Pesti Napló esti kiadás, 1891. április (42. évfolyam, 89-117. szám)
1891-04-02 / 90. szám
Budapest, 1891.Csütörtök, április 2. 90. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) A szófiai merénylet előzményei, Bendereff őrnagy forradalmi előkészületeiről tudvalevőleg a »Times« levelezője értesítette legelőször lapját s daczára a nem sokára közlött dementinak, az általa megsürgönyzött adatok csakhamar valóknak bizonyultak. Érdekesnek tartjuk a »Times« újabb távirati tudósításait közölni, melyek sok eddig nem ismert részletet tartalmaznak és az említett dementi eredetéről is felvilágosítást nyújtanak. Tegnap (márczius 28.) a bécsi »Politische Correspondenz«-czel összeköttetésben levő »Agence Balkanique«, e félhivatalos távirati iroda, azt a hírt küldte szét, hogy Belcsev pénzügyminiszter magánbosznnak esett áldozatul, de elég sajátszerűleg és következetlenül az ezután következő mondatban az foglaltatott, hogy a meghalt miniszter jó ember volt, akinek nem voltak ellenségei. Az »Agence Balkanique«-ot azért említem meg, mert ő azon adatokat is megcáfolni sietett, melyeket én Benderev tervezett merényletéről a »Times«-nek megsürgönyöztem. E cementinak tőzsdei czélja volt s meg akarta akadályozni a bolgár értékek hanyatlását, melyeket a »Times« ben közölt sürgöny némileg érintett. De a dementi nem volt igazolt. Ma már igazolt ténynek tekinthető, hogy a Stambulov élete ellen irányzott merénylet, melynek áldozata Belcsev volt, Benderev forradalmi műveleteivel állott egyenes kapcsolatban. Az orosz pánszlávok állandó törekvése az, hogy Bulgáriában zavarokat idézzenek elő és egy egész sereg összeesküvést szerveztek, melyek nem jutottak nyilvánosságra. Körülbelül két hónappal ezelőtt két embert fogtak el Bulgáriában, kiket az a gyanú terhelt, hogy Ferdinánd fejedelmet meg akarták gyilkolni. Két nappal később azt az egyént, aki a két összeesküvőt a hatóság kezeibe szolgáltatta, Szófiában az utczán meggyilkolva találták. Azóta az elfogott két gyanúsított folyton fogságban van, de egy szót sem lehet tőlük kivenni. Ezt követte a Benderev által szervezett összeesküvés, melyről a bolgár kormány az előbbi román kormány által idejében értesült. Az előbbi román kormány tudvalevőleg nem volt oroszbarát. Ennek az összeesküvésnek az volt a czélja, hogy az orosz kormánynak ürügyet szolgáltasson annak konstatálására, hogy a bolgárok nincsenek megelégedve a jelenlegi kormányzattal. Benderev nem hihette komolyan, hogy Ferdinánd fejedelmet meg fogja fosztani trónjától azon csapatok segélyével, melyeket jobbról-balról összegyűjtött ; de ha bandái három, vagy négy oldalról egyszerre betörtek volna Bulgáriába, ha ott kisebb katonai, vagy csendőr állomásokat megtámadtak volna, miután néhány elégedetlen ember kétségtelenül csatlakozott volna hozzájuk, ez elég lett volna nekik, hogy az orosz kormány azt mondhassa, hogy Ferdinánd fejedelem kormányzata a bolgárok körében népszerűtlen. Néhány nap előtt azt sürgönyöztem, hogy a bolgár külügyi miniszter panaszt emelt a szerb kormánynál amiatt, mert Pirot, Ali-Palanka és Leskovacz körül fegyveres menekültek vannak összpontosítva. Ezeknek a csapatoknak összhangban kellett volna működniök azokkal, melyeket Benderev Bulgária északi határain akart az országba bevinni. A Benderev terveire vonatkozólag a »Times«ban megjelent közlemény azonban tönkre tette a forradalmár számítását. Ő maga gyorsan Pétervárra sietett s onnan kürtölte szét félhivatalos közegek igénybevételével azt, hogy ő irodalmi buvárlatokkal foglalkozik; de ez alatt az ő megbízói, kiktől a pénzt kapja, siettek egy újabb merénylettel meglepni a világot. Április 5-én Ferdinánd fejedelem törvényes meghatalmazása, melynek értelmében Kelet-Rumélia A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Gróf Zichy Géza-album. A gróf Zichy Géza 25 éves írói és művészi jubileuma alkalmából Karczag Vilmos által szerkesztett díszes albumot ma küldték be lapunknak. Az album első lapján látjuk gróf Zichy sikerült arczképét. Ugyancsak gróf Zichynek két régibb arczképén kívül még néhány sikerült illusztráczió díszíti az albumot, melyet gróf Zichy Géza, Náday Ferencz, dr. Váradi Antal, Komócsy József, dr. Závori Sándor, K. Tóth Kálmán, Vértesi Arnold, Ivánfi Béla, Vadnay Károly, Felekyné Munkácsy Flóra, Ábrányi Emil, Feleky Miklós gazdagítottak közleményekkel. Az albumból közöljük a következőket: Zichy Géza gróf első fellépése. Huszonöt évvel ezelőtt bizony nem hittem volna, hogy megtörténjék az az eset, hogy huszonöt év múlva művész és »kritikus« egyszerre lépjen a deszkákra és egyszerre tegye ki magát a kritikának. A művész, akinek jubileumát ülik Debreczenben, véletlenül én bennem talált egyik legelső kritikusára. Egészen váratlanul történt, hogy éppen Zichy Géza grófnak voltam kritikusa, a kivel most, ismét véletlenül, a debreczeni bizottság szives meghívása folytán, együtt fogok fellépni a jubiláris hangversenyen. 1866. tavaszán Pozsonyba utazván, megkért a »Magyar Világ« szerkesztője, hogy írjak tudósítást egy hangversenyről, melyet ott márczius 25-én a főrangú műkedvelők rendeztek a redout nagytermében a csallóközi vízkárosultak javára. Elvállaltam a tiszteletbeli tudósítói és kritikusi tisztet. A hangverseny élénk emléket hagyott bennem. Műsora válogatott, élvezetes volt, de kiemelkedett egy gyermek-ifjú zongorajátéka. Soha sem felejtem el azt az impressziót, melyet az az érdekes halvány arczú szőke ifjú tett rám, attól a pillanattól fogva, hogy föllépett a dobogóra, midőn a közönség soraiban halk susogás terjedt szájról-szájra: a kíváncsiság és a részvét susasága, mert hiszen az az ifjú — félkarú volt. A kíváncsiság és a részvét azonban csakhamar bámulattá nőtt, és e bámulat viharos tetszészajjá vált, mikor a közönség megbűvölve halla a nehéz hangverseny darabot — balkézzel előadva. Az az ifjú, aki oly fiatal létére s félkézzel oly meglepő művészettel játszott, Zichy Géza gróf volt, ki már akkor meghóditá közönségét művészetével, mely azóta a jótékonyság kiapadhatatlan forrása jön. Talán nem lesz érdektelen visszaidéznem azt, amit huszonöt évvel ezelőtt első föllépésekor írtam róla: »7. Magyar népdalok, összeállította és balkézzel előadta gróf Zichy Géza; előadta pedig félkézzel nem dreyschocki hivalkodásból, hanem a kényszerűségből. Az alig 17 éves ifjú ugyanis jobb kezét ezelőtt másfél évvel vadászat alkalmával szerencsétlen lövés következtében vesztette el. Megmaradt baljával igazán csodákat műveit. A legnehezebb futamokat bámulatos gördülékenységgel pergeti le,míg billentésének izmossága s az akkordok teljessége a behunyt szemmel hallgatóval nem bírná elhitetni, hogy egyedül működik. A közönség harsogó éljenzések közt kért ismétlést s a fiatal gróf, engedve a kívánatnak, ráadásul még egy sonatát játszott el. Az a csodálat pedig nem maradt akkora, hanem szintén megnőtt huszonöt év óta. A gyermekifjúból férfi lett s a művész, a költő és férfi egyaránt megnyerte a közönség bámulatát és szeretőjét. Náday Ferencz. * Hogyan vesztettem el jobb karomat?... Elbeszéli: gróf Zichy Géza. Sokan kérdezték már ezt, s most művészi jubileumom alkalmával sűrűbben ismétlődik e kérdés. Én ugyan e balesetet nem tartom érdekes följegyezni valónak, de az annyiszor szóba kerülés többnyire elferdítve — hogy végre magamnak kell elmondani, híven, úgy, amint történt. 1863. év szeptember 24-én szép verőfényes őszi napra virradtunk. Álmomból fölébredve, szeretett nevelőmet : Csiky Mihályt (kit az Isten soka tartson meg) ágyam mellett találtam, komolyan magába mélyedve ült. Baljóslatú álma volt. Ugyanis azt álmodta, hogy én hozzá lépve, ezeket mondtam volna: »testem egy része elrothadt.« Nevelőm fölriadt álmából s nem tudott tovább aludni. A ki Csiky Mihályt ismeri, tudni fogja, hogy ez az ember sohasem hazudott; egyszersmind sokkal vallásosabb, komolyabb természetű, hogysem babonás lehetne. S mégis ez álom annyira megrémítette, hogy felkereste atyámat s kérve kérte: ne engedné meg nekem, hogy nélküle vadászni menjek. Angyalszivü atyám pedig azt felelte rá: »Ne háborgassa a fiút szabadsága idején, majd elmegy vele a Jóska s vigyáz reá.« Jóska atyám igen kedvelt komornyikja volt. . Akkortájt Seregélyesen vértesek állomásoztak; kedves, derék tisztjeikre még ma is emlékszem ; de különösen nem feledhetem el gróf Nimptsch Pált, a kinek Isten után első sorban köszönhetem, hogy e jubileumot megértem, mert ő életemet mentette meg. Mily ritka, mily eredeti ember. Lovagias, bátor és emellett könyörületes, mint egy szent. Most, hogy elhagyta a katonaságot, betegtől beteghez jár vigasztalni, ápolni. A bécsi kórházak ismerik a félszemű óriást, ki előtt egyenlő tisztelettel hajlik meg a szende apácza és a gőgös tanár. Az ápolás költészete lakik benne, nem hiába a nagy Lenau utóda.. Azt mondtam, hogy óriás, és az is! Egy fejjel nagyobb nálamnál, melle bástya, kezére nem kap keztyűt a boltban, ezt külön kell neki készíttetni. Roppant ereje mesél. Ha lovát czombjaival összeszorítja, úgy nyög a szegény állat, hogy kehesnek vélnéd. Az ötvenes években két szemtelenkedő zsandárt puskástól a dupla üveges ajtón keresztül az utczára lökött. Engemet meg rendesen úgy ültetett a nyeregbe, hogy megfogta a combomat egy kézzel s felemelt mint egy sétabotot. Ez ember pedig szelíd, mint a bárány, s bátor, mint az oroszlán. De mégis fél valakitől — az asszonytól, mintha csak Toldi Miklós lenne, kis asszonyt nem ismert.« Három éve, hogy V. herczeg régi jó barátja rávette, hogy családját meglátogassa. S mi történt ? Ebéd után a herczeg leánya lapdázni hívta, s a gyermek-leány véletlenül kiütötte az óriásnak jobb szemét. George Saudnak igazsága van; rendesen az történik, mi legkevésbbé valószínű. Tán sokat is foglalkoztam Nimptsch személyével ? De a rendkívüli ember egészen magával ragadott , és hálátlan volnék frányában, ha csak az esemény keretében nevének megemlítésére szorítkoznám. A nevelőm által ominózusnak jósolt napon szüleim Fehérvárra a püspökhöz rándultak ebédre. Én testvéreimmel, gróf Nimptsch Pállal s egy jelenlevő mérnökkel igen vígan voltunk, csak nevelőm maradt következetesen komor, szótalan. Ebéd után kiültünk a kastély terasszára s az udvaron futkosó csirkékre lövöldöztünk. Én még igen rosz puskás voltam, de végre egy szegény fehér csibét mégis meglőttem. Nagyon közel volt hozzám, a lövés egészen széttépte testét, s amint ott láttam magam előtt azt a piros fehér foltot, megijedtem, s gondolom, menynyire fájhat szegénynek. Mi tagadás benne, e nap óta többé nem lőttem csirkére! E közben a kocsik előrobogtak, köztük az én szamaras fogatom is. Jóska hátul ült, két töltött puska közt, én meg elől hajtottam legnagyobb büszkeségemet , jeles szamaraimat. A vadászat helyére érve, átadtam a gyeplőt kísérőmnek s én leszálltam. Néhány pillanat múlva puskám után akartam nyúlni, de a kocsi már néhány lépésnyire előre haladt. Alacsony kis kocsi volt, melynek hátulsó üléséhez voltak a töltött fegyverek támasztva. Jóska ekkor az első ülésen ült s engem észre nem véve, lassan ballagott szamaraimmal. A kocsi után szaladva, megfogtam fegyverem csövét — úgy középen — s ki akartam emelni. Az egyik szamár meglátva engem, egyet ugrott s a fegyver kakasa az ülésben megakadván, felhúzódott s hirtelen visszacsattant. A fegyver elsült. Közvetlen közelből érte a lövés jobb felső karomat, azt egészen szétzúzta, egyszersmind keresztülszakitotta a főütért is. E pillanatban iszonyú detonáczió üte meg füleimet ; jobb fülem csengeni kezdett s nagyot ugrottam, talán három lábnyi magasat, de nem estem el, s úgy érzem, mintha megütöttek volna. Fájdalmam nem volt, csak nagy forróságot éreztem testem jobb felén s oda nézve láttam, hogy fehér ingem alja piros és kabátom füstöl. Mozgatni akartam lehanyatlott karomat, de csak vállam mozgott. Mindennel tisztában voltam. »Istenem, — mondám — mi által érdemlem ezt ?.... Szegény anyám!...« Testvéreim halotthalványan tekintettek rám. Legelőbb szólalt meg Elek, a katona-növendék: »Ne félj semmit, nem lesz bajod!«, de ő is mozdulatlanul állt, vérem pedig csörgött. Jóska kiabált, körbe futott és haját tépdeső. Még most is látom piros arczát, kidülledt szemeit. Csak Nimptsch nem vesztette el fejét. Zsebébe nyúlt, kivett egy négykrajczárost és zsebkendőjének egyik szögletébe kötötte, aztán rárivalt testvéreimre: »Adjatok kendőket!« Hozzám lépve, letépte kabátomat s az operatőr ügyességével lekötötte a négykrajczárossal a főütért s egy nagyobb kendővel meg — melyet egy közelben tengerit törő asszony fejéről rántott le, — még egy kötést alkalmazott karomra. Ideje volt, mert néhány percz alatt elvérezhettem volna. Erre aztán a hatalmas óriás felkapta a vonagló gyermeket, mint egy véres pelyhet s melegen szivéhez szokta. Ölében ültem egy hosszú óráig, jobb kezében szétroncsolt karomat tartá. Iszonyúan szenvedtem s mégis emlékszem arczára. Felindulását leküzdendő, bajszát harapdálá s csak néha-néha nézett rám szelíd sötét szemével, talán azon aggódva: váljon élve hoz-e haza? Sándor bátyám hajtá a lovakat, s Nimptsch kívánságára egyenesen az orvoshoz. Dr. Zeleny rögtön kocsira szállt s velünk együtt érkezett a kastély elébe. Észrevette, hogy gyöngülök s folyton kérdé: látok-e még ? Nimptsch levett a kocsiról s jobb vállán vitt a nagy terembe, hová mindjárt Csiky is belépett. Két karját felém terjesztve, mondá: »Tudtam, hogy igy lesz, ennek meg kellett történni!« A mérnök szintén berohant és magyar szokás szerint éktelen káromkodásba kezdett. Előttem elborult a világ, minden sötét lett, néhány pillanatig még hallom, mintegy messze távolból, Nimptsch kongó lépteit s a mérnök e szavait: »teremtését a gondviselésnek!« Elájultam. Mikor magamhoz tértem, angyalszivü atyám halvány dúlt arczát pillantottam meg. Bocsánatot kértem tőle. Ő sarkon fordult és könyezve kiszaladt. Anyámról nem szólok. Minden anya tudhatja, mit érezhetett. Elek bátyám a szerencsétlenség színhelyéről a vasútra sietett és Balassáért sürgönyzött, de ez, szerencsétlenségemre, nem volt honn és igy, dr. Kovács József végezte másnap reggel az amputácziót. Az orvosok mintegy két óra hosszáig tanácskoztak. E két óra alatt szenvedtem legtöbbet. Nimptsch fel és alá járkált s megsimogatta arczomat. »Hisz nem soká tart, mig helyreigazítják karodat, légy türelmes !« — »Karomat le fogják vágni«, mondám, »nézd e sötét foltokat. . .« Az orvosok beléptek. Kovács csinos, fekete ember volt, buzdító szavakat intézett hozzám, megdicsérte bátorságomat, mit mostanig tanúsítottam s kért annak további megőrzésére is. »Bátor leszek«, felesém, s önerőmből felkelve ágyamból, balkezemmel a megsérültét tartva, minden segély nélkül mentem az ablak előtt álló karszékig. Az egyik orvos azt mondá: »Hijják az anyját, ha még egyszer látni akarja...« Nimptsch oly szörnyű pillantást vetett rá, hogy többet nem is szólt. Karomat levágták. Én igen korán ébredtem, úgy, hogy a műtét utolsó fázisát éber állapotban kellett átszenvednem. Nimptsch mellettem állott, számba adva három kendőt, melyet fogaimmal egymásután rongyokra téptem kínomban. Ágyba fektettek, nevelőm reám hajolt, vigasztalt és buzdított: »Minden lehet egy kézzel is, gondoljon Nelsonra . . . mondá . . . nyugodjék meg isten akaratában és legyen kitartó!« A szó ugyan nagy hatalom, de ilyen szerencsétlenséggel szemben vajmi kicsiny. Nem mertem jobbra fordítani arczomat; az a fehér kendő, mely eltakarta vállamat, halotti lepel volt reám nézve. Irtóztam tőle, féltem föllebbenteni. Nimptsch megcsókolt és sietve kiment. Később megtudtam, hogy a kúthoz ment s egy vödör vizet vitt fel szobájába, s bele dugva hatalmas fejét, nem sirt, de ordított, úgy, hogy az egész ház rengett belé. Hideg vízbe fojta forró könyeit és sirni még se látta senki sem. Felöltözködve lejött hozzám s 14 napot s étét ülve töltött ágyam mellett. Áldja meg az Isten érte! Úgy látszik, jó magyar természetem lehet, mert alig volt lázam. Az operáczió után harmadnapra kártyáztam, két hét múlva pedig felkeltem. Kezdetben megmaradt árva félkarommal teljesen gyámoltalan voltam, semmire sem képes. A legsötétebb gondolatokkal tépelődtem. Döntő elhatározással volt rám egy vad lelkületű német inas fellázító szívtelensége. Kajetán Hirschlernek hívták ez embert, most utólag hálával emlékszem rá. Ugyanis öltöztetés közben tehetetlenségemet csúfolta. Kikergettem s magamra csukva az ajtót, kimondhatatlan vesződséggel harmadfól óra alatt magam öltözködtem fel. Ebédnél csak azt ettem, mit félkezemmel felapríthattam. Hét hónap múlva Nimptschsel lóháton érkeztem Seregélyesre, katona apám legnagyobb örömére. Ekkor már a zongorát is pengettem úgy, ahogy. Alig múlt el egy év a szerencsétlenség óta, a puskát is elővettem. Egyszer korán reggel kilopóztam puskámmal szobámból; de apám, ki a kastély előtt sétálgatott, észrevett. Az öreg megijedt, ránczba szedte homlokát s feddőleg kérdé: »Ki engedte meg neked, hogy ismét puskához nyúlj ?« — Senki édes apám, de megparancsolta valaki — én magam, mert egész férfi akarok lenni. Az öreg hosszan kebléhez szorított s ismételve suttogó: »jól teszed, jól teszed!« kormányzójának tekintendő, véget ér. Ha Stambulovot ápril 5-ke előtt sikerül meggyilkolni, az orosz kormány rögtön kijelentette volna, hogy Szambulovon erőszakoskodásai miatt állottak boszút és Ferdinánd fejedelem, megfosztva főtanácsadójától, igen nehéz helyzetbe jutott volna a portával szemben. E közben véget ért volna a meghatalmazás, Ferdinánd fejedelem jogilag megszűnt volna Kelet-Rumélia kormányzatát tovább vinni s beállott volna a legnagyobb zavar. Szerencsére a Stambuloff élete ellen tervezett merénylet meghiúsult, de Európának számolnia kell azzal a ténynyel, hogy ezen államférfiú élete ellen állandó orosz összeesküvés áll fenn. Fel kell tenni, hogy erről az orosz czár nem bir tudomással. Ha tudomással bírna, az a csodálatos helyzet forogna fenn, hogy oly összeesküvéseket szentesít birodalma határain kívül, melyeket saját trónja körül igen könnyen lehet utánozni. Minthogy elérkezett az az idő, midőn a bolgár ügyekről a teljes igazságot kell megmondani, kénytelen vagyok konstatálni, mégpedig hivatalos adatok alapján, hogy Mutkurov ezredes, a volt bolgár hadügyminiszter és Stambulov sógora, nem természetes halállal múlt ki, hanem öngyilkosságot követett el. Azok, akik ismerik a tényállást, arra céloznak, hogy Mutkurov szintén részese volt egy összeesküvésnek, melyet szerencsétlenségére idejekorán felfedezni sikerült. Budapest, április 2. Vilmos császár és Bismarck herczeg. Bismarck herczeg tegnapi születésnapját megünnepelték ugyan Friedrichsruheban, de nem mondhatni, hogy az ünnepélynek a legkevésbbé is nemzeti jellege lett volna. A lüneburgi vadászok és a hamburgiak tisztelegtek a herczegnél, a Bismarck-féle lapok ünnepi czikkeket is közöltek, de máskülönben a független és az offteziózus sajtó egyaránt teljes közönynyel viselte magát. Sőt a hamburgi tisztelgők is határozottan kijelentették, hogy nem egy politikai párt nevében jönnek, hanem köszönetet akarnak mondani a herczegnek a szolgálatokért, melyeket a hazának tett. Általános feltűnést kelt, hogy Vilmos császár és a hivatalos világ teljesen távol maradt a tegnapi ünnepélyektől, sőt a tartózkodás igazi tüntetéssé vált s egész kicsinységekre is kiterjedt. így például tegnap a friedrichsruhei indóház nem volt feldíszítve, mint más hasonló alkalmakkor. Vilmos császár épen tegnap Friedrichsruhe közelében, Lübeckben járt, hol rendkívüli lelkesedéssel fogadták. Ott tisztelgett a császárnál Waldersee gróf is. A császár Lübeckből Kielen át utazik haza s egyáltalában nem érintkezett Bismarck herczeggel, mi kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a császár és az exkanczellár közt még mindig igen feszült a viszony s hogy a kibékülésről keringő hírek ez időszerint teljesen alaptalanok. Olaszország és az Egyesült Államok. Az olasz sajtó az Egyesült Államokkal kitört viszálynak nem tulajdonít nagyobb jelentőséget s azt mondja, hogy báró Fava elutazásának, még ha meg is történnék, nem lesznek további következményei. A közvélemény azt hiszi, hogy a washingtoni kabinet hajlandó megadni az elégtételt s csak a köztársaság sajátos politikai szervezete okozza a nehézséget ; különösen az igazságszolgáltatás terén nem enged az alkotmány a központi kormánynak befolyást. A római kormány ismeri a viszonyokat s ha mégis erélyesebb hangon sürgeti az elégtételadást, ezt azért teszi, hogy a többi művelt nemzeteket is figyelmeztesse, minő bajos az olyan állammal érintkezni, melynek központi kormánya nem képes a nemzetközi kötelességeknek eleget tenni. Úgy látszik Washingtonban tegnap azon óhajt fejezték ki, hogy báró Fava halaszsza el elutazását, mit a báró meg is tett. A közigazgatási bizottság. A közigazgatási bizottság ma megkezdte a közigazgatási javaslat részletes tárgyalását, és ebben ma egészen a 10 ik §-ig haladt. Lényegesebb módosítások a 4-ik, a 8-ik és a 9-ik §§-nál történtek. A 4-ik §-nál elhatároztatott, az 1886: XXI. t.-czikkre való hivatkozás nélkül a jelenleg létező törvényhatóságok és székhelyek felsorolása, melyre nézve csak törvény által történhetik változtatás; a 8-ik §-nál elhatároztatott, hogy a járások beosztásánál a közigazgatási bizottságon kívül a közgyűlés is meghallgatandó; a 9 ik §-nál elhatároztatott, hogy a szolgálati pragmatika lehető rövid idő alatt a képviselőháznak beterjesztessék. Ellenben a 6. és 7-ik §§-ai, melyek a közutügyeket a kereskedelmi miniszter hatásköréből kiveszik, változás nélkül fogadtattak el. A 9-ik §-nál gróf Apponyi Albert fölvetette a reformmal járó költségtöbblet kérdését s fölkérte a kormányt, hogy erre nézve a kiküldendő hetes bizottságot alaposan tájékozza. Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök megjegyezte, hogy teljesen alapos tájékozást a kormány a költségtöbbletre nézve még nem adhat s nem is tartaná czélszerűnek e fölött a széles alapon induló diskussziót, de a hetes bizottságban a hozzá ez irányban intézendő minden kérdésre válaszolni kész. Az ülés lefolyásáról a következő tudósítást adjuk: Az ülés elején gróf Tisza Lajos elnök bejelenti, hogy Bárczay Ödön bizottsági tag egészségi állapota miatt gátolva van a tanácskozásban való részvételben. Az 1. §-nál, mely szerint »a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez, melyet e törvény korlátai közt kinevezett állami közegek intéznek« Zoltán János azon nézetét fejti ki, hogy a kor követelményeinek megfelelő közigazgatás kellő garancziák mellett a választási rendszer fentartásával is létesíthető, s hogy a választási rendszer mellőzését a magyar állam megszilárdításának érdekei sem teszik szükségessé, ellenben fontos közszabadsági érdekek kívánják meg a rendszer fentartását. A kor elodázhatatlan követelményének tekinti szóló az élethossziglan való választást, csakis az alispáni állásra nézve óhajtván fentartani a megyei közönség bizalmának időnként, pl. 6—6 évenként való nyilvános hatását. Szükséges továbbá kellő minősítési törvény, szigorú fegyelmi törvény, független közigazgatási bíróság, szolgálati pragmatika s a megyéknek kellő anyagi eszközökkel való ellátása, melyek mellett választási úton is jó közigazgatás létesíthető. Szóló a §-t mindezek folytán nem fogadja el. Miklós Gyula azt tartja, hogy a §, úgy ahogy szövegezve van, félreértésekre szolgáltat alkalmat, nem fejezvén ki az önkormányzat közreműködését. Szóló nézete szerint az lenne kimondandó, hogy a közigazgatás intézése a megyékben állami feladatot képez, melyet a törvény korlátai közt kinevezett állami közegek hajtanak végre. Tibád Antal azt tartja, hogy a Zoltán által kifejtett kérdések eldőltek már akkor, midőn a javaslat általánosságban elfogadtatott. Ami Miklós Gyula ez indítványát illeti, szóló azt tartja, hogy a közigazgatás mindenütt állami feladatot képez, melynél az önkormányzat közegeinek közreműködése is igénybevétetik. Szóló a §-t akként tartja módosítandónak, hogy a közigazgatást részint kinevezett állami közegek, részint törvényhatósági közegek, részint azok összetételéből alakult megyei testületek végezik. A második és harmadik §§-ok helyett pedig az lenne felveendő, hogy a törvényhatóságoknak a helyi önkormányzat hatáskörében tett intézkedéseit s hozott határozatait, amennyiben a megyei bizottság egyes esetekre nézve máskép nem intézkedik, az alispán hajtja s hajtatja végre. Ezen indítvány folytán a bizottság az első három szakaszt együttesen határozván tárgyalás alá veendőnek. Dárday Sándor előadó a 2. §-ból kihagyandónak véli a törvényjavaslat III. részére való utalást, mert az önkormányzati hatáskör a tisztviselők hatáskörében és főleg a közigazgatási bizottságról szóló IV-ik részben is nyilvánul. Helytelennek tartja továbbá a 3-ik §. szövegezését, mely szerinte többet mond, mint amennyit kifejezni akar, mert az állami tisztviselők nem az önkormányzati hatáskör teendőit végzik, hanem csak az önkormányzati hatáskörben hozott határozatoknak végrehajtását teljesítik. Szóló egyértelmű módosítványt terjeszt elő. Gróf Apponyi Albert maga sem tartotta kielégítőnek a törvényjavaslat három első szakaszát. Az első szakaszt, éppen úgy mint Miklós Gyula, teljesen theoretikus kijelentésűnek tartja, mert a megyei és községi adminisztráció állami közigazgatást fog képezni, akármilyen közegek által fognak is teljesítetni a teendők. Az első szakasz, szóló felfogása szerint, nem fejez ki mást, mint hogy az eddig választott tisztviselő ki fog neveztetni. Nem ad be szóló a maga részéről indítványt, hanem hozzájárul a Tibád Antal által benyújtott módosításhoz, felveendőnek tartván abba a második szakasz gondolatát is, hogy t. i. a megyék önkormányzati hatásköre a jelen törvényben foglalt kereten belül fentartatik. Szederkényi Nándor általában kijelenti, hogy a javaslat részletes tárgyalásában kiküldetésénél fogva részt kell vennie, de ezen részvétele nem a javaslat elvi álláspontjának védelmére szolgál, hanem azt czélozza, hogy a javaslat lehetőleg közelebb hozassák szóló elvi álláspontjához. Ami a tárgyalás alatti szakaszokat illeti, szóló helyesli Miklós Gyulának az első szakaszra tett megjegyzését, mert a szakasz csakugyan nem fejezi ki azt, amit ki kell fejeznie, de a történt felszólalásokból azt látja, hogy e fontos kodifikációs jellegű szakaszok már magukban összeomlottak, s ennek folytán inog az is, ami reájuk van építve, szóló óhajtaná, hogy a módosítások fölötti határozat a holnapi ülésre halasztassék. Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök utal arra, hogy az első §. kifejezi azon elvet, mely e javaslat benyújtásának alapját képezi. Helyesebb az, hogy ezen elv tisztán és világosan kimondassék. Nem zárja ki ez azt, hogy bizonyos teendőkre az önkormányzati elemek közreműködése igénybevétessék, mint ez a javaslatban meg is történik. Azt, hogy a második §-ban a törvény illik részére való hivatkozás mellőztessék, nem ellenzi szóló, valamint a harmadik §-ra nézve sem az előadó azon indítványát, hogy az állami s az önkormányzati közegek funkciói különválasztva említessenek fel. Perczel Dezső szerencsésebb megoldásnak tartaná a három szakasznak Tibád indítványa értelmében egy szakaszba vonását, azon módosítással, hogy a végén ne az alispánra, hanem az állami közigazgatási tisztviselőkre ruháztassék a végrehajtás. Holló Lajos a módosításokra nézve megszabottnak tekinti azon keretet, hogy az általános vitában elfogadott elvet ne támadják meg. E kereten belül is azonban nem látja helyesnek az első három szakaszt, amelyek tisztán theoretikus kijelentést képezvén, nem valók törvénybe. Szóló egyszerűen a szakaszok kihagyását javasolja. De ha ez nem fogadtatnák el, szóló lényegében hozzájárul Tibád javaslatához, bár azt is hézagosnak tartja a végrehajtási cselekvények meghatározása tekintetében. Gulner Gyula azt tartja, hogy a tárgyalás alatti szakaszoknak csakis azt kell magukban foglalni, ami az általános vitának eredménye. E szempontból szóló az 1-ső §-ban azt mondaná ki, hogy a közigazgatást a megyékben részint önállólag, részint törvényhatósági közreműködéssel állami közegek végzik. A 2-dik § ban az lenne kimondandó, hogy a megyék önkormányzati hatásköre a jelen törvényben szabályoztatik. A 3-ik §-ra nézve hozzájárul szóló az előadó indítványának lényegéhez. Szalavszky Gyula államtitkár nem látja indokoltnak a három szakasz összevonását. Ami az első §-t illeti, minden törvénynek világosan ki kell fejeznie, amit akar. Azt, hogy a közigazgatás a megyében állami feladatot képez, másutt talán nem lenne szükséges kimondani, de nálunk azért szükséges, mert azon törvények, melyek megváltoztatása czéloztatik, ezt törvényhatósági feladatnak jelölték meg. Az alispánra nézve a Tibád által proponált módosításban szóló a törvényhatóságok nagyobb megkötöttségét látná. Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök azon esetre, ha az első szakasz nem fogadtatnék változatlanul el, annak akként leendő szövegezését kéri, hogy »a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez. A közigazgatást állami közegek intézik részint önállóan, részint e törvény korlátai közt önkormányzati elemek közreműködésével.« Gróf Apponyi Albert hozzájárul a miniszterelnök e szövegezéséhez. Boncza Miklós csak azt tartja belőle kihagyandónak, hogy a közigazgatás állami feladatot képez. Tibád Antal az eszmét magáévá teszi, de a formulázást a holnapi ülésre tartaná halasztandónak. Tisza István tisztán elméleti jelentőségűnek tartván mindhárom szakaszt, egyénileg kihagyásuk mellett lett volna, de ha fentartatnak, hozzájárul az első §-nak a miniszterelnök indítványa értelmében leendő megállapításához. Vadnay Andor az 1. §-ra nézve ugyanily értelemben nyilatkozik. A 2. §. akként állapíttatott meg, hogy »a vármegyék önkormányzati hatásköre a jelen törvényben szabályoztatok « Szederkényi Nándor a 3. §-t kihagyandónak tartja. Gróf Apponyi hozzájárul a §-nak az előadó által javasolt módosításához, annak első sorában az »önkormányzat« helyett »helyi önkormányzatot« tevén. Tisza István attól tart, hogy a »helyi« szó felvétele félreértésekhez vezethet. Miklós Gyula és Schober Ernő némi változtatással a szakasz eredeti szerkezetéhez járulnak. A bizottság Miklós Gyula módosításának megfelelően s az eredeti szerkezet alapján a §-t akként állapítja meg, hogy a vármegyék helyi önkormányzati hatáskörében hozott határozatok végrehajtását is a jelen törvény s az alkotandó szabályrendeletek értelmében rendszerint az állami közigazgatási tiszviselők végzik. Az ülés további folyamáról szóló tudósításunkat lapunk reggeli számában közöljük.