Pesti Napló esti kiadás, 1891. február (42. évfolyam, 33-58. szám)
1891-02-04 / 34. szám
Budapest, 1891.Szerda, február 4. 34. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Dunajevszky visszalépése. Az osztrák politikai életben egymásután következnek a meglepetések. Egész váratlanul, minden legcsekélyebb előkészület nélkül oszlatták fel nemrég a reichsrath képviselőházát s egész váratlanul jelenti ma a táviró, hogy Dunajevszky osztrák pénzügyminiszter állásától fölmentetett s helyébe dr. Steinbach Emil igazságügyminiszteri osztályfőnök neveztetett ki pénzügyminiszterré. Az ide vonatkozó kéziratok ma jelentek meg a bécsi hivatalos lapban, s csak ez utóbbiból értesült a világ arról, hogy a Taaffe-kormány a napokban válságon esett át. Dunajevszky úr még január 22-én adta be lemondását, mit azonban csak a hozzá intézett legfelsőbb kéziratból tudtunk meg, mely azt is mondta, hogy a miniszter egészségi okokból válik meg állásától s most végleges nyugalomba fog vonulni. Nem szenved azonban kétséget, hogy az egészségi állapot mögött más okok is rejtőködnek a valószínű, hogy Dunajevszky úr sem a reichsrath felosztásával, sem a vele kapcsolatban várható változásokkal nem értett egyet. Dunajevszky ugyanis egyik oszlopa volt az eddigi rendszernek, mely tudvalevőleg a jobboldal vagyis a konzervatív és szláv nemzetiségi töredékek együttes uralmán nyugodott. E pártnak ő nyerte meg a lengyeleket, kik támogatásukért más jutalomban részesülnek. A Taaffe-kormány azonban most új többség alakításán fáradozik, melybe a németek mérsékeltebb elemeit is be akarja vonni. Ez kétségkívül nem áll összhangban Dunajevszky ur nemzetiségi hajlamaival s azért már a képviselőház feloszlatásakor beadta lemondását, melyet ő Felsége elfogadott. Utóda, dr. Steinbach az új pénzügyminiszter egészen új ember a politikában. Hogy a választás éppen ő rá esett, az jellemző világot vet a Taaffe-kormány jövendőbeli irányára. Ez a kinevezés is arra vall , hogy Taaffe gróf, legalább addig, míg az új képviselőház pártviszonyai kiforrják magukat, lehetőleg pártszinezet nélkül, egyszerű hivatalnok jelleget akar adni kabinetjének, mely legelői az államélet napi teendőinek helyesítésére fog szorítkozni. Dr. Steinbachban egy hivatalnokot nyer a minisztérium, mely annak idején, ha sikerül majd az új parlamenti többséget szervezni s közös programm alapján egyesíteni, ez új pártnak megfelelően fog gyökeresebb átalakulásoknak alávettetni. Dunajevszky úrral a Taaffe-kormány egyik legrégibb és legbefolyásosabb tagja távozik a politikai élet teréről. Magyarországot ez a személyváltozás nagyon kevéssé érdekli, mert Dunajevszky urat alig számíthatni hazánk barátai közé, sőt nem egyszer éppen ellenkező érzelmeiről tett tanúbizonyságot. Az osztrák pénzügyeket azonban elég sikerrel vezette. De leginkább honfitársai, a lengyelek sajnálhatják távozását, mert vele egyik leghatalmasabb támaszuk lép ki a kormányból. A visszalépésről szól a következő távirat: BéCS, febr. 4. A „ Wiener Zeitung« ő Felségének gróf Taaffe miniszterelnökhöz és Dunajevszky pénzügyminiszterhez intézett kéziratát közli, mely szerint Dunajevszki pénzügyminiszter január 22-én egészségi okokból beadott kérelmére végleges nyugalomba helyeztetik; ő Felsége Dunajevszkinek sok éven át különösen a pénzügyek terén, hazafias önfeláldozással kifejtett kitűnő szolgálatai elismeréséül a Szt.István-rend nagykeresztjét adományozza és őt az urakháza élethossziglani tagjává nevezi ki. Ő Felsége egy másik kéziratával dr. Steinbach Emil igazságügyminisztériumi osztályfőnököt nevezi ki pénzügyminiszterré. Budapest, febr. 4. Az olasz miniszterválság. Umberto király egész tegnapig még senkit sem bízott meg a kabinetalakítással, mi elég bizonyítéka egyrészt annak, minő nehezen válik meg Crispitől, másrészt annak, minő zavaros a parlamenti helyzet Olaszországban. Az egykori baloldal tagjai hétfőn ülést tartottak, hogy egy tisztán jobboldali kormány alakítása ellen tiltakozzanak. Vagy százan tiltakoztak e terv ellen. Másnap azután a volt jobboldal 60 tagja rendezett ellentüntetést, hogy egy baloldali kormány alakítását meghiúsítsa. Minthogy eddig jobb és baloldal együtt támogatta Crispit, ez események eléggé megmondják, hogy Crispi bukása az eddigi többséget is teljesen szétugrasztotta. Crispi sértő szavai a jobboldal ellen abban találnak magyarázatot, hogy a jobboldal vezetői, elsősorban Rudini, hetek óta ostromolták, hogy engedjen át néhány tárczát a jobboldalnak. Crispi azt felelte, hogy a jobboldal teljesen elfogadta a kormány programmját s nem illik, hogy egy pár tárczáért támogassa a minisztériumot. Azután hozzátette : »Én soha sem tűrtem, hogy engem zsaroljanak.« Midőn a jobboldal ismételte kívánságát, Crispi a parlamentben kelt ki ellene s ezzel magára idézte a katasztrófát. A legújabb hírek szerint Umberto király ma dönt a válság ügyében s valószinü, hogy Rudini-Saracco-kormány fog alakíttatni. Waldersee gróf lemondása, vagy helyesebben egy magas állásból egy jelentéktelenbe való áthelyezése a legnagyobb mértékben foglalkoztatja a német politikai világot. A lapok különös fontosságot tulajdonítanak a császári kézirat azon passzusának, mely azt mondja , hogy háború esetén Waldersee úr egy hadsereg fővezérévé van kijelölve. Ez, mondják a lapok, két irányban fontos. Egyrészt háború esetén Waldersee nem mint a vezérkar legfőbb főnöke fog működni, kinek helye a császár közvetlen közelében van. De ha nem is fogja Moltke szerepét átvenni, másrészt a gróf is igen kiváló hatáskört nyer, mely vigasztalhatja őt mostani jogkörének megszorításáért. ORSZÁGGYŰLÉS: A képviselőház ülése febr. 4-én. A munkássegélyezésről szóló törvényjavaslat általános tárgyalása ma véget ért, s a mai ülésnek több érdekes mozzanata volt. Ordódy Pál után, ki a javaslatot a maga eredeti alakjában fogadta es felszólalt Beöthy Ákos és ismét egy magas színvonalon álló beszédet tartott, fejtegetvén a munkáskérdés fejlődését Angliában, kifejtvén aggodalmait a javaslatban czélba vett »kényszer« rendszere ellen s szellemesen polemizálva az előadóval. Utána Baross Gábor miniszter szólott és hosszabb beszédben védte a saját álláspontját, előadván kifogásait a Gaál Jenő által benyújtott határozati javaslat egyes pontjai ellen, de kiemelvén ugyanakkor, hogy a részletes tárgyalásnál, a módosítások elől nem kíván elzárkózni. — Baross után Petrich Ferencz szólalt fel s általánosságban elfogadta a törvényjavas■.■slatot. Ezután Hegedűs Sándor szólott, szakszerűen és igen sikerülten. Az általános vita utolsó szónoka Tisza István volt, aki főként a mérsékelt ellenzék szónokaival szemben védte a törvényjavaslatot. Az általános vita ezután berekesztetett; nagy derültséget keltett ezután, mikor az előadó megtartván zárbeszédét, különösnek találta, hogy Beöthy Ákos »ellentétet látott Mirabeau és az előadó bevezető beszéde közt.« — »Ki ne látna e kettő közt ellentétet ?« kiáltákt több oldalról, s nagy derültség támadt. Gaál Jenő, miután zárszava nem volt, csak röviden jelenti ki, hogy az esetben, ha az ő határozati javaslata nem is fogadtatnék el, nem ellenzi, hogy a javaslat a részletes tárgyalás alapjául elfogadtassák. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Balogh Géza, Varasdy Károly, Josipovich Géza. A kormány részéről jelen vannak: gr. Szapáry Gyula, Baross Gábor, Josipovich Imre. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hitelesíttetik. Az elnökségnek előterjesztése nincs. Emich Gusztáv előadó beterjeszti a közgazdasági bizottság jelentéseit a Mittelberg osztrák községnek a német birodalom vámrendszeréhez való csatolásáról szóló szerződés beczikkelyezéséről s az Olaszországgal kötött kereskedelmi és hajózási szerződés meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatok tárgyában. Annak idején napirendre fognak tűzetni. Csávossy Béla beterjeszti a gazdasági bizottság jelentését a képviselőház kisebb hivatalnokainak fizetésjavítási kérvényei tárgyában. Annak idején napirendre fog tűzetni. Elnök jelenti, hogy a szőnyegen levő javaslat letárgyalása után a pénzügyi és zárszámadási bizottságok egy-egy jelentése s a bosnyák-herczegovinai csapatoknak Magyarország területére való behozataláról szóló törvényjavaslat fognak napirendre kerülni. Az indítvány- és interpellációs könyvben újabb bejegyzés nincsen. Munkássegélyezés. Következik a napirend: az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. Ordódy Pál a szőnyegen levő javaslatból csak azt látja, hogy az állam bölcsen gondoskodni kíván a beteg munkásokról. Ezért örömmel üdvözli a javaslatot. Másodszor abban a hitben van, hogy ez a javaslat elejét fogja venni annak, hogy a szoczializmus tévtanai munkásaink között elterjedjenek s ezért is üdvözölni kell a javaslatot. A harmadik szempont, melyből a javaslatot örömmel kell fogadnia, az, hogy ezentúl az iparos munkások, kiknek száma aránylag úgyis kevés, meg lesznek mentve attól, hogy lelketlen uzsorásokhoz kelljen fordulniok. Végül az ellenzéki szónokokkal polemizál s kijelenti, hogy a törvényjavaslatot elfogadja. Beöthy Ákos csak azért szólal fel, mert erre egy nála járt munkásküldöttséggel szemben bizonyos obligát vállalt. De ha már felszólal, általánosságban akar foglalkozni a kérdéssel. A legérdekesebb és legtanulságosabb dolognak tartja, hogy az angol törvényhozás mikép oldotta meg a munkáskérdést. Óriási az ellentét Angliában a munkáskérdésnek a század elején és mostani helyzete között. Akkor a dolgok oly sötéten és aggasztóan állottak, hogy Peel Róbert azt mondotta, hogy a nagy gyáripar Angliára nézve inkább hátrány, mint előny. A munkások a túlfeszített munka, a kevés bér miatt egészen el voltak csenevészedve, elzüllve, helyzetük pedig kétségbeejtő volt. Egyik felkelés a másikat érte; egy nem hosszú időszak alatt a harminczas években 9000 bűntényt követtek el a munkások, amint az akkor konstatáltatott. Egész Anglia atársadalmi dekompozíczió és az osztályharcz küszöbén állott. Akkor vették ők a dolgot kezükbe és segítettek az állapotokon törvényhozási és társadalmi akció által és maguknak a munkásoknak önereje által. Az eredmény az, hogy a munkások most több bért kapnak, daczára annak, hogy kevesebbet dolgoznak. Minden tekintetben ki vannak elégítve, úgy annyira, hogy Angliának legkonzervatívebb osztálya most a munkásosztály. E szerint kell minekünk eljárni, ezen gyakorlati elvek szerint sohasem kell a törvényhozásnak átlépni azon határt, ahol az elméleti törvényhozás, a gyámkodás és népboldogítás kezdődik. Ha már most e gyakorlati követelményeknek meg akarunk felelni, különben három dologtól kell óvakodnunk. Az egyik az, hogy az egyes tüneteket úgy állítsuk oda mint általános szabályt, a másik az, hogy ne induljunk külföldi sablonok után ; a harmadik pedig az, hogy őrizkedjünk ama felfogástól, mondhatni, politikai doktrínától, hogy az embereket paragrafusokkal s törvényekkel lehet boldogítani. E törvényjavaslat ellen pedig éppen a három szempontból lehet és kell kifogásokat emelni. Helytelen általánosításnak találja, hogy munkásaink kivándorlásától kellene tartani amaz okból, mert Ausztriában a betegsegélyezés ügye már rendezve van. Erre eset lehetett, de azt általánosítani nem szabad. Hoszszasan fejtegeti ezután, hogy mily okok vezérelték Németországot, midőn szocziális törvényjavaslatait hozta. Ez okok politikaiak és nem szükségszerűek voltak. Áttérve magára a törvényjavaslatra, így folytatja: Aggályosnak tartom magának a kényszernek elvét. Nekem ez iránt nincs nagy szimpátiám. Igen sajátszerű volt az előadó magatartása; egyrészt beszélt lelkesülten a törvényjavaslat mellett, de aztán épp oly lelkesedéssel idézte Mirabeaut, akinek egész élete állandó küzdelem volt a kényszer és zsarnokság ellen. (Tetszés balfelől.) Ha a Mirabeau szólt az életnek, az állam fájának virágzásáról, amelynek gyökereit a munkások teszik, bizonyosan hozzátette, hogy ez csak a szabadság és nem a kényszer levegőjében diszlik. (Úgy van balfelől.) Egy füst alatt tehát a t. előadó úr kényszerről, meg Mirabeauról beszélt. Ez olyan, mint a vanília fagylaltot meg a töltött káposztát egy tálból enni (Derültség) és egészen megfelel annak a politikai egyvelegnek, mely a negyvennyolcas években egy jó német nyárspolgár politikai programmjában nyilatkozott, aki kijelentette, hogy ő köztársasági, azonban egyszersmind akarja a nagyherczeget, és aztán az is kijelentette, hogy ő a sajtószabadság barátja, de a sajtócenzúrát is fenn akarja tartani. (Derültség balfelől.) _ Én ellene vagyok e kényszernek, különösen végletekig vive, mert sehogy sem tudom elképzelni azt, hogy a munkások megtudjanak vele barátkozni. Miként fogjuk, te hát, azt azzal a munkással megértetni, hogy ő fizessen ? Egyszerűen azt fogja mondani: én nem vagyok beteg, minek fizessek én más emberért? De azután, még ha esetleg meg is magyarázzuk neki, hogy ő is beteg lehet, alig hiszem, hogy ez egy tót napszámosnak fantáziájára valami valami nagy befolyást gyakoroljon (Derültség balfelől) és hogy ő megértse, hogy neki hetenkint annyi meg annyi krajczárt kelljen fizetni azért, hogy az ipecasuánát, vagy a sassaperillát bögre számra ihassa. (Derültség balfelől). Meg is vagyok győződve, tehát, hogy az folytonos czivódás és perlekedés tárgyát fogja képezni a munkaadóval. Másik megjegyzésem éppen az, hogy e törvényjavaslat a hazai viszonyokat nem veszi egészen tekintetbe. És itt jövök éppen a munkások kérelmére. Nekem ezt az emlékiratot munkások adták át, szabósegédek, könyvkötősegédek, molnárok, stb. Konstatálni kívánom, és azt hiszem, a t. ház is örömmel fogja hallani: beszéltem azon emberekkel, de olyan józan, értelmes, hazafias szellemű emberek voltak, hogy igazán az embernek gyönyörűsége vol velük beszélni. És ha nálunk ilyenekből áll a munkásosztály, akkor valóban nincs okunk aggódni. Ezek az emberek nagyon feldicsérték nekem az ő egyletüket. Különösen kiemelték azt, hogy ezek az egyesületek nemcsak betegsegélyezéssel foglalkoznak, hanem önképzési czélokat is tűznek maguk elé. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Azt mondják beadványukban: »az önképzés terén is hatalmas munkásságot fejtünk ki, amennyiben felolvasások, szakelőadások, értekezések és könyvtáraink által alkalmat szolgáltatunk tagjaink értelmi erejének kifejlesztésére, növeljük és termékenyítjük lelkük fogékonyságát, hogy a magyar társadalmi műveltség rohamos fejlődésével lépést tartsanak.« Hogy ebben mily veszély van, t. hát, és hogy ezt mért kell eltiltani, azt belátni nem tudom; ez az egész tiltó paragrafus a német bürokráczia, a német rendőri állam emlőin tenyészett és a szabad intézmények keretébe nem való. (Helyeslés balfelől.) Szóval ők azt kívánják, hogy legalább itt Pesten az általános ipartestületek helyett szaktestületek legyenek, aminek eddig is léteztek és a czélnak megfeleltek; kívánják másodszor, hogy a 200 tag helyett, amenynyi megkivántatik, hogy ily egyletek fenmaradhassanak, csak 100 tag követeltessék, miután eddig is akárhány ily egyesület prosperált és nincs semmi ok arra, hogy azok, ha eddig jók voltak, az Aussterbeitat-ba helyeztessenek. (Úgy van balfelől.) Nagy aggályai vannak a testületi pénztárakat illetőleg is. A testületi pénztáraknál is diskreczionárius hatalmat kíván magának a miniszter úr és benne vagyunk abban a régi praxisban, hogy mi itt csak az elveket, a kereteket állapítjuk meg, a kivitelt azután teljesen a miniszter kényére bízzuk. Én ennek ellene vagyok azon okokból, melyeket már a múlt alkalommal kifejtettem, úgy iparpolitikai okokból — mert e mellett nem lehet kellő állandóság — mint közjogi, parlamentáris okokból. Végül — ugyanerre vonatkozólag — Tisza István egy múltkori megjegyzésére azt feleli, hogy minden intézkedést, amely a parlamentben történik, nemcsak parlamentáris, de törvényalkotási szempontból is kell figyelembe venni, mert hisz az intézkedések foganatosításánál, a törvények alkotásánál nem egyedül az a czél, hogy mindig a többség akarata jusson érvényre, hanem az, hogy reális, a czélnak megfelelő, egészséges intézmények alkottassanak. (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Ezt pedig, tehát, mindig jobban fogja tenni a törvényhozás, mint a kormány, mégpedig két okból. Először azért, mert a törvényhozás egész összeségében sokkal terjedtebb és intenzívebb ismerettel bír az országról, mint a kormány, másodszor pedig azért, mert a törvényhozás a maga összeségében sokkal nagyobb szellemi erőt és potencziát képvisel, mint akár egyes miniszter, akár maga a kormány. Ezzel — úgymond — igen szép franczia mondás jut eszembe. Voltaire mondja: »Van valaki, akiben sokkal több szellemi képesség van, mint a lángeszűbb emberben, ez a valaki, mindenki,« vagyis a közvélemény. Gaál Jenő határozati javaslatát pártolja. (Élénk helyeslés.) Baross Gábor kereskedelmi miniszter köszönettel vesz minden segédkezést, melyet a ház avégből nyújt, hogy a szőnyegen levő s igazán az életnek szánt törvényjavaslat minél sikeresebben legyen megoldható. Ami a miniszteri meghatalmazásról felhozottakat illeti, megjegyzi, hogy a miniszter ezzel csak annyiban fog élni, amennyiben a gyakorlati élet ezt elkerülhetlenül szükségessé fogja tenni. Vázolja, hogy minő okokból és minő alapon készítette el e törvényjavaslatot. Mintául a szomszéd állam hasonló törvényét vette, de azt a gyakorlati élet közvetlen tanulmányozása alapján egészen a magyar viszonyokhoz alkalmazta. Ez a javaslat históriája. Éppen ezért nem érti, miként lehet itt angol példákra hivatkozni. Az angol viszonyokat a üdéinkhez hasonlítani: a legnagyobb tévedés. Olyan javaslatot kellett készítenie, mely a munkások és munkaadók óhajaiból a jogosakat megvalósítja s ez volt az intenciója is. De olyan javaslatot készíteni, mely munkásokat és munkaadókat egyaránt teljesen kielégítsen — sem ő, sem más nem volna képes. Nem akarja e javaslatnak a szociális kérdés tekintetében való fontosságát hangsúlyozni, csak azt jegyzi meg, hogy midőn nálunk eddig az állategészség- A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A feledhettem írta : RIDER HAGGARD. 19 Egyike volt az a legkülönösebb tüneményeknek, melyeket valaha láttam A több száz lábnyi magas sziklák által határolt völgy telve volt a leggyönyürűbb virágokkal és közepét egy tisztavizű folyó hasította át, mely a sziklák közül eredt. Amint a völgybe értünk, apró csoportokba oszoltunk szét, hogy kutassuk a talajt. A kis Tota sokkal inkább meg volt rémülve és sokkal gyengébb volt, semhogy felvilágosítást adhatott volna. Ekkor ismét elfogott a rémítő kétely, hogy várjon meg fogom-e találni Stellát? Egy félóránál tovább kerestünk, de nem voltunk képesek a sziklák között nyílást találni, amely elvezet oda, hova Hendrika Stellát rejtette. Indaba- Zimbit is segítségül hívtam, de tudománya őt is cserbenhagyta. Mindössze annyit tudott mondani, hogy ez a hely, ahol Stellát keresnünk kell, hogy egy barlangszerű üregben találjuk őt meg, de hogy merre van ez a barlang, azt nem tudta megmondani. Végre elértünk a völgy legészakibb részére, ahol a sziklák függélyesen meredeztek az ég felé. Körülbelül félmagasságnyira be voltak azok nőve dús növényzettel és oly sürü repkénnyel, a milyent még soha sem láttam. Végigmentem a sziklafal alján s folyton nem nevét kiáltottam, de kétségbeesve győződtem meg, hogy hasztalan. Már feladtam minden reményt, midőn egyszerre még szivem is megszűnt dobogni. Egy ponton úgy véltem hallhani, hogy gyönge hangot hallok a föld alól. Közelebb mentem és ismét kiáltottam. Ezúttal kétség sem lehetett. Csakugyan Stella hangja volt, mely úgy hallatszott, hogy a sziklából jön ki, de hasztalan kerestem a sziklafalon az üreg nyílását, melyből a hang jött. — Mozdítsd el a követ! kiáltott Stella, a barlang szája kővel van elfedve! Most már láttam, midőn a felkúszó növényeket szétválasztottam, hol van a barlangüreg kővel elzárva. A kő oly pontossággal volt a barlang szájához beillesztve, hogy a legélesebb szem sem volt képes azt felfedezni. A kő oly nehéz volt, hogy két ember alig bírta elhengeríteni. Midőn a barlang szája szabad volt, én dobogó szívvel léptem abba be. Először egy kis üregbe léptünk, mely hosszadadon gömbölyű volt és ezen áthaladva egy sokkal nagyobb barlangba értünk. Midőn ott legelőször áttekintettem, rögtön felismertem azt a barlangot, amelyet Indaba-Zimbi varázslata folytán láttam a folyó vizében. E barlang felülről kapta a világosságot valamely nyitáson át. A barlang déli részén láttam egy alakot félig ülve, félig fekve vadállat-bőrökön. Odarohantam. Stella volt. Megkötve, összekötött lábakkal és kezekkel, kimér ülve és elgyötörve, de Stella volt, aki még élt. Midőn Stella meglátott, élesen felsikoltott. Karjaimba zártam s elájult. Elgondoltam, mily szerencse, hogy nem előbb ájult el, mert ha nem kiált, nem találtuk volna meg soha, hacsak később Indaba- Zimbi tudománya nem segített volna rajtunk. De az Isten áldja meg azért is, amit eddig tett értem. Stellát kivittük a szabad levegőre, ott egy fa alá fektettük s megszabadítottuk a kötelékektől. Midőn a barlangból kifelé mentünk, széttekintettem ott. Újra meggyőződtem, hogy teljesen ugyanaz, amilyennek akkor láttam, midőn Indaba-Zimbi azt megmutatta nekem a folyóban. Ott égett a barlang közepén a tűz, mellette volt a két falábas, melyek közül az egyikben a pávián Hendrika parancsára vizet hozott. Rendkívül elcsodálkoztam Indaba-Zimbi tudományán, a ki a vadak közé tartozott s írni és olvasni sem tudott. Most láttam csak Stellát teljes világítás mellett. Arcza halvány volt s a könyek vörösre festették azt. Ruházata majdnem egészen le volt tépve testéről s gyönyörű haja ziláltan csüggött le vállaira. Vizért küldtem s arczát megmostuk. Azután egy kis szeszt csöpögtettem szájába s végre Stella felnyitotta szemeit. Karjait nyakam köré fonta, oly szorosan, mint a kis Tota s ajkai csak két szót tudtak rebegni: — Hála istennek! Nehány percz múlva nyugodtabb lett s a kis Totával együtt ettek abból az eledelből, melyet magunkkal hoztunk. Én is ettem s ez rendkívül jól esett, mert negyvennyolcz óra óta, kivéve azt a csekélységet, amit a folyó mellett ettem, nem ettem semmit. Stella ezután megmosta arczát és kezeit s rendbe hozta ruháit, a mennyire lehetett. Eközben lassanként elmondta, mi történt azóta velük, hogy utoljára láttam őt a kis Totával. Elmondta, hogy ama napon, melyen eltűnt, délután kiment atyja sírjához, mert belefáradt a csomagolásba. Magával vitte a kis Totát s a két nagy eb is követte őket. Virágokat akart rakni atyja sírjára s elbúcsúzni a sírtól, mert másnap reggel korán akartunk útnak indulni, s Stella attól félt, hogy atyja sírjához nem fog eljutni. Áthaladtak a kerten, s ott virágokat szedve, a temetőbe értek. Stella a virágokat elhelyezte a síron és azután leült arra s elgondolkozott. Elmélyedt gondolataiba, miközben a kis Tota, a ki igen élénk gyermek volt, a környéken szaladgált. Az ebek a kis gyermekkel mentek. Egyszerre dühös kutyaugatás riasztotta fel Stellát merengéséből. Erre Totát jajgatni hallotta, s az ebek kínosan vonítottak. Stella oly gyorsan, amint csak tudott, azon irányban futott, ahonnan a hangokat hallotta. Odaért. Rögtön meglátta a pávián-mezbe öltözött alakot, amely a kis Totát karjaiban tartotta. Abban a pillanatban, amint reá nézett, látta, hogy Hendrika áll előtte, kit a pávián-bőrben is felismert. Körülötte egy egész sereg pávián volt, melyek az ebekkel küzdöttek. Szemei előtt tépték azokat darabokra. — Hendrika, kiáltott Stella, mit jelent ez? Mit akarsz kis Totával, s mit keresnek ezek a vadak itt ? Hendrika megfordult s Stellára nézett, ki, amint tekintete a szerencsétlen leányra esett, látta, hogy az meg van őrülve. Szemeiből az őrület vadsága lövelt ki. Elejtette a gyermeket, aki Stellához futott, hogy ott védelmet találjon. Stella felemelte a gyermeket, de Hendrika abban a pillanatban átkarolta Stellát s felemelte mindkettőt. Stella hasztalan küzdött. Hendrika százszor erősebb volt nála. Oly könnyen vitte Stellát és Totát, mintha hópehely lett volna karjaiban. Átfutott velük a folyón, míg a többi páviánok a sekélyebb felső részt választották az átmenetre. Hendrika úgy látszik azt akarta, hogy ő nyomot ne hagyjon a parton, melyen utánuk mehessünk. Az éjszaka, mely erre következett, Stella előtt inkább egy rémteljes álomnak tetszett, mintsem valóságnak. Sohasem tudta nekem elmondani pontosan, hogy mit élt át ezen idő alatt. Homályosan emlékezett arra, hogy hegyen-völgyön át szaladt velük Hendrika s az egész vidék visszhangzott a páviánok üvöltéseitől. Hasztalan szólt Hendrikához angolul és a kafferek nyelvén; hasztalan könyörgött neki, hogy ne vigye el őt és a kis Totát otthonából. A majomleány, úgy látszott, elfeledte az emberi beszédet. Ha Stella szólt hozzá, megcsókolta őt és haját simogatta, de nem értette, a mit mondott neki. De annál többet beszélt a majmokkal, kik hűségesen teljesítették minden parancsát. Azt azonban nem engedte meg, hogy Stella közelébe menjenek. Egyszer egy öreg pávián a kis Totát akarta megsimogatni, de Hendrika rögtön egy dorongot vett fel s olyant vágott a pávián fejére, hogy az a földön elterült. Stella háromszor kísérelte meg az elszökést, mert Hendrika óriási ereje is kimerült néha s kénytelen volt őket letenni. De Hendrika mindannyiszor utánok futott s ebben a küzdelemben szakadt le testéről ruházata. Borzalmas volt Stella elbeszélése, midőn elmondta, hogy Hendrika és a páviánok mint vitték őket fel a meredek sziklákon, melyek fölött a vízmosás volt. Kézről-kézre adták őket s egy ízben Stella majdnem kiejtette kezéből a gyermeket, midőn egy kiálló sziklához ütődött, amint Hendrika magával vonszolta a páviánok segítségével. A nap éppen felkelt, midőn a barlang nyílásához értek. Itt dobta le Stella zsebkendőjét, mely az ágban megakadt. A szegény igy akarta tudtomra adni, hogy hol van. De nem volt reménye, hogy megtaláljuk őket. — E pillanattól kezdve — így folytatta Stella — nem emlékszem másra, mint hogy egy sötét barlangban medvebőrökön feküdve felébredtem. Lábaim össze voltak kötözve. Hendrika mellettem ült s őrzött, mig az egész barlang köröskörül telve volt páviánokkal. A kis Tota még mindig karjaimban volt. A szegény gyermek félholt volt az ijedtségtől s borzalmas volt reám nézve kétségbeesett sírása. Ismételve szóltam Hendrikához, kérve őt, hogy bocsásson bennünket szabadon. De vagy tényleg nem értette mit mondok, vagy úgy tette magát, mintha nem értené. Mindössze azt értem el azzal, hogy szóltam hozzá, hogy megcsókolta kezemet és ruhámat, oly bensőséggel, hogy szinte megijedtem tőle. Mikor ezt cselekedte, a kis Tota ösztönszerűleg közelebb simult hozzám, ami dühössé tette Hendrikát, aki oly borzalmas tekintetet vetett a kisgyermekre, hogy féltettem a gyermek életét. Figyelmét azzal tereltem más irányba, hogy vizet kértem tőle jelekkel. Kaptam is friss vizet egyik falábosban. A barlang kétségtelenül Hendrika lakása volt. Többféle gyümölcs volt ott elrakva s szárított húsnak sem volt szűkében. A gyümölcsből nekem is adott, de Totának nagyon keveset, akire mindig szörnyű gyűlölettel nézett. Sohasem fogod elképzelhetni, Allan, mennyit szenvedtem ezen idő alatt. Meggyőződtem, hogy Stella csakugyan őrült volt, s alig volt valami különbség közte és a páviánok között, amelyek fölött korlátlan uralmat gyakorolt. Az egyedüli emberi vonás, mely megmaradt benne, ragaszkodása volt hozzám. Kétségtelenül az volt szándéka, hogy tőled elválaszszon s magánál tartson. Ennek a tervnek végrehajtására kész volt mindent megkísérleni. Pusztán ebben az irányban maradt gondolkodása tiszta, egyébként azonban az állatnál is rosszabb volt, mert őrületes dolgokat művelt. Legkevésbbé feledte el gyűlöletét a kis Tota iránt. Rettegve figyeltem meg Hendrikát s meggyőződtem, hogy a kis Tota halála csak idő kérdése volt. Talán néhány óra múlva, gondoltam magamban, s itt szemeim előtt fogja meggyilkolni. Menekülésről szó sem lehetett, még ha erőm lett is volna hozzá. Arra pedig éppen nem számítottam, hogy te feltalálj bennünket. Meg kellett nyugodnom sorsomban, hogy nyomorultan fogok elveszni annak az őrült szerencsétlennek foglyaként. Azután reád gondoltam, Allan s tudtam, hogy mennyit szenvedsz. Szívem majd meghasadt. Azért imádkoztam az Istenhez, hogy vagy szabadítson meg, vagy gyorsan engedjen meghalnom. Imádság közben elaludtam. Talán nem is volt az álom, hanem sajátságos kábultság. De álmodtam, az bizonyos. Azt álmodtam, hogy Indaba-Zimbi áll mellettem s ősz fürtjét lengeti fejem fölött. Mintha azt mondta volna, hogy ne aggódjam, mert te nemsokára meg fogsz szabadítani, de addig jól bánjak Hendrikával, kedveskedjem neki s mutassam azt, hogy örülök, hogy vele lehetek. Az álom oly élénk volt, hogy azt hittem, látom és hallom őt, amint látom és hallom őt most. Felnéztem s Indaba-Zimbire mosolyogtam, aki mellettünk ült. De csak később mondtam el Stellának, mit művelt Indaba-Zimbi, hogy ez az álom létrejöhessen. — Midőn felébredtem, — folytatá Stella, — elhatároztam magamat, hogy követem Indaba-Zimbi tanácsát. Megfogtam Hendrika kezét és megszorítottam azt. A szerencsétlen leány állat módjára vonított nagy örömében s fejét térdeimre fektette. Mikor eledelt kértem, húst tett a tűzre s levesfélét főzött. Ez meglehetősen jó volt. De sem én, sem a kis Tota nem tudtunk enni. Az ijedtség és kimerültség elvette minden életerőnket. Midőn elvégeztük az evést, pedig lehetőleg hosszúra nyújtottam azt, — ismét azt láttam, hogy Hendrika gyűlöletes pillantásokat vet a kis Totára. Először a lánykára nézett, azután a késre, melyet övében hordott. Megismertem ezt a kést. Ugyanaz volt, amelylyel téget akart megölni, édes Allan. Egy ízben már annyira ment, hogy kihúzta a kést. Meg voltam rémülve. De ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy midőn még nálunk volt, azzal csillapítottam le mérgét, hogy énekeltem neki. Ez rendesen sikerült is akkor. Megkíséreltem ugyanezt most. Zsoltárokat kezdtem neki énekelni. Azonnal elsimultak dühös arczvonásai s a kést visszatette övébe. Megismerte, hogy mit éneklek s áhítattal nézett az ég felé. A páviánok is közelebb jöttek s figyelmesen hallgattak. Még többen jöttek be a barlangba s a legnagyobb csend volt körülöttem, így énekeltem több mint másfél óra hosszan, valamennyi zsoltárt, amelyekre csak emlékeztem. Valóban ijesztően különös és végtelenül borzalmas volt ez a jelenet. Előtem a földön ült Hendrika, s körülöttem voltak az utálatos majmok, melyek lehunyták szemeiket s nagy fejüket bólintgatták, miközben az éneket hallották. Agyrémnek tetszik most előttem, amit átéltem. (Folyt. köv.)