Pesti Napló, 1893. július (44. évfolyam, 184-214. szám)

1893-07-09 / 192. szám

A magyar Dana, Budapest, július 8. A király lemegy a Vaskapuhoz, vele utaz­nak vendégei, a német császár s a többi fejedel­mek. Érdekli ezeket az urakat a hadgyakorlatok ismeretes mozgalmai után a szabad természet, messze az alföldön a Duna mocsarai között va­dászva. Egy idegen világot látnak itt az udvari termek nagy urai, s azután tovább keletre viszi hajójukat a Duna hulláma. Le a szorosok között, Orsováig. Megnézik a természetes csodát, a Duna áttörését a hegyláncokon s az emberi tudomány győzelmét, midőn a vizek alatti sziklákba váj kincses hajóinak utat. Nincs Európában hasonló technikai vállalat több ennél, nincs kereskedelmi jelentőség fontosabb. Ha pár év múlva a szirt­itlen mederben szabadon úsznak a hajók fel és le, a kisebb tengeri­ gályákat is fel fogjuk hoz­hatni Budapestre, s a magyar kapun keresztül a Dunán a Keletet megnyithatjuk a forgalomnak, mely idáig a tengereket járta körül. Sok nagy munka van odáig nemcsak a Vas­kapunál. Hiszen nem kész még a felső Duna szabályozása sem a csallóközi partoknál, hogy mély vize lenne folyónknak mindég a nyugati közlekedésben. Áruink nyugatra törekesznek, a teli uszályhajókat felfelé vontatjuk a Dunán, lefelé többnyire üresen úsznak. Majd ha a Vas­kapu megnylik, reméljük, kivitelünk nagyobb lesz arra­felé is. És még Budapestnél sem kész a sza­bályozás, s homokos part terül­ a Margit-hídtól Újpestig. A főváros alatt pedig csak a partot védő néhány gát fut gyönge erővel a Duna mentén, s imitt-amott egy kevés kőbányás szorítja vissza a vizet a medrének sodrába. Szétterülve, ágakra oszolva, zátonyosan siklik a víz tava, veszedel­mes a hajóknak, kik álnokságát nem ismerik. Azután megnőve a Dráva, a Tisza és a Száva víztömegeivel hatalmas folyammá válik Dunánk, államok és népek át nem hidalt határa. A leg­nagyobb erőt a magyar állam ide fordítja az alsó Duna szabályozására, hogy utat törjön árjainak. Mennyi költség, a millióknak mekkora tö­mege kívántatik még, hogy ősi Dunánk kultur­­folyóvá változhassék át. És még ez sem minden, ez is csak fele része a nagy feladatnak; a mel­lék­folyók hajózhatóvá tétele szükséges a­helyett, hogy a szabályozás csupán az ármentesítést cé­lozza. Idáig sokszor tíz milliót fektettek a tár­sulatok gátokba és átvágásokba, migyen kitűnt, hogy mederszabályozás, az egész Tisza-szabályozás nem ér semmit, a nagy veszélyt csak nagyob­­bítja. Tehát a mederszabályozáshoz fogtak rend­szeres lassúsággal, így száz esztendő múlva sem lesznek folyóink szabályozva. Ha már a medreket kell szabályozni, nyis­suk meg azokat a hajózásnak, gondolta a mi­nisztérium. Helyesen cselekszi, ha megteszi. De csak a Marosnak hajózhatóvá tétele Aradtól ki­sebb gőzösök számára Szegedig, hét milliónál nagyobb összeget vesz igénybe. Nem kidobott pénz ez, ha a magyar városok: Szeged, Arad és Makó felvirágoztatnak. Szintúgy a többi folyó is, a­mennyire lehetséges, a hajózásra alkalmatossá té­tessék, s a Temes-csatorna a Ferenc-csatornával köttessék össze. Csupa régi tervek ezek, melyek most egyszerre felélednek, miutána a kormány a magyar folyóvizek szabályozását nagy erővel keresztül vinni akarja, hogy a magyar folyam­­hajózást megteremtse. •Erre nagy szükségünk van, és gyors elha­tározás kell, nehogy a Vaskapu megnyitása ké­születlen találja Magyarországot, akkorára a magyar Dunagőzhaj­ózásnak megteremtve kell lenni. Budapest, a Duna királynéja, nem enged­heti át országát idegeneknek. Miután szerencsére nem sikerült Lukcocs Béla miniszternek az alku az osztrák Dunai Gőz­hajós Társasággal, a kormánynak immár gon­doskodnia kell, hogy függetlenül megteremtse a magyar gőzhajózást; ezt kereskedelmi politikánk feltétlenül megköveteli, hogy kihalhasson a Dunán keletre és nyugatra szabadon, a­meddig államvas­­utaink nem terjedhetnek. Szükséges az önálló magyar gőzhajós vállalat nemcsak folyóvizeink köz­forgalmi értékesítésére és tarifa­politikánk érvé­nyesítésére, hanem mert csak így érhető el, hogy Magyarország maga vegye hasznát a folyamokba épített millióinak. Fel kell vennünk a versenyt az idegenekkel, osztrákokkal és oroszokkal, hogy megmutassuk, hogy a Duna magyar folyó és nem német, se szerb, se oláh. Hiszen folyásának legnagyobb része mienk jobbról és balról. Németországban még kis folyó, Ausztrián röviden átszalad, s Magyarországon alul magának egyik nemzet sem mondhatja. Mi meg fogjuk a Dunát magyarosítani, a magyar hajózásnak általa. Még a terv nem kész, hogy mi módon esz­közölje az állam a nagy reformot, mely sok pénzbe és sok munkába kerül, s a folyam­hajó­zást állami gőzösökkel folytassa-e, vagy inkább egy hatalmas gőzhajós társaságot alapítson szub­vencióval, mint az Adria, vagy mint az Osztrák Dunai Gőzhajós Társaság is. E kérdések most vajúdnak, s a magyar hajótulajdonosok szö­vetsége be akar lépni a társaságba. Nem könnyű feladat egy ily társaságnak jó szervezése és ve­zetése; a verseny nehéz és a börze éhes. A fel­adat nagysága csak fokozhatja a kormány eré­­lyét; okosan és gyorsan határozzon, mert most a helyzet kedvező s az idő pedig rövid. A kinek sikerülni fog a magyar folyókat szabályozni és a magyar folyam-gőzhajózást meg­alkotni, annak, miként a vasúti rendszer terem­tőjének, Baross­nak, a magyar nemzet szobrot fog emelni a Duna felett. T A R_C A. A h­irtelen anyaföld. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szomaházy István. Néhány év előtt sokat bolyongtam a Balatonon. Nekem is, mint annyi soknak, ambícióm volt, hogy szeptemberben négerré sülve jelenjek meg ismét a főváros utcáin. A fiumei olasz matrózok, kik tavasz­­szal Braz­iáig járnak a Lloyd hajóin, az aszófői magyar fiúk, kik olasz pajtásaiktól teljesen meg­tanultak minden tengeri tudományt, kivétel nélkül ismertek, mert sokszor délben zavartam föl őket nyugalmas sütkérezésükből, mikor odafenn operette­­nóták mellett ebédeltek a fürdőhely vendégei. A yacht-klub pénztáros kisasszonyát ilyenkor ebéd utáni álmából kellett fölvennem, hogy jegyet adjon, mert a mozdulatlan, kék víz mellékén minden teremtett lélek aludt ebben az órában. A vizen egyetlen fodor sem libbent meg, a fürdőház hosszú h­ídján egyetlen szellő sem bántotta a kiaggatott, vérvörös úszóruhákat. A partok rózsáit öntötte néhány kertészlegény, de a matrózok, a halászok, a horgászó fiúk, sőt ma­guk a halak is békésen szenderegtek. Néha átmen­tünk Tihanyba, a kápolna gyönyörű ablakából egy pillanatra végigtekintettünk a hosszú tó síkján, ittunk egy korty friss vizet a kolostor zölddel befuttatott udvarán. Ez volt életemnek legromantikusabb idő­szaka; néha csodálatos vágyat éreztem, hogy bezár­jam magam ebbe a nyugalmas kolostorba, melynek sziklás partját szünetlenül mossák a langyos, simulé­­kony habok. Irigyeltem a szerzeteseket, akik ötszáz­éves breviáriumokat forgatnak, s a tél fehér világá­ban mint kísérteties árnyak suhannak el a templom elhagyatott kövein. Szégyellem-e, hogy szerelmes és boldogtalan voltam, s hogy néha mit sem vártam a jövőtől? Átkoztam a civilizációt, mely az ő nagy erejével en­gem is arra kényszerített, hogy vidám asszonyokkal sétáljak az esplanade-on, s néha ternót vagy qua­­ternót nyerjek az estéli tombolák alkalmával. Bán­tottak a keringők, a gyógyterem kivilágított ablakai, a délutáni tarokkpartiek, a kút körül való egyhangú hajnali séta. Futottam a pongyola reggeli kalapok elől, a selyem blouse-ok idegessé tettek. Ilyenkor Giovanni, az én dalmát matrózom, gyorsan igazított egyet a spinach­er-en, a main top sail-m, s kis cut­­terunk pár pillanat múlva a tó levegőjét hasította hófehér kifeszí­tett vitorláival. Egy délután — Balaton-Füreden reunion ké­szült este a nagyteremben — Giovannival megkerül­tük a fürdőházat, s a zalai partok mentén siklottunk tova a vitorlással. A nap égetett bennünket, a vitor­lák nem tartottak árnyékot, kabinnak híre sem volt a yacht belsejében. Távolról reszketett a tihanyi kettős torony és homályosan kékeitek a zamárdi part bok­rai. Dél felé még lebegett egy kevés szellő és lassan tűntek el hajónk mellett az apró zalai falvak: Arács, Csopak, Alsó-Eörs, Paloznak, Felső-Eörs, Lovas, pa­rányi vin­cellérházaikkal, fölbe ásott pincéikkel, néhol egy verandás, emeletes nyaralóval, a­honnan messzelátó­­val nézegették a yacht hófehér szárnyait. Négy óra felé visszafordultunk, mert valahogy kedvem kerekedett, hogy a tihanyi félszigetet megkerüljük. De félórányira a fü­redi parttól a szél hirtelen megállt, s a yacht mellé szórt papírszeletek mozdulatlanul úsztak a hajó olda­lán. Giovanni szorgoskodott még egy darabig, hogy a vitorlákkal csináljon valamit, de később lemondólag intett: — Lehetetlen. Innen nem mozdulunk, míg a hold föl nem jön. A nap kegyetlenül sütött, én szinte éreztem, mint sülök barnára az afrikai hőségben. Hanyatt fe­küdtem a vitorla mellé, s az eget bámultam, melyen egy felhő sem úszott. Végtelen távolságban láttam valahol egy fehér yachtot, mely Siófok táján várta az alkonyati brise-t, olykor egy ezüstös ponty ütötte ki magát a kis hullámkarikából, s vérvörös kopol­­tyúját izgatottan látogatta felénk. Később megszom­jaztunk és Giovanni azt ajánlotta, vessünk horgonyt a hajóval s menjünk ki csónakon a partra, úgy is tet­tünk, s valahol Arács tájékán kötöttünk ki, a magas Tamáshegy alján. A kis parti csermely mellékén alig járt valaki, csak a dombos pincék előtt játszottak néhol félmeztelen parasztgyerekek. Egy kis leány az ér síkos, zöld kövei fölött lubickolt. A viskók előtt, a petrezselyem- és zellerágyak k­özött, itt-ott nagy rózsák nyíltak, egy-egy magányos házból, ahol pestiek lak­tak, álmos zongoraszó hallatszott ki. A hídon egy szalmakalapos könyvvezető ült, akinek arcáról levirí­­tott a háromhetes szabadságidő. Az ösvényen, mely a hegy felé kígyózott, egy vászonruh­ás, korszakában ember állt a bokrok között, kampós botjára támasz­kodva. Giovanni figyelmeztetett rá. — Ez Kis ur, az arácsi Szeretetház segéd tanítója, aki mindenféle gizgazt összeszed, hogy oda­haza lepréselje. Kis ur száraz és unalmas volt, mint egy lévita, de mi mégis megörültünk neki. Közeledésünket bizo­nyos tartózkodással fogadta, de később barátságosan szóba állt velünk. Kiderült, hogy sohasem járt még Budapesten, s mióta a csurgói preparandiát el­végezte, mindig itt tanítóskodik a Balaton partján. Olyan nyelven beszélt, mintha egyenesen a hitvitázó századból lépett volna közibénk, s az én ideges, hangu­latokban fürdő lelkemnek igazi enyhülés volt ez a falusi mester, a­ki reggeltől-estig egy csomó kékzub­bony­os, árva fiúval bíbelődik. Jól esett volna azt hal­lanom, hogy Kis urat boldogtalan szerelem űzte a N­egyvennegyedik évfolyam Előfi*etá­l fea* fídito* csak reggeli kiadásért! Egész évre — 14 fsi — te. Negyedévre------- 3 „ 50 „ Reggeli íz call lap egr/Bti ktllrét Egész­ évre____18 frt — kr. Negyedévre------ 4 „ 50 „ Raponkint kétszer postán kSkíras Egész évre —_20 frrt — kr. Negyedévre— 5 n — n Egyes szán feat Reggeli kiadás— — — 5 kr. Ead kiadás — — — 4 „ Szerkesztőség: 0, fsuncish-tera 3. kihenisffis-SpSisL MSCieráil farul Eanapostea, Egész évre — 14 frt — kr. Félévre —. —. _ 7 „ r-e­n Negyedévre— ? „ 50 n Egy hónapra­­ „ ?0 „ Eapcaktot kl­ner bárbol kDiává, Egész évre — 18 frt — kr. Félévre Negyedévre — 4 „ CQ , Egy hónapra — 1 ,, 60 „ Egyes szia­ámii !Reggeli kiadás­okr* Esti kiadás 8 íj Kiadói, iratai: (!) faecse­ ten, Finicioi-tan­ft 192. sz. Budapest, vasárnap, julius 9. 1892 Mai számunk húsz oldal. 1873—1893. Budapesten, július 8. A kisvárdai levél „nemzeti szabadelvű“ író­jának felelvén, mindenekelőtt az egyházpolitikai Programm forrására, Deák Ferenc 1873-iki be­szédére, s az azt előidézett eseményekre kell visszatekintenünk. A taktikai és a politikai motívumok akkor is épp úgy fedezik egymást, mint jelenleg. Az akkori Deák-pártban sokak előtt gyanús alak volt báró Sennyey Pál, a „szfinksz.u Múltja.

Next