiul hanem egyedül és kizárólag gr. Szapáry Gyulát ajánlotta utódjául. A gróf pedig arra, hogy a cabinet élére álljon, csakis akkor tudta magát elhatározni, a midőn elődének a legünnepélyesebb formában adott azon ígéretét bírta, hogy annak támogatására számíthat . . . Ezek mind tények, a melyekből kiderül, hogy a beállott változás tisztán csak személyváltozás és semmiféle új rendszert, vagy új programmot nem jelent. Mutatja ezt egyébiránt azon programmbeszéd is, melylyel gr. Szapáry Gyula úr miniszterelnöki minőségében magát bemutatta. Méltóztassék ebben akár csak egyetlen pontot megjelölni, amely a Tisza-kabinet programmjától eltér. Az magától értetik, hogy ha két jeles művész ugyanazt a zenedarabot adja elő, egyes részletekben lehetnek eltérések, egyes nuancsokban az illetőknek egyénisége fog kifejezésre jutni, de a lényegre nézve különbség nincsen. Hiszen az ellenzék is, midőn saját állásának megkönnyebbítése czéljából a kormánynak megváltoztatott programutjáról szól, tulajdonképen csakis egy pontot szokott kiemelni: a közigazgatás kérdését, pedig gr. Szapáry ebben is elődjének nyomdokain jár, aki szintén épp oly világosan, mint határozottan a közigazgatás államosítása mellett nyilatkozott volt. Tisztelt ellenzéki barátaimnak kissé rövid emlékező tehetségük lehet, mert különben eszükbe kellene jutnia, hogy — amiről tavalyi beszédemben e helyen is említést tettem — ők az utolsó időben már nem is Tisza Kálmán közigazgatási programmja ellen tettek kifogást, sőt azt egyenesen helyeselték, hanem csakis azon gyanúnak adtak kifejezést, hogy Tisza Kálmán, aki sok éven át a municipalizmus híve volt, bármi fennhangon hirdesse is a közigazgatás államosításának szükségét, ennek őszinte és erélyes keresztülvitelére nem lehet alkalmas. Látnivaló tehát, hogy az új miniszterelnök személyisége és múltja, valamint kormányra léptekor adott programmja is egyaránt kizárják azon feltevést, mintha a beállott személyváltozás bármiféle rendszerváltozással azonos lehetne. Csakis így lehetséges az, de így aztán természetes is, hogy az említett személyváltozás dacára a szabadelvű párt, mely épen az ellenzék részéről nagy előszeretettel Tisza Kálmán személyes pártja gyanánt lett feltüntetve, az új kormány alatt is teljes számban együtt maradt, hogy abból egyetlen egy ember sem lépett ki, minek pedig meg kellett volna történni, ha valamely lényeges kérdésre nézve rendszerváltozás állott volna be, mert azt talán a túloldalon is méltóztatnak megengedni, hogy a kormánypártban is vannak független s öntudatos férfiak, a kik Tisza Kálmán vezérsége alatt is a zászlót követték s nemcsak azon személyt, ki a zászlót vitte; a meddig ezek együtt maradnak, kell, hogy a zászló is ugyanaz maradt legyen. Ha pedig Tisza Kálmán, a mint ő magát kifejezte, egyszerű közlegényként ezen pártba belép s amint eddig tette s bizton mondhatom, tenni fogja ezentúl is, az ezen pártra támaszkodó kormányt híven és buzgón támogatja, akkor azon zászló, mely alatt ő most szolgál, semmi lényeges pontban nem különbözhetik attól, melyet ő maga, mint miniszterelnök lobogtatott. Mindezekről valamivel bővebben kellett szólnom, hogy önök előtt teljesen tisztázzam a szabadelvű pártnak álláspontját és helyzetét, mely párthoz magam is tartozom s ezentúl is tartozni szándékozom. Ezen párt minden elbizakodás nélkül, de nyugodt lelkiismerettel és a szigorú kötelességteljesítés önérzetével pillanthat vissza az utolsó 15 évre, valamint tisztelettel és hálával fog mindenkor megemlékezni azon államférfiúról, aki ez idő alatt az ő vezére volt és aki utódjának az országot oly állapotban adta át, amilyennek létrehozását másfél évtizeddel azelőtt, midőn a szabadelvű párt megalakult, magunk is alig hittük volna lehetségesnek. Nem szokásom önöket, tisztelt uraim, száraz számadatokkal untatni, de arra az iménti állításom bebizonyítása czéljából nincs is szükség. Nézzenek körül ez országban, irányozzák figyelmüket a közállapotok bármely ágára és meg fognak győződni amaz állításom alaposságáról. Számlálják meg ma népiskoláinkat és látni fogják, mily mértékben szaporodtak azok és mennyire emelkedett ennek következtében az általános műveltség. Ahová pillantanak, örömmel fogják tapasztalni, mily gyors léptekkel haladt elő a magyarosodás még oly vidékeken is, hol ezelőtt alig lehetett egy-egy magyar szót hallani. Ott vannak vasutaink. A fővonalak mind ki vannak építve és számtalan helyi érdekű mellékvonal által tápláltatnak, úgy, hogy egyedül a magyar államvasút kezelése alatt álló hálózat a 8.000 kilométert fölül haladja. Iparunk, mely 15 év előtt — egy-két ritka kivétellel — a szó teljes értelmében kezdetleges volt, napról-napra szembetűnőleg halad és erélyes kereskedelmi miniszterünk kalauzolása mellett a legközelebbi években nagymérvű eredményeket helyez kilátásba. Kereskedésünk emelésére nemcsak eddig is lettek hatályos intézkedések életbeléptetve, hanem e téren is épen most a kormány kezdeményezése folytán örvendetes lendület várható és azon sok millió, melyet tengeri kikötőnkbe fektettünk, remélhetőleg szintén nemsokára meg fogja hozni gyümölcsét. És mit szóljak a pénzügyi helyzetről ? Csak egykét adatot akarok egymással szembeállítani. Kevéssel a Tisza-kabinet megalakulása előtt kiadásaink fedezésére 153 milliós kölcsönt kellett felvennünk, melynek névleges kamatja 6°/0 volt ugyan, de azon árkeretnél fogva, amely mellett ezen kölcsönt elhelyezhettük, annak kamatja valósággal majdnem 8°/0-ot tett; ezen drága kölcsönt is csak öt évre kaptuk, mégpedig ezen rövid időre is csak úgy, hogy államjavainkat kellett zálogul adnunk.Ma járadékkölcsönünk van, azaz : úgynevezett örökös adósság, melynek tőkéjét egyáltalában nem kell visszafizetni,mert a hitelező, aki annak idején még zálog mellett is csak öt esztendőre akart kölcsönözni, ma bízik a magyar állam fennállásában és fizetési képességében és nem kíván tőketörlesztést, tudván, hogy pénze jó kezekben van. Míg 15 év előtt még 8°/0-ot kellett fizetnünk, ma még 5°/0-os adósságainkat is alacsonyabb kamatúnkra convertáljuk, és ezen alacsonyabb kamatú kölcsönök is ma kedvezőbb árkeretnek örvendenek, mint annak idejében a magas kamatnak. Az 5°/0-os magyar földtehermentesítési kötvények akkor átlagosan 80 körül állottak; a 4°/0-osoknak árkelete ma 90. Az 5°/0-os papírjáradék igen közel áll a párthoz; a sorsjátékos kölcsön, amely akkor csak különösen kedvező pillanatban tudott 80-on fölül emelkedni, ma 138-on áll és e mellett megcsináltunk még egy csekélységet: a regale-megváltást, ami szintén harmadfélszáz millióra megy. De mindezeknél sokkal fontosabb az állam háztartásában beállott változás. Midőn Tisza Kálmán a kormányt átvette, a költségvetési deficit 30—40 millió között volt és már nagy haladásnak tekintettük, hogy 1875-ben 21 millióra szállott le ,zárszámadások pedig akkor a költségvetésben praeliminált deficitnél rendesen sokkal magasabbat mutattak föl. Most a zárszámadások mindig kedvesebbek a költségvetésnél, deficit pedig egyáltalában nincs, sőt az 1891-iki költségvetés szerint még egy kis fölösleg is mutatkozik .... Nem folytatom tovább az összehasonlítást. Tudom, hogy egy egész ország helyzetének ily kedvező változása soha és sehol nem lehet egyes ember, vagy egyes párt műve; minálunk sem az, az érdem az egész nemzeté, melynek bámulatos életereje, hazafias áldozatkészsége hozta létre e fényes eredményt. De amaz erőt ébreszteni kell és kifejteni, imez áldozatkészséget termékeny talajra kell átvezetni, ez pedig elsősorban azon párt kötelessége, mely a törvényhozásban többséget képez és azon férfin feladata, aki az e pártból keletkezett és arra támaszkodó kormány élén áll. Ennélfogva bátran ismételhetem, hogy igenis van okunk megelégedéssel pillantani vissza a lefolyt 15 évre, van okunk az uj vezér alatt, kit ugyanazon bizalom kisér, melyben elődje részesült, megmaradni azon az utón, a melyen ily örvendetes eredményeket elérnünk sikerült és lesz erőnk kétségtelenül még mindig létező bajokon segíteni s az országot erkölcsileg és anyagilag a virágzásnak még magasabb foka felé vinni, így állván a dolog, könnyű lesz önöknek megítélni, mit kelljen tartani azon hírekről, melyek szerint előbb vagy utóbb ismétlődni fogna az a processus, mely 1875-ben a Deákpárt és a balközép közt lefolyt s melyet röviden fusionak szoktak nevezni. A napok követik egymást, de nem hasonlítanak egymáshoz. Tessék csak az akkori viszonyokat a maiakkal összehasonlítani. A Deákpártnak mindig, kezdettől fogva, az volt egyik gyönge oldala, hogy a pártvezér nem akart egyszersmind a kormány élére állani, az pedig, ki a kormány élén állott, nem volt egyszersmind a párt vezére is. Ezen anomália hátrányai kevésbé voltak érezhetők, mig a kormány élén azon lángelméjü férfi állott, a kit néhány nappal ezelőtt egy egész nemzetnek fájdalma kisért a sírba s kinek emléke örökké fog élni a magyar nemzet történetében ; azon férfi, kit Deák Ferencz maga is providentiálisnak mondott és ki reánk nézve csakugyan a gondviselésnek oly ritka értékű ajándéka volt, a milyennel az nem gyakran szokott boldogítani egy nemzetet. De midőn Andrássy Gyula gróf Bécsbe ment és Lónyay gróf vette át a miniszterelnöki tisztet — hiszen ma már tartózkodás nélkül szólhatunk ezekről a holgokról — a Deák-párt egysége már is komolyan veszélyeztetve lett; figyelmes szemlélő már akkor észlelhette, hogy ott közös név alatt már is két párt, egy Deák-párt és egy Lónyay-párt, létezett. Az akkori többségnek ezen belső felbomlása azután évről-évre nagyobb dimensiókat vett és a pártnak cohaesiója megfordított arányban állott az általa megoldandó feladatok nagyságához. Utóvégre minden higgadt politikusnak át kellett látni, hogy ily belső állapotok mellett ezen párt többé nem képes, egyfelől az anyagi helyzet óriási nehézségeit legyőzni, melyek onnan keletkeztek, hogy az alkotmány helyreállításának első éveiben kissé rohamosan akartuk helyreütni évtizedek mulasztásait és e mellett az ellenzékkel szemben a közjogi alapot is megvédeni. De viszont a balközép is 8 évi küzdelem után azon megyőződésre jutott, hogy a közjogi alap körül folytatott harczot a nemzet többsége nem helyesli és hogy ily meddő küzdelem folytatása által az országnak használni nem lehet. így keletkezett mindkét oldalon az egyesülés kívánsága. A Deák-párt szükségét érezte annak, hogy a balközép kitűnő tehetségeivel kezet fogvon, segítsen az ország bajain és azon nagy talentumokat, amelyek addig csak a negatív terén érvényesítették magukat, pozitív irányban hasznosítsa a közérdek szolgálatában. A Deák-párt tehát kész volt megosztani a hatalmat a balközéppel, míg ez utóbbi azon áldozatot hozta, hogy a közjogi alap elleni küzdelemről lemond, így azután megszűnt a Deák-párt, megszűnt a balközép és mindkettőnek egyesüléséből keletkezett a szabadelvű párt, melynek együttes hazafias törekvései által az utolsó 15 év alatt szerencsésen el lettek érve az általam imént jelzett örvendetes eredmények. Hanem miként áll a dolog most ? Az ország helyzete nemcsak, hogy nem kétségbeejtő, amilyen 1874-ben volt, hanem oly örvendetes, amilyennek azt akkor még legmerészebb álmainkban sem mertük volna remélni. A szabadelvű párt ma tömörebb és erősebb, mint valaha és teljesen képesnek érzi magát arra, hogy egymaga is megoldhassa azon feladatokat, melyeket maga elé tűzött. Ő tehát segítségre nem szorul és bármennyire örülnénk mindnyájan, ha pozitív alkotásainkban részt akarnának venni azon kitűnő tehetségek, amelyek nem csekély számmal a mérsékelt ellenzék soraiban megvannak, de meg vagyunk győződve, hogy, ha kell, czélunkat ezek nélkül is el fogjuk érni. Viszont a mérsékelt ellenzéknek nincs mit feláldoznia, mert ő maga kijelentette, hogy a kormány reformprogrammjával tökéletesen egyetért, ő csak ezen Programm valósítása körül tartja fenn magának az ellenőrzés jogát. De hisz ez nemcsak az ellenzék feladata, hanem minden képviselőé, ki lelkiismeretesen akarja kötelességét teljesíteni és mi, akik a szabadelvű párthoz tartozunk, mi sem fogunk megelégedni azzal, ha a kormány nekünk szép szavakat ad, hanem csak akkor és csak addig követjük őt, ha és ameddig ezen szavainak a tettek is megfelelnek. A mérsékelt ellenzéknek ennélfogva az én igénytelen nézetem szerint, elvi szempontból, mint külön pártnak többé létjoga nincs. Hogy akar-e ennek daczára ezentúl is mint önálló párt fenmaradni vagy sem, annak eldöntése ő reá tartozik. De akár teszi, akár nem teszi, biztosan számíthatunk rá, hogy komoly reformtörekvéseinket — és a kormánypárt is csak ilyenekre gondol — támogatni fogja, Így tehát a mérsékelt ellenzéknek, mint külön pártnak, további fennállása nekünk ezen általunk czélbavett reformoknál nem árthat, valamint e pártnak mint ilyennek feloszlása nekünk nem használhat. Ennélfogva arra, hogy a szabadelvű párt a mérsékelt ellenzékkel, mint párttal, ez utóbbinak megszűnése érdekében bárminő egyezkedésre lépjen, semmi ok, az ilyen egyezkedésnek semmi haszna, vagy czélja nincs. Hazánkban, fájdalom, nem oly mindennapi dolog a tiszta jellem, a nagy tehetség és az őszinte hazafiasság oly egyesülése, a milyen a mérsékelt ellenzék nem egy tagjánál található és a kormánypártnak azon hála Istennek nem csekély számú elemei, kik hasonló tulajdonokkal dicsekedhetnek, kétségkívül örvendetes gyarapodásnak fognák tekinteni, hogyha ily férfiak, akik eddig vele szemben állottak, egyénenként külsőleg és formailag is hozzá csatlakozni készek volnának. Meg fog ez azonban történni előbb-utóbb minden paktum nélkül is, mert az illetők sokkal okosabb emberek, mintsem be ne látnák, hogy nincs értelme az oly táborkar fennállásának, melynek az országban hadserege nincs. Miután ily körülményesen szólottam a két nagy országgyűlési pártról, majdnem tiszteletlenség volna a harmadik, a függetlenségi párt, irányában, ha őt hallgatással mellőzném. Ezt annyival kevésbé tehetem, minthogy e pártnak egyik actiója, az tudniillik, melyet a honossági törvény ügyében kifejtett, némi összeköttetésben áll azon változással, mely a miniszterelnök személyére nézve történt. Nem követem ez ügy fejlődését minden, különben ismeretes stádiumain keresztül, csak a végsőről szólok. 1889. évi deczember 11-én, midőn a képviselőház a karácsonyi ünnepek előtti utolsó ülését tartotta, a függetlenségi párt némely tagja magán után tudatta a miniszterelnökkel, hogy ha ő a Kossuthügynek törvény által való elintézésére határozottabb ígéretet nem tesz, a szünidő alatt nagymérvű agitatiot fognak az egész országban megindítani és akkor Tisza Kálmán az ország nyugalma érdekében egy rögtönzött nyilatkozatot tett a házban, anélkül, hogy eárgyról minisztertársaival értekezett volna, ismételten megígérve a honossági törvény oly módosításának előterjesztését, mely a Kossuthra vonatkozó törvényszakaszra is kiterjeszkedik. Milyen lett volna ezen módosítás, nem tudom, hanem kevéssel ezen miniszterelnöki nyilatkozat után megjelent Kossuth Lajosnak ismeretes levele, s ebben e nagy hazánkfia újból és határozottan kifejti régi programmját, melynek leglényegesebb pontja az, hogy ő Magyarország királyának soha el nem ismerheti azt, a ki egyszersmind Ausztria császára is. Midőn aztán a minisztertanácsban szóba jött a honossági törvény módosításának kérdése, a miniszterek kivétel nélkül oda nyilatkoztak, hogy ily körülmények közt a miniszterelnöknek deczember 11-én adott ígérete többé nem teljesíthető. Akkor Tisza Kálmán előtt két út állott nyitva. Ha ő kevésbbé lelkiismeretes államférfiú, kevésbé jó hazafi, akkor neki az ügy ezen stádiumában igen könnyű és egyszersmind igen népszerű szerepe lehetett volna, csak azt kellett volna kijelentenie, hogy ő ragaszkodik az általa adott ígérethez és hogy azért lép vissza, mert nem sikerült neki a honossági törvénynek oly módosítását keresztülvinnie, amilyent a függetlenségi párt és azzal együtt ő maga is kíván. Ez akkor nagyon népszerű dolog lett volna. Vagy pedig egyszerűen elfogadta volna összes minisztertársainak különben általa is osztott nézetét, hogy a változott körülmények közt ígérete nem teljesíthető és szépen megmaradt volna állásában. És íme azon férfi, akiről az ellenzék éveken át azt állította, hogy minden áron ragaszkodik a hatalomhoz, aki pedig önmaga irányában mindig sokkal szigorúbb volt, mint bárki más iránt, ezen férfi — nem hajhászván a pillanatnyi népszerűséget és nem akarván megnehezíteni utódja és minisztertársai állását —, ama két, reá nézve, oly kényelmes út mellőzésével, őszintén bevallotta, hogy ígéretét, melyet ő bona fide adott és melyet akkor az ország nyugalma érdekében szükségesnek tartott, a Kossuth levele után maga sem tartja beváltandónak, de miután szavát lekötötte, kénytelen ezen helyzetből a consequentiát levonni és állásától megválni, nem akarván, hogy bármily erős érveket hozhatna is fel álláspontjának megváltoztatása mellett, bárki is a jogosultságnak még csak látszatával is őket szószegőnek mondhassa. Ez Tisza Kálmán visszalépésének egyszerű története és ebből láthatják önök azt is, hogy igazam volt, midőn beszédem elején azt mondom, hogy Tisza ezen visszalépésének oka tisztán személyes természetű volt és sem a kormánynak, sem a kormánypártnak politikai elveivel semmi összefüggésben nincsen. Visszatérve a függetlenségi pártra, annak imént említett actiója egy mitrailleuse volt, amely hátrafelé sült el, amely azokat sebezte meg legérzékenyebben, kik azt fegyverül akarták használni, és nem a kormánypártot robbantotta szét, hanem a függetlenségi párt sorait hozta nem csekély zavarba. Ennek keblében a viszály azóta nyíltan kitört és a pártnak kettészakadását vonta maga után; azonban ez az ő belső ügyét képezi, amelylyel én ez alkalommal nem szándékozom tüzetesen foglalkozni. Csak azt akarom constatálni, hogy azon válaszfal, mely a függetlenségi pártot tőlünk elkülöníti, a scissio után is változatlanul fennáll. A köztük nyilvánuló véleménykülönbség csakis alárendelt fontosságú részletekre vonatkozik; a fődologra nézve a párt mindkét árnyalata egyetért; mind a kettő a personalumiót írja zászlajára, az uralkodó személyének közösségén kívül Magyarország és Ausztria közt semmiféle közös ügyet el nem ismer és az 1867-iki kiegyezésnek közös és közösen tárgyalandó ügyekre vonatkozó határozmányait eltörlendőknek véli. A dolog nem új. Huszonhárom esztendő óta küzdünk ezen irányzat ellen. A nemzet hét választás alkalmával bebizonyította, hogy túlnyomó többsége a mi részünkön áll és hogy az 1867-ben megalkott közjogi alapnak bolygatását nem kívánja. Ezen pedig, amint mondom, egy cseppet sem fog változtatni az, hogy a függetlenségi pártnak új árnyalata egynémely csekély fontosságú részletre nézve az eddigitől némileg különböző tacticát követni hajlandó. A külügyi kormányzat és a külföldi hatalmaknál levő diplomatiai képviselet kettéválasztásáról legújabb keletű ellenzéki barátaink is nagy bölcsen hallgatnak, talán visszaemlékezvén boldogult Andrássy Gyula grófnak azon szavaira, miket akkor mondott, mikor valaki azt akarta neki demonstrálni, hogy ez semmi nehézséggel nem járna, ha a külföldi udvaroknál az osztrák császárnak és a magyar királynak külön-külön képviselője volna. Erre Andrássy azt mondta: »az a két képviselő vagy mindig ugyanazt fogja mondani és akkor az egyik mindenesetre felesleges, vagy pedig egymással ellentétbe fognak jönni és akkor mind a kettő felesleges, mert akkor ama külhatalom csakugyan nem fogja tudni, hogy mit kelljen a monarchia külügyi politikájának tekintenie; azt-e, amelyet az osztrák császárnak, vagy pedig azt, melyet a magyar királynak képviselője tolmácsol.« Ami a hadseregnek kettéválasztását és külön magyar hadsereg felállítását illeti, erről éppen e helyen és aztán folytatólag Müller Károly tisztelt barátommal folytatott polémiában a sajtó terén is, már néhány év előtt oly részletesen és behatóan szóltam, hogy ma sincs mit hozzátennem. Kimutattam akkor számokkal, hogy egyfelől az ilyen rendszabály Magyarországnak óriási megterheltetésével járna, másfelől pedig úgy a magunk, mint a monarchiának védképességét tetemesen csökkentené. Igaz, hogy a függetlenségi párt új árnyalata késznek nyilatkozik ezen változtatást nem egyszerre, hanem csak fokonként léptetni életbe, hanem egy lényegében hátrányos intézkedés nem válik jobbá, hanem csak rosszabbá azáltal, ha valamivel lassabban valósítjuk, mert a meglevő szervezet felbontottnak tekintendő azon pillanatban, amint a változás elvben el van fogadva, az új pedig csak évek múlva lépvén helyébe, időközben tulajdonképpen semmi sincs és nem irigyelném azon hadvezért, aki ily szétzilált hadsereg élére állíttatnék és még kevésbé azt az államot, amelynek — ami pedig nincs kizárva — ezen átmeneti idő alatt egy ilyen hadsereggel, vagy hadseregekkel háborúba kellene mennie. Van azután még egy harmadik közösség köztünk és Ausztria közt és ez a vámterület közössége. Erre nézve is ismételten tüzetesen nyilatkoztam önök előtt, nevezetesen arra utalván, hogy jelenleg, midőn az európai államok egytől-egyig elzárkóznak a mi nyers terményeink elől, majdnem öngyilkosság volna, ha magunk megnehezítenék magunknak az érintkezést Ausztriával, mint azon egyetlen piaczcal, mely előttünk még nyitva áll. Ezen érvnek súlya még fokozódott, mióta nálunk, főleg a jelenlegi kereskedelmi miniszter erélyes aciója következtében, a hazai ipar oly örvendetes lendületet nyert. Most, az igaz, a dolog még úgy áll, hogy Ausztria tőlünk veszi azon nyers terményeket, melyekre neki szüksége van, miután ő maga azokat elegendő mennyiségben előállítani nem képes, és viszont mi körülbelül hasonló összegért veszszük tőle azon iparczikkeket, amelyeket itthon mostanig nem voltunk képesek elkészíteni. De ezen viszony, kell hogy ezentúl napról-napra reánk nézve kedvező módon változzék, mert Ausztria nem szaporíthatja tetszése szerint nyers terményeit, hanem az ő jelenlegi termelése csekély ingadozásokkal mindig a mostani határokon belül fog maradni és igy ő mindig kénytelen lesz hiányát körülbelül a mostani mértékben a mi termékeinkből fedezni. De a mi hazai iparunk fejlesztésének ilyen előre megszabott határai nincsenek. Saját szorgalmunk, ügyességünktől fog függni e tekintetben naprólnapra tágasabb tért elfoglalni, de aztán ugyanezen mértékben csökkenni fog az iparcikkek azon mennyisége, melyet Ausztriából behozunk. A mérleg tehát évről-évre reánk nézve javulni fog és megbocsáthatlan hiba volna, ha mi magunk ezen előnyről le akarnánk mondani. Végre még egy dolgot nem szabad szem elől tévesztenünk. A personal-unió lehetséges volt akkor, midőn Magyarországnak alkotmánya volt, Austriának pedig nem. Ha akkor valamely kérdésre nézve, mely körül a habsburgi monarchia valamennyi része érdekelve volt, a magyar király és Magyarország közt az egyetértés megvolt, ezzel a kérdés meg is volt oldva, mert Ausztriában ugyanazon fejedelem absolut hatalommal uralkodott és igy azt, a mire nézve Magyarországgal egyezkedett, egyszerűen rádiktálhatta az osztrák tartományokra. De ma Ausztriának is van alkotmánya, sőt 1867-ben mi magunk tűztük ki a kiegyezés egyik feltételéül azt, hogy ő felsége az osztráktartományoknak is alkotmányos kormányt adjon. Ő felségének tehát ma nemcsak a magyar országgyűléssel, hanem az osztrák parlamenttel is egyetértésre kell jutnia; ha pedig ezen két képviselőtestület közt nézeteltérés van, akkor ő felsége azt sem az egyik, sem a másik oldalon egyszerű hatalmi szóval meg nem szüntetheti. Másfelől azonban az osztrák császár a magyar királylyal ellentétbe nem juthatván, a netaláni ellentét kiegyenlítésének a a két parlament által kell történnie, amelyeknek valami módon való érintkezése e szerint elkerülhetetlen. Deák Ferencz tehát következetesen cselekedett, midőn a közös ügyek tárgyalására egy parlamenti eszközt hozott javaslatba, melyet delegatiónak neveznek. Következetes másfelől Kossuth Lajos is, aki azt mondja, hogy, szerinte a magyar király nem lehetvén egyszersmind ausztriai császár, a két állam közt, melyek mint idegenek állanak egymással szemben, nincsen közös ügy és így közös ügyek elintézésére szolgáló orgánumra nincs szükség. De ha, valaki azt mondja, amint függetlenségi barátaink mondják, hogy ő nem áll a 49-es alapon, ő nem vallja az úgynevezett incompatibilitási tant, hanem ellenkezőleg elfogadja és kívánja, hogy Magyarország királya és Ausztria császára ugyanazon egy személy legyen, továbbá, hogy sem Magyarországon, sem Ausztriában az absolutizmust nem akarja visszaállítani, hanem itt is, ott is alkotmányos kormányzatot kíván, ha valaki ezt az álláspontot foglalja el, másfelől azonban megtagad minden eszközt az együttes érdekek közös gondozására , akkor nemcsak következetlenségbe esik, hanem merőben lehetetlen dolgot kíván. Visszatérve az országgyűlés múlt ülésszakára, nem lehet szándékom egyenként elősorolni mindazon ügyeket, amelyekkel az foglalkozott, de egyről mégis szólnom kell, mint amely Arad városát közvetlenül érdekli, és ez a királyi táblák decentralisatiója. Ami e kérdés elvi oldalát illeti, a szoros értelemben vett szakemberek nem voltak és talán ma sincsenek egy véleményen ez intézkedés czélszerűségére nézve; az országgyűlési vitákban azonban az ügynek ezen elvi oldaláról alig volt szó, hanem a vita kizárólag a székhelyek körül forgott. Előttem már évekkel ezelőtt tudva volt, hogy Arad városa igényel magának királyi táblát és az én szerény nézetem szerint ezen kívánság nemcsak a város szempontjából teljesen jogosult volt, hanem az igazságszolgáltatás érdekeinek is megfelelt volna. Iparkodtam is éveken át, még mielőtt e város részéről valami lépés történt volna, nézetemnek az irányadó körökben érvényt szerezni. De ott főleg Arad geographai fekvésének szempontjából oly nehézségek lettek felhozva, hogy sokkal előbb, mintsem ezen kérdés napirendre került, többek előtt — kiket szükség esetén meg is nevezhetek — nyilvánítottam, miszerint én részemről a lehetőt el fogom követni a végre, hogy Arad jogosult igényei tekintetbe vétessenek, de az eredményre nézve nem ringattam magamat illuziókban és a sikert legalább is kétesnek tartottam; ez pedig — mellesleg mondva — még oly időben történt, a midőn az igazságügyi tárcza még nem volt jelenlegi birtokosának kezében. Ennélfogva mindenkor tartózkodtam ez ügyben ígéretet tenni és még tavalyi beszédemben is figyelmeztettem önöket, hogy szeretve tisztelt főispánunk hathatós közreműködésével mindent elkövetek és fogok elkövetni, hogy ezért érjünk, de, hogy az eredmény nem tőlünk függ, hogy tehát jótállást ezért senki sem vállalhat. Midőn azután a nagy küldöttséget megelőzőleg innen egy kisebb küldöttség jött fel Budapestre, én elvezettem az urakat az akkori miniszterelnökhöz, akitől azon választ nyertük, hogy az ügy még nem fordult meg e minisztertanácsban, hogy tehát a székhelyekre nézve még semmiféle határozat nincs, hogy azonban a kormány mindenesetre iparkodni fog — amennyiben ezt az igazságszolgáltatás érdekeivel összeegyeztethetőnek tartja — Arad kívánságát tekintetbe venni. Akkor — hivatkozom az ama kis küldöttségben résztvett urakra és nevezetesen az aradi függetlenségi párt mélyen tisztelt elnökére is, aki szintén jelen volt — akkor én a miniszterelnök úr jelenlétében azt mondtam ama tisztelt barátaimnak, hogy: ime, a kormány részéről még semmiféle határozat nincs, az eldöntéstől még hónapok választanak el bennünket, ha tehát azt hiszik, hogy ha más valaki lenne Arad városának országgyűlési képviselője, az vagy a kormánynál érvényesíthető befolyásánál, vagy pedig a képviselőház tagjai előtti tekintélyénél fogva, nálamnál hathatósabban és a siker nagyobb reményével mozdíthatná elő Arad városának ügyét, én azonnal kész vagyok mandátumomról lemondani és helyemet átengedni annak, aki nézetek szerint netalán sikeresebben járhatna el ez ügyben. Az urak akkor egyhangúlag visszautasították ezen ajánlatot, azon meggyőződésüknek adván kifejezést, hogy amit képviselő ez ügybenegyáltalában tehet, azt én is meg fogom tenni. Én pedig fölemelt fővel mondhatom, hogy meg is tettem. És itt mindenekelőtt igazságot kell szolgáltatnom az igen tisztelt igazságügyminiszter úrnak, kijelentvén, hogy az ő részéről, valahányszor Arad ügye szóba jött, mindenkor a legrokonszenvesebb érdeklődéssel találkoztam, ő megengedte, hogy átküldjem neki mindazon leveleket, melyeket innen a királyi táblák ügyében kaptam