Pesti Napló, 1891. március (42. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-01 / 59. szám

59. szám. Budapest, 1891. Vasárnap, márczius 1. 12. évi folyam. Szerkesztéség: Ferencziek-tere, Athenaeum-ép i­­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli éS esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 frt Ha az esti Vadis postai kü­ldnkü­ldése kívántatik, postabélyegre havonként 16 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a >3?esti ]STapló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) A meghamisított kiegyezés. Himnuszt zeng dicséretekből a »Nem­zet« Szilágyinak. Hősét ünnepeli, mint győz­test s vertesnek gúnyolja az ellenzéket. A kormánypárt tudja legjobban, hogy az igaz­ságnak ez állítás meg nem felel. Minden el­fogulatlan ember Magyarországon, ki e lezaj­lott nagy vitát figyelemmel kísérte, meg­mondhatja vagy meggyőződhetik róla, ha másokat kérdez, hogy nem Szilágyi bizonyí­totta be, hogy neki igaza van s nem Szilá­gyi nimbusa emelkedett az ország közvéle­ményében. A ferdítés, melyet a kormány lapja a valónak ellenkezőre fordításával cselekszik, indít bennünket arra, hogy a vitára s külö­nösen Szilágyi Dezsőre visszatérjünk. Egy bizonyos, hogy az ellenzék, mely tíz napig fényesen küzdött Apponyi vezetése alatt, úgy az általános tárgyalásnál, mint a rész­letes vitában s legjobb erői sorba éreztették tehetségük hatalmát az igazságügyminiszter­rel s az egész kormánynyal és pártjával, az ellenzék örömmel és nagy megelégedéssel tekint vissza a küzdelemre, melyben hazafias kötelességét jól végezte. Szilágyi Dezső sokszor beszélt s ügyes­ségét a szónoklatban senki soha kétségbe nem vonta. De nem a szónoki formákról, hanem az érvekről van szó, melyekkel javaslatát vé­delmezte és az igazságos ítéletről, melyet a közvélemény felette, azaz politikája felett mond. A legilletékesebb bíráló közönség: a jogtudók előtt legtöbbet vesztett, bármerre járunk, ezt halljuk mindenütt. S ez nem le­het másképen, mivel a hosszú jogi vitában az ő legsajátabb terrénumán szenvedett ve­reséget. Egyetlen jogi állítása, közjogi theó­­riája, igazságügyi érve meg nem állott. Az ellenzék megczáfolta s minden jogi állásából egymás után kiszorította. Kénytelen volt másutt keresni a sikert, nem többé a jogtu­dók meggyőzésére, hanem a kormánypárt kedvének megnyeréséért. Tárgyi téren pár­beszédében a mérkőzést meg sem kisérte, ha­nem átjátszotta a disputát a politikára s az opportunitást s a pártérdeket tolta előtérbe, mert az opportunitás tág köpeny, melylyel a jogi érvek hiányát takarni lehet, a pártszem­pontok pedig hatást gyakorolnak a többségre így jutott Szilágyi oda, hogy Apponyit az 1867-iki kiegyezés feladásával vádolta. E théma tetszett neki, mert ezzel vélte sérthetni Apponyit. Őt ezzel az udvarnál bepanaszolta, a szabadelvű párttól elkülönítette, állítván, hogy a közjogi alapot nem a kormánypárt hagyta el és ő, hanem a nemzeti párt és Apponyi. Remélte, hogy a közjogi kérdés felvetésével a függetlenségi pártiak és a nem­zeti párt között viszályt gerjeszthet. Variálta tehát az 1867-iki kiegyezést mindenképen, bemutatta magát, mint Deák Ferencznek örökösét és egyedül hiteles magyarázóját. Ó, ha Deák Ferencz ezt hallotta volna, sötétre összehúzott nagy szemöldökei alól haragosan villogó szemeivel némította volna el a mi­nisztert. Rögtön megtagadta volna a hamis kommentátort. Mondott Szilágyi a 67-iki kiegyezésről olyanokat, melyek teljesen eltérnek a tör­vénytől és a kiegyezés szellemétől. Mondotta a következőket: A 67-iki törvény egy bizonyos politikát is felté­telez, a­melynek nemcsak az az alkateleme, hogy az abban megírt jogok és a benne szétválasztott körök épségben tartassanak ; ez igenis annak egyik lénye­ges alkateleme. De az az alapgondolat, a­mely a 67-iki törvényt létrehozta, az a politika, a­mely azon épül, abban­ áll, hogy Magyarország állami kötelékben áll­­ván Ausztriával, politikai okokból, érdekek találkozá­sánál fogva és mivel így mindkét állam java jobban elér­hető, a találkozó érdekek felett egyezkedhetünk. Nem helyes és nincs szükség rá, egy mesterkélt elzárkó­­zási politikát követni, és ha gyengeségünktől félve, ebben vélnők az oltalmat feltalálni, csakhamar kide­rülne, hogy illúzió; a 67-ik alapon állva elbizakodás nélkül azt tartjuk, hogy Magyarország elég erős arra, hogy az a kötelék, a­melyet ott megállapított, az ő akarata ellenére semmikép át ne változzék. (Élénk helyeslés és tetszés a jobb oldalon.) Mit felelünk ezekre? Nem igaz, hogy a 67-iki politika abban áll, hogy Magyarország »állami kötelékben állván Ausztriával, poli­tikai okokból, érdekek találkozásánál fogva és mivel mindkét állam java jobban elérhető, a találkozó érdekek felett egyezkedhetünk.« A 67-iki politika nem ebben áll. A 67-iki törvény nem ismeri el, hogy Magyarország állami kötelékben van Ausztriával. E kifeje­­zéshez csak kérdő­jeleket tehetünk. De nem akarjuk sikánkrozni Szilágyit. Hamis nyelv­­botlás lehetett ez állítás. Megmagyarázzuk Szilágyinak, hogy a 67-iki törvény értelme és politikája micsoda: a közös ügyeket a pragmatika szankc­ió alapján formulázni, azok kezelési módját megállapítani, azonkívül megjelölni az ügyeket, melyek együttes elintézése meg­kísértendő s azokat felsorolva le­zár­n­i,—ez a 67-iki törvény ;s azon alapon minden egyéb közösség kizárásá­val az önálló magyar államiságot kifejteni —e­z a Deák Ferencz politikája. Ezzel szemben Szilágyi mit mivel? A találkozó érdekekre utalásban szabályt állit fel s egy egész poli­tikát épit rá, mely minden önálló politika negácziója. Ez nem az 1867-diki kiegyezés, ez egészen más valami. Ez homlokegyenest ellenkezik azzal, a mit Deák Ferencz a magyar nemzet által köve­tendő politikának vallott és törvénybe ikta­tott. A­­találkozó érdekek feletti egyezkedte­­tése végtelenje, ez az a lejtő, melyen nincs megállapodás, melynek semmi korlátja, sem­mi elve, semmi közjogi alapja, semmi törvé­nye nincs, hanem csak egyetlen indoka az érdek, egyetlen igazolása az opportunitás s mindenkori rugója a kormányhatalom és az azt támogató többség alkalmazkodó akarata. Hogyan állná ki a kritikát a 67-ki alap­törvény ezen politikai magyarázata? Minden nemzet de regula önállóan fejti ki intézményeit s csak egészen kivételes kö­rülmények birják arra, hogy az állami élet egyes nyilvánulásai felett más államokkal egyezkedjék. Az egyezkedés tehát nem lehet szabály, az mindig kivételes eset. Az egyez­kedés nem lehet egy alkotmánynak alapelve s igy az 1867-iki kiegyezésnek sem lehet alapelve, hogy Magyarországnak az Ausztriá­val való egyezkedések bizonytalan sorozatát adja utasításul, hogy erre fektessük a magyar államot és a magyar nemzet jövőjét. Ellen­kezője igaz ennek, mert a 67-iki alapon Deák Ferencz határt akart szabni Magyarország­nak, melyen túl jogait és érdekeit ne tegye függővé Ausztriával való egyezkedésektől, hanem gyakorolja önrendelkezési jogát füg­getlenül. Meglehet, hogy az emberiség további fejlődése a nemzeti individualitásokat kozmo­­politikusan egyesíti s az egyes államokat az európai népcsalád általános törvényhozá­sának és érdekközösségének aláveti: ha ez bekövetkezett, akkor még ráérünk ehhez al­kalmazkodni. De ma világrészünkön még azon elv és irány uralkodik : a nemzeti indi­vidualitásokat fentartani és fejleszteni; s mi ebben látjuk Magyarországnak léttörvényét is. Tartsuk magunkat ahhoz, hogy a magyar nemzet egyéniségét meg kell őriznünk és erőiben kifejtenünk. Ha ez az igazi és helyes politikai irány, úgy a Szilágyi Dezső felfo­gása ennek ellenkezője. Az intézmények ön­állósága s az állami élet minden funkc­iói­­nak függetlensége reánk nézve épen úgy s­z­a­b­á­l­y, mint minden más nemzetre nézve is. Nem lehet tehát szabály az, hogy ezen önállóságról lemondjunk s önrendelkezési jogainkat más állammal megoszszuk. A­mely politika ezen lemondást és az állami teendők­nek másokkal megosztását fő elvül tűzi ki, az semmi esetre magyar nemzeti politika nem lehet; azt vitatni, hogy ez Deák Ferencz politikája és hagyománya, vakmerőség, mely a históriai igazsággal homlokegyenest ellenkezik. Kétségkívül nemzetközi egyezményeket kötni lehet, a­mennyiben szükséges, hiszen minden állam köt ilyen egyezségeket, de mindenik csak úgy, hogy azokban a saját állami szuverenitását alakilag és tartalmilag megóvja. Senki sem mondja, hogy Ausztriá­val nekünk semmi egyezségre lépni nem sza­bad, ezt a legszélsőbb közjogi ellenzék sem állítja. Minden attól függ, mi van az egyez­ségben s hogyan köttetik meg. S e tekintet­ben nagyon igaza van Apponyinak, hogy Magyarországnak Ausztriával szemben kü­lönösen óvatosnak kell lenni; s könnyelmű elbizakodás Szilágyitól azt állítani, hogy a közjogi féltékenység és óvatosság nincs in­dokolva, hogy »nem helyes és nincs szükség rá egy mesterkélt elzárkózási politikát kö­vetni,« hanem a­hol érdekeink találkoz­nak, »politikai okokból« egyezkedhetünk de­­rure-borura, mert »Magyarország elég erős.« Elég erős, ha jogait tiszteli és megvédi. De ha könnyelműen érdekeinek független érvé­ny­esítéséről egymásután lemond, csakhamar gyönge lesz. Gyönge államférfiak kezében Magyarország is gyönge. A 67-iki alkotmány úgy erős, ha erősen ragaszkodunk hozzá, de ha Ausztria javára akként magyarázzuk, hogy azon az alapon egymás után elalkudjuk ál­lami intézményeink függetlenségét és saját ügyeink önálló intézésének jogát, úgy Ma­gyarország csakhamar nem lesz erős s a 67-iki alap sem állhat meg. A Szilágyi poli­tikája ide vezet. A 67-iki alkotmánynak is az volt alap­gondolata, hogy az ott megjelölt ügyeken kí­vül Magyarországot a többi nemzetek létfel­tételeinek szabad birtokába kell helyezni. Ez megtörtént, ha nem is vitetett egészen úgy keresztül, mint a­hogy Deák Ferencz a tör­vénybe iktatta. De nem elég a magyar nemzetnek a többi nemzetekkel való egyen­­jogúsítása a 67-iki alkotmány szerint, azt ha Deák Ferencz behozta, a nemzetnek fenn kell tartani. Legfőbb kötelessége pedig erre ügyelni az igazságü­gyminiszternek. A­ki most ezzel ellenkezőleg Magyaror­szág politikájának alapjául az egyezkedést s az alkalmazkodást fogadta el, ezt a konzuli bíráskodásnál igazságügyi szuverenitásunk rovására cselekszi, a házban elvül hirdeti, a nemzet megtévesztésére híreszteli , az igaz­­ságügyminiszter, Szilágyi, ki a független ön­elhatározásnak korlátozását akarja kitűzni törvényül s közjogunk alapjául. Midőn ezt teszi, a 6­7-ki mű szellemét megtagadta. Szakitott Deák tradicziójával és politi­kájával s megérdemli azon szemrehányást, melyet Tisza Istvánnak ten két évvel ezelőtt Szilágyi Dezső, mondván neki, hogy az ő politikája az osztrák czentralisták politikája. Most már egyetértenek Tisza István Szi­lágyi Dezsővel s az igazságügyminiszter zár­beszédének általunk idézett szavai érthetővé teszik a kibékülést a kettő között. Valóban ez az osztrák c­entralisták politikája Magyar­­országon. Budapest, febr. 28. A király ő Felsége ma délben 1 órakor Josi­­p­o­s­i­c­h Imre horvát minisztert hosszabb ideig tartó magánkihallgatáson fogadta. Minisztertanács volt ma délután 1 órakor a miniszterelnöki palotában. A tanácskozás több óráig tartott. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma K­ő­r­ö­s­i Sándor elnöklete alatt ülést tartott, melynek tárgyát a bírói és ügyészi szervezet mó­dosításáról szóló törvényjavaslat előadójának megválasztása képezte. A szóban forgó törvényjavas­lat előadójának Jelynek Arthurt választotta meg a PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Loreley. — A mai főpróba után. — Mendelssohn, a­ki egyik mestere volt az instrumentális zenének, irt nagyobb szabású orató­riumokat és zenekari műveket, de operát egyet sem. Mindössze is egy operaszerű töredéke maradt fönn, a »L o r e l­e­y« czímű, mely néhány rövid jelenetben a rajnamenti Loreley-monda keletkezését öleli föl. E töredéket hozza színre holnap az operaház. Ma volt belőle a főpróba, Mahler igazgató vezénylete mel­lett. Az egész mintegy 20—25 perczig tart, és három részből áll. A színpad a Rajna sziklás, várromokkal borított regényes partvidékét tárja elénk. Középen a sokszor megénekelt folyam tükre csillog; jobb oldalt szőllőkoszorúzta hegyek, baloldalt Mária képe lát­ható egy kőoszlop fülkéjében, mely előtt örök lámpa pirosló fénye világít. Az idő alkonyra jár és az est rózsaszínnel festi meg a leereszkedő félhomályt. Pa­raszt leányok jönnek nagyobb csoportban, letérdelnek szent kép előtt és vallásos ihlettel áthatott Ave Máriát énekelnek: »Hallga, cseng az estharang, Ave Mária, Buzgó imára hív e hang, Ave Mária. Ezt súgja ég, ezt súgja föld , Szeplőtlen szűz, légy üdvözölt, Ave Mária.« »Te, ki élsz felhők felett, Ave Mária, Őrizd a tiszta sziveket, Ave Mária. Lelkünk szelid, derült legyen, Mint alkonyok­ ott a hegyen, Ave Mária!« Az ájtatos kar-ének elhangzása után szüretelők víg csoportja tódul be. Egy szívvel, egy szájjal ma­gasztalják a pompás rajnai bort, melytől lángol a kedv, örömre gyulad a szív. »A hol te jársz, pezsdül a vér, A szív örömre lobban , Mogorva bánat dalra kél, A lomha tánczra dobban. Jősz s elvonul a gond hada, Tündér vagy, Rajna magzata, Gyönyör fakad nyomodban.« A szüretelők víg lármája is elhangzik és sötét és borul a tájra. Ekkor a szellemek kóbor raja meg­mozdul, zivatar szárnyán rontanak be kétfelől és­­ tánczra szólítják a Rajna tündéreit, kik énekelve " bukkannak föl a víz alól. A szellemek mulatozását Leonóra föllépése szakítja meg. Leonórát kedvese hűtlenül elhagyta, s most elkeseredett szívvel a sötét­ség rémeihez fordul, hogy fájdalmaiért azok álljanak boszut, mert »nincs igazság az égben!« A Rajna tündé­rei megjelennek a leány esdekléseire és ígérik, hogy boszujában segíteni fogják. Leonóra azt kívánja, hogy a tündérek adjanak neki kárhozatos szépséget, bűvös hangot, melylyel a férfiakat megronthassa, elveszt­hesse : »Hangom igézzen, Romlásba csaljon, Minden férfira hozzat halált! Vergődjön szivük A vágy hevében, A kis vad lángján Sorvadjanak !« A tündérek e varázsos szépség dijában viszont azt kívánják Leonórától, hogy áldozza nekik a sze­relmét. »Áldozd nékü­nk a szerelmed, Légy a Rajna szép arája, Százados sziklák ölén !« Mire Leonóra így felel: »Légyen! Legyen! Mint most e fátylat összetépem, Úgy tépem össze a szerelmet ! Szálljon a szélbe, viharba, Hullám csapása borítsa el, Kövülj meg szívem, Mind itt a bérezek, Mitsem érzek! Oh folyam !­arádul tekints, Ha végbe vittem szörnyű boszúmat Ha a rád a te ágyadba dől! Ím itt a zálog, A szép jeg­­gyűrít, Jegyezz el véle !« Ezzel jegygyűrűjét a vízbe veti, melyből láng­oszlop csap föl és miközben a szellemek ujjongva üdvözlik a leányt, mint az emberek pusztító rémét, a függöny legördül. Sajnálni lehet, hogy Mendelssohn w ‘‘'“a fel teljesen, drámai cselek­vény alapján, érdekfeszítő epizódok belevonásával A töredék sokkal rövidebb, semhogy mélyebb és tartó­­sabb benyomást tehetne. Még várjuk a folytatást s már vége az egésznek. Magán­szereplő csak egy van benne: Leonóra, a­kit S­z­i­l­á­g­y­i Arabella szem­é­­lyesrt. Igaz, hogy Hilg­ermann Laura is énekel egy rövidke versszakot az »Ave Mária« részben, de ez magánszereplésnek nem vehető. Megemlítjük még, hogy a szöveg G­eibeltől való, a német lírikusok e jelesebbjétől s magyarra Ábrányi Emil fordí­totta le. A rendezés festői csoportokat mutat be és hatásos külsőségekkel ügyesen fokozza a töredék rej­télyes hangulatát, de nézetünk szerint czélszerűbb volna a felvonást tableau-val fejezni be, olyanformán, hogy végül a sziklaormok egyikén láthatóvá lenne a regés Loreley, kibontott szőke hajával, kezében a hárfával, a­mint a nép képzeletében él. Ha még nem késő, ajánljuk e változtatást a rendezőség figyelmébe. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A népszínház ünnepe. Ma reggeli lapunkban jeleztük azt az ünnepet, a­melyre a népszínház készül. Ez az ünnep ma este csakugyan lezajlott és sikere fényes volt. Lukácsy Sándort a népszínház főrendezőjét, a népszínmű ápolóját, a nemzeti színészet negyven éves bajnokát ünnepelte ma este a népszínház és vele együtt a budapesti közönség színe java. Már délelőtt kezdődtek a jubilánsnak szánt ovácziók. A népszínház »Művész lépcsője« a rendező szobáig szőnyegekkel, füzérekkel, czimerekkel és a jubiláns darabjainak czimeivel volt díszítve, de különösen Lukácsy szobáján látszott meg a ro­konszenves díszítők munkája, kik íróasztalát valósá­gos babér bozóttá varázsolták és a mai »Vereshajú« előadás aranybetűs selyem szinlapjával ékítettek. A tulajdonképeni ünnepély azonban este, az előadás kezdete előtt indult meg.. A népszínház színpadát a színház személyzete, a küldöttségek és az ünnepelt barátai és tisztelői töl­tötték meg a leeresztett függöny mögött és Lukácsy Sándort harsány éljenzéssel és a zenekar pedig tus­sal fogadták. Ekkor aztán kezdetét vették a beszédek és az emléktárgyak átadása. É­v­v­a Lajos igazgató az igazgatóság ne­vében üdvözölte Lukácsyt és díszes babérko­­­szorún kívül gyönyörű értékes aranygyűrűt nyúj­tott át. Szirmai a személyzet nevében pompás művű vert ezüstkönyvet, melynek külső lapjaira az ajánlás és a kelet, belül pedig Lukácsy jelesebb da­rabjainak czímei vannak bevésve. Ugyancsak Szir­mai a karszemélyzet nevében szép ezüst koszorúval kedveskedett az ünnepeknek. Zilahi Gyula a nem­zeti színház tagjai élén óriási babérkoszorút adott át és különösen sikerült beszédben tolmácsolta a nemzeti színház tagjainak érzelmeit. Kaffka László min. titkár a színészeti egyesület központi tanácsá­nak küldöttsége nevében ezüst állványon bordeaux bársony kötésű albumot nyújtott át, az egyesület tag­jainak arczképeivel. — Jenő szereposztó a technikai személyzet ajándékát, értékes ezüst íróeszközt adott át, talpraesett beszéd kíséretében. — Feld Zsigmond ezüst evőeszköz átnyujtásával jelezte, hogy ma már a magyar színészet nem kénytelen koplalni. — Aztán S­o­l­y­m­o­s­i Makó Lajos, Kassai Margó Cé­­lia, B­á­r­t­f­a­i Károlyi Lajos színigazgató babér­koszorúit adta át, melyek átvétele után Lukácsy könyektől elfojtott, mélyen megindult hangon mon­dott köszönetet mindeme kitüntetésért, melyet nem a saját érdemeinek, hanem azon eszmének a melyért küzd: a magyar színészet iránti lelke­sedésnek tulajdonít. A jelenlevők hosszas éljenzése és a zenekar tus­­sának elhangzása után Lukácsy minden egyes jelen­levővel kezet szorított és — kénytelenek vagyunk az igazságnak e kijelentéssel, — a szép leányokat sorra csókolta. Aztán megkezdődött a »Vereshaju« előadása. A nézőtér szinültig megtelt a főváros legfénye­sebb közönségével, mely úgy gyönyörködött Lukácsy eme jóizű darabjának pompás epizódjain, mintha ma látta volna először. Kevés darabja is kínálkozik úgy, mint a »Vereshajú« Lukácsy színmük­ői tempera­mentumának kellő bemutatására : minden szerepe há­lás, minden jelenése mulatságos. A visszaemlékezés ugyan fájdalmas azokra, a­kik az első előadásain részt vettek. Hány halottja van a »Veresbaja«-nak! Tihanyi: az ős Keszeg, Karikás: fia Bálint, Tóth Ilonka: Boglár Ág­nes lánya, Pártényi: az öreg Roppan­cs, E­ő­r­y: a klasszikus Veréb Jankó és a súlyos beteg Tamá­si: Sajgó András nincsenek a színlapon... Ejb! De ne busitsuk magunkat! Vigasztaljon a filozófia és az a tudat, hogy Bl­a­h­á­n­é, a régi Szilaj Kata, most is olyan kedves, olyan dalos, olyan érzelmes, olyan — fölülmúlhatlan mint akkor­a, hogy melléje olyan művészgárda sorakozik, mint Hu­nyadi (Ferke), Vidor (András), Lukács Ju­liska (Ágnes), C­s­o­n­g­o­r­i Mariska (Zsófi), Szir­mai (Bálint), Szabó Anti (Keszeg), T­o­rr­a­g­i (Veréb Jankó), Kl­á­r­n­é (Sári) stb. kik méltó utó­dai a kitűnő elődöknek. Szathmáryné, a nemzeti színház tisztelet­beli tagja játszotta Sajgónét és megjelenését szűnni nem akaró taps fogadta. Játékára csak azt a kritikát mondhatjuk: bárcsak komolyan megmaradna a nép­színház kötelékében! A közönség az első felvonás után zajosan hívta Lukácsyt, ki a főszereplők által vezetve meg is je­lent. A taps és éljenzés mindaddig meg nem szűnt, míg a szalagos babérkoszorúk nagy halmazának fel­­nyújtása véget nem ért. Az előadás mindvégig jó hangulatban folyt le és a­ tüntetések minden felvonása után ismétlődtek. Előadás után, az erzsébetkörúti »Erzsébetvá­rosi kör« dísztermében kétszázteritékü diszla­­koma volt Lukácsy Sándor tiszteletére, melyre az írói és művész világ elitéje megjelent. Ott volt: Lukácsy­né, Szathmáryné, Blaha Lujza, Lendvayné, Náday és neje, Paulay és neje, Vizváry és neje, Rákosi és neje, Evva és neje, Piussich és neje, Rákosi Szidi, Nagy Ibolya, Funták Ágnes, Keczeri Irén, Linczné, He­­gyesi Mari, Klárió, Csatai Zsófi, Vidor és neje, Lu­kács Juliska, Csongori Mariska,Hermann Béla és neje, Ábrányi Kornél,Lukács Gyula,Hentaller Lajos képvi­selők,Szentimrey Kálmán, Zilahy Gyula, Horváth Zol­­tán, Szathmáry Kálmán, Kaffka László, Bartók Lajos, dr. Splényi Árpád, Hegedűs Ferencz, Erkel Elek, Konti József, Cséri Lajos, Hunyadi­ József, valamint a népszínház többi férfi és nőtagja, a sajtó képviselői és számos műbarát. A Lukácsy arczkápével díszített étrend így szólt: tok­á la »Keszeg Bálint« szegény tatár már­tással. Angol bélszin­mű, magyar népszínmű apró­lékkal körülteremtett ézve. Sült pulyka és kappan á la »100 év.« Vegyes saláta, magyar-zsidó motívu­mokkal (lásd: Rebeka). Créme á la Blaha Lujza nóta. Gyümölcs: Vöröshaju alma. Sajt á la Zsidó­honvéd. Fehér és vörösbor: Chateau Sziláj Kata. Piussich pezsgő, márka: Lajos bácsi azt üzente: rúg­jon be a regimentje. A pezsgő felszolgálásakor kezdetét vették a fel­köszöntők: Evva Lukácsyt, Lukácsy a népszínház eddigi igazgatóit: Rákosit és Evvát, később pedig múzsáját: Blahánét, Follinusz Lukácsyt, Rákosi Jenő a sajtó nevében Lukácsyt, Rákosi Viktor Viz­­váryt, Kassai és Uy­vári egy igen humoros toasztban önmagukat, Vasvári Vidornét , mint a bankett fá­­radhatlan rendezőjét éltette. Aztán kezdetét vették a vad toasztok, melyeknek nem lett volna vége-hossza, ha szét nem szedik az asztalokat és kezdetét nem veszi a tán­cz, mely Berkes bandájának tüzelése mellett vígan folyik még a hajnali órákban is. Lukácsy Sándor az éj folyamán az üdvözlő táviratok egész garmadáját kapta az ország minden részéből: pályatársaktól, társulatoktól, tisztelőktől, jó barátoktól. Mindeme táviratok refrainje: Éljen Lukácsy Sándor! És ezzel a felkiáltással zár­juk eme tudósításunkat a­­ legközelebbi jubi­leumáig: a bizottság. A­mi a törvényjavaslat bizottsági tárgya­lása megkezdésének időpontját illeti, Teleszky államtitkár, tekintettel arra, hogy a javaslat főbb rendelkezései hosszabb idő óta ismeretesek s hogy kívánatos lenne, miként a megalkotandó törvény a megosztott királyi táblák működésének megkez­désével egyidejűleg lépjen életbe, azt az óhajt fe­jezte ki, hogy mihelyt az előadó elkészül, az igazság­ügyi kormánynyal egyetértőleg kitűzessék a törv­javaslat tárgyalásának időpontja. A bizottság é teremben megbízta elnökét a tárgyalás megy­napjának kitűzésével. A telekkönyvi­­­t­e­k­r­ő­l szóló s a ház hétfői ülésében beterjeszti törvényjavaslat előadójának megválasztása a hz országos ülés után tartandó bizottsági ülésre v­­etett ki. A horvát regnikoláris bizottság, mint egy zág­rábi táviratunk jelenti, mai ülésében végleg megálla­pította amaz elveket, melyek a renuncziumban majd kifejezésre jutnak. Egersdorfer előadó az erre vonatkozó javaslatot legközelebb kidolgozza és a márczius 9-én tartandó ülés elé fogja terjeszteni. A kisdedóvás a főrendiházban. Az újvidéki »Branik« tudni véli, hogy a főrendiházban a ki­s­­dedóvási törvény tárgyalása alkalmával a román püspökök, úgy a görög nem egyesültek, mint a görög egyesültek, ezen törvényjavaslat ellen fognak szólani. A román főpapok ezen fellépése a »Branik« szerint a román nép egyetértése és orga­­nizácziójának nagy győzelme, de egyúttal példa is, mely után kellene a többi magyarországi nemzetisé­geknek haladniok nemzetiségük megoltalmazása s ama czél elérhetése végett, hogy politikai tényezők­ké váljanak hazánkban­ Crispi az olasz ellenzék élén. A római ellenzéki lapok határozottan azt állítják, hogy a volt miniszter­­elnök rögtön a kamara szünete után, mely holnap­után jár le, megkezdi a támadást az új kormány ellen. Terve az, hogy a baloldalnak összes árnyalatait egy zászló alá csoportosítsa s en­nek elérése czéljából a jövő kedden a baloldali kép­viselők értekezletet fognak tartani s azt hiszik, hogy valamennyi elégedetlen elemet sikerül egy táborba gyűjteni. Crispi állítólag Bolognába készül a­hol még márczius folyamában ki fogja fejteni az ellenzék programmját azon gyűlésen, melyet az ottani egye­temi hallgatók monarchikus csoportja hívott egybe. Németek és francziák. A birodalmi kanczellártól vett m­­ásítás alapján Elzász-Lothringia helyta­gja már kiadta a rendeletét, mely­­ze a né­­m­e­t - franczia határforgalomban eszközölt összes könnyítések ked­den, márczius 3-kán reggel meg­szűnnek. E könnyítések nem csupán az utóbbi hónapokban, Bismarck herczeg vissza­lépése után engedélyeztettek; még a herczeg maga megengedte az eredeti tilalom némi enyhítését, főleg az 1889-iki párisi kiállítás idején, így például már akkor meg volt en­gedve, hogy azon utas, a­ki Párisból egyene­sen legalább Stuttgartig szóló menetjegyet vált, útlevél nélkül is átmehet a német hatá­ron. Most mindez megszűnik s egész ri­degségében visszaállittatik a sta­tus quo, a mint az a határelzárás első ide­jében fennállott. Hogy ez eljárás kizárólag a párisi ese­

Next