Pesti Napló, 1891. május (42. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

119. szám. Budapest, 1891. Péntek, május 1. 42. évi­folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lapnál együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai kü­lönküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti IS Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Május elseje. Másod ízben készülnek a világ szo­czialista munkásai május elsejét megünnepel­ni, s bár a szoczialista mozgalmak első­sor­ban a nagy iparűző államokat érdeklik köz­vetlenül, s bár hazánkban egész más kérdések foglalkoztatják a közvéleményt, a kíváncsi­ság mégis nem ok nélkül irányul a szoc­ia­­listák nemzetközi ünnepe felé. Az idén nem ismétlődik már az az izga­lom, mely tavaly május elsejének első meg­ünneplése előtt a kedélyeket eltöltötte, mert ma már nem igen tartanak előre nem látható fordulatoktól, é­s ma már tisztában van a világ, mily arányúak s mily horderejűek le­hetnek a jelenlegi viszonyok között a mun­kások mozgalmai. A tavalyi mérkőzés az uralkodó társadalmi renddel megmutatta a szoczialisták erejét, de megmutatta az ural­kodó társadalmi rend erejét is, s ennélfogva a kormányok egész Európában sokkal nyu­­godtabban tekintenek a holnap elé, mint te­kintettek tavaly ilyenkor. Az első nemzetközi szoczialista ünnepély alkalmával maguk a munkások sem tudták, mi készül, mi van a levegőben. Uj volt nekik az egész dolog. Ki volt adva köztük a jelszó a nyolcz órai munkaidőről s a viszonyokat nem ismerő elemek körében vérmesnél vér­­mesebb remények, tervek születtek. Sokan világ­sztrájk kitörésére számitottak, mig talán a konzeletdúsabbak már nagy nemzetközi forradalmat is reméltek. Az újdonság ingeré­vel hatott akkor az egész ünnepély a szo­cialistákra s a munkás­világ egyéb rétegeire s ezért nem lehet, csodálni, ha oly elemek is belevonattak a mozgalmakba, melyek más­kor hasonlók iránt fogékonysággal nem bírnak. De daczára a munkások általános nagy várakozásának, daczára az újdonság csábere­jének, a tavalyi munkás-ünnepély korántsem terjedt túl az e mozgalmaknál már megszo­kott és elfogadott, határokon s minden na­gyobb esemény nélkül zajlott le. Nemcsak hogy a fennálló rend mindenütt elegendő és erős védelemre talált, de voltakép nagyobb kísérlet sem történt a rend megzavarására. A szoczialisták által felzavart, hullámok lecsil­lapodtak s bár azóta egy éven keresztül egyre érkeztek kisebb-nagyobb sztrájkmozgalmak­ról tudósítások, az eredmény, illetőleg a ve­szély a nagy zajhoz képest elenyészőnek mondható. Ez idén a május elsejét, nem előzte meg a szokatlan iránti kíváncsiság és a szoczialistáknak már ez idén nem is sike­rült a kedélyeket oly nagy mértékben tevékenységre szólítani. A mozgalmak szű­­kebb mederbe tértek s világszerte a ren­dezők a tavalyihoz hasonló formákba kí­vánták terelni az ünnepélyességeket. Több­nyire ugyanolyan tüntetési programmot állí­tottak össze, mint a múlt évben s bebizo­nyult, hogy még a legradikálisabb elemek is, ha évről évre hasonló mozgalmat akar­nak létrehozni, konzervatívokká kénytele­nek lenni. De ez idén nemcsak kevesebb kíváncsi­ságra, de már kevesebb engedékenységre és elnézésre találtak a társadalmi rend védői részéről. A kormányok kezdtek annak tuda­tára ébredni, hogy a­mit egyszer, mint a mun­kásvilág egy elméletileg talán nem is per­­horreskálható hangulatának kitörését el­nézni lehetett, s abból nem szabad rend­szert csinálni, nehogy a társadalom nyu­galma évről-évre non putarem­ eknek té­tessék ki s a szoczialisták évről évre már bi­zonyos történelmi jog alapján nyugtalanítsák a világot. Ez az oka, hogy ez idén a kormá­nyok öntudatosabban és erélyesebben léptek fel a szoczialist­ákkal szemben. S maguk közt a munkások közt is ré­szint különböző szakadások történtek, ré­szint pedig közönyösség állott be a má­jus elseje iránt. A­kik tavaly vérmes re­ményeket fűztek e naphoz s keserűen csa­lódtak, azoknak elment a kedvük a tün­tetéstől. A munkával bíró elemek nem akarják demonstrácziók kedvéért, kenyerüket koc­kára tenni, így május elseje nem a ta­valyi mozgalmak fokozását jelenti az idén. Ennélfogva tehát, sokkal kellemesebb tavaszi ünnep lehet,, mintsem még ezt a múlt évben hinni lehetett. Ez határozottan örvendetes. És a társadalomellenes mozgalmak erőtlen­ségén kívül még azt a másik tényt is igazolni látszik, hogy t. i. az államoknak szoc­ia­lista irányban hozott kormányzati és törvény­hozási akc­ióik sem hatástalanul, sem ered­­mény­telenül nem maradtak. És ez tulajdonké­pen a helyes megoldás. S ha időről-időre a szoczialista mozgalmak fölmerülnek és kellő határok közt maradnak — ez azért nem kárhoztatható, mert kétségtelenül impulzust szolgáltat úgy az államoknak, mint az ural­kodó társadalmi tényezőknek, hogy a szoc­ia­­lizmusnak nemzetgazdasági és humanisz­tikus követelményeivel behatón foglalkozza­nak. De ugyanekkor az államok kormány­zati és törvényhozási akc­ióit ez irányban semmi sem dicsérheti jobban, mint az a tény, hogy a szoczializmus, ha tovább szervezke­dik is, de a kellő határokat nem lépi túl. S ez az a status quo, mely ha fenmarad is, csak parcziális kitöréseket szülhet, de veszélyes ka­tasztrófákra nem vezethet. Budapest, ápr. 30. A belga munkásmozgalmak. A holnapi munkás­­mozgalmak elé Európa minden nagy­iparos államá­ban aggodalmakkal néznek, de sehol sem oly erősek az aggodalmak, mint a kis Belgiumban. A kormány a legnagyobb arányú óvatossági intézkedéseket tette, mozgósította a hadsereg egy részét, vagyis zászló alá hívott több ezer tar­talékost, hogy a nagyobb iparos központokon szaporíthassa a helyőrséget. Ez intézkedések nem is fölöslegesek, mert Belgiumban a helyzet fölötte bonyolult, még­pedig azért, mert a belga munkások nemcsak az internaczionális szoczialista jelszavakat hangoztatják, hanem az általános szavazatjogot is követelik, mely kívánságuk tudvalevőleg szélesebb körökben is helyesléssel találkozik. Nem csupán az ellenzék, hanem a kormánypárt egy töredéke is azt hangoztatja, hogy ha már kiterjesztik a választói jogot, akkor az általános szavazat­jogot kell behozni. A belga munkások e kíván­sága tehát a nem szoczialista körökben is élénk visszhangot kelt s ezzel holnapra tervezett tünteté­seik is nagyobb jelentőséget nyernek. A kormány a választói jog kiterjesztése körül már tett ugyan en­gedményeket s a szavazók számát 130,000-ről 600,000-re akarja szaporítani, de az általános szava­zatjog behozatala esetén a szavazók száma 1.200,000-ra szöknék föl. Ezt követelik a munkások, mert a kor­mány reformtervei szerint csak igen kevesen kapnák meg a szavazatjogot. Ezen kívül a munkások panasz­kodnak, hogy a képviselőhöz húzza-halasztja az al­­kotmányrevíziót. A sok apró sztrájkon kívül, mely már megindult, általános sztrájkkal fe­nyegetőznek tehát, ha óhajaik lehetőleg gyor­san nem teljesíttetnek. Holnapra egyelőre csak tün­tetéseket terveznek, hogy kívánságaiknak nyomaté­­kot adjanak. De nagy kérdés, vájjon e tüntetések szigorúan törvényes keretben fognak-e maradni s a Bernaert-kormánynak teljes oka van megtenni a maga előkészületeit, mert könnyen megeshetik, hogy meg­gyül a haja a munkásokkal, kik elég jól vannak szervezve. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Magyarok és szlávok a XII. században. (II. Géza orosz-görög háborús. (1148—1156.) írta Pauler Gyula Budapest 1890.) Az olvasó közönség el nem képzelheti, minő roppant nehézségbe ütközik a magyar államtörténet legelső századainak földerítése. Az a kevés, a mit jó­val később hazai krónikáink a honfoglalás s a király­ság első idejéről fenhagytak s mely eddigi históriai tudásunk legnagyobb részét tette, zavaros és mese­­szerü s a bírálat, minél többet foglalkozik vele, annál inkább kideriti, mennyire összevegyül benne az igazság és a költészet. E följegyzések naiv, hiszékeny, az ál­lamaiét feladatairól sejtelemmel sem biró emberektől származnak, kik különben is főleg csak a legeslegfon­tosabb katonai és politikai események említésére szo­rítkoznak, míg ellenben azt a nagy világtörténelmi munkát, melyet a magyar királyság az állam és tár­sadalom szervezésével végezett, teljesen homályban hagyják Még azokról a nevezetes szereplőkről is, kik királyainkat a rendezett politikai és társadalmi élet megteremtésében, a kormányzat rendezésében, az or­szág gyarmatosításában és polgárosításában sikere­sen támogatták, csak elvétve tesznek említést s álta­lában az, a­mit a magyarság első századairól monda­nak, a­mennyiben egyáltalán kiállja a komoly bírá­lat próbakövét, egészben száraz, kevéssé érdekes és tanulságos, mert első­sorban háborúságra, külső har­­czokra, belmozgalmakra, nem pedig az igazi kultur­­munkára vonatkozik. E források szertelenül hézagos volta okozta, hogy az, a­mit a magyar történelem első századairól tudtunk, vagy mondaszerű hagyományok jellegét vi­selte magán vagy pedig száraz és egyhangú volt s nem igen tarthatta ébren az utóvilág kegyeletes érdeklődését. A múltak homályából aránylag nem sok egyéniség emelkedett ki s még róluk is igen kevés olyat tudtunk, mi hazafias és em­beri erényeikre vonatkozott, mi igazán nemzeti hősökké avathatta őket. Azon munkásságuk, mely­­lyel igazi érdemet szereztek a magyar állam kö­rül, melylyel az államnak erőt és szilárdságot, a nép­nek műveltséget és vagyonosságot szereztek, egészen homályban maradt s ezzel homály fedte koruk törté­netének leglényegesebb, legérdekesebb, legfőbb tanú­ságot nyújtó mozzanatait is. Csak a legújabb történetírói nemzedék fáradha-­­ tatlan kutatói szorgalmának sikerül mindinkább ezt a homályt eloszlatni s a magyar államélet első száza­dainak titkait megfejteni. Csak most kezd történeti tudásunk e korszakról is lassan kint bővülni s kezd elénk lépni igaz mivoltában az a távoli idő, midőn a magyar géniusz politikai és művelődési alkotó ereje oly mélyen lerakta a magyar állam alapjait, hogy ki­állotta a századok viharait s keretében védelme alatt mindenkor termékeny, nemzeti élet fejlődhetett. A történetírásnak valósággal ki kell ásnia a múltnak romjaiból a régi magyar államéletet s főszereplőit és minél inkább előre halad e nehéz munkában, annál inkább megtelik a nemzet Pantheonja eddig egyálta­lában nem, vagy csak alig ismert nemes alakokkal, egyházi és világi férfiakkal, hadvezérekkel és állam­férfiakkal, annál ragyogóbban tűnik elénk a régi ma­gyar államélet politikai és művelődési emlékezetes eredményeivel s annál érdekesebbé válik amaz idők története. Az előbb alig ismert, részben hozzáférhe­tetlen források egész tömege, hazai oklevelek, külföldi krónikák, mindennemű más emlékek, melyeket a mo­dern tudomány a történetírás czéljaira is sikeresen alkalmaz, idézték elő ez üdvös fordulatot s bő­vítették ki a históriai tudást annyira, hogy ma nemzeti múl­túnk legrégibb századai is új világításban lépnek elénk. Azon kevesek között, kiknek ezt a nevezetes om­­ladást köszönhetjük, legelől áll kitűnő történetírónk, Pauler Gyula. Évek hosszú sora óta tanulmányozza az Árpádok korának történetét, de már előbb a XVII. századra vonatkozó néhány ritka becsű mun­kával ajándékozta meg irodalmunkat. Kipróbált te­hetségeivel adta magát az új és szerfölött nehéz fel­adatra, melynek megoldásához annyi becses tulajdon­nal alig rendelkezik valaki nálunk, mint ő. Széles­körű európai műveltségéhez, a történelem összes se­géd­tudományaiban való jártasságához fáradhatatlan szorgalom, éles kritikai ész, ritka türelem és kitartás járul, mi itt, hol a történésznek első­sorban búvár­nak kell lennie, megbecsülhetetlen. De Pauler Gyula még egy más nagy tehetséggel rendelkezik, a­mily alapos történetbúvár, épp oly jeles történetíró is, a­kinek széles látköre az államélet minden fontosabb jelenségét felöleli s a ki e mellett a szép előadás, az élénk elbeszélés ritka tehetségével jeleskedik. Összes eddigi munkáiban szerencsésen egyesül­nek a kiváló tulajdonok s műveit nemcsak tanulságos, hanem élvezetes olvasmányokká teszik. Méltán föl­­tehetjük tehát, hogy nagy műve az Árpádok koráról, mely nagyban és egészben kész s melynek kiadására az akadémia történelmi bizottsága már előkészülete­ket tesz, szintén első rangú munka lesz s a magyar történetirodalom díszére fog válni. Ez egyébiránt ma már nem puszta föltevés, mert Pauler Gyula az utóbbi évek folyamán szakfolyóiratainkban már szá­mos e korszakbeli történeti tanulmányt tett közzé, melyek egyes specziális kérdéseket tárgyalnak s ala­kilag és tartalmilag egyaránt kitűnőek és méltán a legnagyobb figyelmet keltették. Akár a régi magyar hadszervezettel, akár Horvátország vagy Dalmáczia megszerzésével vagy oroszokkal és görö­gökkel vívott harczainkkal foglalkoztak, annyi sok újat, fontosat, érdekeset nyújtottak és nyújtották azt oly rendszeresen, oly szép formában feldolgozva, hogy ezek a tanulmányok igazi kis mesterművek, melyek íróinknak valóban mintaképül szolgálhatnak s már rég fölkeltették azon óhajt, hogy szerzőjük egy külön kötetben közre bocsássa s igy a műveit kö­zönség szélesebb köreinek is hozzáférhetővé tegye azokat. Ez a magyar tudományos világban többször hangoztatott óhaj még nem valósult ugyan meg, de a jeles szerzőnek legalább egyik, a múlt évben a »Had­történelmi Közlemények «-ben kiadott ilyen tanul­mánya jelent meg külön lenyomatban. Pauler e nagy­becsű műve azon küzdelmekkel foglalkozik, melyeket II. Géza király a XII. század derekán északon az oroszokkal s délen a szerbek védelmében Manuel görög császárral folytatott. A munkának ritka tudo­mányos becsén kívül valóságos aktuális értéke van, mert megismertet bennünket a keleti kérdés, a ma­­gyar-szláv viszonyok alakulatával a XII. század de­rekán. Abban az időben a különböző kis szláv álla­mok, melyek akkor nemcsak a Balkánt, hanem a mai orosz birodalmat is ellepték, a magyar királynak vé­delmét kérték ki, ha, a­mi minduntalan megtör­tént, veszély fenyegette őket. Hatalmasul, már a király­ság második századában imponáló tekintéllyel és erő­vel emelkedett ki a magyar állam a szláv népözön köréből; északon és délkeleten egyaránt túlnyomó befolyást gyakorolt s az ottani apró szláv fejedelmek és országok reá vetették eldő pillantásaikat, ha ve­szedelem fenyegette őket. És a magyar harczosok megjelentek a fagyos északon, Kievben. Levonultak messze délre, hogy kardjukkal oltalmazzák a szláv szomszédokat. Pauler Gyula tanulmányának egyik kitűnő tu­lajdonsága, hogy nemcsak eseményeket beszél el, ha­nem azzal könnyíti meg megértésöket, hogy a nemzet­közi viszonyokat is megvilágítja. Néhány erőteljes vonással rajzolja meg Európa északi és déli részei­nek nemzetközi állapotait, az akkori államképződése­ket, melyek a mostaniaktól teljesen elütötték s a po­­zícziót, melyet bennük Magyarország elfoglalt. Meg­ismerteti továbbá a magyar állam külpolitikai törek­véseit s jelzi azon hatalmi tényezőket, melyekkel e törekvések érvényesítésére rendelkezett. Szerző híven és elevenen varázsolja elénk a régi nemzetközi álla­potokat s belőlük nemcsak érthetővé, hanem fö­lötte tanulságossá teszi az akkori politikai ellentéteket s a belőlük kifejlődő küzdelmeket. II. Géza király, kinek egyénisége köré az ese­mények csoportosítják, 1141. február havában fog­lalta el az atyja, Vak Béla halálával megüresedett királyi trónt. Alig tíz éves volt s kiskorúsága idején Vak Béla sógora, Belos bán vitte erős kézzel az or­szág kormányzatát. Belos rácz királyfi volt, de ha­zánkba költözött, elmagyarosodott s itt a sokáig vi­rágzó Bős bán nemzetségének, e tősgyökeres magyar családnak ősatyja lett. Jeles politikus és katona volt s ő alatta arattak a magyar hadak 1146-ban teljes diadalt a Lajta mellett Henrik osztrák herczegen. E csatában már az ifjú II. Géza király is vitézül részt vett; a csata előtt ünnepélyes egyházi szertartások közt papok és leviták karddal övezték az ifjút, ki fe­lett, mint a krónikás mondja, az úr dicsősége tündö­költ a harczban. Mikor Géza az uralkodást átvette, Magyaror­szág már nemcsak konszolidált állam volt, hanem a Balkánon és az Adriánál is erősen megvetette lábát; övé volt a mostani Dalmáczia egy része s a kis hor­­vát királyság, mely azonban nem azonos a mostani Horvátországgal, hanem a guarneroi öböltől a Cettina vizén tűiig terjedő vidéket ölelte föl. Ezen Horvátországtól délre és keletre szláv törzsek laktak, vad, harczias népek, melyek nem művelték a földet, hanem leginkább marhatenyésztéssel foglalkoztak. E szerbek lakta terület északi része, Boszna magyar birtok volt s itt már a XII. század elején meghono­­sult a magyar vármegyei szervezet. A Bosznától délre eső terület volt a tulajdonképeni Ráczország s fővárosa Rasa, a mai Novi-Bazár volt. Ez az ország, mikor a régi horvát és boszna területek a magyar királyra szálltak, a magyar állam közvetlen szom­széda lett s ezzel szükségképen fölmerült az a kom­­bináczió, hogy ezen bizánczi uralom alatti Ráczország is mindinkább magyar befolyás alá kerüljön. Északon, a mai orosz birodalom területén szin­tén kedveztek a viszonyok a magyar befolyás terjedé­sének. Oroszország II. Géza idején számos fejede­lemségre oszlott, melyek örökös harczban álltak egy­mással s ekkér fogyasztották erejöket. Az ország fővárosa Kiev volt s ott székelt a nagyfejedelem, de azér­t mellette még több fejedelem emelkedett hata­lomra s fogyasztotta tekintélyét. Ez időben Volodo­­mirko, balicsi fejedelem a kárpátaljai sík föld ura versenyzett vele leginkább. Sokáig a magyar politika is őt segítette, mikor azonban Géza nőül vette Eufro­zinát, a kievi nagyfejedelemnek, Izjaszlávnak nővé­rét, ez a politika megváltozott. Azon hosszú harczok­­ban, melyek Izjaszláv és Volodomirko közt folytak, a magyar hadak tevékeny részt vettek s Izjaszlávot sikerrel támogatták. A magyarok szerepét e küzdel­mekben főleg a régi orosz krónikák adatainak fel­­használásával Pauler igen érdekesen világítja meg. Fejtegetései világosan kitüntetik, hogy a kievi nagy­fejedelem csak a folyton sürgetett és Gáza által meg is adott magyar segítségnek köszönhette, hogy trón­ját el nem vesztette. Ugyane harczokkal egy időben a magyar ha­dak a Balkánon is erős küzdelmeket vívtak. Vala­hányszor a háború északon megújult, kitört az délen is, mert a bizánczi császár, a vitéz Manuel mindig felhasználta az alkalmat, hogy támadást intézzen Ráczország s a magyar birtokok ellen. Már a XII. század közepén is szoros kölcsönhatás nyilvánult te­hát az északi és déli szláv mozgalmak közt s a kon­stantinápolyi politika e mozgalmakat kellően ki igye­kezett aknázni. A mint a magyarok az orosz ügyekbe avatkoztak, a bizánczi császár nyomban délen igyekezett nekik bajt okozni s e baj II. Géza alatt annál nagyobb volt, mert a bizánczi császár­ságban ekkor még egyszer és utoljára föllán­golt az életerő s a császári trónon olyan férfiú ült, ki a kitűnő tulajdonságok egész sorát egye­sítette magában. Nemcsak vitéz katona, hanem jeles hadvezér volt s a véres harczokban, melyeket ismé­telve vívott a magyarokkal, sok kárt okozott a ma­gyar államnak s területének egyes előre tolt pontjait is elhódította. Azt a czélt azonban, hogy hatalmát Magyarországra is kiterjeszsze, II. Géza alatt legke­­vésbbé sem érte el. A Géza és Manuel közötti több évi háború lefolyása s számos érdekes mozzanata Pauler tanulmányában mesterileg van előadva s a kis munka hazánk 1148—1156. évi katonai és diplo­­mácziai viszonyait épp oly alapos tudománynyal, mint élvezetes előadásban eleveníti meg. Acsfu­ly Ignácz, A közigazgatási bizottság. A képviselőház közigazgatási bizottságának tár­gyalásáról az esti lapban közlötteknek folytatásául még a következőket adjuk. A 112. §., mely szerint a pénzügyigazgatóság mellett fennálló, vagy annak annak alárendelt közegek hivatalos viszonyára vonatkozó szabályok érintetle­nül hagyatnak, Gulner indítványára a 108. §-szal ösz­­szefoglalandónak határoztatott. Az adóhivatalok hatáskörére vonatkozó 113. §-t érdemleges módosítás nélkül fogadta el a bizottság. A 115. §-nál (megyei központi számvevőség szervezése) azon rendelkezés, mely szerint a közpon­ti számvevőség egy számvevőségi főnök vezetése alatt egy vagy több számvevőből s más segédszemélyzet­ből áll, gróf Szapáry miniszterelnök indítványára akként állapíttatott meg: »egy számvevőségi főnök ve­zetése alatt kellő számú segédszemélyzetből áll.* A 115—118. §§-ok (a megyei központi szám­vevőség hatásköre) érdemleges módosítás nélkül el­fogadtattak. A 119. §. azon rendelkezésében, mely szerint a számvevőségnek joga van törvényes vagy szabályszerű alapot nélkülöző utalványozás esetén az ellenjegyzést megtagadni, Holló a jog helyett »kötelesség«-et kíván tétetni. Justh tekintettel arra, hogy a számvevő szemé­lyes felelősség mellett jár el, nem adná meg a főis­pánnak azon jogot, hogy rendeletére köteles legyen a számvevő ellenjegyezni az utalványt akkor is, mi­dőn a törvényes vagy szabályszerű alapot nélkülözőnek találja. Gróf Apponyi attól tart, hogy gyakorlati nehéz­ségekbe fog ütközni, ha apró utalványozások ellen­­jegyzése miatt is a szolgabírónak a központi számve­vőséghez kell fordulni. Gróf Szapáry miniszterelnök nem ellenzi an­nak kimondását, hogy az ügyviteli szabályok hatá­rozzák meg, mely utalványok ellenőrzésére legyen joga a járási számvevőnek. Szederkényi a Justh által felemlített esetben az ellenjegyzés elrendelésének jogát meghagyná az intézkedő alispánnál, illetőleg szolgabirónál, miután a főispánt nem illeti meg intézkedési jog. Miklós Gy. helyesebbnek tartja, hogy a felme­rült nézetkülönbség esetén a főispán rendelkezzék. Holló azt tartja, hogy a szolgabiró utalványát más nem is ellenjegyezheti, mint a járási számvevő. A bizottság felveendőnek határozván, hogy a szolgabiró utalványai az ügyviteli szabályzat értel­mében a járási számvevő által is ellenjegyezhetők lesznek, a szakaszt érdemleges módosítás nélkül fen­­tartja, úgyszintén a 120—124. §-okat is. — A 125. §-nál, mely szerint a megyei központi számvevőség tagjai fegyelmi eljárás tekintetében az 1889. 28. t.-cz. rendelkezései alá helyeztetnek. Szederkényi nem járul ahhoz, hogy az itt kreált új közeg azon fegyelmi eljárás alá helyeztessék, mely különben sem olyan, a­minő a jelen törvényjavaslat folytán alkotandó lesz. Szóló a kérdéses rendelke­zésre nézve kimondandónak véli, hogy fegyelmi eljá­rás tekintetében az 1889. 28. t.-cz. alá rendelés ideig­lenesen történik. Holló azt tartja, hogy e szakasz által a számve­vőségi közegek, kik az önkormányzat pénzügyeit is ellenőrzik, kivétetnek az alól, hogy a főispán s alis­pán is elrendelhesse ellenük a fegyelmi vizsgálatot, a­mit szóló nem talál helyes álláspontnak. Dárday előadó utal arra, hogy éppen e­­­­sze­rint a számvevőségi főnök a közigazgatási bizottság fegyelmi hatósága alatt fog állani. Gulner tekintettel arra, hogy a közigazgatás minden ágára van befolyása a számvevőségnek, szin­tén szükségesnek tartja, hogy a fegyelmi vizsgálatot a főispán és alispán is elrendelhessék. Valamint azt sem helyeselheti, hogy még a fegyelmi fórum tekinte­tében is kivételes helyzetük legyen a számvevőségi közegeknek. Gr. Szapáry miniszterelnök nem zárkózván el az elöl, hogy az 1889. XXVIII. t.-cz. rendelkezései alól bizonyos kivételek, esetleg a főispán fegyelmi vizsgálat­ elrendelési jogára nézve tétessenek, kéri a §. eldöntésének függőben hagyását. A bizottság hozzájárulván e kívánsághoz, a §-t függőben hagyja. A 126. §. (árvaszéki elnök és árvaszék) vita nélkül elfogadtatott. A 127. §-nál (jogtanácsos működési köre) Dárday előadó javaslatba hozza a jogtanácsos helyett a régi tiszti főügyész elnevezés megtartását s azon rendelkezésből, a­mely szerint a jogtanácsos az illető miniszterhez felebbezhet, kihagyatni indít­ványozza az illető miniszterek szavakat, a bizottság azon már elfogadott álláspontjának megfelelően, hogy ne legyen prejudikálva­­ azon kérdésnek, hova történjenek a felebbezések. Gróf Apponyi a jelen törvény keretében nem látja be az eddigi tiszti ügyészi állás itt javasolt fel­­duzzasztásának czélját. Közigazgatási szempontból nem lévén ez szükséges, pénzügyi tekintetben is he­lyesebb a felesleges költségeket elkerülni. Szóló az egész fejezetet átalakíttatni kéri azon irányban, hogy maradjon meg az alispánnak alárendelt eddigi tiszti ügyész. Tibád ezt a szervezetet a jogvédelem szempont­jából igen fontosnak tartja az adminisztrác­ióra nézve. Nem is terveztetik itt nagy apparátus, csak az mon­datván, hogy a jogtanácsos mellé a szükséghez képest egy vagy több tiszti ügyész nevezhető ki. Hogy a közigazgatási bíróság szervezése is igen lényegesen szaporítani fogja a jogtanácsos hatáskörét, az két­ségtelen. A kihágási ügyekkel szemben a szolgabírák által első fokban követett eljárásra nézve is szőlő konstruálandónak vélné a jogtanácsos általi felebbe­­zési jogot, a­mely szempontból a következő új pont felvételét javasolja: »A jogtanácsos joggal bír­ó kötelességében áll a szolgabíró által a hivatalból fenyítendő kihágási ügyekben hozott határozatok ellen, ha az eljárásban magánpanaszló nem szerepel, a törvényesség szem­pontjából az ügyviteli szabályokban körülírt módon felebbezéssel élni.« Holló az állami közigazgatás rendszerében ily jogtanácsosi állás szervezését nem tartja helyesnek, hanem azt óhajtaná, hogy az adminisztrác­ió kereté­ben jogügyi osztály szerveztessék a főügyészszel élén a jogi kérdések ellátására. Szalavszky államtitkár Tibád indítványára meg­jegyzi, hogy nem lenne czélszerű e törvényben oly kérdésekbe bocsátkozni, melyek egyes konkrét törvé­nyekbe, illetőleg rendeletekbe valók. Az indítvány azt vonná maga után, hogy minden kihágási ügyben a szolgabíró ítéletet a jogtanácsossal közöltessenek, a­mi az agendák oly tömegét hárítaná reá, a­melyet a kívánt értelemben ellátni alig lehetne képes. Szóló nem is tartja ezt szükségesnek, igen ritka lévén az oly eset, hogy a fél maga ne felebbezzen, midőn jogát sértettnek tartja s mert azon szempontból is felesleges a kihágási törvény szigorítása, ha netalán túlságosan enyhén ítél a szolgabiró. E szempontból különben maga a miniszteri rendelet is gondoskodik arról, hogy az első fokú ha­tóság megfelelően teljesítse kötelességét. Az egész kihágási ügy egyébiránt újabb törvény- és rendelet­alkotást igényel, melyek úgy erre, mint sok más kér­désre is ki fognak terjeszkedni Gróf Szapáry a megváltoztatandó hatáskörrel inkább megegyezőnek vélné a jogtanácsos elnevezést, de ha a bizottság ragaszkodik a régi czímhez, nem tesz szóló kifogást annak használata ellen. A­mi a hatáskört illeti, kétségkívül igen lénye­ges befolyással lesz reá a közigazgatási bíróság szer­vezése, melynél az előadó fontos szerepe vár a jogta­nácsosra. Jelentékeny feladata lesz az árvaügyeknél is. Mindezeknek az eddigi szűk keretben s alárendelt­ségi állásban alig felelhetne meg, miért is szóló az itt javasolt szervezet elfogadását kéri. A kihágási ügyekre nézve szóló is kívánatosnak tartja, hogy a felvetett kérdést ne döntsék el mellékesen itt a ha­táskörnél. Tisza István a »tiszti főügyész« elnevezés hasz­nálatát pártolja. Tibád indítványát figyelemre mél­tónak tartja ugyan, de maga is osztja azon felfogást, hogy e kérdés csak a kihágási ügyek általános sza­bályozásánál lesz helyesen megoldható. Szederkényi a törvényjavaslatból azt látja, hogy minden megyében lenne külön jogtanácsosi s külön tiszti ügyészi állás szervezendő, a mire pedig a me­gyék egy részében semmi szükség nincs. Azt, hogy a közigazgatási bíráskodásnál a jogtanácsos előadó le­hessen, szóló kizártnak tekinti s már azért is hozzá­járul gróf Apponyi indítványához. Tibád javaslatá­hoz nem járul hozzá, mert az minden járásban tiszti ügyészi állás szervezését követelné meg, a­ki minden kihágási ügyben hozott ítéletnél az állami szempon­tot képviselje. Justh nem tartaná helyesnek, hogy itt melléke­sen elhatároztassék, hogy a közigazgatási bíróságnak tagja lesz a jogtanácsos s ha csak azért szükséges ezen állás kiduzzasztása, szóló helyesebbnek tartaná, hogy a fejezet a régi szubordinált tiszti ügyészi állás visszaállításával átdolgoztassék. Dárday előadó kivihetetlennek tartja Tibád in­dítványát. Tibád megnyugodván a miniszterelnök azon nyilatkozatában, hogy a kérdés annak idején megfon­tolás tárgyát fogja képezni, nem kívánja indítványát szavazás alá kitüzetni. A bizottság mellőzvén gróf Apponyi indítvá­nyát, elhatározza, hogy a jogtanácsos helyett a »tiszti főügyész« elnevezés használtassék.

Next