Pesti Napló esti kiadás, 1891. február (42. évfolyam, 33-58. szám)

1891-02-04 / 34. szám

Budapest, 1891.Szerda, február 4. 34. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Dunajevszky visszalépése. Az osztrák politikai életben egymásután követ­keznek a meglepetések. Egész váratlanul, minden legcsekélyebb előkészület nélkül oszlatták fel nem­rég a reichsrath képviselőházát s egész váratlanul jelenti ma a táviró, hogy Dunajevszky osz­trák pénzügyminiszter állásától föl­mentetett s helyébe dr. Steinbach Emil igazságügyminiszteri osztályfőnök ne­veztetett ki pénzügyminiszterré. Az ide vonatkozó kéziratok ma jelentek meg a bécsi hivata­los lapban, s csak ez utóbbiból értesült a világ ar­ról, hogy a Taaffe-kormány a napokban válságon esett át. Dunajevszky úr még január 22-én adta be le­mondását, mit azonban csak a hozzá intézett legfel­sőbb kéziratból tudtunk meg, mely azt is mondta, hogy a miniszter egészségi okokból válik meg állásától s most végleges nyugalomba fog vonulni. Nem szenved azonban kétséget, hogy az egészségi állapot mögött más okok is rejtőködnek a való­színű, hogy Dunajevszky úr sem a reichsrath felosz­tásával, sem a vele kapcsolatban várható változások­kal nem értett egyet. Dunajevszky ugyanis egyik osz­lopa volt az eddigi rendszernek, mely tudvalevőleg a jobboldal vagyis a konzervatív és szláv nemzetiségi töredékek együttes uralmán nyugodott. E pártnak ő nyerte meg a lengyeleket, kik támogatásukért más jutalomban részesülnek. A Taaffe-kormány azonban most új többség alakításán fáradozik, melybe a németek mérsékeltebb elemeit is be akarja vonni. Ez kétségkívül nem áll összhangban Dunajevszky ur nemzetiségi hajlamai­val s azért már a képviselőház feloszlatásakor beadta lemondását, melyet ő Felsége elfogadott. Utóda, dr. Steinbach az új pénzügyminiszter egészen új ember a politikában. Hogy a választás éppen ő rá esett, az jellemző világot vet a Taaffe-kormány jö­vendőbeli irányára. Ez a kinevezés is arra vall , hogy Taaffe gróf, legalább addig, míg az új képviselőház pártviszonyai kiforrják magu­kat, lehetőleg pártszinezet nélkül, egysze­rű hivatalnok jelleget akar adni kabi­netjének, mely legelői az államélet napi teendői­nek helyesítésére fog szorítkozni. Dr. Steinbachban egy hivatalnokot nyer a minisztérium, mely annak idején, ha sikerül majd az új parlamenti többséget szervezni s közös programm alapján egyesíteni, ez új pártnak megfelelően fog gyökeresebb átalakulások­nak alávettetni. Dunajevszky úrral a Taaffe-kormány egyik leg­régibb és legbefolyásosabb tagja távozik a politikai élet teréről. Magyarországot ez a személyváltozás na­gyon kevéssé érdekli, mert Dunajevszky urat alig számíthatni hazánk barátai közé, sőt nem egyszer éppen ellenkező érzelmeiről tett tanúbizonyságot. Az osztrák pénzügyeket azonban elég sikerrel vezette. De leginkább honfitársai, a lengyelek sajnálhatják távo­zását, mert vele egyik leghatalmasabb támaszuk lép ki a kormányból. A visszalépésről szól a következő távirat: BéCS, febr. 4. A „ Wiener Zeitung« ő Fel­ségének gróf Taaffe miniszterelnökhöz és Dunajevszky pénzügyminiszterhez inté­zett kéziratát közli, mely szerint Duna­­jevszki pénzügyminiszter január 22-én egészségi okokból beadott kérelmére végle­ges nyugalomba helyeztetik; ő Felsége Dunajevszkinek sok éven át különösen a pénzügyek terén, hazafias ön­­feláldozással kifejtett kitűnő szolgálatai elis­meréséül a Szt.­István-rend nagykeresztjét adományozza és őt az urakháza élethosszig­lani tagjává nevezi ki. Ő Felsége egy másik kéziratával dr. Steinbach Emil igazság­­ügyminisztériumi osztályfőnököt nevezi ki pénzügyminiszterré. Budapest, febr. 4. Az olasz miniszterválság. Umberto király egész tegnapig még senkit sem bízott meg a kabinetalakí­­tással, mi elég bizonyítéka egyrészt annak, minő ne­hezen válik meg Crispitől, másrészt annak, minő za­varos a parlamenti helyzet Olaszországban. Az egy­kori baloldal tagjai hétfőn ülést tartottak, hogy egy tisztán jobboldali kormány alakítása ellen tiltakozza­nak. Vagy százan tiltakoztak e terv ellen. Másnap azután a volt jobboldal 60 tagja rendezett ellentün­tetést, hogy egy baloldali kormány alakítását meg­hiúsítsa. Minthogy eddig jobb és baloldal együtt támogatta Crispit, ez események eléggé meg­mondják, hogy Crispi bukása az eddigi több­séget is teljesen s­z­étugrasztott­a. Crispi sértő szavai a jobboldal ellen abban találnak magyarázatot, hogy a jobboldal vezetői, első­sorban Rudini, hetek óta ostromolták, hogy engedjen át né­hány tárczát a jobboldalnak. Crispi azt felelte, hogy a jobboldal teljesen elfogadta a kormány programm­­ját s nem illik, hogy egy pár tárczáért támogassa a minisztériumot. Azután hozzátette : »Én soha sem tűrtem, hogy engem zsaroljanak.« Midőn a jobboldal ismételte kívánságát, Crispi a parlamentben kelt ki ellene s ezzel magára idézte a katasztrófát. A leg­újabb hírek szerint Umberto király m­a d­ö­n­t a válság ügyében s valószinü, hogy Rudini-Sa­­racco-kormány fog alakíttatni. Waldersee gróf lemondása, vagy helyesebben egy magas állásból egy jelentéktelenbe való áthelye­zése a legnagyobb mértékben foglalkoztatja a német politikai világot. A lapok különös fontosságot tu­lajdonítanak a császári kézirat azon passzusá­nak, mely azt mondja , hogy háború esetén Waldersee úr egy hadsereg fő­vezérévé van kijelölve. Ez, mondják a lapok, két irányban fontos. Egyrészt háború esetén Waldersee nem mint a vezérkar legfőbb főnöke fog működni, kinek helye a császár közvetlen közelében van. De ha nem is fogja Moltke szerepét átvenni, másrészt a gróf is igen kiváló hatáskört nyer, mely vigasztalhatja őt mostani jogkörének megszorításáért. ORSZÁG­GYŰLÉS: A képviselőház ülése febr. 4-én. A munkássegélyezésről szóló törvényjavaslat általános tárgyalása ma véget ért, s a mai ülésnek több érdekes mozzanata volt. Ordódy Pál után, ki a javaslatot a maga eredeti alakjában fogadta es felszólalt Beöthy Ákos és ismét egy magas szín­vonalon álló beszédet tartott, fejtegetvén a munkás­kérdés fejlődését Angliában, kifejtvén aggodalmait a javaslatban czélba vett »kényszer« rendszere ellen s szellemesen polemizálva az előadóval. Utána Ba­ross Gábor miniszter szólott és hosszabb beszédben védte a saját álláspontját, előadván kifogásait a G­a­á­l Jenő által benyújtott határozati javaslat egyes pontjai ellen, de kiemelvén ugyanakkor, hogy a rész­letes tárgyalásnál, a módosítások elől nem kíván elzárkózni. — Baross után P­e­t­r­i­c­h Ferencz szólalt fel s általánosságban elfogadta a törvényjavas­■.■­­s­latot. Ezután Hegedűs Sándor szólott, szak­szerűen és igen sikerülten. Az általános vita utolsó szónoka Tisza István volt, aki főként a mérsékelt ellenzék szónokaival szemben védte a törvényjavasla­tot. Az általános vita ezután berekesztetett; nagy derültséget keltett ezután, mikor az előadó megtart­ván zárbeszédét, különösnek találta, hogy Beöthy Ákos »ellentétet látott Mirabeau és az előadó beve­zető beszéde közt.« — »Ki ne látna e kettő közt el­lentétet ?« kiáltákt több oldalról, s nagy derültség tá­madt. Gaál Jenő, miután zárszava nem volt, csak röviden jelenti ki, hogy az esetben, ha az ő határo­zati javaslata nem is fogadtatnék el, nem ellenzi, hogy a javaslat a részletes tárgyalás alapjául el­fogadtassák. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Balogh Géza, Varasdy Károly, Josipovich Géza. A kormány részéről jelen vannak: gr. Szapáry Gyula, Baross Gábor, Josipovich Imre. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Az elnökségnek előterjesztése nincs. Emich Gusztáv előadó beterjeszti a közgazda­­sági bizottság jelentéseit a Mittelberg osztrák köz­ségnek a német birodalom vámrendszeréhez való csatolásáról szóló szerződés beczikkelyezéséről s az Olaszországgal kötött kereskedelmi és hajózási szer­ződés meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatok tárgyában. Annak idején napirendre fognak tűzetni. Csávossy Béla beterjeszti a gazdasági bizottság jelentését a képviselőház kisebb hivatalnokainak fize­­tésjavítási kérvényei tárgyában. Annak idején napirendre fog tűzetni. Elnök jelenti, hogy a szőnyegen levő javaslat letárgyalása után a pénzügyi és zárszámadási bizott­ságok egy-egy jelentése s a bosnyák-herczegovinai csapatoknak Magyarország területére való behozata­láról szóló törvényjavaslat fognak napirendre kerülni. Az indítvány- és interpellác­iós­ könyvben újabb bejegyzés nincsen. Munkás­segélyezés. Következik a napirend: az ipari és gyári alkal­mazottak betegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. Ordódy Pál a szőnyegen levő javaslatból csak azt látja, hogy az állam bölcsen gondoskodni kíván a beteg munkásokról. Ezért örömmel üdvözli a javas­latot. Másodszor abban a hitben van, hogy ez a ja­vaslat elejét fogja venni annak, hogy a szoczializmus tévtanai munkásaink között elterjedjenek s ezért is üdvözölni kell a javaslatot. A harmadik szem­pont, melyből a javaslatot örömmel kell fogadnia, az, hogy ezentúl az iparo­s munkások, kiknek száma aránylag úgyis kevés, meg lesznek mentve attól, hogy lelketlen uzsorásokhoz kelljen fordulniok. Végül az ellenzéki szónokokkal polemizál s kijelenti, hogy a törvényjavaslatot elfogadja. Beöthy Ákos csak azért szólal fel, mert erre egy nála járt munkásküldöttséggel szemben bizonyos obligát vállalt. De ha már felszólal, általánosságban akar foglalkozni a kérdéssel. A legérdekesebb és leg­tanulságosabb dolognak tartja, hogy az angol tör­vényhozás mikép oldotta meg a munkás­kérdést. Óriási az ellentét Angliában a munkás­kérdésnek a század elején és mostani helyzete között. Akkor a dolgok oly sötéten és aggasztóan ál­lottak, hogy Peel Róbert azt mondotta, hogy a nagy gyáripar Angliára nézve inkább hátrány, mint előny. A munkások a túlfeszített munka, a kevés bér miatt egészen el voltak csenevészedve, elzüllve, helyzetük pedig kétségbeejtő volt. Egyik felkelés a másikat érte; egy nem hosszú időszak alatt a harminczas években 9000 bűntényt követtek el a munkások, a­mint az akkor konstatáltatott. Egész Anglia a­­tár­sadalmi dekompozíczió és az osztályharcz küszöbén állott. Akkor vették ők a dolgot kezükbe és segítet­tek az állapotokon törvényhozási és társadalmi ak­­c­ió által és maguknak a munkásoknak önereje által. Az eredmény az, hogy a munkások most több bért kapnak, daczára annak, hogy kevesebbet dol­goznak. Minden tekintetben ki vannak elégítve, úgy annyira, hogy Angliának legkonzervatívebb osztálya most a munkásosztály. E szerint kell minekünk el­járni, ezen gyakorlati elvek szerint sohasem kell a törvényhozásnak átlépni azon határt, a­hol az elmé­leti törvényhozás, a gyámkodás és népboldogítás kezdődik. Ha már most e gyakorlati követelményeknek meg akarunk felelni, különben három dologtól kell óvakodnunk. Az egyik az, hogy az egyes tüneteket úgy állítsuk oda mint általános szabályt, a másik az, hogy ne induljunk külföldi sablonok után ; a harma­dik pedig az, hogy őrizkedjünk ama felfogástól, mond­hatni, politikai doktrínától, hogy az embereket para­grafusokkal s törvényekkel lehet boldogítani. E törvényjavaslat ellen pedig éppen a három szempontból lehet és kell kifogásokat emelni. Helyte­len általánosításnak találja, hogy munkásaink kiván­dorlásától kellene tartani amaz okból, mert Ausztriá­ban a betegsegélyezés ügye már r­endezve van. Erre eset lehetett, de azt általánosítani nem szabad. Hosz­­szasan fejtegeti ezután, hogy mily okok vezérelték Németországot, midőn szocziális törvényjavaslatait hozta. Ez okok politikaiak és nem szükségszerűek vol­tak. Áttérve magára a törvényjavaslatra, így folytatja: Aggályosnak tartom magának a kényszernek elvét. Nekem ez iránt nincs nagy szimpátiám. Igen sajátszerű volt az előadó magatartása; egyrészt be­szélt lelkesülten a törvényjavaslat mellett, de aztán épp oly lelkesedéssel idézte Mirabeaut, akinek egész élete állandó küzdelem volt a kényszer és zsarnokság ellen. (Tetszés balfelől.) Ha a Mirabeau szólt az élet­nek, az állam fájának virágzásáról, a­melynek gyöke­reit a munkások teszik, bizonyosan hozzátette, hogy ez csak a szabadság és nem a kényszer levegőjé­ben diszlik. (Úgy van balfelől.) Egy füst alatt tehát a t. előadó úr kényszerről, meg Mirabeauról beszélt. Ez olyan, mint a vanília fagylaltot meg a töltött káposztát egy tálból enni (Derültség) és egészen megfelel annak a politikai egyvelegnek, mely a negyvennyolc­as években egy jó német nyárs­polgár politikai programmjában nyilatkozott, a­ki kijelentette, hogy ő köztársasági, azonban egyszers­mind akarja a nagyherczeget, és aztán az is kijelen­tette, hogy ő a sajtószabadság barátja, de a sajtó­­c­enzúrát is fenn akarja tartani. (Derültség bal­felől.) _ Én ellene vagyok e kényszernek, különösen végletekig vive, mert sehogy sem tudom elképzelni azt, hogy a munkások megtudjanak vele barátkozni. Miként fogjuk, te hát, azt azzal a munkással megértetni, hogy ő fizessen ? Egyszerűen azt fogja mondani: én nem vagyok beteg, minek fizessek én más emberért? De azután, még ha esetleg meg is magyarázzuk neki, hogy ő is beteg lehet, alig hiszem, hogy ez egy tót napszámosnak fantáziájára valami valami nagy befolyást gyakoroljon (Derültség balfe­lől) és hogy ő megértse, hogy neki hetenkint annyi meg annyi krajczárt kelljen fizetni azért, hogy az ipecasuánát, vagy a sassaperillát bögre számra ihas­­sa. (Derültség balfelől). Meg is vagyok győződve, te­hát, hogy az folytonos czivódás és perlekedés tárgyát fogja képezni a munkaadóval. Másik megjegyzésem éppen az, hogy e törvény­­javaslat a hazai viszonyokat nem veszi egészen te­kintetbe. És itt jövök éppen a munkások kérelmére. Nekem ezt az emlékiratot munkások adták át, szabósegédek, könyvkötősegédek, molnárok, stb. Kon­statálni kívánom, és azt hiszem, a t. ház is örömmel fogja hallani: beszéltem azon emberekkel, de olyan józan, értelmes, hazafias szellemű emberek voltak, hogy igazán az embernek gyönyörűsége vol velük be­szélni. És ha nálunk ilyenekből áll a munkásosztály, akkor valóban nincs okunk aggódni. Ezek az emberek nagyon feldicsérték nekem az ő egyletüket. Különösen kiemelték azt, hogy ezek az egyesületek nemcsak betegsegélyezéssel foglalkoznak, hanem önképzési czélokat is tűznek maguk elé. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Azt mondják beadványukban: »az önképzés terén is hatalmas munkásságot fejtünk ki, a­mennyi­ben felolvasások, szakelőadások, értekezések és könyvtáraink által alkalmat szolgáltatunk tag­jaink értelmi erejének kifejlesztésére, növeljük és termékenyítjük lelkük fogékonyságát, hogy a ma­gyar társadalmi műveltség rohamos fejlődésével lé­pést tartsanak.« Hogy ebben mily veszély van, t. hát, és hogy ezt mért kell eltiltani, azt belátni nem tudom; ez az egész tiltó paragrafus a német bürokráczia, a német rendőri állam emlőin tenyészett és a szabad intéz­mények keretébe nem való. (Helyeslés balfelől.) Szó­val ők azt kívánják, hogy legalább itt Pesten az álta­lános ipartestületek helyett szaktestületek legyenek, a­minek eddig is léteztek és a czélnak megfeleltek; kívánják másodszor, hogy a 200 tag helyett, a­meny­nyi megkivántatik, hogy ily egyletek fenmaradhassa­­nak, csak 100 tag követeltessék, miután eddig is akárhány ily egyesület prosperált és nincs semmi ok arra, hogy azok, ha eddig jók voltak, az Aussterbe­­itat-ba helyeztessenek. (Úgy van­ balfelől.) Nagy aggályai vannak a testületi pénztárakat illetőleg is. A testületi pénztáraknál is diskreczionárius hatalmat kíván magának a miniszter úr és benne vagyunk abban a régi praxisban, hogy mi itt csak az elveket, a kereteket állapítjuk meg, a kivitelt azután­ teljesen a miniszter kényére bízzuk. Én ennek ellene vagyok azon okokból, melyeket már a múlt alkalommal kifejtettem, úgy iparpoli­tikai okokból — mert e mellett nem lehet kellő állandóság — mint közjogi, parlamentáris okokból. Végül — ugyanerre vonatkozólag — Tisza István egy múltkori megjegyzésére azt feleli, hogy minden intézkedést, a­mely a parlamentben történik, nemcsak parlamentáris, de törvényalkotási szempont­ból is kell figyelembe venni, mert hisz az in­tézkedések foganatosításánál, a törvények alko­tásánál nem egyedül az a czél, hogy mindig a többség akarata jusson érvényre, hanem az, hogy reális, a czélnak megfelelő, egészséges intézmé­nyek alkottassan­ak. (Helyeslés a bal- és szélsőbalol­dalon.) Ezt pedig, te­hát, mindig jobban fogja tenni a törvényhozás, mint a kormány, még­pedig két okból. Először azért, mert a törvényhozás egész összeségében sokkal terjedtebb és intenzívebb ismerettel bír az országról, mint a kormány, másodszor pedig azért, mert a törvényhozás a maga összeségében sokkal na­gyobb szellemi erőt és potencziát képvisel, mint akár egyes miniszter, akár maga a kormány. Ezzel — úgymond — igen szép franczia mon­dás jut eszembe. Voltaire mondja: »Van valaki, a­kiben sokkal több szellemi képesség van, mint a láng­­eszűbb emberben, ez a valaki, mindenki,« vagyis a közvélemény. Gaál Jenő határozati javaslatát pár­tolja. (Élénk helyeslés.) Baross Gábor kereskedelmi miniszter köszönet­tel vesz minden segédkezést, melyet a ház avégből nyújt, hogy a szőnyegen levő s igazán az életnek szánt törvényjavaslat minél sikeresebben legyen megoldható. Ami a miniszteri meghatalmazásról felhozottakat illeti, megjegyzi, hogy a miniszter ez­zel csak annyiban fog élni, amennyiben a gyakorlati élet ezt elkerülhetlenül szükségessé fogja tenni. Vázolja, hogy minő okokból és minő alapon készítette el e törvényjavaslatot. Mintául a szomszéd állam hasonló törvényét vette, de azt a gyakorlati élet közvetlen tanulmányozása alapján egészen a magyar viszonyokhoz alkalmazta. Ez a javaslat históriája. Éppen ezért nem érti, miként lehet itt angol példákra hivatkozni. Az angol viszonyokat a üdéink­hez hasonlítani: a legnagyobb tévedés. Olyan javas­latot kellett készítenie, mely a munkások és munka­adók óhajaiból a jogosakat megvalósítja s ez volt az intenc­iója is. De olyan javaslatot készíteni, mely munkásokat és munkaadókat egyaránt teljesen kielégítsen — sem ő, sem más nem volna képes. Nem akarja e javaslatnak a szoc­iális kérdés tekintetében való fontosságát hangsúlyozni, csak azt jegyzi meg, hogy midőn nálunk eddig az állategészség- A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A feledhettem írta : RIDER HAGGARD. 19 Egyike volt az a legkülönösebb tünemények­nek, melyeket valaha láttam A több száz lábnyi magas sziklák által határolt völgy telve volt a leg­­gyönyürűbb virágokkal és közepét egy tisztavizű folyó hasította át, mely a sziklák közül eredt. A­mint a völgybe értünk, apró csoportokba oszoltunk szét, hogy kutassuk a talajt. A kis Tota sokkal inkább meg volt rémülve és sokkal gyengébb volt, semhogy felvilágosítást adhatott volna. Ekkor ismét elfogott a rémítő kétely, hogy várjon meg fo­gom-e találni Stellát? Egy félóránál tovább kerestünk, de nem vol­tunk képesek a sziklák között nyílást találni, a­mely elvezet oda, hova Hendrika Stellát rejtette. Indaba- Zimbit is segítségül hívtam, de tudománya őt is cserbenhagyta. Mindössze annyit tudott mondani, hogy ez a hely, a­hol Stellát keresnünk kell, hogy egy barlang­­szerű üregben találjuk őt meg, de hogy merre van ez a barlang, azt nem tudta megmondani. Végre elértünk a völgy legészakibb részére, a­hol a sziklák függélyesen meredeztek az ég felé. Körülbelül félmagasságnyira be voltak azok nőve dús növényzettel és oly sürü repkénnyel, a milyent még soha sem láttam. Végigmentem a sziklafal alján s folyton nem nevét kiáltottam, de kétségbeesve győződtem meg, hogy hasztalan. Már feladtam minden reményt, midőn egyszerre még szivem is megszűnt dobogni. Egy ponton úgy véltem hallhani, hogy gyönge hangot hallok a föld alól. Közelebb mentem és ismét kiáltottam. Ezúttal kétség sem lehetett. Csakugyan Stella hangja volt, mely úgy hallatszott, hogy a sziklából jön ki, de hasz­talan kerestem a sziklafalon az üreg nyílását, melyből a hang jött. — Mozdítsd el a követ! kiáltott Stella, a bar­lang szája kővel van elfedve! Most már láttam, midőn a felkúszó növényeket szétválasztottam, hol van a barlangüreg kővel elzár­va. A kő oly pontossággal volt a barlang szájához beillesztve, hogy a legélesebb szem sem volt képes azt felfedezni. A kő oly nehéz volt, hogy két ember alig bírta elhengeríteni. Midőn a barlang szája szabad volt, én dobogó szívvel léptem abba be. Először egy kis üregbe léptünk, mely hosszadadon gömbölyű volt és ezen át­haladva egy sokkal nagyobb barlangba értünk. Mi­dőn ott legelőször­­ áttekintettem, rögtön felismertem azt a barlangot, a­melyet Indaba-Zimbi varázslata folytán láttam a folyó vizében. E barlang felülről kapta a világosságot vala­mely nyitáson át. A barlang déli részén láttam egy alakot félig ülve, félig fekve vadállat-bőrökön. Oda­rohantam. Stella volt. Megkötve, összekötött lábakkal és kezekkel, kimér ülve és elgyötörve, de Stella volt, a­ki még élt. Midőn Stella meglátott, élesen felsikoltott. Karjaimba zártam s elájult. Elgondoltam, mily sze­rencse, hogy nem előbb ájult el, mert ha nem kiált, nem találtuk volna meg soha, hacsak később Indaba- Zimbi tudománya nem segített volna rajtunk. De az Isten áldja meg azért is, amit eddig tett értem. Stellát kivittük a szabad levegőre, ott egy fa alá fektettük s megszabadítottuk a kötelékektől. Mi­dőn a barlangból kifelé mentünk, széttekintettem ott. Újra meggyőződtem, hogy teljesen ugyanaz, amilyen­nek akkor láttam, midőn Indaba-Zimbi azt megmu­tatta nekem a folyóban. Ott égett a barlang közepén a tűz, mellette volt a két fa­lábas, melyek közül az egyikben a pávián Hendrika parancsára vizet hozott. Rendkívül elcsodálkoztam Indaba-Zimbi tudo­mányán, a ki a vadak közé tartozott s írni és olvasni sem tudott. Most láttam csak Stellát teljes világítás mel­lett. Arcza halvány volt s a könyek vörösre festették azt. Ruházata majdnem egészen le volt tépve testé­ről s gyönyörű haja ziláltan csüggött le vállaira. Vizért küldtem s arczát megmostuk. Azután egy kis szeszt csöpögtettem szájába s végre Stella felnyitotta szemeit. Karjait nyakam köré fonta, oly szorosan, mint a kis Tota s ajkai csak két szót tud­tak rebegni: — Hála istennek! Nehány percz múlva nyugodtabb lett s a kis Totával együtt ettek abból az eledelből, melyet ma­gunkkal hoztunk. Én is ettem s ez rendkívül jól esett, mert negyvennyolcz óra óta, kivéve azt a csekélysé­get, a­mit a folyó mellett ettem, nem ettem semmit. Stella ezután megmosta arczát és kezeit s rendbe hozta ruháit, a mennyire lehetett. Eközben lassan­ként elmondta, mi történt azóta velük, hogy utoljára láttam őt a kis Totával. Elmondta, hogy ama napon, melyen eltűnt, délután kiment atyja sírjához, mert belefáradt a cso­magolásba. Magával vitte a kis Totát s a két nagy eb is követte őket. Virágokat akart rakni atyja sír­jára s elbúcsúzni a sírtól, mert másnap reggel korán akartunk útnak indulni, s Stella attól félt, hogy atyja sírjához nem fog eljutni. Áthaladtak a kerten, s ott virágokat szedve, a temetőbe értek. Stella a virágokat elhelyezte a síron és azután leült arra s elgondolkozott. Elmélyedt gon­dolataiba, miközben a kis Tota, a ki igen élénk gyermek volt, a környéken szaladgált. Az ebek a kis gyermekkel mentek. Egyszerre dühös kutyaugatás riasztotta fel Stellát merengéséből. Erre Totát jajgatni hallotta, s az ebek kínosan vonítottak. Stella oly gyorsan, a­mint csak tudott, azon irányban futott, a­honnan a hangokat hal­lotta. Odaért. Rögtön meglátta a pávián-mezbe öl­tözött alakot, a­mely a kis Totát karjaiban tartotta. Abban a pillanatban, a­mint reá nézett, látta, hogy Hendrika áll előtte, kit a pávián-bőrben is felismert. Körülötte egy egész sereg pávián volt, melyek az ebekkel küzdöttek. Szemei előtt tépték azokat da­rabokra. — Hendrika, kiáltott Stella, mit jelent ez? Mit akarsz kis Totával, s mit keresnek ezek a vadak itt ? Hendrika megfordult s Stellára nézett, ki, a­mint tekintete a szerencsétlen leányra esett, látta, hogy az meg van őrülve. Szemeiből az őrület vadsága lövelt ki. Elejtette a gyermeket, a­ki Stellához fu­tott, hogy ott védelmet találjon. Stella felemelte a gyermeket, de Hendrika abban a pillanatban átka­rolta Stellát s felemelte mindkettőt. Stella hasz­talan küzdött. Hendrika százszor erősebb volt nála. Oly könnyen vitte Stellát és Totát, mintha hópe­hely lett volna karjaiban. Átfutott velük a folyón, míg a többi páviánok a sekélyebb felső részt válasz­tották az átmenetre. Hendrika úgy látszik azt akarta, hogy ő nyomot ne hagyjon a parton, melyen utánuk mehessünk. Az éjszaka, mely erre következett, Stella előtt inkább egy rémteljes álomnak tetszett, mintsem va­lóságnak. Sohasem tudta nekem elmondani pontosan, hogy mit élt át ezen idő alatt. Homályosan emléke­zett arra, hogy hegyen-völgyön át szaladt velük Hendrika s az egész vidék visszhangzott a páviánok üvöltéseitől. Hasztalan szólt Hendrikához angolul és a kafferek nyelvén; hasztalan könyörgött neki, hogy ne vigye el őt és a kis Totát otthonából. A majom­leány, úgy látszott, elfeledte az emberi beszédet. Ha Stella szólt hozzá, megcsókolta őt és haját simogatta, de nem értette, a mit mondott neki. De annál többet beszélt a majmokkal, kik hűségesen teljesítették min­den parancsát. Azt azonban nem engedte meg, hogy Stella kö­zelébe menjenek. Egyszer egy öreg pávián a kis To­tát akarta megsimogatni, de Hendrika rögtön egy dorongot vett fel s olyant vágott a pávián fejére, hogy az a földön elterült. Stella háromszor kísérelte meg az elszökést, mert Hendrika óriási ereje is ki­merült néha s kénytelen volt őket letenni. De Hend­rika mindannyiszor utánok futott s ebben a küzde­lemben szakadt le testéről ruházata. Borzalmas volt Stella elbeszélése, midőn el­mondta, hogy Hendrika és a páviánok mint vitték őket fel a meredek sziklákon, melyek fölött a vízmo­sás volt. Kézről-kézre adták őket s egy ízben Stella majdnem kiejtette kezéből a gyermeket, midőn egy kiálló sziklához ütődött, a­mint Hendrika magával vonszolta a páviánok segítségével. A nap éppen fel­kelt, midőn a barlang nyílásához értek. Itt dobta le Stella zsebkendőjét, mely az ágban megakadt. A szegény igy akarta tudtomra adni, hogy hol van. De nem volt reménye, hogy megtaláljuk őket. — E pillanattól kezdve — így folytatta Stella — nem emlékszem másra, mint hogy egy sötét bar­langban medvebőrökön feküdve felébredtem. Lábaim össze voltak kötözve. Hendrika mellettem ült s őrzött, mig az egész barlang köröskörül telve volt páviánok­kal. A kis Tota még mindig karjaimban volt. A sze­gény gyermek félholt volt az ijedtségtől s borzalmas volt reám nézve kétségbeesett sírása. Ismételve szól­tam Hendrikához, kérve őt, hogy bocsásson bennün­ket szabadon. De vagy tényleg nem értette mit mon­dok, vagy úgy tette magát, mintha nem értené. Mind­össze azt értem el azzal, hogy szóltam hozzá, hogy megcsókolta kezemet és ruhámat, oly bensőséggel, hogy szinte megijedtem tőle. Mikor ezt cselekedte, a kis Tota ösztönszerűleg közelebb simult hozzám, a­mi dühössé tette Hendrikát, a­ki oly borzalmas tekinte­tet vetett a kis­gyermekre, hogy féltettem a gyermek életét. Figyelmét azzal tereltem más irányba, hogy vizet kértem tőle jelekkel. Kaptam is friss vizet egyik falábosban. A barlang kétségtelenül Hendrika lakása volt. Többféle gyümölcs volt ott elrakva s szá­rított húsnak sem volt szűkében. A gyümölcsből ne­kem is adott, de Totának nagyon keveset, a­kire mindig szörnyű gyűlölettel nézett. Sohasem fogod el­képzelhetni, Allan, mennyit szenvedtem ezen idő alatt. Meggyőződtem, hogy Stella csakugyan őrült volt, s alig volt valami különbség közte és a páviánok között, amelyek fölött korlátlan uralmat gyakorolt. Az egyedüli emberi vonás, mely megmaradt benne, ragaszkodása volt hozzám. Kétségtelenül az volt szándéka, hogy tőled elválaszszon s magánál tartson. Ennek a tervnek végrehajtására kész volt mindent megkísérleni. Pusztán ebben az irányban maradt gon­dolkodása tiszta, egyébként azonban az állatnál is rosszabb volt, mert őrületes dolgokat művelt. Legke­­vésbbé feledte el gyűlöletét a kis Tota iránt. Ret­tegve figyeltem meg Hendrikát s meggyőződtem, hogy a kis Tota halála csak idő kérdése volt. Talán néhány óra múlva, gondoltam magamban, s itt szemeim előtt fogja meggyilkolni. Menekülésről­­ szó sem lehetett, még ha erőm lett is volna hozzá.­­ Arra pedig éppen nem számítottam, hogy te feltalálj bennünket. Meg kellett nyugodnom sorsomban, hogy nyomorultan fogok elveszni annak az őrült szeren­csétlennek foglyaként. Azután reád gondoltam, Al­lan s tudtam, hogy mennyit szenvedsz. Szívem majd meghasadt. Azért imádkoztam az Istenhez, hogy vagy szabadítson meg, vagy gyorsan engedjen meg­halnom. Imádság közben elaludtam. Talán nem is volt az álom, hanem sajátságos kábultság. De álmod­tam, az bizonyos. Azt álmodtam, hogy Indaba-Zimbi áll mellettem s ősz fürtjét lengeti fejem fölött. Mint­ha azt mondta volna, hogy ne aggódjam, mert te nemsokára meg fogsz szabadítani, de addig jól bánjak Hendrikával, kedveskedjem neki s mutassam azt, hogy örülök, hogy vele lehetek. Az álom oly élénk volt, hogy azt hittem, látom és hallom őt, a­mint lá­tom és hallom őt most. Felnéztem s Indaba-Zimbire mosolyogtam, a­ki mellettünk ült. De csak később mondtam el Stellá­nak, mit művelt Indaba-Zimbi, hogy ez az álom létre­jöhessen. — Midőn felébredtem, — folytatá Stella, — elhatároztam magamat, hogy követem Indaba-Zimbi tanácsát. Megfogtam Hendrika kezét és megszorítot­tam azt. A szerencsétlen leány állat módjára vonított nagy örömében s fejét térdeimre fek­tette. Mikor eledelt kértem, húst tett a tűzre s leves­félét főzött. Ez meglehetősen jó volt. De sem én, sem a kis Tota nem tudtunk enni. Az ijedt­ség és kimerültség elvette minden életerőnket. Midőn elvégeztük az evést,­­ pedig lehetőleg hosszúra nyújtottam azt, — ismét azt láttam, hogy Hendrika gyűlöletes pillantásokat vet a kis Totára. Először a lánykára nézett, azután a késre, melyet övében hordott. Megismertem ezt a kést. Ugyanaz volt, a­melylyel téget akart megölni, édes Allan. Egy ízben már annyira ment, hogy kihúzta a kést. Meg voltam rémülve. De ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy midőn még nálunk volt, azzal csillapítottam le mérgét, hogy énekeltem neki. Ez rendesen sikerült is akkor. Megkíséreltem ugyanezt most. Zsoltárokat kezdtem neki énekelni. Azonnal el­simultak dühös arczvonásai s a kést visszatette övébe. Megismerte, hogy mit éneklek s áhítattal nézett az ég felé. A páviánok is közelebb jöttek s figyelmesen hallgattak. Még többen jöttek be a barlangba s a legnagyobb csend volt körülöttem, így énekeltem több mint másfél óra hosszan, valamennyi zsoltárt, a­melyekre csak emlékeztem. Valóban ijesztően kü­lönös és végtelenül borzalmas volt ez a jele­net. Előtem a földön ült Hendrika, s körülöt­tem voltak az utálatos majmok, melyek lehunyták szemeiket s nagy fejüket bólintgatták, mi­közben az éneket hallották. Agyrémnek tetszik most előttem, a­mit átéltem. (Folyt. köv.)

Next