Pesti Napló esti kiadás, 1891. január (42. évfolyam, 2-31. szám)

1891-01-02 / 2. szám

Budapest, január 2.­­ Külpoltikai nyilat­kozatok. A tegnapi újévi tisz­telgéseknél egy európai uralkodó sem tett olyan nyi­latkozatokat melyek a nemzetközi viszonyok szem­pontjából általánosabb figyelmet kelthetnének. És ez természetes­­. Első­sorban nem merült fel semmi spec­iális kérdés, mely aggodalmakat kelthetne a jö­vő alakulata iánt, másrészt pedig általános nyilat­kozatokat a hlyzetről­­, legutóbbi hetekben majd­nem mindegyk uralko­dónak nyílt alkalma tenni a tró­nbeszédben, melylyel a parlament őszi vagy téli ülésszakát megnyitotta. Azóta az európai helyzet nem változott, a nagyhatalmak egymáshoz való viszonya a régi maradt s a b­ékekilátások sem nem gyarapodtak, sem nem csökkentek s igy természetesen az újabb nyilatkozatok szüksége sem forog fenn. Vilmos császár tegnap is fogadta a diplomáczia és a tábor­noki kar szokásos tisztelgését, de ő maga csak arra szorítkozott, hogy meleg szálakban köszönje meg a figyelmet. Ugyanígy tett Rómában Umberto ki­rály. Kissé bőbeszédűbb volt Párisban Carnot­ur, de az ő beszéde­­ lényegileg mind egyformák s igy a tegnapi sem mo­nd semmi újat. A szokásos frázisok vannak ben­e Francziaország nagyságáról, hatalmáról, haladásr­ól és a szex­ etetéről minden más emzet iránt. A­ki­s a franczia politika törekvéseit e beszédből akarná meg­emelni, az nagyon téves követ­kezményekre jutna. I­zonyos figyelmet érdemelnek a brüsszeli tisztelgé­sk alkalmából tett nyilatkoza­tok, de tisztán csak fégitim saját belső, házi ügyei szempontjából. A poli­kai világot ott tudvalevőleg két nagy kérdés foglalkoz­­tja: az általános szavazatjog és az általános védköt­elezettség behozatala. A mos­tani kormánypárti többség egyik eszmével sem ro­konszenvez, de tegna­p csakis az általános szavazatjog ellen mert határozat­tan síkra szállani. Az üd­vözlő beszédekre, melyet a képviselőház elnöke Lipót királyhoz intézett, szónok kiemelte, hogy merő agyrémek nem fogják a kamarát megtéveszteni. Ellenben Brüsszel város polgármestere az általános védkötelezettséget­ ho­zta szóba, reményét fejezve ki, hogy a belga véderő nemsokára ez alapon fog újjá­­szerveztetni. II. Lipó­t király válaszáról a távirat nem ad felvilágosítást. Valószínűleg a királyném is reflektált a t­­­vetett kérdésekre, mert mint al­kotmányos uralkod­ó,nem akart a pártok küzdelmeibe avatkozni, s az isi­ekkel szemben személyesen is ál­lást foglalni. la: A porta és ö rög patriarkátus. A­mit előre le­hetett látni, az n*t­örtént. Oroszország hiva­talosan bele ir­atkozott a török-görög egy­házi viszályba, termész-­etesen csak a legbékésebb szel­lemben, csupán azért,, hogy a portának baráti szol­gálatokat tegyen, a­mi­ tudvalevőleg százados törekvé­se az orosz politikának. A múlt héten ugyanis a he­­rakleai, darkoszi és k­halonadoni metropoliták szemé­lyesen a szultán palotájába mentek, hogy előadják ne­ki, milyen sajnos következményei vannak a mostani vi­szálynak s azon kérést i­ntézték hozzá, hogy teljesítse a pátriárkátus kívánsága­it s ezzel állítsa vissza az egy­házi békét. Az illetők e­zen lépését Nelidov orosz nagy­követ azzal támogatta, hogy első hragománját a pa­lotába küldötte azon nyilatkozat tételére, hogy a szultán atyai belátását­­ bízza eldönteni, nem lenne-e helyes a küszöbön álló görög ünnepekkel szemben a pátriárkhátusnak lehetőivé tenni, hogy a templomokat ismét megnyissa a hívek számára. Nelidov úr e ké­rése már ma egy het­e történt, de még mindig nem tudni, volt-e gyakorla­ti sikere. Mindenesetre külö­nös, hogy orosz részt v­tt a szultánra, ki a dologban egészen ártatlan, s­­­em a patriarkhátusra, mely a viszályt egyenesen provokálta, igyekeznek nyo­mást gyakorolni. A porta tett már elég en­gedményt, végre a pa­riarkátuson lenne a sor en­gedni. Figyelmet érdeml­­, hogy Athénból éppen most újabb zavargások­ hely­eznek kilátásba Kréta szige­tére. A görög kormán­­y megtudta, hogy nagyobb számú menekült készül a szigetre visszatérni s ott uj zavargást előidézd. Enn­­ek következtében Athénben állítólag bizonyos elővigyázati intézkedéseket tesz­? /­­nek. Váljon ez intézkedések titkos czélja nem éppen az ellenkező, vagyis a krétai mozgalmak további szitása, az még a jövő titka. De Konstantinápolyban méltán gyanakodhatnak Delyanisz úr ezen elővigyá­zati intézkedéseinek őszinteségében. A főpapok hagyatéka. A királyi adományozás­ból egyházi javadalmat élvezett főpapok elhalálozása alkalmából a javadalmi törzsvagyonnak és az ingyen visszamaradó tárgyaknak a hagyatéki tömegből való elkülönítése és a hiányzó javadalmi értékeknek a tömegből való kiegészítése alkalmából a vallás- s köz­­oktatásügyi miniszter mint az egyházi javadalom képviselője és az elhunyt főpap örökösei közt felme­rülő vitás kérdések végérvényes eldöntésére hivatott vegyes bizottság tagjaivá az 1891-ik év tar­talmára, mint értesülünk, a vallás- s közoktatásügyi minisztérium részéről B­o­n­c­z Ferencz közalapítvá­nyi kir. ügyigazgató, egyszersmind előadóvá is ; — az igazságügyi minisztérium részéről P­e­c­h­a­t­a Endre osztálytanácsos, a pénzügyminisztérium részéről dr. P­e­r­­­b­e­r­g Artur osztálytanácsos, és a kir. kúria részéről B­a­l­á­z­s­y Antal és O­s­v­a­l­d Sándor kúriai birák neveztettek ki. Újévi üdvözletek. Az országos függetlenségi és 48-as pártnak a fővárosban időző tagjai is tegnap szép számmal jelentek meg Irányi Dániel lakatos­­utczai lakásán, hogy az új év alkalmával üdvözöljék őt, mint a párt elnökét. Justh Gyula a párt egyik alelnöke intézett rövid beszéd Irányihoz, mint a párt elnökéhez és vezéréhez. Hangsúlyozta, hogy nem a szokás, hanem a benső vonzalom hozta el a párt tagjait hozzá, mint a párt kitűnő ve­zéréhez. Kivon neki minden jót, erőt és egész­séget, kitartást a párt eszméiért való további küzdelemhez. Ők is hívek fognak maradni ezekhez a nagy eszmékhez, a­melyekért lelkesedéssel fognak küzdeni, a nagyrabecsült vezér alatt. Az élénk éljen­zéssel fogadott beszédre, mely Irányit észrevehetőig meghatotta, Irányi körülbelül a következőleg vála­szolt : Ámbár kellemesen, de mégis meg vagyok le­­petve tisztelt barátaim megjelenése és üdvözlése által, miután ez eddigelé a mi pártunkban nem volt szokás. A nélkül is meg voltam és meg lettem volna győződ­ve, hogy önök irántam barátsággal és bizalommal vi­seltetnek, a­minek annyi éven keresztül folytonos bi­zonyságát szolgáltatták. Nem tehetem azonban, hogy ezen megtisztelő látogatásukért hálás köszönetet ne mondjak. A múlt év, miként azt mindnyájan sajnosan tudjuk, válságos volt pártunkra nézve, mely válság azon­ban a nagy többség törhetetlen elvi hűsége, valamint polgártársainknak rendíthetetlen ragaszkodása folytán programmunkhoz nem volt oly káros, mint a­milyen önöknek és választóinak elvhűsége nélkül lehetett volna. Én, tisztelt barátaim, egyenlő vagyok önökkel, önök bizalmából és legfeljebb, mint mondani szokás, első az egyenlők között. A mi pártunk vezére nem egy ember, hanem a programra, melyet közösen álla­pítottunk meg s a­melyhez tántoríthatatlanul ragasz­kodunk. A mai nappal kezdődő év erős küzdelemre fog újra alkalmat szolgáltatni nekünk. Egy ősi intézmény­nek, mely régebben az alkotmányos szabadságnak erős bástyája volt, védelmére kell síkra szállnunk. Mi azt a kötelességet is elszántan fogjuk teljesíteni s mig a közigazgatás megjavítását magunk is óhajtjuk, annak államosítását minden erőnkből ellenezni el va­gyunk tökélve s remélem, hogy e harczban a nemzet­nek úgy rokonszenvére, mint támogatására számít­hatunk. És most fogadják, tisztelt barátaim, ismételt köszönetemet megjelenésükért és jókivánataikért és engedjék, hogy viszont én is az isten áldását kérjem arra, hogy engem jövőre is barátjuknak, testvérük­nek tekintsenek, miként én barátaimnak és testvé­rimnek tekintem önöket.­­ Az élénk helyeslések­től kísért és éljenzésekkel fogadott beszéd után a párt tagjai szives búcsút vettek Irányi Dánieltől. — — A horvát-szlavén nemzeti párt nevé­­ben Vukotinovich Lajos a pártklub elnöke a következő táviratot intézte báró Podmaniczky Frigyeshez, a szabadelvű párt elnökéhez: »Az új év leköszöntése alkalmából bátorkodom exczellencziád­­nak a horvát-szlavon nemzeti párt nevében alázatos és legőszintébb szerencse-kivánataimat tolmácsolni.« Báró Podmaniczky szívélyesen válaszolt e táviratra, viszonozván a szerencsekivánatokat, amaz óhaját fejezi ki, hogy a nemzeti párt a szabadelvű párttal mindig szívélyes egyetértésben éljen. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA, A fele­l­etlen. Irta : SIDE­R HAGGARD. 1­ 1. Fejezet. Régen­t idők. Quatermain Allan megírta naplóját. Ennek utolsó lapjain, melyek közv­etlenül halála előtti fel­jegyzéseit tartalmazzák, utal arra, hogy elhunyt ne­jéről máshol emlékezett meg hosszasan. Midőn Allan meghalt, papírjai az én kezembe kerültek, mert irodalmi hagyatékának rendezésével engem bízott meg. Két ké­iratot találtam azokban, melyek közül ime itt az egek. A másik egy egyszerű elbeszélés, melyben Allan nem volt személyesen érde­kelve. Egész zulu-novella, melynek meséjét maga an­nak hőse beszélte el Allannak. De ezzel most nincs semmi dolgunk. Az első kézirat így szól: Gyakran gondoltam arra, hogy le kellene írnom házasságom történetét és azt, miként vesztettem el nőmet, kit nem birok elfelejteni. Azóta számos év múlt el. A régi seb egy kissé behegedt, bár a jó Isten tudja, hogy mennyit szen­vedtem. Kétszer, vagy háromszor hozzá fogtam az íráshoz. Egyszer azért hagytam azt félbe, mert nem tudtam elviselni a fájdalmat, mely az írás közben új­ra feléledt. Másodszor azért, mert el kellett utaznom s ez az utazás hónapokat vett igénybe. Harmadszor meg azért maradt félbe a munka, mert egy kaffir fiú azzal gyújtott be a kályhába. De most, miután itt vagyok Angliában s van elég szabad időm, negyedszer kísérlem meg a mun­kát. Ha sikerül bevégeznem, az elbeszélés talán ér­dekelni fog sokakat, kik azt halálom után olvassák. Előbb nem akarom, hogy nyilvánosságra jusson. — Elég borzalmas arra... hogy érdeket keltsen mások­ban is. Egy hittérítő fia vagyok. Atyám eredetileg egy kis plébánia gondozó­­ volt Oxfordshireben. Anyá­­mat már évekkel azé­t vette mielőtt oda jutó Négy gyermeke volt, a­kik közül én voltam a leg­ifjabb. Meglehetősen emlékszem a helyre, a­hol akkor éltünk. Régi, hosszan elnyúló szürke ház volt, mely az útra nézett. Terebélyes nagy fa volt a kertben, nem emlékszem rá, milyen. Odvas volt belül s mi gyerme­kek gyakran bújtunk el benne, midőn játszottunk. Még élénken áll előttem az a magas ágy, mely­ben feküdtünk. Édes anyánk fölénk hajolt és meg­csókolt, midőn aludni mentünk. Hányszor ébredtem fel álmomból, ha gyertyával kezében állott ágyunk­nál s reánk hajolt. Ágyunk felett a falban egy kereszt­vas volt. Jól tudom még ma is, mennyire megrémül­tem, midőn legidősebb bátyám kezeimet arra illesz­tette s arra kényszerített, hogy a levegőben tartsam magamat. Mindössze ennyire emlékszem régi otthonunk­ról. Régóta elszakadtam onnan, de egyszer még meg fogom látogatni. Valamivel messzebb a háztól egy másik még nagyobb ház emelkedett az út mentén. Vastag vas­rácsok zárták el a bejáratot. A két kapuoszlopon két kő­ oroszlán feküdt, melyektől rettenetesen féltem. Ez az érzés talán sejtelem volt. A ház sötéten nézett az útra és sűrü sövénynyel volt körülvéve. Nyáron néhány virág díszlett az ud­varban, a­mi egy kissé barátságosabb szint adott a helynek. Carson úr lakott e házban. Valamelyik kará­csony estéjén, apám kivándorlását közvetlenül meg­előzőleg lehetett, mert máskép nem emlékezném reá , mi gyermekek oda mentünk a karácsony­ esti ünnepélyre. Nagy társaság volt együtt és vörös mellényes szolgák állottak az ajtónál. Az ebédlőben, mely söté­­ten volt bebutorozva, állott a karácsonyfa. Carson úr előtte állott. Hatalmas fekete ember volt. Egész ma­gatartása a megtestesült nyugalmat mutatta s vas­tag aranyláncra telve volt lelógó csecsebecsékkel. Mi gyermekek azt hittük, hogy Carson öreg­ember már, de tény, hogy akkor nem volt több negy­ven évesnél. Fiatal korában, mint később értesültem, sokat utazott. Hat vagy hét évvel e karácsonyest előtt nő­sült meg. Egy félig spanyol nőt vett el, pápistát, mint apám szokta mondani. Nagyon jól emlékezem még reá. Kis nőcske volt, rendkívül csinos, kerekded arc­c­al. Fekete sze­mei és fehér fogai egyaránt fénylettek. Furcsa kiejtéssel beszélt angolul. De úgy hi­szem, hogy én is különösen nézhettem ki. Hajam ég felé állott, mint most, mert ma is birtokomban van egy kis arczkép, melyet anyám készített, s ezen a ké­pen különös gond volt a hajra fordítva, mert úgy lát­szik, ez tűnt fel rajtam leginkább. Emlékezetembe vésődött ez az est. Carson asz­­szony egy idegenszerű úrhoz fordult, a­ki mellette ál­lott, s aranykeretű szemüvegével annak vállai­ra ütve, így szólott hozzá: — Nézd csak, kedves unokafivérem, nézd csak azt a kis fiút azokkal a nagy, barna szemekkel. Haja úgy áll, — mit is mondjak, — mint akár egy kefe. Milyen különös kis fiú. A szélles válla idegen ur bajuszát simogatta és Carson asszony kezét megfogván, az én hajamat igye­kezett elsimítani. E közben hallottam, hogy Carson asszony halkan ezt mondta: — Ereszd el a kezemet. Tamás ide néz s arczán viharos fellegek ülnek. Tamás volt Carson asszony urának a kereszt­neve.­­ Én elbújtam, a­mennyire tehettem, egy nagy szék mögé, mert nagyon félős gyermek voltam. De annál figyelmesebben és állhatatosabban kísértem a kis Carson Stellát, Carson urnak egyetlen gyermekét, a­ki a karácsonyfáról szétosztotta a falu aprósága között az ajándékokat. Kis Jézuskának volt öltözve. Szép arczát va­lami fehér szövet vette körül. Bájosan nézett ki a szép teremtés. Korom fekete szemei szinte besugá­rozták a nagy termet. Azt hiszem, hogy e szemeknél szebb a világon nem létezik. Legvégül én reám került a sor. Egy nagy maj­mot vett le a karácsonyfáról, a­mi a karácsonyfa alsó ágai egyikén csüngött. Midőn azt átadta nekem, meg­nyíltak ajkai: — Ezt adom neked, kis Allan, karácsonyi aján­dékul. Midőn az ajándékot átadta, karjával úgy lát­szik, hozzá ért Az egyik gyertyához. A könnyű szövet, melyet hordott, rögtön tüzet fogott, magam sem tu­dom, miként. A tűz egyszerre elterjedt egész alakján s derekán melléig felfutott. A kis leányka nyugodtan állott. Úgy gondolom, a rémület dermesztette meg. A nők, a­kik köröskörül állottak, elkezdtek jajgatni, de egyik sem mozdult meg s nem igyekezett segíteni. Egyszerre én mozdultam meg. Mondhatnám, hogy nem az ész, hanem az ösztön nyilatkozott ben­nem, mert hiszen kis gyermek voltam még. Oda ro­hantam a kis Stellához s kezeimmel oltottam a tüzet. Ő folyton nyugodt maradt s nekem sikerült az égő ruhán a tüzet eloltanom. Stellának nem történt baja, csak a mellén ma­radt egy kis égési seb, de az én kezeim és karjaim egészen összeégtek. Rögtön gyapotba kötötték be és én hosszú időn át hordtam meg a köteléket. Mindössze ez az, a­mire abból a karácsonyest­ből emlékezem. Hogy mi történt később, az kiment eszemből. De azóta is gyakran látom álmomban a hű Stella kedves arczát és fekete szemeiben a nagy ré­mületet, midőn a tűz végig szaladt karjain. Ez azon­ban nem csoda, mert megmentettem annak életét, a­ki arra volt rendelve az ég által, hogy nem legyen. A legközelebbi eset, a­melyre tisztán emléke­zem még, az volt ezután, hogy anyám és három fivé­rem súlyosan megbetegedett. Veszedelmes lázba es­tek mind a hárman, mert, mint azután megtudtam, a vizet megmérgezték rosszakaratú emberek, kik egy döglött állatot dobtak be. Az alatt történhetett, míg ők betegesen feküd­tek, hogy Carson úr átjött hozzánk a plébániára. Az idő még mindig hideg volt, mert jól emlék­szem, tűz égett az irodában. Én a kályha előtt ültem , írtam levelet, míg apám fel és alájárt a szobában és magával beszélgetett. Csak azután tudtam meg, hogy magában imádkozott anyám és testvéreim életéért. Ekkor nézett be az ajtón a cselédleány és be­szólt, hogy valaki keresi apámat. — Carson ur van itt, mondá a leány s csak azért jött, hogy beszéljen önnel. — Jól van, válaszolt apám s alig mondta ki ezt, Carson ur belépett. Arcza halavány és szenvedő volt. Szemei pedig oly félelmetesen égtek, hogy megijedtem tőle. — Bocsásson meg, szólt apámhoz rekedt han­gon, hogy ilyenkor zavarom önt, Quatermain úr. De holnap örökre elhagyom ezt a helységet. Előbb azon­ban okvetlenül beszélnem kell önnel, okvetlenül. — Elküldtem talán Allant ? mondá atyám, reám mutatva ? — Nem, hagyja őt ide benn. Nem fog megér­teni. Csakugyan, nem igen értettem akkor, miről volt szó , de emlékeztem minden egyes szóra s évek múlva megtudtam azok értelmét. — De először is azt mondja meg nekem, folytatá, hogy vannak ők, felfelé mutatva ujjával. —­­ Feleségem és kettő a gyermekek közül ment­­hetlenül el van veszve, szólt apám fájdalomtól rezgő hangon. Nem tudom, mi lesz a harmadikkal. Legyen meg az urnák akarata! — Legyen meg az­­ urnák akarata, ismételte Carson úr ünnepélyesen. És most, Quatermain, hall­gasson reám: feleség elment. — Elment ? szólt apám meglepetve. Hogyan, kivel? — Unokafivérével, azzal az idegennel, a­kit ön nálam látott. Egy levélből, melyet visszahagyott, azt látom, hogy mindig őt szerette és nem engem. Azért lett nőm, mert azt hitte, hogy gazdag angol földbir­tokos vagyok. Vagyonomnak legnagyobb részét elpa­zarolta és most itt hagyott. Nem tudom, hova ment. Szerencse még, hogy úgy látszik, terhére volt a gyer­mek. Stella nálam maradt. — így van az mindig, ha valaki pápistával kel egybe, Carson, mondá atyám. Ez volt az ő egyedüli gyengéje. A legjobb és legszeretetreméltóbb embe­rek egyike volt, a­kit valaha ismertem, de szörnyű bigott volt. — Mit akar ön tenni. Talán utánuk megy ? — szólt néhány pillanat múlva apám. — Utánuk menni? mondá Quatermain és kese­rűen nevetett.­­Miért menjek utánuk ?! Ha találkozom velük, megölöm vagy az egyiket, vagy a másikat, vagy mind a kettőt, mert szégyent hoznak gyermekeim ne­vére. Nem, sohasem akarom őt többé látni. Bíztam benne és ő megcsalt. Menjen és érje utól sorsa. De én is távozom. Unom az életet. (Folyt köv.) KÜLÖNFÉLÉK. Uj regényünk. Esti lapunk mai tárczájában új regényt kezdünk meg. Rider Haggardnak, a kedves angol írónak egyik megkapó elbeszélése ez, mely a­mily festőileg állítja elénk az angol családi életet egy-egy odavetett vonással, épp oly érdekes vázlatok­ban ismerteti meg Afrikának vadak által lakott ama részeit, a­hol a regény meséje legnagyobb részben játszik. Az érzelmek közvetlensége és megragadóan egyszerű festése jellemzi Rider Haggard írói egyénisé­gét, mely e regényében legkiválóbb mértékben nyi­latkozik. — január 2. Személyi hírek. Stefánia özvegy trónörökösné, mint lapunknak sürgönyzik, ma Abbáziába érkezett. — Szögyény László, ő Felsége személye körüli mi­niszter, egy táviratunk szerint, Bécsből Székesfehér­várra utazott. — A temesvári gör.-ker. püspöki egy­házmegye kormányzatát, hir szerint, közvetlenül a gör.-keretiek újéve után Dimitrievics Nektár verseczi püspök veszi át. Jubiláló vidéki lap. A Temesvárott megjelenő »Temesvarer Zeitung« újévkor fennállásának negy­venedik évfordulójához ért s ez alkalomból tar­talmas ünnepi számot adott ki. A jubiláns számban Baráth Ármin szerkesztő bevezető sorai után H­o­r­v­á­t Boldizsár volt igazságügyminisztertől s a város képviselőjétől, Molnár Viktor főispántól, Deschán Achill alispántól, Telbisz polgármes­tertől, Török János főkapitánytól s a fővárosi és vidéki zsurnaliszták egész sorától olvasunk üdvözlő s további kitartásra buzdító szavakat. Vasúti baleset. Székesfehérvári lapokban ol­vassuk : Tegnap reggel a Kanizsára menő vonat a Sárrét mentén egy tehenet összegázolt. A vonatve­­zető észrevette ugyan már pár lépésről az állatot, mely közvetlen a sínek mellett levő mocsárból ivott, de már nem tudta a gyorsan rohanó vonatot meg­állítani. Az első kocsikban ülők közt kis pánik is volt, mert az erős zökkenéskor valami vasúti katasz­trófától tartottak. A vonat e­miatt pár perc­ig a nyílt pályán vesztegelt. A marseillei párbajról, melyet röviden már em­lítettünk, most még a következőket jelentik: A felek egyike gróf Tisza Lajosnak egy közeli rokona volt, mig a másik a párisi magas arisztokracziának egy tagja. A párbaj kétszeri golyóváltásra ment s Tisza rokonának a golyó nyakába hatolt, de szerencsére mindjárt ki lehetett venni. A párbaj okai, hír szerint, igen intim természetűek. A sebesült nejét, ki későn érkezett, hogy a párbajt megakadályozza,nem enged­ték be férjéhez s igy a nélkül, hogy látta volna, visz­­szautazott Párisba. Eddigelé még hallgat az esetről a párisi krónika, de azt mondják, hogy egy legkö­zelebb meginduló válópor szellőztetni fogja az egész esetet. Mentés a veszélyből. Berlinben, Herbst illat­szergyáros irodájában, az ó­év utolsó napján ismeret­len okból tűz ütött ki, mely csakhamar oly mérveket öltött, hogy az egész házat megtöltötte éles, maró füsttel. A kik a mentéshez siettek, elkövették azt a vigyázatlanságot, hogy a szűk udvaru ház laká­sainak ajtait felszakitották s ennek következté­ben a jobbára szegény emberek által lakott la­kások úgy megteltek füsttel, hogy a szerencsét­len lakosok a megfulladás veszélyének voltak ki­téve. Egy anya öt gyermekével csak úgy menekült, hogy a negyedik emeletről a szomszédos ház födelére ereszkedett; egy özvegyasszony négy pic­i gyerme­kével a harmadik emeletről a tűzoltók által kifeszi­­tett hálóba ugrott s igy menekült; egy hetvenéves vak aggastyánt, kit a negyedik emeleten felejtettek, a tűzoltók csak az utolsó pillanatban vettek észre, de még megmenthették. Több lakó s néhány tűzoltó szenvedett sérülést, de emberéletben szerencsére még­sem esett kár. A tüzet azután elfojtották. A tüdővész gyógyítása. A Koch-féle oltóanyag­gal mind több beteget oltanak be az üllői-úti új kór­házban dr. H­o­c­h a 11 főorvos osztályán. Az utóbbi napokban oly tömeges volt a jelentkezés, hogy a bete­gek száma a múlt heti 22-ről több mint 50-re szökött fel. A betegek egy része külön szobákban van elhe­lyezve. A javulás általában minden betegnél tartós. Nagy tűz Badenben, Sylveszter éjjelén, kevéssel tizenkét óra előtt, a badeni toronyőr nagy tüzet jel­zett a Malom­ utczában. Néhány percz múlva kivo­nult a tűz színhelyére az önkéntes tűzoltó testület, mely a Ferenczy János-féle hangszergyárat talált a lángokban. A tűz által a szomszéd házakat is veszély fenyegette, az oltást pedig nagyon megnehezítette a vízhiány. A tüzet a tűzoltóságnak csak két órai meg­feszített munka után, a gőzszivattyú segélyével sike­rült eloltani. A kár jelentékeny. Az indián háborúból. A táviratainkban már is­mételten jelzett indián háborúról egy londoni jelentés ezeket mondja : A háború akkor indult meg, mikor a »nagylábu« főnök elfogott csapatát lefegyverezték. Nyolcz órakor a katonák készen állottak s csakha­mar elindulván, megszállották az indián falut. Az ágyukat az indián tábornak szegezték s azután Fos­­syth ezredes felszólította a lázadó vörösbőrüeket, hogy jöjjenek ki a táborból, a mit azok meg is tettek. Fél­körben leültették őket, megszámlálták s aztán felszó­lították, hogy adják elő fegyvereiket. Mindössze két fegyver került elő. Ekkor az ezredes katonákat küldött a faluba s ezek találtak is még harmincznyolcz fegyvert. Mig az ezredes ezekkel foglalatoskodott, az indiánok hirtelen talpra ugrottak, rejtekhe­lyeikről fegyvert ragadtak s gyilkos tüzelést kezd­tek a csak mintegy húsz lábnyi távolságban álló katonák ellen. A­kiknek fegyverük nem volt, ban­kósókkal és skalpirozó késsel rohantak a kato­nákra. Wallace kapitányt egy bunkóval leütötték. Az indiánok már legalább is százszor lőttek, mielőtt a katonák egyáltalán használni kezdték volna fegyve­reiket. De ekkor aztán gyorsan fordult a sor. A vö­­rösbőrűek nem tölthették meg másodszor puskáikat, mert a katonák rettentő mészárlást kezdtek soraik­ban. Az indiánok csakhamar futásra vették a dolgot, míg a katonák folytonos tüzeléssel voltak a nyomuk­ban. A harcz másfél óráig tartott s mire az éj leszál­lóit, a százötven főnyi indián csapatból hírmondónak is alig maradt valaki. Az asszonyok és gyermekek még idejekorán elmenekültek s igy közülök aránylag keveset öltek meg. Megrabolta az atyját. A székesfehérvári rend­őrségnél Galamb István pénzügyőri tisztviselő be­panaszolta 17 éves fiát, hogy az őt megrabolta. Be­hatolt szobájába, revolvert szegezett atyja mellének és durva hangon pénzt követelt. Ily módon a romlott gyermek nagyobb összeg pénzt csikart ki az atyjától, de még ezzel sem elégedett meg, hanem feltörte atyja íróasztalát s kilopta belőle a takarékpénztári könyvet. Az alig 17 éves derék ifjú különben már évek óta károsítja atyját s csak nemrégiben is 20 aranyat lo­pott el tőle. A pénzt azután könnyelmű társaságban elvette. P­o­­­c­z­e­r alkapitány mindjárt megindította a vizsgálatot, s a tettest le is tartóztatta, de annak sikerült a kocsiból kiszökni. Tegnap újból letartóz­tatták. A takarékpénztárból a betétkönyv alapján körülbelül ezer forintot vett ki. Uj találmányok. Villamos zongora. E találmány ügyvédi agynak terméke. — Elrende­zése a Helmholz által megejtett kísérleteken alap­szik, melyek szerint a hangadó részek a villa­mos áram közvetítésével volnának működésbe he­­lyezendők, mi­által azután a kalapács mechani­kus felütése a húrokra teljesen mellőztetnék. A kö­zel­jövőben már oly hangszerek fognak gyártatni, a­melyeknél a billentyűkalapácsok helyett a villamos áram fogja a húrokat rezgetni és pengetni. — Az ily hangszer húrjai felett, körülbelül 8 cm. távolságban, egy vas ráma van keresztbe megerősítve, melyre — a húrok számának megfelelő egy-egy tetszés szerint szabályozható kettős elektromágnes van kellő magas­ságban elhelyezve a megfelelő húr pengetésére. Ezen mágnesek egyrészt az áramot fejlesztő száraz elemek­kel, melyek a zongora alá illesztett kis ládá­ban vannak elhelyezve, másrészt pedig a sodronyok ál­tal minden egyes billentyűvel vannak összeköttetés­ben. A billentyű és pedál megnyomása következtében a villamos áram egy mechanizmus közvetítésével a megfelelő húr feletti mágnesbe vezettetik, miáltal ez utóbbi a húrt magához vonzza. Hogy azonban eme vonzerő következtében a húr ne tapadjon egyszerűen a mágnesre, a rezonancz fenéken elhelyezett készülék­­ által rögtön visszavonatik és ismét szabadon bocsát­­­­tatik, úgy, hogy most ismét a mágneshez ugrik visz­­sza, mindaddig, míg a megpendüléshez szükséges rezgéseket megtette. Az ekkér nyert hang nagyon tiszta; a felsőbb regiszterekben az aeélhárfa, a kö­zépfekvésben a cella, a mély fekvésben pedig az orgona hangjához hasonlítható. Kiemelendő még, hogy a hang tetszés szerinti erőben és ideig kitartható az által, hogy a villamos áramot egyszerűen működés­ben hagyjuk. — Étvágy mesterséges után. Pentzold erlangeni tanár a sósavas »phenil-dihydro­­chinazolin«-ban állítólag egy oly szert fedezett fel, a­mely étvágyat gerjeszt. Ezen szernek hordereje tehát, tekintettel azon körülményre, miszerint több beteg­ségnél csak elgyengülés következtében áll be a halál, legalább is világra szóló. Az új szer, a­mely csak mér­sékelt adagban vehető be, nagy adagban pedig veszé­lyes, oly csodálatos módon fokozza az étvágyat és emésztést, hogy betegek és gyengélkedők jó evőképes­­ség mellett, még erő és súly tekintetében is sokat nyernek. Pentzold úr, a gyomorbajosok Pasteurje és Kochja »Orexin« (étvágy) névre keresztelte találmánya tárgyát, tekintet nélkül az elkeresztelési vita mai stádiu­mára.—Villamos halászhorog.Egy Sipari ne­vű olasz feltaláló a villamosságot még halfogásra is elő­nyösnek találta, eddigelé azonban hiányoznak a bizo­nyító adatok aziránt, hogy mily alakban és irányban válik hasznossá Lipák­ úr különös találmánya. Egy­előre csak annyit tudunk, hogy a szellemes feltaláló egy általa készített villamos horgot kipróbált és igen alkalmasnak találta azt. Az eszköz előállításához egy elektromágnes és egy pár Leclauché-féle elem szük­séges ; az utóbbiak azonban egy füst alatt több ho­rogra is alkalmazhatók. — Zsebóra vakok szá­ra á­r­a. Svájczi órások találtak fel egy ily órát, melyet világtalan embertársaink biztosan jó szívvel fognak üd­vözölni. Minden szám közepén egy kis peczek van al­kalmazva, mi azonban azon óraszámnál eltűnik, a­melyre a mutató érkezik. Ha ezen óra viselője az időt óhajtja tudni, tapogatva kikeresi azon számot, melynél a kis peczek eltűnt, visszaolvas 12-ig és meg­tudja a kívánt időt. Megégett iskolásleánykák. Londonból táviratoz­­zák ma : Wortleyban, Leeds mellett, a karácsonyi ün­nepségeken sok iskolásgyermek vett részt, kik köny­­nyed, tündérszerű öltönyben khinai lámpásokat hor­doztak. A tulajdonképeni előadás kezdete előtt néhány lampion tüzet fogott; a lángok a leánykák ru­háira csaptak, kik közül tizenöt megse­besült, néhány életveszélyesen. Az anyós, Mezőtúrról Írják: Gellért István jómódú gazdaember ez őszön másodszor nősült. Fia­tal, húsz éves nejét azonban nem szerette, hanem e helyett anyósával folytatott viszonyt. Neje csakhamar észrevette e viszonyt s szemrehányást tett a férjének. Ettől fogva nem volt nyugta a fiatal asszonynak. A legdurvább munkát végeztették vele s nem engedték meg, hogy velük egy asztalhoz üljön. De még ezzel sem elégedtek meg, hanem arra vetemedtek a bűnös szerelmesek, hogy a fiatal asszonyt megfojtották, az­után a boglya­ kemenezébe tették s tüzet raktak holt­­testére. Az eset még a múlt hó 23-ikán történt s az ismerősöknek és rokonoknak feltűnt a fiatal asszony távolléte, a férj bűnös viszonyát pedig ismerve, rosz­­szat sejtettek. Utána jártak a dolognak s ekkor ki­derült minden. A csendőrség már letartóztatta a gyil­kos szerelmes párt. Borzasztó szerencsétlenség történt hétfőn este az anhalti vasúton. Köter mozdonyvezető ugyanis a bitterfeldi állomás közelében kihajolt a mozdonyból, hogy egy jelzést megfigyeljen. A vonat azonban ugyanekkor egy hídhoz ért, a­mit Köter, úgy látszik, nem vett észre. A sűtő egyszerre rémes kiáltást hal­lott, majd tompa zuhanást s mikor a vonatot megál­lították, a szerencsétlen mozdonyvezetőt összeroncsol­­tan, halva találtak. A hid egy pillérébe ütközött s ez fejét majdnem teljesen leszakította. Játékasztalra tett vagyon. Kennedy az amerikai kártyabüvész a new-yorki lapokban egy játszma pókere következő érdekes történetét beszéli el, mely egy Ausztráliából Angolországba induló gőzös do­hányzó termében esett meg. E teremben ugyanis egy kis társaság »szolid kártyajátékot« kezdett meg, a­mely meglehetős unalmasan folyt, mígnem Kennedy egy szép délután sikerült tréfával életet öntött a dologba. Kennedy egy barátján Collinson kívül négy nábob ült a kártyaasztal körül; egy gazdag német lókereskedő, egy ausztráliai ültetvényes, a Walker és társa czég főnöke, az u. n. »Whisky-ember« és egy ismert amerikai pénzkirály barátja. Alig öt perczig gwy i mt mw...................... 11ni > —--------------------------*­ Péntek, január 2. Budapest, 1891. 2. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.)

Next