Pesti Napló, 1893. augusztus (44. évfolyam, 215-245. szám)
1893-08-13 / 227. szám
227. szám, Budapest, vasárnap _________ FESTI NAPLÓ.__________ 1893. augusztus 13. 91 fedő 57, tisztviselő 194, katona 9, más értelmiség 139, junkás 49, tőkéből élő 50. Minden tantárgyból jeles eredménynyel tettek vizsgálatot 36-an, névszerint Bradách Emil, Hanssegger Árpád, Merkl Adolf, Navratil Ákos, Pinsker Emil, Szitár Ferenc, Förster Júrói, Lobmayer Alfréd, Mayer Ernő, Szinnyey Ferenc, Vasdényei Pál, Reiner József, Szemenyei Kornél, Zimányi Dániel, Mutchenbacher Emil, Sipőcz Jenő, Purt Béla, Arkövy Szikhárd, Thuróczy Kornél, Ugrón Gábor, Hrebeczky József, Stift Béla, Thuróczy Dezső, gróf Nyáry Lajos, Pataky Károly, Vajda Ödön, Evva Ferenc, Holzwarth Ferenc, Komarniczi László, Schuler Dezső, Dániel Dezső, Deutsch Ferenc, Fridecky József, Hlavay József, gróf Nyári Boldizsár, Vajda Ákos. Egy vagy több tantárgyból megbukott 139 tanuló. Érettségi vizsgálatra 3 ízben jelentkezett összesen 02 tanuló, ezek közül jeles eredménynyel tett vizsgálatot 9, megbukott 16. Tandíj egész évre 36 forint. 70. A jászberényi katolikus főgimnázium értesítője. Szerkesztette: Barna Mihály. Az értekezést, mely Csokonai-t, mint ódaköltőt mutatja be, Kraut Győző irta. Az intézetben tanított 13 rendes és 3 bejáró tanár. A segélyző-egyesület vagyona: 4989 forint 66 krajcár. Az elmúlt iskolai évben segélyezésre fordítottak 301 forint 16 krajcárt. Az ifjúság megünnepelte a király és királyné névnapjait, a koronázás évfordulóját, s a város területén elesett 1848—49-iki honvédek emlékére november első napját, továbbá XIII. Leó pápa jubileumát.. Dr. Hómon Ottó főigazgató az intézetet az elmúlt iskolai évben két ízben látogatta meg. Az intézet vagyona az 1792-dik év június 30-dikán 155,561 forint 81 krajcár volt. A tanév elején beiratkozott 243 tanuló. Ezek közül vizsgálatot tett 146 katolikus, 3 görögkatolikus, 3 görögkeleti, 3 evangélikus, 5 református, 61 zsidó, összesen 221. Minden tantárgyból jelest kapott 14, név szerint Barmann Vilmos, Dorogházi István, Stern Jenő, Hudra László, Mailár József, Tóth Péter, Oláh István, Rigó Ferenc, Patak István, Takácsy György, Beleznay Mátyás, Márkus Miksa Dornstein Gábor, Vaki Ernő. Egy vagy több tantárgyból megbukott 48. Tandíj a mellékdíjakon kívül 22 forint. 71. A zsolnai királyi katolikus gimnázium értesítője. Szerkesztette: Csóka Károly igazgató tanár. A tanintézet tanári kara 8 rendes és 3 melléktanárból állott. A tanév szeptember 4-én kezdődött. A tanuló ifjúság erkölcsi magaviselete általában véve megnyugtató volt. Egy tanulót kizártak, egyet pedig csendesen eltávolítottak. A növendékek megünnepelték a király nevenapját, a koronázás évfordulóját és március 15-ét. A tanulók egészségi állapota kedvező volt. Az intézetet Wiedermann Károly pozsonyi tankerületi igazgató január hónapban meglátogatta és az intézet külső és belső állapotára vonatkozólag teljes megelégedését nyilvánította. A Baross-szoborra az ifjúság 11 forint 86 krajcárt gyűjtött. A tanév elején 4 osztályba beiratkozott 195 tanuló. Vizsgálatot tett az év végén 103 katolikus, 3 evangélikus, 79 zsidó, összesen 185. Ezek közül a szülők polgári állására nézve értelmiség volt 35, őstermelő 30, kereskedő és iparos 89, tisztviselő 7, munkás 24. Minden tantárgyból jeles eredménynyel vizsgázott 16, névszerinti Blaha Antal, Haász Sándor, Hermann Adolf, Jelinek Károly, Schutz Ármin, Weil Jakab, Deutsch Nándor, Fiaszik Jenő, Marek János, Sztarinszky Pál, Gyurizs Alajos, Horváth Sándor, Hranecz József, Hulyák Valér, Klein Samu, Schlesinger József. Egy, vagy több tantárgyból megbukott 45. Az intézet összes bevétele volt 25.432 forint, kiadása ugyanennyi. Tandíj az egész évre 12 forint. Szürkéknek és készültünk, hogy elfoglaljuk a helyüket, hallottam a Sir Henry mély hangját, mely túlharsogta a csatazajt és megpillantottam hatalmas bárdját, mely tollai fölött villogott. S egyszerre megváltozott a helyzet. A Szürkék már nem tágítottak, merően álltak meg, mint a szikla, melyen a dárdások dühösen csapkodó hullámai újra meg újra megtörtek s visszaverődtek. Egyszerre a Szürkék ismét megmozdultak — még pedig előre. Minthogy puskáik nem voltak, füst sem volt s igy mindent láthattunk. Még egy perc és a tusa gyöngült. . — Hej, ezek igazi férfiak! Újra győzni fognak! kiáltott föl Ignazi, ki mellettem csak úgy csikorgatta izgatottságában a fogát. — Nézd, már győztek is. Egyszerre, ágyúból kilövellő füstgomolyok módjára, futó csoportokban kezdtek hátrálni a támadók, lobogtatván fehér tollaikat és győztesül hagyván az ellenfélt, mely diadalmaskodott ugyan, de— fájdalom — már nem mint ezred. A remek hármas hadsorból, mely negyven perccel azelőtt háromezer főnyi erőben ment az ütközetbe, legfölebb valami hatszáz vértől ázott ember, maradt meg. A többi a földön hevert a tipró lábak alatt. És mégis ujjongtak és diadalmasan rázták dárdáikat, és azután ahelyett, hogy hátra vonultak volna hozzánk, amint mi gondoltuk, állást foglaltak egy alacsony földemelkedés körül s újra a régi csatarendbe sorakozva, hármas gyűrűt alkottak a domborulat körül. És ekkor, hála az égnek, egy pillanatnyira láthattam Sir Henryt a kis domb tetején állani, látszólag sértetlenül és mellette öreg barátunkat, Infeduszt. Azután a Tuala ezredei neki rontottak a halálra szánt csoportnak s a harc újra kezdődött. Miként azok, akik ezt a történetet olvasták, valószínűleg rég tisztában vannak már vele, én, őszintén szólva, meglehetősen pipogya ember vagyok és bizonyára nem kenyerem a verekedés, ámbár a sorsom gyakran hozta úgy magával, hogy kellemetlen helyzetekbe jutottam és embervért kellett ontanom. — De sohasem szerettem a dolgot s a magam vérét mindig olyan hiánytalan állok, a dombocska közelében, még pedig magának Sir Henrynek a háta mögött. Hogyan jutottam oda, arról abban a pillanatban fogalmam sem volt, de Sir Henry utóbb elmondta nekem, hogy a Bölények első dühös rohama engem csaknem az ő lába elé sodort s azután, amint őket hirtelen hátraszorították, én ott maradtam. Ő ekkor kiugrott az emberei közül és berántott engem a gyűrűbe. Ami már a most következett harcot illeti, ki tudná azt leirni? Új meg új tömegek zúdultak a mi folyvást vékonyodó gyűrűnkre és újra meg újra viszszavezettek. Remek látvány volt az, a mint azok a vitéz csapatok időről időre előnyomultak a halottjaik tetemein, néha holttesteket tartva maguk előtt és azokkal fogva fel a mi dárda-döféseinket, de azután a maguk tetemével is magasbítva az ember halmot." Pompás látvány volt a rettenthetetlen agg harcos,, Infedusz, ki olyan hidegen, mintha csak parádén volna, kiáltozta a parancsait, kihívó fenyegetéseit, sőt olykor tréfáit is, hogy jókedvben tartsa kevés megmaradt emberét — és egyúttal, amint minden egyes újabb roham következett, kivette a maga részét a viaskodásból is. De még pompásabb látvány volt Sir Henry, ki-' nek strucctollait egy dárda éle tisztára lenyirta a fejéről, úgy hogy hosszú sárga haja csak úgy lobogott utána a szélben. Ott állt a hatalmas ciánus — mert bizonyos, hogy az volt — keze, bárdja, fegyverzete csupa vér, és senki élve meg nem állhatott a csapásai előtt. Számtalanszor láttam lezúgni azt a csatabárdot, amint valamely szálas harcos éppen ő vele mert kikötni, s amint lecsapott egy-egy ellenségére, azt kiáltotta: ,,O-hoy! o-hoy!u, mint berzeker csapás, és a bárd csattogva ment keresztül pajzson, dárdán, fejdiszen, hajzaton és koponyán, úgy hogy végtére a maga jószántából senki se mert már közeledni a nagy fehér „tagati“-hoz (varázsló), aki menthetetlenül ölt. . (Folytatása következik.) A GYERMEKSZOBÁNAK. Világ szép asszonya. - Mese. - Irta: Blóka bácsi. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak volt három leánya. Ez a három leány nagyon válogatós volt. Jött oda kérő talán száz is, de mindegyiken találtak valami kivetni valót, egyhez se akartak hozzámenni. Utoljára korba jöttek, megöregedtek, a legidősebbik már volt harminc esztendős, és a kérők lassan kint mind elmaradoztak, még a tájékukra se nézett egy se. Nagyon busult az édesapjuk, a király, hogy így járt a leányaival, azt hitte, már soha se adhatja őket férjhez és megfogadta, hogy ő most már nem bánja, csak kérő jöjjön, nekik adja a leányait, akármit is szólnak hozzá. Egyszer egy időben, amint a király kinézett az ablakán, látta, hogy messziről három madár röpült nagy zúgással a város végére. Mikor odaértek, megrázkódtak és három gyönyörű szép ifjú lett belőlük, mind a hárman egy testvérek voltak. Nemsokára felértek a kastélyba és kérték a királyt, hogy adja nekik a három leányát. A király megörült a három szép kérőnek, mindjárt odaajánlotta a leányait s egypár nap alatt megvolt az esküvő. Mikor elmúlt a lakodalom, a három legény megint megrázkódott, madár lett belőle, aztán mindegyik a szárnya közé fogta a feleségét és elvitte a hazájába, senki se tudta, hogy hová. Nemsokára egy kis fia született a királynak. Mikor ez annyira megnőtt, hogy már észre jött, egyszer azt kérdezte az apjától: — Szerelmes apám, hát én csak magam vagyok egy fi? Azt mondja a király: — Nem fiam, nem vagy magad, van még három leánytestvéred. Avval kérdezi a gyerek, hogy hol vannak? De az apja nagyot fohászkodott és azt mondta: — Hej ha én azt tudnám, ha őket még egyszer láthatnám, de boldog is volnék! Nem szólt a királyfi semmit, hanem gondolkodott, hogyan tudná a testvéreit megkerütni. Utoljára eljött az az idő is, hogy meg kellett neki házasodni és azt kérdezte az apjától: — Édesapám, kit vegyek el? — Te mást el nem vehetsz, édes fiam, mint világ szép asszonyát. — No jól van, édesapám, elveszem, de előbb megkeresem a három testvéremet is. — No hát, édes fiam, azt mondja az öreg király, akkor csak ülj föl a lovadra. A világ szélén lóg egy arany vár, ott lesz majd a világ szép asszonya, aztán amint ide-oda bóklázol, csak megtalálod valahol a testvéreidet is. Fölnyergelte a királyfi a lovát, pénzt, élelmet vett magához és elindult. Ment egyik erdőből a másikba, ment kilenc nap meg kilenc éjjel s a sok erdőnek se elejét, se hátulját nem találta. Egyik hajnalban egyszerre csak valami nagy zuhogást hallott. Fölment egy fának a tetejébe s ott úgy hallotta, mintha mosófa csattogatott volna. Avval megint leszállt a földre, szedett a fákról egy kis mennyiségben igyekeztem megóvni, amint csak lehetett — olykor a két lábamnak bölcs használatával is. De ebben a pillanatban harci hévtől éreztem lángolni — életemben először — a keblemet. Az Ingoldsby Legendákból hősies szellemű töredékek s az ó-testamentumból is harcias versek támadtak fel az agyvelőmben, mint urigombák a sötétben; a vérem, melyet eddig jóformán megfagyasztott a borzalom, lüktetve csörgedezett az ereimben, és szilaj vágy szállt meg: öldökölni és kiméletet nem ismerni . . . Hátratekintettem a mögöttünk álló harcosok tömött soraira s egyszerre azon kezdtem tűnődni, hogy vájjon az én arcom nem hasonlit-e az övékhez. Ott álltak, pajzsuk fölött előreszegzett fejjel, idegesen rángatózó kezekkel, szétnyílt ajakkal, harci szomjjal eltelt vonásokkal és szemükben olyan csillogással, mint a vérebé szokott lenni, mikor a zsákmányát lesi. Csupán az Ignazi szíve látszott, aránylagos önuralmából ítélve, olyan nyugodtan verni párducbőrkacagánya alatt, mint rendesen, ámbár különben folyvást csikorgatta a fogát. Nem állhattam tovább. — Addig, állunk-e itt, amíg gyökeret nem eresztünk, Umbopa . . . akarom mondani, ígnazi . . . holott Tuala amott eszi a testvéreinket? kérdem. — Nem, Makimazán, felelt ő. — Ám, épp most érett meg a pillanat. Szakítsuk le! S amint szólt, egy újabb ezred rohant el a dombocskát körülvevő embergyűrű mellett s visszafordulva, az innenső oldalról támadott reá. Ignazi, csatabárdját fölemelve, megadta vele a jelt az előnyomulásra, s a Bölények a kukuánák rendes harci kiáltásával, a tengerárhoz hasonló rohammal törtettek előre. Ami most következett, azt én leírni nem bírom. Rohanás, összecsapás, zsivaj, folytonos dárda-villogtatás, mintegy véres színű ködben látja — ez az egész, amire az első pillanatokból emlékszem. Mikor valamennyire tisztult az agyvelőm, azon vettem magamat észre, hogy a Szürkék közepett mohot, megetette vele a lovát, aztán fölült rá és elindult arra a merre a nagy csattogást hallotta Nyargalt hajnaltól déli tizenkét óráig, csak akkor ért oda, ahol mostak. Szép erős asszony mosott a kastély előtt s a mint meglátta a királyfit, azt kérdezte tőle: — Mi hoz tégedet ide, mikor itt még a madár nyoma se látszik ? Honnan jöttél ? Ki fia vagy ? Hamarosan elmondta a királyfi, hogy ennek meg ennek a királynak a fia. Megörült az asszony, elkiáltotta magát: — Hiszen akkor te az én testvérem vagy! — No, azt mondja a királyfi, ha testvérem vagy, annál jobb, éppen titeket kereslek. Mikor egy darabig örültek egymásnak, azt mondta az asszony: — Jaj, de most jut az eszembe, ha itt talál az uram, mindjárt véged van. Gyere hamar, elrejtlek. Alig hogy elrejtette a testvérét, nagy zúgás hallatszott. Jött haza az ura s már egy mértföldről kiáltozta: — Emberszagot érzek, emberszagot érzek, add elől — Nem tudom, honnét jött az orrodba az emberszag? azt mondta a felesége, itt nincs ember! Inkább gyere, egyél. Avval leültette, adott neki ebédet, de amíg evett, se hagyott neki békét, egyre azt hajtotta, hogy emberszagot érez, adja elő. Utoljára azt mondta neki a felesége: — Mit csinálnál vele, ha az én testvérem volna ? — Te bolond, hát mit csinálnék vele? Megörülnék neki, mint sógoromnak. Mikor a királyfi ezt hallotta, előjött s nagyon megörültek egymásnak. Kérdi a sógora : — Mit keresel erre ? — Fölkeresem a testvéreimet s ha fölkerestem, elmegyek a világ szélére az arany várba világ szép asszonyáért; nem tudnál róla hirt mondani? — Én nem tudok, hanem talán tud a középső testvérem, akinél a középső nénéd van férjnél. Kilenc napi járás ide a kastélya. Fölül a királyfi a lovára, megy a nagy erdőkön keresztül, megy kilenc nap meg kilenc éjjel, utoljára megint olyanformát hallott, mintha mosófa csattogatott volna. Megy a hang után, hát ott a másik testvére. Az is elbújtatta, de aztán mikor haza jött az ura és azt mondta, hogy nem bántaná, ettől is megkérdezte a királyfi, nem tudna-e hírt mondani világ szép asszonyáról. — Én nem tudok, kedves sógorom, hanem talán tud a legfiatalabbik testvérem, akinél a legfiatalabbik nénéd van. Kilenc napi járás ide a kastélya. Fölült a királyfi a lovára, megint elindult, ment a nagy erdőkön keresztül, mert kilenc nap meg kilenc éjjel, utoljára odaért a harmadik sógorához. Mikor ez megtudta, ki van nála, szintén nagyon megsörült neki s össze-vissza csókolta. A királyfi meg elpanaszkodott neki: — Most már megtaláltam a három testvéremet, de mi haszna, hogy megtaláltam, föl kell keresnem a világ szép asszonyt is. Nem tudnál róla hírt mondani? — Dehogy nem tudok, kedves sógorom, hanem