Pesti Napló esti kiadás, 1891. december (42. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-04 / 333. szám

Budapest, 1801Péntek, deczember 4. 333 szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) i mm iimiwmiiiw mmmmurrrrt m Budapest, deczember 4. Ábrányi indítványa s a bécsi sajtó. A bécsi lapok ma érkezett számaikban még mindig Ábrányi Kornél ismert indítványával és vele kapcsolatban a magyar delegáczióban tegnapelőtt történtekkel foglalkoznak. A »N. Fr. Presse« irja: így üldözte a tévedé­sek balvégzete a delegácziókat s az ülésszak utolsó pillanatáig sem maradtak menten tőle. Avagy nem félreértésre volna-e visszavezethető, hogy még teg­nap, a tizenkettedik órában, midőn már majdnem az egész parlamenti munka be volt fejezve, a magyar delegáczió a hadügyminiszter ellen egy bizonyos ellenzéki tüntetést vitt véghez, a­meny­nyiben elfogadta Ábrányi indítványát, hogy a hadügyminisztérium privát emberektől magyar nyelvű­ beadványokat ne csak elfogadjon, de azokra magyarul is válaszoljon? Az egész vita lefolyása bizonyította, hogy a magyar delegáczió tisztában volt vele, hogy Ábrányi indítványa ugyanabból a fából van faragva, mint Beöthy meg­takarítási indítványai s hogy csak azért nyuj­­tatott be, hogy az ellenzék magát észrevehe­tővé tegye s szemben a választásokkal gróf Apponyi frissen keresztelt nemzeti pártjának han­gulatot csináljon. A magyar állami nyelv védel­me szempontjából az indítvány fölösleges, mert a magyar honvédelmi minisztérium, mely a magyar hatóságok és a közös hadügyminisztérium között való érintkezésben a természetes közvetítőt képe­zi, elegendő biztosítékot nyújt arra nézve, hogy a magyar államnyelven csorba nem eshetik. Azonfe­lül a hadügyminiszter képviselője kijelentette,hogy a közös hadügyminisztérium prakszisa a magyar beadványok elfogadásának és elintézésének útjá­ba úgy sem gördít akadályokat. E kijelentés any­­nyira kielégítőnek hangzott, hogy Ábrányi maga is már azon a ponton volt, hogy indítványát visszaveszi. De a további kijelentés, hogy a közös hadügyminisztériumnak a magyar hatóságokkal való érintkezésében, ez a levelezést magyarul, az pedig szolgálati nyelvén, németül, folytatja, ele­gendő volt arra, hogy nemcsak Ábrányi, de az egész delegáczió hangulata megváltozzék s az in­dítvány elfogadtatott. Alig tehető fel, hogy a de­legáczió tudatában lett volna határozata hordere­­jének. Ha a delegáczió ragaszkodni fog hozzá, ez nem nagyobbítaná ugyan azt a területet, melyre a magyar államnyelv kiterjedne, de a hadsereg nyelvének egységén érzékeny csorbát ütne. Ha a hadügyminisztérium bele­megy abba, hogy a magyar kedvéért enged a német szolgálati nyelv általános érvényéből, akkor nincs azon helyzetben, hogy ezt a cseh, lengyel s szlovén nyelvre vonat­kozólag megtagadja — sőt azt sem lehet belátni, hogy mért ne álljon ez engedmény a horvát, ro­mán és tót nyelvre vonatkozólag is. Czélja volt-e a magyar delegácziónak a poliglott szétszakado­­zottságot arra a központi helyre is átvinni, hol merev egységre van szükség mindenek előtt? S ha ez nem volt czélja, helyesen bízta-e arra a nemzeti felhevülés, vagy a félelem, hogy az el­lenzéknek a választások előtt előnyt engedjen, m­ily végzetes határozatot hozni? A magyar delegá­czió becsületére való tekintettel föl kell tételezni, hogy itt is félreértés forog fenn s hogy, mint min­den más félreértés, felvilágosítást fog nyerni és mellőztetni fog. De ez utolsó esemény, mely ered­ményezte, hogy a félreértések ülésszakából Ábrá­nyi határozati javaslata maradt vissza kézzel fog­ható hagyaték gyanánt — eléggé bizonyítja, mennyire ideje volt már, hogy a függöny le­hulljon. Az olasz képviselőház, mint távirataink jelen­tették, tegnap többszöri elhalasztás után végre megkezdte az egyházpolitikai interpellácziók tár­gyalását. A ház megnyitása után ugyanis az inter­pellácziók egész tömege intéztetett a kormányhoz; némelyek az ismert pantheoni eseményekre, mások­­ a legkülönbözőbb dolgokra vonatkoztak s csak­­ részben állanak kapcsolatban a római kérdéssel-Közvetlenül érdekel bennünket is az, mely Kál­­noky gróf legutóbbi delegaczionális nyilatkoza­taira vonatkozik, melyekkel az olasz szélsők ször­nyű zajt csaptak. Tegnap is az egész vita folyamán az a kérdés állt előtérben s egyedül Cavallotti, az is­mert irredentista két órán át bizonyítgatta, minő szörnyű sérelmet ejtett Ausztria-Magyarország kül­ügyminisztere szövetségesén Olaszországon s meny­nyire korrektebb állást foglal el ez ügyben a fran­­czia kabinet. E fejtegetések tendencziózus volta sokkal szembetűnőbb, semhogy magának az olasz képviselőház józanabb részének visszatetszését fel ne keltötte volna. Cavallotti úr a tegnapi napot csakugyan nem számíthatja diadalai közé; untatta a házat, mely csak türelmetlenül hallgatta végig. A­mi a dolog velejét illeti, a félreértés, melyet a Kálnoky gróf beszédéről Rómába érkezett első távirat hibás szövegezése keltett, már teljesen föl van derítve. Rudini ur Bécsből, mint előre volt lát­ható, a legkielégitőbb felvilágosításokat kapta s be fogja mutatni a háznak Kálnoky beszédének hiteles szövegét, mely­ nem csak olyat nem tartalmaz, mi Olaszországra sérelmes lehet, hanem ellenkezőleg minden részében csak megnyugtató hatású lehet az olaszokra. Ezt Rudini ur egyenesen ki fogja monda­ni s igy az inczidens bizonyára minden irányban kielégítő megoldást fog nyerni. A vita egyébiránt ma és holnap is el fog tartani s teljes három napot vesz igénybe. Hogy Rudini ma vagy holnap be­szél, azt a táviratok nem említik. De azt bizonyos­nak mondják, hogy a Kálnoky-inczidens teljesen kielégítő módon végleges elintézést nyert. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA A­STRA. Regény egy kötetben. (25) írták: Carmen Sylva és Mite Kremnitz. Fordította: Harmath Lujza. Sander látta nagybátyám óhaját és a fé­lelem, hogy én beleegyezném, űzte hozzánk éj­szaka, midőn télire anyámhoz mentem vissza. Midőn belépett, éreztem, hogy nekijönnie kellett és az én sorsom kezei közt fekszik. Még most is átér­­zem e pillanatot. Nem voltam felindulva, de a­mint rátekintettem, minden világos lett előttem, hogy egymáshoz tartozunk s hogy a szerelem ha­talma volt, mi minket összekötött. S pedig a négy hét alatt egyetlen szót sem szólott szerelemről, midőn eltávozott, jött azon tudatra, hogy nálam nélkül nem tud élni. Ő volt a forrón szerető, én a csöndes, mosolygó éjszaki nő , és most? Elfeledte mindezt, vagy azt hiszi, a múlt nem kötelező ? Nem volt-e akkor igaz, vagy megválto­zott ? De ennyire ember nem változhat meg ? Épp úgy összefűzött az ész, mint a szenve­dély. Nemcsak azért kellett egymáséi lennünk, mert külső megjelenésem tetszett neki, mert dús szőke hajamat szívesen simogatta, mert termetem körvonalai szoborszerűnek tetszettek, ah! mennyi isteni alakhoz hasonlított! — hanem mert szivem az övének volt kiegészítő része s szellemem fényét emelte övének. S mégis tévedés lenne ? Akkor az egész világ őrültség s én bűnös vagyok, hogy éle­tet adtam gyermekeknek, hogy ez őrültek házát szaporítsam. Mi van e földön ? A kötelesség ? S nem tettem-e meg kötelességem ? Kötelességem lenne-e az is, hogy gyermekeimmel együtt eltűn­jek ? Ah, meghalni, talán könnyebb lenne, mint az élet! A­mint ma Morosch­falváról visszatért San­der, én a zongoránál ültem. Halkan énekeltem egy dalt, melyet Astra gyakran énekelt s ez zavarta őt. Hogy miről vettem észre s hogy ő is megértet­te, nem tudom, de felálltam a zongorától és soha sem érintem többé. Arczkifejezése megérttette ve­lem, hogy kellemetlen rá nézve, hogy más hangot halljon. Az Astráé igaz szebb, üdébb, de daczára, hogy nekem is annyi kellemes órát szerzett, sirni voltam kénytelen. Nem tudok magamon segíteni, nem tudom megmenteni magamat, őt is segítségül kell hív­nom. De ha elbeszélné Astrának! Nem­­ ez bor­zasztó lenne s én nem tudnám elviselni! A karácsony közeledik. A két fiú épen el­hozta czéduláját s titokban kulcsos kosaramba he­­­lyezték. Az én szerény kis Mikim egy élő bárány­kát kíván ! Nem, ezt nem teljesíthetem, ez sok al­kalmatlanságot okoz, hanem rendelek egyet Bécs­­ből mely fut és bőg. Nem is kérdem meg Sandert, mert kényeztetésnek nevezné. Mióta a múlt tava­szon félt felülni a lóra s ijedtében szinte görcsöket kapott amint erővel rátette — gyávának tartja. S én tudom, hogy phisikai és nem jellem gyöngeség volt a mi vissza tartotta. De azóta mindig össze­rezzen, ha egy hangos szót hall atyjától s egész ügyetlen jelenlétében. Én megteszek mindent, de félek, hogy a gyermek egész ideges lesz. Sander nem is veszi észre, hogy a Miki miként tér ki ut­­jából, de én fájdalommal látom s még jobban von­zódom h­ozzá. A következmény belőle, hogy Sander azt hiszi előnyben részesíteni s ha szeszélye úgy hozza magával, hogy a gyermekekkel foglalkozzék, kétszeresen szigorú Mikihez. Szerencsére ritkán áll elé e szeszély.* Burda, deczember 14. 1877. Meggondolatlanul, oktalanul és szenvedély­től vezetve cselekedtem, midőn Sanderhez azzal az elrejtett reménynyel közeledtem, hogy mindaz, mi annyi szenvedést okozott nekem, túlzás, és ime elhangzottak a szavak, melyeknek nem lett volna szabad elhagyni ajkait. De végül mégis jobb így! Az én nyílt természetem oly ellenállhatlanul vont az igazság felé, hogy kénytelen voltam engedel­meskedni. Azelőtt sem volt jobb. Sander a pamlagon feküdt és olvasott, éppen Morosch­falváról tért haza, anélkül, hogy átadta volna Astra üdvözletét vagy hogylétéről tudósí­tana. Amint látta, hogy széket gördítek melléje, nem tette le kezéből a könyvet. Én azonban el­voltam határozva, hogy akarja vagy nem, beszé­lek vele. »Nemde Sander, én nemcsak nőd, hanem nővéred és barátnéd is vagyok ? Türelmetlenül húzta össze szemöldökeit. »Mi ez megint ?« felelt, mialatt betette köny­vét és hidegen tekintett reám. »És azért elmondhatod azt is, amit felesé­gednek nem mondanál el.« »Bocsáss meg, e szavak igen komplikáltak; nagyon fáradt vagyok s azért kérnélek, hogy rö­viden mondd el a mi oly fontosnak látszik előtted.« »Oh, Sander! szóltam és fájdalomkönnyek gyűltek szemeimbe. »Nem érzesz könyörületet fe­leséged iránt?« »Nem tudnám miért ? Neki nagyon jó dolga van, sőt meg van az az öröme, hogy kínozhat, mig én nyugtot engedek neki.« »És azt hiszed, e nyugalmas megadás nem kinzóbb-e, mint az úgynevezett kin?« »Azt hiszem, nem. Mindenesetre szeretném, hogy egyszer megpróbáltad volna! Engedd meg, hogy egyetlenegy hónapig nyugalomban lehessek, ez minden, a­mit kérek tőled! Ne furakodj min­dig hozzám, engedd, hogy most már úgy maradjak, ahogy vagyok.« »Hogy vagy tulajdonképen ? Már nagyon sok változáson láttalak átmenni ?« »Először is ártatlan ember vagyok, ki érde­­metlen e sok gyanúsításra.« »Hát nem látod, hogy e bizalmatlanság en­gem tesz legfőkép tönkre ?« »Nem, nem látom, mert azon esetben leszok­nál róla, hanem azt látom, hogy én tönkre megyek általa !« »Sander! Sander!« »Te igen nagy jelentőséget tulajdonítasz ma­gadnak, Margit, te csak magadra gondolsz és foly­ton a köztünk fennálló viszonyon tépelődsz. Ez egészen élvezhetetlenné tett. Tedd ezt már egyszer félre és foglalkozz a való élettel; tanítsd gyerme­keidet, gondolj többet a gazdasszonysággal s ez majd elűzi a szentimentalizmust fejedből. Ez a jó­indulatú tanácsom számodra.« Ezzel elfordult, felvette könyvét s úgy tett mintha keresné az elhagyott helyet. »Tehát a nagy szenvedély vége az, hogy egy szikrányit sem szeretsz többé ?« susogtam halkan. Oh, csak ezt ne mondtam volna, ez oly megalázó volt, de oly gyöngének, elhagyatottnak, megsem­­misültnek éreztem magamat, hogy egészen elfe­ledtem női méltóságom. Miért óhajtottam azt a szót ajkáról hallani, mely minden tetteiben oly világosan nyilvánult? Hirtelen felült s mérgesen szólt. Nem foghatom fel, hogy nincs benned sem­mi tapintat! Mindig ez a döre jajgatás szerel­memért ! Tehát nem, egy szikrányit sem szeretlek, látásod idegeimet támadja meg! Valamivel szeli­­debben folytatta — talán önmaga előtt szégyelte ? — Miért ingerelsz, hogy ily dolgokat mondjak? Te magad is tudod, hogy a mi korunkban és annyi évi együttlét után jobbat tudhatunk egymással be­szélni. Az úgynevezett szerelem a házasságban nem számít.« »Oh, Sander mily másként beszéltél csak rö­viddel azelőtt is ! Kinek higgjek, mostani vagy az­­lőtti énednek ?« »A melyiknek akarsz!« felelte, mialatt az ajtó felé tartott. »Egy asszony, kinek mindent szóval kell elmondani, nem is nő, legalább az én számomra nem.« E szavak után éppen fel akarta nyitni az ajtót, de hirtelen hozzá lépve, visszavontam a szobába. Most már nem voltak könnyek szemeim­ben, hanem a legborzasztóbb önmegerőltetéssel néztem reá. »Csupán egy szót még, Sander, egyetlen egyet, hogy lássam nem menthetem-e meg bár múltamat. Őszinte voltál-e akkor, midőn szerelemről beszél­tél hozzám, vagy akkor is hazudtál ?« »Mindig hazudtam,« felelte és ördögi mosoly játszott ajkai körül, »kezdettől fogva mindig ha­zudtam, te bolond!« A­hogy e szavakat hallatta, elengedtem kar­jait, melyet eddig mintegy félig öntudatlanul szo­rítottam és ő távozott erősen becsapva az ajtót maga után. Nehány perczig­ mozdulatlanul álltam helye­men. »Mindig hazudtam!« Felbirja-e ezt valaki fogni e földön, hogy mily megsemmisítő értelme van e két szónak! Hazudott, midőn megcsókolt , az állatig alacsonyított le! Önmagamtól megundo­rodtam ! Gyűlölettel vagy közöny­nyel szivében, a legforróbb szerelmi szavakat susogta fülembe, me­lyek talán másnak voltak szánva. Oh istenem, mi­vel mentsem meg magamat a gyalázattól? A múltra is rá van nyomva, tehát kitörölhetetlen, ajkamat nem tudom megtisztítani többé a bűnös érintéstől, ha megölöm is magam, nincs többé me­nekvés, megtörtént, — volt! És én tovább éljek, mert gyermekeim vannak? Szégyenlem magam érettük, hazugság valamennyi, mint egész házas életem, a bűn bélyegét viselik homlokukon. Szá­momra még a halál is, mely a gonosztevőnek is nyugalmat ad, nem hoz békét. Mi bűnt követtem el ? Isten látja, hogy soha sem tettem valakinek rosszat, még nem is sejtettem máig, hogy ily mély sebeket lehet vágni.* Burda, deczember 25. 1877. Reggel. Nehány óra telt el, az éj órái mások számára, nekem mindegy. Nem akarok magamra gondolni, én nem is létezem, hiszen életem a férfiéval volt egybefűzve, ki megcsalt, ki csalt egész életemben. Nyugodt szeretnék lenni, hogy legalább testvére­met megmenthessem. Néhány nap múlva itt lesz. Sander bizonyosan azt hiszi, el fogom hagyni há­zát , vagy talán nem is gondol reám ? Oh, istenem mily közönyös lenne rá nézve az én halálom, ta­lán örülne rajta. És én, mihelyt az önző elkesere­dés első órái elmúltak, meg tudtam volna ölni ma­gamat, hogy kedvét teljesítsem. Oly szánalomra­­méltó gyönge vagyok és voltam egész életemben, hogy el tudnám követni könnyen. Emlékezetéből, mely ép úgy, mint az egész ember hittelen, oly hamar eltűnném, hogy a megbánásnak talán egy perezét sem élné át. Miért is a megbánás ! Azt mondja: természete kívánja azt, hogy olyan le­gyen, mint a­milyen, tehet-e ő arról ? Nem volt szabad akaratja, hazudnia kellett és megcsalni en­­gemet, mint a­hogy én arra voltam kijelölve születésemtől fogva, hogy szolgailag beleszeres­sek és szenvedjek általa. E szenvedő természetek kevésbbé vannak megáldva, m oly gyakran hallot­tam mindezt, hogy elvesztve türelmemet, a jó és rossz fogalma egészen összezavarodott bennem, míg a filozófia minden elmésségeit gyűlölni tanul­tam, mit Sander korlátoltságnak nevezett. De most már nem rólam vagy gyermekeimről van szó, hanem Astráról, anyám gyermekéről, fel­nevelve egy német ház hagyományos légkörében. Miért kellett nekünk ide jönni ? Talán elődeink bűnéért vezekelni ? Nem távozhatom Astra miatt. Meg vagyok győződve, hogy forró szerelme da­czára és ha én is bátran helyemen maradok, becsü­letes marad. Ha önző és kötelesség nem tudó le­szek, ha az én javam keresem, oly példát mutatok, melyet könnyen követhetne. Szerencsétlenségtől nem őrizhettem meg magunkat, talán meghalt jó anyám segítségemre lesz, hogy a gyalázattól meg­­mentsem.[Minő átok vezetett minket ily emberek kö­zelébe ? Most már nem tudnám többé megölni mint azon éjjelen, midőn szerelmem és gyűlöletem elő­ször vívtak csatát, most csak szeretném magamat és gyermekeimet elválasztani tőle s bebizonyítani, hogy nincs többé terhemre, hogy a szerelemnek legparányibb álma is gyűlöletté változott s csak egyet szeretnék: megmenekülni tőle. De nagy isten, hogy lehetett ilyenné ? ő ? az én Sanderem ? Moroschfalva, deczember 20. 1877. Isten veled naplóm, nyolcz napra! Szabad vagyok, repülök Burdára! Ait nem akarok írni, dolgozni, csak mulatni. El akarom felejteni, hogy Moroschfalva, anyós és sógoráé létezik. Még egy­szer ifjú leszek és szabad! Burdában mindjárt ment vagyok e láztól, mely azután még nagyobb erővel tért vissza és egészen jobbam érzem maga­mat. Midőn egyszer éppen lázam volt, Sander be­lépett s az övéiben melegedte fel kezeimet. (Folyt. köv.) KÜLÖNFÉLÉK. — decz. 4. A hiv. lapból. Czimadományozás. A király kaposmé­­rei M­é­r­e­i Kajetán cs. és kir. közös külügyminiszteri I. oszt. udvari és miniszteri fogalmazónak, a követségi titkári czimet és jelleget adományozta. Kinevezések. Dálnoky Nagy Ábrahám kataszteri irattárt kezelő irodatisztet, ideiglenes minőségű földadó­­nyilván­tartási biztossá és II. oszt. pénzügyi fogalmazó­vá, Szabó Elek végzett hittanhallgatót és budapesti lakost, a békés-gyulai kir. adóhivatalhoz ideiglenes mi­nőségű VI. oszt. adótisztté nevezték ki. Alapszabály-megerősítés. A kassai izraelita jóté­kony-egylet, a kis- és nagybákai népkönyvtár-egy­let, a s­z­i­l­á­g­y-s­o­m­l­y­ó­i polgári olvasó­kör, az a­d­a­i ifjúsági kör, az újbányai szabadságszobor-egylet, a pozsonyi izr. népkonyha-egylet, a l­u­g­o­s­i rabse­­gélyző-egylet, az ebergőczi önkéntes tűzoltó egylet, a tolnai kör, a j­á­s­z-n­a­g­y-k­unmegyei agarász­­egylet, a t­i­s­z­a-s­z­a­j­o­s­i önk. tűzoltó-egylet alapsza­bályai a bemutatási záradékkal elláttattak. Személyi hírek. Gróf Szapáry Gyula minisz­terelnök, Wekerle Sándor pénzügyminiszter és Tar­­­kovich államtitkár ma a gyorsvonattal Budapestre érkeztek. — Szilágyi Dezső, a­mint »Bp. Hp«-nak írják, kedden Pozsonyba érkezik. Fogadtatására erősen készülnek. Vaszary Kolos herczegprímás ma délelőtt 11 óráig senkit sem fogadott, mert a tisztelgő kül­döttségek fogadásával járó fáradtságot akarta né­mileg kipihenni. Délelőtt 11 órakor titkára Kohl Medárd kiséretében áthajtatott a pesti oldalra, hol több hivatalos látogatást tett. Legelőször a vallás és közoktatásügyi minisztériumba ment, hol gróf Csáky Albin miniszternél s Berzeviczy Al­bert államtitkárnál tett látogatást. Körülbelül fél óráig tartott látogatása után a miniszté­riumból az új városházához hajtatott. Itt R­á­t­h Károly főpolgármesternél tett hosszabb látoga­tást. Végül J­e­n­ő főherczeget kereste fel a her­czegprimás, a­kinél már első itt­létekor látogatást akart tenni, azonban épp akkor a főherczeg nem volt a fővárosban.­­ Megemlítjük, hogy Zala- Egerszeg városának küldöttsége tegnap délután tisztelgett a prímásnál. A küldöttséget, mely a vá­ros több tekintélyes polgárából állott, Kovács Károly polgármester s N­é­m­e­t­h Elek főjegyző ve­zette. A tisztelgők szónoka Kovács Károly polgár­­mester volt, ki díszes feliratot nyújtott át a prímás­nak. Vaszary rövid, de szívélyes szavakban biztosí­totta »földjeit«, hogy mindenkor nagy örömmel gon­dol szülő vármegyéjére s annak székvárosára s azok érdekeit nem téveszti szeme elöl. Ezután a kül­döttség minden egyes tagjával kezet fogott s rö­vid beszélgetésbe bocsátkozott. Zalavármegye kü­lön diszküldöttsége a jövő hét valamelyik napján tiszteleg a herczegprimásnál. Két uj püspök. Az uj szepesi püspök kinevezé­sére vonatkozó legfelsőbb kéziratot a hir. lap mai száma a következőkben közli: Vallás- és közokta­tásügyi magyar miniszterem előterjesztésére. Szmrcsányi Pál typulthai czimzetes apátot és egri főszékesegyházi kanonokot szepesi püspökké kinevezem. Kelt Bécsben, 1891. évi deczember 1-én. Ferencz József, s. k. Gróf Csáky Albin s. k. Szmrcsányi Pál püspök Daróczon, Sáros­megyében született, 1846. május 2-án. Gimnáziumi tanul­mányait egész a hatodik osztályig Eperjesen, a hetedik és nyolczadik osztályt pedig az egri papnevelőintézetben végezte. Már mint gimnazista diák rendkívüli szorgal­mat tanúsított s az érettségi vizsgálatot kitűnő ered­ménynyel tette le. Szorgalmát azzal jutalmazták meg, hogy theológiára felküldték a központi papnevelő inté­zetbe. 1869-ben avatták fel áldozópappá, a mikor káplán lett Nyíregyházán, majd Makláron. Két évig káplános­­kodott csak az egri egyházmegyében, mert időközben Bartakovits püspök maga mellé vette titkárnak. Ezt a tisztségét is csak két évig viselte. Bartakovics püspöktől Samassáh­oz ment, a­ki még az egri szemináriumban töl­­ött idejéből ismerte s már akkor is nagyon szerette. Samassánál aztán meg is állapodott. Előbb titkárja, majd irodaigazgatója lett s az maradt egész 1885-ig, a mikor kinevezték egri apátkanonokká. Tegnap ment keresztül a processus canoni­­cuson Drohobeczky Gyula, az ungvári görög kato­likus szeminárium rektora is, a kit körösi (h­orvát­­országi) püspökké nevezett ki a király. Az uj körösi püspök Gányány született, a hol atyja a görög katholikus kivek lelki pásztora volt. Ko­rán árvaságra jutott hetedmagával s oda kellett hagy­nia szülőfaluját, hol első iskoláit járta. Befogadták a papi árvák ungvári konviktusába, majd a főgimnáziumot látogatta, utóbb pedig a papnevelő intézet növendéke lett. Az új püspök nagy kedvelője a magyar zenének. Ungváron kitűnő egyházi kart szervezett, a mely­nek énekét más felekezetek hívei is szívesen hall­gatták a görög katholikusok ünnepein. — Mint a képzőintézet professzora és igazgatója, lelkes gyá­­molítója volt mindig a szegény­­növendékeknek. — A­mig tanultak, biztosította számukra a megélhetést, a mi­kor pedig elvégezték tanulmányaikat, álláshoz juttatta őket. Az irodalmi téren sokoldalú munkássága mellett »Kelet« czimü egyháztársadalmi lapjával buzgón szol­gálja az eperjesi és munkácsi egyházmegyéken kívül az egész ország görögkatholikus lakosságának érdekeit. — Imádja édes­anyját, a kinek ő a legnagyobb büszkesége és odaadó szeretettel csüng barátain is, vett egyszer az ungvári hegyen egy kis szőlőt, a­melyen két-három hordó bornál több nem termett, de azért minden esz­tendőben ott szüretelt az egész szeminárium és meghí­vott barátai is olyan sokan voltak, hogy présháza nem lévén, külön sátort kellett emeltetnie, a­mely nem fért el a saját keskeny szőllején. Meg kellett kérnie a szom­szédot, hogy a sátor felét tűrje meg szőllejében. Székesfehérvárott dr. Major Ferencz városi t. főorvos, mentőegyesület alakítására bocsátott ki felhívást. Ugyanő az országos tűzoltó- szövetkezet választmánya elé memorandumot terjesztett, mely­ben a tűzoltó-testületeket mentőegyesületek alakí­tására hívja fel. A nemzeti párt tegnap Kolozsvárott szűkebb körű értekezletet tartott az e hó 13-án Kolozsvá­rott tartandó nagy országos értekezlet elkészítése tárgyában. Az értekezleten jelen volt a 48-as párt több tagja s jelen volt gróf Bethlen Gá­bor, Horváth Gyula és Ugron Gábor is. Az értekezlet egyhangúlag annak az óhajtásnak adott kifejezést, hogy a két párt úgy Kolozsvártt, mint az ország többi kerületeiben, a különböző pártok elvi álláspontjának és szervezetének teljes fentar­­tása mellett, közös czél­jaik elérésére a választások alkalmából kölcsönösen támogassák egymást és a szükséghez mérten ö­s­s­z­emű­k­ö­d­j­e­n­e­k. Az értekezlet tagjai ez óhajtásuk megvalósítása érdekében párt­juk keretén belül mindent el fognak követni. Ugron Gábor a maga pártja álláspontját a következő beszédben fejezte ki: »Uraim ! Mind­nyájunk érdeke, hogy a jövő választásoknál minél nagyobb erőt fejthessünk ki a kormánypárt ellen. Természetes, hogy a nemzeti párt és a 48-as párt együtt sokkal több erőt fejthet ki,mint külön-külön- Azért ez az együttes erőkifejtés csak olyan lehet, mely mindkét pártnak megőrzi önállóságát és nem sérti önérzetét. Azt a stratégiai elvet, kell elfogad­nunk, hogy külön masírozunk, de együttes erővel üt­közünk. A 48-as párt tehát megtartja külön szerve­zetét és különállását és csak az ütközet pillanatá­ban, a közös czél elérése érdekében működik össze a nemzeti párttal. Kérnem kell a nemzeti párt jelenlévő, előkelő tagjait, igyekezzenek odahatni, hogy az országos nemzeti­ párt az országos 48-as párttal az egész országra nézve szövetkezzék, e szö­vetkezés föltételei minél hamarabb kölcsönösen meg­­állapíttassanak és így minél előbb akczióba léphes­sünk. A jelen esetet tekintve, véleményem az, hogy ha Kolozsvár választókerületeinek polgárai érte­kezletet tartanak, abban — mint helyi ér­dekűben— mindkét párt tagjai részt­­vehetnek. A legközelebb tartandó népgyűlésem országos jellegénél fogva, a nemzeti párt és a 48-as párt, mint párt, együtt nem vehet részt, hanem azért a 48-as párt tagjai a fegyverba­rátsággal járó rokonszenv alapján az értekezleten megjelenhetnek. Délután Groisz Gusztáv egyetemi tanár el­nöklete alatt a nemzeti párt külön tartott ülést, melyen a decz. 13-ikára tervezett nagygyűlés ügyét tárgyalták. Az értekezlet intézkedett gróf Apponyi Albert fogadtatása, az országos értekez­let megtartása és a kolozsvári nemzeti párt szer­vezése ügyében s e végből országos bizottságot alakított. A protestánsok zsinata. A zsinatot megelőző­­­leg, ma délelőtt értekezlet volt az evang. gimná­zium nagytermében báró P­r­ó­n­a­y Dezső elnök­lete alatt. Figyelmeztette az elnök az értekezletet, hogy több bizottság megalakítására lesz szükség; ilyenek : a ref. testvérek üdvözlésére küldendő bi­zottság ; a reformátusok vasárnapi istentiszteletére az evang. zsinatot képviselő küldöttség és a zsi­nati tagokat igazoló választmány megválasztása. Az elnök javasolja, hogy mindeme bizottságok tagjainak kijelölése czéljából alakíttassék egy 24 tagból álló küldöttség, a­mely az este 6 órakor tar­tandó értekezlet elé fogja terjeszteni a javaslatait. B. Prónay Dezső egyetemes felügyelő jelenti, hogy a miként az 1791. évi zsinat alkalmával Ba­logh Péter egyetemes felügyelő a zsinat elnökéül Prónay László bárót ajánlotta, ő követve a példát, elnökül P­é­c­h­y Tamást, a képviselőház elnökét s a tiszai egyházkerület felügyelőjét ajánlja. (Éljen­zés.) Az értekezlet aztán korjegyzőkül kijelölte Laukó Károlyt, Ajkay Bélát, Glauf Károlyt, Ro­­honyi Istvánt, Kvacsal Jánost és Mór Gyulát. Ház­­nagygyá Perlaky Elek orsz. képviselőt választot­ták. Az értekezlet végül — b. K­a­a­s Ivor indít­ványára — elismerést és köszönetet mondott b. Prónay Dezsőnek az ügy érdekében teljesített fá­radozásáért és buzgalmáért. Uj napi­lap a fővárosban. Mint egy bécsi lap­nak Budapestről jelentik, Feny­vessy Ferencz lap­jának »Magyar Újság« lesz a czíme. Az új napilap a kormánypárt programmját fogja képviselni. Az influenza terjedése. Most, hogy az influenza ismét fellépni kezd, nem érdektelen tudni azt, hogy az influenza nemcsak az északi földgömbre szo­rítkozik s kimutatni, hogy az influenza nem több száz éves szünet után lép fel újból. Németország egyik leggyorsabb vitorlás hajója, az ő Európái­nak naplójában a hajókapitány írja, hogy a legény­sége Khinából Európába való utaztában (1868) az indiai szigettengeren influenzába esett. Az »Európa« naplója különben egy meleg deczemberi hónapról ezeket írja : egy surubayai (Jáva nyu­gati partján) mulatságról visszatért legénység kö­zül három ember köhögéssel és náthával tért vissza a fedélzetre, csakhamar lázba estek s minden óvin­tézkedés daczára a betegséget az egész legénység megkapta. Fél nap múlva megszűnt a betegség, de két napra reá egy öreg matróz szívbajban meghalt, kettő pedig úgy nézett ki, mintha örült lett volna. E betegség a napló további jegyzetei szerint Surubayaban járványosan lépett fel s ott »influen­­zá«-nak neveztetik. Az influenzáról különben több hajóskapitány tesz jelentést, így Goddeffroy a »Vesta« kapitánya egy az 1865-ik évben, a déli tengeren megtett utazásáról ezeket irja: A déli tengeren uralkodó­­»Elephantiasis Polynesiorum« betegségen kívül az úgynevezett »influenza« is szedi áldozatait a Karolina szigetcsoporton. E megbízható emberekről közölt tényekből ez az ed­dig nem ismert és nem érdektelen tény kon­statálható, hogy az influenza az egyen­lítő környékén is fellépett már s igy a nap éppenséggel nem mondható az influenza ellenségének. Ha az influenza természe­tére nézve tett kutatások eredménye valónak bi­zonyulna, mely szerint az influenza rokon betegség a »malaria«-val, akkor a fent közölt adatokból azt lehet következtetni, hogy az influenza hazája in­kább az ázsiai polynéziai szigetcsoport, mint Észak- Ázsia s így az influenza nem Szibériából jött hozzánk. Mindenesetre kívánatos volna, hogy a Déli-tengeren járó hajók arra irányítanák figyelmüket s tudakozódnának az iránt, hogy az influenza ott állandó-e, vagy hogy fellépése után az északi, pl. az európai részében ott észleltetik-e. Ezzel a tudománynak fontos szolgálatot tennének. Angol bírói ítélet. Az a Jacques nevű úri­em­ber, a ki ötven napon át koplalt Londonban, egy orvost vett maga mellé, a ki állapotára felügyel­jen s ha veszély jelentkezik, megszüntesse a kop­lalást. Ez az orvos egy másikat hozott magával s ketten őrködtek a koplaló felett. Jacques azonban csak az egyiknek adott honoráriumot s mikor a másik is kért, ezt attól megtagadta, kijelentvén, hogy orvos­társához forduljon. Ebből per keletke­zett. A biró elmarasztalta a koplalót a fizetésben s ezt azzal indokolta, hogy bármely angol polgárnak joga van ugyan saját magát kitenni az éhhalálnak, de arra semmi joga nincs, hogy a reá felügyelő orvost is koplalni kényszerítse. A platina Oroszországban, Oroszország, írta a minap a »Praw-Westnik« annyi platina fölött ren­delkezik, hogy minden szükségletét képes fedezni s ez értékes fém, különösen a permiai kormányzó­ságban található nagy mennyiségben. Még csak rövid ideje, a hatvanas években alig volt kereslet a platinában; nem is volt akkor úgyszólván semmi értéke s értéktelen fémnek tekintették. A szibériai aranymosók a platinát mindössze sörétek készíté­sére használták fel. Csak mikor nagyobb lett a ke­reslet, kezdték a platina telepeket kiaknázni. Most a nyers platinát Pétervárra szállítják, onnan a külföldi piaczokra, főleg Londonban viszik, a­hol az angol bank, nagy mennyiségű platina készlettel bír s értékét a tőzsdén is jegyzi. 1868-tól 1890-ig egy pad (16 kiogr.) platinának az értéke 3000 ru­belről 12,000-re emelkedett. A platina feldolgozva ismét visszakerül Oroszországba. Feltűnő, hogy Pétervárott, a nyers platina főgyálhelyén csak két laboratórium van, melye fém tisztításával foglalko­zik s ezek is 1888-ban mindössze csak 31 padot tisz­títottak. Mire jó a­­ hotelszámla, Milánóból jelenti egy távirat. Egy átutazó vendég a legutóbbi hú­zás alkalmával 106,250 lírás tornát csinált. Az idegen tréfából megtette a lutriba a szállodai számla számait s a­mint látható, a számla elég bőven ka­matozott.

Next