Pesti Napló, 1891. április (42. évfolyam, 89-118. szám)

1891-04-01 / 89. szám

89. szám. Budapest, 1891. Szerda, április 1. 42. évi folyam. Szerkesztőség: ferencziek-tera, Athenäenm-épfi 1 et. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kisdéhivatal Ferencziek-tere, Athenaen m ép fiet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára A kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt ha a p asti postai különküldóan kívántatik, postabélyegre havonként $5 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Naplót kiadó hivatalába Budapest, Firencziek-ters, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr, vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Bolgár dolgok. A miniszter-gyilkosság Szófiában fölrázta Európát. A politikai gyilkosságnak mindig megvan azon hatása, hogy általános feltűnést kelt és izgatottságot okoz, mert nem szokás szabad és czivilizált népeknél orvul ölni meg politikai ellenfeleket. A merénylet nagyon kivételes eset nyugaton a politikai bűntények sorában. Egy k alkirályt és az amerikai polgárháború után Lincoln elnököt kivéve, halálos kimenetelű merényletek nem fordultak elő nyugat műveit népei között, melyek nem tudnak hozzászokni a politikai hadviselés ezen módjához. Volt ugyan Németország is és Olaszország orvtámadásoknak szintere, de ezek egyes rajongók tettének bizonyultak és szerencsére nem sikerültek. A politikai gyilkosságok rendszerének hazája Oroszország. Úgy látszik, az orosz politikusok minden fajtája felvette eszközei közé a gyilkos merényletet. A forradalmárok azzal vádolják a kormányt, hogy a politikai vádlottak az orosz börtönökben eltűnnek. Az orosz kormány mindenütt összeesküvőket keres, kik az orgyilkosságot mesterségüknek vallják. Hogy a nihilisták a czár atyját megölték s a czárt magát több ízben életveszélybe döntötték, valamint hogy számos orosz főhivatalnokot elejtettek, köztudomású s az orosz nihilisták nemcsak a szent birodalomban űzik mesterségüket, hanem nemrég Párisban öltek meg egy muszka tábornokot, ki kémkedni küldetett ki ellenük. Viszonosság kedvéért az oroszok tőrbe csalták a Bulgáriában élő menekülteket s minden nemzetközi jog ellenére elfogták őket Konstantinápolyban felhurczolták Oroszországba, ahol vesztüket tételezi fel a világ, mert nyomukat senki nem követhette. De hogy az orosz diplomáczia is merényleteket sző a külföldi államok biztonsága ellen, gyakran tapasztaltuk ezt is. Különösen Bulgáriában egymást érték az olyan orosz orvtámadások, melyek egyenesen az orosz diplomáczia működésére vezethetők vissza. Először egy banda Sándor fejedelmet várnaiútjában akarta elfogni, de szétveretett. Azután egy másik banda, melynek Benderev és Gruev voltak fejei, követte el a fejedelem elhurczoltatását Szófiából hajón Oroszországba. Koburg Ferdinánd ellen Panicza csinált öszszeesküvést s a perben okmányokkal bizonyittatott be Oroszország diplomatáinak bűnrészessége. Most Szambulov miniszterelnök agyonlövetése terveztetett s nem véletlen, hogy a múlt hetekben tért vissza szabadságából Hitrovo orosz követ Bukarestbe s ugyanott egy előkelő fogadóban lakott Benderev s szervezte a betörést Romániából Bulgáriába s néhány nappal a szófiai merénylet előtt elutazott nyugati irányba, hol a bolgár határon Lompalankánál a román rendőrség kisérő szemei elől eltűnt. Holléte nem tudatik. De senki sem vonja kétségbe, hogy a merénylet, melynek Belcsev pénzügyminiszter áldozatul esett, ha hogy Szambulov miniszterelnököt találta volna a golyó, maga után vonta volna az orosz bérenczek csapatos betörését, az orosz párt felkelését, hogy a zavarban a miniszter után Ferdinánd fejedelem is elpusztuljon s a bolgár kérdés egy fordulattal, vagy ha tetszik, egy forradalommal akként vettessék fel Európa előtt, hogy Bulgáriában egyedül az orosz párt lehetséges, mely oly szerződést köt Oroszországgal, hogy ennek hatalmába adja hazáját. Hiszen tudjuk, hogy a czár, mint szabadító, protektorátust követel Bulgária felett s hogy az ő kezéből kapjon fejedelmet ; továbbá hogy a bolgár sereg orosz tisztek által vezetve, katonai konvenczióval álljon rendelkezésére és hogy Várna és Burgasz kikötők a Fekete-tengeren orosz helyőrséget nyerjenek, orosz hadihajóknak szolgáljanak állomásul. Ezen és hasonló követelések képezték éveken át a bolgár kérdést, mely Európa békéjére a legfenyegetőbb veszélynek tekintetett nemcsak Andrássy által, de Bismarck és Kálnoky által is. Panicza összeesküvése óta azonban nyugalom volt, mert hiszen agyonlövetni az orosz emisszáriusok magukat nem szeretik s azért voltak oly merészek, mert soha bántódásuk nem történt. Kolupkovot, Panicza bűntársát, mert orosz alattvaló volt, kikövetelte magának Oroszország és Bulgária, miután elitélte, ki is szolgáltatta őt s igy a gonosztevő megszabadult a büntetéstől, élvezve szabadságát, folytathatta üzelmeit. De mégis Panicza halála elijesztő példa lehetett és sokan azt hiték, hogy Oroszország valahára felhagy szomszéd állam elleni merényleteivel. Ezt annál több joggal föltehettük róla, mert az orosz diplomáczia reklamácziót intézett Bulgáriához azért,hogy ott orosz menekültek tartózkodnak, ámbár hogy ezek Oroszország biztonsága ellen cselt szőttek vagy támadást intéztek volna, az orosz kormány nem bizonyította. Mégis Európa némely kormánya, többi közt az osztrák-magyar külügyminisztérium is, csatlakozott az orosz reklamáczióhoz, melyre Stambulov egy mérséklete és önérzete által kitűnő választ adott. Senki józanul nem hitte s nem hiheti, hogy Oroszországot fenyegesse veszedelem Bulgáriától s nem megfordítva. S minthogy a czár ismételve úgy nyilatkozott, hogy a hálátlan Bulgáriáról hallani sem akar, csináljon, ami tetszik, nem törődik vele, az európai békét pedig megóvja tekintet nélkül Bulgáriára, tehát csakugyan azt hitték az európai államférfiak és udvarok, hogy a bolgár kérdés levétetett a napirendről. Ebben megnyugodott a diplomáczia és a közvélemény, Koburg Ferdinánd pedig uralkodott eszesen, Stambulov kormányozta Bulgáriát erélyesen s az országban rend volt és béke. Ki hitte volna, hogy a czár békepolitikáját és szándékait azon pánszláv politikusok, kik mindig nagy szerepet játszanak az orosz diplomácziában s különösen a keleti kérdésben, ily kevéssé respektálják, hogy ime összeesküvést és orgyilkosságot követnek el egy szomszéd állam kormánya és belső békéje ellen. Megtették. S ámbár a gyilkos megszökött és semmi kész bizonyíték Oroszország bűnrészességét nem bizonyítja: senki Európában nem kételkedik azon, hogy a merénylet terve orosz eredetű. Ezt látszik igazolni nem csak a régebbi hasonló merényletek analógiája, hanem még inkább azon feltűnő körülmény, hogy ezelőtt néhány héttel Oroszország ismét hadi készületeket tett a galicziai határon s a franczia szövetséget is nagy demonstrácziókkal ünneplé. Hogy mire valók voltak a hadikészületek a nagy békebiztosítások daczára, az csak úgy érthető, ha a bolgár kérdés szándékolt napirendre hozásával kapcsoljuk össze. A bolgár kérdésben ha oly fordulat áll be, hogy Stambulov halálával és Ferdinánd fejedelem elűzetésével Bulgária Oroszország karjai közé veti magát, Oroszország e változást elismerte és elfogadta volna. Ausztria és Magyarország pedig a helyzetnek Keleten ily teljes változását kényszeríttessék eltűrni azon nyomás alatt, hogy az orosz hadsereg rövid idő alatt mozgósítható nagy túlerővel áll a határon. A bolgár kérdés a háború fenyegető veszélyével háttérben állíttassék Ausztria és Magyarország és szövetségestársai elé, hogy ezek az orosz követeléseknek és a bolgár eseményeknek engedjenek. Ily áron megtarthatják a békét, másként megkaphatják a háborút. Nagy szerencse, hogy a merénylet nem sikerült, mert igy arra nem hivatkozhatnak az orosz urak, hogy maga Bulgária rázta le a jelen régimét s proklamálta az orosz protektorátust. Oroszországnak tehát nincs oka és ürügye védő szárnyait Bulgária fölé kiterjeszteni. Ha mégis bolgár kérdést akarna, magának kell kilépni s a béke megzavarásának ódiumát elviselni. Európa pedig figyelmeztetve jön, hogy vigyázzon magára és ne higgjen Oroszországnak. Ha Európa összetart, mint máskor, úgy most a békét megóvhatja, mert Oroszország nem elég erős arra, hogy a háborút provokálja. Aggódva tehát, de túlságos pesszimizmus nélkül tekintjük a bolgár eseményeket. Csak vigyázatra szólítjuk fel a kormányt. De ha nem is lett a helyzet válságos Belcsev meggyilkoltatása folytán Európában, azt nem lehet tudni, hogy az ilyen gazságok milyen mértékben csökkentik a bátorságot és kitartást a bolgárokban. Még inkább gondolkozóba ejthet mindenkit a helyzet Oroszországban, mert lehetetlen elfojtani az érzést, hogy aki orgyilkosokkal csinál politikát kint, az maga neveli a nihilistákat bent. S ha majd a nihilisták Oroszországban ugyanazt teszik, amit Belcsev gyilkosai, akkor Európa nem fog ezen csodálkozni, hanem magát Oroszországot fogja A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA A régi »otthon.« Az írói és művészi kör felett meghúzták a halálharangot. A lapok gyászjelentésükben nemsokára újra használhatják a stereotyp frázist: »halálhíre nem jött váratlanul.« Évek óta betegeskedik már; baját végelgyöngülésnek mondják a doktorok. Ellene hiába keresett orvoslást, erdőkoszorúzta, fenyőillatos hazai vidékeken; levegő változtatás czéljából hiába járta a külföldet: Párist, Olaszországot. Tizennyolcz esztendő elegendő volt arra, hogy a kör túlélje magát. Az utóbbi esztendőkben már, mint ez az öregekkel történni szokott, csak elesettek, elmélkedtek felette mindenütt. Szemére hányták régi, kopott köntösét, gúnyolódtak gyöngeségei felett, ostorozták mozdulatlanságát. A sok támadásnak majd vége lesz — a kinyitott sírnál, így történik ez nálunk rendesen. Mert szent igaz, hogy mi megbecsüljük — a halottakat. Ott voltam a kör keresztelőjén, illendőnek találom, hogy haldoklásánál is jelen legyek. Egy-két adatot elmondok a fiatalságából. Ezek közt meglehet, találnak engesztelő vonást azok is, akik újabban csak fogyatkozásait kutatták. * Az »írók és művészek társaságá«-nak alapítása a hetvenes évek elejére nyúl vissza. Nádai Ferencz, Odry Lehel és én fáradoztunk létesítésén. A tagok gyorsan sorakoztak. Mindenki élénk szükségét érezte, hogy az írók és művészek végre barátságos otthont alapítsanak. Szigligeti Ede, az ünnepelt író és színházigazgató, mintegy teremtve volt arra, hogy összehozzon, egyesítsen bennünket. Tudtuk, éreztük, hogy ha valaki, csak ő lehet a mi fejünk, vezérünk. Alig egy rövid hónap alatt közel kétszáz tagja volt a társaságnak, kivétel nélkül írók, hírlapírók és művészek. Elnökké az alakuló gyűlésben Szigligeti lett, titkárrá engem választottak. Első helyiségünk a nemzeti színház egyemeletes régi bérházában volt. Három kis szoba, de nekünk teljesen elegendő arra, hogy jól érezzük magunkat. Ott szürcsöltük délutáni fekete kávénkat, ott töltöttük estéinket, gyakran nyolczan-tizen szorongva egy kisebb asztal körül. Midőn az ócska, omladozó épületet lebontották s nekünk az országúti uj helyiségbe kellett átköltöznünk, már nehéz szívvel váltunk meg az első részektől. Pedig a kör élete tulajdonképen az új helyiségben kezdődött. Itt már nem kellett szoronganunk, sőt olykor társas vacsorákat is rendezhettünk. A tagok száma folyvást szaporodott. A fiatalabb író- és művész nemzedék már megszokta kedvenc találkozási helyül tekinteni az írói és művészi kört. Kötelességét jobban ismerő elnököt már képzelni sem lehetne, mint a minő Szigligeti Ede volt. Megjelent köztünk minden áldott nap, s ha jött, mindjárt élő gyűrű képződött körülre a társaság tagjaiból. Amikor ő beszélt (és pedig gyakran beszélt az irodalom és színészet régi, lelkes úttörőiről) letették a dákót, félretolták a sakk-táblát s még a szenvedélyesebb kártyajátékosok is szüneteltek. Mellette Szigeti Józsefnek és Lauka Gusztávnak volt nagyobb közönsége. Őket azonban már legörömestebb a terített asztal mellett hallgatták. Lendvai Márton kalandjaival imponál, Reményi Ede a külföldről bevándorolt cseh muzsikusok ellen izgatott, Ligeti keleten tett vándorlásait ecsetelte egy festőhöz méltó élénk színekkel. Balázs Sándor vidám történetek elmondásában tündökölt s rögtönzései csakhamar hírre kaptak. Egy karácsonyi este valamelyik napilap szerkesztője keservesen panaszkodott, hogy nincsen humoros elbeszélése a másnap megjelenendő ünnepi számra. — Tizenöt forintért rögtön készítek, — szólalt meg Balázs Sándor. — Ha megcsinálod, szívesen megadom, — válaszolja megszorult szerkesztő. És Balázs Sándor, úgy amint az asztal mellett ült, elkezdett diktálni egy épen jelen volt gyorsírónak. Beszélt megszakítás nélkül, bámulatos routine-nal bonyolítva össze a mese szálait s bocsátva útnak egymásután az elmés ötletek és megjegyzések pattogó rakétáit. Nem telt bele fél óra s az egész elbeszélés már készen volt. Az eset azután többször ismétlődött, mert a szerkesztőknek ép oly gyakran volt szükségük jó novellára, mint a mi Balázs Sándorunknak egy kis pénzmagra. A jeles novellaíró később nemcsak mint rögtönző, de mint feltaláló és »Gründer« is nagy hírre tett szert társaságunkban. Majd betűszedő- és osztógépet , majd különös szerkezetű ásót és kapát, majd téli időben a lánczhídon közlekedő olcsó omnibuszokat talált föl. Utolsó kedvencz eszméje az »irói menház« volt. Ennek tervét a legnagyobb részletességgel kidolgozta, nem feledkezvén meg a kártyázó- és pipázó szobákról sem, melyek nélkül ő nem képzelt a bohémé-népség számára teljes boldogságot. Az ő tervét kapta föl Visi Imre és valósította meg később a »hírlapírói nyugdíjintézet« alakjában. A felolvasó-estélyek rendezése szintén a Balázs Sándor gondolata volt. A kör hangversenyein, a »Hungária« szálló termében sokszor olvasott legtöbbnyire vidám elmefuttatásokat a nap kérdéseiről. A fővárosi közönséggel ő kedveltette meg a felolvasásokat, előbb az írói körben, később a »Petőfi-társaság«-ban. Az adomázásban és pajkos történetek előadásában vele Lauka Gusztáv és Komóczy József versenyeztek. És pedig sokszor annyi hévvel, hogy a jelen voltak csaknem ideggörcsöket kaptak a nevetéstől. A versenydíjat legtöbbnyire Éjszaki Károly vagy a jó Niki bácsi, a lelkes irodalombarát, fizette.* De nemcsak tréfálni és lakmározni, hanem a közügyek mellett buzogni is tudott a mi társaságunk. Midőn a hetvenes évek vége felé híre jött, hogy Petőfi szülőháza omladozófélben van Kis-Kőrösön: a kör hangversenyeket, gyűjtést rendezett, a házikót eléggé jelentékeny összegen magához váltotta s további fentartásáról szépen gondoskodott. Az ünnepély, melyet Petőfi szülőházának birtokba vételekor rendeztünk, bizonyára még ma is élénk emlékezetében él a kiskőrösieknek. A kiküldött bizottságot Jókai Mór vezette s ő tartotta a fényes emlékbeszédet is, mely nemcsak nálunk, hanem az egész világirodalomban ritkítja párját. A kör történetének egy másik, nem kevésbbé emlékezetes lapjára Liszt Ferencz jegyezte a nevét kitörölhetetlen betűkkel. A fővárost ha nem is váratlanul, de minden bizonynyal készületlenül lepte meg Szeged gyászának hire. Itt segíteni kell, még pedig gyorsan — volt mindnyájunk első gondolata. Némelyek gyűjtést terveztek, Jókai és gr. Apponyi Albert hangverseny rendezését tanácsolták Liszt Ferencz közreműködésével. De hogyan? A mester csak pár nappal előbb utazott el Kolozsvárra, hogy fáradalmait erdélyi barátai közt kipihenje. Hogy zavar- l juk meg fiestáját ? — A mester visszajön szívesen, — bátorított gr. Apponyi, s az ő biztosára küldtük el a táviratot, mely Lisztet, az »irói és művészi kör« nevében, szólította vissza a fővárosba. Gróf Apponyi jól ismerte Liszt Ferencz nemes szivét. A mester csomagoltatott, haza jött s pár nap múlva megtarthattuk a vigadóban nagy hangversenyünket, mely a szegedi árvízkárosultaknak pár ezer forintot jövedelmezett. Ez volt az első, jelentékenyebb segedelem. A hangverseny örökké emlékezetes marad előttem, egy kis epizód miatt. A jövedelem összeszámítását id. Ábrányi Kornéllal végeztem, ki ekkor Liszt Ferenczczel egy házban, a Haltéren lakott. A bevétel mindkettőnket meglepett, s a hála érzete azt súgta, hogy a fényes eredményt legelőször is a maestróval tudassuk. A tiszta bevétel, ha jól emlékezem, pár száz forint híján, négy vagy ötezer forint volt. Liszt el nem titkolható örömmel fogadta jelentésünket. Majd egyet fordult s eltűnt a szomszédos szobában. Midőn pár percz múlva visszatért, egy csomó bankjegy volt a kezében. — Itt van az én belépti dijam is, — szólt s egymás után rakta le elénk a bankjegyeket, hogy a hangverseny jövedelmét kerek összegre kiegészítse. Hiába mondtuk, hogy mindent neki köszönhetünk , hogy belépti díját már fejedelmileg megfizette. Nem bírtuk rávenni, hogy a pénzt visszavegye. És a mester másnap egyik jó barátjától kért kölcsönt, hogy pár napi tartózkodásra Bécsbe utazhassák-Ilyen volt a Liszt Ferencz szíve és hazafisága. * Körünk gyakran látta a mestert falai között, s ilyenkor kérés nélkül is leült a zongorához, hogy valami »kis dolgot«, »entre nous« előadjon. A játék végével rendesen kártyaasztal mellé telepedett, s örömet szerzett neki, ha nyerni engedték. Legszívesebben Újházi Edével játszott, ki egy-egy szándékosan elvétett hívás mellé vidám adomákkal is szolgált neki. Liszt az ilyen estékről elégedetten, derűs hangulatban távozott. Amint ezt észrevettem, gondom volt rá, hogy a fekete retek — Liszt kedves cseme- Igéje — és Újházi Ede sohase hiányozzanak. A mestert igen sokszor a mi körünkben keresték föl a magyar fővárost látogató s vele még közelebbi ismeretségben nem álló idegenek. Itt találkozott vele először a galicziai népélet mesteri rajzolója, Sacher Masoch is. S itt szorított vele kezet Ernesto Rossi is. A híres olasz művész az írói kör paprikás hala után sokáig visszaemlékezett társaságunkra s a jó öreg Réthy bácsira, ki igazi magyaros felbuzdulással ölelte keblére az olasz kollegát. A kör termei még pár év előtt is gyakran láttak világhírű idegeneket. Megfordult itt Coquelin épp úgy, mint Madame Judic, ki látogatása emlékéül jelmezes fényképét ajándékozta a társaságnak. Külföldi czelebritások legnagyobb számmal az 1885-iki országos kiállítás idején időztek falai között. Az öreg Lessepset egész gárdája követte Páris hírneves íróinak és zenészeinek. Köztük, hogy csak a legnevezetesebbeket említsem Francois Coppé, Delibes és Massenet. Az ez alkalommal rendezett ünnepélyességek voltak utolsó föllobbanásai a kör életének. De ekkor már érezhető volt, hogy mesterséges módon galvanizálták tevékenységre a tespedő testet. Az összetartás, a harmónia ekkor már teljesen hiányzott. Két párt állt egymással szemben: a kifáradottak és az újítást sürgetők pártja. Az elsőnek nem volt elég ereje a megifjodásra, az utóbbinak türelme és kitartása a munkához. Az utolsó fölpezsdülés aztán eltűnt nyom nélkül, mint a társaság híres vendégkönyve, melybe annyi hazai, és külföldi czelebritás jegyezte a nevét és egykor Munkácsy Mihály is megrajzolta a saját karrikatúráját. * Most már a régi írói kör is csak emlék lesz a múltból. Emlék, melyre társalgás közben olykor visszatérünk. És ha visszatérünk, elaggott korának gyöngeségei, hibái miatt ne kicsinyeljük. Mert voltak e körnek szép napjai, midőn szerepet játszott a főváros társadalmi életében, s eszméket is sodort fölszínre, amelyek életrevalóknak bizonyultak. És ez elegendő arra, hogy értjük sok mindent megbocsássunk. Az új »Otthon«-ra az első bohéme fészek története nagyon tanulságos. Belőle erőt és okulást egyaránt meríthet. És merítsen is, mert az új egyesületről már nem szeretném én írni meg a nekrológot. Szana Tamils: méltán okolni azzal, hogy meghonosította politikájában a merényletet és az orgyilkolást. Volenti non fit injuria. Budapest, már ez. 31. Szerbia radikális pártja újabb nem éppen jelentéktelen válságot élt át, amely később aligha marad következmények nélkül. Két kiváló vezére: Petrovics Marko pópa és Tassics Rankó a párt jeles szónoka kilépett a klubból. Az első állítólag mint képviselő le is tette mandátumát és új választás elé akar lépni. Petrovics Marko, aki sokáig a klub elnöke volt, állítólag azért mondott le képviselői állásáról, mert bizonyos személyi ügyben, melyért érdekeltséget vállalt, a pártklubban és a szkupstinában kudarcot vallott. Jól értesült körök ellenben úgy tudják,hogy a pópa hasztalanul küzdött az új fogyasztási adó behozatala ellen és ezek után nem maradt más választása, mint hogy mandátumát letegye. Egyébként a radikális képviselők azon fáradnak, hogy Petrovicsot szándékáról lebeszéljék, mert kerülni szeretnék oly tekintélyes férfiú távozását. Másként áll a dolog Tajsics Bankóval. Tajsics sokkal többre becsülte a népszerűséget, semhogy ennek veszélyeztetése árán megszavazzon oly törvényjavaslatot, mely annak árthatna s ezért inkább istenhozzádot mondott barátainak. Már is hallani egyes hangokat, melyek a radikális párt szétbomlását jósolgatják és azt is jelentik, hogy a két hűtlen radikális pártvezér Garasanin és Maximovics képviselőkkel lépett érintkezésbe. Ovácziók Bismarcknak. Bismarck herczeg holnap ünnepli hetvenhetedik születésnapját és e napot a volt kanczellárnak nemcsak rokonai és barátai ünnepük meg, hanem tisztelői közül is számosan. A készülődések következtében, melyeket a hamburgi birodalmi választási egylet a holnapi napra tesz, várható, hogy a csendes, majdnem elhagyott Friedrichsruhéban április 1-jén rengeteg néptömeg lesz együtt. A bejelentett számos küldöttségek részint már ma este, részben holnap reggel érkeznek meg. Ezekhez csatlakoznak azok, kik jó kivonataikat, személyesen fejezik ki a herczeg előtt. Különösen a Hamburgból tervezett fáklyásmenetben résztvevők nagy száma mutatja, hogy az ováczió impozáns lesz. Hivatalos szónoklat csak egy lesz, melyet Wörmann a hamburgi választók nevében fog a herczeghez intézni. Vámtárgyalások Németországgal. A magyar kormánynak a Németországgal kötendő szerződés tárgyalására kiküldött képviselői ma ismét Bécsbe érkeztek és holnap ott lesznek a berlini képviselők is. Megkapták tehát a tanácskozások vezetői új utasításaikat magyar és német részről egyaránt. Hogy milyenek ezek az utasítások, azt a kormányokon és képviselőkön kívül senki sem tudja, valamint hogy egyáltalán semmiféle tárgyi adat a szerződés mai stádiumára vonatkozólag ki nem szivárgott. A közvélemény csak az iránt van informálva, amit sem elrejteni, sem elhallgatni nem lehetett, hogy t. i. a tárgyalások megakadtak, sőt voltak napok, amikor már-már reménytelennek látszott a helyzet. Midőn a szerződési tárgyalások megújultak, Magyarország és a német birodalom álláspontja annyira akcientuált és határozott volt, hogy sem a mi részünkről, sem a német birodalom részéről komoly akadályok várhatók nem voltak. Egyes-egyedül Ausztria volt tehát az, amelyre nem lehetett teljes biztonsággal számítani, mert hiszen tudvalevő, hogy minden engedmény, melyet az osztrákok a német iparnak tesznek, a saját indusztriális érdekeik rovására megy. Természetes, hogy sem indokolt, sem helyes nem volt, hogy Magyarország mezőgazdasági érdekei Ausztria egyoldalú iparpolitikája miatt szenvedjenek. De az erkölcsi szempontok ezen a téren háttérbe szorulnak s a nemzetközi egyezkedéseknél Ausztria volt az erősebb, így vált lehetővé, hogy az osztrákok hasznot húztak a mi kárunkból. A monarchia Németországgal való külkereskedelmi mérlegének e kettős színe világította meg a két állam álláspontját is e kérdésben. És épp ezért támasztottak kételyek Ausztria szerződési szándékának őszintesége iránt. Amidőn azonban az ipari vámtételek kérdése elintéztetett, és le volt tárgyalva a szerződésnek az a része, amely Ausztria miatt hiúsulhatott volna meg, el kellett oszlania minden kételynek és megegyezés létrejövetele nem remény volt csupán, de biztos lett. Az köztudomású, hogy a mi koncessziót Ausztria a vámtárgyalások alkalmával a német iparnak tett, nem volt ingyenes szolgálat Magyarország javára, hanem csak egy kötelezvény, amelyet Magyarországban a keleti államokkal kötendő szerződéseknél a mezőgazdaság terén teendő engedményekkel kell majd kifizetnie. De oly nagy hasznot remél az ország a német piacok visszahódításából, hogy a nyerstermelő aldunai államoknak az osztrák ipar kedvéért teendő vámengedmények ára sem látszott túl magasnak. És amikor miden megvolt, oly pontnál akadtak meg a tárgyalások, amely elsősorban Magyarországot és Németországot érdekli. Az agrárvámoknál élesedtek ki a differencziák. A szerződés ama részénél tehát, amely döntő hatással bír a magyar gazdálkodásra. A Bismarck által inaugurált merev védvámossági rendszer szorította ki a magyar gabonaneműeket és lisztet a német piacokról, nem egészen, de oly mértékben, amely Magyarországot nagyon érzékenyen károsította meg. De mert Németországban is belátták e rendszernek a tarthatatlanságát és romboló hatását a szociális téren, az új kormányszellem a gazdasági politika terén is gyorsan kibontakozott. A német kormány tehát nem is mehetett bele a szerződési tárgyalásokba, a gabonavámok jelentékeny leszállításának szándéka nélkül, mert hiszen a czél másként el nem érhető. S éppen, mivel ez oly természetes és kézzelfogható, keltett oly kínos meglepetést, hogy a tanácskozásoknak az agrárvámoknál kellett fennakadniuk.