Pesti Napló, 1892. augusztus (43. évfolyam, 213-240. szám)
1892-08-20 / 230. szám
itt Budapesten megtarthatni, honnan 22 év előtt legelőször indult ki közművelődési vándorútjára, hanem azt megbecsülhetlen szellemi s erkölcsi támogatása mellett, még tetemes anyagi áldozatokkal is támogatta. Éltesse isten sokáig, beláthatlan időkig Magyarország fő- és székvárosát, annak főpolgármesterét, Ráth Károlyt, mint e jubiláns ünnepség díszelnökét, s Gerlóczy Károly h. polgármestert, mint az ünnepély rend. liz. hazafias, ügyszerető s áldozatkész elnökét. Budapest törvényhatósága hazafiságának fényes sugarai világítsák be a magyar államélet második évezredét is,s legyen örökké a magyar nemzet éltető napja, dicső múltja s még dicsőbb jövőjének képviselője, hirdetője. Ezt kívánja bő szívvel az orsz. magyar daláregyesület, azt, hogy Magyarország dalnokainak éghez szóló zengő kara, kiapadhatlan áldást imádkozzon le reája! Éljen Budapest, Magyarország fő- és székvárosa ! --------UTtHlHUrinmmniTlr ITT II A lengyel nő. Közülbelől tíz év előtt történt. Egy horvátországi fürdőben voltam, melynek gyógyerejű hévforrásait messze földről felkeresik. Mikor a fővárosból oda megérkeztem, azon nyomban mindenütt oly otthonosan éreztem magam, hogy magamnak is feltűnt. De nem csoda. Német itt minden, akárcsak Budapesten. Német tulajdonosok fogadtak, német korcsmároshoz küldtek kosztba, s maguk a derék, udvarias fürdőorvosok is, akik kezeltek, bár horvát családokkal házasodtak össze, németek voltak. A nevelés pedig biztosabb pecsét az emberen, mintha lebélyegeznék, hogy el ne veszszen. A konyha bécsi, de a bor jó, a sör friss. A fürdő környéke változatos hegyi tájék, dombokkal, szőlőkkel, erdővel, réttel ékesítve. Szép mondák keringenek a közeli romvárról, mely ősidők óta fennáll s különféle szláv törzseknek volt megszálló helye. A lakosok főfoglalkozása a bortermelés. Éjjel-nappal látunk munkásokat a közeli szőlőhegyeken, kik fehér köntöseikben ilyenkor nagyon hasonlítanak kísértetekhez. A napszám kicsiny, szűk, de épp azért az élelem is olcsó. ínség ritkán van, s akkor sem csapnak belőle lármát. A horvát paraszt, ha megszorul, tarisznyájában egy darab málékenyérrel, sajttal s egy korty szilvapálinkával messze földre elmegy munkát keresni, vagy házi állatait, tehenét, disznaját adni-venni. Egy kapáért elgyalogol 5 - 6 mértföldet. A meleg források, melyek a hegy oldalából bugyognak föl, s ásványtartalmukat s hevöket a föld belső melegétől nyerik, rövid patakzás után a térés, mély medenczében gyűlnek össze. Ez a fürdő. A betegekről, amint belémentek, rögtön nagy gyöngyökben kezd csorogni az izzadtság. Midőn a kiszabott 10—16 vagy 20 percz eltelt, kijövünk a vízből s jó meleg gyapjuköpenybe burkolózunk. A nagy izzadás miatt bágyadtságot és égető szomjúságot érez az ember. Szaladunk is mindjárt a »fövártára«, igy nevezik a korcsmát s csöndes iddogálás és kártya mellett eltelik délig az idő. Mivel én a kártyának nem vagyok barátja s mert még a mulatságomat is tanulásban keresem elhatároztam, hogy tanulok horvátul. A helybeli iskolamesterrel, a ki jól tud németül, — rosszul én is tudok — szövetkeztünk s az ő vezetése alatt ábéczéből és elemi iskolai könyvekből megkezdtem a tanulást. Sok bajom volt a Cyrill-betűkkel. De beszélgetni hamar elkezdettem ; a szláv nyelvek ragadósak és tömérdek horvát népdalt, mesét, mondát összeolvastam. Persze, amint a fürdőbe újabb vendégek érkeztek, hálátlanul cserben hagytam én hasznosan mulattató barátaimat, könyveimet. Hiába a könyv mégsem társaság. Sokan jöttek. Jött egy volt osztrák miniszter (ki nem volt osztrák miniszter?) jött egy magyar püspök a káplánjával, meg egy herczeg négy lovas hintón. Jött egy másik magyar ur is, — otthon szolgabiró lehet, mert nagy soviniszta. Másnap megismerkedett egy horvát pappal, harmadnap már össze is vesztek vallási és nemzetiségi kérdések felett s a szolgabiró uram leszamarazta az ősz lelki atyát. A horvátok ezért nem is szeretnek bennünket magyarokat, mindig a mienk — mint ők állítják, — az utolsó szó. Az újonnan érkezettek közt egy öreg lengyel matróna is volt, férjével, aki olasz gróf. Akkor kezdtem figyelni reá, mikor megtudtam, hogy az 1831-iki lengyel fölkeléskor már özvegy volt. A fölkelésben ő is részt vett. Mily magas kor! Valóban, az ilyen kivételes kor épp úgy lehöt bennünk skét, mint a viruló ifjúság. Mindennap láttuk a grófnőt a parkban, hol vagy föl s alá járkált s élénk tekintetével mindent figyelemmel kisért, vagy székre ült s mosolyogva nézett széjjel. A gróf tiz évvel fiatalabb volt nálánál, de azért nem bírt a felségével lépést tartani. Mankón biczegett utána s ha tízszer találkoztak is a porondos utakon, mindannyiszor nyárjasan, mosolyogva köszöngettek egymásnak. Szépelegtek, kedveskedtek; fiatal házasok sem szerethetnék jobban egymást. Az öreg ur valaha erős férfi lehetett, de megtört, meggörbedt; feje, arcza még elég friss volt, de gálám bősz; szakálla fehér mint az ezüst. A grófnő nem magas, de szép termetű asszony volt s valami régi módi kellem volt mozdulataiban, járásában, kedves arczából két lényes, kék szem tündökölt elő. Uszályos fekete selyemruhát viselt; fehér fejkötője álla alatt volt megkötve s alatta a haja még még mindig barna volt. A szabadban üldögélve mindig dohányzott. De nem ám apró czigarettácskákat, henem vastag, erős illatú havannaszivart. Ilyenkor lehetett leginkább közeledni hozzá, szívesen szóba állott az emberekkel. A társalgás persze közönyös tárgyakról folyt eleinte s csak néha lehetett ügyes fordulattal a múltakra terelni a szót s ilyenkor futólag megvilágított egy s más mozzanatot az életből. Kilenczven éves. Már bábuval játszott, midőn Robespierre Parisban kegyetlenkedett. Tánczolt I. Napóleonnal St. Claudeban s e táncz negyedszázados jubileuma gyanánt újra tánczolt III. Napóleonnal Versaillesban quadrilla Varsóban született, hanem kezdettől fogva Párisban volt inkább otthon. A lengyelek ugyanis a francziák segítségére számítottak, s így a Napóleonoknál házi politika volt, hogy a lengyeleket ígéretekkel le kell kötelezni. Az 1831-iki fölkelésben a grófnő tevékeny részt vett nem csak a szalonban, hol a terveket szőtték, hanem a táborban is. Dicsekedve beszélte, hogy ütközet alkalmával egy kozákot sajátkezűleg lőtt le a lóról, aki hegyes pikájával le akart szúrni egy lengyel tisztet. Örült a szíve, ha orosz vért látott folyni. A nevekre nem igen emlékezett, inkább a tényekre, de azért, ha egy-egy nevet említettünk előtte, rögtön visszaemlékezett rájuk és gyakran fölnevetett, eszébe jutván azoknak egy s más balgaságaik. Midőn a felkelést leverték, a grófnő visszatért Párisba, hol igyekezett élni, de azért a lengyel emigráczió fejével Czartomsky herczeggel fentartotta az összeköttetést s gyakran ült Miczkiewicz lábainál, midőn ez a költő-próféta nagyszerű lengyel vízióit adta nekik elő. Idővel a nyugtalan asszony lelkében nagy változás ment végbe Első férjét, kit szenvedélyesen szeretett, elvesztette. Meghalt, mielőtt a szegény asszony világos tudatára ébredett volna annak, hogy mennyire csalódtak egymásban. Csalódott szive boldogságra, szerencsére áhítozott s ezért többször viszonyt próbált kötni egyesekkel, de ezek nem elégítették ki. Véghetetlen ürességet érzett szívében, így ismerkedett meg azzal az olasz gróffal, aki később férje is lett. Bensőséggel, hévvel szerette ezt a férfit. Úgy képzelte, hogy ez az ember az ő megváltója, aki mellett feledni fogja csalódásait. S feledte is. Házasságukból egy figyermekük született, aki azonban legreményteljesebb éveiben meghalt. Szegény aszszony hazáját vesztve, pusztának tetszett neki a világ s most a balsors még családi életében is meglátogatta. S ha valaki, ő nagyon átérezte, átértette lesújtó helyzetét. A világ eseményei iránti érzékét kezdte lassankint elveszíteni; a politika bántotta. De azt azért nem szerette volna, hogy valaki lengyel érzelmeiben kételkedjék. »A lengyel nő — mondotta egy ízben — soha nem fog letenni a reményről; a lengyel férfi sem!« Körülörezte magát reménynyel és tapasztalattal, valóval és ábrándokkal. E lelki sánczok mögött élt, abban a tudatban, hogy »nem veszett el Lengyelország!« Számára bizonyára nem, mert van hazája annak a száműzetésben is, aki szívében hordja a hazát. Érdekes matróna-alakját egy újabb esemény aztán egészen megvilágította előttünk. Öreg férje hirtelen rosszul lett, a grófnő folyton a beteg ágya mellett ült s csak néha, perczekre jött ki egy kis szabad levegőre. A gróf baja jelentéktelennek látszott, mely könnyen elmúlik; bizonyosan büfés vagy gyomor megterhelés következtében kapta. Éjjel azonban léptek zaja, zörgés, ajtónyitogatás, halk suttogás figyelmeztetett bennünket, hogy a gróf bizonyosan rosszabbul van. Mert fürdőhelyen az ilyes éjjeli zaj szokatlan. Jól sejtettük, a gróf szélhüdés következtében azon éjszakán meghalt. Reggel lassan elterjedt a gyászhir. Mindenki a grófné hogy léte felől tudakozódott. A matrónát a hirtelen csapás nagyon leverte, azonban volt ereje, hogy halottját maga öltöztesse fel. Sírva csókolta a halott homlokát, arczát, elnevezte angyalának, Istenének is nem engedte, hogy más hozzá nyúljon. A grófot koporsóba tették s a közeli Magdolna-kápolnába vitték át. Este felé a grófné talpig feketébe öltözve, hordszéken felvitette magát a kápolnába. A fürdőorvos és két tanú mentek vele. A gróf és a grófné ugyanis megfogadták volt egymásnak, hogy annak, a melyik előbb hal meg, az életben maradott tőrrel szúrja át a szivét, nehogy az illetőt élve eltemessék. Midőn felérkeztek, a grófnő kilépett a hordszékből, komoly ünnepiességgel közeledett a koporsóhoz, ott kebléből egy tőrt vont ki, hogy kedves halottjának a kegyelemdöfést megadja. Az orvos, mielőtt tettét végrehajtotta volna, figyelmeztette a grófnőt, hogy ezt meg nem engedi a törvény, s igy sok kellemetlensége lehet belőle. Ő azonban ragaszkodott szándékához, s a tőrt markolatig belé merítette a hideg hullába. Aztán megcsókolta a halott arczát, eltette a tőrt s letérdelt melléje imádkozni. Az alkonyodó nap a kápolna nyitott ajtaján besütött a kápolnába, megvilágította az özvegy grófnő gyöngyös fejkötőjét, a halott arczát, hátrább az oltárra letett aranykötésű bibliát. Teljes világításban látszott az oltárkép: Magdolna, midőn az üdvözítő lábait hajával szárogatja. A bűnbánó asszony a képről — úgy látszott — megbocsátó tekintettel néz a koporsónál térdeplő nővérére. A grófot eltemették. A derék matróna, a megboldogultnak tett ígéretéhez képest, fia hamvait is idehozatta, s az atya lábainál eltemettette. Mikor ennek híre ment, a falu lakossága iszonyú lármát csapott. Valósággal lázongtak. Az a babona uralkodik ugyanis közöttök, hogy ha egy idegent, aki nem náluk halt meg, oda visznek eltemetni elveni a határt a jég. A tényen persze már nem változtathattak. A természet véletlen játéka úgy hozta magával, hogy a néphitnek igaza lett. Egyszer délután elsötétült az ég, hatalmas jégzivatar paskolta a vetést, összetörte a szöllök gyönge venyigéjét. A határ egész termése elpusztult, a lakosokra nyomorúság várt. Remitően föltámadt a nép haragja a hatóság és a grófnő ellen, a ki hitek szerint, az egész csapásnak oka volt. A grófné nagyon boldogtalan volt, midőn az esetet megtudta s gazdagon megajándékoztatta a népet. Az nap, mikor a fürdőből eljöttem, láttam a grófnőt a temetőbe menni. Termete kissé megtört, szolga tartotta fölé a napernyőjét, ő maga pedig férje mankójára támaszkodva, lassan biczegett tova. Pár évig nem hallottam róla semmit. Néhány év előtt olvastam a lapokban, hogy kilenczvenhat éves korában meghalt abban a horvát fürdőben, melyben megismernem szerencsém volt. Férje és fia közé temették. Acus a nemrég kiadott kúriai döntvénynek, amelyek értelmében a házas férfit sem szabad a hotel gar- nikkal ártatlanul gyanúsítani, mert különben rá- rgalmazási per lesz belőle. Nekem fájt az, hogy Ágairól ilyesmit hallottam, hogy ő sovinisztikus jelszóval ölelgeti azokat a magyar leányokat, akik magyarul beszélnek, feltéve persze, hogy azonkívül szépek is. Amint tehát este megérkeztem Budapestre, a legelső dolgom az volt: Ágait felkeresni. Megtudtam, hogy egy pár újságíróval az »Angol Királynő «-ben vacsorázik. Mentem utána. Egy fényes nagy teremben néztem körül, hallottam, hogy a vendégek a pinezereknek frikandókat, beatsteakeket kiabálgatnak. De Ágait nem találtam. Egy másik teremből hallottam »gulyás« szót hangoztatni. Rohantam oda, sejtettem, hogy a hol a gulyás meg a pörkölt, meg a többi 20, 26 kros ételek szalonja van, ott mulatnak, ott étkeznek a magyar írók. Sejtelmem nem is csalt. Egy hosszú asztalnál ott ült Ágai és vele együtt vagy tíz újságíró. Kölcsönös üdvözlés után elmondottam megbotránkozással párosult csodálkozással a szepesligeti kalandot és átadtam Ágainak a kis leány tiszteletét is. Ágai nagyott nézett és csak annyit felelt: »Soha életemben nem jártam Szepesligeten és soha életemben ezt a kis leányt nem láttam!« Mindenki hallgatott és bámult, csupán az asztal végén egy öreg lump kacagott róizüket és a következő szavakat intézte a társasághoz: »Engedjétek meg, uraim, hogy én felvilágosítsalak benneteket. A múlt év nyarán a városi menetjegyiroda egy »Írók és művészek társasága« czímű társas kirándulást rendezett a Tátrába, amelyben mindenesetre részt vett vagy öt-hat író is. A főkiránduló hely Szepesliget volt, ahol bennünket óriási kitüntetések között fogadtak. Az egész város az indóháznál várt bennünket. Amint megérkeztünk és beszéddel üdvözölték az írókat és művészeket, egy soroksári utczai hentes útitársam mindjárt rémülten hozzám futott, hogy az Istenért mit csináljon ő most, egy kisasszony hozzá rohant egy kis könyvvel és arra kérte őt, hogy írjon az emlékkönyvébe egy verset. Alig tudtam a szegény öreg hentest elrejteni. Aztán bevonultunk a városba. Este fényes bál volt a tiszteletünkre. Minden írónak jutott egy bájos menyecske, akivel egész éjjelen át tánczolt. Az írók roppant fururét csináltak a szepesligeti menyecskék között. Egyik közülünk olyan impertinens volt, hogy úgy mutatta be magát, egy asszonykának mint Csokonai Vitéz Mihály, mire a túlboldog menyecske mélyen meghajolva biztosította Csokonai urat, hogy nagyrabecsüli a tehetségét és hogy különös élvezettel olvasta az ő »Talpra magyar« czimü szép versét. Csokonai barátunk meg volt hatva és egy szintén velünk utazott angolos flegmájú és ábrázatu, koczkás plaiddel utazó fűszerkereskedő barátunkat rögtön bemutatta, mint Shakespeare Vilmos czimboráját. Amint így mulatunk, egyszerre csak hallom, hogy egy gyönyörű kis barna leány csicsereg egy »hó«-val és roppant dicséri Ágait. Rögtön elébe ugrottam és bemutattam neki magamat, mint dr. Ágai. Csókolni való bájjal pukedlizett a lelkem, de én azért nem csókoltam meg, csupán csak megöleltem, mert nem tudtam ellentállani a kis Backfischkének. Úgy vettem azonban észre, hogy túlmentem a határon, mert a kis leány fülig pirulva bontakozott ki, a szepesligeti gavallérok csak a »Borsszem Jankó«-ra való tekintetből nem abezugoltak meg, a mama pedig olyan pillantásokat vetett reám, mintha nem is az öreg Ágai, de Bukovay Absentius ölelgetné a leányát. Én észrevévén a nem várt hatást, kerestem a tisztességes visszavonulást. Elmondottam, hogy ölelésem nem a férfi ölelése, de a hazafié, hogy két nap óta csak tótul meg németül hallok beszélni és hogy minő jól esik nekem hazánk végvidékén oly szép magyar beszédet hallani, mint a minő a kisasszony csicsergése. Ezzel aztán szent lett a béke, a kisasszony még karonfogva is sétált velem, a mama többé nem féltékenykedett, a gavallérok pedig nem irigykedtek. Elvittem a kis angyalt a buffethoz és egész éjjel foglalkoztattam. Különös dolog volt az, hogy, eleinte az ölelés után engem majd kilöktek az Ágai kontójára és utóvégre is Ágai fagylaltoztatta a kis leányt az én kontómra. És e szerint uraim! a hozott tisztelet voltaképen nekem szól. Át is veszem azt és — ha találkozik még vele — mondja meg neki, hogy én is viszont tiszteltetem és csókoltatom! Ezek voltak a vén ozmikus lump szavai. Boszantott engem e rovcskodás, de akiért mégis nagy kő esett le a szívemről. Szeretem Ágait gyermekkorom óta és igazán féltettem őt, hogy e botrányt csakugyan elkövette. De hála Istennek! kisült az igazság és igy az én kedves Ágai bátyám még nem játszotta el az arra való jogát, hogy valaha öreg napjaiban az »erkölcsnemesitő társaság« rendes tagja lehessen. "tanulT iskoláink polgári irányáról. Iskoláinktól — nézetem szerint — csak két dolgot követelhetünk meg, de ezt a kettőt aztán el is várhatjuk tőlük teljes joggal. Megkívánhatjuk, hogy minden rendű és rangú iskolában ne csak tanítsanak, hanem egyúttal neveljenek is. Más szóval elvárhatjuk, hogy juttassák el növendékeinket mindazon pozitív ismeretekhez, amelyekre nekik, mint a társadalom leendő tagjainak és mint az állam majdani polgárainak , szükségük lehet. A nevelést illetőleg pedig megkövetelhetjük, hogy a zsenge ifjúság figyelmét arra az ösvényre tereljék, amelyen elindulva leghamarabb eljuthatnak ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely gondolkodásmód viszont leginkább megfelel a kor szellemi irányzatának, amely korban mint élő, gondolkodó, később pedig mint aktív szerepet játszó lények élünk és élni fogunk. Ezeket értették — körülbelül a régiek is — azon közmondás alatt, »hogy ne az iskolának, hanem az életnek tanítsunk.« Ha ezen a szemüvegen át vizsgáljuk tanügyi alkotásainkat, ha erről a magaslatról és erről a pontról szemléljük iskoláztatásunk és nevelésünk rendszerét, bizony nagy fogyatkozásokat, sőt magával a czéllal, hogy az életnek tanítsunk , sok helyütt határozottan ellentétes törekvéseket veszünk észre. Mindnyájunk előtt bölcsen tudva van, hogy az idő, melyben élünk, az anyagi erők gyűjtésének, a tömörülésnek a korszaka; innen korunknak tipikusan polgári jellege, erős társulási hajlama. Ösztön-szerűleg érezzük mindannyian, hogy a nagy verseny, a létért való küzdelem világában csak ezen az úton valósíthatjuk meg azon magasabb ideálokat, amelyeket mint egyének, társulatok és mint államok — magunk elé elérhető czalul kitűztünk. Az idők fentebb vázolt jeleit, társadalmat és nemzeteket mozgató szellemi és erkölcsi rugókat a tanügyi politikának is fel kellene ismerni; iskoláival, nevelési irányával szolgálatára kellene sietnie a polgári osztály érdekeinek. E helyett mit látunk ? mintha alkotmányunknak rendi korszakát élnék, mintha az államalkotó és államfentartó elem ma is a kiváltságokat élvező nemesség volna; azt az elemet, amelyet f. évi július hó 2-án tartott parlamenti beszédében Horánszky Nándor úgy tüntetett fel ,mint a nemzet testének derekát és java erejét« a polgári elemet tanügyi alkotásainknál következetesen mellőzzük most is. Az 1868. alkotást leszámítva, tettünk-e csak egyetlen lépést is ebben az irányban ? fejlesztettük-e valamikép a polgári iskolai intézményt a kor kívánalmainak megfelelően ? vagy pedig gondoskodtunk-e arról, hogy abban a versenyben, amelyet a polgári iskolának a tudományos középiskolákkal folytatnia kell, hogy vonzó erejét, jótékony hatását a nagyközönségre jövőre is tartósan gyakorolhassa ? Midőn ezt az intézményt népiskolai nívóra leszállítva népiskolai hatóságok felügyeletére bíztuk; mikor meghoztuk az 1883-ai minősitvényi törvényt és a gimnáziumnak mindenben, még tisztán csak gyakorlati ügyességet megkívánó hivatali pályáknál is elsőbbséget adtunk, nem-e akaratlanul azon dolgozunk magunk is, hogy a polgári iskola s vele együtt a gyakorlati irányú oktatás hazai talajon gyökeret ne verhessen ? Pedig nagy problémák megoldása, többek között a megmagyarosodás kérdése, hazánk soknyelvű és vallású lakosságának egygyé olvadása függ attól, váljon képes lesz-e a polgári elem nálunk is megizmosodni ? az őt megillető döntő szerepre hazánkban is szert tenni ? A történelem tanúsága szerint a polgárság nyomán megindul mindenütt a tömörülés processzusa, a széthúzó elemeknek egygyé olvadása. Példa rá Svájcz, ahol 3-féle nemzetiség és 4-nél több vallásfelekezet tömörült össze, ott van, túl a tengeren az egyesült államok hatalmas szövetsége, a párját ritkító Unió; itt hamarjában össze se tudom számlálni, hogy hányféle nemzetiség és vallás olvadt együvé, mint valami tündér varázs szavára szemünk láttára városok nőttek ki a földből, mértföldekre terjedő pusztaságok népesültek be egy emberöltő alatt. A tündér, ki mindezt elővarázsolni bírta — a mai kor gyermeke — a munkás polgár volt. De ne menjünk oly messzire! nézzünk csak széjjel saját hazánkban ! Várjon Budapesten, vagy pedig a hazai ipar és kereskedelem egyéb góczpontjain — vájjon oly nagy-e a társadalmi, nemzetiségi és felekezeti ellentét — mint azon vidékein az országnak, ahol a polgárság nem volt képes még megalakulni, tényezőkép fellépni ? Ezeket a jelenségeket tanügyi politikánknak is észre kellene vennie és következetesen munkálkodni azon, hogy udvarképessé váljék a munka, felkapott divattá a polgári foglalkozás. Ezeknek a pontoknak a szemmel tartásával leszek oly bátor tanügyi alkotásaink és nevelési rendszerünk némely fogyatkozásaira rámutatni. A kisdedóvói intézményt ezúttal mellőzve, röviden csak annyit jegyzek meg, hogy erre nézve az alapvető törvényt nem rég meghoztuk ugyan, de sok függ attól, hogyan plántáljuk át az életben magának a törvény intencziójának, t. i. hogy kisdedeinket ép egészségben, meg nem romlott gyermeki kedélyben a társadalomnak és az államnak megtartsuk: vájjon miképen leszünk képesek megfelelni ? Népiskolai oktatásunk a tanítás terén túl sokat, a nevelés terén pedig édes keveset nyújt; ott elmegy a megterheltetés legszélsőbb határáig, itt még az irányt sem adja meg, amely felé a tanulónak — ha esetleg más iskolát nem látogat, mint leendő polgárnak törekedni kellene. A sok tanulni valók tömkelegében szem elől tévesztjük, hogy a 6—10 éves korú gyermek nemcsak anyag, amelyet formálni kell, hanem egyúttal érző, gondolkodó lélek is, hogy tehát a kedélyre, szívre és akaratra már ebben a korban is hatnunk kell, ha azt akarjuk, hogy az erkölcsi momentumok figyelmen kívül ne maradjanak. A tudásból nézetem szerint elég volna annyi, ha az elemi iskola 4 osztályát végzett gyermek anyanyelvén folyékonyan és értelmesen olvas, ha tájszólása szerint hallomásból a mondottakat hibátlanul leírja és a gyermekvilágához tartozó számtani feladatokat fejben jól megoldja. A többit, amit ez idő szerint könyvből és többnyire könyv nélkül tanulnak, bátran el lehetne mind a beszéd és értelemgyakorlat útján végezni. A tengely itt, amely körül a tanításnak forogni kell, egy jól szerkesztett olvasókönyv, olyan, amelybe legkitűnőbb íróink legremekebb munkái, szemenszedett olvasmány darabjai jutnának bele. Az így szerkesztett olvasókönyv, ha minden egyes olvasmányára 100—100 darab aranyat tűznénk és adnánk is ki pályabérül, még így sem volna drága ahhoz a megmérhetetlen kincshez képest, amelyet népiskoláink hallgatósága azokból táplálékul magába szed. Középiskoláink 2 alsó osztálya úgy, ahogy jelenleg fennáll, azzal a tantárgy- és órabeosztással — nemkülönben tanítási módszerrel is, melylyel ez időszerint működik, a népiskola 4 osztályából idekerült kontingensnek még 9 tized részével sem boldogul, a kivételezett, egy tizeddel is csak a békába vert testi épség árán. Általános a panasz, hogy népiskola és gimnázium közt nincs meg a kellő átmenet, nincs, ami áthidalná kettősök közt a tátongó mélységet. Minthogy a népiskolát nem terhelhetjük még jobban túl, azon egyszerű oknál fogva, mert ez, tekintve az idejáró 6—10 éves gyermek fejletlen agy- és idegrendszerét, még a testi egészségre nézve is veszedelmes kísérlet volna, továbbá, minthogy a gimnáziumi oktatást sem szállíthatjuk — a tanszés veszélyeztetése nélkül — alacsonyabb nívóra, mint amelyen jelenleg áll, sokan a tanügyi férfiak közül előkészítő osztályoknak a felállítását, ismét mások a latin nyelvi oktatásnak egészen a III. osztályig való mellőzését hozták javaslatba. De feledjük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy az élet a mai polg. iskola 4 alsó osztályában már megteremtette az átmenetet népiskola és gimnázium közt, nem vesszük észre, hogy a polg. isk. tanulók ha a gimnáziumba átmennek, szépen megállják a sarat, sokszor még a latin nyelv dolgában is. Meg van itt az előkészítő osztály — azzal a különbséggel, hogy nem egy — hanem 4 évre terjed, hogy itt sem tanulnak latint, nemcsak az első, hanem a 3. és 4. osztályban sem; kivéve, ha műkedvelésből nem. Mi ebből a tanulság ? az, minthogy a mai polgári iskola tantervének csekély módosításával jól megfelelhetne az algimnáziumi és alreáliskolai szükségletnek is: ne tanítsunk latint a gyermek 14 éves kora előtt! járassuk gyermekeinket 14 éves korig kötelezőleg a polgári iskolába! Ily módon egységesítve lesz középiskolánknak — legalább az alsó tagszaka. Meg vagyok győződve, hogy sok próbálgatás, kísérletezés után végre is csak ez lesz az az egyetlen mód, amely kivezet bennünket abból a hínárból, amelybe — népiskoláink és algimnáziumaink túlterheltetése folytán — akaratlanul is belekerültünk. Merem állítani, ha a mai polgári iskola tantervén és módszerén valami csekélyet változtatunk és idejáratjuk a népiskola elvégzése után a 10—14 éves korú tanköteles gyermekeket és itt készítjük elő a felsőbb oktatásra: állítani merem, hogy az ilyen tanuló képes lesz minden további szellemi haladásra, még arra is , ha esetleg a tudományos pályát választja és sorsa a főgimnáziumba viszi, hogy a latinból az V. és VI. osztályban, tehát 2 év alatt játszva elvégzi azt, amit ez időszerint nagy kínnal 4 évig tanul, vagyis a szó- és mondattant, hogy a VII. és VIII. osztályban, tehát épen abban a korban, mikor lelkünk az idealizmusra a legfogékonyabb, haszonnal fogja majd tanulmányozni a római klasszikusoknak máig is csodált alaki szépségű remekeit, hogy érdekkel fog belemélyedni a hajdankor klasszikus műveltségébe. Említem előbb, hogy a polgári iskola tantervén és módszerén valami csekélyet változtatnunk kell. A tantárgyak közül az ábrázoló mértan például nem ide való, legalább abban a terjedelem és szigorú kivitelben nem, ahogyan jelenleg tanítjuk. Módszertani megjegyzésem pedig a nyelvtanításra vonatkozik. Hagyjunk egyszer már fel azzal az örökös grammatizálással, szó- és mondattan elemzéssel. A fősúlyt inkább a nyelv lényegére , belső törvényeire fektessük! A sok nyelvtani szabály helyett nyelvünk nagymesterének, Arany Jánosnak a műveiből emléztessünk be minél többet! Arany János fogja a tanulót megtanítani arra, miképen gondolkozzunk, beszéljünk és írjunk, hogy a nyelv törvényei ellen ne vétsünk. Szabályul kellene a polgári iskolában is elfogadni, hogy a 2 alsó osztályban más nyelvnek, mint a magyarnak helye nincs. Helylyel-közzel van egy pár polgári iskola, ahol a német nyelv tanítását már az első osztályban megkezdik; ennek jövőre nem szabad előfordulni! Rendkívül fontos szerep vár a polgári iskolákra a nevelés terén, illetve előkészítésében annak, hogy a pályaválasztásnál ne tóduljanak mind a főgimnáziumba, hanem jusson anyag a gyakorlati iránynak , a középkereskedelmi, a középipari és középgazdasági szakiskoláknak is. Az olyan példákból, mint a yankeeknál a Franklin Benjáminé, mint nálunk a Baross Gáboré: jusson minél több! Hadd lássa a gyermek, hogy az észbeli talentum, lelki derékség számára a polgári foglalkozás terén is nyílik bőven tér; hogy a hazának munkás kezekre, müveit polgárokra is szűk Vadrózsa kisasszony. — Elbeszélés. — Irta: Kövér Ilma. 8 Edith arczán diadalmosoly futott át, aztán egykedvűséget színlelve, vetette oda : — Hozzon még egy pár szál százszorszépet. Mikor a mérnök már a kitűzött helyre ért, egy pillanatra tétovázva állapodott meg. Csak most vette észre Abigailt, aki egy padon ülve maga elé merengett. Csak most vette észre ? Szent-Tamásy azt kezdte tapasztalni, hogy e társaság bűnei ragályosak is. ő, a durvaságig az igazság mellett harczoló férfi, hazug gondolattal akarja hamis nyomra vinni azt a másik énjét, amely az emberben az egyik én fölött az ellenőr szerepét tölti be ? ... Most vette észre! ?... holott voltaképpen már azért ajánlkozott, mert... A mérnök föllázadt maga ellen és balra kanyarodva, letért arról az útról, amely ama pad felé vezet. Levette kalapját, szaporán, szinte ingerülten tépdeste egy fa törzséről az ephen leveleket és boszosan dobálta a kalapba. A levelek szakgatása által okozott suhogás, zizegés elhallatszott a kis padig, a melyen Abigail ült. A leányka e neszre hirtelen felkapta a fejét és a mérnök felé fordult. — Mit csinál ön ott Szent-Tamásy úr ? Mire önnek azok a levelek ? A mérnök e nem várt megszólításra összerezzent s csak némi szünet után felelt: — A nővérének viszem. — Edithnek ? hát mire kell ez neki ? — Bokrétát köt a füzértánczhoz. A fiatal férfi érezte, hogy elpirult, mikor be kellett vallania, hogy igy föl hagyja magát használni, akár csak a léha Szepessy. Abigail fölkelt helyéből és a mérnök felé közeledett. — Nézze Szent-Tamássy úr, emitt sokkal szebbek vannak. Letépett úgy szép ephen-levelet és odanyujtotta a mérnöknek. — Látja, milyen remek nagy levél ez. — Ne tegye a többi közé, kisasszony ... már nem fér a kalapba. Elvette Abigailtől a levelet és a bal kezébe fogta, míg kalapját jobbjában tartva, visszafelé indult. A leányka is hozzá szegődött, ami nem kis mértékben feszélyezte Szent-Tamássyt. Olyan nevetségesnek tűnt föl maga előtt azzal a kalap repkénynyel, melyet ő, a komoly férfi, egy leány szeszélyének szolgálandó, úgy visz, akár valami szerelmes gimnazista. Lassan, szótlanul mentek, miközben Abigail egy-egy elszáradt gályát letört az útmenti fákról és a sebesen hömpölygő »Pokol-örvény»-be hajította. A mérnök egy ideig önkénytelenül követte tekintetével a leányka minden mozdulatát, aztán kitört belőle a keserűség. — És mindez a kedves, keresetlen, természetesnek látszó báj semmi egyéb, mint mesterkéltség; külsőleg, belsőleg jól betanult szerep, konvenczionális taglejtések, igazságot hazudozó hamis hangok. Tetszelgés, kaczérkodás, képmutatás ... valódi asszony !... — Megállj, kis syréna, — mormolta tovább Szent-Tamásy — majd rád pirítok én s megmutatom, hogy velem szemben nincs éle az ilyen fegyvernek. — Elengedhetlennek tartja ön a nőben a kaczérságot, kisasszony ? — szólalt meg hirtelen az eddig magában dohogó mérnök. — Ellenkezőleg, nagyon csúnya tulajdonságnak találom. — Magam is. Szent-Tamásy nem folytatta tovább, jóllehet a heves bekezdés arra engedett következtetni, hogy részletezésbe akar bocsátkozni, de nem tette. Elhallgatott és csak nagy ideig tartó szünet után szólalt meg újra. — Mért nem akart ön az imént engedni az urak kérésének, miért nem énekelt ? — Mert nem szenvedhetem azokat a förtelmes, csufondáros embereket, amikor mindig a vadrózsa kisasszonyának neveznek. Ez bánt, boszand dühbe hoz! Olyan közvetlen, természetes fölgerjedéssel mondta ezt, hogy még Szent-Tamásy se látott benne mást, mint egy valóságos berzenkedő, naiv gyermeket. — Hát nem szereti, ha így szólítják ? — Ki nem állhatom. A kis hidra értek s a mérnök egy percre megállapodott. ■— Sérti önt ez az elnevezés ? — Sért. — Miért? — Mert olyan csúnya. — Csúnya?! . . De hát mi visszatetsző van ezen: »vadrózsa kisasszony ? ...« — így semmi. — válaszolt vontatott, halkított hangon Abigail. Majd ismét daczosan kapta föl a fejét és így fejezte be: — Hanem azoktól a csúfondáros emberektől nem akarom hallani. — Pedig látja, kedves vadrózsa kisasszony... Ugye, most engemez is ama gyűlöletes emberek sorába számit ? — Csalódik. — Hát tőlem nem veszi zokon, ha azt mondom : vadrózsa kisasszony ?... — Öntől nem. — És mi ennek az oka ? — Mert az ön hangjában nincs az a kiállhatatlan gunyorosság... — Vadrózsa kisasszony! Horváth hangja szakította félbe Abigail szavait, aki tehetetlen dühvel, siró panaszszal kapta föl szikrázó, könyekben úszó szemeit. — Hallja, milyen utálatos! ? .. A leányka hirtelen megfordult és az ellenkező oldalon levő sűrü bokrok között eltűnt. — Nem láttad a kis vadrózsát? Edith keresi. — szólt Horváth, amint a baloldali sövény mellől előtörtetett, a nélkül, hogy észrevette volna a tovasiető leánykát. — Nem. — vetette oda a mérnök, aki elpirult e kénytelen hazugsága miatt. — Na, Béla, mit csinálsz ? miért borítod a folyóba kalapod tartalmát, hisz Edith már szivszakadva várja az ephen-leveleket ? .. . A mérnök meghökkent, mint olyan ember, a ki öntudatlanul cselekszik valamit s mikor annak tudatára ébred, maga is röstelli elkövetett cselekedetét. (Folyt, köv.)