Pesti Napló, 1892. november (43. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-01 / 302. szám

Fertőtlenítve! Budapest, 1892. Kedd, november 1. 302. szám. Szerkesztés Cs­i Ferencziek-tere, Athenäenn v-ép fi 1­a­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadé­hi Tatal s Ferencziek-tere, Athenaen m-é­p v­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap, 43. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli DS esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest.* kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — S hónapra 4 frt 50 kr. — # hónapra 9 frt. Ho­ss ssti kiadás postai külfinküldése kívántatik, postabélyegre havonként 85 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések ■zintngy mint előfizetések a »Pesti HSTapló« kiadó­hivatalá­ba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Halogatás » Qui habet tempus, habet vitam«, mondj­a az orvos a halálos beteg ágyánál. A Szapáry­­kormány is időt akar nyerni, hogy sorsát elkerülje. Igaz, hogy a­míg le nem mond, ad­dig miniszter, a­ki miniszter s tehát a lemon­dást jó be nem adni. Az el nem bocsátás re­ményében a miniszterelnök Bécsben óvako­dik a kabinet-kérdést felvetni, hiszen az al­kotmányos király csak nem fogja erre fel­szólítani, hanem bevárja, míg a parlament­ben bukik, a­hol pedig még egy magyar mi­niszterim sem bukott meg. A szabadelvű párt többségének tudatában Szapáry reméli, hogy a válság nem tör ki a képviselőházban, hiszen mindenik miniszter szeretne helyén marad­ni és mindenik szabadelvű képviselő a kor­mánypárt keretében kíván boldogulni. Ezen tapasztalat bírhatta rá Szapáryt, hogy a vál­ságot elnapolja s egy hét óta egyebet sem tesz, elodázza napról-napra a nehéz kérdést. Hogy meddig tehet így, megválik nemsokára, de józanul senki sem kételkedhetik abban, hogy ezen szerelés morfiummal a kabinetet meg nem gyógyítja. Nem tartani országgyűlést, ebben áll a viccz. Mert az országgyűlésen mindenféle dolgok történnek s ott van az ellenzék, mely szegény Szapárynak nem hagy békét. A szabadelvű párt is jobb most, ha vadászni megy s az országban szanaszét kóborol, mint ha a körben összedugják fejeiket a képviselők s a vendéglőkben és kávéházakban szidják a kormányt s párhuzamosan az ellenzéket, hogy nagy elégületlenségüket ártatlan mó­don kiadják. Ezért nem tart a képviselőház üléseket egy hétig, november harmadikéig, azután ismét nem egy hétig, november tize­dikéig, a­mikor azután kitűzik napirendre a három havi indemnitást s ezt letárgyalván, az országgyűlés haza mehet január közepéig, így országos ülések nélkül csak megél vala­hogy a Szapáry-minisztérium. A költségvetés tárgyalásának elhalasz­tása a legújabb mentőszer, melyet a kor­mány önfentartási ösztöne javasol. A költ­ségvetési vita ily kritikus helyzetben elke­rülendő, mivelhogy a kérdésekre a feleletet itt elkerülni nem lehet. Általános és részle­tes vitánál az ellenzék felvilágosításokat fogna kérni a miniszterektől egyenként és összevéve s csakhamar kitűnnék a vélemény­­különbség, mely a minisztertanácsban még ő Felsége elnöklete alatt sem volt eltüntet­hető. Kiderülnének a belső inkompatibilitá­sok, az elvi ellentétek és a személyes ver­sengések s maga a szabadelvű párt is látná, mily gyönyörű kormány az, melyet Magyar­­ország felvirágoztatására fentart. A cziva­­kodások kihatnának talán még ezen jámbor pártra is s a szabadelvű monopólium alapját veszélyeztethetné. Maradjon hát az ország inkább költségvetés nélkül, csak budget-vita ne legyen. Januáriusig talán a válság is befagy. Baj, hogy indemnitást mégis kell kérni, minthogy a nyílt abszolutizmustól még visz­­szariadnak. Ismét egy indemnitási vita, mint tavaly,­­ mennyi idő és mennyi erőveszte­getés. Egy haszontalan kormánypolitika ha­szontalanná teszi az országgyűlést. A minisz­tériumok se dolgoznak rendesen, a kormány sem produkál semmit, csak pénzbe kerül s az országgyűlés sem dolgozhat semmit, az is csak pénzbe kerül. Ezzel akarják a Szapáry­­minisztériumot megszilárdítani. Természete­sen az indemnitási vita ily körülmények kö­zött nem lesz érdektelen. Ily imparlamentáris eszközökhöz kény­telen nyúlni azon kormány, mely a törvény­telen választásokon kezdte, hogy a Hentzi­­ünnepen végezze s mely a parlamentariz­­must soha sem tekintette egyébnek, mint a zsarnokság takarójának. De már most taka­rónak sem elég jó neki a parlament, fedeze­tül sem elég Szapárynak a többség. Nem mer a parlament elé állani, hogy küzdjön az el­lenzékkel, kerüli tehát a vitát a meddig le­het. Ez sem elég, mert váltig nem lehet az üléseket elnapolni, tehát magát a vitát kell gúzsba kötni. A szólásszabadságot ha elve­szi a magyar parlamenttől, akkor már a költségvetési vita és semmi vita sem veszé­lyes a Szapáry-kormányra vagy az utánna következő reakc­iónak. Ezért az indemnitáson kívül még egy tárgy van, mit ez idén el akarnak intézni a jelen első ülésszak bezárása előtt, hogy a ja­nuárban kezdődő második ülésszakon már érvényes legyen a­­klotür. Ha ez is meg­van, akkor vígan mulat a kormány. Ki ne ismerné fel e terv szerzőjének megszorult ravaszságát. Ich bin dumm, aber pfiffig, e• dicsekedett az egyszeri sváb. Ha ellenzék nem volna, ezen terv talán jó is vol­na, bár akkor mindenesetre felesleges volna. De így is felesleges, mert nem lesz belőle semmi sem. Lehet belőle valami : az ellen­zéki pártoknak szorosabb szövetsége és el­tökélt harcza a magyar alkotmányosság megmentésére. Budapest, okt. 31. Szapáry a királynál. Bécsből sürgönyzik, hogy 8 Felsége ma délután 1 órakor gróf Szapáry Gyula miniszterelnököt egy órai magánkihallgatá­son fogadta. E kihallgatást megelőzőleg a minisz­terelnök Kautz Gyula bankkormányzóval érteke­­zett.A délutáni 4 órai gyorsvonattal Szapáry vissza­utazott Budapestre. Egyúttal jelenti a félhivatalos kőnyomatot, hogy a kormány meg fogja ragadni az első alkalmat, hogy a képviselőházban a legszó­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Halottak napja. Az emberiesen érző szíveknek, a nemes érzel­mektől áthatott embereknek ma nagy ünnepük van. Az év 365 napja közül ez a mai nap az, mely nem a mienk, nem az élőké, mert e napnak min­den kegyelete az elhunytaknak van szánva. Az év temérdek napjai az élők érdekeinek, élvezeteinek és boldogságának állanak rendelkezésére, csakis ez az egy nap a holtaké. Illő tehát, hogy a hagyo­mánynak e szűkkeblűségét legalább azzal igye­kezzünk ellensúlyozni, hogy ez egyetlen napon igaz bensőséggel és minden más gondunkat félre­téve, kegyeleti élj­es szeretettel emlékezzünk meg drága halottainkról. Hisz nincs oly boldog em­ber a világon, a­kinek ne volna valakije, a­kit meg kell siratnia. Lehet az ember gaz­dag, hatalmas, fényes hírnevű, anyagi és szellemi kincsekben dúslakodó, de lehetetlen, hogy a mai napon ne volna neki a föld alatt egy drága kincse, melynek elvesztését nem pótolhatja semmiféle földi boldogság és múlandó kincs. Ha egész évben ragyog az arcza a sok örömtől s boldogságtól, ma el kell borulnia kedélyének, mert lelki szemei elé áll az a drága halott atya, anya, hitves, testvér vagy gyermek és háttérbe szorítja a vigságot. Belefészkeli magát a boldog és elégedett ember szívébe, lelkébe, könnybe lábasztja a szemeket és elénk tartja azt a kellemetlen, de igazmondó táb­lát, melyre ez a két megszivlelésre méltó szó van írva: »Memento mori!« A halottak emlékének gyászünnepélyéhez alkalmasabb napot alig lehetett volna találni a november 1-nél. A­mit emberi fájdalom és könnyű nem beir jelképezni, abban hathatósan segít nekünk a természet. Mikor mi megállunk a mi kedves el­hunytjaink sírjai előtt, akkor már a természet is haldoklik. Borús fellegek teszik komorrá az égbol­tozatot, a sírkertek gyönyörű sugár­fáiról sárga levelek hullnak az elhunytak rögeire, a vegetáczió utolsó erőfeszítéseit teszi és aztán az egész orga­nizmus elveszti ellenálló képességét. Egy szóval a természet is haldoklik már halottak napján és a holtak előtt levett kalappal imádkozó emberek hos­-­­szú, keserves tél küszöbén állva, nyomasztó érzés­sel és sötétbe borult kedélylyel állanak a múltnak emlékénél, keresve egyúttal a jövő képét is, mely oly bizonytalan és oly kevéssé biztató. És mégis, daczára annak a mély gyásznak és lelki tompultságnak, mégis el lehet bátran mon­dani, hogy ez a mai nap a legszebb és legmagasz­­tosabb ünnepek egyike. Ez a mai ünnep a leg­­meghatóbb nyilvánulása az önzetlenségnek és an­nak a gyengéd szeretetnek, mely a síron túl is terjed. Mikor az élő a halott nyugvóhelye előtt le­térdel, hogy lelki nyugalmáért egy imát rebegjen az egek urához, akkor nyer igazán kifejezést a ma­­gábaszállás és akkor úgy érezzük, hogy nincs ha­lál, mert az elhuny­t folytatja az életet a mi szíveink­ben és gondolatainkban. A hátramaradottak ke­gyelete megóvja a halottak nevét, emlékét az enyészettől. Mennyi bánat, mennyi fájdalom elevenül fel ily napon, mint a mai ? Ha magunk elé varázsol­juk az emlékünkben levő kedves arczokat, ha visszagondolunk minden egyes tényeikre, a mikre visszagondolnunk oly kedves szórakozás és oly szívesen átérzett­ merengés. Egész más színben és világításban látjuk ma tetteiket, máskép ítéljük meg szavaikat, a­mik éltükben csak úgy elrepültek fülünk előtt, mint jelentéktelen közönyös szavak, ma orákulumok gyanánt csengenek füleinkben és boldogok vagyunk, ha visszaemlékezhetünk az elrepült szavakra. A temető csendes egyhangúságát ilyenkor a zaj és fény váltja fel. Apró lámpácskák ezer és ezer fényei világítják be a messze látképet, embe­rek óriási sokasága népesíti be a szomorú helyet, kit a fájdalmas kegyelet, kit a kíváncsiság húz oda, de mindenki ünnepélyes komorsággal lépi át a halottak birodalmának kapuját és nagyon közön­­séges, gyarló lelkiismeretű embernek kell annak lenni, a­ki ily időben és ily helyen nem érzi szívé­­­­ben a meghatottságot és a­kit a mások fájdalma egészen érintetlenül hagy. Mily különféle érzelmeket látunk egy ily estén a holtak sírjai előtt! És mennyire meghazud­tolva látjuk itt azt a közmondást, hogy a halál­­ mindenkit egyenlővé tesz. A halál — igaz — s következetes a maga elveihez, elviszi a királyokat ép úgy, mint a koldusokat; de az emberek keze még a halál kiegyenlítő elméletét is lerombolja akkor, mikor a halottak birodalmát is olyan­ná alakítja át, mint az élőkét. Rang, feleke­zet, vagyon és állás szerint klasszifikálja őket. És ha a halál minden ember földi marad­ványát egyenlő mértékkel eltorzítja és fel­­ismer­etlenné teszi, akkor az emberi kezek művei, az emlékoszlopok és sírkövek elég szembetűnően emlékeztetnek bennünket arra, hogy hol fekszik a dúsgazdag birtokos, hol a jó­módú polgár, hol a szegény napszámos. Mindenütt, hol czifra kövek nem hirdetik a drága halottak emlékét, ott az anyaföld szegény, földhöz ragadt névtelen koldusok kiszenvedett porait egyesíti ma­gában. El lehet mondani, hogy még ily kegyelettel­jes aktusoknál is észrevesz­szük azt az óriási kü­lönbséget, mely ember és ember közt áthidalhatlan válaszfalat emel. Más annak a dúsgazdag leány­nak a bánata, a­ki elmegy édes­atyja sírján leróni a maga fényes kegyeletét, és más annak a szegény munkás leánynak a bánata, a­ki vala­hol a temető végén, hová már nem hat el a lám­pácskák fénye, egyedül zokog a sötétben publikum és bámulok nélkül az elvesztett anya jeltelen hantja fölött. Mennyivel forrób ennek a könnye, mint amazé, és mennyivel metszőbb ennek a fáj­dalma, mint annak a parádéval gyászoló del­nőnek ? És milyen lehet annak az öreg töpörödött asszonynak a fájdalma, a­ki egészen elkülönített helyen áll egy jeltelen sír előtt és leborul arra a­nélkül, hogy áldani merné a megsiratottnak emlé­két. Még a koszorú is, a­mit sírjára helyez, elüt a többitől, mert szokatlan a rajta levő felirat. Pedig mily sokat mond e kivételes koszorú-felirat: »Isten bocsásd meg vétkeit!« Nem is kell zaklatnunk sze­gény öreg asszonyt kérdéseinkkel, arczáról, koszo­rújáról leolvashatjuk, hogy könnyelmű, rész életű fiának jött istentől kegyelmet, irgalmat kérni. En­nek az öreg asszonynak a fájdalma épp oly tiszte­­­letreméltó, mint ha a legkedvesebb gyermek sírja­i fölött keseregnek. Mert hisz neki még az a meg-­­­nyugvása sincs meg, a­mi annyi millió ember fáj-­­­dalmát csillapítja, hogy felnevelt és rész útra te­ , vedt gyermeke megtalálja-e hát a csendes zavarta­­­­lan nyugodalmat a sírban és vájjon isten itélőszéke­­ előtt meg tudott-e felelni földi cselekedeteiért? A­ki sírhoz lép ma imádkozni, annak a fáj­dalma igaz és benső. Hát még milyen mély és ben­ső lehet a fájdalma az olyan gyászolónak, a­kinek elvesztett kincsét az emberiség is siratja ? Hisz csak egy fátyolra kell ma rátekintenünk, a Baross Gáborné özvegyi fátyolára. Mily kincset vesztett ő el ebben az évben. Minden asszonynak megindí­tó a fájdalma, mert minden asszonynak egyformán kedves a saját elvesztett férjének emléke. És mégis mi mindez a Baross Gáborné fájdalmához képest. Az, hogy férjét egy ország siratja, csak nehezeb­bé teszi fájdalmát, mert annál jobban érzi veszte­ségét. Sir a gyászba borult özvegy azzal a két kis árvával! Hisz ők mindenüket eltemették! Boldog­ságukat, egyetlen büszkeségüket, reményüket, sze­mük tündöklő fényét. Nehéz feladat azokat vigasztalni, a­kiket csak sajnálni lehet. Mi a kegyelet és a holtjaink iránti megemlékezés eme szomorú napján nem vol­nánk képesek hivatásunkat bevégzett kegyelet igaz hangján teljesíteni, ha az év egyik nagy ha­lottjának, a mi felejthetlen Baross Gáborunknak csendes illavai kriptájába el nem küldenénk áldá­sunkat. De még a halottak emléke iránt érzett mély kegyeletnek sem szabad annyira uralkodni ítéle­tünk felett, hogy meghatottságunk daczára bizo­nyos visszás állapotokat észre ne vegyünk. Mikor az egyik gyászoló nem visz egyebet a sírhoz meg­mérhetetlen fájdalmánál, ugyanakkor a másik a mécsek százával, a csinált virágok egész halmazával csinál­t látványosság«-ot a porladozó hulla sírjából. Nem állítjuk, hogy a pompa mellett térdeplő és buzgólkodó családtagoknak is annyit ér a kegyelete,mint a drága pénzen megszerzett művi­rágok illata. De azt igenis állítjuk, hogy az ilyen kegyelet minden aktushoz inkább beilleszthető, csakis a holtak hantjai fölé nem.Elég szomorú dolog, hogy a közélet minden piac­án ott dominál az üres hiúság és a léha divat, de legalább a temetők szen­telt kertjeit, azokat a forró könyekkel áztatott sí­rokat ne engedjük e kóros kinövésekkel megfer­­tőztetni. Hány ezer és ezer ember van, a­ki tisztán és kizárólag csak azért rakja tele elhunytjának sírját értéktelen külsőségekkel, rikító csinált virágokkal és inkább farsangot mint a komoly bánatot jelké­pező színes lámpákkal, mert azt hiszi, hogy ezzel tartozik a saját társadalmi állásának. És hány olyan balga, együgyű ember van a világon, a­kit egészen boldoggá tesz a ravasz és rosznyelvű em­bertársak ama kétes értékű bókja: A te sírod volt a legszebb ! Valóságos kegyelet-liezitáczió történik ilyenkor, midegyik csak arra gondol, hogy mikép főzze le a szomszédját effektus és meglepő fény te­kintetében. Pedig mennyivel jobb volna, ha inkább annak a fényesen felszifrázni akart sírnak a sötét mélyére gondolna! Hogy az e fajta »kegyeletteljes« embereknél mily nemes szív idomítja a cselekvés rugóit, annak illusztrálására­ érdekesnek tartjuk felemlíteni azt, a­mit parlamentünk egyik jeles fiatal tagja a na­pokban beszélt. Szemtanúja volt annak, hogy egy elegánsul gyászoló urinő gyermeke sírjára össze­vásárolt vagy harmincz forintért »legújabb divatú« gyászkoszorúkat, de attól a szegény mezítlábas árvagyerektől, a­ki dideregve vitte utána a teme­tőbe e jókora nehéz csomagot, sikerült - e a­­­k­a­d­­nia a kért 10 krajczárból 5 krajczárt. Lehet-e egyetlen ilyen vonásnak a visszataszító voltát a bazár minden ujdivatú műkoszorúival eltakarni ? Áldást fognak érdemelni azok, a­kik a hol­tak emlékét bántó módon kidobott pénzt, azt a sok ezer forintot, a­mit a mellett még ide­gen, külföldi gyártmányokért a kül­földnek juttatunk, visszahódítják a hazai jótékonyság oltára számára. Ez lesz az igazi ke­gyelet a holtakkal, az igazi nemeslelkűség az élők­kel szemben-A­ki ezt­­az újítást megkezdi akként, hogy példája általánossá válik, annak majd egykor az­­ egész emberiség tehet a sírjára egy szerény kis­­­koszorút — természetes virágokból. —r— ■■ 1 -----——t» Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. P‘ ' .......................................... I­I. , batosabb formában nyilatkozzék az összes egyház­­politikai kérdések rendezése iránt. A pénzügyi bizottság november hó 1-ső napján, délelőtt 1 1/2 11 órakor a képviselőházban, szokott helyiségében ülést tart. Tárgy: A kereskedelem­ügyi minisztérium 1893. évi költségvetése — és az aldunai vaskapu-zuhatagon át épülő csatorná­nak további lemélyítése tárgyában beadott 140. sz. törvényjavaslat. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt november 2-dikán délután 6 órakor értekez­letet tart. Az országgyűlési 48-as párthoz november 3-án délután 6 órakor a párt elnökének lakásán (Jó­­zsef­ körút 23. sz.) értekezletet tart. A carmauxi béke. Három havi küzdelem után ma meg­köttetett Carmauxban a béke. A sztrájkolók ismét megkezdik a munkát, a rendkívüli in­tézkedések megszüntettetnek s igy Loubet miniszterelnök választott bírói akczióját ez irányban is elég siker kisérte. Hogy a kép­viselőház nagy többsége vele tart, az már a múlt heti tárgyalásokban kitűnt, mikor a radikálisok komolyan meg sem merték in­dítani a rohamtámadást, mert még az apró csatározásokban is teljes vereséget szenved­tek. A mérsékelt köztársaságiakat a mon­­archisták egész falanxa támogatta s a meg­ejtett szavazásban a ház háromnegyed része sorakozott a minisztérium köré. A radikaliz­­musnak tehát nem sikerült a carmauxi sztrájkot a maga czéljaira kiaknázni s most a munkások azon egyhangú határozata kö­vetkeztében, hogy ismét munkába állanak, az egész kérdés letűnt a napirendről a­nél­kül, hogy a hozzá fűzött magas röptű vára­kozásokból csak bármit is teljesített volna. De azért a radikalizmus ezután sem fogja abban hagyni a küzdelmet, mert hiszi, hogy a mostani kormány és kormányrend­­szer megmaradása őt magát életérdekeiben fenyegeti. A jövő év folyamán, legkésőbben őszszel a franczia nemzet ismét az urnákhoz rendeltetik, hogy új képviselőit megválassza. Ha addig a radikálisoknak nem sikerül erős pozíc­iót szerezni a kabinetben, úgy a vá­lasztásokban óriási vereség várakozik reá­­juk. Ez annál valószínűbb, mert ez év folya­mán a mérsékelt köztársaság igen sok új hívet nyert a kath. püspöki kar és a papság egy tetemes részében, mely Leo pápa is­meretes felszólításai következtében abban hagyta az eddigi közjogi harc­ot. Külö­nösen az uj szövetségesek aggasztják a ra­dikálisokat, kik egyházpolitikai téren kien­­gesztelhetetlen ellentétben állanak a papság­gal s tudják, hogy ha a mostani kormány kibékül az egyházzal, ez csak az ő szélső igényeik rovására történhetik. Uj pártalaku­lások készülnek tehát, melyek reájok csak veszélyesek lehetnek s éppen ez okból feszí­tik meg minden erejüket, hogy megmutas­sák a kormánynak, hogy nélkülök nem bol­dogulhat. A carmauxi béke tehát nem je­lenti a békét a Loubet-kormány s a radiká­lisok közt. Ezek szükségképen folytatni fog­ják a küzdelmet a parlamentben s minthogy ott ez idő szerint még igen tekintélyes frak­­c­iót alkotnak, Loubet úrra és társaira a most elért siker daczára még nehéz napok várakoznak. Még kevésbbé mondhatni, hogy a car­mauxi béke ama veszélyeket elhárította vol­na, melyek Francziaországot a munkásmoz­galmakból általában és a szocziál-anarchista üzelmekből különösen fenyegetik. A dinamit­­merényletek egy idő óta megszűntek ugyan s Ravadholnak nem akadt újabb boszulója. De az alsóbb néprétegek forronganak szaka­datlanul s a szoczializmus apostolai fáradha­tatlanul vetik el a magot, melyből szükség­­képen nagy viharnak kell kikelnie. Maga a kormány éppen Francziaországban nem fejt ki olyan szocziál­politikai tevékenységet, mely a munkások jogos érdekeit megvédené. A franczia munkások egy része kétség­kívül igen kielégítő viszonyok közt él, de azért még e rétegben is nagy az elé­gedetlenség, nem is szólva a munkás-prole­­tariátusról, mely nemcsak a nagy városok­ban, hanem az összes gyárhelyeken igen számos. A rendőrség kétségkívül büszke le­het a sikerre, hogy a dinamitardokat leg­alább egyelőre tétlenségre tudta kárhoztat­ni. De ezzel a munkáskérdés megoldva nincs s a veszélyek, melyek a tömegek forrongá­sából az államot és társadalmat fenyegetik, egyáltalán nem csökkentek. E tekintetben a carmauxi béke alig bír jelentőséggel, ezzel csupán egy pillanatnyi s helyi baj orvosol­tatok, de maga a nagy szocziális kérdés minden izgalmával és veszélyével ma éppen úgy fenyegeti Francziaországot, mint azelőtt. A Loubet-kormány legújabb sikerével meghosszabíthatja ugyan életét néhány hét­re, de erős és impozáns pozíc­iót azért még sem fog szerezni magának. Hisz a mostani, aránylag apró dologban is nézetkülönbség forgott fenn Loubet és Yiette miniszterek közt , csupán az utóbbi eszélyességének kö­szönhető, hogy a carmauxi sztrájk egyálta­lán véget ért. Ha csupán Loubet úrtól füg­gött volna az eldöntés, úgy az üres formasá­gok kedvéért megrontotta volna a lényeget s lehetetlenné tette volna a munkások­nak a békés útra térést. A miniszter­elnök tehát a mostani elég csekély si­kert sem vindikálhatja magának. Általában igen tisztességes, jó szándékú politikusnak tartják s csak azt sajnálják, hogy nem egy­szerű szakminiszter, hanem a kabinet főnöke, mely álláshoz szükséges imponáló tulajdon­ságokkal épen nem rendelkezik. A carmauxi siker tehát aligha fogja megszilárdítani a kabinetet. Már­is új veszedelem fenyegeti a svájczi kereskedelmi szerződéssel, mely ellen hatalmas az oppozíc­ió. E szerződés tárgya­lásakor ismét erős harczot kellene vívnia s ha győzni is talál, Loubet úr állása mégis veszélyeztetve marad, mert egyénisége nél­külözi azt a fölényt és tekintélyt, melyet a franczia politikai világ a miniszterelnöktől megkíván. Az abauj-tornai főispán­ beiktatás: Kassa, október 31. Kassa városa P­échy Zsigmond újonan ki­nevezett főispánját ünnepélyes fogadtatásban ré­szesítette. A főispán Eperjesről e hó 30-án délután a 4 órai gyorsvonattal érkezett ide Szmrecsányi Jenő főispán, Matyasovszky Tamás nyug. főispán, Palugyay Gusztáv, törvényszéki elnök, Szinnyei Merse István alispán, Sass Bertalan, Kovaliczky kanonokok s több előkelő földesur kíséretében. A vármegye részéről Komáromy László, a város részéről Münster Tivadar polgármester fogadták. A nagy sokaságban csak lépésben in­dulhatott a 150 kocsiból álló fényes menet, élén gr. Zichy Henrik, Keczer Miklós, Szinnyei Merse István, Jaulusz Izidor négyes fogataival. A me­netben résztvettek a szomszédmegyék fő- és al­ispánjai. A főispánnak bevonulása a nemzeti zászlókkal, szőnyegekkel, fenyőfalombokkal, virá­gokkal díszített városba valóságos diadalút volt. A férfiak kezeikkel, a hölgyek fehér kendőkkel üdvözölték. Másnap volt a beiktatás. A Szabad László nagyprépost által tartott isteni tisztelet után, 10 órakor a vármegyeházába gyülekeztek Szepes, Borsod és Sáros szomszédvármegyék küldöttei és Abaúj-Torna vármegye bizottsági tagjai és közönsége. Comáromy alispán ékes szavakkal kéri a bizottság tagjait, hogy a felvidék leghíresebb alispánját, most Kassa város és Abaúj-Torna vár­megye főispánját a megválasztandó küldöttség által hívják meg a közgyűlésre. Élénk éljenzés közt jelenik meg az uj főis­pán s az eskü letétele után nagyhatású beszédet mondott. Különös tetszéssel fogadták a főispán ama kijelentéseit, hogy a kitüntetést nem a pártczélok szolgálatáért, hanem a köz­­igazgatásnak egyszerű szolgálatában nyerte s ép­pen ezért úgy mint az államnak nem lehet más czélja, mint a jog és törvény fölött őrködni, neki sem lehet más feladata, mint e magasztos czélok megvalósításában közreműködni. Ebből folyó­­lag sohasem tartaná megengedhető­nek a vélemény szabad nyilvání­tását vagy a szólásszabadságot bár­mikor is korlátozni. A nyilt szó üde forrás, mely a kormánynak legmegfelelőbb tájékozást nyújt. Sohasem tartaná megengedhetőnek s n­e­m tarthatja semmi körülmény között fel­adatának a parlamenti és más válasz­tások meggátlása ellen cselekedni vagy törvénytelen eszközökkel be­

Next