Pesti Napló esti kiadás, 1891. április (42. évfolyam, 89-117. szám)

1891-04-01 / 89. szám

Budapest, 1891 Szerda, április 1­89. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Bulgária és a külföld. Még jó darabig el fog tartani, mig a szófiai vé­res esemény által keltett izgatottság hullámai el fog­nak simulni. Hogy ez minél később történjék, arról napról-napra gondoskodnak az orosz és oroszbarát lapok, melyek tele torokkal hirdetik, hogy azért, mert orgyilkosok megöltek egy bolgár minisztert, Európának, mely alatt Oroszországot kell érteni, be kell avatkoznia Bulgária belügyeibe. A tárgyilagos­ság és a józan ész éppen az ellenkező következtetést vonhatja le a véres eseményből. Gyilkosság, még po­litikai is fordul elő mindenütt. Talán Oroszország ment maradt tőle ? Nem éppen magát a czárokat ül­dözik ott az orgyilkosok már vagy tizenöt éve ? Nem orgyilkosok ölték meg II. Sándort saját fővárosában ? És nem forog-e III. Sándor czár élete örökös ve­szélyben, melyből már több ízben épp oly csodamódra menekült meg, mint pénteken este Stambulov ? És más országokban nem fordulnak-e elő politikai gyil­kosságok, vagy legalább kísérletek ? A pisztoly, tőr és dinamit dolgozik másutt is, de csak gondolni sem mer reá senki, hogy az ilyen országok ellenében eu­rópai beavatkozást hozzon javaslatba. Különben is az államhatalom szilárdsága nem abban nyilvánul, elejét tudja-e venni az effele bűnté­nyeknek, hanem abban, meg képes-e hiúsítani terve­zett hatásukat, első­sorban azt, hogy megzavarják a belső nyugalmat, a rend fentartását s ezzel esetleg a szomszéd államok érdekeit is veszélyeztessék. Már­pedig ez irányban Bulgária népe, kormánya és feje­delme ellen valóban a legcsekélyebb kifogást sem emelhetni. Igaz, meggyilkolták a pénzügyminisztert s a szomorú eseményt a bolgár rendőrség éppen oly kevéssé tudta megakadályozni, mint az angol a dub­lini Phönix parki gyilkosságot, mint az orosz II. Sán­dor czár vagy a franczia Szeliversztov tábornok meggyilkolását. De a pénteki merénylet határozottan politikai czélból követtetett el. Bulgária határain leskelődtek a forradalmárok, hogy a rémtett benyo­mását felhasználva betörjenek az országba s fellázít­sák a lakosságot. Megtették-e ezt ? Teljesedtek-e a gyilkossághoz fűzött várakozásaik? Keltett-e az eset Bulgáriában más benyomást, mint minőt akár Német­­akár Francziaországban keltene? A lakosság kivétel nélkül a gyilkosok ellen foglal állást, a hatóságok zavartalanul telj­esíthetik kötelességeiket, sehol ellen­állásnak, erőszakoskodásnak, zendülésnek a legcse­kélyebb nyoma sincs. Bulgária belügyi helyzete ma éppen olyan, mint a merénylet előtt volt, sőt ellen­kezőleg ma a kormány még több bizalmat érdemel, mert egy válságos pillanatban újabb tanúságot tett életre valóságáról. Ha valami, úgy éppen a legújabb inczidens nyugtathatja meg a békeszerető Európát arra nézve, hogy Bulgária élén olyan férfiak állanak, kik teljesen megérdemlik bizalmát, kik saját népük osztatlan ro­­konszenvét is élvezik s igy minden tekintetben akar­ják és képesek is kötelességüket teljesíteni még a legsú­lyosabb körülmények közt is. E férfiak, mint évek óta, úgy most is megmentették hazájukat attól az anar­chiától, mely csakugyan veszélyessé tehetné a kelet békéjére. Nem keressük most, kik bérelték fel Beltsev gyilkosait. A vizsgálat talán majd kideríti a gonosz­tett bűnszerzőit. De bárki lappang a gyilkosok mö­gött, annyi bizonyos, hogy Bulgária bel­viszonyainak szilárdsága ezúttal is kiállotta a tűzpróbát. Valóban mindenről inkább lehet szó, mint arról, hogy Európa az ügyet bárminő diplomácziai akc­ióra használja fel Bulgária ellen. A fejedelemségnek ez idő szerint csak arra van szüksége, hogy békében hagyják. Ellenségeivel majd elbánik ő maga; egyes fiai áldozatul eshetnek jövőre is az emberi gonoszságnak, de maga Bulgária tovább fog haladni a rend és nyugalom, a békés anyagi és szellemi fejlődés útjain mindaddig, míg a külföld erő­szakosan meg nem akasztja haladását. A béke és rend egy hatalmas tényezője a Balkán-félszigeten a bolgár fejedelemség s valóban hősies küzdelme a külföldről ellene törő forradalmárok és orgyilkosok ellen min­denütt, hol az erkölcs és a jog még ki nem veszett a kedélyekből, csak a legteljesebb elismerés érzelmeit ébresztheti. Ha Európa ez alkalomból bármi akcziót kezdene, ez csak arra irányulhat, hogy Bulgária ne­mes önvédelmi harczát megkönnyítse s tiltakozó sza­vát emelje a biztonsága ellen a külföldről mindunta­lan ismétlődő merényletek ellen. Minden más lépés nem csak a nemzetközi jog és a morál legelemibb parancsaiba ütköznék, hanem vagy orosz járom alá vetné Bulgáriát, vagy háborút idézne föl Európára. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A toweri apátság. Irta : Besaut Walter. 14 Angolból fordította: A. Katona Clementin, — ügy van. Nem tudok rá más szót találni. A kit mindig szerettem, egyszerre akaratom s hő imáim daczára — habár minden erőmből küzdöttem ellene — utálat tárgyává vált előttem elannyira — s ezt esküvel erősíthetem, hogy ha csak arczára gondoltam már elfogott az undor, az érintésére való gondolat pedig oly szégyenérzet s utálat szállt meg, hogy sza­vakkal ki sem fejezhetem s azóta ez igy van éjjel­nappal. Elhihetik önök, hogy ez a beszéd kínos ámu­latba ejtett. Nem tudtam, mit gondoljak vagy mit feleljek. Csak tátott szájjal bámultam a csillagos égre. — Oh! hiszen ez eset — mondom végre — or­vosi gyógykezelés alá tartozik. Mert ez idegbaj, Sylvia. Te valami csudálatos betegségbe estél. — Lehet, — hívtatok is hozzám úgy külső mint kedélybetegségeket gyógykezelő orvosokat, de hát nem volt semmi láttatja. — Hallott-e a világ va­laha olyan leányról, a­ki szerelmes volt vőlegényébe s mégis undorodott tőle ? Nem foghatom fel ki hozta ezt reám, és miért ? sem nem értem miért nem tudok tőle imáim daczára is szabadulni. — Jó! De mikor láttad, hogy nem egyéb az gonosz álomnál, el kellett volna annak tűnnie, mikor György megérkezett. E szavakra fölkiáltott, mintha erős ütést mér­tem volna reá. — Oh! hiszen láttátok — folytatá. — Mind­nyájan láttátok! Midőn a felnyitott ajtónál megál­lott, ugyanaz az arcza volt, melyet álmaimban lát­tam. Ugyanaz a becsületes, örömtől sugárzó arcz, melyre örömkönyek helyett csak undor fogott el. Mi­kor pedig meg akarta fogni a kezemet, akkor — de hiszen ott voltatok, láttátok. — Elájultál Sylvia. Mély ájulásba estél, nem egyszer, de többször. * Ez volt a Sylvia története, még­pedig igen sa­játságos története. Önök elképzelhetik, hogy testvérem e vallomást gyötrődés, könyök és szivszaggató sóhajok közt tette. Midőn befejezte s kissé összeszedte magát, figyelmeztettem ne maradjunk tovább a sírok közt s elvezettem a temetőből az apácza zárdához. Az ablakból kiáradó világosság mutatta, hogy Katalin nővér és a hadnagy még fent vannak, két­ségkívül György bajáról beszélgetve.­­ Én részemről rendkívül el voltam ámulva a hallottak felett. Vegyék önök figyelembe, a­ sa­játságos esetet, melylyel szemben, mint tapaszta­latlan fiatal ember álltam s hozzá még saját nővéremnek az esete. A­mit eleinte öröm által előidézett elmezavarnak vettünk, vagy női szeszély, kaczérság és hóbortnak, az nem volt más, mint a szegény gyermek egész lényén uralkodó borzasztó megszállás. Néhány perczre megálltunk, hogy Sylvia kissé kipihenje magát. Azután kérdeztem tőle: várjon nem foglalkozott-e valamely Györgyre nézve méltatlan gondolatokkal ? Mert olvastam valahol, hogy az em­berek olykor saját rossz gondolataik által bűnhőd­nek, azok kerekedvén felül lelkükben. De Sylvia tiszta lelke képtelen volt rossz gondolatokra. Továbbá azt is kérdeztem, hogy közölte-e ezt már másokkal is például anyjával, vagy a nagytiszteletű úrral, midőn az őt vallomásra fölkereste ? Tagadólag válaszolt, mert mint mondá, emlí­teni sem merte s midőn megkisérte elmondani dr. Lorrymorenak, mintha valaki meggátolta volna aka­ratában s csak annyit tudott értésére adni, hogy úgy érzi magát mint Istentől elhagyatott s ennél fogva mint egy kétségbeesett elkárhozott lélek s hogy csak ma este tudott arról velem beszélni. — Édesem. — mondám, — ez a te eseted ná­­lamnál sokkal bölcsebb ember ítélete alá tartozik. Megengeded, hogy keresztatyád elé terjesszem ? Ha­talmazz fel rá, hogy ez ügyben fölkereshessem őt hol­nap este Walbrook-i parókiáján. Elmondok neki min­dent s kikérem tanácsát. Mert azt hiszem ily lelki kérdésekben egy tudós lelkipásztor bizonyágal a leg­jobb orvos, ha az egész valót tudja. Azt felelte, tegyek tetszésem szerint, de senki másnak ne szóljak felőle, nehogy hiába való pletyka származzék belőle, a­mitől nagyon fél. S valóban a­mint láttuk, már­is eleget pletykáltak az emberek Azt pedig mindenki jól tudta, hogy György szere­lemmel teli szívvel tért vissza, de kedvese megvetette. — Jöjj, édesem, — szóltam hozzá gyöngéden. — Íme elmondtál mindent. Most menjünk haza s térj pihenni. Nyugodtabb leszel, hogy valakinek min­dent elmondtál. Sőt ez talán a javulás kezdetének is­­ beválhatok. Sylvia újra megfogta a kezemet s aztán körü­l­­mentünk a templom nyugati részén, hol az oskola a falhoz van építve. Van ott egy hely, melyet Királyné­szögnek neveznek. Kis udvar az, csak néhány házat foglal magában, hol a kerület némely alsóbbrendű hivatalnoka lakik, s ezek közt Archez Richárd az oskolamester is. Ablakán át világosság látszott s amint elhaladtunk mellette, hallottuk, hogy gor­­donkázik. De nagy ég! minő játék, minő zene volt az! ki hallott valaha ilyen zenét! Majd olyan volt az, mint egy felbőszült ember átkozódása, majd mint egy gyötrődő lélek kiáltása, majd ismét olyan mint bubánatba merült nő jaj veszéklése és sírása; majd meg olyan ember kétségbeesett bátorságát ecsetelte, a­ki hiába való reményt táplál; majd őrült küzdel­met; majd olyannak a rejtélyes susogását, a­ki bosszút forral; majd elfojtott gyűlöletet. Tudom, hogy hihetetlennek tűnhetik fel ez, — de hiában, ekkér szólott hozzánk a gordonka, még pedig oly tisztán, akár az emberi szózat. Úgy tetszett nekem, mintha a hurok ellenszegültek volna s a ját­szó akaratuk ellenére csalná ki belőlük a hangokat. Megállottunk hallgatni. Egyikünk sem hallott még soha ily zenét. Nekem azonban eszembe jutott, hogy egy ízben nyitva találván a templomajtókat, be­léptem , ugyanezt az egyént hallottam játszani az orgonán, az időben ő az apátság orgonistája lévén, úgy hangzott, mintha félig panasz, félig harag lett volna. A zene mindenféle szenvedélyek összekavaro­­dását tárta fel. Ismertem azt az embert, együtt jár­tunk iskolába, mint fiú és mint férfi, mindig egyenlő kedélyű mogorva, nyers és zordon volt. A szám­ára kijelölt házban lakott az anyjával; senkivel sem érint­­ke­zett s nem volt se barátja, se társa. — Hiszen ez egy dühös ember zenéje — mon­dom. Vájjon az egész világra dühös ez az iskola­­mester ? — Jer, menjünk innen! — kiáltá Sylvia ma­gával vonva engemet. Jöjj gyorsan. Oh! — az a zene megőrjít! De a szer­zetesek zárdájánál újra megállot­tunk hallgatózni. A távolság a hangokat halkabbá tette s most úgy hangzott, mintha gyermekek sírná­nak s zokognának. Maradjunk itt még egy kicsit, — szólt Sylvia. — Még van valami, amit közölni kell veled. Magános hely volt, ahol álltunk — mely az éj csöndjében majdnem kísértetiesnek tűnt fel — s méltó volt ahhoz, amit Sylvia mondandó volt nekem. — Testvér, — szólt komolyan, — mi közöm­­ nekem ahhoz az emberhez ? — Neked, Sylvia? Hát semmi. —­ Érintkeztem, vagy csak beszéltem is vele valaha ? — Te, Sylvia ? Hogyan ismerhetnél te ily em­bert ? Az anyja mosónő volt , később varrónő lett. Eleinte a kerület legolcsóbb s legcsúfabb sikátorában lakott. Ami pedig atyját illeti, Isten tudja ki lehe­tett. S ami anyja jellemét illeti — de hát azt már el­felejtette jó magaviselete. Nem hozzád való társaság az édesem. De miért kérdezed ? — Igen sajátságos — mondá Sylvia. — Mi­képp tudjam én azt megérteni ? — Beszéld el hát, mi történt még ? — Ez az ember — az oskolamester — a ki most ott zenél — — Nos? — Megtudja mondani mi lakozik az ember lel­kében. — Bohóság, Sylvia, Álomban vagy. — Nem, nem vagyok álomban. Ő gondolatol­­vasó, tudja kinek min jár az esze s igy az egém is. — De, Sylvia — ő semmi egyébb, mint iskola­­mester és orgonista. Még csak nem is tanult ember. Hogyan tudhatna ő egyebet, mint amit tanult, s a­mire az iskolájában szüksége van ? — Hallgass meg, s aztán vond kétségbe, ha tudod. — Hát mindnyájan megőrültünk? — viszon­­zom. — Sylvia, hogyan tudhatna az az ember bármit is felőled ? — Nevill — szólt komolyan. — Az az ember tudja, mi rejlik az ember lelkében. — Kicsoda ? Az iskolamester ? — Igen. Beszélt velem. Tudja mi van az én lelkemben. De mikép tudhatja ? — Testvér, — ismétlem. — Hát mindnyájan meg vagyunk bolondulva ? Mit jelentsen ez ? Mikép tudhatná Archer, amit senki sem tud kívülünk ? — Erre nem tudok megfelelni. De az tény. Mi­kor jött haza György ? Ugy­e két hete ? Egy szombat este. Az ezt megelőző vasárnap délután az az ember­­beszélt velem s olvasott gondolataimban. — Hogyan ? Az iskolamester ? Az organista ? — Igen — és senki más. Akkor beszélt velem. — Folytasd, Sylvia — mondom, növekedő cso­dálkozással. — Mit mondott ? — Ebéd után egyedül sétáltam a gyümölcsös­ben. Igen nyugtalan voltam amaz álom miatt, m­ely-t től nem tudtam szabadulni se éjjel se nappal s most,­­ noha folyton Györgyre kell gondolnom, leirhatlan fájdalmat és szenvedést okozott az nekem. — Hát aztán ? — Tudod, Nevill, hogy sohasem szerettem azt az embert, s úgy­szólván alig beszéltem vele Azonkí­vül te sem szeretted őt soha. Talán az hangolt elle­ne. Kemény, mogorva arcza van s beszúállónak néz ki. — Gyűlöli atyját az anyja ellen elkövetett vét­ségért, valamint a világot saját eredete s homályos tár­sadalmi állása miatt. — ígérd meg Nevil, hogy nem jösz dühbe. — Attól függ édesem — — Nem, ígérd meg. Annyi minden egyebet kell elviselnem, hogy nem tudnám kiállani annak gondo­latát, miszerint bajba kevertelek. — Jó. Iparkodni fogok. Vannak dolgok, azon­ban folytasd. — A­mint ott sétáltam egyedül a gyümölcsös­ben, egyszerre csak szembe találtam magam vele az utón, ép úgy, mintha az égből pot­tyant volna le. Nem igyekezett kitérni az utamból, megállót­ velem szemben, mintha el lenne tökélve meggátolni utan­­ban. S ekkor igen sajátságos körülmény merült fel. A­mint ott láttam őt állni utamban, ugyanazt a vi­lágiba ugyanazt az undort éreztem iránta, melyet éj­jeli és nappali álmaimban György iránt. Hogy lehet ez? Mert én sohasem gondoltam rá máskép, mint or­gonistára és iskolamesterre. Semmi sem volt ő rám nézve, hát miért éreznék én bármit is iránta, akár vonzó, akár visszataszító érzés legyen az ? — Valóban, Sylvia, nem állíthatom, hogy leg­kevesebbet is értenék e dologból. — Amint mondom, megállott előttem, kitárva karjait, hogy nem folytathattam utamat. Aztán mo­solyogva így szólt: »Változás állott be önnél. A sze­relem gyűlöletté változott. A szerelem sohasem tér többé vissza, ha egyszer a gyűlölet foglalja el a szi­vet.« — Mit ért ez alatt, uram? — kérdezem. Újra mosolygott. — »Miután nem képes ön többé elvisel­ni a jegyesére való gondolatot, nyugodjék bele, s vesse ki őt teljesen a lelkéből. Akkor újra boldog lesz.« — Ismételtem előbbeni kérdésemet, hogy­­ mit ért ez alatt? »Ön jól tudja, hogy mit értek. Tudom mi la­kozik a szivében. Mintegy egy héttel ezelőtt kezdő­dött. Ez az érzés mind jobban fog növekedni, migyen egész lényét eltölti.« — Hogyan tudhatja ő ezt, Nevill? — Ne is kérdezd tőlem. Egészen meg vagyok zavarodva. (Folyt. köv.) Napoleon herczeg végrendelete. Napoleon Lajos herczeg tegnapelőtt estve ér­kezett meg Moncaliériba s miután az elhunyt her­czeg egész családja együtt van, a genfi közjegyzőnél letett végrendelet felbontása meg fog történni. A végrendelet V. Napóleonnak végrendelete, legalább a franczia imperialisták szerint, kik Viktor herczeget a napóleoni trón jogosult örökösének tekin­tik s elvileg ragaszkodnak a trónutódlás törvényszerű sorrendjéhez. II. Napoleon tudvalevőleg a reichstadti herczeg, I. Napoleon fia volt, a ki a trónt, épp úgy, mint XVII. Lajos, nem foglalhatván el, III. Nap­ó­leon erre való tekintettel választotta meg, úgy mint XVIII. Lajos, czimét. III. Napoleon fia, a Zuluföl­dön elhalt császári herczeg volt e szerint IV. Napo­leon. A vörös herczeg volt ekként V. Napoleon s legidősebb fia Viktor herczeg, ki már­­Napóleoni­nak írja magát az eddig Napoleon Viktor helyett, VI. Napoleon. Az elhunyt Napoleon hg. sokkal kevesebb va­gyonnal rendelkezik, mint azt általában gondolták. A császárság bukásakor még igen gazdag ember volt, daczára annak, hogy a Palais Loyal felgyújtása alkalmával nagy értékű képekből és műtárgyakból álló gyűjteménye elégett. Azok a milliók azonban, melyekkel a herczeg akkor még rendelkezett, jó részben eltűntek. Hogy miként és hova, azt még legbensőbb emberei sem tudják. Igaz ugyan, hogy lapjai, melyeket száműzeté­séig tartott, tetemes áldozatokat igényeltek, így kü­lönösen a »Napóleon« került sokba; az »Ordre« meg­bukott, noha szintén sok pénzt nyelt el; a »Peuple« pedig megszűnt, midőn a herczeg külföldre volt kény­telen vándorolni. De azokat a veszteségeket, melyeket a herczeg ez által szenvedett, a pranginsi kastély el­adásából befolyt összeg teljesen fedezte. Csakhogy a vörös herczeg többi vagyona is majdnem egészen elveszett. Hagyatéka mindössze, mint a »Figaro« mondja, körülbelül két millió két­százezer frankra rúg, beleértve nyaralóját Svájczban, annak műtárgyait és a körülötte levő néhány hektár földet. Ezt a vagyont a herczeg végrendeletileg Lajos fiára hagyta és pedig kizárólag. Egy fillért sem ha­gyományozott Viktor herczegnek, sőt Laetitia her­­czegnőnek sem, ki iránt pedig rendkívüli gyengéd­séggel viseltetett. Nejéről a végrendeletben szintén nem emlékezik meg. A franczia öröklési jog szerint ily végrendelke­zés semmi , mert a Code Napoleon szerint franczia polgár természetes örököseit törvényes örökrészük­nek csak egy negyedével rövidítheti meg. Bár a végrendelet Svájczban alkottatott, a­hol ily korlátoló törvényes szabályok fenn nem állanak s a végrendelet alkotásának helyéhez képest ekként a herczeg végrendelkezése megállana, de létezik Fran­­cziaország és a helvét konföderáczió között egy nem­zetközi szerződés, mely azt tartalmazza, hogy minden franczia polgár, a­ki svájczi területen lakik, végren­delkezésében köteles hazája törvényeihez alkal­mazkodni. Csakhogy ez az intézkedés csupán az esetben lép érvénybe, ha az örökösök a végrendeletet megtá­madják, a­mit azonban, mint a »Figaro« írja, az el­hunyt herczeg gyermekei tenni nem akarnak. Viktor herczeg legalább eddig úgy látszik azon állásponton áll, hogy atyja iránti tekintetből és tiszteletből érvé­nyesnek tekinti a végrendeletet. Klotild herczegnő szintén megtámadhatná a végrendeletet, mert házassági szerződése és a tör­vények szerint férje hagyatékából egy millió öt­százezer frankra volna igénye, a­mely összeg nagyon érzékenyen csökkentené a kizárólagos örö­kös vagyonát.­­ De az egész család egyetért abban, hogy az elhunytnak végakaratát tiszte­letben tartják gyöngédségből, noha jogi tanácsadóik nem szűnnek meg más irányban hatni, tekintettel a végrendelet flagráns törvénytelenségére és kétségbe­ejtő kegyetlenségére. A családnak ez idő szerinti feje, Napóleon Vik­tor hg nem akar egy nagy feltűnést keltő pert indí­tani, bármily kínosan hat az egész családra különö­sen az, hogy Klotild herczegnő­t az elhunyt herczeg jogos hitvestársi igényeiben ily gyengédtelenül meg­sértette.* Turin, ápr. 1. A Napoleon herczegi család össze­gyűlvén, Viktor herzeget ismerte el a család fejé­nek, a mibe Lajos herczeg is beleegyezett. Prangins, ápr. 1. LajosNapoleon herczeg két hónapi szabadságot kapott a czártól s szabadsá­gának letelte után újra megkezdi szolgálatát. Budapest, április 1. Olaszország s az Egyesült Államok. A new­­orleansi ismert események, az olasz alattvalókon elkö­vetett gyilkosságok és sérelmek figyelemre méltó diplomácziai inczidens­re vezettek. Az olasz kormány tudvalevőleg nyomban elégtételt kért a washingtoni kormánytól, mely azonban egyáltalán nem igen erőltette meg magát s feltűnő lanyhasággal járt el az ügyben. Intézett ugyan valami rendeletfé­lét a new- orleansi kormányzóhoz s meghagyta neki, hogy erélyesen folytassa a vizsgálatot, de máskülönben azt a pöffeszkedő magatartást ta­núsította, mely egy idő óta ott az európai ál­lamok i­rányában divattá vált. D E legalább is nagyon kevéssé szívélyes eljárás Rómában mél­tán megütközést keltett s Umberto ki­rály tegnap haza rendelte követét Washingtonból. Flava báró olasz követ való­színűleg már ma haza indul. Hogy ez a két állam közötti diplomácziai érintkezés teljes megszakítását jelenti-e, az még nem bizonyos. A folyó ügyek inté­zésére egy olasz követségi titkár még Washington­ban marad. Umberto király elhatározása teljesen in­dokolt, mert az Egyesült­ Államok diplomácziája a külföld irányában olyan szokásokat követ, melyek valóban nagyon nehézzé teszik a vele való érint­kezést. A porosz járási önkormányzatról. — Vadnaij Andor czikkéből. —­­A »Budapesti Szemle« holnap megjelenő száma V­a­d­n­a­y Andor képviselőtől »A porosz járási önkormányzatról« czimen hossabb czikket közöl, mely két részből áll. Az első rész a porosz járási önkor­mányzatot s annak történeti alakulását ismerteti. Ezt a részt itt közöljük: Az európai államberendezések egyike sem mu­tatja föl az önkormányzatnak olyan területi egységét, melyben az állami jogrend és a nemzetegység leg­erősebb biztosítékai mellett több életet, szélesebb intézkedési jogkört találnánk, mint a porosz Kreis­­ban, melyet, kiterjedésének megfelelően, magyar minta után, járásnak nevezek. Törvényhatóság ez a szó valódi értelmében, mely nemcsak területének spe­­c­iális érdekében és előnyei végett, hanem az állami feladatok megvalósításának minden hozzá utalt ügyei­ben másutt alig ismert eredménynyel működik. A járási önkormányzat Poroszországban, orga­nikus fejlődés útján, a törvényhozásnak mondhatni beleszólása nélkül,­ a rendi tartomány­szervezetből képződött. Eredete fölvihető a westfáli békére követ­kezett nyugalmasabb korszakig. A német tartomány­rendek még akkor az országfő (Landesherr) közvet­len hatósága alatti városok küldötteiből és a lovag­uradalmak tulajdonosaiból állottak.­­ Ezek együt­tes testületéből alakult a tartományrendi gyűlés, mely saját területén a kormányzat minden ágá­ban önhatalmúlag sáfárkodott, kisebb-nagyobb be­folyást kényszerülvén engedni egyszer az erőre ka­pott központi kormánynak, máskor a saját lábon járni igyekvő nagyobb városoknak. A XVII. század vége felé részint a közlekedés nehézségei, részint pedig a közigazgatási teendők szaporodása arra indították a tartományok ren­deit, hogy közgyűléseket csakis a különös fontos­ságú és általános érdekű tárgyak elintézése végett tartsanak. Ilyenek volak az adók és katonajutalékok kivetése, beszedése és a központba való beszolgálta­tásának kérdései. íme a találkozás a porosz tarto­mányi és a magyar vármegyei élet közt. Adó- és katonaterhek ott, a királyi propozícziók követ-uta­­sítás alakjában meghányás-vetése és a stereotip sé­­relmi felruc­czanások itt: ezekből állott s ezekkel ki volt merítve a közgyűlések általános érdekű ügyrendje. Csakhogy mig a magyar vármegyék az adminisztrá­­czió minden ág-bogát, formailag, vagy inkább csak szinleg, manapság is első fokúlag végzik, a porosz tartományrendek már két század előtt keres­tek és önszántukból alakítottak is egy kisebb önkormányzati egységet, a­melyre átruházták az intézkedés jogát mindazon ügyekben, a­melyek által kisebb területek érdekét érintvék. A felső bíró­ságok egy-egy végrehajtó közegének kerületében ta­lálták meg azokat az elkülönített területeket, a­me­lyek számára állandó bizottságok választottak. S minthogy e bizottságok gyűlései (Kreisversammlun­­gen) csakhamar olyan ügyekben is kezdtek hatá­rozni, a­melyekhez az összes rendekt hozzájárulása lett volna szükséges, ilyen esetekben, az utóbbiak he­lyett és nevében, maga a tartományfőnök közvetlenül tárgyalt velük. Az így képződött járási szervezet külön hely­­hatósági jelleget nyert, midőn háztartásának önálló vezetését, költségeinek önálló megállapítását és be­szedését gyakorolni kezdte. A XVIII. század elejé­től fogva már a központi kormány részéről egy állan­dó biztos tartománytanácsosi czímmel rendeltetett ki, hogy a járás és a tartomány közt a szervi kapcsolat meg­legyen és ettől kezdve a járások az állami adó és rendőr igazgatásnak is külön hatósági területét ké­pezik. A porosz járási szervezetet tehát kizárólag a kormányzat belső igényei hozták életre. Kifejlődését országos politikai tekintetek nem befolyásolták. A közigazgatás feladatainak szaporodásával azután lé­pést tartva, tökéletesedett maga az intézmény és je­lentősége idő következtében valósággal lett azzá, a­mit nálunk a törvényhatósági önkormányzat némely hívei, valótlan hagyományok, áltanok és rosszul al­kalmazott theóriák alapján a vármegyei szervezetben keresnek. Fölruháztatván a kezdeményezés és intéz­kedés tág körű hatalmával, az önkormányzatnak leg­fontosabb szerve lett. Rendkívüli sikereket mutatott föl, életrevalónak bizonyult, államellenes partikularizmus soha hozzá nem férkőzhetett s e tekintetbeni megbízhatósága ösz­tönzésül szolgált talán arra, hogy a központi kor­mányhatalom, a későbbi reformok megalkotásakor az állami kormányzat minden fórumán aggály nélkül engedjen jelentékeny tért az önkormányzat testüle­teinek. Az önálló polgári elem aktív részvétele a kor­mányzatban soha, legkisebb árnyalatában nem nehe­­zíté, hanem igen­is elősegíté a legkülönbözőbb tarto­mányokból alakult Poroszország konsolidálását. S va­lamint az e­gészséges emberi testben egymásután fejlőd­nek ki az önvédelem,a szabad mozgás és az alkotás szer­vei, épúgy hozták létre Poroszországban a rend, a sza­badság és a közbiztonság szükségletei szerencsés egy­másutánban azt a kormányzati organizmust, melyben az állandó hivatalnok­ kar az abszolút államhatalmat, az önkormányzat független elemei pedig a polgári szabadságot vetélkedve képviselik és őrzik. A síkföld váltakozó vidékei, a közép­városok különböző egyé­nisége, az egymástól területek szerint eltérő polgári életviszonyok és szokások, mindannyian föltalálják benne a kielégítő kapcsolatot spec­iális érdekeik és az állami egységet érvényre juttató hatósági rend­­szer közt. De lássuk a porosz járási rendszer legújabb szervezetét, azt, a­melyben az, a merev és egyoldalú rendiségből kibontakozva, az 1883-as közigazgatási törvény életbelépte óta előttünk áll. Az új járási önkormányzat vázlatos ismerteté­sénél mindig csak azon tartományokra terjeszkedem ki, a­melyekben a fenti reformtörvény változatlanul életbe lépett. Posen, a rajnai tartományok, Hanno­ver, Hessen-Nassau és Westfáliának a többitől és külön-külön is eltérő adminisztrác­iója figyelembe vételt kevésbbé érdemel. Minden járás, mint kommunális kötelék önálló területi egységet képez, a­melynek határain változ­tatni csak törvény útján lehet. A nagyobb városok­nak jogosítvány adatott önálló városi járást alkotni, minek keresztülvitele adminisztratív úton történik; előlegesen csupán 25.000-nyi minimális népesség ki­mutatása és a járási vagyonban, adósságban, vala­mint a terhek viselésében való osztály kivántat­­ván meg. A járási testületnek mindenki ipso facto tagja, ki annak területén lakik. Minden járásbelinek joga van annak igazgatásában és képviseletében részt venni, azontúl joga van a város nyilvános jellegű inté­zetei és vállalatai közös, de a szabályoknak meg­felelő használatához. Másrészt azonban mindenki kö­teles a közigazgatásban és képviseletben fizetés nél­küli tisztet vállalni. Mentségül ez alól csak tartós betegség, a lakhelytől állandó távollétet igénylő fog­lalkozás, 60 éven túli életkor, államhivatal viselése vagy olyan spec­iális körülmények szolgálnak, a­me­lyek a járási közgyűlés ítélete szerint ilyenül el­fogadhatók. Az ily tiszteletbeli hivatal elvállalásától és három éven át viselésétől való jogosulatlan vona­kodás, avagy, a­mi még súlyosabb beszámítás alá esik, tényleges távolmaradás, a járási bizottság er­edmény­te­len felszólítása esetén, különféle joghátrányokkal sút­­tatik.A járási bizottság határozatával megvon­atik az il­letőtől 3-tól egész 6 év tartamára aktív és passzív vá­lasztási joga és a járási terhek viselésében egy nyol­­c­ad vagy negyedrész erejéig súlyosabban rovatik meg, mint mások. Ez utóbbi bírságnak nagyságáról fogalmat csak az által nyerünk, ha számításba vesz­­szük, hogy a porosz járás önmegadóztatási jogának mértéke tízszer akkora, mint a magyar törvényható­ságé, hogy ott az az egyenes állami adónak ötven százalékáig terjedhet. A járási bizottság ily tárgyú határozata két hét alatt a kerületi bizottsághoz (A kerületi bizottság (Bezircksausschuss) szintén önkor­mányzati testület hat tagja közül kettőt élethosszig­lani tartamra a király nevez ki, a többi négyet a tar­tományi bizottság választja. Elnöke a Bez. Regie­rungs-Präsident.) megfelebbezhető. A járás képviseletének szerve a járási köz­gyűlés. (Kreisversammlung.) Ez van hivatva, a­hol a törvény máskép nem intézkedik, a járás egyeteme ne­vében annak hatósági jogait gyakorolni. Tagjai a kormányzati szerepre külön jogosított három osztály: a nagybirtok, a falusi községek és a városok által külön csoportokban választatnak. Számuk különböző, járásonként 25 től 40-ig változik. A nagybirtok közjogi minőségének meghatáro­zásánál nem jön tekintetbe, hogy az községi kapcso­latban áll-e vagy pedig mint uradalom adminisztra­tív önállósággal bir. E részben kizárólag a czenzus mértéke dönt. A falusi községek választási kötelékébe tartoz­nak az önálló uradalmak, a részvénytársaságok és konstituált jogi személyek, ha azok állami adója a nagybirtok czenzusát el nem érné. A közgyűlési követek szétosztása a három vá­lasztói kötelék közt olyképen történik, hogy mindegyik küldötteinek száma, a legutóbbi népszámlálás alap­ján a népességhez arányítva határoztatik meg. A vá­rosi követek száma azonban a közgyűlési tagok szá­mának felénél, s a­hol a járásban csak egy város van azok harmadánál nagyobb nem lehet. A közgyűlési tagok fenmaradó száma a nagybirtok és a falusi köz­ségek közt egyenlően oszlik meg. A nagybirtok kötelékébe tartozók a járási székhelyen a tartománytanácsos elnöklete alatt vá­lasztanak. Minden jogosultnak egy szavazata van, de mint törvényes képviselő vagy megbízott még egy szavazatot más nevében is beadhat. Választói jogát személyesen csak az gyakorolhatja, ki a hon-

Next