Pesti Napló, 1892. október (43. évfolyam, 241-271. szám)

1892-09-01 / 241. szám

241. szám. Budapest, 1892. Csütörtök, szeptember 1.­43. évi folyam. LlWW ■ ........ ^—■I Szerkesztőség: Ferencziek-tere, -Athenaeu m-é p ü I 81. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 írt 50 kr. — 8 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postahelyedre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felü­lüzetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­zIPesti N­apló­ kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) A tanuló ifjúság. A mai nappal véget ér az úgynevezett holt évad és a közélet minden terén megkez­dődik az újjászületés és az általános tevé­kenység. Utczáink megnépesednek egészsé­ges, vidéki alakokkal és a sok, szépreményű, középiskoláit sikerrel elvégzett ifjú duzzadó életerővel lő fel a fő- és székvárosba, hogy itt magasabb kiképeztetését folytassa és hogy a fővárosban megszerezze mindazt, a­mire a mai kor gyermekének szüksége van, ha a vi­lág nagy cháoszában az óriási versengés kö­zepette fenn akarja magát tartani. Érdeke a fővárosnak épp úgy, mint az idesereglő ifjú­ságnak is, hogy egymással meglegyenek elé­gedve. Az ifjúság sok pénzt hoz ide, sok csa­ládnak nyújt megélhetést, behozza a kissé kozmopolita jellegű fővárosba az egészséges magyar nemzeti szellemet és hatalmasan élénkíti a fővárost; a főváros viszont meg­adja a fiatalságnak az európai műveltség és univerzális tudományosságnak minden felté­teleit úgy, hogy ha a fiatal ember akar ta­nulni Budapesten, akkor tudni is fog sokat, mert megvannak hozzá pazar bőségben a segédeszközök. Szeptember elsejével tehát bevonul fa­laink közzé a lelkes ifjúság. Örömmel üdvö­zöljük őket és éppen azért, mert sorsuk iránt melegen érdeklődünk, el kell mondanunk tel­jes őszinteséggel aggályainkat is. Ezek min­den tanév kezdetén önként felmerülnek. Ha mi most olyan úgynevezett alkalmi czikket írnánk a pályaválasztásról és kezde­nénk beszélni bizonyos túlzsúfoltságokról, akkor valósággal falra borsót hánynánk. El­mondták ezt már mások számtalanszor, el­mondtuk mi is elégszer. Bármilyen okos do­log legyen tehát a jó tanács, de legalább is felesleges az ma már, mert egy évtized óta meg lehetett arról győződni, hogy azok, a­kikhez a jó szó intézve volt, nem adtak sem­mit az érvekre és ment minden tovább a maga rész ösvényén. Ebben az évben mégis történt egy pár olyan új dolog, a­mi szüksé­gessé teszi, hogy még egyszer megkérdjünk a szülőktől bizonyos dolgokat. Kérdjük, hogy az ügyvédi kar kebelé­ben fölvetett nagy probléma, a­mit úgy hív­nak : ügyvédek megélhetése és a­mi­vel az egész ország ügyvédi kara foglalko­zik mostanában, még ez a nagy szoc­iális tünet sem képes a gyermekeik jövőjéért fe­lelős szülőket meggyőzni arról, hogy mily oktalan és minősíthetetlen dolog az tőlük, hogy fiaikat rajszámra küldik a jogi pályára? Eddigelé az elözönlést csak külső jelek­ből lehetett látni. Ha bármely kapura rá te­kintettünk, azt tapasztalhattuk, hogy olyan ház van elég Budapesten, melyben több or­vos is lakik, ám de olyan ház nincs, a­hol legalább is egy ügyvéd ne laknék. E köztu­dat már elég aggodalmat okozott és megér­lelte a gondolkozó fejekben azt a hitet, hogy a jogi pályára való özönlés valóságos társa­dalmi kalamitás, a­mit alkotmányos, szabad országban megtiltani ugyan nem lehet, de a­mit elfogadható eszközökkel feltartóztatni, igazán nemzeti érdek és a jövő nemzedék egy kézzelfoghatóbb előnye lenne. De a­mikor maga az ügyvédi kar, ez az önérzetes és rátartós része az intellingen­­cziának, már oda jut, hogy félretéve minden álszégyent és büszkeséget, egész komolyan beszél a saját anyagi helyzetéről és sorsáról; mikor e végből Budapesten és Győrött kon­­ferencziáznak és keresik a kibontakozás út­ját, még akkor is oly mohón rohanni a túl­zsúfolt pályára, ez már több, mint a délibáb kergetése. A magyar ügyvédi kar szabadelvűsége és a mai liberális korszellem bizonyára nem fogja dogmává emelni a numerus clausust. Ámde ebből nem következik az, hogy a szü­lők józan esze és gyermekeikkel szemben fennálló kötelességérzete ne vonjon határt az oktalan kapaszkodásnak, a­melylyel azt vélik elérhetni, hogy fiaik csupa miniszterek, államhivatalnokok, országos képviselők, egy­szóval »urak« lesznek. Nem gondolják meg azt, hogy ma már minden perre öt ügyvéd jut és hogy minden állás­ra nyolc­ miniszter, tizenkét ál­lamtitkár, ötvennégy főispán és négyszáznegyven képviselő szo­kott jelöltet protegálni! Pedig mily szépen és okosan lehetne ezt a fiatalságot ráterelni az élet minden foglalkozására a­nélkül,hogy egymást ennék meg. Arról már nem is szólunk, hogy mily égető szüksége van hazánknak mivelt ma­gyar kereskedőkre és iparosokra. A szabad­­elvűség e dicső korszakában, az egyenlőség és testvériség századában, ha valamelyik úri gyereknek vagy »jó házból való« fiúnak, a­kinek még az apja mesterember, azt mer­nék ajánlani, hogy legyen kereskedő vagy iparos, nem bizonyos, hogy 24 óra lefolyása alatt nem kellenee lovagias elégté­telt adni a sértő kifejezésekért ? De, ha ennyire nem is menne a dolog, az apprehen­­zió elmaradhatatlan volna. Tehát erről ne is beszéljünk! Beszél­jünk csak arról, hogy mennyi üres tér van még az úgynevezett »tudományos« pályákon is. Ott van a gyógyszerészi pálya. Ott már csak lehet »urizálni« kényelmesen és még­is, mit tapasztalunk? Azt, hogy a gyógy­szerészek alig képesek elég okleveles se­gédhez jutni és ebből gyakran nagy kel­lemetlenségek támadnak. Pedig ha ez a gyógyszerészsegéd jómódú ember, köny­­nyen szerezhet vagy vehet magának már­­ meglevő jogot is; ha pedig szegény ember, s bizonyosan többet kereshet provizor vagy segédi állásban, mint ha az ügyvédi irodában hónapokon át őrzi az elmaradhatatlan, de rendszerint üres Wertheim-kasszát. Ám hogy mennyire igazunk van, mikor ezt a veszedelmes állapotot kritizáljuk, erre nézve frappáns például szolgálhat az a he­lyes és okadatolt beszéd, a­mit vasárnap dr. Bethle­n András földmivelési miniszter a kolozsvári állatki­állítás megnyitása alkal­mával mondott. Azt mondta többek közt: »Üdvösen teszik uraim, ha oda hatnak, hogy sokan lépjenek az állatorvosi pályá­ra, kik jogi vagy más pályára lépve, ezért tévesztenek; szerény, de mindig biztos pálya ez.« Igazán helyes, praktikus beszéd! Nem­csak azért helyeseljük, mert miniszter mond­ja, a­ki bizonyosan ismeri a tárc­ája kereté­ben felmerülő szükségleteket és hiányosat, hanem helyeseljük azért is, mert magunk is tudjuk, hogy az ilyen állatorvosi állás, legyen akár megyei, városi, járási vagy állami, milyen tiszteséges pozíc­ió a vi­déken úgy anyagi, mint társadalmi szem­pontból is. A legkisebb faluban, a­hol meglehetős vagyoni állapotok vannak, meg­keres egy ilyen állatorvos 5-6 ezer fo­rintot. Ugyan t, szülők, mit gondolnak önök, hány olyan ügyvéd vagy államhivatalnok van az országban, a­ki évenként becsületes után 5-6 ezer forintot képes megkeresni? Nem a közvetlen hatás reményében mondtuk el e szavakat. Tudjuk, hogy a­ki gyarló érettségi bizonyítványnyal jogi pá­lyára akar lépni, az most már a behratás napján úgy sem fog a mi czikkünknek igaz­ságot szolgáltatni azzal, hogy más pályára lép. Elmondtuk ezeket azért,­­ hogy intésül szolgáljanak a jövőre nézve. És a­kinek van érzéke a korszellem iránt, a­ki látja, hogy a társadalomban való boldogulás feltételeit a gyakorlati pályákon ma inkább föl lehet ta­lálni, mint a diplomás nyomorúság útjain, annak nem hiába beszéltünk, igyekszik felfújni. Megkönnyíti neki a dolgot az, hogy Giers Berlinben volt s Németország nagy részén átutazott a nélkül, hogy csak egyetlen egy német politikai egyéniséggel érintkezett volna. Eb­ben nincs ugyan semmi meglepő, mert az orosz kül­ügyminiszter, mikor szabadságidejét megkezdi, más­kor is rendesen teljes inkognitóban szokott utazni. Mindazonáltal a francziák most különösen el vannak ragadtatva, hogy Giers és a németek közt semmi érintkezés nem folyt. Annál inkább ünnepük ők az orosz államférfiat, kinél Ribot külügyminiszte­r már a napokban látogatást fog tenni. Az is való­színű, hogy Carnot köztársasági elnök, ki legköze­lebb Szavojába megy, szintén találkozik Giers úr­ral, ki természetesen még nagyobb kitüntetések tárgya lesz, ha kúrája befejezésével esetleg Párisba is elrándul, miről azonban még senki sincs tájé­kozva. De valami nagyobb jelentősége Giers fran­­cziaországi tartózkodásának s az ottani állam­férfiakkal való érintkezésének nem lesz. Nem azért, mintha igaza lenne egy pétervári lap­nak , mely távirataink szerint szükségesnek tartja figyelmeztetni a francziákat, hogy az orosz politika súlypontja Pétervárt van s nem ott, a­hol Giers éppen tartózkodik, ki most formaszerü helyettest kapott s nem csinál­hat politikát. Ez csak üres szofizmus, mely semmit sem jelent, mert ha van is otthon helyet­tese, a külügyminiszter mégis Giers, ki­állásáról nem köszönt le, hanem jelenleg is felelős — leg­alább a czárnak — tárczája ügyeiért. De nem ezért nincs Giers francziaországi idézésének jelentősége, hanem azért, mert nem spec­iális politikai ezésből történt. Hogy az orosz-franczia szövetség megvan, azt Sándor eléggé megmutatta, mikor egy nagyher­­czeget küldött Nancy da Carnot úrhoz ugyanazon időben, midőn ő meg Vilmos német császár­ral találkozott. Azóta a két állam viszonyát illetőleg a legutolsó kétség is eloszlott. Ezt a tüntetést már túllic­itálni nem lehet. Hogy Giers elfogadta a franczia szövetséget, hogy teljesen csatlakozott hozzá, abban kételkedni nem lehet, különben rég le kellett volna kö­szönnie. Ma már orosz külügyminiszter, mint olyan, a­ki teljesen az orosz-franczia szövetség alapján áll, nem képzelhető. Hogy ezek után Giers úr hol tölti szabadságidejét s kikkel érintkezik, az mellékes, mert Oroszország mostani zilált belviszo­­nyai mellett azt kizártnak kell tartani, mintha azért ment volna franczia földre, hogy ott, a­ hábo­rút a VazvRf.leu ,jövőre nézve előkészítse. Erre ok nem forog fenn, de másrészt az ínségtől, kolerától, pénzügyi nyavalyáktól sújtott Oroszországnak leg­első sorban van a békére szüksége. A kétéves katonai szolgálat. Még nem tudni ugyan, hogy vájjon beterjesztik-e még az idén a német birodalmi gyűlésnek a katonai javaslatot, néhány német lap­ már is fejtegeti a különböző pártok álláspontját e javaslattal szemben. A legki­­meritebben tárgyalja e kérdést a »Vossische Zei­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Rózsák közt. Irta: Á. Katona Clementin. II. Legelőbb is, a mint illik, magával a sugár­­termetű királyasszonynyal, dús lomb- és virágko­ronáját kecsesen hordozó »Reine Marie Hen­riettel« kezdem. — Cseresnyevörös pompás toillettet visel, melynek gazdag szirom-fodrai leg­finomabb théa-illatot árasztanak. Udvarának angol királyi vendége »H­e­r­majesty« (a többször virító hybridák családjá­ból) teljesen méltó hozzá eleganczia dolgában. Impozáns alakját szintén gyönyörű halványrózsa­­színű s fölséges illatú rózsadisz fedi.­­ Az angol fölség napraforgó-virágalakú rózsadiszét tartják a létező legnagyobb rózsafajnak. Föltalálója az angol Bennet, de Evans, a híres amerikai rózsatenyésztő 1885-ben bocsátotta világutjára. Az idei budapesti világkiállításon »Her ma­jesty« nyerte meg királyunk kiváló tetszését. »Nagyság« tekintetében »Paul Neyron« a méltó lovagja, kinek teljes, pufók orczáin (tisz­telet-becsület, de erősen emlékeztetnek holmi ap­róbb fajta káposztafejekre) sötét rózsapir ömlik el. Szintén a nagyon előkelő »többször virító hyb­rid« család tagjának vallja magát. Az angol felség kíséretében ott láttuk továb­bá a hódító szépségű »Baroness White«-ot (fentiek fajából.) Dús lombfürtei közt, hófehér viaszból öntöttnek látszó tölcsér alakú rózsákat hord; lehelletszerűen sárgás rózsaszínbe játszó kelyhének szirmai megannyi parányi tömött fod­­rocskákra emlékeztetnek. A pikantériák kedve­lőinek még azt is megsúghatjuk, hogy a fáma re­­besgetései szerint »Baronesse Rothschild«-nek a sporthajtása. Mellette mindjárt, a bájos ifjú »W­hite L­a­d­y« (thea hybrida) — a­kit csak 1890-ben mutattak be először a világnak — tűnik föl, ten­­gerzöld levelek s félteljes tejszin-fehér magno­lia virág alakú rózsacsokrával. A ragyogó »Lady Fritz William« (thea byb.) nagy és teljes barac­kvirágszínű toilet­­tet visel, 1880 ban mutatták be. Félelmes vetélytársának tekintheti a nevé­nek méltán megfelelő angol arisztokratikus szépsé­get, mylady »Pearl«-t (thea byb.), a­kinek gyöngyfehér toilette-jét rózsaszínű szegélyek dí­szítik. A karcsú termetű »Vicomtesse Fal­kenstein« (thea) szép fejét rózsaszínes ivoire kelyba, hófehér rózsák díszítik. A magas angol vendégsereg érdekességét csak emeli az a körülmény, hogy egy menyasszony is van közte, a szépséges »The bride­­thea) a­kinek teljes gömbölyű arozán lehelletszerű, epedő sárga szín ömlik el. Pazar öltözékének varázsát re­mek illatszerrel emeli, 1886-ban mutatták be. A kíséret lovagjai szintén megfelelő pompát fejtenek ki, így pl. sir »William Allen Ri­chardson« (Noisette) a legfeltűnőbbek egyike. Fehéres sárga szegélyű, orániai sárga atlasz öltö­zéket visel s fölséges illatszert használ. Fajának egyik sajátsága, hogy a félig kinyílt bimbó­kor­ban még elragadóbbak, mint később. A remek »K­limbing Devonitis« (thea) — Devon angol grófságból — terebélyes lombnapernyővel kérkedik (kényelmesen elfér alatta kerti asztal székkel) melyről óriási fehéres­­sárga rózsák csüggnek alá, rózsaszínes árnya­lattal. Sötétzöld kabátja gomblyukában élénkebb rózsaszínű s­­zirmainak szélei felé mindinkább halványuló rózsákat viselő nemes »Lewison Gower« lovag, a történelmi nevezetességű »Bour­bon« családból. A régi nemesség soraiban is méltán foglal­hat helyet »Mme Isac P­ereire«, az első rendű szépség. Nagy, teljes és pazar, harmin vörös toilettet visel s nagyon pregnáns illatszert, 1880- ban mutatták be. Ennek frappáns ellentétét képezi a becses »Miniature« kisasszony, akinek zöld ruhája százszorszép csokrokkal van behintve; legalább annak látszanak a parányi, teljes, fehér rézsács­­kák. Míg az alacsony termetű, terjedelmes krino­­lint viselő »Mignonette« zöld lomb­szoknyája úgy veszi ki magát az ő apró rózsaszínű rózsács­­káival, mintha megannyi égő csókot szórt volna rá a szerelmes természet ujja. Növésre nézve »Mademoiselle Céci­­lie Brunner« sem sugárabb. Előbbihez ha­sonló apró rózsadíszt hord, csakhogy ezek söté­­tebb sárgás-rózsaszinüek s mintha fényes selyem­ből volnának. Főleg egész csokrokat képző, félig kinyilt parányi bimbói elragadok. De a különlegességek kedvelői, azok, kik a »fehér holló«, »fehér fecske« s »fekete hattyúért“ lelkűlnek, kétségkívül leginkább fognak gyönyör­ködni a par force rózsa-rangba emelt bengáliai »Viridiflora« zöld nyitásaiban; egyik ma­kacs sajátságukat képezi, hogy mihelyt csak sze­rét ejthetik, sietnek visszafajulni ős eredetük, az­az zöld lombjaikhoz, színte úgy is teljesen hason­lók maradnak azokhoz. Kell-e mondanom, hogy ez exczentriczitás föltalálói angolok, név szerint : Bambridge és Harrison urak? Pedig engedjenek meg e tisztelt urak, ha­­ha már színbeli exczentriczitás kell a rózsák illatos birodalmában, bizonynyal sokkal szebb a »rózsa-czigányleány«, a híres »Alsace Lor­raine« (többször virító bgb.) Mindenki előtt is­meretes, mily óriási hullámokat vert föl egykor a műkertészet terén s ebből kihatólag az egész tár­sadalomban, a fekete tulipán feltalálása, évtizedeket tartott forrongásban Európaszerte de főleg Hollandiában. Ha a fekete rózsáé nem is idézett elő ekkora fáradalmat, minden esetre erősen izgatta az illetékes körök dicsvágyát, élénk versenyre sarkalva azokat, míg hosszas fára­dozás után végre — 1880-ban — a franczia D­u­­v­a­­­n­a­k sikerült e feladat megoldása, nagy szen­­zácziót s egyszersmind kitűnő üzleteket csinálva vele. De az ő »Alsace Lorraine«-jének feke­tesége sem veendő a szó legszorosabb értelmében, olyan forma lévén az, mint az egri boré, mely csak árnyékos helyen látszik tiszta feketének, míg nap­világ elé tartva, bordeaux-vörös alapszint árul el. A művészet birodalmához vajmi közel esik az irodalomé ! Már­pedig »Ai­s­a c­e­ L­orraine,« mint a kiváló zenei tehetséggel megáldott czi­­gányfaj egyik tagja, kétségkívül a rózsa-udvar ka­mara-művésznője s szép holdsugaras nyári éjeken — a­milyenek csak a Margitszigeten vannak — bizonynyal bűbájosan zeng tündéri éneket a kö­rülte elterülő mély csöndben; de csak a rózsák s éjféli tánczukat lejtő vil­ik hallhatják. Az újkori »Sappho« (thea) —mely még csak 1890-ben tűnt fel a világ színpadán — a köl­tészetet képviseli (valaminthogy egy jól szerve­zett udvartartásból sem szabad e két elemnek hiá­nyoznia.) S a p p b a kisasszony lantját sötét és vi­lágosabb sárgába játszó, nagy, teljes, gömb alaku rózsák díszítik, aranyfényben csillogó kehelylyel, mig a bimbók kékes rózsaszínben játszanak. De mit ér a költészet és irodalom, ha nincs kiadó! — Szerencsére ott van a hírneves »W. F. Bennet« (thea byb.) a »London News« kiadójának képviselője. Prózában beszélve, ez ama hires rózsa, mely W. F. Bennetnek, a világ legelső illusztrált lapja kiadótulajdonosának van ajánlva (kitől nevét is nyeri), s melyet általánosan, egyszerűen »5000 dolláros rózsának« hívnak, egyetlen példá­nyát (persze a monopóliummal együtt) ez összegért vásárolván meg e világ föltalálója, Bennettől (fentinek csak névrokona), Evans, a híres ameri­kai rózsakertész, 1886 ban engedvén ezt át a köz­forgalomnak. Félteljes, nagy, fényes kárminvörös nyitások s felséges illattal dicsekszenek Mai lapunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Budapest, aug. 11. A jövő évi költségvetés végleges megállapítása tárgyában a tanácskozásokat a »Bud. Corr.« sze­rint nem kezdik meg szeptember 10-ike előtt. Giers Francziaországban. Az orosz külügymi­niszter tudvalevőleg egy franczia fürdőben, Aix-les- Bainsben tölti szabadságidejét s természetes, hogy a párisi sajtó ezt ismét nagy politikai eseménynyé Vadrózsa kisasszony. — Elbeszélés. — Irta: Kövér Ilma. 14 Szent-Tamásy hangja mind halkabbá vált; már alig lehetett hallani a suttogásszerűn kiejtett szavakat, a­mint, szinte önkénytelenül, folytatta­­— Mondd, édes, drága kis Abigailem, mondd el bánatod okát. Te ... te — szeretsz valakit, a­ki bizonyára nem méltó a vonzalmadra ... ? Ez utóbbiakat reszkető hangon ejtette ki. — Oh, ne sértse őt e föltevéssel, — vágott szavába fölgerjedve s mély érzéssel Abigail. A leánykának e különös tiltakozása vég­képpen kihozta Szent-Tamáryt a bátya szerepéből, de hirtelen legyőzte fölindulását; testvér voltát azonban tökéletesen megtagadva, némi sarcasmus­­sal kérdezte : — Ah, hát olyan magas piedestálon áll a kis vadrózsa szemében az a Gencsi Kálmán ? Abigail csodálkozó és sértődött kifejezéssel kapta föl fejét. — Gencsi! ? . .. — Akkor hát .. . Mágocsi ? . . . A leányka mind méltatlankodóbb kifejezéssel nézett gyóntatójára. — Ő sem ? . . . Tehát — Lőrincz . . . Vadrózsa most már nem tartóztathatta vissza könyeit, melyeket eddig is nagy önmegtagadásába került elfojtani, és fájdalmasan megbántódva, va­lódi gyermekes szemrehányással tört ki: — Oh, ön soha se lehetne az én testvérbá­tyám, hisz olyan kevéssé ismer, hogy én ezek egyikét is szeretni tudnám ... — És mégis szereti ?... vágott szavába, föl­szökve helyéből a mérnök. Kit... kit tehát ? ... — Azt soha se fogom megmondani, mert hi­szen nincs senkim, a kinek megmondhatnám !... Leborult a zongorára és keservesen zoko­gott. Szent-Tamásy egy ideig csak tehetetlenül bámult, míg végre csendesen oda lépett, a siró leányka fölé hajolt és lágy, gyöngéd hangon sut­togja : — Az imént azt mondta, hogy én reám nem neheztel úgy, mint a többire; hát... hát mondja meg nekem. A leányka szinte idegesen ugrott föl. Orczái égtek, szemei könyöktől csillogtak, és lázasan remegett a hangja, a­mint heves tiltakozással fölkiáltott: — Önnek?! ... Önnek legkevésbbé mond­hatom ! Mielőtt a mérnök egy szót is szólhatott vagy egy mozdulatot tehetett volna, hogy visszatartsa, a kis vadrózsa kiszökött a nyitott ajtón s a parkba menekült. Vili. — Ejnye, ni... csakugyan! ... Hát maga az édes Bélám, és — magányosan ? ... De hisz Abi­gail idehaza van. Abigail! Abigail! nem láttad, hogy vendég jött? ... Abigail! Hol lehet az a leány! ... — Ejnye, ejnye, milyen sokáig ott felejtkez­tem annál a Magocsinénál. Bocsásson meg, édes mérnök úr, S­zihák­ Dóri néni. Szent-Tamássy a terrasseon állt, midőn az orvos és nővére hazajöttek s a legnagyobb za­varral üdvözölte őket, mivel tekintete egészen más irányban révedezett és csak akkor vette észre Kenczeyt, midőn ez már közvetlen köze­lébe ért. Még alig hogy a küszöbön betette lábát a ház ura, már nyomában voltak a rendes esti láto­gatók, a­kikkel egyidejűleg Edith is megérkezett. A mérnöknek tehát alkalma sem volt megnyug­tatni az egyedülisége fölött sopánkodó Dóri né­nit, hogy nem volt ő folyton magányosan, csupán most, pár pillanat óta, nem lévén bátorsága kö­vetni a kis vadrózsát, a­kit azóta hiába vár vissza. Mély hallgatással tért ki a köteles felvilágo­sítás elől. De különben is egész ott idézése alatt föltűnően hallgatag volt és mihelyt az illem meg­sértése nélkül tehette, búcsút vett a doktoroktól. Kenczey szívélyesen marasztalta s úgy­szól­ván sértődve kisérte a parkon át. Mikor a doktor visszatért, Edithtel találko­zott a terrasseon. Hol voltál papa ? — Azt a makacs Szent-Tamásyt kisértem el egy darabig. Rá akartam venni, hogy maradjon itt vacsorára, de olyan hajthatatlan, mint a mak­­ranczes gyermek. Holnap délelőttre átigérkezett. Hanem olyan idegenszerű ábrázattal és annyi so­­lennitással jelezte e látogatást, mintha legalább is valami párbaj­segéd volna, a­ki az ellenféllel akar értekezni. Edith jóizűen fölkac­agott. — Ilyen ünnepélyes látogatás ?!... Ennek va­lami különös, valami misztikus czélja van, papa. Talán valami nagy titkot akar előtted fölleplezni. — Nagy titkot ? Miféle nagy titkot ? — Ki tudja ?... Folyton nevetett és követni akarta atyját a szalonba, de Abigail, a­ki már jó ideje a terrasse egyik zugába volt félrehúzódva, útját állta. — Mit nevetsz ? — Hát te honnan kerülsz ide ? hisz már egy óra óta keresnek. — Mit nevetsz ? — ismételte csodálatos, fe­nyegető hangon Abigail. tunga, mely a következő eredményekhez jut. Azt ez a lap eleve kizártnak tekinti, hogy a nemzeti szabadelvűek, bármennyire lépjenek is sorompóba a birodalom védképessége érdekében, képesek vol­nának a létszámot emelni s 80 millió márka új évi adót engedélyezni a két éves szolgálati idő törvé­nyes életbeléptetésének ígérete nélkül. A czentrum­­ról ellenben azt hiszi, hogy feltétlenül rendelkezé­sére állana a kormánynak, ha megkapná a szükséges ellenszolgálatokat az egyház és iskola terén. A szélsőjobboldalról azt hiszi a »Vossische Zeitung« hogy egyik szemével sírva, a másikkal nevetve fogadná a javaslatot. »Küzdeni fog a kétéves ka­tonai szolgálat ellen, akár törvény szerint, akár tényleg behozatik és újra lelkesül a katonai költ­ségvetés emeléséért és szívesen áldozna más embe­rek zsebéből még 80 milliónál többet is, csak megmaradjon a szeszadónál az ajándék. Bír­­ja-e majd Caprivi klerikális-konzervatív több­séggel keresztülvinni a katonai javaslatot? A­mint az egyház csak annak áll szolgálatára, a­ki őt szolgálja, épp úgy nem támogatja ingyen a czentrum. Képes-e a birodalmi kormány az ultra­­montánok követeléseit teljesíteni? Hát »a do ut des« politikája szenvedélyes harczra vezesse « a lakosságot, harczra, mely csak az iskolai törvényért vívandó küzdelem kezdetét jelentené?« Avakumovics szerb miniszterelnök a napokban egy külföldi hirlapíróval meginterviewáltatta ma­gát. A szerb kormány új elnöke igen szeretetre méltó ember lehet, de vagy nem sokat tud monda­ni, vagy üres frázisokkal igyekszik leplezni gon­dolatait, mert nyilatkozataiban alig van valami figyelemre méltó. A többek közt panaszkodott, hogy a magyar, osztrák és német sajtó kevés kivé­tellel elítélte a szerb liberális kormányt, mielőtt tetteit bevárta volna. A miniszterelnök felhozta, hogy kivéve őt magát, ki pedig eddig sem adott okot a bizalmatlanságra, a kabinet összes többi tagjai új emberek, ámbár már az előbbeni kormá­nyok alatt is szolgáltak, de nem politikai állásban, őket tehát mindenesetre korai elítélni. Erre csak az a megjegyzésünk, hogy ha a külföld egyen­­ként nem is ismeri az új szerb miniszte­reket, nagyon jól ismeri a zászlót, mely alatt a nyilvánosság elé lépnek s ez a zászló mél­tán bizalmatlanságot ébreszthet mindazoknál, kik nem az orosz politika járszalagán haladnak. Ava­kumovics úr azután élesen elítélte az előző radi­kális uralmat, mely a többek közt a parasztságot elszoktatta az adófizetéstől; csak a múlt évi adó­hátralék 5 milliót tesz; az új kormány meg fogja a parasztoktól is kívánni, hogy teljesítsék az állam iránti kötelességeiket, másrészt meg akarja szün­tetni az összes monopóliumokat. A miniszterelnök azt is kijelentette, hogy a skupeticában többségre remél jutni, hogy továbbá a minisztertanács Na­tália exkirályné ügyével még nem foglalkozott mert a királyné még nem fordult a kormányhoz , de ha ezt tenné, a liberálisok azon álláspontnak megfelelően fognak határozni, melyet előbb az el­lenzék padjain képviseltek.

Next