Pesti Napló esti kiadás, 1891. április (42. évfolyam, 89-117. szám)
1891-04-01 / 89. szám
Budapest, 1891 Szerda, április 189. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Bulgária és a külföld. Még jó darabig el fog tartani, mig a szófiai véres esemény által keltett izgatottság hullámai el fognak simulni. Hogy ez minél később történjék, arról napról-napra gondoskodnak az orosz és oroszbarát lapok, melyek tele torokkal hirdetik, hogy azért, mert orgyilkosok megöltek egy bolgár minisztert, Európának, mely alatt Oroszországot kell érteni, be kell avatkoznia Bulgária belügyeibe. A tárgyilagosság és a józan ész éppen az ellenkező következtetést vonhatja le a véres eseményből. Gyilkosság, még politikai is fordul elő mindenütt. Talán Oroszország ment maradt tőle ? Nem éppen magát a czárokat üldözik ott az orgyilkosok már vagy tizenöt éve ? Nem orgyilkosok ölték meg II. Sándort saját fővárosában ? És nem forog-e III. Sándor czár élete örökös veszélyben, melyből már több ízben épp oly csodamódra menekült meg, mint pénteken este Stambulov ? És más országokban nem fordulnak-e elő politikai gyilkosságok, vagy legalább kísérletek ? A pisztoly, tőr és dinamit dolgozik másutt is, de csak gondolni sem mer reá senki, hogy az ilyen országok ellenében európai beavatkozást hozzon javaslatba. Különben is az államhatalom szilárdsága nem abban nyilvánul, elejét tudja-e venni az effele bűntényeknek, hanem abban, meg képes-e hiúsítani tervezett hatásukat, elsősorban azt, hogy megzavarják a belső nyugalmat, a rend fentartását s ezzel esetleg a szomszéd államok érdekeit is veszélyeztessék. Márpedig ez irányban Bulgária népe, kormánya és fejedelme ellen valóban a legcsekélyebb kifogást sem emelhetni. Igaz, meggyilkolták a pénzügyminisztert s a szomorú eseményt a bolgár rendőrség éppen oly kevéssé tudta megakadályozni, mint az angol a dublini Phönix parki gyilkosságot, mint az orosz II. Sándor czár vagy a franczia Szeliversztov tábornok meggyilkolását. De a pénteki merénylet határozottan politikai czélból követtetett el. Bulgária határain leskelődtek a forradalmárok, hogy a rémtett benyomását felhasználva betörjenek az országba s fellázítsák a lakosságot. Megtették-e ezt ? Teljesedtek-e a gyilkossághoz fűzött várakozásaik? Keltett-e az eset Bulgáriában más benyomást, mint minőt akár Németakár Francziaországban keltene? A lakosság kivétel nélkül a gyilkosok ellen foglal állást, a hatóságok zavartalanul teljesíthetik kötelességeiket, sehol ellenállásnak, erőszakoskodásnak, zendülésnek a legcsekélyebb nyoma sincs. Bulgária belügyi helyzete ma éppen olyan, mint a merénylet előtt volt, sőt ellenkezőleg ma a kormány még több bizalmat érdemel, mert egy válságos pillanatban újabb tanúságot tett életre valóságáról. Ha valami, úgy éppen a legújabb inczidens nyugtathatja meg a békeszerető Európát arra nézve, hogy Bulgária élén olyan férfiak állanak, kik teljesen megérdemlik bizalmát, kik saját népük osztatlan rokonszenvét is élvezik s igy minden tekintetben akarják és képesek is kötelességüket teljesíteni még a legsúlyosabb körülmények közt is. E férfiak, mint évek óta, úgy most is megmentették hazájukat attól az anarchiától, mely csakugyan veszélyessé tehetné a kelet békéjére. Nem keressük most, kik bérelték fel Beltsev gyilkosait. A vizsgálat talán majd kideríti a gonosztett bűnszerzőit. De bárki lappang a gyilkosok mögött, annyi bizonyos, hogy Bulgária belviszonyainak szilárdsága ezúttal is kiállotta a tűzpróbát. Valóban mindenről inkább lehet szó, mint arról, hogy Európa az ügyet bárminő diplomácziai akcióra használja fel Bulgária ellen. A fejedelemségnek ez idő szerint csak arra van szüksége, hogy békében hagyják. Ellenségeivel majd elbánik ő maga; egyes fiai áldozatul eshetnek jövőre is az emberi gonoszságnak, de maga Bulgária tovább fog haladni a rend és nyugalom, a békés anyagi és szellemi fejlődés útjain mindaddig, míg a külföld erőszakosan meg nem akasztja haladását. A béke és rend egy hatalmas tényezője a Balkán-félszigeten a bolgár fejedelemség s valóban hősies küzdelme a külföldről ellene törő forradalmárok és orgyilkosok ellen mindenütt, hol az erkölcs és a jog még ki nem veszett a kedélyekből, csak a legteljesebb elismerés érzelmeit ébresztheti. Ha Európa ez alkalomból bármi akcziót kezdene, ez csak arra irányulhat, hogy Bulgária nemes önvédelmi harczát megkönnyítse s tiltakozó szavát emelje a biztonsága ellen a külföldről minduntalan ismétlődő merényletek ellen. Minden más lépés nem csak a nemzetközi jog és a morál legelemibb parancsaiba ütköznék, hanem vagy orosz járom alá vetné Bulgáriát, vagy háborút idézne föl Európára. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A toweri apátság. Irta : Besaut Walter. 14 Angolból fordította: A. Katona Clementin, — ügy van. Nem tudok rá más szót találni. A kit mindig szerettem, egyszerre akaratom s hő imáim daczára — habár minden erőmből küzdöttem ellene — utálat tárgyává vált előttem elannyira — s ezt esküvel erősíthetem, hogy ha csak arczára gondoltam már elfogott az undor, az érintésére való gondolat pedig oly szégyenérzet s utálat szállt meg, hogy szavakkal ki sem fejezhetem s azóta ez igy van éjjelnappal. Elhihetik önök, hogy ez a beszéd kínos ámulatba ejtett. Nem tudtam, mit gondoljak vagy mit feleljek. Csak tátott szájjal bámultam a csillagos égre. — Oh! hiszen ez eset — mondom végre — orvosi gyógykezelés alá tartozik. Mert ez idegbaj, Sylvia. Te valami csudálatos betegségbe estél. — Lehet, — hívtatok is hozzám úgy külső mint kedélybetegségeket gyógykezelő orvosokat, de hát nem volt semmi láttatja. — Hallott-e a világ valaha olyan leányról, aki szerelmes volt vőlegényébe s mégis undorodott tőle ? Nem foghatom fel ki hozta ezt reám, és miért ? sem nem értem miért nem tudok tőle imáim daczára is szabadulni. — Jó! De mikor láttad, hogy nem egyéb az gonosz álomnál, el kellett volna annak tűnnie, mikor György megérkezett. E szavakra fölkiáltott, mintha erős ütést mértem volna reá. — Oh! hiszen láttátok — folytatá. — Mindnyájan láttátok! Midőn a felnyitott ajtónál megállott, ugyanaz az arcza volt, melyet álmaimban láttam. Ugyanaz a becsületes, örömtől sugárzó arcz, melyre örömkönyek helyett csak undor fogott el. Mikor pedig meg akarta fogni a kezemet, akkor — de hiszen ott voltatok, láttátok. — Elájultál Sylvia. Mély ájulásba estél, nem egyszer, de többször. * Ez volt a Sylvia története, mégpedig igen sajátságos története. Önök elképzelhetik, hogy testvérem e vallomást gyötrődés, könyök és szivszaggató sóhajok közt tette. Midőn befejezte s kissé összeszedte magát, figyelmeztettem ne maradjunk tovább a sírok közt s elvezettem a temetőből az apácza zárdához. Az ablakból kiáradó világosság mutatta, hogy Katalin nővér és a hadnagy még fent vannak, kétségkívül György bajáról beszélgetve. Én részemről rendkívül el voltam ámulva a hallottak felett. Vegyék önök figyelembe, a sajátságos esetet, melylyel szemben, mint tapasztalatlan fiatal ember álltam s hozzá még saját nővéremnek az esete. Amit eleinte öröm által előidézett elmezavarnak vettünk, vagy női szeszély, kaczérság és hóbortnak, az nem volt más, mint a szegény gyermek egész lényén uralkodó borzasztó megszállás. Néhány perczre megálltunk, hogy Sylvia kissé kipihenje magát. Azután kérdeztem tőle: várjon nem foglalkozott-e valamely Györgyre nézve méltatlan gondolatokkal ? Mert olvastam valahol, hogy az emberek olykor saját rossz gondolataik által bűnhődnek, azok kerekedvén felül lelkükben. De Sylvia tiszta lelke képtelen volt rossz gondolatokra. Továbbá azt is kérdeztem, hogy közölte-e ezt már másokkal is például anyjával, vagy a nagytiszteletű úrral, midőn az őt vallomásra fölkereste ? Tagadólag válaszolt, mert mint mondá, említeni sem merte s midőn megkisérte elmondani dr. Lorrymorenak, mintha valaki meggátolta volna akaratában s csak annyit tudott értésére adni, hogy úgy érzi magát mint Istentől elhagyatott s ennél fogva mint egy kétségbeesett elkárhozott lélek s hogy csak ma este tudott arról velem beszélni. — Édesem. — mondám, — ez a te eseted nálamnál sokkal bölcsebb ember ítélete alá tartozik. Megengeded, hogy keresztatyád elé terjesszem ? Hatalmazz fel rá, hogy ez ügyben fölkereshessem őt holnap este Walbrook-i parókiáján. Elmondok neki mindent s kikérem tanácsát. Mert azt hiszem ily lelki kérdésekben egy tudós lelkipásztor bizonyágal a legjobb orvos, ha az egész valót tudja. Azt felelte, tegyek tetszésem szerint, de senki másnak ne szóljak felőle, nehogy hiába való pletyka származzék belőle, amitől nagyon fél. S valóban amint láttuk, máris eleget pletykáltak az emberek Azt pedig mindenki jól tudta, hogy György szerelemmel teli szívvel tért vissza, de kedvese megvetette. — Jöjj, édesem, — szóltam hozzá gyöngéden. — Íme elmondtál mindent. Most menjünk haza s térj pihenni. Nyugodtabb leszel, hogy valakinek mindent elmondtál. Sőt ez talán a javulás kezdetének is beválhatok. Sylvia újra megfogta a kezemet s aztán körülmentünk a templom nyugati részén, hol az oskola a falhoz van építve. Van ott egy hely, melyet Királynészögnek neveznek. Kis udvar az, csak néhány házat foglal magában, hol a kerület némely alsóbbrendű hivatalnoka lakik, s ezek közt Archez Richárd az oskolamester is. Ablakán át világosság látszott s amint elhaladtunk mellette, hallottuk, hogy gordonkázik. De nagy ég! minő játék, minő zene volt az! ki hallott valaha ilyen zenét! Majd olyan volt az, mint egy felbőszült ember átkozódása, majd mint egy gyötrődő lélek kiáltása, majd ismét olyan mint bubánatba merült nő jaj veszéklése és sírása; majd meg olyan ember kétségbeesett bátorságát ecsetelte, aki hiába való reményt táplál; majd őrült küzdelmet; majd olyannak a rejtélyes susogását, aki bosszút forral; majd elfojtott gyűlöletet. Tudom, hogy hihetetlennek tűnhetik fel ez, — de hiában, ekkér szólott hozzánk a gordonka, még pedig oly tisztán, akár az emberi szózat. Úgy tetszett nekem, mintha a hurok ellenszegültek volna s a játszó akaratuk ellenére csalná ki belőlük a hangokat. Megállottunk hallgatni. Egyikünk sem hallott még soha ily zenét. Nekem azonban eszembe jutott, hogy egy ízben nyitva találván a templomajtókat, beléptem , ugyanezt az egyént hallottam játszani az orgonán, az időben ő az apátság orgonistája lévén, úgy hangzott, mintha félig panasz, félig harag lett volna. A zene mindenféle szenvedélyek összekavarodását tárta fel. Ismertem azt az embert, együtt jártunk iskolába, mint fiú és mint férfi, mindig egyenlő kedélyű mogorva, nyers és zordon volt. A számára kijelölt házban lakott az anyjával; senkivel sem érintkezett s nem volt se barátja, se társa. — Hiszen ez egy dühös ember zenéje — mondom. Vájjon az egész világra dühös ez az iskolamester ? — Jer, menjünk innen! — kiáltá Sylvia magával vonva engemet. Jöjj gyorsan. Oh! — az a zene megőrjít! De a szerzetesek zárdájánál újra megállottunk hallgatózni. A távolság a hangokat halkabbá tette s most úgy hangzott, mintha gyermekek sírnának s zokognának. Maradjunk itt még egy kicsit, — szólt Sylvia. — Még van valami, amit közölni kell veled. Magános hely volt, ahol álltunk — mely az éj csöndjében majdnem kísértetiesnek tűnt fel — s méltó volt ahhoz, amit Sylvia mondandó volt nekem. — Testvér, — szólt komolyan, — mi közöm nekem ahhoz az emberhez ? — Neked, Sylvia? Hát semmi. — Érintkeztem, vagy csak beszéltem is vele valaha ? — Te, Sylvia ? Hogyan ismerhetnél te ily embert ? Az anyja mosónő volt , később varrónő lett. Eleinte a kerület legolcsóbb s legcsúfabb sikátorában lakott. Ami pedig atyját illeti, Isten tudja ki lehetett. S ami anyja jellemét illeti — de hát azt már elfelejtette jó magaviselete. Nem hozzád való társaság az édesem. De miért kérdezed ? — Igen sajátságos — mondá Sylvia. — Miképp tudjam én azt megérteni ? — Beszéld el hát, mi történt még ? — Ez az ember — az oskolamester — a ki most ott zenél — — Nos? — Megtudja mondani mi lakozik az ember lelkében. — Bohóság, Sylvia, Álomban vagy. — Nem, nem vagyok álomban. Ő gondolatolvasó, tudja kinek min jár az esze s igy az egém is. — De, Sylvia — ő semmi egyébb, mint iskolamester és orgonista. Még csak nem is tanult ember. Hogyan tudhatna ő egyebet, mint amit tanult, s amire az iskolájában szüksége van ? — Hallgass meg, s aztán vond kétségbe, ha tudod. — Hát mindnyájan megőrültünk? — viszonzom. — Sylvia, hogyan tudhatna az az ember bármit is felőled ? — Nevill — szólt komolyan. — Az az ember tudja, mi rejlik az ember lelkében. — Kicsoda ? Az iskolamester ? — Igen. Beszélt velem. Tudja mi van az én lelkemben. De mikép tudhatja ? — Testvér, — ismétlem. — Hát mindnyájan meg vagyunk bolondulva ? Mit jelentsen ez ? Mikép tudhatná Archer, amit senki sem tud kívülünk ? — Erre nem tudok megfelelni. De az tény. Mikor jött haza György ? Ugye két hete ? Egy szombat este. Az ezt megelőző vasárnap délután az az emberbeszélt velem s olvasott gondolataimban. — Hogyan ? Az iskolamester ? Az organista ? — Igen — és senki más. Akkor beszélt velem. — Folytasd, Sylvia — mondom, növekedő csodálkozással. — Mit mondott ? — Ebéd után egyedül sétáltam a gyümölcsösben. Igen nyugtalan voltam amaz álom miatt, mely-t től nem tudtam szabadulni se éjjel se nappal s most, noha folyton Györgyre kell gondolnom, leirhatlan fájdalmat és szenvedést okozott az nekem. — Hát aztán ? — Tudod, Nevill, hogy sohasem szerettem azt az embert, s úgyszólván alig beszéltem vele Azonkívül te sem szeretted őt soha. Talán az hangolt ellene. Kemény, mogorva arcza van s beszúállónak néz ki. — Gyűlöli atyját az anyja ellen elkövetett vétségért, valamint a világot saját eredete s homályos társadalmi állása miatt. — ígérd meg Nevil, hogy nem jösz dühbe. — Attól függ édesem — — Nem, ígérd meg. Annyi minden egyebet kell elviselnem, hogy nem tudnám kiállani annak gondolatát, miszerint bajba kevertelek. — Jó. Iparkodni fogok. Vannak dolgok, azonban folytasd. — Amint ott sétáltam egyedül a gyümölcsösben, egyszerre csak szembe találtam magam vele az utón, ép úgy, mintha az égből pottyant volna le. Nem igyekezett kitérni az utamból, megállót velem szemben, mintha el lenne tökélve meggátolni utanban. S ekkor igen sajátságos körülmény merült fel. Amint ott láttam őt állni utamban, ugyanazt a világiba ugyanazt az undort éreztem iránta, melyet éjjeli és nappali álmaimban György iránt. Hogy lehet ez? Mert én sohasem gondoltam rá máskép, mint orgonistára és iskolamesterre. Semmi sem volt ő rám nézve, hát miért éreznék én bármit is iránta, akár vonzó, akár visszataszító érzés legyen az ? — Valóban, Sylvia, nem állíthatom, hogy legkevesebbet is értenék e dologból. — Amint mondom, megállott előttem, kitárva karjait, hogy nem folytathattam utamat. Aztán mosolyogva így szólt: »Változás állott be önnél. A szerelem gyűlöletté változott. A szerelem sohasem tér többé vissza, ha egyszer a gyűlölet foglalja el a szivet.« — Mit ért ez alatt, uram? — kérdezem. Újra mosolygott. — »Miután nem képes ön többé elviselni a jegyesére való gondolatot, nyugodjék bele, s vesse ki őt teljesen a lelkéből. Akkor újra boldog lesz.« — Ismételtem előbbeni kérdésemet, hogy mit ért ez alatt? »Ön jól tudja, hogy mit értek. Tudom mi lakozik a szivében. Mintegy egy héttel ezelőtt kezdődött. Ez az érzés mind jobban fog növekedni, migyen egész lényét eltölti.« — Hogyan tudhatja ő ezt, Nevill? — Ne is kérdezd tőlem. Egészen meg vagyok zavarodva. (Folyt. köv.) Napoleon herczeg végrendelete. Napoleon Lajos herczeg tegnapelőtt estve érkezett meg Moncaliériba s miután az elhunyt herczeg egész családja együtt van, a genfi közjegyzőnél letett végrendelet felbontása meg fog történni. A végrendelet V. Napóleonnak végrendelete, legalább a franczia imperialisták szerint, kik Viktor herczeget a napóleoni trón jogosult örökösének tekintik s elvileg ragaszkodnak a trónutódlás törvényszerű sorrendjéhez. II. Napoleon tudvalevőleg a reichstadti herczeg, I. Napoleon fia volt, a ki a trónt, épp úgy, mint XVII. Lajos, nem foglalhatván el, III. Napóleon erre való tekintettel választotta meg, úgy mint XVIII. Lajos, czimét. III. Napoleon fia, a Zuluföldön elhalt császári herczeg volt e szerint IV. Napoleon. A vörös herczeg volt ekként V. Napoleon s legidősebb fia Viktor herczeg, ki márNapóleoninak írja magát az eddig Napoleon Viktor helyett, VI. Napoleon. Az elhunyt Napoleon hg. sokkal kevesebb vagyonnal rendelkezik, mint azt általában gondolták. A császárság bukásakor még igen gazdag ember volt, daczára annak, hogy a Palais Loyal felgyújtása alkalmával nagy értékű képekből és műtárgyakból álló gyűjteménye elégett. Azok a milliók azonban, melyekkel a herczeg akkor még rendelkezett, jó részben eltűntek. Hogy miként és hova, azt még legbensőbb emberei sem tudják. Igaz ugyan, hogy lapjai, melyeket száműzetéséig tartott, tetemes áldozatokat igényeltek, így különösen a »Napóleon« került sokba; az »Ordre« megbukott, noha szintén sok pénzt nyelt el; a »Peuple« pedig megszűnt, midőn a herczeg külföldre volt kénytelen vándorolni. De azokat a veszteségeket, melyeket a herczeg ez által szenvedett, a pranginsi kastély eladásából befolyt összeg teljesen fedezte. Csakhogy a vörös herczeg többi vagyona is majdnem egészen elveszett. Hagyatéka mindössze, mint a »Figaro« mondja, körülbelül két millió kétszázezer frankra rúg, beleértve nyaralóját Svájczban, annak műtárgyait és a körülötte levő néhány hektár földet. Ezt a vagyont a herczeg végrendeletileg Lajos fiára hagyta és pedig kizárólag. Egy fillért sem hagyományozott Viktor herczegnek, sőt Laetitia herczegnőnek sem, ki iránt pedig rendkívüli gyengédséggel viseltetett. Nejéről a végrendeletben szintén nem emlékezik meg. A franczia öröklési jog szerint ily végrendelkezés semmi , mert a Code Napoleon szerint franczia polgár természetes örököseit törvényes örökrészüknek csak egy negyedével rövidítheti meg. Bár a végrendelet Svájczban alkottatott, ahol ily korlátoló törvényes szabályok fenn nem állanak s a végrendelet alkotásának helyéhez képest ekként a herczeg végrendelkezése megállana, de létezik Francziaország és a helvét konföderáczió között egy nemzetközi szerződés, mely azt tartalmazza, hogy minden franczia polgár, aki svájczi területen lakik, végrendelkezésében köteles hazája törvényeihez alkalmazkodni. Csakhogy ez az intézkedés csupán az esetben lép érvénybe, ha az örökösök a végrendeletet megtámadják, amit azonban, mint a »Figaro« írja, az elhunyt herczeg gyermekei tenni nem akarnak. Viktor herczeg legalább eddig úgy látszik azon állásponton áll, hogy atyja iránti tekintetből és tiszteletből érvényesnek tekinti a végrendeletet. Klotild herczegnő szintén megtámadhatná a végrendeletet, mert házassági szerződése és a törvények szerint férje hagyatékából egy millió ötszázezer frankra volna igénye, amely összeg nagyon érzékenyen csökkentené a kizárólagos örökös vagyonát. De az egész család egyetért abban, hogy az elhunytnak végakaratát tiszteletben tartják gyöngédségből, noha jogi tanácsadóik nem szűnnek meg más irányban hatni, tekintettel a végrendelet flagráns törvénytelenségére és kétségbeejtő kegyetlenségére. A családnak ez idő szerinti feje, Napóleon Viktor hg nem akar egy nagy feltűnést keltő pert indítani, bármily kínosan hat az egész családra különösen az, hogy Klotild herczegnőt az elhunyt herczeg jogos hitvestársi igényeiben ily gyengédtelenül megsértette.* Turin, ápr. 1. A Napoleon herczegi család összegyűlvén, Viktor herzeget ismerte el a család fejének, a mibe Lajos herczeg is beleegyezett. Prangins, ápr. 1. LajosNapoleon herczeg két hónapi szabadságot kapott a czártól s szabadságának letelte után újra megkezdi szolgálatát. Budapest, április 1. Olaszország s az Egyesült Államok. A neworleansi ismert események, az olasz alattvalókon elkövetett gyilkosságok és sérelmek figyelemre méltó diplomácziai inczidensre vezettek. Az olasz kormány tudvalevőleg nyomban elégtételt kért a washingtoni kormánytól, mely azonban egyáltalán nem igen erőltette meg magát s feltűnő lanyhasággal járt el az ügyben. Intézett ugyan valami rendeletfélét a new- orleansi kormányzóhoz s meghagyta neki, hogy erélyesen folytassa a vizsgálatot, de máskülönben azt a pöffeszkedő magatartást tanúsította, mely egy idő óta ott az európai államok irányában divattá vált. D E legalább is nagyon kevéssé szívélyes eljárás Rómában méltán megütközést keltett s Umberto király tegnap haza rendelte követét Washingtonból. Flava báró olasz követ valószínűleg már ma haza indul. Hogy ez a két állam közötti diplomácziai érintkezés teljes megszakítását jelenti-e, az még nem bizonyos. A folyó ügyek intézésére egy olasz követségi titkár még Washingtonban marad. Umberto király elhatározása teljesen indokolt, mert az Egyesült Államok diplomácziája a külföld irányában olyan szokásokat követ, melyek valóban nagyon nehézzé teszik a vele való érintkezést. A porosz járási önkormányzatról. — Vadnaij Andor czikkéből. —A »Budapesti Szemle« holnap megjelenő száma Vadnay Andor képviselőtől »A porosz járási önkormányzatról« czimen hossabb czikket közöl, mely két részből áll. Az első rész a porosz járási önkormányzatot s annak történeti alakulását ismerteti. Ezt a részt itt közöljük: Az európai államberendezések egyike sem mutatja föl az önkormányzatnak olyan területi egységét, melyben az állami jogrend és a nemzetegység legerősebb biztosítékai mellett több életet, szélesebb intézkedési jogkört találnánk, mint a porosz Kreisban, melyet, kiterjedésének megfelelően, magyar minta után, járásnak nevezek. Törvényhatóság ez a szó valódi értelmében, mely nemcsak területének speciális érdekében és előnyei végett, hanem az állami feladatok megvalósításának minden hozzá utalt ügyeiben másutt alig ismert eredménynyel működik. A járási önkormányzat Poroszországban, organikus fejlődés útján, a törvényhozásnak mondhatni beleszólása nélkül, a rendi tartományszervezetből képződött. Eredete fölvihető a westfáli békére következett nyugalmasabb korszakig. A német tartományrendek még akkor az országfő (Landesherr) közvetlen hatósága alatti városok küldötteiből és a lovaguradalmak tulajdonosaiból állottak. Ezek együttes testületéből alakult a tartományrendi gyűlés, mely saját területén a kormányzat minden ágában önhatalmúlag sáfárkodott, kisebb-nagyobb befolyást kényszerülvén engedni egyszer az erőre kapott központi kormánynak, máskor a saját lábon járni igyekvő nagyobb városoknak. A XVII. század vége felé részint a közlekedés nehézségei, részint pedig a közigazgatási teendők szaporodása arra indították a tartományok rendeit, hogy közgyűléseket csakis a különös fontosságú és általános érdekű tárgyak elintézése végett tartsanak. Ilyenek volak az adók és katonajutalékok kivetése, beszedése és a központba való beszolgáltatásának kérdései. íme a találkozás a porosz tartományi és a magyar vármegyei élet közt. Adó- és katonaterhek ott, a királyi propozícziók követ-utasítás alakjában meghányás-vetése és a stereotip sérelmi felrucczanások itt: ezekből állott s ezekkel ki volt merítve a közgyűlések általános érdekű ügyrendje. Csakhogy mig a magyar vármegyék az adminisztráczió minden ág-bogát, formailag, vagy inkább csak szinleg, manapság is első fokúlag végzik, a porosz tartományrendek már két század előtt kerestek és önszántukból alakítottak is egy kisebb önkormányzati egységet, amelyre átruházták az intézkedés jogát mindazon ügyekben, amelyek által kisebb területek érdekét érintvék. A felső bíróságok egy-egy végrehajtó közegének kerületében találták meg azokat az elkülönített területeket, amelyek számára állandó bizottságok választottak. S minthogy e bizottságok gyűlései (Kreisversammlungen) csakhamar olyan ügyekben is kezdtek határozni, amelyekhez az összes rendekt hozzájárulása lett volna szükséges, ilyen esetekben, az utóbbiak helyett és nevében, maga a tartományfőnök közvetlenül tárgyalt velük. Az így képződött járási szervezet külön helyhatósági jelleget nyert, midőn háztartásának önálló vezetését, költségeinek önálló megállapítását és beszedését gyakorolni kezdte. A XVIII. század elejétől fogva már a központi kormány részéről egy állandó biztos tartománytanácsosi czímmel rendeltetett ki, hogy a járás és a tartomány közt a szervi kapcsolat meglegyen és ettől kezdve a járások az állami adó és rendőr igazgatásnak is külön hatósági területét képezik. A porosz járási szervezetet tehát kizárólag a kormányzat belső igényei hozták életre. Kifejlődését országos politikai tekintetek nem befolyásolták. A közigazgatás feladatainak szaporodásával azután lépést tartva, tökéletesedett maga az intézmény és jelentősége idő következtében valósággal lett azzá, amit nálunk a törvényhatósági önkormányzat némely hívei, valótlan hagyományok, áltanok és rosszul alkalmazott theóriák alapján a vármegyei szervezetben keresnek. Fölruháztatván a kezdeményezés és intézkedés tág körű hatalmával, az önkormányzatnak legfontosabb szerve lett. Rendkívüli sikereket mutatott föl, életrevalónak bizonyult, államellenes partikularizmus soha hozzá nem férkőzhetett s e tekintetbeni megbízhatósága ösztönzésül szolgált talán arra, hogy a központi kormányhatalom, a későbbi reformok megalkotásakor az állami kormányzat minden fórumán aggály nélkül engedjen jelentékeny tért az önkormányzat testületeinek. Az önálló polgári elem aktív részvétele a kormányzatban soha, legkisebb árnyalatában nem nehezíté, hanem igenis elősegíté a legkülönbözőbb tartományokból alakult Poroszország konsolidálását. S valamint az egészséges emberi testben egymásután fejlődnek ki az önvédelem,a szabad mozgás és az alkotás szervei, épúgy hozták létre Poroszországban a rend, a szabadság és a közbiztonság szükségletei szerencsés egymásutánban azt a kormányzati organizmust, melyben az állandó hivatalnok kar az abszolút államhatalmat, az önkormányzat független elemei pedig a polgári szabadságot vetélkedve képviselik és őrzik. A síkföld váltakozó vidékei, a középvárosok különböző egyénisége, az egymástól területek szerint eltérő polgári életviszonyok és szokások, mindannyian föltalálják benne a kielégítő kapcsolatot speciális érdekeik és az állami egységet érvényre juttató hatósági rendszer közt. De lássuk a porosz járási rendszer legújabb szervezetét, azt, amelyben az, a merev és egyoldalú rendiségből kibontakozva, az 1883-as közigazgatási törvény életbelépte óta előttünk áll. Az új járási önkormányzat vázlatos ismertetésénél mindig csak azon tartományokra terjeszkedem ki, amelyekben a fenti reformtörvény változatlanul életbe lépett. Posen, a rajnai tartományok, Hannover, Hessen-Nassau és Westfáliának a többitől és külön-külön is eltérő adminisztrációja figyelembe vételt kevésbbé érdemel. Minden járás, mint kommunális kötelék önálló területi egységet képez, amelynek határain változtatni csak törvény útján lehet. A nagyobb városoknak jogosítvány adatott önálló városi járást alkotni, minek keresztülvitele adminisztratív úton történik; előlegesen csupán 25.000-nyi minimális népesség kimutatása és a járási vagyonban, adósságban, valamint a terhek viselésében való osztály kivántatván meg. A járási testületnek mindenki ipso facto tagja, ki annak területén lakik. Minden járásbelinek joga van annak igazgatásában és képviseletében részt venni, azontúl joga van a város nyilvános jellegű intézetei és vállalatai közös, de a szabályoknak megfelelő használatához. Másrészt azonban mindenki köteles a közigazgatásban és képviseletben fizetés nélküli tisztet vállalni. Mentségül ez alól csak tartós betegség, a lakhelytől állandó távollétet igénylő foglalkozás, 60 éven túli életkor, államhivatal viselése vagy olyan speciális körülmények szolgálnak, amelyek a járási közgyűlés ítélete szerint ilyenül elfogadhatók. Az ily tiszteletbeli hivatal elvállalásától és három éven át viselésétől való jogosulatlan vonakodás, avagy, ami még súlyosabb beszámítás alá esik, tényleges távolmaradás, a járási bizottság eredménytelen felszólítása esetén, különféle joghátrányokkal súttatik.A járási bizottság határozatával megvonatik az illetőtől 3-tól egész 6 év tartamára aktív és passzív választási joga és a járási terhek viselésében egy nyolcad vagy negyedrész erejéig súlyosabban rovatik meg, mint mások. Ez utóbbi bírságnak nagyságáról fogalmat csak az által nyerünk, ha számításba veszszük, hogy a porosz járás önmegadóztatási jogának mértéke tízszer akkora, mint a magyar törvényhatóságé, hogy ott az az egyenes állami adónak ötven százalékáig terjedhet. A járási bizottság ily tárgyú határozata két hét alatt a kerületi bizottsághoz (A kerületi bizottság (Bezircksausschuss) szintén önkormányzati testület hat tagja közül kettőt élethossziglani tartamra a király nevez ki, a többi négyet a tartományi bizottság választja. Elnöke a Bez. Regierungs-Präsident.) megfelebbezhető. A járás képviseletének szerve a járási közgyűlés. (Kreisversammlung.) Ez van hivatva, ahol a törvény máskép nem intézkedik, a járás egyeteme nevében annak hatósági jogait gyakorolni. Tagjai a kormányzati szerepre külön jogosított három osztály: a nagybirtok, a falusi községek és a városok által külön csoportokban választatnak. Számuk különböző, járásonként 25 től 40-ig változik. A nagybirtok közjogi minőségének meghatározásánál nem jön tekintetbe, hogy az községi kapcsolatban áll-e vagy pedig mint uradalom adminisztratív önállósággal bir. E részben kizárólag a czenzus mértéke dönt. A falusi községek választási kötelékébe tartoznak az önálló uradalmak, a részvénytársaságok és konstituált jogi személyek, ha azok állami adója a nagybirtok czenzusát el nem érné. A közgyűlési követek szétosztása a három választói kötelék közt olyképen történik, hogy mindegyik küldötteinek száma, a legutóbbi népszámlálás alapján a népességhez arányítva határoztatik meg. A városi követek száma azonban a közgyűlési tagok számának felénél, s ahol a járásban csak egy város van azok harmadánál nagyobb nem lehet. A közgyűlési tagok fenmaradó száma a nagybirtok és a falusi községek közt egyenlően oszlik meg. A nagybirtok kötelékébe tartozók a járási székhelyen a tartománytanácsos elnöklete alatt választanak. Minden jogosultnak egy szavazata van, de mint törvényes képviselő vagy megbízott még egy szavazatot más nevében is beadhat. Választói jogát személyesen csak az gyakorolhatja, ki a hon-