Pesti Napló, 1892. november (43. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-24 / 325. szám

Meg akarja győzni a közvéleményt — úgy­­sp mond — hogy e javaslatoknál Németország javá­ról van szó. A szövetséges kormányok meggyőződ­tek, hogy a mostani állapot tarthatatlan s az eshe­­tőleges elvetésből eredhető veszedelmek daczára benyújtották a javaslatot. A törvény csak 1893-ban, illetve 1895-ben fog életbe lépni. A körülmények gazdasági és pénzügyi szempontból kedvezőtlenek, de nem lehetett várni jobb időkre; minden egyes év késedelme pótolhatatlanul veszendőbe ment volna. A nemzet jóváhagyására szükség van. A kormány nem támaszkodik lármás czikkekre s nem akar sötét szint sö­tétre halmozva festeni. Németország bé­kén összefér szomszédaival; nem szabad ne­ki, nem is akar fegyverhez nyúlni, nem is tudná, hogy mit követeljen Francziaországtól győzelme díja­ként. A külföldi államok 1870 óta jól felfegy­verkeztek. Mi minden nemzettel békességben élünk és egy oldalról sem nehezítik meg nekünk a nem­zet méltóságának fentartását. Joggal mondta a császár — úgymond a kanczellár — hogy Hel­goland a legjobb darab föld, amelyet megszerezni akarunk. Németország nem fog háborút provokálni, mert nincs győzelmi dij De nem fog preventív háborút Sem viselni, aminő az 1870-iki volt. Áttérve a sokat emlegetett emeitávirathami­­sításra, megjegyzi: »N­émetország nem pro­­vokálta Francziaországot, Bismark nem hamisított táviratot.« Felolvasta ez­után azt a táviratot, melyet A b e k­e­n titkos ta­nácsos Emsben, 1870. évi julius 13-án délután 3 óra 50 perczkor a külügyi hivatal czimére feladott. A távirat szószerinti szövege a következő: »Ő felsége azt írja nekem: Benedetti elfo­gott engem a sétatéren, hogy tőlem utóbb már igen tolakodó módon felhatalmazást követeljen annak azonnali megtáviratozására, hogy örök időre kötelezzem magam arra, hogy sohasem adom meg beleegyezésemet, ha a Hohenzoller­­nek a jelöltségre visszatérnének. Végtére kissé komolyabban visszautasítottam őt, mivel ily kö­telezettséget »a tout jamais« elfogadni nem sza­bad és nem lehet. Természetesen azt mondtam neki, hogy még nem kaptam kézhez semmit és mivel ő Párison és Madridon át korábban nyert értesülést, mint ön, át fogja látni, hogy az én kormányom ezúttal sincs a játékban. Ő felsége azóta a herczegtől levelet kapott. Mivel ő felsége Benedettinek azt mondta, hogy a herczeg tudósí­tásait várja, Eulenburg gróf és az én előterjeszté­semre, tekintettel a fenti inszinuáczióra, elhatá­rozta, hogy Benedettit többé nem fogadja és hogy őt csak egy szárnysegéd által értesitteti, hogy ő felsége most kapta a herczegtől ama hírnek meg­erősítését, melyet Benedetti már Párisból meg­kapott és hogy több „mondani valója a nagykö­vet részére nincsen. Ő felsége exezellencziád el­határozására bízza, hogy nem kellene-e Bene­detti újabb követelését és annak visszautasí­tását azonnal úgy követeiik, valamint a sajtó tudo­mására hozni.« Kimutatja azonban, hogy Németország nem provokálta Francziaországot, hogy Bismarck nem hamisította meg a táviratot és hogy nem igaz, mintha az öreg Vilmos császár túlságos érzékeny­kedő lett volna, avagy nem találta volna el a kellő hangot a Francziaországgal való érintkezésben. Vilmos császár még július 13-án megtáviratoztatta Werther nagykövetnek Párisba, hogy indignálódva van a Gram­ont Oliver-féle insinuáczió miatt és fen­­tartja magának a teendőket. Akkor egész Európa úgy fogta fel a dolgot, a­hogy Németország. Bizo­nyítja ezt Gladstonenak egészen megfelelő nyilat­kozata, valamint Gortsakoff távirata, melyet a kül­földi orosz követekhez intézett. A birodalmi kan­czellár ezzel azt akarja kimutatni, hogy Német­­ország magatartása nem volt provo­káló. A francziák a dicsőségért sze­retik a háborút. Minél inkább tökéletesítik felszerelésüket, annál nagyobbra nő öntudatuk és annál élénkebb lesz amaz óhajuk, hogy szö­vetségre lépjenek valakivel, termé­szetesen nem defenzív szövetségre, hanem olyanra, melynek czélja Európa térképének revideálása. Oroszországgal — folytatja a kanczel­lár — évszázadok óta barátságban élünk. Sándor czár személyében újabb momen­tuma rejlik e baráti viszonynak. Oroszország czárja a legnemesebb és legfenköl­­tebb uralkodók egyike és méltányolja a lojális, békés német politikát. De Oroszországban ellenkező áramlatok is vannak Németország el­len, melyeket a hadi sikerek s a békében ki­vívott sikerek Oroszország fölött megnövel­tek. Oroszország folytatni fog­ja hadereje fejlesztését. Ebből nem kell közeli háborúra kö­vetkeztetni, de az előkészületek arra mutatnak, hogy a legközelebbi háború nyugat ellen fog irányulni. A birodalmi kanc­ellár kiterjeszkedik az előkészületekre és azt mondja, hogy az állapotok, melyek ma nem ag­gasztók, veszedelmessé válhatnának reánk nézve. Bármily tisztelettel viseltessünk is az orosz czár iránt, nem szabad fel­ednünk, hogy annak idején II. Sándor czár uralkodása idejében már Bismarck hg. is Oroszország formális hadi fenyegetéséről be­szélt. A kormány minden gondját arra for­dította, hogy fentartsuk az Oroszországgal ösz­­szekötő huzalt. De nem óhajtanám, hogy az áramot az Ausztria-Magyarországgal és Olaszországgal való összekötő vezetékből vegyük. Orosz­ország és Francziaország közt tagad­hatatlan a közeledés. Ezzel szemben sem Elzász-Lotharingiát nem­ áldozhatjuk­­ föl, sem Ausztria-Magyarországgal­­ fennálló viszonyunkat nem­­téphet­, háború esetében kétfelől kell véde­keznünk. Ha Oroszország hadat akar­­na viselni, Francziaország szövetsé­géről bizonyos lehet. Hogy ellenkező eset­ben mi történnék, arról nem lehet szólni; minden­esetre megbénítaná Oroszország akkor is erőink egy részét. Ilyen háborúra nincs elég erőnk, de a túlerő ellenében is védelmeznék magunkat, mert ha ezt nem tennék, az 1813-iki hősök szent harag­gal zúdulnának­ fel ellenünk. (Tetszés.) Világhatalmi állásunk katonai képességünk­től függ. Én igen nagyra becsülöm szövetséges társainkat; a hármas­ szövetség sehol sem oly nép­szerű, mint nálunk. A haderő létszámát tekintve, a hadereje is gyöngébb,mint Francziaország és Orosz­országnak ; mindenesetre Németországnak kell a főszerepet magára vállalnia, mert hisz neki két oldal felé kell néznie. Miért vesztette el Németország a kato­nai suppremacziát 1870. után? Nem a kor­mány, vagy a hadsereg hibájából. A birodalmi gyű­lés is megtette, amit megtehetett. De hát a győző­nek kevesebb hajlandósága volt az áldozatra, mint a legyőzöttnek. Szedán után m­ás volt a hangulat, mint Jena után. Szomszédaink előre nem látható módon kiterjesztették a hadkötelezettséget. Mi utánuk sántikáltunk és csak a legszükségesebbre szorítkoztunk. Most lassan, de biztosan ható esz­­közökhöz nyúlunk. A föltételes szabadságolás és a tartalék rendszere elégtelen. A kanczellár ezután az eddig foganatosított különféle reformokat fejte­geti. Az egyenlőtlen szolgálati kötelezettségből a kibúvásra, való törekvés eredt. A Windhorst-féle rezolucziók keresztülvihetetlenek. Az emberanyag tekintetében fölötte állunk minden had­seregnek. Nekünk vannak a legjobb tisztjeink, altisztjeink és legénysé­günk. Mi nem akarjuk mindjárt a mozgósítás első napján behívni a Landwehr-t és a népfelke­lést ; mi nem számra, hanem becsre törekszünk. A kormány távol áll attól a czikktől, a­melyre a Landwehr-ről a »Militär Wochenblatt «-ban meg­jelent. A német »Landwehrmann« neve dicső név lesz örök időkig. C­aprivi szól azután a költségek fede­zéséről. A söradó literenként 08 fillérrel emeltetik, a­mi a kimérésben alig lesz érezhető Ausztria-Magyarországot kivéve eddig mi tettünk legkevesebbet haderőnk érdekében. Az általános védkötelezettséget valóba­n, de méltányosan akar­juk kereszt­ülvinni és a két évi katonai szol­gálatra átmenni, kivéve a lovasságot és a lovasított tüzérséget, illet­őleg melyek eddig sem szolgáltak teljes három évig. A két évi katonai szolgálatot azonban csak ak­kor léptethetjük életbe, ha megkapjuk a követelt kompenzác­iókat. Nem akarunk a birodalom alkot­mányán változtatni, hanem meg akarunk maradni a status quonál. Csak azt a bizonyságot akarjuk a lakosságnak nyújtani, hogy az elbocsátás két év után szabályszerűen megtörténik. A kormány a Windhorst-féle határozati javaslatoknak lehe­tőleg megfelelt , elviselhetetlen terhekről most már nem lehet szó. A javaslat, igaz, hogy nem ép­pen kellemes, a háború azonban még kellemetle­nebb volna, a legkellemetlenebb volna a vereség. Vereség esetén meg kellene fizetnünk azt, a­mit most milliókban kiadunk. A militarizmus molochja csak azt czélozza, hogy minden egyes németet védelmezze a jövő vereség ellen. Egy esetleges vereség után már nem lehetne szó a két évi katonai szol­gálatról ; kereskedelmünket, mely azóta nemzetivé vált, nem bírnák többé megvédeni, a művészet és tu­domány hanyatlásnak indulnának. Politikai, anyagi és kulturális küzdelem keletkeznék a létért. A néme­tek helyét más nemzet nem tölthetné be. Nekünk kö­telességünk Németországot fentartani (Élénk tet­szés), emlékezve azokra, kik azt teremtették, azo­kat, kik érte elestek (Tetszés.), hogy ne mondhas­sák azt, hogy azok életöket áldozhatták, az élők még pénzöket sem akarták érette ide adni. Adják meg a nemzetnek a lehetőséget, hogy egy jövendő háborúban is énekelhesse: »Lieb Vaterland, magst ruhig sein!« (Élénk tetszés.) Richter néhány megjegyzése után az ülést holnapra halasztották­­j­ü­k s­z­é­t.­­ Véderőnk gyarapítása nem tekinthető fenyege- , tésnek Oroszország ellenében ; csak abban a helyzete­­ akarunk lenni, hogy az esetleges támadást vissza­­érhessük és valószínűnek kell tartanunk, hogy ' * Berlin, nov. 23. A birodalmi gyűléshez benyújtott törvényjavaslat a német hadsereg békelétszámáról a létszámot 1893. okt. 1-től 1899. évi márczius 31-ig átlagban 492,068 emberben állapt­ja meg, mely számnak a gyalogsági csapatok két évi szolgálati idejé­nek feltétele szolgál alapul. 1893. október 1-től 711 zászlóalj gyalogságot, 477 század lovasságot, 477 üteg tábori tüzérséget, 37 zászlóalj gyalog tüzérséget, 24 zászlóalj utászt, 7 zászlóalj vasúti csapatot és 21 zászlóalj szekerészetet fognak alakítani. Berlin, nov. 23. Az ujonczok beosztására vo­natkozólag a birodalmi gyűlés elé terjesztett tör­vényjavaslat, a következő rendelkezéseket tartal­mazza : A császár évenként meghatározza a had­seregbe és haditengerészetbe besorozandó ujon­ézok számát. A porosz hadikormányzat alatt álló kontingens számára, az összszükségletet a porosz hadügyminisztérium határozza meg, a többi kontingens számára pedig az illető had­ügyminisztériumok . A haditengerészet pótszükség­letének beosztása a porosz hadügyminisztérium által történik. Budapest, november 23. A belügyminiszter installácziója. Hieronymi Károlynak, az új belügyminiszternek installácziója holnap, csütörtökön délután fél 3 órakor lesz a belügyminisztérium fogadási nagytermében. Az orsz. függetlenségi­­és negyvennyolc­as párt a mai értekezleten csupa belügyeket­ tárgyalt s kijelölte a tagokat a képviselőházi bizottságokba. KÜLÖNFÉLÉK. Napirend, november 24-én. A képviselőház ülése délelőtt 10 órakor. — A vallás- és közoktatásügyi minisz­ter fogad déli 12 órától délután 1 óráig. — A hon­védelmi miniszter fogad délután 12—1 óráig. — A kereskedelmi miniszter fogad délután 4 órakor. — Az igazságügyminiszter fogad dél­után 2 órakor. — A horvát-szlavon miniszter fogad délelőtt 10 órától délután 2 óráig. — A Szent­ István társulat választmányi ülése dél­után 4 órakor. — A református egyetemes zsinat ülése a vármegyeház nagytermében délelőtt 10 órakor. — A­ magyar földrajzi társaság felolvasó ülése az egyetem ásványtani intézeté­ben. — Nemzeti muzeum: természet- és nép­rajzi tár, nyitva délelőtt 9 órától délutáni 1 óráig. A muzeum többi tárai 60 krajczár belépti dij mel­lett megtekinthetők. — Technológiai iparmú­­z­e­u­m saját épületében (Népszinház­ utcza 6. szám), nyit­va d. e. 9—12 és d. u. 3—8-ig. — Nyilvános könyvtá­rak. Akadémiai nyitva délután 3 órától esti 7 óráig. — Egyetemi nyitva délelőtt 9 órá­tól 12-ig és délután 4—8 óráig. — Szabadság­harczunk emlékeinek kiállítása a vigadó­ban, nyitva reggeli 91/4 órától d. u. 3­/a óráig. — Tech­nológiai iparmúzeum, saját épületében (Népszin­ház­ utcza 6.), nyitva d. u. 9— d. u. 1-ig és 3—5-ig. — A magyar földrajzi társaság könyvtára az egyetem épületében, d. u. 5 órától este 7 óráig. — Ke­reskedelmi múzeum: Hazai termékek állandó ki­állítása a városligeti iparcsarnokban, szabad bemenet mel­lett naponként megtekinthető délelőtt 9 órától délután 2 óráig.­­ A kereskedelmi tudakozó iroda (V. ker. Akadémia­ u. 12.) naponként délelőtt 9 órától 12 óráig, délután 3 órától 6 óráig. — Szabadalmi le­véltár. (Lánczhid-tér 3. sz.) Nyitva naponként délelőtt 9 órától 12 óráig. — Mentő-egyesület a Markó- és Sólyom-utczák sarkán. — Sörárpa kiállítás a Köztelken: megtekinthető egész nap, belépti dij nincs. — Állat, kert nyitva egész nap. Belépti dij 30 krajczár. Lapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva. — nov. 23. Személyi hírek. Béró Fejérváry Géza honvé­delmi miniszter és gróf Tisza Lajos ő Felsége sze­mélye körüli miniszter ma Bécsbe érkeztek. — Dr. Vályi János eperjesi püspök a mai vonattal a fővárosba érkezett. A gyengélkedő német császár, Berlinből táv­­írják, hogy Vilmos császár tegnap délután gyen­­gélkedése következtében az utolsó pillanatban el­­állott a neugatterslebeni vadász kirándulási úttól és a császárnéval visszatért Potsdamba. A császár­nak ma meg kímélnie kell magát, mert kissé meg van hülve. Az Apponyi-könyvtár elárverezése. Megírtuk már, hogy most folyik Londonban a nagybecsű Apponyi könyvtár elárverezése. A gyűjtemény legértékesebb példányait Quartis londoni ré­giségkereskedő vásárolta meg. Az antikvárius pá­lyáját, itt kezdte az öreg Horovitznál s később Angliában telepedvén meg, alapította a hirnyeves creget. A mi az Apponyi könyvtárt illeti, az kü­lön könyvtárt képezett Pozsonyban 1839-ig. Ek­kor a könyvtár kezelője, ki az Apponyi-család ré­gi tisztviselője volt, meghalt. Az Apponyi-család ekkor felajánlotta a könyvtárt a városnak azzal, hogy kezeléséről gondoskodik, s vezetésére hiva­talnokot küld ki. Ebből semmi sem lett, a könyv­tárt Nagy-Apponyba szállították eladás végett, a­mikor egyúttal a múzeum is kapott néhány érté­kes darabot ajándékképpen. Az árverés London­ban még folyik s már eddig 130,000 forintot meg­haladó összeg folyt be. Megemlítjük itt egyúttal, hogy jelenleg a leghíresebb könyvtár Londonban a lord Spenceré, melynek alapját gróf Re­­v­i­c­z­k­y egykori londoni követ könyvtára képezi s melyet ugyancsak most árvereznek el. Lajos bajor herczeg esküvője Barth Antóniá­val München szinházi köreiben meglepetést kel­tett. Lajos herczeg, a­ki 62-ik évében van, tulaj­donképen feje a Wittelsbach-ház herczegi ágának, de lemondott nyolcz évvel ifjabb öcscse, Károly Tivadar herczeg javára. E lemondásnak oka az volt, hogy Lajos herczeg 1857-ben — még akkor ezredes volt Augsburgban — nőül vette Mendel Henriette színésznőt, ki »Wallersee bárónő« ran­got nyert. A herczeg ezzel tetemes jövedelmektől is elesett, bár évenként biztosítottak számára bizo­nyos összeget. Húzta azonkívül tábornoki fizetését és húga, Erzsébet magyar királyné is rendesen se­gélyezte. Első neje a múlt évben meghalt s nyílt titok volt, hogy a herczeg még érdeklődik a szín­ház hölgyei iránt. Az előadások alatt sokszor oda­hagyta páholyát s a kulisszák mögé ment. Főkép a balletkar fiatalabb női tagjai állottak nála kegy­ben. Azt is látták, hogy különösen a Barth-nővérek­­kel szeret beszélgetni s szemlátomást kitüntette őket, de nem tulajdonítottak neki jelentősé­get. A Barth-nővérek anyjuknál laktak. Aty­juk mechanikus volt egy müncheni gyárban, de egy­szer főnökével — nem az ő hibájából — összezör­dült és — eltűnt. Mintegy 14 év előtt történt ez. Azóta hírt se hallottak róla övéi. A szegény asz­­szo­ny minden követ megmozgatott, hogy férje hollétét megtudja s minthogy az a sejtelem me­rült fel, hogy öngyilkossá lett, neje jó emberek tá­mogatásával mindenhová elutazott, a­hol ismeret­len hullát találtak, de hiába, két leánya az árva­házba került s 7 év előtt a müncheni udvari szín­ház balletiskolájába. A szegény asszony és leányai kézimunkával keresték meg a mindennapi kenye­ret. Két év előtt kapták a leányok a legelső fize­tést és a legrosszabb nyelvek sem mondhattak rá­juk elítélő szót. Lajos herczeg neje Antónia 20-ik évében van, nyúlánk barna leány, csinos is, de egy évvel ifjabb huga szebb. Körülbelül 14 napja, hogy mind a ketten odahagyták a színházat. Lajos her­czeg újabb házasságával még inkább elidegení­tette magától az udvart, a­mi abból is következ­tethető, hogy második neje csak nemesi rangot (Bartoli) kapott, míg első felesége »bárónő« czí­­met viselt. Az egyetem újjáépítése. Az egyetemnek mind­inkább sürgőssé váló újjáépítése ügyét az egyes karok tanártestületei most tanulmányozzák s leg­közelebb beadják véleményüket az egyetemi ta­nácsnak. Az egyetemen már is nagyon érzik a helyiségeknek szűk és a czélra alkalmatlan voltát s több tanár nyíltan kijelentette, hogy a jelen kö­rülmények közt lehetetlen a kívánatos eredményt, elérni. A tanács, a karok véleményadása után, fel­­terjesztést fog intézni a miniszterhez, amely fel­­terjesztés az újjáépítés terveit is magában fogja foglalni. Az alkalmas és kivihető terv kidolgozása különben sok nehézségbe ütközik. Az a felmerült terv, amely szerint az építkezés helyéül a Lipót­várost választanák, az orvosi és bölcsészeti kar ellenkezésével találkoznék, mert ennek a két kar­nak számtalan már meglevő intézete ez esetben igen messze esnék a központtól. Annyi bizonyos, hogy az egyetem illetékes körei most már teljes erejükkel odahatnak, hogy az új építkezés — bár­melyik terv szerint — a legközelebbi jövőben megkezdődjék. Osztrák ház Budapesten. Tudvalevő, hogy az osztrák delegáczió részére Budapesten házat fog­nak építeni. A helye még nincs véglegesen megál­lapítva. Az osztrák kormány már hónapok előtt kötött előzetes szerződést egy Andrássy-uti ház megvétele iránt. Ez a ház minden tekintetben al­kalmas lett volna s a tulajdonosok is méltányos áron kínálták, de közbejött az egyik tulajdonos hirtelen halála s a vétel nem jött létre. Az osztrák kormány most az uj parlament közelében szemelt ki telket s ennek megvétele iránt már tárgyalások is folynak. Ebéd a hadtestparancsnoknál. Lobkowitz her­czeg hadtestparancsnok tegnap este hat órakor ebédet adott, melyen részt vettek: Wimmer Gusztáv altábornagy, Schmidt József vezérőr­nagy, Steinitz Ferencz ezredes, Johl Gusztáv al­ezredes s még többen a tisztikarból. Magyar four India kormányzójánál. Gr. Vay P­éter, külföldön tanulmány­uton levő fiatal ma­gyar four, a legközelebbi télen az indiai alkirály vendége lesz. Vay gróf jelenleg Rómában van s ott érte őt az indiai alkirály , a m s d a n lord meg­hívója, hogy töltse nála a telet. E kirándulás egy érdekes fejezete lesz a gróf nagy gonddal vezetett úti naplójának. A monacói herczegné­­ megőrült. A »Voss. Zig« e hó 21-ki kelettel Nizzából a következő szenzácziós hírt kapta : »A monacói herczegnő hirtelen megőrült és utolsó perczeit éli. A her­­czegnő attól a naptól fogva, a melyen férjének yachtja Toulon közelében majdnem a hullámok martaléka lett, lázas beteg, félrebeszél­i folyton a touloni sziklákat és a monte- carlói öngyilkosokat látja maga előtt.« Alice monacói herczegnő Heine rokonságából való, először Richelieu her­­czegnek volt a neje. Még csak 34 éves s három év előtt kelt egybe Albert monacói fejedelemmel, a­ki 1880-ban első nejétől, lady Hamiltontól (most Festetich Tasziló gróf felesége) elvált. A mezőtúri városi képviselők választása e hó 20-án ment végbe Zsumetzky Béla választási elnök elnöklete alatt. A választások az összes ke­rületekben, rendben, de igen csekély érdeklődés mellett folytak le, amennyiben alig szavazott le a választók ötödrésze, a függetlenségi és a kormány­párt távol tartották magukat a választástól s igy a különben is többségben levő 48-as párt nyolcz ke­rületben egyhangúlag, két kerületben nagy több­séggel győzött. A képviselőtestület tagjai igen cse­kély változással ugyanazok lettek, akik a múltban voltak. Fáklyásmenet Wekerle tiszteletére. (Saját tudósítónktól.) Rég látott a főváros olyan fáklyásmene­tet, mint a­minőt ma este rendezett a polgár­ság dr. Wekerle Sándor miniszterelnök tiszte­letére. S ha a fáklyásmenet nem sikerült úgy, mint a­hogy a rendezőség tervezte, ez leginkább annak tulajdonítható, hogy a rend­fentartásáról nem volt előre gondoskodva. Ily nagyszabású de­­monstráczió alkalmával rendes kordonról és nagy­számú rendfentartókról kell gondoskodni. A fák­lyásmenetnek hazafias színezete is volt, a­mennyi­ben a tömeg folyton a Kossuth-nótát énekelte és az ünnepelten kívül az ellenzék vezéreit is sűrűn éljenezte. Wekerle Sándor beszédét éles, erős hangon mondta s egyes hangokat még a tá­vol állók is megérthettek. A fáklyásmenetről rész­letes tudósításunk a következő: Gyülekezés a Gizella-téren. Esti hat órakor kezdtek gyülekezni a Gi­zella-téren, akik igazolvány alapján fáklyavivésre jogosítva voltak. A tér közepén három-négy kocsi fáklya volt már s a nemzeti szinü szallagos rende­zőknek ugyancsak dolguk akadt, hogy a szépen becsomagolt, nagyobbára gyertya­fáklyák a foly­ton nagyobbodó tömeg martalékává ne váljanak. Egymásután érkeztek az egyes testületek fáklya­vivő csoportjai, a Ganz-gyári és vasúti munkások stb. Már olyan nagy volt a tolongás, hogy a rende­zők alig tudták megvédeni a fáklyákat, amikor végre megérkeztek a lovas- és gyalogrendőrök több detektívvel. A felügyeletet Máltás Hugó belvárosi rendőrkapitány és L­i­c­k­­ rend­­őrfelügyelő végezték, akik azután a tér egyik oldalát szabaddá tették. Ide vonultak azután a pi­ros igazolványnyal bírók, kik közt kiosztották a a papír mancsettákat. Ekkor már egészen megtelt a tér közönséggel s az alig húsz-harmincz rendőr csak nagy nehezen tudta a rendet fentartani. A rendezők nem akarták a fáklyákat addig kiosztani, mig a rendőrség meg nem csinálta a kordont, mely azonban sehogysem akart sikerülni. A csikorgó hi­degben didergők végre fáklyát követeltek s a ren­dezőség látván a tömeg fenyegető magatartását, hozzáfogott a fáklyák kiosztásához. Harcz a fáklyákért. Egymásután bontották fel a csomagokat s megindult a harcz a fáklyákért. Valóságos küzde­lem árán lehetett csak fáklyához jutni s a kétezer­nél több szurok és gyertyafáklya csakhamar mind kézbe került. Egymás hátán tolongott a nép s mi­kor a kiosztásnak vége lett, az igazol­vány-tulajdo­­nosok jó része fáklya nélkül maradt. Különösen a kocsik körül egész csata fejlődött s hiába küzdöttek a rendőrök két kézzel is, a tömeg fák­lyát követelt s ha nem adtak, erővel vitte el. Ek­kor már a zenekarok is felállottak a Deák Ferencz­­utczában s a fegyelmezettebb gyári- és vasúti mun­kások, a belváros intelligens polgársága, állást fog­laltak. A tömeg egy részének már lobogott a fák­lyája, sűrü füstöt árasztva a bérkocsisok nem csendes indignácziójára, a­mikor a tér közepén még mindig harczoltak azok, a­kik nem lévén elég vitézek, fáklya nélkül maradtak. Jóval hét óra után indult meg a menet, élén két sor lovasrendőr­rel. A lovasrendőrök után egy zenekar és a nem­zeti szinü szalaggal övedzett rendező-bizottsági tagok haladtak, mögöttük a fáklyások beláthat­­lan tömege, minden rend és fegyelem nélkül. A menet. Mikor a fáklyások tömege a Deák Ferencz­­utczába ért, rázendítették a Kossuth-nótát s az egész után azt énekelték. Az ablakokon és erkélye­ken a nők kendőiket lobogtatták a fáklyások felé. Mindenütt az utakon, merre a menet elhaladt, tele voltak a járdák kiváncsiakkal, a­kik nagy része, nem levén kordon, a fáklyásokhoz csatlakozott. Mikor a menet az Andrássy-út torkolatához ért, oly nagy volt a tolongás, hogy többször kénytelen volt a menet megállani. Az Andrássy-úton még az együtthaladás is felbomlott, mert a zenekarok minduntalan hátra­­maradoztak, ott ütvén legerősebben a nagy dobot, a­hol a leglelkesebben énekelték a Kossuth-nótát, így aztán kisebb-nagyobb csoportokra törve ha­ladtak a fáklyavivők százai az Andrássy-út köze­pén, hol az ablakokban, erkélyeken s járdákon óriási közönség várta a menetet. Sokan eloltották fák­lyáikat, mert oly fojtó füst keletkezett, hogy alig lehetett kitartani. A Kossuth-nóta éneklése mel­lett éljenezték Wekerlét, Apponyit, Ug­­ront, Eötvös Károlyt. A nagy­körút torkola­tánál a kocsiközlekedés több mint egy félóráig szü­netelt, oly nagy tömeg hömpölygött az út hosszá­ban. A legnagyobb tolongás azonban akkor kelet­kezett, a­mikor a menet Wekerle villájához ért, a­hova a fáklyások csak hosszabb idő múlva bírtak eljutni, oly nagy léven azok száma, a­kik már előbb állást foglaltak a villa körül. A villa előtt. Jóval nyolc­ óra után érkeztek meg az első fáklyások a villa elé. A rendező bizottsági tagok és a szónok a rendőrökkel élükön hosszas küzde­lem után juthattak a villa belső területére. Minden talpalatnyi hely el volt foglalva s a tolongás néha életveszélyessé vált. Mikor a fáklyások tömege ál­lást foglalt a villa előtt, egy rész ekkor is éne­kelte a Kossuth-nótát, a másik rész Wekerlét él­jenezte. Milyen parti ez a Wekerle ? kérdezte hirte­len egy fáklyavivő a villa előtt. A körülötte állók rezignálva magyarázták, hogy kormánypárti, hisz ő a miniszterelnök! »Akkor hát éljen Ugron Gá­­­bor!« — kiálta éles hangon a polgár úgy, hogy messze is hallhatták, erősen megbotránkozva azon, hogy ő kormánypárti tiszteletére hordta a fáklyát. A miniszterelnök, ízléssel berendezett laká­sán már 6 óra után gyülekeztek a személyéhez közel álló barátjai és a szabadelvű párt számos tagja. Ott voltak többek közt: C­s­á­k­y Albin gr. minisz­ter, R­á­t­h Károly főpolgármester, P­a­ll­a­v­i­­eini Ede őrgróf, Podmaniczky Frigyes dr., Gerlóczy alpolgármester, Teleszky István, Emich Gusztáv a rendező bizottság elnöke, Csávossy Béla stb. Mikor a fákly­ásmenet rendezői végre át tudtak hatolni nagy nehezen a tömegen, beléptek a kertbe, itt félkört alakítva­­ fellépett a fáklyás­menet szónoka, Havas Rezső fővárosi bizott­sági tag egy kis emelvényre és hosszab beszédet intézett a miniszterelnökhöz. Beszéde elején a fő­város örömét és üdvözletét tolmácsolta a szónok. Üdvözli Wekerlét, mint a demokráczia megtestesü­lését és hálát mond az uralkodónak azért, hogy Wekerlét, a munka emberét emelte a legmagasabb polotra, melyben egyszersmind a munka elismeré­sét és diadalát is láthatják. Mi egyszerű polgárok — úgymond a szónok, mi tudjuk leginkább méltányolni e tény súlyát és értelmét. Az ősök karddal szereztek dicsőséget a ha­zának, Wekerle szellemi alkotásaival. Jól tudjuk — végzi szavait a szónok — hogy a teljes egyen­lőségnek — vallásban és társadalomban — lesz mindenkoron szószólója s hazánk jogainak tán­toríthatatlan védője. Emelni fogod a magyar állam tekintélyét, féltékenyen fogod őrizni nyel­vünket, tökéletesíteni fogod az igazságszolgál­tatást, a közigazgatást és a közoktatást s üd­vös alkotások által oda fogsz hatni, hogy ha­zánkban a tudomány, művészet, földművelés, kereskedelem és ipar virágozzanak, hogy így a sors által annyiszor meghányatott magyar nem­zet egén a boldogság napja állandóan tündököljön. Budapest polgárságának szeretetére és támogatá­sára mindenkor bízvást számíthatsz. Adja isten, hogy soká, igen soká légy a magyar királyság miniszterelnöke, körülvéve polgártársaid osztatlan szeretetével és bizalmával s mi mint ma, még gyakran lelkesedve, felkiálthassunk: Éljen W­e­­k­er­le Sándor! (Szűnni nem akaró éljenzés. Fel­kiáltások : Éljen a polgár-miniszterelnök!) Wekerle Sándor dr. miniszterelnök erre következőleg válaszolt: Tisztelt polgártársak! (Halljuk! Halljuk!) Fogadják mélyen érzett köszönetemet ezért a ki­tüntetésért, hogy a főváros polgárságának köréből ily nagy számmal méltóztattak megtisztelésemre itt megjelenni. (Lelkes éljenzés.) Fogadják köszö­netemet azokért a szívélyes üdvözlő szavakért, melyekkel szónokuk érzelmeiket tolmácsolta, fo­gadják köszönetemet azért a szíves készségért, a­melylyel ha nem is politikai, de a társadalomra is kiható működésem terén támogatásukat felajánl­ják. (Hosszas lelkes éljenzés.) A magyar társadalom abban a szerencsés helyzetben van régóta, hogy két korszerű eszme: a demokráczia és a szabadság uralja. (Szűnni nem akaró viharos éljenzés.) Ezeknek köszönhetjük a nemzeti öntudat és önérzet, a tetterő felébredését. (Igaz! úgy van! Élénk éljenzés.) Ezeknek kö­szönhetjük a nemzetnek gazdasági és kulturális téren előrehaladását. (Igaz! Úgy van! Élénk él­jenzés.) ezeknek a törekvést, hogy a nemzetet nagggyá és biztosítottá tegyük, (Igaz ! Úgy van !) és ezeknek köszönhetem én uraim, hogy Felséges uram kegyelméből (Hosszas lelkes éljenzés.) azon polotot foglalhatom el, a melyen, hogy megtiszteljenek, idei sereglettek s a me­lyen magamat a nemzet első napszámosának tekintem. (Riadó éljenzés.) Ezeknek az eszmék­nek szolgálatában szándékom továbbra is a fo­kozott munkának embere maradni. (Hosszantar­tó lelkes éljenzés.) A polgári elemben rejlő, részben még szuny­­nyadó erőnek felkeltése s hasznosítása az a nagy átalakulás, a­melynek napjait éljük, és ez az át­alakulás, ha ezek az erők önzetlenül és odaadással szegődnek a közérdeknek szolgálatába, azzal fog végződni, hogy ezt a nemzetet soha nem remélt nagyságra, ezt a fővárost soha nem remélt virág­zásra emeli. (Viharos éljenzés.) De, uraim ebben a nagy nemzeti munkában nekünk minden társadalmi osztálynak erejére és közreműködésére szükségünk van. Nem igaz szol­gája a szabadság és a felvilágosodottság eszméi­nek, nem igaz munkája az el­haladásnak, a­ki a társadalom minden erejét igénybe venni a nemzet nagygyátótelének dicső munkájára nem kívánja. (Igaz! Úgy van! Lelkes éljenzés.) Mi polgárok megkívánjuk szerepünket a munkában, de sértet­lenül meg akarjuk adni mindenkinek az őt meg­illető tiszteletet és szerepet. A mi elemünk, a mi törekvésünk nem az exkluzivitás, hanem a leh­ető összetartás és összeolvadás. (Igaz! Úgy van! Lel­kes éljenzés.) Ezek az elvek fognak engem vezérelni, t. uraim, úgy politikai, mint társadalmi működésem­ben. (Viharos éljenzés) ezeknek megszívlelésére, a szunnyadó polgári erők felkeltésére és értékesí­tésére, minden társadalmi elemek összhangzó együttműködésére irányítom figyelmüket, midőn

Next