Pesti Napló, 1891. szeptember (42. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-01 / 239. szám
239. szám. 42. évi folyam. Budapest, 1891. Kedd, szeptember 1. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Az adóvégrehajtás. Fokozott mértékben indult meg az adóvégrehajtás úgy a vidéken, mint a fővárosban. A hátralékokat és a folyó évi adónak esedékes részleteit rendesen így az év vége felé igyekszenek a kincstár közegei az adópénztárakba bejuttatni. Míg az év első két harmadában aránylagos enyheség tapasztalható, annál nagyobb szigorral folyik a zálogolás és az árverelés az évnek vége felé. Ennek a jelenségnek magyarázata nemcsak abban rejlik, hogy a kincstárnak a behajtással megbízott közegei pótolni igyekeznek a megelőző év megfelelő időszakához képest esetleg mutatkozó hiányt, vagy az előírás és a befolyt adóösszeg közti különbözetet, hanem különösen abban is, hogy a mezei munkák ez idő szerinti állásában a gazdaember pénzhez jut, midőn, ha erősen megszorítják, még erején túl is fizet. Nem csekély inger és ösztön rejlik azonban e mellett a kényszer útján történő adóbeszedéssel foglalkozó tisztviselőkre nézve abban, hogy kiváló eredményt felmutató sikeres működésükért a kincstár részéről pénzben kiutalványozott jutalomra tarthatnak számot. És mondhatjuk, hogy ez az utóbbi, egyenesen immorálisnak nevezhető utus az, mely nemcsak lehetővé tette, hanem előidézte azokat a visszaéléseket, melyek nálunk az adóknak kényszerrel való beszedése terén tapasztalhatók, s melyek egész exisztenciákat tesznek tönkre, anélkül, hogy az illető behajtók általában egyébbel törődnének, mint azzal, hogy mentül nagyobb számszerű eredményt érhessenek el. Sajnos, hogy e tekintetben éppen nem korlátozza, vagy ha egy és más irányban korlátozza is, kevéssé feszélyezi azokat az urakat a törvény, mely az adóvégrehajtásokat szabályozza. Kevésbbé a tulajdonképeni exekutorokat értjük, mint inkább azokat, akiknek hatáskörébe a végrehajtásnak elrendelése és azok ellenőrzése tartozik. Készséggel megengedjük, hogy az adófizetés kötelességének érzete nálunk még nem hatotta át annyira az azzal megterhelt közönséget, mint ez kívánatos volna. De mondhatjuk, hogy a kivetett adók behajtásának a nem fizetés folytán előálló kényszere sokkal nagyobb mérvben vezethető vissza az adók nagyságára és rendkívüli súlyára és kivált a közép- és alsó társadalmi osztályokban tapasztalható fokozatos elszegényedésre, mely nem egy esetben a teljes vagyoni romlás alakjában mutatkozik. A legmegdöbbentőbb szimptóma pedig az, hogy az adóvégrehajtás által tönkretett exisztenciáknak száma évről-évre ijesztő mértékben növekedik, ami társadalmi tekintetben tízszeres károkat okoz, mint aminő hasznot képvisel az államra nézve az az adójövedelem, melynek ily után jut birtokába. Nem azt mondjuk mi, hogy az ellen, aki fizetni tud, de fizetni nem akar, vagy akinek minden másra kerül, csak az adóra nem, a kényszerrel történő behajtás ne foganatosíttassák. De azt azután már nem szabad megengedni, ami pedig széltében történik, hogy minél nagyobb behajtási eredmény feltüntetése czéljából nemcsak egy vagyoni exisztenczia, hanem ha nem is állandóan, de legalább jó időre egy tényleg létező adóalap menjen tönkre s ezzel együtt beálljon nemcsak a kincstárra nézve a még kihasználható ily egyes jövedelemforrásnak eldugulása, hanem a társadalomra nézve is egy vagyoni létnek elzüllése annak minden kárhozatos következéseivel. Az e téren jelentkező visszaéléseknek egyik oka mindenesetre az adóvégrehajtásról szóló törvényes szabályokban rejlik. Azt a brutalitást pl., mely az ingók elszállításának szinte korlátlan megengedésében áll, a törvényhozás már kénytelen volt a bírói végrehajtás körében megszüntetni, vagy legalább úgy korlátolni, hogy ez a megszüntetéssel körülbelül egyenlővé lett az eredményben. Azok az utálatos visszaélések, melyeket azelőtt bírói jogsegélylyel a hitelező képes volt megcselekedni, ma már a bírói végrehajtásoknál mondhatni, teljesen eltűntek. De az adóvégrehajtások terén az elszállítás még mindig törvényes jog, melyet a kincstár igénybe vesz és gyakorol, számos esetben harmadik személyeknek, kiknek jogait a kincstárnak nem volna szabad megsértenie, helyrehozhatlan kárával, az e procedura direkt áldozatának pedig a legtöbb esetben könyörtelen tönkretételével. Az ingók elszállítása tisztességes jogfogalmak szerint sohasem szabad, hogy a fizetés kierőszakolására felhasznált eszközként szerepeljen. Tessék a zálogolást és összeírást foganatosítani és az árverést megtartani ott, ahol az ingók léteznek, ha ugyan, mint városokban és nagyobb községekben, azok értékesítése ily módon megtörténhetik. Ám, ha ez, pl. faluhelyeken keresztül nem vihető, vagy egyáltalában oly konkrét körülmények forognak fenn, hogy a lezálogolt ingókban létező zálognak biztonsága az elszállítást megköveteli, ekkor, de csakis ekkor jogosult az elszállítás. Hanem hogy, mint a fővárosban, valóságos rendszert képezzen a végrehajtás folyamában az elszállítással való hivatalos fenyegetés, mely írásban kézbesittetik s megtörténjék azután nem egy esetben maga az ingóknak elszállítása is, tekintet nélkül arra, hogy azok kinek tulajdonát képezik, csak összeírva legyenek s megtörténjék ez tisztán abból a czélból, hogy az illető fizetésre kényszeríttessék, bárhonnan veszi a pénzt , ezt semmiféle czivilizált ország törvényhozása még a magánhitelezőnek sem engedi meg, nem is szólva arról, hogy az így elszállított ingók elárverezésénél rendszerint még az árverésből befolyó összeg sem oly magas, mint a minő a helyszínen történő árverésnél, ahol szomszédok és rokonok könnyebben hozzáférhetnek az árverető végrehajtóhoz s többet adnak, mint az árveréseknek professzionátus s másokat onnan kitúró vevőközönsége a tömeges közárverések alkalmával. Ehhez a proczedurához, melyet elvi szempontból akartunk kvalifikálni az előrebocsátottakban, hozzájárul amint ezt ily rendszer mellett csodálni sem lehet, a végrehajtási eljárás folyamában a bürokratikus könyörtelenségnek oly foka, melyet más magánhitelező, ha még annyira el van keseredve és már a bosszú kezd felkelni lelkében adósa ellen, restellne tanúsítani; de ezt a legtöbb esetben a saját érdekében sem teszi, mert nem akarja pénzét azon az óriási áron elveszíteni, hogy adósát a megélhetés, az ezzel együtt járó kereseti képességnek legelemibb feltételeitől fosztja meg. Nem akarunk az eljárás különböző stádiumaiban tapasztalható szokásszerű ily bürokratikus cselekvésekről tüzetesen szólani; csupán azt említjük meg, hogy ha a belátásnak nagyobb foka nem volna meg azokban az autonóm közegekben, melyek a végrehajtásba befolynak s nem egyszer sikerrel képesek feltartóztatni azt a veszedelmet, mely az adózót, aki időleges pénzzavarban van, az árverés által fenyegeti, s a ki azután tényleg fizet is, az adóvégrehajtás elrendelésével megbizott állami közegek nem egy helyütt már oly károkat vittek volna véghez, melyekért a felelősséget semmiféle lelkiismeretes hivatali organizmus nem vállalhatja el. Az ingert és az ösztönt erre, fájdalom, az emberi természetben rejlő ama rossz tulajdonságok szolgáltatják, melyeket a fiskális állami adminisztráció, az adóvégrehajtások terén is, nem átall felkelteni és jutalompénz kilátásba helyezése által erkölcstelenül a maga szolgálatába hajtani. Addig, míg ez a rendszer fennáll, nem szabad csodálkozni azon, ha nem az a tekintet fog irányadó lenni — elismerés a derék kivételeknek — az adóvégrehajtás terén, hogy a kincstár érdeke az adózók exisztenciájával lehetőleg összhangba hozassák, hanem az, hogy be kell hajtani az adót, vagy annak egy részét minden áron, akár teljes tönkretételével az áldozatnak; ha ma elárverezték az egyik szerencsétlennek összes ingéit, vagy ingatlanát holnap, ha valahol megtudta húzni néhány rongyos bútor között magát, újra rá kell rontani és nyomban elvenni mindenét s elkergetni igy a koldusbotig, folytonosan üldözve őt, hogy magához térni se tudjon a csapás után. Ezt a tevékenységet ezután, melylyel megengedjük, a legkétségbeesettebb viszonyok között is lehet nagy eredményeket elérni, hivatalos után pénzbeli jutalmakban részesítik, ami, mint elv és rendszer, csakugyan nem méltó máshoz, mint a nálunk gyakorlatban levő fiskalizmusnak egy szomorú múltból hagyományként ránk származott felfogásához: pénzbeli eredményt érni el, ha kell, minden áron, sőt jutalmakat helyezni kilátásba, kevés lelkiismerettel nem gondolva meg azt, hogy e jutalom magában véve mesterségesen áldozatul jelöli ki az adófizető polgárt annak a közegnek szemében, aki arra, hogy áldozatot lásson benne, ez által egyenesen buzdíttatik. Tisztelet azoknak, akiknek lelkét nem képes megmételyezni ez a fiskális rendszer, mely eredetében már arra számít, hogy a hivatali közegekben az ember legsötétebb tulajdonságait keltse fel. De valóban nem tartjuk megengedhetőnek, hogy hivatali kötelességek teljesítéséért ily jutalmak adásának rendszere álljon fel, mely mindenütt még, ahol alkalmazták, kisebb, vagy nagyobb körben, de megteremtette az erkölcsi érzésnek fokozatos devalváczióját, melynek kitenni, még ha távoli veszélyként is jelentkezik, semmiféle hivatalos testületet nem szabad. Ismételjük: ám tessék könyörtelenül behajtani az adót azon, aki fizetni tud, de nem akar. Hanem az a módja az adóvégrehajtásnak, mely nálunk egyes vidékeken gyakorlatban van, ahol exisztenciáknak vagyoni tönkretételével jár — jogosult behajtásnak egyáltalában nem tekinthető. És azt hiszszük,nem ártott ennek a kérdésnek felvetése és megvilágítása éppen most, midőn annak megszivlelésére kedvező alkalom kínálkozik. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. L i (t é r c z e k. A sors kezdetben úgy akarta már, Hogy az egymásé ne legyünk, Csak tűrt vendég valék e házba', Megyek tovább porát lerázva . . . Isten veled, isten velünk. Szárnyát a költő visszanyerte ím, Bolyghat megint útján a bolygó, Most látom, hogy sohsem szerettünk, Igézet rabjaivá lettünk, Míg jött a perez, varázslat-oldó. S kérdem magamtól: Én valék-e, én, A ki nyomodba járt vakon ? Mi volt ez ? őrület ? rögeszme ? Erdő virágát ott keresve A lármás, szennyes utakon ? Öntudatom’ mi szédíthette el ? Mitől szunnyadt el ész, ítélet ? Magam felett hogy nem nevettem, A midőn lelkedért epedtem ? Holott te benned nincsen lélek. S belőled hogy nem tört ki a kaczaj, Hallgatva esdeklésimet ? Mitől eredt a nagy komolyság, A melylyel nézni tudtad folyvást Mulattató bús szívemet? — S kérdéseimre választ nem lelek S döbbenve nézem önön lelkem’, S félelmetes rejtelmességben Szemem előtt áll önön lényem: Ismerős s mégis ismeretlen. Azt hittem, hogy szivemben nincs titok, Hogy átkutattam rejtőkét S most látom, mélyiben szunnyadnak Az öntudatlan nagy hatalmak S ott lent áthatlan a sötét. Homályos vágyak ott lappanganak, És az sok ösztön, édes érzet, Az agyba száll száz álom, tévely, Gyönyörtől elszunnyad a kétely S vesztünkbe csalnak a lidérczek. De jő egy pereznyi tiszta öntudat, A hajnal hűvös szele kél, S fényes napsugaradtul, elme, Szétrebben a vak éjnek serge, Lidércz, kobold-had, denevér. Palágyi Lajos. Vilkosbilvá i. Nem én rontottam meg az időt, mert annyit mérgelődtem rajta, hogy rá sem értem ásítozni miatta. Fiatal poétáinkat sem lehet a rossz idő miatt felelősségre vonni, mert az idén elismerésre méltó buzgalommal tartózkodtak a »viruló tavasz« és a »forró nyár« megéneklésétől. Pedig valóban, költő alig találhat könnyebben valami megénekelni valót a »viruló tavasznál.« (Bocsássák meg, hogy már másodszor használom ezt a kifejezést, de nekem nagyon tetszik. Valószínűleg valamelyik klasszikus írónk használta először.) Itt is már róla minden írástudó ember legalább egy négy szakaszos lírai költeményt. Mivel pedig az emberek között az Írás mesterséghez nem értők, (1. Keleti statisztikáját) és a lírai versek között a nyolcz strófásak vannak túlsúlyban, világos, hogy az Íráshoz nem értők mindjárt nyolcz szakaszos verset írtak az évszakokról. Egy szóval, a tavasznak, a nyárnak, az ősznek, a télnek, s az ezek közé eső többi évszakoknak, mint pl. »augusztusi hó«, — »korai virágzás« — »lepkék februárban«, tavaszelő és nyárutó, mindezeknek a megénekelése nemcsak általános jog, hanem általános szükséglet is, akár csak egy vasúti katasztrófa, vagy pedig egy kirándulás Rákosfalvára. Már kimondtam egymás mellett a két nagy horderejű szót: vasúti katasztrófa és Rákosfalva. Scripta manent, az írás megmarad. Nem másíthatom többé meg. De hibámat enyhítse őszinte bánatom és a nyíltság, melylyel könnyelműségemet bevallom. Nem. Rákosfalván sohasem fog vasúti szerencsétlenség történni. Sem magában Rákosfalván, sem ezen az egész első rendű vasúti vonalon, amely oda vezet, sem pedig a közbeeső állomásokon. Nézzük csak az utolsó két nagy vasúti szerencsétlenség okait. Az állomásfönökök nem értesítették idejében a szomszéd állomásfönököt, a vonatvezető nem látta a vészjelet, az őr nem adta a vészjelet, a hátul jövő gyorsvonat rámászott az elöl álló különvonatra stb. stb. Ebből majdnem mathematikai pontossággal (lásd a rákoscsabai katasztrófát is) fel lehet állítani a következő szabályt: »Egy számbavehető vasúti szerencsétlenség főkellékei a következők: a közbeeső állomásfőnökök, vasúti őrök, jelek, egy különvonat és egy gyorsvonat.« S hogy a legszükségesebbet el ne feledjük : egy pályaudvar is, ahol a szerencsétlenség megtörténjék. Mindemez első rangú kellékek közül a budapest-czinkotai vasút budapest-rákosfalvai vonnala egyetlenegygyel sem bír. — Van ugyan Budapest és Rákosfalva közt 5 közbeeső állomás, de sem pályaudvar, sem indóház nincsen. Tehát természetes, hogy állomásfőnök sincs. Ha pedig nincsen állomásfőnök, akkor nem áll szolgálatára ör sem, ha pedig vasúti ör nincs, akkor vészjel sincs. Ahol, pedig nincs vészjel, ott veszedelem sem lehet. És végre, hiányzik a gyorsvonat is, meg a különvonat is. Olvasóim közül bizonynyal sokan azt hiszik, hogy bölcsen cselekesznek, ha azt vetik ellen, hogy a vonat kisikolhatik. Szó sincs róla. Nyugodtan, meggondolva halad tovább, a közmondás arany szavai szerint: »Lassan járj, tovább érsz.« Természetes, hogy egy vasút, amely a személyes biztonságnak ily sokféle garanciáit nyújtja, mindig túl van tömve az utasok sokasága által. Rákosfalva ugyan azzal kérkedik, hogy a vasút neki köszönheti túltömött kocsijait, mert az utasoknak kilenc tizedrésze Rákosfalván száll ki, ezzel szemben azonban a vasút azt állítja, hogy Rákosfalva neki köszönheti jó hírnevét és látogatóit, mert ő viszi oda a látogatókat. Hogy a kettő közül melyiknek van igaza, azt érett megfontolás után nem lehet könynyen eldönteni. Mert tény ugyan, hogy a vasutat Rákosfalva kedvéért építették, de viszont az is tény, hogy Rákosfalva csak akkor kezdett épülni, mikor a vasút már megvolt. Legjobban teszünk, ha ennek a vitás kérdésnek eldöntését egy későbbi korra bízzuk s ha egyelőre Rákosfalván kiszállunk a vonatról és megnézzük Rákosfalvát, Baedeckert, mert csak hiányosan foglalkozik Rákosfalvával, nem ajánlok. A legelső, a mi szemünkbe ötlik, az Rákosfalvának szerencsés fekvése. Bírja mindazokat a kellékeket, melyekre egy leendő világvárosnak szüksége van. Ezek közül első sorban áll a rossz ivóvíz. Ellenben e tekintetben csak Páris múlja felül. Ellenben sokkal kedvezőbbek Párisénál a terjeszkedhetési viszonyai. Míg Párist a várfalak s azokon túl a hegyek továbbterjedésében akadályozzák, addig Rákosfalva egy óriási síkságon fekszik, melyet kelet felé a bihari hegyek, délre pedig a déli Duna határolnak. Ezek az akadályok is azonban csak látszólagosak, mert míg Rákosfalva a bihari hegyekig fog terjedni, addig mindenesetre a technika is fog annyira haladni, hogy azokat a hegyeket néhány napi munkával el lehessen helyükből távolítani. Sőt ha meghagyják, akkor sem lesz nagy baj. Párisban is meghagyták a Montmartret, a Sainte-Genovèvet, sőt utóbbira még a Pantheont is felépítették, hogy még magasabb legyen. A hegy is, meg a Pantheon is. Azonban fordítsuk el szemünket Rákosfalva jövő nagyságának csak problematikus határától, a bihari hegyektől és tekintsük az ország káposzta- , termelői metropolisának jelenét. " Rákosfalva jelene sokban hasonlít Lon-don, Páris, Berlin, Bécs sőt Peking, Róma és Jeruzsálem keletkezésének első korszakához. Tudniillik kevés számú lakossága van. Egészben véve csak másfél utczája van. Ezek közül az egyikben, az egészben, három ház és huszonhat üres telek van. Ezek a telkek, mint egy nagy tekintélyű műépítészünktől hallottam, mind alkalmasak arra, hogy akár egy hat emeletes palotát is rá lehessen építeni, a legtisztább góth ízlésben. Az utcza mindkét oldalán széles, mély árok fut végig. Megkérdeztem a rákosfalvi szépítő egyletnek elnökét, Huzó András útkaparót, (egyúttal községi utczaseprő), hogy mi czélból ásták az árkokat. Azt a fölvilágosítást adta, hogy mert Rákosfalván éjjel nem ég a gáz (nota bene: nappal sem) az árkok helyettesítik a helyjelzőket. Ha valaki a sötétben el találna tévedni, mihelyt beleesik az árokba, rögtön megtudja, hogy hol van. Mindenesetre vigyáznia kell, hogy a nyakát ki ne törje, mert ez esetben az árok daczára sem tudja meg, hogy hol van. A másik, a fél utcza, a városnak főutczája, ésamennyi utczái között a legnépesebb. Csak egy oldala van, a nyugati, a keleti oldala szabad s innét gyönyörű kilátás nyílik a kukoriczaföldekre, a kőbányai gyárak kéményeire, egy-egy stilszerü csőszkunyhóra és a távoli bihari hegyek felé. Ezen utczában állva némi képzelő tehetséggel könynyen Londonba képzelhetjük magunkat, úgy, mint London utczáin, ezen az utczán át is vasutak visznek. Mégpedig négy irányba. Az egyik a budapesti központi indóház mögé, a másik a budapesti nyugati pályaudvarba, a harmadik Czinkotára, a negyedik Kőbányára visz. Ebben az egyetlen fél utczában három vasúti megállóhely van. Ennyi London egyetlen utczájában sincs, pedig csak fél utcza. Ha egész utcza volna, minden esetre hat megállóhely volna benne. Ebben a fél utczában 14 ház és 16 üres telek van. A 14 ház közül ötben korcsma, háromban kávéház, hatban pedig restauráczió van. Van ezenkívül egy kis fabódé is, melyben a vasúti állomásfőnök ütötte fel székhelyét. Van továbbá telefonállomás és magyar királyi államcsendőrség is. Csupa olyan dolgok, melyekkel a mai világvárosok keletkezésük idejében nem bírtak s igy Rákosfalva által túlszárnyaltatok. Julius Caesar egyetlen szóval sem említi »De bello gallico« czimü alapos német tudósok szerint Klauzevitz kaptafájára készült művében, hogy Rómában, Párisban, Londonban telefont látott volna, vagy hogy a Rubiconon a római magyar királyi államrendőrség a koczkákkal űzött hazárdjáték miatt el akarta volna fogni. Azonban meglehet az is, hogy Caesar csak kérkedett a koczkajátékkal, mert tényleg mikor átkelt P. T.nVm»m»rvr* —J-j-Rákosfalva, mint tudjuk, a rákosfalviaknak legelőkelőbb nyaraló helye, és tényleg a legkitűnőbb nyaralóhelyek egyike. Nyaralni annyit tesz, mint a nyárba, a napba menni. Azt pedig az ember Rákosfalván oly bő mértékben találhatja, mint sehol másutt a világon, legfeljebb még a délibábos Hortobágyon. A ragyogó napnak egyik legszerencsésebb kegyencze. Hasadó hajnaltól szakadó éjjelig ide szórja le legforróbb sugarait. Ha tárczám bevezető soraiban panaszkodtan a rossz idő miatt, azért tettem, hogy itt kijelentsem, hogy Rákosfalván soha sincsen rossz idő. Mindig csak forró nap. Egyetlen fa sem látható, mely árnyékával meglopja az embert az éltető sugaraktól. A földet pedig a szent Rákos-mező térdig érő homokja fedi. Szent ez a homok, világverő őseinknek lábnyomait takarja el. Lelkünk visszaszáll a múltba, a nagy ősökhöz, akikhez mérve, mi csak oly törpék vagyunk. Szabad tüdővel szitták itt magukba a tüzes ménjeik patkóitól felrugdosott port, mi pedig már orrunkat fogjuk be, ha két hajcsár egy jámbor ökör csordát hajt el előttünk a budapesti marhavásárba, nehogy a felzavart portenger gyenge tüdőnkbe jusson. Sőt oly kevés kegyelettel vagyunk őseink lábnyomai iránt, hogy az út felét kemény kövekkel kikövezték s még jobban eltakarták a nagy lábnyomokat. Rákosfalva vasárnap és ünnepnapok délutánján nyújtja a legmozgalmasb képet. Budapestről ilyenkor ezreket és ezreket szállít ki a vasút, a frakker, a kerékpár és a saját lábuk. A rákosfalviak is abbahagyják a káposzta öntözését, elhagyják a földeiket s bejönnek metropolisukba. S mialatt büszke önérzettel nézik a budapesti vendégeket, egy vágyódó pillantást vetnek a bihari hegyek felé. Azután betérnek valamelyik korcsmába, tánczolni. A budapestiek, ha csak nem azért jöttek ki, hogy ők is tánczoljanak, a közeli sűrü erdő mögött elterülő rétre sietnek hogy a Budapesten ismeretlen forró napban gyönyörködhessenek. Néhány szentimentális »bakfishh« szeretné ugyan az árnyas erdő mély ölében, hűvös bokor aljában, ábrándos fürtöcskéinek hullámzó fonatait az illatozó pázsitra hajtani, de ez merő lehetetlenség. Az erdő tövig illatos mocsárban áll. Ellenben, ha a nap leszállni készül, gyönyörű hangversenyt rendez számára a természet. A mocsárból millió és millió szúnyog emelkedik fel, mélabús, szívszaggató dalt zengve. S minél közelebb hallja a dalt, annál égetőbb fájdalmat érez. Legégetőbbet akkor, ha a természet e szabad dalnoka forró csókot nyom szűziesen piruló arczára. Rákosfalváról eltávozva, még napok múltával is csak fájdalommal fog rá visszaemlékezni. Ugyanily fájó benyomásokkal búcsúzom el én is a nagy jövő elé siető Rákosfalvától. Budapest, augusztus 81. A Jellasics-ezred. A »Nemzet« s a »Pester Lloyd« esti lapjai ma a következő egyforma szövegű táviratot közlik Zágrábból: A gróf Jellasics nevét viselő gyalogezred egész tisztikara Samoborból, hol gyakorlatait tartotta, a novidvori kastélyhoz kirándult s az ezred nevében fehér-zöld szalagos diszes koszorút helyezett gróf Jellasics József egykori horvát bánnak s az ezred tulajdonosának sirjára. Ez alkalommal Ivanossieh ezredes beszédet tartott, melyben az elhunytnak a császár és a trón iránt tanúsított érdemeit méltatta. A »Pester Lloyd« e távirathoz a következő kommentárt fűzi : Hát csakugyan nem érnek nálunk véget a katonai affairek ? Még nincs felderítve az cselávügy és nem szakadt vége, és máris a Jellasics-ezred egy újabb aktusáról érkezik jelentés, mely a Janszky-esettel való végzetes hasonlatosságánál fogva nagyon is alkalmas arra, hogy a kedélyeket itt kínos izgalomba hozza. A nevezett ezred egész tisztikara a tegnapi napot Jelasics bán sírjánál tüntetésre használta fel, zöld-fehér szalagú koszorút tett le és az ezred parancsnoka beszédet mondott, melyben dicsérte Jellasics érdemeit »a császár és trón körül«. Örömmel látnák, ha elir koholtnak bizonyulna, sajnos azonban, nincs okunk arra, hogy annak megbízhatóságában kételkedjünk és ha lehetségesnek tartjuk is, hogy az esemény autentikus leírása azt enyhébb világosságban fogja feltüntetni, még ily feltevés mellett is csak mélyen lehangoló benyomást kelthet. — Mi indította tisztikarát éppen annak az ezrednek, mely az utóbbi időben oly kellemetlen szóbeszédre adott okot, oly manifesztáczióra, melyről az analóg Janszky-eset után tudni kellett, mint fogadják azt Magyarország politikai köreiben? Tévedés-e ez, vagy kihívás? Hivatkozzék bár a tisztikar arra, hogy csak emlékét tisztelte meg annak, a férfiúnak, kinek nevét viseli és hogy minden politikai és nemzeti tendencziától menten csak kötelességének akart eleget tenni; de vájjon, tekintve a még függőben levő fiumei affairet, szabad volt-e újabb félreértésekre alkalmat nyújtani ? Vájjon szabad volt-e akár a kegyelet lerovása iránti hálát is többre becsülni, mint a magyar nemzet jogos érzékenysége iránti tekintett, és vájjon egyáltalában szabad volt-e alkalmat teremteni, mely által a múlt sötét emlékei ismét felidéztetnek és a szenvedélyek lángra gyúlnak ? Ily eseményekkel szemben lehetne-e csodálni, ha a magyar nép és a hadsereg közti benső egyetértés ellenei megerősödnek és a hadsereg mai szervezetének barátai elvesztenék bátorságukat és erélyüket a szeparatisztikus törekvések legyőzésére. Az ezreddel magával e fölött vitatkozni nem igen vezetne eredményre , de feltolul a kérdés, mint gondolkodnak ez ügyben a hadsereg vezető körei és mit képzeljen az ember a hadsereg szelleméről és fegyelméről, ha az ilyen események az irányadó körök intenczióival ellentétben állanak. Nem bírjuk feltételezni, hogy a hadsereg vezető körei egyetértenének bármely oly eljárással, mely azt a látszatot kelthetné, mintha a politikai és nemzeti ellentétek a hadseregbe is behatoltak volna, mintha a mi közös hadseregünkben egyáltalában lennének politizáló tisztek, vagy mintha jogosultak lennének a panaszok, melyek országgyűlésünkön a hadsereg szelleméről oly gyakran elhangzanak. De ha e feltevés lehetetlen, mire véljük, hogy az ily események mégis megtörténhetnek? Nem lehet oly könnyen elsiklani ez ellenmondás felett. Az események csodálatraméltó találkozása, hogy az eset éppen abban az időben történik, amidőn a hadügyminisztériumból propagandát csinálnak a hadügyi kiadások jelentékeny emelése érdekében; ily jelenségekkel szemben meglesz-e majd az eltökéltség, hogy a törvényhozás és a nép áldozatkészségére appelláljanak? És mily kedvező időt választottak az ilyféle tüntetésekre már a külügyi helyzetre való tekintettel is.