Pesti Napló, 1892. november (43. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-01 / 302. szám
Fertőtlenítve! Budapest, 1892. Kedd, november 1. 302. szám. Szerkesztés Csi Ferencziek-tere, Athenäenn v-ép fi 1at. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadéhi Tatal s Ferencziek-tere, Athenaen m-ép vet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap, 43. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli DS esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest.* kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — S hónapra 4 frt 50 kr. — # hónapra 9 frt. Hoss ssti kiadás postai külfinküldése kívántatik, postabélyegre havonként 85 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések ■zintngy mint előfizetések a »Pesti HSTapló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Halogatás » Qui habet tempus, habet vitam«, mondja az orvos a halálos beteg ágyánál. A Szapárykormány is időt akar nyerni, hogy sorsát elkerülje. Igaz, hogy amíg le nem mond, addig miniszter, aki miniszter s tehát a lemondást jó be nem adni. Az el nem bocsátás reményében a miniszterelnök Bécsben óvakodik a kabinet-kérdést felvetni, hiszen az alkotmányos király csak nem fogja erre felszólítani, hanem bevárja, míg a parlamentben bukik, ahol pedig még egy magyar miniszterim sem bukott meg. A szabadelvű párt többségének tudatában Szapáry reméli, hogy a válság nem tör ki a képviselőházban, hiszen mindenik miniszter szeretne helyén maradni és mindenik szabadelvű képviselő a kormánypárt keretében kíván boldogulni. Ezen tapasztalat bírhatta rá Szapáryt, hogy a válságot elnapolja s egy hét óta egyebet sem tesz, elodázza napról-napra a nehéz kérdést. Hogy meddig tehet így, megválik nemsokára, de józanul senki sem kételkedhetik abban, hogy ezen szerelés morfiummal a kabinetet meg nem gyógyítja. Nem tartani országgyűlést, ebben áll a viccz. Mert az országgyűlésen mindenféle dolgok történnek s ott van az ellenzék, mely szegény Szapárynak nem hagy békét. A szabadelvű párt is jobb most, ha vadászni megy s az országban szanaszét kóborol, mint ha a körben összedugják fejeiket a képviselők s a vendéglőkben és kávéházakban szidják a kormányt s párhuzamosan az ellenzéket, hogy nagy elégületlenségüket ártatlan módon kiadják. Ezért nem tart a képviselőház üléseket egy hétig, november harmadikéig, azután ismét nem egy hétig, november tizedikéig, amikor azután kitűzik napirendre a három havi indemnitást s ezt letárgyalván, az országgyűlés haza mehet január közepéig, így országos ülések nélkül csak megél valahogy a Szapáry-minisztérium. A költségvetés tárgyalásának elhalasztása a legújabb mentőszer, melyet a kormány önfentartási ösztöne javasol. A költségvetési vita ily kritikus helyzetben elkerülendő, mivelhogy a kérdésekre a feleletet itt elkerülni nem lehet. Általános és részletes vitánál az ellenzék felvilágosításokat fogna kérni a miniszterektől egyenként és összevéve s csakhamar kitűnnék a véleménykülönbség, mely a minisztertanácsban még ő Felsége elnöklete alatt sem volt eltüntethető. Kiderülnének a belső inkompatibilitások, az elvi ellentétek és a személyes versengések s maga a szabadelvű párt is látná, mily gyönyörű kormány az, melyet Magyarország felvirágoztatására fentart. A czivakodások kihatnának talán még ezen jámbor pártra is s a szabadelvű monopólium alapját veszélyeztethetné. Maradjon hát az ország inkább költségvetés nélkül, csak budget-vita ne legyen. Januáriusig talán a válság is befagy. Baj, hogy indemnitást mégis kell kérni, minthogy a nyílt abszolutizmustól még viszszariadnak. Ismét egy indemnitási vita, mint tavaly, mennyi idő és mennyi erővesztegetés. Egy haszontalan kormánypolitika haszontalanná teszi az országgyűlést. A minisztériumok se dolgoznak rendesen, a kormány sem produkál semmit, csak pénzbe kerül s az országgyűlés sem dolgozhat semmit, az is csak pénzbe kerül. Ezzel akarják a Szapáryminisztériumot megszilárdítani. Természetesen az indemnitási vita ily körülmények között nem lesz érdektelen. Ily imparlamentáris eszközökhöz kénytelen nyúlni azon kormány, mely a törvénytelen választásokon kezdte, hogy a Hentziünnepen végezze s mely a parlamentarizmust soha sem tekintette egyébnek, mint a zsarnokság takarójának. De már most takarónak sem elég jó neki a parlament, fedezetül sem elég Szapárynak a többség. Nem mer a parlament elé állani, hogy küzdjön az ellenzékkel, kerüli tehát a vitát a meddig lehet. Ez sem elég, mert váltig nem lehet az üléseket elnapolni, tehát magát a vitát kell gúzsba kötni. A szólásszabadságot ha elveszi a magyar parlamenttől, akkor már a költségvetési vita és semmi vita sem veszélyes a Szapáry-kormányra vagy az utánna következő reakciónak. Ezért az indemnitáson kívül még egy tárgy van, mit ez idén el akarnak intézni a jelen első ülésszak bezárása előtt, hogy a januárban kezdődő második ülésszakon már érvényes legyen aklotür. Ha ez is megvan, akkor vígan mulat a kormány. Ki ne ismerné fel e terv szerzőjének megszorult ravaszságát. Ich bin dumm, aber pfiffig, e• dicsekedett az egyszeri sváb. Ha ellenzék nem volna, ezen terv talán jó is volna, bár akkor mindenesetre felesleges volna. De így is felesleges, mert nem lesz belőle semmi sem. Lehet belőle valami : az ellenzéki pártoknak szorosabb szövetsége és eltökélt harcza a magyar alkotmányosság megmentésére. Budapest, okt. 31. Szapáry a királynál. Bécsből sürgönyzik, hogy 8 Felsége ma délután 1 órakor gróf Szapáry Gyula miniszterelnököt egy órai magánkihallgatáson fogadta. E kihallgatást megelőzőleg a miniszterelnök Kautz Gyula bankkormányzóval értekezett.A délutáni 4 órai gyorsvonattal Szapáry visszautazott Budapestre. Egyúttal jelenti a félhivatalos kőnyomatot, hogy a kormány meg fogja ragadni az első alkalmat, hogy a képviselőházban a legszó A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Halottak napja. Az emberiesen érző szíveknek, a nemes érzelmektől áthatott embereknek ma nagy ünnepük van. Az év 365 napja közül ez a mai nap az, mely nem a mienk, nem az élőké, mert e napnak minden kegyelete az elhunytaknak van szánva. Az év temérdek napjai az élők érdekeinek, élvezeteinek és boldogságának állanak rendelkezésére, csakis ez az egy nap a holtaké. Illő tehát, hogy a hagyománynak e szűkkeblűségét legalább azzal igyekezzünk ellensúlyozni, hogy ez egyetlen napon igaz bensőséggel és minden más gondunkat félretéve, kegyeleti éljes szeretettel emlékezzünk meg drága halottainkról. Hisz nincs oly boldog ember a világon, akinek ne volna valakije, akit meg kell siratnia. Lehet az ember gazdag, hatalmas, fényes hírnevű, anyagi és szellemi kincsekben dúslakodó, de lehetetlen, hogy a mai napon ne volna neki a föld alatt egy drága kincse, melynek elvesztését nem pótolhatja semmiféle földi boldogság és múlandó kincs. Ha egész évben ragyog az arcza a sok örömtől s boldogságtól, ma el kell borulnia kedélyének, mert lelki szemei elé áll az a drága halott atya, anya, hitves, testvér vagy gyermek és háttérbe szorítja a vigságot. Belefészkeli magát a boldog és elégedett ember szívébe, lelkébe, könnybe lábasztja a szemeket és elénk tartja azt a kellemetlen, de igazmondó táblát, melyre ez a két megszivlelésre méltó szó van írva: »Memento mori!« A halottak emlékének gyászünnepélyéhez alkalmasabb napot alig lehetett volna találni a november 1-nél. Amit emberi fájdalom és könnyű nem beir jelképezni, abban hathatósan segít nekünk a természet. Mikor mi megállunk a mi kedves elhunytjaink sírjai előtt, akkor már a természet is haldoklik. Borús fellegek teszik komorrá az égboltozatot, a sírkertek gyönyörű sugárfáiról sárga levelek hullnak az elhunytak rögeire, a vegetáczió utolsó erőfeszítéseit teszi és aztán az egész organizmus elveszti ellenálló képességét. Egy szóval a természet is haldoklik már halottak napján és a holtak előtt levett kalappal imádkozó emberek hos-szú, keserves tél küszöbén állva, nyomasztó érzéssel és sötétbe borult kedélylyel állanak a múltnak emlékénél, keresve egyúttal a jövő képét is, mely oly bizonytalan és oly kevéssé biztató. És mégis, daczára annak a mély gyásznak és lelki tompultságnak, mégis el lehet bátran mondani, hogy ez a mai nap a legszebb és legmagasztosabb ünnepek egyike. Ez a mai ünnep a legmeghatóbb nyilvánulása az önzetlenségnek és annak a gyengéd szeretetnek, mely a síron túl is terjed. Mikor az élő a halott nyugvóhelye előtt letérdel, hogy lelki nyugalmáért egy imát rebegjen az egek urához, akkor nyer igazán kifejezést a magábaszállás és akkor úgy érezzük, hogy nincs halál, mert az elhunyt folytatja az életet a mi szíveinkben és gondolatainkban. A hátramaradottak kegyelete megóvja a halottak nevét, emlékét az enyészettől. Mennyi bánat, mennyi fájdalom elevenül fel ily napon, mint a mai ? Ha magunk elé varázsoljuk az emlékünkben levő kedves arczokat, ha visszagondolunk minden egyes tényeikre, a mikre visszagondolnunk oly kedves szórakozás és oly szívesen átérzett merengés. Egész más színben és világításban látjuk ma tetteiket, máskép ítéljük meg szavaikat, amik éltükben csak úgy elrepültek fülünk előtt, mint jelentéktelen közönyös szavak, ma orákulumok gyanánt csengenek füleinkben és boldogok vagyunk, ha visszaemlékezhetünk az elrepült szavakra. A temető csendes egyhangúságát ilyenkor a zaj és fény váltja fel. Apró lámpácskák ezer és ezer fényei világítják be a messze látképet, emberek óriási sokasága népesíti be a szomorú helyet, kit a fájdalmas kegyelet, kit a kíváncsiság húz oda, de mindenki ünnepélyes komorsággal lépi át a halottak birodalmának kapuját és nagyon közönséges, gyarló lelkiismeretű embernek kell annak lenni, aki ily időben és ily helyen nem érzi szívében a meghatottságot és akit a mások fájdalma egészen érintetlenül hagy. Mily különféle érzelmeket látunk egy ily estén a holtak sírjai előtt! És mennyire meghazudtolva látjuk itt azt a közmondást, hogy a halál mindenkit egyenlővé tesz. A halál — igaz — s következetes a maga elveihez, elviszi a királyokat ép úgy, mint a koldusokat; de az emberek keze még a halál kiegyenlítő elméletét is lerombolja akkor, mikor a halottak birodalmát is olyanná alakítja át, mint az élőkét. Rang, felekezet, vagyon és állás szerint klasszifikálja őket. És ha a halál minden ember földi maradványát egyenlő mértékkel eltorzítja és felismeretlenné teszi, akkor az emberi kezek művei, az emlékoszlopok és sírkövek elég szembetűnően emlékeztetnek bennünket arra, hogy hol fekszik a dúsgazdag birtokos, hol a jómódú polgár, hol a szegény napszámos. Mindenütt, hol czifra kövek nem hirdetik a drága halottak emlékét, ott az anyaföld szegény, földhöz ragadt névtelen koldusok kiszenvedett porait egyesíti magában. El lehet mondani, hogy még ily kegyeletteljes aktusoknál is észreveszszük azt az óriási különbséget, mely ember és ember közt áthidalhatlan válaszfalat emel. Más annak a dúsgazdag leánynak a bánata, aki elmegy édesatyja sírján leróni a maga fényes kegyeletét, és más annak a szegény munkás leánynak a bánata, aki valahol a temető végén, hová már nem hat el a lámpácskák fénye, egyedül zokog a sötétben publikum és bámulok nélkül az elvesztett anya jeltelen hantja fölött. Mennyivel forrób ennek a könnye, mint amazé, és mennyivel metszőbb ennek a fájdalma, mint annak a parádéval gyászoló delnőnek ? És milyen lehet annak az öreg töpörödött asszonynak a fájdalma, aki egészen elkülönített helyen áll egy jeltelen sír előtt és leborul arra anélkül, hogy áldani merné a megsiratottnak emlékét. Még a koszorú is, amit sírjára helyez, elüt a többitől, mert szokatlan a rajta levő felirat. Pedig mily sokat mond e kivételes koszorú-felirat: »Isten bocsásd meg vétkeit!« Nem is kell zaklatnunk szegény öreg asszonyt kérdéseinkkel, arczáról, koszorújáról leolvashatjuk, hogy könnyelmű, rész életű fiának jött istentől kegyelmet, irgalmat kérni. Ennek az öreg asszonynak a fájdalma épp oly tiszteletreméltó, mint ha a legkedvesebb gyermek sírjai fölött keseregnek. Mert hisz neki még az a meg-nyugvása sincs meg, ami annyi millió ember fáj-dalmát csillapítja, hogy felnevelt és rész útra te , vedt gyermeke megtalálja-e hát a csendes zavartalan nyugodalmat a sírban és vájjon isten itélőszéke előtt meg tudott-e felelni földi cselekedeteiért? Aki sírhoz lép ma imádkozni, annak a fájdalma igaz és benső. Hát még milyen mély és benső lehet a fájdalma az olyan gyászolónak, akinek elvesztett kincsét az emberiség is siratja ? Hisz csak egy fátyolra kell ma rátekintenünk, a Baross Gáborné özvegyi fátyolára. Mily kincset vesztett ő el ebben az évben. Minden asszonynak megindító a fájdalma, mert minden asszonynak egyformán kedves a saját elvesztett férjének emléke. És mégis mi mindez a Baross Gáborné fájdalmához képest. Az, hogy férjét egy ország siratja, csak nehezebbé teszi fájdalmát, mert annál jobban érzi veszteségét. Sir a gyászba borult özvegy azzal a két kis árvával! Hisz ők mindenüket eltemették! Boldogságukat, egyetlen büszkeségüket, reményüket, szemük tündöklő fényét. Nehéz feladat azokat vigasztalni, akiket csak sajnálni lehet. Mi a kegyelet és a holtjaink iránti megemlékezés eme szomorú napján nem volnánk képesek hivatásunkat bevégzett kegyelet igaz hangján teljesíteni, ha az év egyik nagy halottjának, a mi felejthetlen Baross Gáborunknak csendes illavai kriptájába el nem küldenénk áldásunkat. De még a halottak emléke iránt érzett mély kegyeletnek sem szabad annyira uralkodni ítéletünk felett, hogy meghatottságunk daczára bizonyos visszás állapotokat észre ne vegyünk. Mikor az egyik gyászoló nem visz egyebet a sírhoz megmérhetetlen fájdalmánál, ugyanakkor a másik a mécsek százával, a csinált virágok egész halmazával csinált látványosság«-ot a porladozó hulla sírjából. Nem állítjuk, hogy a pompa mellett térdeplő és buzgólkodó családtagoknak is annyit ér a kegyelete,mint a drága pénzen megszerzett művirágok illata. De azt igenis állítjuk, hogy az ilyen kegyelet minden aktushoz inkább beilleszthető, csakis a holtak hantjai fölé nem.Elég szomorú dolog, hogy a közélet minden piacán ott dominál az üres hiúság és a léha divat, de legalább a temetők szentelt kertjeit, azokat a forró könyekkel áztatott sírokat ne engedjük e kóros kinövésekkel megfertőztetni. Hány ezer és ezer ember van, aki tisztán és kizárólag csak azért rakja tele elhunytjának sírját értéktelen külsőségekkel, rikító csinált virágokkal és inkább farsangot mint a komoly bánatot jelképező színes lámpákkal, mert azt hiszi, hogy ezzel tartozik a saját társadalmi állásának. És hány olyan balga, együgyű ember van a világon, akit egészen boldoggá tesz a ravasz és rosznyelvű embertársak ama kétes értékű bókja: A te sírod volt a legszebb ! Valóságos kegyelet-liezitáczió történik ilyenkor, midegyik csak arra gondol, hogy mikép főzze le a szomszédját effektus és meglepő fény tekintetében. Pedig mennyivel jobb volna, ha inkább annak a fényesen felszifrázni akart sírnak a sötét mélyére gondolna! Hogy az e fajta »kegyeletteljes« embereknél mily nemes szív idomítja a cselekvés rugóit, annak illusztrálására érdekesnek tartjuk felemlíteni azt, amit parlamentünk egyik jeles fiatal tagja a napokban beszélt. Szemtanúja volt annak, hogy egy elegánsul gyászoló urinő gyermeke sírjára összevásárolt vagy harmincz forintért »legújabb divatú« gyászkoszorúkat, de attól a szegény mezítlábas árvagyerektől, aki dideregve vitte utána a temetőbe e jókora nehéz csomagot, sikerült - e akadnia a kért 10 krajczárból 5 krajczárt. Lehet-e egyetlen ilyen vonásnak a visszataszító voltát a bazár minden ujdivatú műkoszorúival eltakarni ? Áldást fognak érdemelni azok, akik a holtak emlékét bántó módon kidobott pénzt, azt a sok ezer forintot, amit a mellett még idegen, külföldi gyártmányokért a külföldnek juttatunk, visszahódítják a hazai jótékonyság oltára számára. Ez lesz az igazi kegyelet a holtakkal, az igazi nemeslelkűség az élőkkel szemben-Aki eztaz újítást megkezdi akként, hogy példája általánossá válik, annak majd egykor az egész emberiség tehet a sírjára egy szerény kiskoszorút — természetes virágokból. —r— ■■ 1 -----——t» Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. P‘ ' .......................................... II. , batosabb formában nyilatkozzék az összes egyházpolitikai kérdések rendezése iránt. A pénzügyi bizottság november hó 1-ső napján, délelőtt 1 1/2 11 órakor a képviselőházban, szokott helyiségében ülést tart. Tárgy: A kereskedelemügyi minisztérium 1893. évi költségvetése — és az aldunai vaskapu-zuhatagon át épülő csatornának további lemélyítése tárgyában beadott 140. sz. törvényjavaslat. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt november 2-dikán délután 6 órakor értekezletet tart. Az országgyűlési 48-as párthoz november 3-án délután 6 órakor a párt elnökének lakásán (József körút 23. sz.) értekezletet tart. A carmauxi béke. Három havi küzdelem után ma megköttetett Carmauxban a béke. A sztrájkolók ismét megkezdik a munkát, a rendkívüli intézkedések megszüntettetnek s igy Loubet miniszterelnök választott bírói akczióját ez irányban is elég siker kisérte. Hogy a képviselőház nagy többsége vele tart, az már a múlt heti tárgyalásokban kitűnt, mikor a radikálisok komolyan meg sem merték indítani a rohamtámadást, mert még az apró csatározásokban is teljes vereséget szenvedtek. A mérsékelt köztársaságiakat a monarchisták egész falanxa támogatta s a megejtett szavazásban a ház háromnegyed része sorakozott a minisztérium köré. A radikalizmusnak tehát nem sikerült a carmauxi sztrájkot a maga czéljaira kiaknázni s most a munkások azon egyhangú határozata következtében, hogy ismét munkába állanak, az egész kérdés letűnt a napirendről anélkül, hogy a hozzá fűzött magas röptű várakozásokból csak bármit is teljesített volna. De azért a radikalizmus ezután sem fogja abban hagyni a küzdelmet, mert hiszi, hogy a mostani kormány és kormányrendszer megmaradása őt magát életérdekeiben fenyegeti. A jövő év folyamán, legkésőbben őszszel a franczia nemzet ismét az urnákhoz rendeltetik, hogy új képviselőit megválassza. Ha addig a radikálisoknak nem sikerül erős pozíciót szerezni a kabinetben, úgy a választásokban óriási vereség várakozik reájuk. Ez annál valószínűbb, mert ez év folyamán a mérsékelt köztársaság igen sok új hívet nyert a kath. püspöki kar és a papság egy tetemes részében, mely Leo pápa ismeretes felszólításai következtében abban hagyta az eddigi közjogi harcot. Különösen az uj szövetségesek aggasztják a radikálisokat, kik egyházpolitikai téren kiengesztelhetetlen ellentétben állanak a papsággal s tudják, hogy ha a mostani kormány kibékül az egyházzal, ez csak az ő szélső igényeik rovására történhetik. Uj pártalakulások készülnek tehát, melyek reájok csak veszélyesek lehetnek s éppen ez okból feszítik meg minden erejüket, hogy megmutassák a kormánynak, hogy nélkülök nem boldogulhat. A carmauxi béke tehát nem jelenti a békét a Loubet-kormány s a radikálisok közt. Ezek szükségképen folytatni fogják a küzdelmet a parlamentben s minthogy ott ez idő szerint még igen tekintélyes frakciót alkotnak, Loubet úrra és társaira a most elért siker daczára még nehéz napok várakoznak. Még kevésbbé mondhatni, hogy a carmauxi béke ama veszélyeket elhárította volna, melyek Francziaországot a munkásmozgalmakból általában és a szocziál-anarchista üzelmekből különösen fenyegetik. A dinamitmerényletek egy idő óta megszűntek ugyan s Ravadholnak nem akadt újabb boszulója. De az alsóbb néprétegek forronganak szakadatlanul s a szoczializmus apostolai fáradhatatlanul vetik el a magot, melyből szükségképen nagy viharnak kell kikelnie. Maga a kormány éppen Francziaországban nem fejt ki olyan szocziálpolitikai tevékenységet, mely a munkások jogos érdekeit megvédené. A franczia munkások egy része kétségkívül igen kielégítő viszonyok közt él, de azért még e rétegben is nagy az elégedetlenség, nem is szólva a munkás-proletariátusról, mely nemcsak a nagy városokban, hanem az összes gyárhelyeken igen számos. A rendőrség kétségkívül büszke lehet a sikerre, hogy a dinamitardokat legalább egyelőre tétlenségre tudta kárhoztatni. De ezzel a munkáskérdés megoldva nincs s a veszélyek, melyek a tömegek forrongásából az államot és társadalmat fenyegetik, egyáltalán nem csökkentek. E tekintetben a carmauxi béke alig bír jelentőséggel, ezzel csupán egy pillanatnyi s helyi baj orvosoltatok, de maga a nagy szocziális kérdés minden izgalmával és veszélyével ma éppen úgy fenyegeti Francziaországot, mint azelőtt. A Loubet-kormány legújabb sikerével meghosszabíthatja ugyan életét néhány hétre, de erős és impozáns pozíciót azért még sem fog szerezni magának. Hisz a mostani, aránylag apró dologban is nézetkülönbség forgott fenn Loubet és Yiette miniszterek közt , csupán az utóbbi eszélyességének köszönhető, hogy a carmauxi sztrájk egyáltalán véget ért. Ha csupán Loubet úrtól függött volna az eldöntés, úgy az üres formaságok kedvéért megrontotta volna a lényeget s lehetetlenné tette volna a munkásoknak a békés útra térést. A miniszterelnök tehát a mostani elég csekély sikert sem vindikálhatja magának. Általában igen tisztességes, jó szándékú politikusnak tartják s csak azt sajnálják, hogy nem egyszerű szakminiszter, hanem a kabinet főnöke, mely álláshoz szükséges imponáló tulajdonságokkal épen nem rendelkezik. A carmauxi siker tehát aligha fogja megszilárdítani a kabinetet. Máris új veszedelem fenyegeti a svájczi kereskedelmi szerződéssel, mely ellen hatalmas az oppozíció. E szerződés tárgyalásakor ismét erős harczot kellene vívnia s ha győzni is talál, Loubet úr állása mégis veszélyeztetve marad, mert egyénisége nélkülözi azt a fölényt és tekintélyt, melyet a franczia politikai világ a miniszterelnöktől megkíván. Az abauj-tornai főispán beiktatás: Kassa, október 31. Kassa városa Péchy Zsigmond újonan kinevezett főispánját ünnepélyes fogadtatásban részesítette. A főispán Eperjesről e hó 30-án délután a 4 órai gyorsvonattal érkezett ide Szmrecsányi Jenő főispán, Matyasovszky Tamás nyug. főispán, Palugyay Gusztáv, törvényszéki elnök, Szinnyei Merse István alispán, Sass Bertalan, Kovaliczky kanonokok s több előkelő földesur kíséretében. A vármegye részéről Komáromy László, a város részéről Münster Tivadar polgármester fogadták. A nagy sokaságban csak lépésben indulhatott a 150 kocsiból álló fényes menet, élén gr. Zichy Henrik, Keczer Miklós, Szinnyei Merse István, Jaulusz Izidor négyes fogataival. A menetben résztvettek a szomszédmegyék fő- és alispánjai. A főispánnak bevonulása a nemzeti zászlókkal, szőnyegekkel, fenyőfalombokkal, virágokkal díszített városba valóságos diadalút volt. A férfiak kezeikkel, a hölgyek fehér kendőkkel üdvözölték. Másnap volt a beiktatás. A Szabad László nagyprépost által tartott isteni tisztelet után, 10 órakor a vármegyeházába gyülekeztek Szepes, Borsod és Sáros szomszédvármegyék küldöttei és Abaúj-Torna vármegye bizottsági tagjai és közönsége. Comáromy alispán ékes szavakkal kéri a bizottság tagjait, hogy a felvidék leghíresebb alispánját, most Kassa város és Abaúj-Torna vármegye főispánját a megválasztandó küldöttség által hívják meg a közgyűlésre. Élénk éljenzés közt jelenik meg az uj főispán s az eskü letétele után nagyhatású beszédet mondott. Különös tetszéssel fogadták a főispán ama kijelentéseit, hogy a kitüntetést nem a pártczélok szolgálatáért, hanem a közigazgatásnak egyszerű szolgálatában nyerte s éppen ezért úgy mint az államnak nem lehet más czélja, mint a jog és törvény fölött őrködni, neki sem lehet más feladata, mint e magasztos czélok megvalósításában közreműködni. Ebből folyólag sohasem tartaná megengedhetőnek a vélemény szabad nyilvánítását vagy a szólásszabadságot bármikor is korlátozni. A nyilt szó üde forrás, mely a kormánynak legmegfelelőbb tájékozást nyújt. Sohasem tartaná megengedhetőnek s nem tarthatja semmi körülmény között feladatának a parlamenti és más választások meggátlása ellen cselekedni vagy törvénytelen eszközökkel be