Pesti Napló, 1893. augusztus (44. évfolyam, 215-245. szám)

1893-08-13 / 227. szám

227. szám, Budapest, vasárnap _________ FESTI NAPLÓ.__________ 1893. augusztus 13. 91 f­edő 57, tisztviselő 194, katona 9, más értelmiség 139, junkás 49, tőkéből élő 50. Minden tantárgyból jeles eredménynyel tettek vizsgála­tot 36-an, névszerint Bradách Emil, Hanssegger Árpád, Merkl Adolf, Navratil Ákos, Pinsker Emil, Szitár Ferenc, Förster Júrói, Lobmayer Alfréd, Mayer Ernő, Szinnyey Ferenc, Vas­­dényei Pál, Reiner József, Szemenyei Kornél, Zimányi Dá­niel, Mutch­enbach­er Emil, Sipőcz Jenő, Purt­ Béla, Arkövy Szikh­árd, Thuróczy Kornél, Ugrón Gábor, Hrebeczky Jó­zsef, Stift Béla, Thuróczy Dezső, gróf Nyáry Lajos, Pataky Károly, Vajda Ödön, Evva Ferenc, Holzwarth Ferenc, Ko­­marniczi­ László, Schuler Dezső, Dániel Dezső, Deutsch Ferenc, Fridecky József, Hlavay József, gróf Nyári Bol­dizsár, Vajda Ákos. Egy vagy több tantárgyból megbukott 139 tanuló. Érettségi vizsgálatra 3 ízben jelentkezett összesen 02 tanuló, ezek közül jeles eredménynyel tett vizsgálatot 9, megbukott 16. Tandíj egész évre 36 forint. 70. A jászberényi katolikus főgimnázium értesítője. Szerkesztette: Barna Mihály. Az értekezést, mely Csoko­­nai-t, mint ódaköltőt mutatja be, Kraut Győző irta. Az intézetben tanított 13 rendes és 3 bejáró tanár. A segélyző-egyesület vagyona: 4989 forint 66 krajcár. Az elmúlt iskolai évben segélyezésre fordítottak 301 forint 16 krajcárt. Az ifjúság megünnepelte a király és királyné név­napjait, a koronázás évfordulóját, s a város területén el­esett 1848—49-iki honvédek emlékére november első nap­ját, továbbá XIII. Leó pápa jubileumát.. Dr. Hómon Ottó főigazgató az intézetet az elmúlt iskolai évben két ízben látogatta meg. Az intézet vagyona az 1792-dik év június 30-dikán 155,561 forint 81 krajcár volt. A tanév elején beiratkozott 243 tanuló. Ezek közül vizsgálatot tett 146 katolikus, 3 görögkatolikus, 3 görög­keleti, 3 evangélikus, 5 református, 61 zsidó, összesen 221. Minden tantárgyból jelest kapott 14, név szerint Barmann Vilmos, Dorogházi István, Stern Jenő, Hudra László, Mai­lár József, Tóth Péter, Oláh István, Rigó Ferenc, Patak István, Takácsy György, Beleznay Mátyás, Márkus Miksa Dornstein Gábor, Vak­i Ernő. Egy vagy több tantárgyból megbukott 48. Tandíj a mellékdíjakon kívül 22 forint. 71. A zsolnai királyi katolikus gimnázium értesítője. Szerkesztette: Csóka Károly igazgató tanár. A tanintézet tanári kara 8 rendes és 3 melléktanárból állott. A tanév szeptember 4-én kezdődött. A tanuló ifjúság erkölcsi maga­viselete általában véve megnyugtató volt. Egy tanulót ki­zártak, egyet pedig csendesen eltávolítottak. A növendé­kek megünnepelték a király nevenapját, a koronázás év­fordulóját és március 15-ét. A tanulók egészségi állapota kedvező volt. Az intézetet Wiedermann Károly pozsonyi tankerületi igazgató január hónapban meglátogatta és az intézet külső és belső állapotára vonatkozólag teljes meg­elégedését nyilvánította. A Baross-szoborra az ifjúság 11 forint 86 krajcárt gyűjtött. A tanév elején 4 osztályba beiratkozott 195 tanuló. Vizsgálatot tett az év végén 103 katolikus, 3 evangélikus, 79 zsidó, összesen 185. Ezek közül a szülők polgári állá­sára nézve értelmiség volt 35, őstermelő 30, kereskedő és iparos 89, tisztviselő 7, munkás 24. Minden tantárgyból jeles eredménynyel vizsgázott 16, névszerinti Blaha Antal, Haász Sándor, Hermann Adolf, Jelinek Károly, Schutz Ármin, Weil Jakab, Deutsch Nán­dor, Fiaszik Jenő, Marek János, Sztarinszky Pál, Gyurizs Alajos, Horváth Sándor, Hranecz József, Hulyák Valér, Klein Samu, Schlesinger József. Egy, vagy több tantárgy­ból megbukott 45. Az intézet összes bevétele volt 25.432 forint, kiadása ugyanennyi. Tandíj az egész évre 12 forint. Szürkéknek és készültünk, hogy elfoglaljuk a helyü­ket, hallottam a Sir Henry mély hangját, mely túl­­harsogta a csatazajt és megpillantottam hatalmas bárdját, mely tollai fölött villogott. S egyszerre megvál­tozott a helyzet. A Szürkék már nem tágítottak, merően álltak meg, mint a szikla, melyen a dárdások dühösen csapkodó hullámai újra meg újra megtörtek s visszaverődtek. Egyszerre a Szürkék ismét meg­mozdultak — még pedig előre. Minthogy puskáik nem voltak, füst sem volt s igy mindent láthattunk. Még egy perc és a tusa gyöngült. . — Hej, ezek igazi férfiak! Újra győzni fognak! kiáltott föl Ignazi, ki mellettem csak úgy csikorgatta izgatottságában a fogát. — Nézd, már győztek is. Egyszerre, ágyúból kilövellő füstgomolyok mód­jára, futó csoportokban kezdtek hátrálni a támadók, lobogtatván fehér tollaikat és győztesül hagyván az ellenfélt, mely diadalmaskodott ugyan, de— fájdalom — már nem mint ezred. A remek hármas hadsorból, mely negyven perccel azelőtt háromezer főnyi erőben ment az ütközetbe, legfölebb valami hatszáz vértől ázott ember, maradt meg. A többi a földön hevert a tipró lábak alatt. És mégis ujjongtak és diadalmasan rázták dárdáikat, és azután a­helyett, hogy hátra vonultak volna hozzánk, a­mint mi gondoltuk, állást foglaltak egy alacsony földemelkedés körül s újra a régi csatarendbe sorakozva, hármas gyűrűt alkottak a domborulat kö­rül. És ekkor, hála az égnek, egy pillanatnyira lát­hattam Sir Henryt a kis domb tetején állani, látszó­lag sértetlenül és mellette öreg barátunkat, In­­feduszt. Azután a Tuala ezredei neki rontottak a ha­lálra szánt csoportnak s a harc újra kezdődött. Miként azok, a­kik ezt a történetet olvasták, valószínűleg rég tisztában vannak már vele, én, őszin­tén szólva, meglehetősen pipogya ember vagyok és bi­zonyára nem kenyerem a verekedés, ámbár a sor­som gyakran hozta úgy magával, hogy kelle­metlen­­ helyzetekbe jutottam és e­mbervért kel­lett ontanom. — De sohasem szerettem a dol­got s a magam vérét mindig olyan hiánytalan állok, a dombocska közelében, még pedig magának Sir Henrynek a háta mögött. Hogyan jutottam oda, arról abban a pillanatban fogalmam sem volt, de Sir Henry utóbb elmondta nekem, hogy a Bölények első dü­hös rohama engem csaknem az ő lába elé sodort s azután, a­mint őket hirtelen hátraszorították, én ott maradtam. Ő ekkor kiugrott az emberei közül és be­rántott engem a gyűrűbe. A­mi már a most következett harcot illeti, ki tudná azt leirni? Új meg új tömegek zúdultak a mi folyvást vékonyodó gyűrűnkre és újra meg újra visz­­szavezettek. Remek látvány volt az, a mint azok a vitéz csapatok időről időre előnyomultak a halottjaik tete­mein, néha holttesteket tartva maguk előtt és azok­kal fogva fel a mi dárda-döféseinket, de azután a maguk tetemével is magasbítva az ember­ halmot." Pompás látvány volt a rettenthetetlen agg harcos,, Infedusz, ki olyan hidegen, mintha csak parádén volna, kiáltozta a parancsait, kihívó fenyegetéseit, sőt olykor tréfáit is, hogy jókedvben tartsa kevés megmaradt emberét — és egyúttal, a­mint minden egyes újabb roham következett, kivette a maga részét­ a viaskodásból is. De még pompásabb látvány volt Sir Henry, ki-' nek strucc­tollait egy dárda éle tisztára lenyirta a fejéről, úgy hogy hosszú sárga haja csak úgy lobogott utána a szélben. Ott állt a hatalmas ciánus — mert­­ bizonyos, hogy az volt — keze, bárdja, fegyverzete csupa vér, és senki élve meg nem állhatott a csa­pásai előtt. Számtalanszor láttam lezúgni azt a csa­tabárdot, a­mint valamely szálas harcos éppen ő vele mert kikötni, s a­mint lecsapott egy-egy ellenségére, azt kiáltotta: ,,O-hoy! o-hoy!u, mint berzeker csapás, és a bárd csattogva ment keresztül pajzson, dárdán, fejdiszen, hajzaton és koponyán, úgy hogy végtére a maga jószántából senki se mert már közeledni a nagy fehér „tagati“-hoz (varázsló), a­ki menthetetle­nül ölt. . (Folytatása következik.) A GYERMEKSZOBÁNAK. Világ szép asszonya. - Mese. - Irta: Blóka bácsi. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak volt három leánya. Ez a három leány nagyon válogatós volt. Jött oda kérő talán száz is, de mind­egyiken találtak valami kivetni valót, egyhez se akartak hozzámenni. Utoljára korba jöttek, megöre­gedtek, a legidősebbik már volt harminc esztendős, és a kérők lassan kint mind elmaradoztak, még a tájékukra se nézett egy se. Nagyon busult az édes­apjuk, a király, hogy így járt a leányaival, azt hitte, már soha se adhatja őket férjhez és megfogadta, hogy ő most már nem bánja, csak kérő jöjjön, nekik adja a leányait, akármit is szólnak hozzá. Egyszer egy időben, amint a király kinézett az ablakán, látta, hogy messziről három madár röpült nagy zúgással a város végére. Mikor odaértek, meg­rázkódtak és három gyönyörű szép ifjú lett belőlük, mind a hárman egy testvérek voltak. Nemsokára fel­értek a kastélyba és kérték a királyt, hogy adja nekik a három leányát. A király megörült a három szép kérőnek, mind­járt odaajánlotta a leányait s egypár nap alatt meg­volt az esküvő. Mikor elmúlt a lakodalom, a három legény megint megrázkódott, madár lett belőle, aztán mindegyik a szárnya közé fogta a feleségét és elvitte a hazájába, senki se tudta, hogy hová. Nemsokára egy kis fia született a királynak. Mikor ez annyira megnőtt, hogy már észre jött, egy­szer azt kérdezte az apjától: — Szerelmes apám, hát én csak magam vagyok egy fi? Azt mondja a király: — Nem fiam, nem vagy magad, van még három leánytestvéred. Avval kérdezi a gyerek, hogy hol vannak? De az apja nagyot fohászkodott és azt mondta: — Hej ha én azt tudnám, ha őket még egy­szer láthatnám, de boldog is volnék! Nem szólt a királyfi semmit, hanem gondolko­dott, hogyan tudná a testvéreit megkerütni. Utoljára eljött az az idő is, hogy meg kellett neki házasodni és azt kérdezte az apjától: — Édes­apám, kit vegyek el? — Te mást el nem vehetsz, édes fiam, mint világ szép asszonyát. — No jól van, édes­apám, elveszem, de előbb megkeresem a három testvéremet is. — No hát, édes fiam, azt mondja az öreg ki­rály, akkor csak ülj föl a lovadra. A világ szélén lóg egy arany vár, ott lesz majd a világ szép asszonya, aztán a­mint ide-oda bóklázol, csak megtalálod vala­hol a testvéreidet is. Fölnyergelte a királyfi a lovát, pénzt, élelmet vett magához és elindult. Ment egyik erdőből a má­sikba, ment kilenc nap meg kilenc éjjel s a sok erdő­nek se elejét, se hátulját nem találta. Egyik hajnalban egyszerre csak valami nagy zuhogást hallott. Fölment egy fának a tetejébe s ott úgy hallotta, mintha mosófa csattogatott volna. Avval megint leszállt a földre, szedett a fákról egy kis mennyiségben igyekeztem megóvni, a­mint csak lehe­tett — olykor a két lábamnak bölcs használatával is. De ebben a pillanatban harci hévtől éreztem lán­golni — életemben először — a keblemet. Az In­­goldsby Legendák­ból hősies szellemű töredékek s az ó-testamentumból is harcias versek támadtak fel az agy­velőmben, mint urigombák a sötétben; a vérem, melyet eddig jóformán megfagyasztott a borzalom, lüktetve csörgedezett az ereimben, és szilaj vágy szállt meg: öldökölni és kiméletet nem ismerni . . . Hátratekintettem a mögöttünk álló harcosok tömött soraira s egyszerre azon kezdtem tűnődni, hogy vájjon az én arcom nem hasonlit-e az övékhez. Ott álltak, pajzsuk fölött előreszegzett fejjel, idegesen rángatózó kezekkel, szétnyílt ajakkal, harci szomjjal eltelt vonásokkal és szemükben olyan csillogással, mint a vérebé szokott lenni, mikor a zsákmá­nyát lesi. Csupán az Ignazi szíve látszott, aránylagos ön­uralmából ítélve, olyan nyugodtan verni párducbőr­­kacagánya alatt, mint rendesen, ámbár különben foly­vást csikorgatta a fogát. Nem állhattam tovább. — Addig, állunk-e itt, a­míg gyökeret nem eresztünk, Umbopa . . . akarom mondani, ígnazi . . . holott Tuala amott eszi a testvéreinket? kérdem. — Nem, Makim­azán, felelt ő. — Ám, épp most érett meg a pillanat. Szakítsuk le! S a­mint szólt, egy újabb ezred rohant el a dombocskát körülvevő embergyűrű mellett s vissza­fordulva, az innenső oldalról támadott reá. Ignazi, csatabárdját fölemelve, megadta vele a jelt az előnyomulásra, s a Bölények a kukuánák ren­des harci kiáltásával, a tengerárhoz hasonló rohammal törtettek előre. Ami most következett, azt én leírni nem bírom. Rohanás, összecsapás, zsivaj, folytonos dárda-villogta­­tás, mintegy véres színű ködben látja — ez az egész, amire az első pillanatokból emlékszem. Mikor valamennyire tisztult az agyvelőm, azon vettem magamat észre, hogy a Szürkék közepett mohot, megetette vele a lovát, aztán fölült rá és elindult arra a merre a nagy csattogást hallotta Nyargalt hajnaltól déli tizenkét óráig, csak akkor ért oda, a­hol mostak. Szép erős asszony mosott a kas­tély előtt s a mint meglátta a királyfit, azt kér­dezte tőle: — Mi hoz tégedet ide, mikor itt még a madár nyoma se látszik ? Honnan jöttél ? Ki fia vagy ? Hamarosan elmondta a királyfi, hogy ennek meg ennek a királynak a fia. Megörült az asszony, elkiál­totta magát: — Hiszen akkor te az én testvérem vagy! — No, azt mondja a királyfi, ha testvérem vagy, annál jobb, éppen titeket kereslek. Mikor egy darabig örültek egymásnak, azt mondta az asszony: — Jaj, de most jut az eszembe, ha itt talál az uram, mindjárt véged van. Gyere hamar, elrejtlek. Alig hogy elrejtette a testvérét, nagy zúgás hallatszott. Jött haza az ura s már egy mértföldről kiáltozta: — Emberszagot érzek, emberszagot érzek, add elől — Nem tudom, honnét jött az orrodba az em­­berszag? azt mondta a felesége, itt nincs ember! In­kább gyere, egyél. Avval leültette, adott neki ebédet, de a­míg evett, se hagyott neki békét, egyre azt hajtotta, hogy emberszagot érez, adja elő. Utoljára azt mondta neki a felesége: — Mit csinálnál vele, ha az én testvérem volna ? — Te bolond, hát mit csinálnék vele? Meg­örülnék neki, mint sógoromnak. Mikor a királyfi ezt hallotta, előjött s nagyon megörültek egymásnak. Kérdi a sógora : — Mit keresel erre ? — Fölkeresem a testvéreimet s ha fölkerestem, elmegyek a világ szélére az arany várba világ szép asszonyáért; nem tudnál róla hirt mondani? — Én nem tudok, hanem talán tud a középső testvérem, a­kinél a középső nénéd van férjnél. Kilenc napi járás ide a kastélya. Fölül a királyfi a lovára, megy a nagy erdőkön keresztül, megy kilenc nap meg kilenc éjjel, utoljára megint olyanformát hallott, mintha mosófa csattoga­tott volna. Megy a hang után, hát ott a másik test­vére. Az is elbújtatta, de aztán mikor haza jött az ura és azt mondta, hogy nem bántaná, ettől is meg­kérdezte a királyfi, nem tudna-e hírt mondani világ szép asszonyáról. — Én nem tudok, kedves sógorom, hanem talán tud a legfiatalabbik testvérem, a­kinél a legfiatalab­­bik nénéd van. Kilenc napi járás ide a kastélya. Fölült a királyfi a lovára, megint elindult, ment a nagy erdőkön keresztül, mert kilenc nap meg kilenc éjjel, utoljára odaért a harmadik sógorához. Mikor ez megtudta, ki van nála, szintén nagyon megs­örült neki s össze-vissza csókolta. A királyfi meg el­panaszkodott neki: — Most már megtaláltam a három testvéremet, de mi haszna, hogy megtaláltam, föl kell keresnem a világ szép asszonyt is. Nem tudnál róla hírt mondani? — Dehogy nem tudok, kedves sógorom, hanem

Next