Pesti Napló, 1893. július (44. évfolyam, 184-214. szám)
1893-07-09 / 192. szám
A magyar Dana, Budapest, július 8. A király lemegy a Vaskapuhoz, vele utaznak vendégei, a német császár s a többi fejedelmek. Érdekli ezeket az urakat a hadgyakorlatok ismeretes mozgalmai után a szabad természet, messze az alföldön a Duna mocsarai között vadászva. Egy idegen világot látnak itt az udvari termek nagy urai, s azután tovább keletre viszi hajójukat a Duna hulláma. Le a szorosok között, Orsováig. Megnézik a természetes csodát, a Duna áttörését a hegyláncokon s az emberi tudomány győzelmét, midőn a vizek alatti sziklákba váj kincses hajóinak utat. Nincs Európában hasonló technikai vállalat több ennél, nincs kereskedelmi jelentőség fontosabb. Ha pár év múlva a szirtitlen mederben szabadon úsznak a hajók fel és le, a kisebb tengeri gályákat is fel fogjuk hozhatni Budapestre, s a magyar kapun keresztül a Dunán a Keletet megnyithatjuk a forgalomnak, mely idáig a tengereket járta körül. Sok nagy munka van odáig nemcsak a Vaskapunál. Hiszen nem kész még a felső Duna szabályozása sem a csallóközi partoknál, hogy mély vize lenne folyónknak mindég a nyugati közlekedésben. Áruink nyugatra törekesznek, a teli uszályhajókat felfelé vontatjuk a Dunán, lefelé többnyire üresen úsznak. Majd ha a Vaskapu megnylik, reméljük, kivitelünk nagyobb lesz arrafelé is. És még Budapestnél sem kész a szabályozás, s homokos part terül a Margit-hídtól Újpestig. A főváros alatt pedig csak a partot védő néhány gát fut gyönge erővel a Duna mentén, s imitt-amott egy kevés kőbányás szorítja vissza a vizet a medrének sodrába. Szétterülve, ágakra oszolva, zátonyosan siklik a víz tava, veszedelmes a hajóknak, kik álnokságát nem ismerik. Azután megnőve a Dráva, a Tisza és a Száva víztömegeivel hatalmas folyammá válik Dunánk, államok és népek át nem hidalt határa. A legnagyobb erőt a magyar állam ide fordítja az alsó Duna szabályozására, hogy utat törjön árjainak. Mennyi költség, a millióknak mekkora tömege kívántatik még, hogy ősi Dunánk kulturfolyóvá változhassék át. És még ez sem minden, ez is csak fele része a nagy feladatnak; a mellékfolyók hajózhatóvá tétele szükséges ahelyett, hogy a szabályozás csupán az ármentesítést célozza. Idáig sokszor tíz milliót fektettek a társulatok gátokba és átvágásokba, migyen kitűnt, hogy mederszabályozás, az egész Tisza-szabályozás nem ér semmit, a nagy veszélyt csak nagyobbítja. Tehát a mederszabályozáshoz fogtak rendszeres lassúsággal, így száz esztendő múlva sem lesznek folyóink szabályozva. Ha már a medreket kell szabályozni, nyissuk meg azokat a hajózásnak, gondolta a minisztérium. Helyesen cselekszi, ha megteszi. De csak a Marosnak hajózhatóvá tétele Aradtól kisebb gőzösök számára Szegedig, hét milliónál nagyobb összeget vesz igénybe. Nem kidobott pénz ez, ha a magyar városok: Szeged, Arad és Makó felvirágoztatnak. Szintúgy a többi folyó is, amennyire lehetséges, a hajózásra alkalmatossá tétessék, s a Temes-csatorna a Ferenc-csatornával köttessék össze. Csupa régi tervek ezek, melyek most egyszerre felélednek, miutána a kormány a magyar folyóvizek szabályozását nagy erővel keresztül vinni akarja, hogy a magyar folyamhajózást megteremtse. •Erre nagy szükségünk van, és gyors elhatározás kell, nehogy a Vaskapu megnyitása készületlen találja Magyarországot, akkorára a magyar Dunagőzhajózásnak megteremtve kell lenni. Budapest, a Duna királynéja, nem engedheti át országát idegeneknek. Miután szerencsére nem sikerült Lukcocs Béla miniszternek az alku az osztrák Dunai Gőzhajós Társasággal, a kormánynak immár gondoskodnia kell, hogy függetlenül megteremtse a magyar gőzhajózást; ezt kereskedelmi politikánk feltétlenül megköveteli, hogy kihalhasson a Dunán keletre és nyugatra szabadon, ameddig államvasutaink nem terjedhetnek. Szükséges az önálló magyar gőzhajós vállalat nemcsak folyóvizeink közforgalmi értékesítésére és tarifapolitikánk érvényesítésére, hanem mert csak így érhető el, hogy Magyarország maga vegye hasznát a folyamokba épített millióinak. Fel kell vennünk a versenyt az idegenekkel, osztrákokkal és oroszokkal, hogy megmutassuk, hogy a Duna magyar folyó és nem német, se szerb, se oláh. Hiszen folyásának legnagyobb része mienk jobbról és balról. Németországban még kis folyó, Ausztrián röviden átszalad, s Magyarországon alul magának egyik nemzet sem mondhatja. Mi meg fogjuk a Dunát magyarosítani, a magyar hajózásnak általa. Még a terv nem kész, hogy mi módon eszközölje az állam a nagy reformot, mely sok pénzbe és sok munkába kerül, s a folyamhajózást állami gőzösökkel folytassa-e, vagy inkább egy hatalmas gőzhajós társaságot alapítson szubvencióval, mint az Adria, vagy mint az Osztrák Dunai Gőzhajós Társaság is. E kérdések most vajúdnak, s a magyar hajótulajdonosok szövetsége be akar lépni a társaságba. Nem könnyű feladat egy ily társaságnak jó szervezése és vezetése; a verseny nehéz és a börze éhes. A feladat nagysága csak fokozhatja a kormány erélyét; okosan és gyorsan határozzon, mert most a helyzet kedvező s az idő pedig rövid. A kinek sikerülni fog a magyar folyókat szabályozni és a magyar folyam-gőzhajózást megalkotni, annak, miként a vasúti rendszer teremtőjének, Barossnak, a magyar nemzet szobrot fog emelni a Duna felett. T A R_C A. A hirtelen anyaföld. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szomaházy István. Néhány év előtt sokat bolyongtam a Balatonon. Nekem is, mint annyi soknak, ambícióm volt, hogy szeptemberben négerré sülve jelenjek meg ismét a főváros utcáin. A fiumei olasz matrózok, kik tavaszszal Braziáig járnak a Lloyd hajóin, az aszófői magyar fiúk, kik olasz pajtásaiktól teljesen megtanultak minden tengeri tudományt, kivétel nélkül ismertek, mert sokszor délben zavartam föl őket nyugalmas sütkérezésükből, mikor odafenn operettenóták mellett ebédeltek a fürdőhely vendégei. A yacht-klub pénztáros kisasszonyát ilyenkor ebéd utáni álmából kellett fölvennem, hogy jegyet adjon, mert a mozdulatlan, kék víz mellékén minden teremtett lélek aludt ebben az órában. A vizen egyetlen fodor sem libbent meg, a fürdőház hosszú hídján egyetlen szellő sem bántotta a kiaggatott, vérvörös úszóruhákat. A partok rózsáit öntötte néhány kertészlegény, de a matrózok, a halászok, a horgászó fiúk, sőt maguk a halak is békésen szenderegtek. Néha átmentünk Tihanyba, a kápolna gyönyörű ablakából egy pillanatra végigtekintettünk a hosszú tó síkján, ittunk egy korty friss vizet a kolostor zölddel befuttatott udvarán. Ez volt életemnek legromantikusabb időszaka; néha csodálatos vágyat éreztem, hogy bezárjam magam ebbe a nyugalmas kolostorba, melynek sziklás partját szünetlenül mossák a langyos, simulékony habok. Irigyeltem a szerzeteseket, akik ötszázéves breviáriumokat forgatnak, s a tél fehér világában mint kísérteties árnyak suhannak el a templom elhagyatott kövein. Szégyellem-e, hogy szerelmes és boldogtalan voltam, s hogy néha mit sem vártam a jövőtől? Átkoztam a civilizációt, mely az ő nagy erejével engem is arra kényszerített, hogy vidám asszonyokkal sétáljak az esplanade-on, s néha ternót vagy quaternót nyerjek az estéli tombolák alkalmával. Bántottak a keringők, a gyógyterem kivilágított ablakai, a délutáni tarokkpartiek, a kút körül való egyhangú hajnali séta. Futottam a pongyola reggeli kalapok elől, a selyem blouse-ok idegessé tettek. Ilyenkor Giovanni, az én dalmát matrózom, gyorsan igazított egyet a spinacher-en, a main top sail-m, s kis cutterunk pár pillanat múlva a tó levegőjét hasította hófehér kifeszített vitorláival. Egy délután — Balaton-Füreden reunion készült este a nagyteremben — Giovannival megkerültük a fürdőházat, s a zalai partok mentén siklottunk tova a vitorlással. A nap égetett bennünket, a vitorlák nem tartottak árnyékot, kabinnak híre sem volt a yacht belsejében. Távolról reszketett a tihanyi kettős torony és homályosan kékeitek a zamárdi part bokrai. Dél felé még lebegett egy kevés szellő és lassan tűntek el hajónk mellett az apró zalai falvak: Arács, Csopak, Alsó-Eörs, Paloznak, Felső-Eörs, Lovas, parányi vincellérházaikkal, fölbe ásott pincéikkel, néhol egy verandás, emeletes nyaralóval, ahonnan messzelátóval nézegették a yacht hófehér szárnyait. Négy óra felé visszafordultunk, mert valahogy kedvem kerekedett, hogy a tihanyi félszigetet megkerüljük. De félórányira a füredi parttól a szél hirtelen megállt, s a yacht mellé szórt papírszeletek mozdulatlanul úsztak a hajó oldalán. Giovanni szorgoskodott még egy darabig, hogy a vitorlákkal csináljon valamit, de később lemondólag intett: — Lehetetlen. Innen nem mozdulunk, míg a hold föl nem jön. A nap kegyetlenül sütött, én szinte éreztem, mint sülök barnára az afrikai hőségben. Hanyatt feküdtem a vitorla mellé, s az eget bámultam, melyen egy felhő sem úszott. Végtelen távolságban láttam valahol egy fehér yachtot, mely Siófok táján várta az alkonyati brise-t, olykor egy ezüstös ponty ütötte ki magát a kis hullámkarikából, s vérvörös kopoltyúját izgatottan látogatta felénk. Később megszomjaztunk és Giovanni azt ajánlotta, vessünk horgonyt a hajóval s menjünk ki csónakon a partra, úgy is tettünk, s valahol Arács tájékán kötöttünk ki, a magas Tamáshegy alján. A kis parti csermely mellékén alig járt valaki, csak a dombos pincék előtt játszottak néhol félmeztelen parasztgyerekek. Egy kis leány az ér síkos, zöld kövei fölött lubickolt. A viskók előtt, a petrezselyem- és zellerágyak között, itt-ott nagy rózsák nyíltak, egy-egy magányos házból, ahol pestiek laktak, álmos zongoraszó hallatszott ki. A hídon egy szalmakalapos könyvvezető ült, akinek arcáról levirított a háromhetes szabadságidő. Az ösvényen, mely a hegy felé kígyózott, egy vászonruhás, korszakában ember állt a bokrok között, kampós botjára támaszkodva. Giovanni figyelmeztetett rá. — Ez Kis ur, az arácsi Szeretetház segéd tanítója, aki mindenféle gizgazt összeszed, hogy odahaza lepréselje. Kis ur száraz és unalmas volt, mint egy lévita, de mi mégis megörültünk neki. Közeledésünket bizonyos tartózkodással fogadta, de később barátságosan szóba állt velünk. Kiderült, hogy sohasem járt még Budapesten, s mióta a csurgói preparandiát elvégezte, mindig itt tanítóskodik a Balaton partján. Olyan nyelven beszélt, mintha egyenesen a hitvitázó századból lépett volna közibénk, s az én ideges, hangulatokban fürdő lelkemnek igazi enyhülés volt ez a falusi mester, aki reggeltől-estig egy csomó kékzubbonyos, árva fiúval bíbelődik. Jól esett volna azt hallanom, hogy Kis urat boldogtalan szerelem űzte a Negyvennegyedik évfolyam Előfi*etál fea* fídito* csak reggeli kiadásért! Egész évre — 14 fsi — te. Negyedévre------- 3 „ 50 „ Reggeli íz call lap egr/Bti ktllrét Egész évre____18 frt — kr. Negyedévre------ 4 „ 50 „ Raponkint kétszer postán kSkíras Egész évre —_20 frrt — kr. Negyedévre— 5 n — n Egyes szán feat Reggeli kiadás— — — 5 kr. Ead kiadás — — — 4 „ Szerkesztőség: 0, fsuncish-tera 3. kihenisffis-SpSisL MSCieráil farul Eanapostea, Egész évre — 14 frt — kr. Félévre —. —. _ 7 „ r-en Negyedévre— ? „ 50 n Egy hónapra „ ?0 „ Eapcaktot klner bárbol kDiává, Egész évre — 18 frt — kr. Félévre Negyedévre — 4 „ CQ , Egy hónapra — 1 ,, 60 „ Egyes sziaámii !Reggeli kiadásokr* Esti kiadás 8 íj Kiadói, iratai: (!) faecse ten, Finicioi-tanft 192. sz. Budapest, vasárnap, julius 9. 1892 Mai számunk húsz oldal. 1873—1893. Budapesten, július 8. A kisvárdai levél „nemzeti szabadelvű“ írójának felelvén, mindenekelőtt az egyházpolitikai Programm forrására, Deák Ferenc 1873-iki beszédére, s az azt előidézett eseményekre kell visszatekintenünk. A taktikai és a politikai motívumok akkor is épp úgy fedezik egymást, mint jelenleg. Az akkori Deák-pártban sokak előtt gyanús alak volt báró Sennyey Pál, a „szfinksz.u Múltja.