Pesti Napló, 1892. augusztus (43. évfolyam, 213-240. szám)

1892-08-20 / 230. szám

itt Budapesten megtarthatni, honnan 22 év előtt legelőször indult ki közművelődési vándorútjára, hanem azt megbecsülhetlen szellemi s erkölcsi tá­mogatása mellett, még tetemes anyagi áldozatok­kal is támogatta. Éltesse isten sokáig, beláthatlan időkig Ma­gyarország fő- és székvárosát, annak főpolgármes­terét, Ráth Károlyt, mint e jubiláns ünnepség díszelnökét, s Gerlóczy Károly h. polgármes­tert, mint az ünnepély rend. liz. hazafias, ügysze­rető s áldozatkész elnökét. Budapest törvényhatósága hazafiságának fé­nyes sugarai világítsák be a magyar államélet má­sodik évezredét is,s legyen örökké a magyar nem­zet éltető napja, dicső múltja s még dicsőbb jövő­jének képviselője, hirdetője. Ezt kívánja bő szívvel az orsz. magyar da­­láregyesület, azt, hogy Magyarország dalnokainak éghez szóló zengő kara, kiapadhatlan áldást imádkozzon le reája! Éljen Budapest, Magyarország fő- és szék­városa ! --------UTtHlHUrinmmniTl­r ITT II A lengyel nő. Közü­lbelől tíz év előtt történt. Egy horvát­országi fürdőben voltam, melynek gyógyerejű hév­forrásait messze földről felkeresik. Mikor a fővá­rosból oda megérkeztem, azon nyomban minde­nütt oly otthonosan éreztem magam, hogy magam­nak is feltűnt. De nem csoda. Német itt minden, akárcsak Budapesten. Német tulajdonosok fogad­tak, német korcsmároshoz küldtek kosztba, s ma­guk a derék, udvarias fürdőorvosok is, a­kik ke­zeltek, bár horvát családokkal házasodtak össze, németek voltak. A nevelés pedig biztosabb pecsét az emberen, mintha lebélyegeznék, hogy el ne veszszen. A konyha bécsi, de a bor jó, a sör friss. A fürdő környéke változatos hegyi tájék, dombokkal, szőlőkkel, erdővel, réttel ékesítve. Szép mondák keringenek a közeli romvárról, mely ősidők óta fennáll s különféle szláv törzseknek volt megszálló helye. A lakosok főfoglalkozása a bor­termelés. Éjjel-nappal látunk munkásokat a közeli szőlőhegyeken, kik fehér köntöseikben ilyenkor nagyon hasonlítanak kísértetekhez. A napszám ki­csiny, szűk, de épp azért az élelem is olcsó. ínség ritkán van, s akkor sem csapnak belőle lármát. A horvát paraszt, ha megszorul, tarisznyájában egy darab málékenyérrel, sajttal s egy korty szilva­­pálinkával messze földre elmegy munkát keresni, vagy házi állatait, tehenét, disznaját adni-venni. Egy kapáért elgyalogol 5 - 6 mértföldet. A meleg források, melyek a hegy oldalából bugyognak föl, s ásványtartalmukat s hevöket a föld belső melegétől nyerik, rövid patakzás után a térés, mély medenczében gyűlnek össze. Ez a fürdő. A betegekről, a­mint belémentek, rögtön nagy gyöngyökben kezd csorogni az izzadtság. Midőn a kiszabott 10—16 vagy 20 percz eltelt­, ki­jövünk a vízből s jó meleg gyapjuköpenybe burkoló­zunk. A nagy izzadás miatt bágyadtságot és égető szomjúságot érez az ember. Szaladunk is mindjárt a »fövártára«, igy nevezik a korcsmát s csöndes iddogálás és kártya mellett eltelik délig az idő. Mivel én a kártyának nem vagyok barátja s mert még a mulatságomat is tanulásban keresem elhatároztam, hogy tanulok horvátul. A helybeli iskolamesterrel, a ki jól tud németül, — rosszul én is tudok — szövetkeztünk s az ő vezetése alatt ábéczéből és elemi iskolai könyvekből megkezd­tem a tanulást. Sok bajom volt a Cyrill-betűkkel. De beszélgetni hamar elkezdettem ; a szláv nyel­vek ragadósak és tömérdek horvát népdalt, mesét, mondát összeolvastam. Persze, a­mint a fürdőbe újabb vendégek ér­keztek, hálátlanul cserben hagytam én hasznosan mulattató barátaimat, könyveimet. Hiába a könyv még­sem társaság. Sokan jöttek. Jött egy volt osztrák miniszter (ki nem volt osztrák miniszter?) jött egy magyar püspök a káplánjával, meg egy herczeg négy lovas hintón. Jött egy má­sik magyar ur is, — otthon szolgabiró lehet­, mert nagy soviniszta. Másnap megismerkedett egy hor­vát pappal, harmadnap már össze is vesztek vallási és nemzetiségi kérdések felett s a szolgabiró uram leszamarazta az ősz lelki atyát. A horvátok ezért nem is szeretnek bennünket magyarokat, mindig a mienk — mint ők állítják, — az utolsó szó. Az újonnan érkezettek közt egy öreg lengyel matróna is volt, férjével, a­ki olasz gróf. Akkor kezdtem figyelni reá, mikor megtudtam, hogy az 1831-iki lengyel fölkeléskor már özvegy volt. A­­ fölkelésben ő is részt vett. Mily magas kor! Való­­­­ban, az ilyen kivételes kor épp úgy lehöt bennünk s­két, mint a viruló ifjúság. Mindennap láttuk a grófnőt a parkban, hol vagy föl s alá jár­kált s élénk tekintetével mindent figyelem­mel kisért, vagy székre ült s mosolyogva nézett széjjel. A gróf tiz évvel fiatalabb volt ná­lánál, de azért nem bírt a felségével lépést tartani. Mankón biczegett utána s ha tízszer talál­koztak is a porondos utakon, mindannyiszor nyá­­r­jasan, mosolyogva köszöngettek egymásnak. Szé­­­­pelegtek, kedveskedtek; fiatal házasok sem szeret­hetnék jobban egymást. Az öreg ur valaha erős férfi lehetett, de megtört, meggörbedt; feje, arcza még elég friss volt, de gálám bősz; szakálla fehér mint az ezüst. A grófnő nem magas, de szép ter­metű asszony volt s valami régi módi kellem volt mozdulataiban, járásában, kedves arczából két lé­­nyes, kék szem tündökölt elő. Uszályos fekete se­lyemruhát viselt; fehér fejkötője álla alatt volt megkötve s alatta a haja még még mindig bar­­n­a volt. A szabadban üldögélve mindig dohányzott. De nem ám apró czigarettácskákat, henem vastag, erős illatú havannaszivart. Ilyenkor lehetett leg­inkább közeledni hozzá, szívesen szóba állott az emberekkel. A társalgás persze közönyös tárgyak­ról folyt eleinte s csak néha lehetett ügyes fordu­lattal a múltakra terelni a szót s ilyenkor futólag megvilágított egy s más mozzanatot az életből. Kilenczven éves. Már bábuval játszott, midőn Ro­bespierre Parisban kegyetlenkedett. Tánczolt I. Napóleonnal St. Claudeban s e táncz negyedszáza­dos jubileuma gyanánt újra tánczolt III. Napóleon­nal Versaillesban quadrilla Varsóban született, ha­nem kezdettől fogva Párisban volt inkább otthon. A lengyelek ugyanis a francziák segítségére szá­mítottak, s így a Napóleonoknál házi politika volt, hogy a lengyeleket ígéretekkel le kell köte­lezni. Az 1831-iki fölkelésben a grófnő tevékeny részt vett nem csak a szalonban, hol a terveket szőtték, hanem a táborban is. Dicsekedve beszélte, hogy ütközet alkalmá­val egy kozákot sajátkezűleg lőtt le a lóról, a­ki hegyes pikájával le akart szúrni egy lengyel tisz­tet. Örült a szíve, ha orosz vért látott folyni. A nevekre nem igen emlékezett, inkább a tényekre, de azért, ha egy-egy nevet említettünk előtte, rögtön visszaemlékezett rájuk és gyakran fölneve­tett, eszébe jutván azoknak egy s más balgaságaik. Midőn a felkelést leverték, a grófnő visszatért Párisba, hol igyekezett élni, de azért a lengyel emigráczió fejével Czartom­sky herczeggel fentar­­totta az összeköttetést s gyakran ült Miczkiewicz lábainál, midőn ez a költő-próféta nagyszerű len­gyel vízióit adta nekik elő. Idővel a nyugtalan asszony lelkében nagy változás ment végbe Első férjét, kit szenvedélye­sen szeretett, elvesztette. Meghalt, mielőtt a sze­gény asszony világos tudatára ébredett volna annak, hogy mennyire csalódtak egymásban. Csalódott szive boldogságra, szerencsére áhí­tozott s ezért többször viszonyt próbált kötni egyesekkel, de ezek nem elégítették ki. Véghetet­­len ürességet érzett szívében, így ismerkedett meg azzal az olasz gróffal, a­ki később férje is lett. Bensőséggel, hévvel szerette ezt a férfit. Úgy kép­zelte, hogy ez az ember az ő megváltója, a­ki mel­lett feledni fogja csalódásait. S feledte is. Házassá­gukból egy figyermekük született, a­ki azonban legreményteljesebb éveiben meghalt. Szegény asz­­szony­ hazáját vesztve, pusztának tetszett neki a világ s most a balsors még családi életében is meglátogatta. S ha valaki, ő nagyon átérezte, át­értette lesújtó helyzetét. A világ eseményei iránti érzékét kezdte lassankint elveszíteni; a politika bántotta. De azt azért nem szerette volna, hogy valaki lengyel érzelmeiben kételkedjék. »A len­gyel nő — mondotta egy ízben — soha nem fog letenni a reményről; a lengyel férfi sem!« Körülörezte magát reménynyel és tapaszta­lattal, valóval és ábrándokkal. E lelki sánczok mögött élt, abban a tudatban, hogy »nem veszett el Lengyelország!« Számára bizonyára nem, mert van hazája annak a száműzetésben is, aki szívé­ben hordja a hazát. Érdekes matróna-alakját egy újabb esemény aztán egészen megvilágította előttünk. Öreg férje hirtelen rosszul lett, a grófnő folyton a beteg ágya mellett ült s csak néha, perczekre jött ki egy kis szabad levegőre. A gróf baja jelentéktelennek látszott, mely könnyen elmúlik; bizonyosan büfés vagy gyomor megterhelés következtében kapta. Éjjel azonban léptek zaja, zörgés, ajtónyitoga­­tás, halk suttogás figyelmeztetett bennün­ket, hogy a gróf bizonyosan rosszabbul van. Mert fürdőhelyen az ilyes éjjeli zaj szokat­lan. Jól sejtettük, a gróf szélhüdés következ­tében azon éjszakán meghalt. Reggel lassan elterjedt a gyászhir. Mindenki a grófné hogy léte felől tudakozódott. A matrónát a hirtelen csapás nagyon leverte, azonban volt ereje, hogy halottját maga öltöztesse fel. Sírva csókolta a halott homlo­kát, arczát, elnevezte angyalának, Istenének i­s nem engedte, hogy más hozzá nyúljon. A grófot koporsóba tették s a közeli Mag­­d­ol­n­a-kápolnába vitték át. Este felé a grófné talpig feketébe öltözve, hordszéken felvitette ma­gát a kápolnába. A fürdőorvos és két tanú mentek vele. A gróf és a grófné ugyanis megfogadták volt egymásnak, hogy annak, a melyik előbb hal meg, az életben maradott tőrrel szúrja át a szivét, nehogy az illetőt élve eltemessék.­­ Midőn felérkez­­tek, a grófnő kilépett a hordszékből, komoly ünnepiességgel közeledett a koporsóhoz, ott keblé­ből egy tőrt vont ki, hogy kedves halottjának a kegyelemdöfést megadja. Az orvos, mielőtt tettét végrehajtotta volna, figyelmeztette a grófnőt, hogy ezt meg nem engedi a törvény, s igy sok kel­lemetlensége lehet belőle. Ő azonban ragaszkodott szándékához, s a tőrt markolatig belé merítette a hideg hullába. Aztán megcsókolta a halott arczát, eltette a tőrt s letérdelt melléje imádkozni. Az al­konyodó nap a kápolna nyitott ajtaján besütött a kápolnába, megvilágította az özvegy grófnő gyön­gyös fejkötőjét, a halott arczát, hátrább az oltárra letett aranykötésű bibliát. Teljes világításban lát­szott az oltárkép: Magdolna, midőn az üdvözítő lábait hajával szárogatja. A bűnbánó asszony a képről — úgy látszott — megbocsátó tekintettel néz a koporsónál térdeplő nővérére. A grófot eltemették. A derék matróna, a megboldogultnak tett ígéretéhez képest, fia ham­vait is idehozatta, s az atya lábainál eltemettette. Mikor ennek híre ment, a falu lakossága iszonyú lármát csapott. Valósággal lázongtak. Az a babona uralkodik ugyanis közöttök, hogy ha egy idegent, a­ki nem­­ náluk halt meg, oda visznek eltemetni elveni a határt a jég. A tényen persze már nem vál­toztathattak. A természet véletlen játéka úgy hozta magával, hogy a néphitnek igaza lett. Egyszer dél­után elsötétült az ég, hatalmas jégzivatar paskolta a vetést, összetörte a szöllök gyönge venyigéjét. A határ egész termése elpusztult, a lakosokra nyomorúság várt. Remitően föltámadt a nép haragja a hatóság és a grófnő ellen, a ki hitek szerint, az egész csapásnak oka volt. A grófné na­gyon boldogtalan volt, midőn az esetet megtudta s gazdagon megajándékoztatta a népet. Az nap, mikor a fürdőből eljöttem, láttam a grófnőt a temetőbe menni. Termete kissé megtört, szolga tartotta fölé a napernyőjét, ő maga pedig férje mankójára támaszkodva, lassan bicze­­gett tova. Pár évig nem hallottam róla semmit. Néhány év előtt olvastam a lapokban, hogy kilenczvenhat éves korában meghalt abban a horvát fürdőben, melyben megismernem szerencsém volt. Férje és fia közé temették. Acus­ a nemrég kiadott kúriai döntvénynek, a­melyek értelmében a házas férfit sem szabad a hotel gar-­­ nikkal ártatlanul gyanúsítani, mert különben rá- r­galmazási per lesz belőle. Nekem fájt az, hogy­­ Ágairól ilyesmit hallottam, hogy ő sovinisztikus jelszóval ölelgeti azokat a magyar leányokat, a­kik magyarul beszélnek, feltéve persze, hogy azonkívül szépek is. A­mint tehát este megérkeztem Budapestre, a legelső dolgom az volt: Ágait felkeresni. Meg­tudtam, hogy egy pár újságíróval az »Angol Ki­rálynő «-ben vacsorázik. Mentem utána. Egy fényes nagy teremben néztem körül, hallottam, hogy a vendégek a pinezereknek frikandókat, beatsteake­­ket kiabálgatnak. De Ágait nem találtam. Egy má­sik teremből hallottam »gulyás« szót hangoztatni. Rohantam oda, sejtettem, hogy a hol a gulyás meg a pörkölt, meg a többi 20, 26 kros ételek szalonja van, ott mulatnak, ott étkeznek a magyar írók. Sejtelmem nem is csalt. Egy hosszú asztalnál ott ült Ágai és vele együtt vagy tíz újságíró. Kölcsönös üdvözlés után elmondottam meg­botránkozással párosult csodálkozással a szepesli­­geti kalandot és átadtam Ágainak a kis leány tisz­teletét is. Ágai nagyott nézett és csak annyit felelt: »Soha életemben nem jártam Sze­­pesligeten és soha életemben ezt a kis leányt nem láttam!« Mindenki hallgatott és bámult, csupán az asztal végén egy öreg lump kac­agott róizüket és a következő szavakat intézte a társasághoz: »Engedjétek meg, uraim, hogy én felvilágo­sítsalak benneteket. A múlt év nyarán a városi menetjegyiroda egy »Írók és művészek társasága« czímű társas kirándulást rendezett a Tátrába, a­melyben mindenesetre részt vett vagy öt-hat író is. A főkiránduló hely Szepesliget volt, a­hol ben­nünket óriási kitüntetések között fogadtak. Az egész város az indóháznál várt bennünket. A­mint megérkeztünk és beszéddel üdvözölték az író­kat és művészeket, egy soroksári utczai hentes útitársam mindjárt rémülten hozzám futott, hogy az Istenért mit csináljon ő most, egy kisasszony hozzá rohant egy kis könyvvel és arra kérte őt, hogy írjon az emlékkönyvébe egy verset. Alig tud­tam a szegény öreg hentest elrejteni. Aztán bevonultunk a városba. Este fényes bál volt a tiszteletünkre. Minden írónak jutott egy bá­jos menyecske, a­kivel egész éjjelen át tán­czolt. Az írók roppant fururét csináltak a szepes­­ligeti menyecskék között. Egyik közülünk olyan impertinens volt, hogy úgy mutatta be ma­gát, egy asszonykának mint Csokonai Vitéz Mihály, mire a túlboldog menyecske mélyen meg­hajolva biztosította Csokonai urat, hogy nagyra­­becsüli a tehetségét és hogy különös élvezettel ol­vasta az ő »Talpra magyar« czimü szép versét. Csokonai barátunk meg volt hatva és egy szintén velünk utazott angolos flegmájú és ábrázatu, kocz­­kás plaiddel utazó fűszerkereskedő barátunkat rög­tön bemutatta, mint Shakespeare Vilmos czimborá­­ját. A­mint így mulatunk, egyszerre csak hallom, hogy egy gyönyörű kis barna leány csicsereg egy »h­ó«-val és roppant dicséri Ágait. Rögtön elébe ugrottam és bemutattam neki magamat, mint dr. Ágai. Csókolni való bájjal pukedlizett a lelkem, de én azért nem csókoltam meg, csupán csak meg­öleltem, mert nem tudtam ellentállani a kis Back­­fischkének. Úgy vettem azonban észre, hogy túl­­mentem a határon, mert a kis leány fülig pirulva bontakozott ki, a szepesligeti gavallérok csak a »Borsszem Jankó«-ra való tekintetből nem abezu­­goltak meg, a mama pedig olyan pillantásokat ve­tett reám, mintha nem is az öreg Ágai, de Bu­­kovay Absentius ölelgetné a leányát. Én észre­­vévén a nem várt hatást, kerestem a tisztességes visszavonulást. Elmondottam, hogy ölelésem nem a férfi ölelése, de a hazafié, hogy két nap óta csak tótul meg németül hallok beszélni és hogy minő jól esik nekem hazánk végvidékén oly szép ma­gyar beszédet hallani, mint a minő a kisasszony csicsergése. Ezzel aztán szent lett a béke, a kisasszony még karonfogva is sétált velem, a mama többé nem féltékenykedett, a gaval­lérok pedig nem irigykedtek. Elvittem a kis angyalt a buffethoz és egész éjjel foglalkoz­tattam. Különös dolog volt az, hogy, eleinte az ölelés után engem majd kilöktek az Ágai kontó­jára és utóvégre is Ágai fagylaltoztatta a kis leányt az én kontómra. És e szerint uraim! a ho­zott tisztelet voltaképen nekem szól. Át is veszem azt és — ha találkozik még vele — mondja meg neki, hogy én is viszont tiszteltetem és csókol­­tatom! Ezek voltak a vén ozm­ikus lump szavai. Bo­­szantott engem e rovcskodás, de akiért mégis nagy kő esett le a szívemről. Szeretem Ágait gyermek­korom óta és igazán féltettem őt, hogy e botrányt csakugyan elkövette. De hála Istennek! kisült az igazság és igy az én kedves Ágai bátyám még nem játszotta el az arra való jogát, hogy valaha öreg napjaiban az »erkölcsnemesitő társaság« rendes tagja lehessen. "tanulT iskoláink polgári irányáról. Iskoláinktól — nézetem szerint — csak két dolgot követelhetünk meg, de ezt a kettőt aztán el is várhatjuk tőlük teljes joggal. Megkívánhatjuk, hogy minden rendű és rangú iskolában ne csak tanítsanak, hanem egyúttal neveljenek is. Más szóval elvárhatjuk, hogy juttassák el növendékeinket mindazon pozitív ismeretekhez, a­melyekre nekik, mint a társadalom leendő tagjainak és mint az állam majdani polgá­rainak , szükségük lehet. A nevelést illetőleg pedig megkövetelhetjük, hogy a zsenge ifjúság figyelmét arra az ösvényre tereljék, a­melyen elindulva legha­marabb eljuthatnak ahhoz a gondolkodásmódhoz, a­mely gondolkodásmód viszont leginkább megfelel a kor szellemi irányzatának, a­mely korban mint élő, gondolkodó, később pedig mint aktív szerepet játszó lények élünk és élni fogunk. Ezeket értették — kö­rülbelül a régiek is — azon közmondás alatt, »hogy ne az iskolának, hanem az életnek tanítsunk.« Ha ezen a szemüvegen át vizsgáljuk tanügyi alkotásain­kat, ha erről a magaslatról és erről a pontról szem­léljük iskoláztatásunk és nevelésünk rendszerét, bi­zony nagy fogyatkozásokat, sőt magával a czéllal, hogy az életnek tanítsunk , sok helyütt határozot­tan ellentétes törekvéseket veszünk észre. Mindnyájunk előtt bölcsen tudva van, hogy az idő, melyben élünk, az anyagi erők gyűjtésének, a­­ tömörülésnek a korszaka; innen korunknak tipiku­­­­san polgári jellege, erős társulási hajlama. Ösztön-­­­szerűleg érezzük mindannyian, hogy a nagy verseny, a létért való küzdelem világában csak ezen az úton valósíthatjuk meg azon magasabb ideálokat, a­melye­ket mint egyének, társulatok és mint államok —­ ma­gunk elé elérhető czalul kitűztünk. Az idők fentebb vázolt jeleit, társadalmat és nemzeteket mozgató szel­­­­lemi és erkölcsi rugókat a tanügyi politikának is fel kellene ismerni; iskoláival, nevelési irányá­val szolgálatára kellene sietnie a polgári osz­tály érdekeinek. E helyett mit látunk ? mintha al­kotmányunknak rendi korszakát élnék, mintha az államalkotó és államfentartó elem ma is a kiváltsá­gokat élvező nemesség volna; azt az elemet, a­me­lyet f. évi július hó 2-án tartott parlamenti beszédé­ben Horánszky Nándor úgy tüntetett fel ,mint a nem­zet testének derekát és java erejét« a polgári elemet tanügyi alkotásainknál következetesen mellőzzük most is. Az 1868. alkotást leszámítva, tettünk-e csak egyet­len lépést is ebben az irányban ? fejlesztettük-e valamikép a polgári iskolai intézményt a kor kívá­nalmainak megfelelően ? vagy pedig gondoskodtunk-e arról, hogy abban a versenyben, a­melyet a polgári iskolának a tudományos középiskolákkal folytatnia kell, hogy vonzó erejét, jótékony hatását a nagy­kö­zönségre jövőre is tartósan gyakorolhassa ? Midőn ezt az intézményt népiskolai nívóra leszállítva népiskolai hatóságok felügyeletére bíztuk; mikor meghoztuk az 1883-ai minősitvényi törvényt és a gimnáziumnak mindenben, még tisztán csak gyakorlati ügyességet megkívánó hivatali pályáknál is elsőbbséget adtunk, nem-e akaratlanul azon dolgozunk magunk is, hogy a polgári iskola s vele együtt a gyakorlati irányú ok­tatás hazai talajon gyökeret ne verhessen ? Pedig nagy problémák megoldása, többek között a megmagyaro­­sodás kérdése, hazánk soknyelvű és vallású lakossá­gának egygyé olvadása függ attól, váljon képes lesz-e a polgári elem nálunk is megizmosodni ? az őt meg­illető döntő szerepre hazánkban is szert tenni ? A történelem tanúsága szerint a polgárság nyo­mán megindul mindenütt a tömörülés proc­esszusa, a széthúzó elemeknek egygyé olvadása. Példa r­á Svájcz, a­hol 3-féle nemzetiség és 4-nél több vallás­felekezet tömörült össze, ott van, túl a tengeren az egyesült államok hatalmas szövetsége, a párját rit­kító Unió; itt hamarjában össze se tudom számlálni, hogy hányféle nemzetiség és vallás olvadt együvé, mint valami tündér varázs szavára szemünk láttára városok nőttek ki a föld­ből, mértföldekre terjedő pusztaságok népesül­tek be egy emberöltő alatt. A tündér, ki mindezt elő­varázsolni bírta — a mai kor gyermeke — a mun­kás polgár volt. De ne menjünk oly messzire! néz­zünk csak széjjel saját hazánkban ! Várjon Budapes­ten, vagy pedig a hazai ipar és kereskedelem egyéb góczpontjain — vájjon oly nagy-e a társadalmi, nemze­tiségi és felekezeti ellentét — mint azon vidékein az országnak, a­hol a polgárság nem volt képes még megalakulni, tényezőkép fellépni ? Ezeket a jelensé­geket tanügyi politikánknak is észre kellene vennie és következetesen munkálkodni azon, hogy udvarké­pessé váljék a munka, felkapott divattá a polgári foglalkozás. Ezeknek a pontoknak a szemmel tartá­sával leszek oly bátor tanügyi alkotásaink és nevelési rendszerünk némely fogyatkozásaira rámutatni. A kisdedóvói intézményt ezúttal mellőzve, rö­viden csak annyit jegyzek meg, hogy erre nézve az alapvető törvényt nem rég meghoztuk ugyan, de sok függ attól, hogyan plántáljuk át az életbe­n magának a törvény intencziójának, t. i. hogy kisdedeinket ép egészségben, meg nem romlott gyermeki kedélyben a társadalomnak és az államnak megtartsuk: vájjon miképen leszünk képesek megfelelni ? Népiskolai oktatásunk a tanítás terén túl so­kat, a nevelés terén pedig édes keveset nyújt; ott elmegy a megterheltetés legszélsőbb határáig, itt még az irányt sem adja meg, a­mely felé a tanuló­nak — ha esetleg más iskolát nem látogat, mint leendő polgárnak törekedni kellene. A sok tanulni valók tömkelegében szem elől tévesztjük, hogy a 6—10 éves korú gyermek nemcsak anyag, a­melyet formálni kell, hanem egyúttal érző, gondolkodó lélek is, hogy tehát a kedélyre, szívre és akaratra már eb­ben a korban is hatnunk kell, ha azt akarjuk, hogy az erkölcsi momentumok figyelmen kívül ne marad­janak. A tudásból nézetem szerint elég volna annyi, ha az elemi iskola 4 osztályát végzett gyermek anya­nyelvén folyékonyan és értelmesen olvas, ha tájszólása szerint hallomásból a mondottakat hibátlanul leírja és a gyermekvilágához tartozó számtani feladatokat fejben jól megoldja. A többit, a­mit ez idő szerint könyvből és többnyire könyv nélkül tanulnak, bátran el lehetne mind a beszéd és értelemgyakorlat útján vé­gezni. A tengely itt, a­mely körül a tanításnak forogni kell, egy jól szerkesztett olvasókönyv, olyan, a­melybe legkitűnőbb íróink legremekebb munkái, szemenszedett olvasmány darabjai jutnának bele. Az így szerkesztett olvasókönyv, ha minden egyes ol­vasmányára 100—100 darab aranyat tűznénk és ad­nánk is ki pályabérül, még így sem volna drága ah­hoz a megmérhetetlen kincshez képest, a­melyet nép­­­­iskoláink hallgatósága azokból táplálékul magába szed. Középiskoláink 2 alsó osztálya úgy, a­hogy je­lenleg fennáll, azzal a tantárgy- és órabeosztással — nemkülönben tanítási módszerrel is, melylyel ez időszerint működik, a népiskola 4 osztályából ideke­rült kontingensnek még 9 tized részével sem boldo­gul, a kivételezett, egy tizeddel is csak a békába vert testi épség árán. Általános a panasz, hogy népiskola és gimnázium közt nincs meg a kellő átmenet, nincs, a­mi áthidalná kettősök közt a tátongó mélységet. Minthogy a népiskolát nem terhelhetjük még jobban túl, azon egyszerű oknál fogva, mert ez, tekintve az idejáró 6—10 éves gyermek fejletlen agy- és ideg­­rendszerét, még a testi egészségre nézve is veszedel­mes kísérlet volna, továbbá, minthogy a gimnáziumi oktatást sem szállíthatjuk — a tanszés veszélyezte­tése nélkül — alacsonyabb nívóra, mint a­melyen je­lenleg áll, sokan a tanügyi férfiak közül előkészítő osztályoknak a felállítását, ismét mások a latin nyelvi oktatásnak egészen a III. osztályig való mellőzését hozták javaslatba. De feledjük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy az élet a mai polg. iskola 4 alsó osztályában már meg­teremtette az átmenetet népiskola és gimnázium közt, nem vesszük észre, hogy a polg. isk. tanulók ha a gim­náziumba átmennek, szépen megállják a sarat, sokszor még a latin nyelv dolgában is. Meg van itt az előké­szítő osztály — azzal a különbséggel, hogy nem egy — hanem 4 évre terjed, hogy itt sem tanulnak latint, nemcsak a­z első, hanem a 3. és 4. osztályban sem; kivéve, ha műkedvelésből nem. Mi ebből a tanulság ? az, minthogy a mai polgári iskola tantervének csekély módosításával jól megfelelhetne az algimnáziumi és alreáliskolai szükségletnek is: ne tanítsunk latint a gyermek 14 éves kora előtt! járassuk gyermekeinket 14 éves korig kötelezőleg a polgári iskolába! Ily mó­don egységesítve lesz középiskolánknak — legalább az alsó tagszaka. Meg vagyok győződve, hogy sok próbálgatás, kísérletezés után végre is csak ez lesz az az egyetlen mód, a­mely kivezet bennünket abból a hínárból, a­melybe — népiskoláink és algimnáziu­maink túlterheltetése folytán — akaratlanul is bele­kerültünk. Merem állítani, ha a mai polgári iskola tantervén és módszerén valami csekélyet változtatunk és idejáratjuk a népiskola elvégzése után a 10—14 éves korú tanköteles gyermekeket és itt készítjük elő a felsőbb oktatásra: állítani merem, hogy az ilyen tanuló képes lesz minden további szellemi haladásra, még arra is , ha esetleg a tudományos pályát vá­lasztja és sorsa a főgimnáziumba viszi, hogy a latin­ból az V. és VI. osztályban, tehát 2 év alatt játszva elvégzi azt, a­mit ez időszerint nagy kínnal 4 évig tanul, vagyis a szó- és mondattant, hogy a VII. és VIII. osztályban, tehát épen abban a korban, mikor lelkünk az idealizmusra a legfogékonyabb, haszonnal fogja majd tanulmányozni a római klasszikusoknak máig is csodált alaki szépségű remekeit, hogy érdek­kel fog belemélyedni a haj­dankor klasszikus művelt­ségébe. Említem előbb, hogy a polgári iskola tantervén és módszerén valami csekélyet változtatnunk kell. A tantárgyak közül az ábrázoló mértan például nem ide való, legalább abban a terjedelem és szigorú kivi­telben nem, a­hogyan jelenleg tanítjuk. Módszertani megjegyzésem pedig a nyelvtanításra vonatkozik. Hagyjunk egyszer már fel azzal az örökös gram­­matizálással, szó- és mondattan elemzéssel. A fősúlyt inkább a nyelv lényegére , belső tör­vényeire fektessük! A sok nyelvtani szabály helyett nyelvünk nagymesterének, Arany Jánosnak a művei­ből emléztessünk be minél többet! Arany János fogja a tanulót megtanítani arra, miképen gondolkozzunk, beszéljünk és írjunk, hogy a nyelv törvényei ellen ne vétsünk. Szabályul kellene a polgári iskolában is el­fogadni, hogy a 2 alsó osztályban más nyelvnek, mint a magyarnak helye nincs. Helylyel-közzel van egy pár polgári iskola, a­hol a német nyelv tanítását már az első osztályban megkezdik; ennek jövőre nem szabad előfordulni! Rendkívül fontos szerep vár a polgári iskolákra a nevelés terén, illetve előkészítésében annak, hogy a pályaválasztásnál ne tóduljanak mind a főgimnázi­umba, hanem jusson anyag a gyakorlati iránynak , a középkereskedelmi, a középipari és középgazdasági szakiskoláknak is. Az olyan példákból, mint a yan­­keeknál a Franklin Benjáminé, mint nálunk a Baross Gáboré: jusson minél több! Hadd lássa a gyermek, hogy az észbeli talentum, lelki derékség számára a polgári foglalkozás terén is nyílik bőven tér; hogy a hazának munkás kezekre, müveit polgárokra is szűk­ Vadrózsa kisasszony. — Elbeszélés. — Irta: Kövér Ilma. 8 Edith arczán diadalmosoly futott át, aztán egykedvűséget színlelve, vetette oda : — Hozzon még egy pár szál százszorszépet. Mikor a mérnök már a kitűzött helyre ért, egy pillanatra tétovázva állapodott meg. Csak most vette észre Abigailt, a­ki egy padon ülve maga elé merengett. Csak most vette észre ? Szent-Tamásy azt kezdte tapasztalni, hogy e társaság bűnei ragályosak is. ő, a durvaságig az igazság mellett harczoló férfi, hazug gondolattal akarja hamis nyomra vinni azt a másik énjét, a­mely az emberben az egyik én fölött az ellenőr szerepét tölti be ? ... Most vette észre! ?... holott voltaképpen már azért ajánlkozott, mert... A mérnök föllázadt maga ellen és balra ka­nyarodva, letért arról az útról, a­mely ama pad felé vezet. Levette kalapját, szaporán, szinte ingerülten tépdeste egy fa törzséről az ephen leveleket és bo­­szosan dobálta a kalapba. A levelek szakgatása által okozott suhogás, zizegés elhallatszott a kis padig, a melyen Abi­gail ült. A leányka e neszre hirtelen felkapta a fejét és a mérnök felé fordult. — Mit csinál ön ott Szent-Tamásy úr ? Mire önnek azok a levelek ? A mérnök e nem várt megszólításra össze­rezzent s csak némi szünet után felelt: — A nővérének viszem. — Edithnek ? hát mire kell ez neki ? — Bokrétát köt a füzértánczhoz. A fiatal férfi érezte, hogy elpirult, mikor be kellett vallania, hogy igy föl hagyja magát hasz­nálni, akár csak a léha Szepessy. Abigail fölkelt helyéből és a mérnök felé kö­zeledett. — Nézze Szent-Tamássy úr, emitt sokkal szebbek vannak. Letépett úgy szép ephen-levelet és odanyuj­­totta a mérnöknek. — Látja, milyen remek nagy levél ez. — Ne tegye a többi közé, kisasszony ... már nem fér a kalapba. Elvette Abigailtől a levelet és a bal kezébe fogta, míg kalapját jobbjában tartva, visszafelé indult. A leányka is hozzá szegődött, a­mi nem kis mértékben feszélyezte Szent-Tamássyt. Olyan nevetségesnek tűnt föl maga előtt az­zal a kalap repkénynyel, melyet ő, a komoly férfi, egy leány szeszélyének szolgálandó, úgy visz, akár valami szerelmes gimnazista. Lassan, szótlanul mentek, miközben Abigail egy-egy elszáradt gályát letört az útmenti fákról és a sebesen hömpölygő »Pokol-örvény»-be hají­totta. A mérnök egy ideig önkénytelenül követte tekintetével a leányka minden mozdulatát, aztán kitört belőle a keserűség. — És mindez a kedves, keresetlen, természe­tesnek látszó báj semmi egyéb, mint mesterkélt­­ség; külsőleg, belsőleg jól betanult szerep, kon­­venczionális taglejtések, igazságot hazudozó ha­mis hangok. Tetszelgés, kaczérkodás, képmutatás ... valódi asszony !... — Megállj, kis syréna, — mormolta tovább Szent-Tamásy — majd rád pirítok én s megmuta­tom, hogy velem szemben nincs éle az ilyen fegy­vernek. — Elengedhetlennek tartja ön a nőben a ka­­czérságot, kisasszony ? — szólalt meg hirtelen az eddig magában dohogó mérnök. — Ellenkezőleg, nagyon csúnya tulajdon­ságnak találom. — Magam is. Szent-Tamásy nem folytatta tovább, jóllehet a heves bekezdés arra engedett következtetni, hogy részletezésbe akar bocsátkozni, de nem tette. Elhall­gatott és csak nagy ideig tartó szünet után szólalt meg újra. — Mért nem akart ön az imént engedni az urak kérésének, miért nem énekelt ? — Mert nem szenvedhetem azokat a förtel­mes, csufondáros embereket, a­mikor mindig a vad­rózsa kisasszonyának neveznek. Ez bánt, boszand dühbe hoz! Olyan közvetlen, természetes fölgerjedéssel mondta ezt, hogy még Szent-Tamásy se látott ben­ne mást, mint egy valóságos berzenkedő, naiv gyermeket. — Hát nem szereti, ha így szólítják ? — Ki nem állhatom. A kis hidra értek s a mérnök egy percre megállapodott. ■— Sérti önt ez az elnevezés ? — Sért. — Miért? — Mert olyan csúnya. — Csúnya?! . . De hát mi visszatetsző van ezen: »vadrózsa kisasszony ? ...« — így semmi. — válaszolt vontatott, halkí­­tott hangon Abigail. Majd ismét daczosan kapta föl a fejét és így fejezte be: — Hanem azoktól a csúfondáros emberektől nem akarom hallani. — Pedig látja, kedves vadrózsa kisasszony... Ugy­e, most engemez is ama gyűlöletes em­berek sorába számit ? — Csalódik. — Hát tőlem nem veszi zokon, ha azt mo­n­dom : vadrózsa kisasszony ?... — Öntől nem. — És mi ennek az oka ? — Mert az ön hangjában nincs az a kiállh­a­tatlan gunyorosság... — Vadrózsa kisasszony! Horváth hangja szakította félbe Abigail sza­vait, a­ki tehetetlen dühvel, siró panaszszal kapta föl szikrázó, könyekben úszó szemeit. — Hallja, milyen utálatos! ? .. A leányka hirtelen megfordult és az ellen­kező oldalon levő sűrü bokrok között eltűnt. — Nem láttad a kis vadrózsát? Edith keresi. — szólt Horváth, a­mint a baloldali sövény mellől előtörtetett, a nélkül, hogy észrevette volna a to­vasiető leánykát. — Nem. — vetette oda a mérnök, a­ki elpi­rult e kénytelen hazugsága miatt. — Na, Béla, mit csinálsz ? miért borítod a folyóba kalapod tartalmát, hisz Edith már sziv­­szakadva várja az ephen-leveleket ? .. . A mérnök meghökkent, mint olyan em­ber, a ki öntudatlanul cselekszik valamit s mikor annak tudatára ébred, maga is röstelli elkövetett cselekedetét. (Folyt, köv.)

Next