Pesti Napló esti kiadás, 1891. április (42. évfolyam, 89-117. szám)

1891-04-02 / 90. szám

Budapest, 1891.Csütörtök, április 2. 90. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) A szófiai merénylet előzményei, Bendereff őrnagy forradalmi előkészületeiről tudvalevőleg a »Times« levelezője értesítette legelő­ször lapját s daczára a nem sokára közlött dementi­­nak, az általa megsürgönyzött adatok csakhamar valóknak bizonyultak. Érdekesnek tartjuk a »Times« újabb távirati tudósításait közölni, melyek sok eddig nem ismert részletet tartalmaznak és az említett de­menti eredetéről is felvilágosítást nyújtanak. Tegnap (márczius 28.) a bécsi »Politische Correspondenz«-czel összeköttetésben levő »Agence Balkanique«, e félhivatalos távirati iroda, azt a hírt küldte szét, hogy Belcsev pénzügyminiszter magán­­bosznnak esett áldozatul, de elég sajátszerűleg és következetlenül az ezután következő mondatban az foglaltatott, hogy a meghalt miniszter jó ember volt, a­kinek nem voltak ellenségei. Az »Agence Balka­­nique«-ot azért említem meg, mert ő azon adatokat is megc­áfolni sietett, melyeket én Benderev terve­zett merényletéről a »Times«-nek megsürgönyöztem. E cementinak tőzsdei czélja volt s meg akarta aka­dályozni a bolgár értékek hanyatlását, melyeket a »Times« ben közölt sürgöny némileg érintett. De a dementi nem volt igazolt. Ma már igazolt ténynek tekinthető, hogy a Stambulov élete ellen irányzott merénylet, melynek áldozata Belcsev volt, Benderev forradalmi művele­teivel állott egyenes kapcsolatban. Az orosz pánszlá­­vok állandó törekvése az, hogy Bulgáriában zavaro­kat idézzenek elő és egy egész sereg össze­esküvést szerveztek, melyek nem ju­tottak nyilvánosságra. Körülbelül két hó­nappal ezelőtt két embert fogtak el Bulgáriában, ki­ket az a gyanú terhelt, hogy Ferdinánd feje­delmet meg akarták gyilkolni. Két nappal később azt az egyént, a­ki a két összeesküvőt a hatóság kezeibe szolgáltatta, Szófiában az utczán meggyilkolva találták. Azóta az elfogott két gyanúsított folyton fogságban van, de egy szót sem lehet tőlük kivenni. Ezt követte a Benderev által szervezett összeesküvés, melyről a bolgár kormány az előbbi román kormány által idejében értesült. Az előbbi román kormány tudvalevőleg nem volt orosz­barát. Ennek az összeesküvésnek az volt a czélja, hogy az orosz kormánynak ürügyet szolgáltasson annak konstatálására, hogy a bolgárok nincsenek megelégedve a jelenlegi kormányzattal. Benderev nem hihette komolyan, hogy Fer­dinánd fejedelmet meg fogja fosztani trónjától azon csapatok segélyével, melyeket jobbról-balról össze­gyűjtött ; de ha bandái három, vagy négy oldalról egyszerre betörtek volna Bulgáriába, ha ott kisebb katonai, vagy csendőr állomásokat megtámadtak volna, miután néhány elégedetlen ember kétségtele­nül csatlakozott volna hozzájuk, ez elég lett volna nekik, hogy az orosz kormány azt mondhassa, hogy Ferdinánd fejedelem kormányzata a bolgárok köré­ben népszerűtlen. Néhány nap előtt azt sürgönyöz­­tem, hogy a bolgár külügyi miniszter panaszt emelt a szerb kormánynál a­miatt, mert Pirot, Ali-Palan­­ka és Leskovacz körül fegyveres menekültek vannak összpontosítva. Ezeknek a csapatoknak összhangban kellett volna működniök azokkal, melyeket Bende­rev Bulgária északi határain akart az országba bevinni. A Benderev terveire vonatkozólag a »Times«­­ban megjelent közlemény azonban tönkre tette a for­radalmár számítását. Ő maga gyorsan Pétervárra sietett s onnan kürtölte szét félhivatalos közegek igénybevételével azt, hogy ő irodalmi buvárlatokkal foglalkozik; de ez alatt az ő megbízói, kiktől a pénzt kapja, siettek egy újabb merénylettel meglepni a világot. Április 5-én Ferdinánd fejedelem törvényes meghatalmazása, melynek értelmében Kelet-Rumélia A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Gróf Zichy Géza-album­. A gróf Zichy Géza 25 éves írói és művészi ju­bileuma alkalmából Karczag Vilmos által szerkesz­tett díszes albumot ma küldték be lapunknak. Az album első lapján látjuk gróf Zichy sikerült arczké­­pét. Ugyancsak gróf Zichynek két­­ régibb arczképén kívül még néhány sikerült illusztráczió díszíti az albumot, melyet gróf Zichy Géza, Náday Ferencz, dr. Váradi Antal, Komócsy József, dr. Závori Sán­dor, K. Tóth Kálmán, Vértesi Arnold, Ivánfi Béla, Vadnay Károly, Felekyné Munkácsy Flóra, Ábrá­nyi Emil, Feleky Miklós gazdagítottak közlemények­kel. Az albumból közöljük a következőket: Zichy Géza gróf első fellépése. Huszonöt évvel ezelőtt bizony nem hittem vol­na, hogy megtörténjék az az eset, hogy huszonöt év múlva művész és »kritikus« egyszerre lépjen a desz­kákra és egyszerre tegye ki magát a kritikának. A művész, a­kinek jubileumát ülik Debreczen­­ben, véletlenül én bennem talált egyik legelső kriti­kusára. Egészen váratlanul történt, hogy éppen Zichy Géza grófnak voltam kritikusa, a kivel most, ismét véletlenül, a debreczeni bizottság szives meg­hívása folytán, együtt fogok fellépni a jubiláris hang­versenyen. 1866. tavaszán Pozsonyba utazván, megkért a »Magyar Világ« szerkesztője, hogy írjak tudósítást egy hangversenyről, melyet ott márczius 25-én a fő­rangú műkedvelők rendeztek a redout nagytermében a csallóközi vízkárosultak javára. Elvállaltam a tiszteletbeli tudósítói és kritikusi tisztet. A hangverseny élénk emléket hagyott ben­nem. Műsora válogatott, élvezetes volt,­­ de kiemel­kedett egy gyermek-ifjú zongorajátéka. Soha sem fe­lejtem el azt az impressziót, melyet az az érdekes halvány arczú szőke ifjú tett rám, attól a pillanattól fogva, hogy föllépett a dobogóra, midőn a közönség soraiban halk susogás terjedt szájról-szájra: a kí­váncsiság és a részvét susasága, mert hiszen az az ifjú — félkarú volt. A kíváncsiság és a részvét azonban csakhamar bámulattá nőtt, és e bámulat viharos tetszészajjá vált, mikor a közönség megbűvölve halla a nehéz hangverseny darabot — balkézzel előadva. Az az ifjú, a­ki oly fiatal létére s félkézzel oly meglepő mű­vészettel játszott, Zichy Géza gróf volt, ki már akkor meghóditá közönségét művészetével, mely azóta a jó­tékonyság kiapadhatatlan forrása jön. Talán nem lesz érdektelen visszaidéznem azt, a­mit huszonöt évvel ezelőtt első föllépésekor ír­tam róla: »7. Magyar népdalok, összeállította és balkéz­zel előadta gróf Zichy Géza; előadta pedig félkéz­­zel nem dreyschocki hivalkodásból, hanem a kény­szerűségből. Az alig 17 éves ifjú ugyanis jobb kezét ezelőtt másfél évvel vadászat alkalmával szerencsét­len lövés következtében vesztette el. Megmaradt bal­jával igazán csodákat műveit. A legnehezebb futamo­kat bámulatos gördülékenységgel pergeti le,míg billen­­tésének izmossága s az akkordok teljessége a behunyt szemmel hallgatóval nem bírná elhitetni, hogy egye­dül működik. A közönség harsogó éljenzések közt kért ismétlést s a fiatal gróf, engedve a kívánatnak, ráadásul még egy sonatát játszott el. Az a csodálat pedig nem maradt akkora, ha­nem szintén megnőtt huszonöt év óta. A gyermek­­ifjúból férfi lett s a művész, a költő és férfi egyaránt megnyerte a közönség bámulatát és sze­retőjét. Náday Ferencz. * Hogyan vesztettem el jobb karomat?... Elbeszéli: gróf Zichy Géza. Sokan kérdezték már ezt, s most művészi jubi­leumom alkalmával sűrűbben ismétlődik e kérdés. Én ugyan e balesetet nem tartom érdekes följegyezni valónak, de az annyiszor szóba kerül­é­s többnyire elferdítve — hogy végre magamnak kell elmondani, híven, úgy, amint történt. 1863. év szeptember 24-én szép verőfényes őszi napra virradtunk. Álmomból fölébredve, szeretett nevelőmet : Csiky Mihályt (kit az Isten soka tartson meg) ágyam mellett találtam, komolyan magába mé­­lyedve ült. Baljóslatú álma volt. Ugyanis azt álmodta, hogy én hozzá lépve, ezeket mondtam volna: »testem egy része elrothadt.« Nevelőm fölriadt álmából s nem tudott tovább aludni. A ki Csiky Mihályt ismeri, tudni fogja, hogy ez az ember sohasem hazudott; egy­szersmind sokkal vallásosabb, komolyabb természetű, hogysem babonás lehetne. S mégis ez álom annyira megrémítette, hogy felkereste atyámat s kérve kérte: ne engedné meg nekem, hogy nélküle vadászni men­jek. Angyalszivü atyám pedig azt felelte rá: »Ne há­borgassa a fiút szabadsága idején, majd elmegy vele a Jóska s vigyáz reá.« Jóska atyám igen kedvelt ko­mornyikja volt. . Akkortájt Seregélyesen vértesek állomásoztak; kedves, derék tisztjeikre még ma is emlékszem ; de különösen nem feledhetem el gróf Nimptsch Pált, a kinek Isten után első sorban köszönhetem, hogy e jubileumot megértem, mert ő életemet mentette meg. Mily ritka, mily eredeti ember. Lovagias, bátor és emellett könyörületes, mint egy szent. Most, hogy elhagyta a katonaságot, betegtől beteghez jár vigasz­talni, ápolni. A bécsi kórházak ismerik a félszemű óriást, ki előtt egyenlő tisztelettel hajlik meg a szen­de apácza és a gőgös tanár. Az ápolás költészete la­kik benne, nem hiába a nagy Lenau utóda.. Azt mondtam, hogy óriás, és az is! Egy fejjel nagyobb nálamnál, melle bástya, kezére nem kap keztyűt a boltban, ezt külön kell neki készíttetni. Roppant ereje mesél. Ha lovát czombjaival összeszorítja, úgy nyög a szegény állat, hogy kehes­­nek vélnéd. Az ötvenes években két szemtelenkedő­­ zsandárt puskástól a dupla üveges ajtón keresztül az­­ utczára lökött. Engemet meg r­endesen úgy ültetett a nyeregbe, hogy megfogta a c­ombomat egy kézzel s felemelt mint egy sétabotot. Ez ember pedig szelíd, mint a bárány, s bátor, mint az oroszlán. De mégis fél valakitől — az asszonytól, mintha csak Toldi Miklós lenne, ki­s asszonyt nem ismert.« Három éve, hogy V. herczeg régi jó barátja rávette, hogy családját meglátogassa. S mi történt ? Ebéd után a herczeg leánya lapdázni hívta, s a gyermek-leány véletlenül kiütötte az óriás­nak jobb szemét. George Saudnak igazsága van; rendesen az történik, mi legkevésbbé valószínű. Tán sokat is foglalkoztam Nimptsch személyé­vel ? De a rendkívüli ember egészen magával raga­dott , és hálátlan volnék frányában, ha csak az ese­mény keretében nevének megemlítésére szorítkoznám. A nevelőm által ominózusnak jósolt napon szü­leim Fehérvárra a püspökhöz rándultak ebédre. Én testvéreimmel, gróf Nimptsch Pállal s egy jelenlevő mérnökkel igen vígan voltunk, csak nevelőm maradt következetesen komor, szótalan. Ebéd után kiültünk a kastély terasszára s az udvaron futkosó csirkékre lövöldöztünk. Én még igen rosz puskás voltam, de végre egy szegény fehér csibét mégis meglőttem. Na­gyon közel volt hozzám, a lövés egészen szét­tépte testét, s a­mint ott láttam magam előtt azt a piros fehér foltot,­­ megijedtem, s gondolom, meny­nyire fájhat szegénynek. Mi tagadás benne, e nap óta többé nem lőttem csirkére! E közben a kocsik előrobogtak, köztük az én szamaras fogatom is. Jóska hátul ült, két töltött puska közt, én meg elől hajtottam legnagyobb büsz­keségemet , jeles szamaraimat. A vadászat helyére érve, átadtam a gyeplőt kísérőmnek s én leszálltam. Néhány pillanat múlva puskám után akartam nyúlni, de a kocsi már néhány lépésnyire előre ha­ladt. Alacsony kis kocsi volt, melynek hátulsó ülésé­hez voltak a töltött fegyverek támasztva. Jóska ekkor az első ülésen ült s engem észre nem véve, lassan ballagott szamaraimmal. A kocsi után szaladva, megfogtam fegyverem csövét — úgy középen — s ki akartam emelni. Az egyik szamár meglátva engem, egyet ugrott s a fegyver kakasa az ülésben megakadván, felhúzódott s hirtelen vissza­csattant. A fegyver elsült. Közvetlen közelből érte a lövés jobb felső karomat, azt egészen szétzúzta, egy­szersmind keresztülszakitotta a főütért is. E pillanatban iszonyú detonáczió üte meg fülei­met ; jobb fülem csengeni kezdett s nagyot ugrottam, talán három lábnyi magasat, de nem estem el, s úgy érzem, mintha megütöttek volna. Fájdalmam nem volt, csak nagy forróságot érez­tem testem jobb felén s oda nézve láttam, hogy fe­hér ingem alja piros és kabátom füstöl. Mozgatni akartam lehanyatlott karomat, de csak vállam moz­gott. Mindennel tisztában voltam. »Istenem, — mondám — mi által érdemlem ezt ?.... Szegény anyám!...« Testvéreim halotthalványan tekintettek rám. Legelőbb szólalt meg Elek, a katona-növendék: »Ne félj semmit, nem lesz bajod!«, de ő is mozdulatlanul állt, vérem pedig csörgött. Jóska kiabált, körbe futott és haját tépdeső. Még most is látom piros arczát, kidülledt szemeit. Csak Nimptsch nem vesztette el fejét. Zsebébe nyúlt, kivett egy négykrajczár­ost és zsebkendőjének egyik szögletébe kötötte, aztán rárivalt testvéreimre: »Adjatok kendőket!« Hozzám lépve, letépte kabá­tomat s az operatőr ügyességével lekötötte a négy­­krajczárossal a főütért s egy nagyobb kendővel meg — melyet egy közelben tengerit törő asszony fejéről rántott le, — még egy kötést alkalmazott karomra. Ideje volt, mert néhány percz alatt elvérezhettem volna. Erre aztán a hatalmas óriás felkapta a vonagló gyermeket, mint egy véres pelyhet s melegen szivéhez szok­ta. Ölében ültem egy hosszú óráig, jobb kezében szétroncsolt karomat tartá. Iszonyúan szenvedtem s mégis emlékszem ar­czára. Felindulását leküzdendő, bajszát harapdálá s csak néha-néha nézett rám szelíd sötét szemével, talán azon aggódva: váljon élve hoz-e haza? Sándor bátyám hajtá a lovakat, s Nimptsch kívánságára egyenesen az orvoshoz. Dr. Zeleny rög­tön kocsira szállt s velünk együtt érkezett a kastély elébe. Észrevette, hogy gyöngülök s folyton kérdé: látok-e még ? Nimptsch levett a kocsiról s jobb vállán vitt a nagy terembe, hová mindjárt Csiky is belépett. Két karját felém terjesztve, mondá: »Tudtam, hogy igy lesz, ennek meg kellett történni!« A mérnök szintén ber­ohant és magyar szokás szerint éktelen káromkodásba kezdett. Előttem elborult a világ, minden sötét lett, né­hány pillanatig még hallom, mintegy messze távolból, Nimptsch kongó lépteit s a mérnök e szavait: »te­remtését a gondviselésnek!« Elájultam. Mikor magamhoz tértem, angyal­szivü atyám halvány dúlt arczát pillantottam meg. Bocsánatot kértem tőle. Ő sarkon fordult és könyezve kiszaladt. Anyámról nem szólok. Minden anya tudhatja, mit érezhetett. Elek bátyám a szerencsétlenség színhelyéről a vasútra sietett és Balassáért sürgönyzött, de ez, sze­rencsétlenségemre, nem volt honn és igy, dr. Ko­vács József végezte másnap reggel az amputácziót. Az orvosok mintegy két óra hosszáig tanács­koztak. E két óra alatt szenvedtem legtöbbet. Nimptsch fel és alá járkált s megsimogatta arczomat. »Hisz nem soká tart, mig helyreigazítják karodat, légy tü­relmes !« — »Karomat le fogják vágni«, mondám, »nézd e sötét foltokat. . .« Az orvosok beléptek. Kovács csinos, fekete em­ber volt, buzdító szavakat intézett hozzám, megdi­csérte bátorságomat, mit mostanig tanúsítottam s kért annak további megőrzésére is. »Bátor leszek«, felesém­, s önerőmből felkelve ágyamból, balkezemmel a megsérültét tartva, minden segély nélkül mentem az ablak előtt álló karszékig. Az egyik orvos azt mondá: »Hijják az anyját, ha még egyszer látni akarja...« Nimptsch oly szörnyű pillantást vetett rá, hogy többet nem is szólt. Karomat levágták. Én igen korán ébredtem, úgy, hogy a műtét utolsó fázisát éber állapotban kel­lett átszenvednem. Nimptsch mellettem állott, számba adva három kendőt, melyet fogaimmal egymásután rongyokra téptem kínomban. Ágyba fektettek, nevelőm reám hajolt, vigasztalt és buzdított: »Minden lehet egy kézzel is, gondoljon Nelsonra . . . mondá . . . nyugod­jék meg isten akaratában és legyen kitartó!« A szó ugyan nagy hatalom, de ilyen szerencsét­lenséggel szemben vajmi­­ kicsiny. Nem mertem jobbra fordítani arczomat; az a fehér kendő, mely eltakarta vállamat, halotti lepel volt reám nézve. Irtóztam tőle, féltem föllebbenteni. Nimptsch megcsókolt és sietve kiment. Később megtudtam, hogy a kúthoz ment s egy vödör vizet vitt fel szobá­jába, s bele dugva hatalmas fejét, nem sirt, de ordí­tott, úgy, hogy az egész ház rengett belé. Hideg víz­be fojta forró könyeit és sirni még se látta senki sem. Felöltözködve lejött hozzám s 14 napot s étét ülve töltött ágyam mellett. Áldja meg az Isten érte! Úgy látszik, jó magyar természetem lehet, mert alig volt lázam. Az operáczió után harmadnapra kártyáztam, két hét múlva pedig felkeltem. Kezdetben megmaradt árva félkarommal telje­sen gyámoltalan voltam, semmire sem képes. A leg­sötétebb gondolatokkal tépelődtem. Döntő elhatározással volt rám egy vad lelkü­letű német inas fellázító szívtelensége. Kajetán Hirschlernek hívták ez embert, most utólag hálával emlékszem rá. Ugyanis öltöztetés közben tehetetlenségemet csúfolta. Kikergettem s magamra csukva az ajtót, ki­mondhatatlan vesződséggel harmadfól óra alatt ma­gam öltözködtem fel. Ebédnél csak azt ettem, mit félkezemmel fel­­apríthattam. Hét hónap múlva Nimptschsel lóháton ér­keztem Seregélyesre, katona apám legnagyobb örömére. Ekkor már a zongorát is pengettem úgy, ahogy. Alig múlt el egy év a szerencsétlenség óta, a puskát is elővettem. Egyszer korán reggel kilopóztam puskámmal szobámból; de apám, ki a kastély előtt sétálgatott, észrevett. Az öreg megijedt, ránczba szedte homlokát s feddőleg kérdé: »Ki engedte meg neked, hogy ismét puskához nyúlj ?« — Senki édes apám, de megpar­ancsolta valaki — én magam, mert egész férfi akarok lenni. Az öreg hosszan kebléhez szorított s ismételve suttogó: »jól teszed, jól teszed!« kormányzójának tekintendő, véget ér. Ha Stambu­­lovot ápril 5-ke előtt sikerül meggyilkolni, az orosz kormány rögtön kijelentette volna, hogy Szambulovon erőszakoskodásai miatt állottak boszút és Ferdinánd fejedelem, megfosztva főtanácsadójától, igen nehéz helyzetbe jutott volna a portával szemben. E közben véget ért volna a meghatalmazás, Ferdinánd fejede­lem jogilag megszűnt volna Kelet-Rumélia kormány­zatát tovább vinni s beállott volna a legnagyobb zavar. Szerencsére a Stambuloff élete ellen tervezett merénylet meghiúsult, de Európának számolnia kell azzal a ténynyel, hogy ezen államférfiú élete ellen ál­landó orosz összeesküvés áll fenn. Fel kell tenni, hogy err­ől az orosz czár nem bir tudomással. Ha tudomás­sal bírna, az a csodálatos helyzet forogna fenn, hogy oly összeesküvéseket szentesít birodalma határain kí­vül, melyeket saját trónja körül igen könnyen lehet utánozni. Minthogy elérkezett az az idő, midőn a bolgár ügyekről a teljes igazságot kell megmondani, kényte­len vagyok konstatálni, még­pedig hivatalos adatok alapján, hogy Mutkurov ezredes, a volt bolgár had­ügyminiszter és Stambulov sógora, nem természetes halállal múlt ki, hanem öngyilkosságot kö­vetett el. Azok, a­kik ismerik a tényállást, arra c­éloznak, hogy Mutkurov szintén részese volt egy összeesküvésnek, melyet sze­rencsétlenségére idejekorán felfe­dezni sikerült. Budapest, április 2. Vilmos császár és Bismarck herczeg. Bismarck herczeg tegnapi születésnapját megünnepelték ugyan Friedrichsruheban, de nem mondhatni, hogy az ün­nepélynek a legkevésbbé is nemzeti jellege lett volna. A lüneburgi vadászok és a hamburgiak tisztelegtek a herczegnél, a Bismarck-féle lapok ün­nepi czikkeket is közöltek, de máskülönben a függet­len és az offteziózus sajtó egyaránt teljes közönynyel viselte magát. Sőt a hamburgi tisztelgők is határo­zottan kijelentették, hogy nem egy politikai párt ne­vében jönnek, hanem köszönetet akarnak mondani a herczegnek a szolgálatokért, melyeket a hazának tett. Általános feltűnést kelt, hogy Vilmos csá­szár és a hi­v­a­t­a­l­o­s v­il­ág teljesen távol maradt a tegnapi ünnepélyektől, sőt a tartózkodás igazi tüntetéssé vált s egész kicsinységekre is kiterjedt. így például tegnap a friedrichsruhei indó­­ház nem volt feldíszítve, mint más hasonló alkalmak­kor. Vilmos császár épen tegnap Fried­richsruhe közelében, Lübeckben járt, hol rendkívüli lelkesedéssel fogadták. Ott tisztelgett a császárnál Waldersee gróf is. A császár Lübeckből Kielen át utazik haza s egyáltalában nem érintkezett Bismarck herczeggel, mi kétségtelen bizonyítéka an­nak, hogy a császár és az exkanczellár közt még mindig igen feszült a viszony s hogy a kibékülésről keringő hírek ez időszerint tel­jesen alaptalanok. Olaszország és az Egyesült Államok. Az olasz sajtó az Egyesült­ Államokkal kitört viszály­nak nem tulajdonít nagyobb jelentő­séget s azt mondja, hogy báró Fava elutazásá­nak, még ha meg is történnék, nem lesznek to­vábbi következményei. A közvélemény azt hiszi, hogy a washingtoni kabinet hajlandó megadni az elégtételt s csak a köztársaság sajátos politi­kai szervezete okozza a nehézséget ; különösen az igazságszolgáltatás terén nem enged az al­kotmány a központi kormánynak befolyást. A ró­mai kormány ismeri a viszonyokat s ha mégis erélyesebb hangon sürgeti az elégtételadást, ezt azért teszi, hogy a többi művelt nemzeteket is figyelmeztesse, minő bajos az olyan állammal érint­kezni, melynek központi kormánya nem képes a nem­zetközi kötelességeknek eleget tenni. Úgy látszik Washingtonban tegnap azon óhajt fejezték ki, hogy báró Fava halaszsza el elutazását, mit a báró meg is tett. A közigazgatási bizottság. A közigazgatási bizottság ma megkezdte a közigazgatási javaslat részletes tárgyalását, és ebben ma egészen a 10 ik §-ig haladt. Lényegesebb módo­sítások a 4-ik, a 8-ik és a 9-ik §§-nál történtek. A 4-ik §-nál elhatároztatott, az 1886: XXI. t.-czikkre való hivatkozás nélkül a jelenleg létező törvényható­ságok és székhelyek felsorolása, melyre nézve csak törvény által történhetik változtatás; a 8-ik §-nál el­határoztatott, hogy a járások beosztásánál a köz­­igazgatási bizottságon kívül a közgyűlés is meg­hallgatandó; a 9 ik §-nál elhatároztatott, hogy a szolgálati pragmatika lehető rövid idő alatt a képviselőháznak beterj­esz­tessék. Ellenben a 6. és 7-ik §§-ai, melyek a köz­ut­­ügyeket a kereskedelmi miniszter hatásköréből ki­veszik, változás nélkül fogadtattak el. A 9-ik §-nál gróf A­p­p­o­n­y­i Albert fölvetette a reformmal járó költségtöbblet kérdését s fölkérte a kormányt, hogy erre nézve a kiküldendő hetes bi­zottságot alaposan tájékozza. Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök megjegyezte, hogy teljesen ala­pos tájékozást a kormány a költségtöbbletre nézve még nem adhat s nem is tartaná czélszerűnek e fö­­lött a széles alapon induló diskussziót, de a hetes bi­zottságban a hozzá ez irányban intézendő minden kérdésre válaszolni kész. Az ülés lefolyásáról a következő tudósítást adjuk: Az ülés elején gróf Tisza Lajos elnök bejelenti, hogy Bárczay Ödön bizottsági tag egészségi állapota miatt gátolva van a tanácskozásban való részvétel­ben. Az 1. §-nál, mely szerint »a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez, melyet e tör­vény korlátai közt kinevezett állami közegek in­téznek« Zoltán János azon nézetét fejti ki, hogy a kor követelményeinek megfelelő közigazgatás kellő garancziák mellett a választási rendszer fentar­­tásával is létesíthető, s hogy a választási rend­szer mellőzését a magyar állam megszilárdításá­nak érdekei sem teszik szükségessé, ellenben fontos közszabadsági érdekek kívánják meg a rendszer fen­­tartását. A kor elodázhatatlan követelményének te­kinti szóló az élethossziglan való választást, csakis az alispáni állásra nézve óhajtván fentartani a megyei közönség bizalmának időnként, pl. 6—6 évenként való nyilvános hatását. Szükséges továbbá kellő minő­sítési törvény, szigorú fegyelmi törvény, független köz­­igazgatási bíróság, szolgálati pragmatika s a megyék­nek kellő anyagi eszközökkel való ellátása, me­lyek mellett választási úton is jó közigazgatás lé­tesíthető. Szóló a §-t mindezek folytán nem fo­gadja el. Miklós Gyula azt tartja, hogy a §, úgy a­hogy szövegezve van, félreértésekre szolgáltat alkalmat, nem fejezvén ki az önkormányzat közreműködését. Szóló nézete szerint az lenne kimondandó, hogy a közigazgatás intézése a megyékben állami feladatot képez, melyet a törvény korlátai közt kinevezett ál­lami közegek hajtanak végre. Tibád Antal azt tartja, hogy a Zoltán által ki­fejtett kérdések eldőltek már akkor, midőn a javaslat általánosságban elfogadtatott. A­mi Miklós Gyula ez indítványát illeti, szóló azt tartja, hogy a közigaz­gatás mindenütt állami feladatot képez, melynél az önkormányzat közegeinek közreműködése is igénybe­­vétetik. Szóló a §-t akként tartja módosítandónak, hogy a közigazgatást részint kinevezett állami köze­gek, részint törvényhatósági közegek, részint azok összetételéből alakult megyei testületek végezik. A második és harmadik §§-ok helyett pedig az lenne felveendő, hogy a törvényhatóságoknak a helyi ön­­kormányzat hatáskörében tett intézkedéseit s hozott határozatait, a­mennyiben a megyei bizottság egyes esetekre nézve máskép nem intézkedik, az alispán hajtja s hajtatja végr­e. Ezen indítvány folytán a bizottság az első há­rom szakaszt együttesen határozván tárgyalás alá veendőnek. Dárday Sándor előadó a 2. §-ból kihagyandó­­nak véli a törvényjavaslat III. részére való utalást, mert az önkormányzati hatáskör a tisztviselők hatás­körében és főleg a közigazgatási bizottságról szóló IV-ik részben is nyilvánul. Helytelennek tartja to­vábbá a 3-ik §. szövegezését, mely szerinte többet mond, mint a­mennyit kifejezni akar, mert az állam­i tisztviselők nem az önkormányzati hatáskör teendőit végzik, hanem csak az önkormányzati hatáskörben hozott határozatoknak végrehajtását teljesítik. Szóló egyértelmű módosítványt terjeszt elő. Gróf Apponyi Albert maga sem tartotta kielé­gítőnek a törvényjavaslat három első szakaszát. Az első szakaszt, éppen úgy mint Miklós Gyula, teljesen theoretikus kijelentésűnek tartja, mert a megyei és községi adminisztrác­ió állami közigazgatást fog ké­pezni, akármilyen közegek által fognak is teljesítet­ni a teendők. Az első szakasz, szóló felfogása szerint, nem fejez ki mást, mint hogy az eddig választott tiszt­viselő ki fog neveztetni. Nem ad be szóló a maga ré­széről indítványt, hanem hozzájárul a Tibád Antal által benyújtott módosításhoz, felveendőnek tartván abba a második szakasz gondolatát is, hogy t. i. a megyék önkormányzati hatásköre a jelen törvényben foglalt kereten belül fentartatik. Szederkényi Nándor általában kijelenti, hogy a javaslat részletes tárgyalásában kiküldetésénél fogva részt kell vennie, de ezen részvétele nem a ja­vaslat elvi álláspontjának védelmére szolgál, hanem azt czélozza, hogy a javaslat lehetőleg közelebb ho­zassák szóló elvi álláspontjához. A­mi a tárgyalás alatti szakaszokat illeti, szóló helyesli Miklós Gyulá­nak az első szakaszra tett megjegyzését, mert a sza­kasz csakugyan nem fejezi ki azt, a­mit ki kell fe­jeznie, de a történt felszólalásokból azt látja, hogy e fontos kodifikác­iós jellegű szakaszok már magukban összeomlottak, s ennek folytán inog az is, ami reájuk van építve, szóló óhajtaná, hogy a módosítások fö­lötti határozat a holnapi ülésre halasztassék. Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök utal arra, hogy az első §. kifejezi azon elvet, mely e javaslat be­nyújtásának alapját képezi. Helyesebb az, hogy ezen elv tisztán és világosan kimondassék. Nem zárja ki ez azt, hogy bizonyos teendőkre az önkormányzati elemek közreműködése igénybevétessék, mint ez a javaslatban meg is történik. Azt, hogy a második §-ban a törvény ill­ik részére való hivatkozás mel­­lőztessék, nem ellenzi szóló, valamint a harmadik §-ra nézve sem az előadó azon indítványát, hogy az állami s az önkormányzati közegek funkc­iói különválasztva említessenek fel. Perczel Dezső szerencsésebb megoldásnak tar­taná a három szakasznak Tibád indítványa értelmé­ben egy szakaszba vonását, azon módosítással, hogy a végén ne az alispánra, hanem az állami közigazgatási tisztviselőkre ruháztassék a végrehajtás. Holló Lajos a módosításokra nézve megszabott­nak tekinti azon keretet, hogy az általános vitában elfogadott elvet ne támadják meg. E kereten belül is azonban nem látja helyesnek az első három szakaszt, a­melyek tisztán theoretikus kijelentést képezvén, nem valók törvénybe. Szóló egyszerűen a szakaszok kihagyását javasolja. De ha ez nem fogadtatnák el, szóló lényegében hozzájárul Tibád javaslatához, bár azt is hézagosnak tartja a végrehajtási cselekvények meghatározása tekintetében. Gulner Gyula azt tartja, hogy a tárgyalás alatti szakaszoknak csakis azt kell magukban foglalni, ami az általános vitának eredménye. E szempontból szóló az 1-ső §-ban azt mondaná ki, hogy a közigazgatást a megyékben részint önállólag, részint törvényható­sági közreműködéssel állami közegek végzik. A 2-dik § ban az lenne kimondandó, hogy a megyék önkor­mányzati hatásköre a jelen törvényben szabályoz­­tatik. A 3-ik §-ra nézve hozzájárul szóló az előadó indítványának lényegéhez. Szalavszky Gyula államtitkár nem látja indo­koltnak a három szakasz összevonását. A­mi az első §-t illeti, minden törvénynek világosan ki kell fejez­nie, a­mit akar. Azt, hogy a közigazgatás a megyé­ben állami feladatot képez, másutt talán nem lenne szükséges kimondani, de nálunk azért szükséges, mert azon törvények, melyek megváltoztatása czéloz­­tatik, ezt törvényhatósági feladatnak jelölték meg. Az alispánra nézve a Tibád által proponált módosí­tásban szóló a törvényhatóságok nagyobb megkö­töttségét látná. Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök azon esetre, ha az első szakasz nem fogadtatnék változatlanul el, annak akként leendő szövegezését kéri, hogy »a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez. A közigazgatást álla­mi közegek intézik részint önállóan, részint e törvény korlátai közt önkor­mányzati elemek közreműködésével.« Gróf Apponyi Albert hozzájárul a miniszterel­nök e szövegezéséhez. Boncza Miklós csak azt tartja belőle kihagyan­­dónak, hogy a közigazgatás állami feladatot képez. Tibád Antal az eszmét magáévá teszi, de a formulázást a holnapi ülésre tartaná halasztan­­dónak. Tisza István tisztán elméleti jelentőségűnek tartván mindhárom szakaszt, egyénileg kihagyásuk mellett lett volna, de ha fentartatnak, hozzájárul az első §-nak a miniszterelnök indítványa értelmében leendő megállapításához. Vadnay Andor az 1. §-ra nézve ugyanily érte­lemben nyilatkozik. A 2. §. akként állapíttatott meg, hogy »a vár­megyék önkormányzati hatásköre a jelen törvényben szabályoztatok « Szederkényi Nándor a 3. §-t kihagyandónak tartja. Gróf Apponyi hozzájárul a §-nak az előadó által javasolt módosításához, annak első sorában az »ön­­kormányzat« helyett »helyi önkormányzatot« tevén. Tisza István attól tart, hogy a »helyi« szó fel­vétele félreértésekhez vezethet. Miklós Gyula és Schober Ernő némi változta­tással a szakasz eredeti szerkezetéhez járulnak. A bizottság Miklós Gyula módosításának meg­felelően s az eredeti szerkezet alapján a §-t akként állapítja meg, hogy a vármegyék helyi önkormány­zati hatáskörében hozott határozatok végrehajtását is a jelen törvény s az alkotandó szabályrendeletek értelmében rendszerint az állami közigazgatási tisz­­viselők végzik. Az ülés további folyamáról szóló tudósításun­kat lapunk reggeli számában közöljük.

Next